Tőkéczki László

Az amerikai szkeptikusok kutatóközpontjának (Center of Inquiry) elnöke előadását néhány kérdéssel kezdi, amelyek – szerinte – a vallások “állításainak” és a “vallási jelenségek” “tényeinek” összevethetőségére vonatkoznak. A nyilván tekintélyes tudós azonban már itt – fennen hangoztatott “objektivista” tudományos igényeit megcsúfolva – durva világnézeti (materialista) elfogultsággal egyenrangú “vallási jelenségeknek” veszi például a spiritizmust, parapszichologikus elképzeléseket és a keresztyén tanítást.

Az egész előadáson végigvonul egy olyan “tudományos” materialista normativitás, amely saját hitére, az állítólag mindent “verifikálható” oksággal vizsgálhatóságra nézve egy pillanatra sem reflektál, miközben a keresztyén hitet egy egykori primitív társadalom primitív szintű tudományának nyilvánítja. Hogy ezzel saját magát is egy adott pillanat múló kifejezésévé nyilvánítja – úgy tûnik –, fel sem merül benne. Idézi ugyan a híres Stephen Jay Gouldot, aki két egyenrangú, egymást nem zavaró, mert másra vonatkozó misztériumról beszél a vallás és tudomány viszonyában, de Paul Kurtz nemcsak a vallás és a tudomány szétválasztását, hanem még a vallás és az etika szétválasztását is szükségesnek tartja.

Paul Kurtznak a tudomány abszolút szabadságára, minden kötöttségtől mentességére vonatkozó követelménye (például a biológiai kutatásokban, klónozásban, őssejtfelhasználásban stb.) félelmetes távlatokat vet fel, s a tudomány általa hivatkozott sikereire támaszkodva az ember s az emberek teljes (materialista) instrumentalizálásához vezet. A képzelet és a fantázia “termékének” nyilvánított vallásnak ugyan elismeri a (bár nyilván hamis, hiszen üres, megalapozatlan) reményt adó funkcióját azok számára, akik nem tudnak szembenézni a végességgel, a halállal, de a lekezelően “antropomorfnak” nyilvánított vallás alapján megfogalmazott minden tudományra vonatkozó kritikát mint gyarló, csupán a téves vallási nézeteket védő, érdekmotiválta álláspontokat utasítja el.

Az amerikai “szkeptikus” egyébként – érdekes módon – nem vállalja saját materializmusát, s még azt sem, hogy ő egyféle gondolkodási irányt képvisel, nem valamiféle egyetlen, a többiek felett álló, egyedül megalapozott bölcseletet. A szégyenlősen naturalizmusnak minősített felfogása itt válik pótvallássá, scientizmussá, amely – véleménye szerint – a bátor emberek álláspontja. Olyanoké, akik például a technika és a tudományos technológia korlátlan kiterjesztésével teremtik a világot. Hogy ez a világ a “szuverén” ember esetleges érdekei és céljai szerint aztán jó lesz-e? Nos, ez fel sem merül Paul Kurtzban.

Az írásban az a legmegdöbbentőbb, hogy egész érvelési rendszere arra a világnézeti monopol igényre fut ki, hogy – miután a vallás magánügy – a “tudósok” abszolút szabadon tehessenek, amit akarnak, ha egyébként teljesítenek egy belterjesen céhes szakmaiságot. Ez a szakmaiság – önistenítő módon – elégséges ahhoz, hogy a tudományból csak jó származzon. A szekularizációs Európa így kerül szembe a zömmel vallásgyakorló USA-val. S az előbbiben persze jobbak az erkölcsök. A problémátlan aufklérista racionalizmus apoteózisa tökéletes. Egyébként persze Paul Kurtz szerint a társadalomban is hagyni kell a polgárokat azt csinálni, amit éppen akarnak, hiszen naturalista alapon jón kívül nyilván nem is akarnak mást. Egyébként a “szkeptikusok” elnökét meglepi az, hogy Harry Potter és A Gyűrűk Ura úgy megmozgatta az embereket. Ennek hatására “engedi meg” azt, hogy a vallás – mint a “kreatív fantázia” terméke – létezhessen. Amerikában egyébként – szerinte – jelenleg vallási előítéletek uralkodnak, de nyilvánvalóan már nem sokáig.

Mindebből fakad, hogy iszonyatos bajok okozója lehet az a gyakorlat, amikor a feltárt igazságok hiányát, a köztük tátongó hézagokat elméletekkel, hipotézisekkel pótolják, majd tényként fogadják el és tanítják a felnövekvő generációknak. Ekkor ugyanis a tudomány lényege, a tudomány igazsága szenved beláthatatlanul súlyos károkat okozó csorbát. Ha teljes tudást, mindentudást lehet tettetni, sőt hazudni, amikor csak részismereteink vannak, a igazság birodalma helyett a tudomány a hamiskodás birodalmává válik. Lényegében ez a helyzet ma az élő sejtekre, az élővilág egészére és benne a emberiségre vonatkozóan is. Nem rendelkezünk átfogó ismerettel, sőt lényegileg semmi biztos tudásunk nincs az élővé szerveződés kezdetéről és lényegéről, az élő sejtek társadalomformálódásának, differenciálódásának mechanizmusáról és az ember személy voltáról. Rossz irányba haladtunk és haladunk. Szétszedjük az élő sejteket, de összerakni, újat létrehozni nem tudunk. Sőt a halott sejteket sem tudjuk feltámasztani. Így nyilvánvalóan hamiskodás, ha azt tettetjük, hogy gondolatban megtehetjük, gondolatban meg tudjuk mindezt tenni. Valójában nem az a baj, hogy az élő sejtet szétszedjük, hiszen alapvetően fontos, hogy megismerjük molekuláris összetételét, a fehérjék sokszínűségét és az aminosav-sorrendjüket meghatározó genetikai kódokat, hanem az, hogy közben azt hazudjuk, hogy az egyes molekulák, az egyes molekularészletek megismerésével a fő kérdés, a Szent-Györgyi Albert-féle híres kérdés, a “What is life?” (“Mi az élet?”) megválaszolásához jutunk közelebb. Az sem baj, hogy az élő sejtről, az élővilágról és rólunk, emberi személyekről nincs átfogó, igaz ismeretünk. A baj az, hogy hazudunk. Nem valljuk be tudatlanságunkat. Nem csodálkozunk, nem vagyunk alázatosak, hanem tudást, mindentudást tettetünk. Ha nem így lenne, az élővilág nem lenne, nem kerülhetett volna abba az iszonyatos vészhelyzetbe, mint amibe került. Az élettudomány nem a redukcionizmus hamis dicsőítésének, hanem kizárólag a valóságnak, az élő sejtek, az élőlények összetettségében felismert csoda elfogadásának tere. A tudomány igazsága követeli meg, hogy ezeket kimondjuk, és mindenkivel tudassuk. Itt tovább hamiskodni, cinkoskodni, tudást, mindentudást tettetni nem lehet. A tudomány igazsága követeli meg azt is, hogy végre kimondjuk, hogy éppen a tudomány égisze alatt folytatott hamiskodás, valótlan elméletek, hipotézisek gyártása és tényként tanítása felelős elsődlegesen az élővilág védtelenné válásáért, a végpusztulásba rohanás elrémisztő felgyorsulásáért.

Az első és talán legártóbb hamiskodás az az elmélet, amelyet az élő sejtekre agyaltak ki. A tudomány nevében az élő sejtre egy “membran pumpa szabad oldat (cytosol)” hipotézis terjedt el. Ezt az elméletet ötven év óta tényként tanítják a felnövekvő generációknak. Több Nobel-díjat is kiosztottak érte, holott biztosan hamis. Hamis, mert az élő sejtben a víz bizonyítottan nem szabad. Nem puszta oldószer, nem úgy van jelen, mint a pohárban. A fehérjék, az ionok és más molekulák nincsenek szabad vízben szabadon oldva az élő sejten belül. Hamis azért is, mert az élő sejtekben az egyes élettani folyamatok, a különböző biokémiai reakciók nem szabadon oldott molekulák véletlenszerű találkozásából fakadóan véletlenszerűen, hanem szigorúan “programozottan”, tér-idő koordináták közt zajlanak. Az újdonképződött fehérjék kinyújtottak (extendáltak), dinamikusan összekapcsolt hálózatot képeznek, és magas szabad energiával jellemezhető állapotban vannak. Nem úgy, ahogy az elmélet sugallja szabadon oldva, a legalacsonyabb szabad energiaszintet jelentő globuláris állapotban. Az élő sejteknek a génekhez kapcsolt úgynevezett “lineáris memóriájukon” túl – a fehérjék dinamikus háromdimenziós rendeződéséhez kapcsoltan – “térmemóriájuk” is van. A “membrán pumpa szabad oldat (cytosol)” hipotézisnek tényként való elfogadása és tanítása az elmúlt fél évszázadban azt eredményezte, hogy a felnövekvő generációknak vagy egyáltalán nincs, vagy biztosan hamis képük van az élő sejtről. Ez a tény döntően hozzájárult és folyamatosan hozzájárul az élővilág felelőtlen, gátlástalan pusztításához.

A másik tetten érhető hamisság az, hogy Darwin örök érvényű, igaz felfedezését nem tanítják, vagy nem úgy tanítják, ahogy azt Darwin 1859-ben A fajok eredete című művében közzétette. Darwin az első, aki az élőlények változékonyságát felismerte, és széles körben tudatosította. Felfedezésének eredményeként kinyilvánította, hogy minden élő egy közös ős, a “progenitor” leszármazottja. Ma a minden élő egyetlen közös ősét őssejtnek nevezzük. Létrejöttét az ötmilliárd éves Földünkön úgy négymilliárd évvel ezelőttre tesszük. Ebben az őssejtben, vagyis a “progenitorban” potenciálisan (képességileg) benne volt minden élő sejt, ami belőle az eltelt négymilliárd év alatt származott. Darwin A fajok eredetében lényegileg a Csendes-óceán szigetvilágán folytatott hatéves kutatási eredményeinek öszszegzéseként a “progenitorba” rejtett képesség-kibontakoztatást írta le. Az evolúció szót, az evolúció fogalmat egyszer sem használta, vagyis az evolúció fogalom nincs benne művében. Nem különített el ebben a műben fejlettebb és fejletlenebb fajokat. Az élővilág általa megfigyelt két sajátosságát, a változékonyságot és a tökéletességet (a tökéletességet a túlélésre) mint az élet két meghatározó törvényét írta le. A tudomány igazságának védelme miatt, vagyis azért, amiért ez a jelen írásom született, ki kell mondani, hogy a négymilliárd évvel ezelőtt egyszer, valahogy létrejött élő sejt, az őssejt létrejöttének mikéntje soha meg nem ismerhető. Ezt a tényt éppen a tudomány igazsága miatt kötelező állandóan gondolatvilágunk világos előterében tartanunk, és a felnövekvő generációknak tanítanunk. Az egyik legnépszerűbb sejtbiológiai egyetemi tankönyvben az őssejt, a “progenitor” megismerhetetlenségének ténye így olvasható: “How life originated and how the first cell came into being are metters of speculations since these events can not be reproduced in the laboratory” (Hogy keletkezett az élet, hogy jött létre az első élő sejt, csak spekulációk tárgya lehet, mivel ez az esemény nem ismételhető meg a laboratóriumban [Geotfrey M. Cooper: The cell. A Molecular Approach. 2nd edition. New York, 2000, ASM Press]). Darwin az elsõ élõ sejt, az õssejt, a “progenitor” soha meg nem ismerhetőségének elfogadásán túl még többet is állít: a “progenitort” teremtettnek nyilvánította. Igaz, hogy az ismételt (hatszori) kiadás során Darwin módosította könyvének szövegét, úgy is lehet mondani, hogy igazítgatta Az ember származása című művéhez, de az 1872-es hatodik (utolsó) kiadás végén mégis szó szerint ez áll: “Nagyszerűség van abban a felfogásban, amely szerint a Teremtő az életet a maga különböző erőivel eredetileg csak néhány vagy csak egyetlen formába lehelte bele” (Charles Darwin: A fajok eredete. 6. Darwin által átdolgozott kiadás magyar fordítása. Fordította Mikes Lajos. Magyar Helikon, 1973). Elgondolkodtató, hogy a tudomány igazságát hogyan lehetett és hogyan lehet ma is annyira elferdíteni, hogy Darwin hatéves kutatómunkájának legfőbb felfedezését a “progenitort”, annak keletkezését és magának Darwinnak a “progenitorról” kialakított állásfoglalását el lehet titkolni a fiatalok előtt. Hogyan lehet a felnövekvő fiatalokat ilyen mértékben becsapni, és valójában miért történik mindez? Az élővilág rohamos fenyegetettsége miatt ki kell nyilvánítani, hogy a tudomány igazságának ilyen és ehhez hasonló elferdítését, a tudomány égisze alatti hamiskodásokat tovább folytatni nem lehet!

Természetesen igaz, ahogyan már utaltunk is rá, hogy Darwin a kutatási eredményeit összefoglaló fő művének, A fajok eredetének megírásán túl saját elméletet, saját hipotézist is gyártott, amit külön könyvben, Az ember származása című művében 1871-ben először, majd átdolgozás után 1874-ben másodszor közzé is tett. Önéletrajzában maga erősíti meg azt a tényt, hogy a valós megfigyeléseit leíró első nagy művében nem írt egyetlen faj létrejöttéről sem: “A fajok eredetében sehol sem tárgyalom egyetlen faj eredetét sem.” Viszont abban a művében, amelyben a hipotézisét, az elképzeléseit írta le a “hogyanról”, vagyis arról a folyamatról, amelyen szerinte az élővilág a “progenitor” létrejöttétől eltelt hosszú idő (ma már tudjuk, négymilliárd év) alatt végbemehetett, már fejlettebb és fejletlenebb fajokat különít el. A legfejlettebbnek az emberi fajt, a “homo sapienst” nyilvánította. Darwinnak ez az elmélete azonban alapvető igazságot sért. Az egyes emberek a tudományos igazság csorbítása nélkül ugyanis nem sorolhatók fajba. Az egyes embereknek mindenki által felfoghatóan és ellenőrizhetően nincs kötelező faji keretük. Minden más élőlénynek van, csak az embernek nincs. A tudomány igazságának védelme miatt kötelező kinyilvánítani, hogy az ember az eddig megismert egyetlen létező az egész világmindenségben, aki felett a világmindenséget átfogó egyetemes törvényi rend nem uralkodik. Az emberek életét nem a természeti törvény kötelező automatizmusa határozza meg. Az ember felszabadíttatott a törvényi rend automatizmusa alól. A tudomány igazsága miatt ezt a tényt elhallgatni nem lehet. El kell végre gondolkodni, hogy ennek az alapvető ténynek az elhallgatása, elferdítése milyen szerepet játszhatott az elmúlt századokban eluralkodott életellenességben, az emberiségnek az élővilág ellen és önmaga ellene elkövetett iszonyatos pusztításaiban.

Ha az ember a lényegéből fakadóan felszabadíttatott – valóban az – a világmindenséget átfogó törvényi rend automatikus érvénye alól, akkor szembesülnie kell azzal a kérdéssel, hogy van-e, lehet-e törvény, akár saját maga által gyártott törvény, ami korlátozhatja szabadságát. Az, hogy minden ember kötelező érvénynyel meghal, önmagában azt sugallja, hogy nem teljes az ember felszabadítottsága a törvényi rend automatikus érvénye alól. Vagyis felszabadítottsága a törvényi rend automatikus érvényessége alól nem jelenti azt, hogy az ember korlátlanul szabad. Ezek után érdemes megvizsgálni, hogy Paul Kurtz valójában mekkora szabadságot követel a tudományos kutatás számára. Ezt írja: “A tudományos vizsgálódás szabadsága alapvető fontosságú az emberi civilizáció számára; bármilyen próbálkozás a tudományos kutatás korlátozására ellentétes az alapvető céllal.” A konkrét kérdés, hogy Paul Kurtz szerint a tudományos kutatás korlátlan szabadsága azt jelenti-e, azt jelentheti-e, hogy kutatási célból embert, embercsoportokat lehet-e megölni is? Úgy tűnik, Paul Kurtz betöltött pozíciója – az amerikai szkeptikusok kutatóközpontjának elnöke – miatt különösen megdöbbentő, hogy igennel válaszol erre a kérdésre, hiszen így folytatja az előbb idézett mondatot: “Jó példája ennek napjainkban [mármint a tudományos kutatás korlátozásának – K. M.] az az erőfeszítés, hogy erkölcsi vagy vallási alapon korlátozzák az embriók őssejtjeinek kutatását.” Az olvasó számára pontosítani kell, hogy az embriók őssejtjeinek kutatása azt jelenti, hogy ehhez embert kell ölni. Embrió fázisában élő emberi személyt. Azt a tudományos igazságot ugyanis, hogy minden ember élete egyetlen sejttel, a megtermékenyített petesejttel kezdődik, kétségbe vonni, tagadni, elhamiskodni, relativizálni nem lehet. Egy adott igazság mindig igaz, és csak egy van belőle. Ezért teljesen mindegy, hogyan és honnan nyerik a legyilkolásra ítélt embriót, klónozással vagy az in vitro fertilizáció “maradékait” használják erre.

Ahogy már utalás történt rá, a tudomány igazságának csorbulása nélkül nem lehet tagadni azt az igazságot sem, hogy az embert fajba sorolni nem lehet. Az emberi létnek nincsenek faj szabta korlátai. Ha ezeknek az igazságoknak az elhallgatása, elferdítése a tudomány égisze alatt, a tudomány keretében mégis megtörténik, mint ahogy meg is történt, a lehető legtragikusabb baj, a “ne ölj!” parancsa alóli felszabadítás, a felszabadított emberölés iszonyata jön el.

Az embert fajba soroló hamis hipotézis további ártást azzal okoz, hogy szerinte a magzati élet során az emberi egyed megismétli a törzsfejlődés fő lépéseit. Mindez azt sugallja, mintha az anyaméhben egy bizonyos életkorig még nem teljes értékű ember lenne jelen. A meghamisított tudományos igazság így teremtett és sajnos teremt ma is valamiféle hamis jóváhagyást a magzatok megöléséhez, a művi abortuszok elvégzéséhez. A hatvanas–hetvenes években volt ország Európában, ahol négy-öt hónapos magzatok megölése is engedélyezve volt. Ezeket az egészséges, élő magzatokat császármetszéssel a méhlepénnyel együtt távolították el, majd a méhlepényen keresztül tápfolyadékkal “túléltették” és a tudományos kutatás korlátlan szabadságának jelszavával mindenféle mérgek befecskendezésével a halálukig “értékes” (?) kísérleteket végeztek rajtuk. A Mengele-féle kísérletek, a “túléltetett” emberi magzatokon végzett kísérletek és a Paul Kurtz által védelmezett, felszabadítottnak követelt, a közeljövőben bevezetni kívánt vagy már több magánpénzen finanszírozott laboratóriumban jelenleg is folyamatban levő humánembrió-kísérletek lényegileg azonosak. A halálra kiválasztott embereken a tudományra hivatkozva “fontosnak”, “értékesnek” ítélt kísérleteket végeznek.

Ezekkel szemben örök érvényűen le kell szögezni, hogy sem a cél, sem a túlnépesedéssel való rémítgetés nem adhat a tudományos kutatásoknak olyan korlátlan szabadságot, hogy azért bármilyen korú emberi személyt, embercsoportokat, népeket legyen szabad megölni. De azt sem, hogy bármilyen aljas indokkal halálba küldött bármilyen életkorú embereken, embercsoportokon a haláluk előtt – a tudományos kutatás korlátlan szabadságára hivatkozva – kísérleteket végezhessenek. Ha mégis, az nemcsak a tudománynak, hanem az egész emberiségnek is a végét jelenti.

Megjegyzések Paul Kurtz: Kompatibilis-e a tudomány és a vallás című

Vagyis valóban meg van-e engedve a Természet Világa című folyóiratban megjelent Paul Kurtz Kompatibilis-e a tudomány és a vallás? című írásra reagálni?

Egy kalap alá veszi a lélek halhatatlanságának, a világ teremtett voltának, a világban megjelenő intelligens tervezésnek a gondolatát a halálközeli élmények vizsgálatával (melyek semmit sem mondanak a halálon túli életről, és tisztán pszichológiai jellegű felmérések) és a médiumoknak a halottakkal való állítólagos kommunikálását (amelyet az Ószövetség abszolúte megtilt – és így az Újszövetség is…).

A kinyilatkoztatott vallások, az Ó- és Újszövetség könyvei és hagyománya a leghatározottabban frontális ütközetben van az alapvető fogalmakat illetően az összes többi vallással.

A teremtés valósága (lásd Ó- és Újszövetség) szöges ellentétben áll minden Biblián kívüli vallás világalakulásról szóló mítoszával, mert csak a Biblia Istene annyira Isten, vagyis mindenható, hogy képes a nemlétezésből puszta akaratával szabadon előhívni a létezőket.

Minden vallásban az ember keresi az istenséget, csak a Bibliában van arról szó, hogy Isten indul az előle bozótokban bujkáló Ádám és ivadékainak (az egyetemes szkepticizmus is lehet ilyen bozót) a keresésére.

A Biblián kívüli ősi vallásokban és a New Age-ben sincs történelem, mert a történelem akkor lehetséges, ha egy személyes Isten előtt áll az ember, aki meghívja őt a jövőben teljesülő isteni életre. Ez Ábrahám történetével kezdődik. A modern “lineáris” történelemszemlélet a körforgással szemben bibliai eredetű, akár tetszik, akár nem. Az Isten csak a Bibliában megváltója, szabadítója az embernek. A Bibliában, mint a gyakorlati életben sincs önmegváltás, vagyis senki sem emelheti magát a magasba saját hajánál fogva.

A vallások sokasága önmegváltó módszereket ajánl. A Biblia ilyet nem ismer, sőt elveti azokat.

Az ember személyes létére, szabadságára sehol akkora hangsúly nem esik (sőt sok helyütt szó sincs), mint a kinyilatkoztatott vallásokban. A keresztény szerint az Üdvösség személyes, nem pedig a személy feloldódása a nagy mindenségben vagy az istenségben.

Aki a vallásos jelenségeket és minden vallást tudatosan egy kalap alá vesz, az súlyos logikai hibát követ el akkor, amikor a természettudományok és a vallás kapcsolatáról akar beszélni, mert a nagy vallási egyvelegből, amelyet ő hozott össze, azt a vallási tanítást, hiedelmet vagy kinyilatkoztatott igazságot rántja elő, amely szkeptikus álláspontját (melyhez elég fundamentalista és dogmatikus módon ragaszkodik) éppen igazolni látszik.

Mit szólnának ahhoz tudós körökben, ha valaki a tudományosság ilyen zagyvalékával (amelyben benne van az orvosi gyógyítás címén kuruzslást végzők minden praktikája) állítaná szembe a katolikus hitvilág gyönyörűségesen koherens és összefüggő hitigazságait?

Teológiai lapban ilyen meg nem jelenhetne. Hogy engedhető meg, hogy egy természettudományos folyóiratban megjelenjék ennek megfelelője, vagyis hogy a szerző (feltételezem) pontos természettudományos fogalmakkal szembeállítson egy vallási zagyvalékot? Itt meg kell jegyeznem, nem a Biblián kívüli nagy vallásokat nevezem zagyvaléknak (ott az Isten kereső ember mutatkozik meg), hanem a New Age-es, ufológiás, eléggé paranormális vallási világot meg a nagy világvallások tudatos összekeverését.

A másik igen súlyos tévedés a cikkben, hogy csupán vallási alapon, a halhatatlan lélek valóságára hivatkozva tiltakoznak milliók és milliárdok az embriók őssejtjeinek kutatása ellen.

Tehát nem kell ahhoz okvetlenül a lélek halhatatlansága, hogy tiltakozzam és a szó legsúlyosabb jelentésével erkölcstelennek minősítsem ezt a fajta kísérletezést: elég csak átgondolnom, hogy én is valaha megtermékenyített petesejt voltam, és Paul Kurtz professzor is.

Milyen alapon nevezi tudományosabbnak vagy egyáltalán tudományosnak azt a feltételezést, hogy az ember, aki itt áll előttem, megtermékenyített petesejtként nem ember és nem ő? (A Galilei- és Darwin-ügyet is jobb lenne történelem szakos tudósokkal konzultálva újra tanulmányoznia.)

Miért tudományosabb az a felfogás, hogy az ember megtermékenyített petesejt korában nem ember – azzal a felfogással szemben, amelyet saját létezésem evidenciája állít elém: hogy igenis az ember megtermékenyített petesejt korában is ember, éspedig “ő” – azaz egyetlen – és nem más?

Az állam és az egyház szétválasztását is újra kellene tárgyalni. Az, hogy minden társadalomban összefonódott egy bizonyos vallás az államhatalommal (még a marxista diktatúrákban is: ott tudniillik a materializmus mint szégyenlős panteizmus fonta be az államapparátusban dolgozók agyát), kell hogy üzenetet, intelligens, az egész emberiségtől jövő üzenetet hordozzon az úgynevezett posztmodem ember számára is.

Ez az üzenet a következő: a létezés végső értelmét keresni a legmélyebben hozzátartozik az emberhez. Az állam, mely családok, törzsek szövetsége, ezt kell vállalja. Vagyis van a “lét végső értelmét” kereső parlament. Ha vannak csoportok, mint például az ortodox zsidók vagy a katolikusok, akik azt mondják, minket maga a lét végső értelme talált meg: akkor ezeket a csoportokat a parlamentnek támogatnia kell. A lét végső értelméhez semlegesen viszonyulni embertelen, cinikus magatartás.

Egy olyan parlament, amely játssza a semlegeset, tulajdonképpen csak arra jó, hogy időnként nyíltan vagy rejtve támadja az egyházat, akkor, amikor valójában ő maga nem is semleges, mert ha Paul Kurtz filozófiája alapján megszavazná az embriók őssejtjeinek szabad kutatását, akkor Paul Kurtz világnézetének (nem természettudományának!) uralma alatt állna.

Az a megállapítás, hogy vallás nélküli erkölcs is létezik, csak részben igaz, mert mindenfajta, az ember által csak önkényesen kialakított erkölcs mögött ott van egy valláspótló világnézet. Az is igaz, hogy vallás nélküli “szentek” jóval kevesebben vannak, mint keresztény szentek. Jézus Krisztus elsősorban nem erkölcsöt hozott – a Tíz Parancs bele volt ültetve a lelkiismeretbe már kezdettől fogva –, hanem isteni kinyilatkoztatást, de ez a kinyilatkoztatás az erkölcsi relativizmusnak és az erkölcsöt majdnem a szabados, jogi szabályozással összezavaró világnak vetett véget, legalábbis azok számára, akik őt követik.

Most vagy ezeket a milliárdokat nézi le Paul Kurtz, a szkeptikus, amikor feltételezi róluk, hogy festett szegre akarják felakasztani nagyon is valóságos életterhüket, vagy a vallásból űz csúfot, mondván, hogy illúzióval jóllakat, vagy mégis saját magával szemben is szkeptikus, gondolván, hogy a vallás mégiscsak szükséges az ember végső reménységéhez, mely a mindennapok apró reménységének valós alapot nyújthat.

Egyébként szép elmélet lehet szkeptikusnak és agnosztikusnak lenni Istent és az örök életet illetően, de a mindennapi életben megvalósíthatatlan, mert vagy úgy él az ember, mintha Isten nem lenne, és akkor már nem szkeptikus, vagy úgy rendezi be életét, hogy van Isten, akkor pedig már vallásos.

Egy amerikai szkeptikus előadása: Paul Kurtz vallásról és tudományról

A Természet Világa nagy szolgálatot tett azzal, hogy közölte Paul Kurtz filozófiaprofesszor Kompatibilis-e a tudomány és a vallás? című írását. Az eredetileg konferencia-előadásként elhangzott gondolatmenet ugyanis sokakat vitára késztethet, márpedig igencsak épületes lehet az, ha valamilyen formában a tudomány, vallás és filozófia mibenlétének kérdését szorosan érintő vita részesei lehetünk.

Mielőtt Kurtz professzor téziseinek komolyságát és érveinek súlyát közelebbről megvizsgálnák, s kifejtenénk velük kapcsolatos fenntartásainkat, meg kell említenünk, hogy a rangos professzor – amint a kiváló fordításhoz fűzött jegyzetből megtudjuk – a Center of Inquiry elnevezésű intézménynek, az amerikai szkeptikusok kutatóközpontjának elnöke. Írása ugyanezen kutatóközpontnak az előadás címével megegyező témában rendezett konferenciáján hangzott el. A szöveg magyar fordítása ezért a folyóirat Szkeptikus Sarok elnevezésű rovatában kapott helyet. E tények azt sugallják, hogy a szkepticizmusnak mint filozófiai álláspontnak Kurtz professzor érvelésében kiemelkedő szerepe van.

Talán nem fölösleges az olvasót arra emlékeztetni, hogy az európai bölcseleti hagyományban a szkepticizmusnak – mint világnézetet generáló elvnek – első markáns megnyilvánulása az eliszi Pürrhón (Kr. e. IV–III. sz.) nevével fémjelzett pürrhónizmushoz kapcsolódik, de hatását igazán csak a Kr. e. II. századtól kezdve fejti ki, az egykor Platón által alapított Akadémia olyan filozófusainak köszönhetően, mint Arkheszilaosz, Karneadész és a larisszai Philón. A szkepticizmus ekkor módszeres, következetes kételkedést jelent, mégpedig ismeretelméleti vonatkozásban. A korai szkeptikusok alaptétele az volt, hogy az emberi megismerés igen szűk tartományban mozog, valódi, kimerítő, a tárgyat megragadó ismeretet pedig egyszerűen lehetetlen szereznünk. A bölcs ezért nem tehet mást, mint felfüggeszti ítéleteit, vagyis nem adja értelmi hozzájárulását ahhoz a képzethez, amely a lelkében egy adott tárgyról kialakult, még ha e képzet egyértelműen igaznak tűnik is. Az újkori filozófia korszakalkotó személyisége, René Descartes e hagyományt folytatva szintén a módszeres kételkedést tette meg bölcseletének kiindulópontjául, amikor négy irányelvet dolgozott ki önmaga számára, melyek közül az első alapján semmit nem fogadhatott el igaznak, amit nem evidens módon, világosan és határozottan ismert meg. Hogy ennek eleget tegyen, elhatározta, hogy először is mindent elvet, amiben csak a legkisebb mértékben is kételkedhet, az érzékszervek által szerzett ismereteken kezdve a geometriai bizonyításokon át mindazon gondolatig, képzetig, amely valaha is, akármilyen úton-módon bejutott az elméjébe. Így tehát egyetlen bizonyosság maradt számára, mégpedig saját kételkedésének bizonyossága. A kételkedés viszont, tette hozzá Descartes, nem más, mint gondolkodás, és az, aki gondolkodik, szükségképpen valaki, azaz szükségképpen: létező valaki. Ily módon jutott el a híres “cogito ergo sum”, a gondolkodom, tehát vagyok tételéhez (vö. Értekezés a módszerről, 2. és 4. részek). A modern szkepticizmus ezer szálon kapcsolódik ahhoz a hagyományhoz, amelynek két legjelentősebb állomását most érintőlegesen felidéztük.

Mindezek után első kérdésünk a következő: vajon Kurtz professzor – úgy is, mint az amerikai szkeptikusok elnöke – filozófusként mennyiben vállal közösséget a szkepticizmus hagyományával, azaz szóban forgó előadása mennyiben alapozódik következetes ismeretelméleti kételkedésre?

A rövid szövegből kiderül, hogy Kurtz szerint a szkeptikusok csupán a vallás igazságában kételkednek, “amely túllép az empirikus tények és logika kategóriáin. A szkeptikusok szerint a legmegbízhatóbb módszerek azok, amelyek kielégítik a magyarázat (justification) és az igazolás (verification) objektív normáit”. Itt egy pillanatra álljunk meg, és tegyük fel a kérdést: melyek az igazolás és bizonyítás objektív normái? Az antik szkeptikusok és Descartes szerint az olyan képzetek tekinthetők ilyen igazságkritériumoknak, amelyek ellenállhatatlan evidenciaként jelennek meg a gondolkodó elmében. Kurtz ezt a lényeges kérdést nem tisztázza, de előadásából kivehető, hogy szerinte az igazságkritériumot a “korszerű tudományos vizsgálat” szolgáltatja – (ezek szerint koronként változhat?) –, amely erkölcsi kérdésekben is fontos szerepet kap, “mivel kiterjesztheti a rendelkezésre álló eszköztárat (technológia) és módosíthatja az értékítéletet a releváns tények és azok következményeinek fényében”. (Kérdés, hogy minek alapján dönti el a tudomány, melyek az adott erkölcsi kérdéshez – például a művi abortuszhoz vagy az embriókísérletekhez – éppen releváns tények?) A tudomány, mint Kurtz leszögezi, nyelvezetét tekintve elsődlegesen deskriptív, vagyis leíró, ismeretelméletileg pedig alapelve a módszertani naturalizmus, vagyis amikor “a jelenségekre természetes kauzális magyarázatot keresünk, és ezeket a tudomány módszereivel tesszük próbára”. Kurtz ezen túlmenően a “tudományos naturalizmus” szószólója, mely a jelenségek magyarázatára “megpróbál materialista, fizikai-kémiai vagy nem reduktív naturalista magyarázatot találni”.

Mindebből látható, hogy az amerikai szkeptikusok elnökének világnézetét valójában ismeretelméleti optimizmus, a természettudományos megismerés mindenhatóságába vetett “hit” jellemzi. Világképe materialista és racionalista, miközben a materializmus és racionalizmus, továbbá az empirikus tények igazságával kapcsolatban nem merül fel benne kétely.

Akkor hát mitől szkeptikus Paul Kurtz? Pusztán attól, hogy az általa “paranaturálisnak” – vagyis, ha jól értem, a természetes mellettinek vagy pedig a természetes híján levőnek (e görög para prepozíció gazdag jelentésű!) – tekintett jelenségeket a fantázia birodalmába sorolja, elválasztva azokat az értelmi megismerés területétől. A vallási hitrendszerek – amelyek közé filozófushoz és tudóshoz méltatlan módon, különbségtevés nélkül sorolja be a kereszténységet, az ufóhitet, a spiritizmust stb. – szerinte pusztán a képzelet, az érzelmek és a vágyak termékei, s oly módon kompatibilisek a tudománnyal, ahogyan az ember érzelmi élete, vágyai kompatibilisek értelmével.

Mindezek alapján úgy vélem, Kurtz professzor ebben az előadásában elkövette azt a hibát, hogy a szkeptikus filozófiai hagyományról megfeledkezve, egy filozófiai és természettudományos verifikációval alá nem támasztott világnézet alapján, igazságkritérium érvényesítése nélkül, differenciálatlanul kezelve tárgyát, en bloc ítéletet mondott vallási kérdésekről. Éppen ezért talán joggal kételkedhetünk mindannak igazságtartalmában, amit előadásában volt szíves tudomásunkra hozni. Tudományos és filozófiai megalapozottság nélkül aligha fogadható el első pillantásra rokonszenvesnek látszó kijelentése, miszerint “a tudományos vizsgálódás szabadsága alapvető fontosságú az emberi civilizáció számára; bármilyen próbálkozás a tudományos kutatás korlátozására ellentétes az alapvető céllal”. Mindig fel kell tennünk a kérdést: mi az alapvető cél? Ha az igazság elérését tekintjük alapvető célnak, akkor a tudomány, a valódi tudomány, a szkepticizmus legnemesebb örökségét vállalva szembe kell nézzen azzal a ténnyel, hogy megismerése határolt, vagyis módszertanából és természetéből kifolyólag az emberi lét legalapvetőbb kérdéseire képtelen választ adni. Ha a tudomány, mondom, az igazi tudomány elég bátor lesz annak kimondásához, hogy van, amit nem tudhatok, akkor megkezdődhet az érdemi beszélgetés arról, hogy kompatibilis-e a tudomány és a vallás.