Trianon napjainkra szimbolikus fogalommá vált a magyar köztudatban. Történeti értelemben persze csupán annyit jelent, hogy az első világháború győztes nagyhatalmai 1920. június 4-én egy békeszerződést írattak alá a magyar kormány képviselőivel a versailles-i palotaegyüttes részét képező trianoni kastélyban. A békeszerződés rendelkezései azonban gyökeresen új kereteket, életfeltételeket jelentettek az ország számára: csonka nemzetállam születését nagyszámú, határon kívüli kisebbségekkel, kisállami létet politikai és gazdasági kiszolgáltatottsággal. A történeti magyar állam megszűnésének okait keresve már a kortársak részéről is felmerült az 1918 előtti polgárosodás átértékelésének vagy csak újragondolásának igénye. 1920 után pedig évtizedekre a magyar politikai élet egyik centrális kérdésévé vált a békeszerződés revíziójának ügye. Trianon tehát – összekapcsolva a kudarc élményét a megújulás vágyával – a magyar társadalom számára egyszerre fejezi ki és sűríti össze újkori történelmünket.

Kárpát-medencei, több mint ezeréves tartózkodásunk bővelkedik sorsfordító eseményekben, de napjaink közéletére jelentőségében, hatásában egyik sem versenyezhet Trianonnal. (Az ’56-os forradalomról folyó diskurzus inkább csak a [párt]politika síkján jut hasonló szerephez.) Ez a felfokozott érdeklődés a témára vonatkozó irodalom mennyiségében és az értékelések sokszínűségében is jól megfigyelhető. Ilyen körülmények között egyre nehezebb a Trianon-irodalomban áttekintést nyerni, szelektálni, vagy csak egyszerűen tájékozódni, kivéve persze a témával hivatásszerűen foglalkozókat. Zeidler Miklós könyve pontosan ezeket az igényeket kívánja kielégíteni. A Trianon című kötet nem tár fel új forrásokat, nem ad új értékelést, hanem a meglévő ismeretek összegzésére és bemutatására törekszik. Válogatás, a Trianonhoz kapcsolódó dokumentumok, korabeli vélemények, állásfoglalások, valamint történeti feldolgozások gyűjteménye. Ilyen feladatra természetesen csak olyan történész vállalkozhat, aki maga is nagy jártassággal rendelkezik a Trianon-kérdéskörben. Zeidler Miklósnak már jó néhány elemzése jelent meg a két világháború közötti magyar külpolitikáról, s egyik legjobb szakértője a Horthy-korszak revíziós és irredenta mozgalmainak. A jegyzetelt szemelvényeket számos színes illusztráció, térképvázlat és részletes bibliográfiai útmutató egészíti ki. A kötet elkészítésénél a szerkesztő láthatóan minden eszközt igénybe vett annak érdekében, hogy – a szakmai igényességből nem engedve – könyvét valódi olvasókönyvvé formálja.

Zeidler Miklós Trianon fogalmát meglehetősen szélesen értelmezte. Nemcsak az első világháborús előzményekre, az előkészítő párizsi tárgyalásokra, magára a békeszerződésre, annak végrehajtására koncentrált, hanem két irányban egészen kitágította témáját: figyelembe vette az 1938–41 közötti revíziós politikát, továbbá kifejezetten nagy hangsúlyt helyezett annak bemutatására, hogyan viszonyult a döntéshez a korabeli és a későbbi magyar közélet: értelmiségiek, szakemberek, politikusok, egészen az 1990-es évekkel bezáróan. Mindez a terjedelem rendkívüli megnövekedésével járt együtt, s csak remélni lehet, hogy a közel ezeroldalnyi vaskos mű nem hat riasztólag az olvasóra. A tematikai bővülés azonban bizonyos problémákat is felvet, főleg politikatörténeti szempontból. Trianon “utóéletéhez” ugyanis szorosan hozzákapcsolható az 1947. évi párizsi békeszerződés, sőt ez utóbbi tekinthető a kérdéskör lezárásának. A két döntés azonos súlyú tárgyalása viszont valóban szétfeszítette volna a könyv kereteit. A dilemmát Zeidler Miklós is érzékelte, s ha feloldani nem is tudta, de jelezte azzal, hogy a későbbi párizsi békéből is bevett egy részletet a szemelvények közzé.

Szerkezetileg a könyv három nagy egységre tagolódik. Az első rész – nagyjából kronologikus rend szerint – politika- és diplomáciatörténeti forrásokat tartalmaz. Nemegyszer ismert események kevéssé ismert dokumentumairól van szó. Így például sokan olvastak már az 1916. évi bukaresti szerződésről vagy az első és második bécsi döntésről anélkül, hogy azok tartalmát pontosan ismernék. Emellett számos forrás közvetlenül is rámutat, milyen (nagy)hatalmi küzdelmek és alkudozások vezettek el Trianonhoz. Rendkívül tanulságosak ebből a szempontból a cseh, román és szerb delegációknak a békekonferencián benyújtott követelései.

Külön rész foglalkozik Trianon megítélésével. Zeidler Miklós – tematikus bontásban – minden fontosabb, a publicisztika szintjén is megjelenő társadalmi csoport állásfoglalását ismerteti: külön alfejezetben a magyarországi, illetve a határon túli kortárs véleményeket, a különböző politikai körökből kiinduló revíziós terveket és az utókor értékelését. A szerkesztő bevallottan arra törekedett, hogy “sokat és sokfélét” mutasson be, jelezve “azt a talán kevéssé ismert tényt, hogy a Trianon-ellenes érzelmek kézenfekvő egyneműségén túl még lényegi kérdéseket illetően is meglehetősen tagolt volt a közvélemény”. A szerkesztő – nagy visszafogottságot tanúsítva – nem fűz értékelést az egyes állásfoglalásokhoz, így azok egymásmellettisége nem jelent egyenrangúságot. Az írások között a politikai és közéletre gyakorolt hatásukat, befolyásukat tekintve jelentős eltérések voltak és vannak. A névsor kétségtelenül impozáns jellege mellett azonban nem árt megjegyezni, hogy a vélemények nem a magyar társadalom egészének, hanem csak egy, igaz, a közvélemény-formálás terén meghatározó részének, az értelmiségi és politikai elitcsoportoknak az álláspontját tükrözi. Ekkora terjedelem mellett hiányérzet aligha lehet, legfeljebb néhány szerkesztésbeli különvéleményt érdemes megemlíteni. Többek között célszerűbb lett volna Szekfű Gyula és Németh László – egymásra reflektáló írását – egy helyre tenni. Karola néni 1927-es színjátékát pedig – a többi írástól elütő jellegénél fogva – nyugodtan ki lehetett volna hagyni.

A harmadik nagy szerkezeti egységbe kerültek részint korabeli, részint utóbb készült szaktudományos munkák – könyvrészletek, tanulmányok. Bizonyos szubjektivitás itt is elkerülhetetlen, de a kiválasztott feldolgozások túlnyomó része ma is alapműnek számít, s jól reprezentálják a szűkebb szakmának a téma tudományos igényű feldolgozása terén elért eredményeit. Áttekintve és összevetve a korabeli, illetve a később született írásokat, elkerülhetetlen bizonyos tanulságok levonása. Történetírást művelni csak kellő történeti-időbeli távlat megléte esetén van reális esély. Enélkül nagyon nehéz túllépni a személyes élmények és emlékek béklyóin, s a kérdéskör alaposabb feldolgozásához szükséges források nagy része is csak jóval később épül be, válik a tudományos elemzések szerves részévé. Ha mindehhez hozzávesszük a második világháború utáni évtizedekben – igaz egyre gyengébben – érvényesülő politikai korlátokat, akkor nem meglepő, hogy Trianonra vonatkozóan messze a leggazdagabb irodalommal az utóbbi két évtizedből rendelkezünk.

Zeidler Miklós a szakirodalmi részek válogatásánál főleg Az emlékezet históriája című alfejezetben és az ajánló bibliográfiánál próbálta világossá tenni, hogy a Trianonról szóló különböző olvasatok közé nem kíván egyenlőségjelet tenni. Az erősen érzelmi alapú megközelítések, tudatos ferdítések vagy publicisztikai jellegű reflexiók közlése mellett a tárgyilagosabb és kiegyensúlyozottabb, széles forrásbázisra épülő szaktudományos munkák felé orientálja az olvasót. Tagadhatatlan persze, hogy számos kérdésben nincs és valószínűleg nem is lesz egységes tudományos álláspont, ami azonban esetünkben sem zárja/zárhatja ki a véleménynyilvánítás szükségességét.

Továbbra is nyitott kérdés marad, hogy a Monarchia és benne a történeti Magyarország megszűnésében milyen szerepe volt a belső, bomlasztó tényezőknek és a világháborús vereségnek. Látva, hogy a nacionalizmusok mekkora dinamizáló erőt jelentettek – és részben jelentenek ma is – a közép-európai térségben, a Monarchia jövője az első világháború bekövetkezte nélkül is nagyon kétségesnek tűnik. A hagyományos dualista formában mindenképp. Jelzésértékű, hogy az 1914-ben meggyilkolt trónörökösnek, Ferenc Ferdinándnak is széles körű reformtervei voltak az államon belüli etnikai feszültségek kezelésére. Gondolatmenetünkből következően arra sem lehet megnyugtató választ adni, hogy Ferenc Ferdinánd – vagy akár Jászi Oszkár – 1918 eleji föderalizációs tervei végleges megnyugvást hoztak-e volna. Egy méltányosabb és nagyvonalúbb nemzetiségi politika viszont iránymutatóul szolgálhatott volna a későbbiekben. Iránymutatóul egy kevésbé viharos és a nyelvi vonalakat szorosabban követő elválásra.

Trianon elkerülhetőségének problémája persze mindig is élénken foglalkoztatta a közvéleményt. Ma már világosan látszik, hogy 1918-ig még volt esélye annak, hogy a Habsburg államalakulat, jelentős belső reformok árán, de túlélje az esetleges háborús vereséget. 1918 tavaszára a későbbi győztes antantszövetség már a Monarchia szétdarabolása mellett foglalt állást. Ebben az elsődleges tényezőt nem az egyéni érzelmek, rokon- vagy ellenszenvek jelentették, hanem az a politikai körökben uralkodóvá váló felismerés, hogy a dualista államrendszer nem képes korábbi egyensúlyozó szerepet betölteni Európa nagyhatalmi színpadán. Időnként mind szakmunkákban, mind publicisztikai írásokban túlhangsúlyozzák a nyugati államokban ekkor már több éve egyre eredményesebb magyarellenes propaganda hatását. A Monarchia megszüntetése mellett kardoskodó neves – főleg brit és francia – értelmiségieknek azonban nem annyira a döntés meghozatalában, mint azt követően jutott jelentős szerep. Egyrészt propagandatevékenységük következtében az antantországok közvéleménye meglehetősen könnyen fogadta el kormányaik koncepcióváltását. Másrészt közülük többen szakértőként kapcsolódtak be a béke-előkészítés folyamatába, és ilyen minőségükben közvetlenül befolyásolhatták a politikusokat egy-egy részdöntés meghozatalánál.

A kötet forrásai is arról tanúskodnak számunkra, hogy a hivatalos külpolitika 1918–19 folyamán többnyire rossz válaszokat adott a Magyarországot ért kihívásokra. Az 1919 márciusa és augusztusa között fennálló Tanácsköztársaság helyzete tűnik világosabbnak. A győztes nagyhatalmak vezetői – bár eleinte meglepték őket az események – soha nem törekedtek tartós megegyezésre egy bolsevik rezsimmel. Kizárólag legyőzendő ellenfelet láttak benne, s Kun Béláék, helyzetükből adódóan, alkalmatlanok voltak arra, hogy hatékonyan képviseljék Magyarország érdekeit Párizsban. Ezért nem sikerült a tanácskormánynak az északi hadjárat katonai sikereit számottevő politikai előnyökre átváltani. Bonyolultabbnak tűnik az 1918 őszén hatalomra jutó polgári kormányzat megítélése. Károlyi Mihály és társai arra a feltételezésre építették külpolitikájukat, hogy amennyiben vállalják a nyílt antantbarátságot, az ország belső demokratizálásának programját, a hadsereg leszerelésével pedig demonstrálják békevágyukat, biztosítható a győztesek támogatása, és elkerülhetőek a súlyos békefeltételek. A tervek azonban légvárakra épültek: sem akkor, sem azóta nem került elő olyan forrás, amelynek alapján felelős nyugati politikusok ilyen reményekkel kecsegtették volna Budapestet. A hadsereg újjászervezésének – pontosabban az erre való törekvés – elmaradása viszont látványosan felerősítette a Károlyi-kormány gyengeségét. Ebből a szomszédos országok fővárosaiban és Párizsban lényegében ugyanazt az üzenetet olvasták ki: nem vagy csak egészen minimális mértékben szükséges Magyarország érdekeire, a magyar kormány kívánságaira tekintettel lenni. Kérdés persze, mi lehetett volna a tétje annak, ha Károlyi diplomáciai erőfeszítéseit katonai lépésekkel kombinálja. Erre vonatkozólag az 1919 tavaszán lezajlott béke-előkészítő tárgyalások szolgálhatnak segítségül. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a történeti Magyarország egészének megmentésére az adott erőviszonyok mellett nem volt reális esély. Párizsban egy pillanatig nem volt vita akörül, hogy a Felvidék túlnyomó részét vagy a történeti Erdélyt el kell csatolni Magyarországtól. Igaz, a nagyhatalmak az utódállamok minden területi igényét sem támogatták. Elvetették Beneš kérését a nyugat-magyarországi korridorra, a szerbekét a pécsi szénmedencére, a románokét a bukaresti szerződés maradéktalan érvényesítésére vonatkozóan. Ezeken túl a következő területek kapcsán volt bizonytalanság a békekonferencia döntéshozói között: északon Csallóköz és Kárpátalja, keleten az Aradtól Szatmárnémetiig húzódó partiumi sáv, délen Szabadka- és a Baranya-háromszög hovatartozása körül. Továbbá – úgy véljük – lehetőség lett volna arra is, hogy a nagyhatalmak egy, a később megvalósultnál hatékonyabb kisebbségvédelem mellett kötelezzék el magukat.

Trianon a maga súlyos rendelkezéseivel szinte sokkolta a magyar társadalmat, s bár elfogadását 1920-ban nem lehetett megtagadni, a két világháború közötti magyar közéleti diskurzus egyik központi témája lett, és megnyilatkozásra késztette a hazai szellemi elit szinte minden képviselőjét. A békeszerződés elutasítását illetően még viszonylagos egység alakult ki, és messze legnagyobb tábort a “Mindent vissza!” jelszava mondhatta magáénak. Széles körökben hatott az a nézet, hogy Trianon nem egyéb történelmi tévedésnél, melyet a győztesek tudatlansága, illetve az ellenünk korábban folytatott egyoldalú és rosszindulatú propaganda okozott. Magyarországnak tehát a diktátum megsemmisítése érdekében a nyugati közvélemény meggyőzését kell megcéloznia, melyet az első világháború előtt hatalmon belülisége tudatában elmulasztott. Ha pedig kellően intenzív propagandával sikerült a nyugat-európai közhangulatot irányunkba átfordítani, akkor a hivatalos körök is rábírhatók álláspontjuk megváltoztatására. A gondolatmenetből következően aligha meglepő az a hatalmas érdeklődés és népszerűség, amely többek között a Rothermere-féle magyarbarát sajtókampányt övezte a ’20-as évek utolsó harmadában. Zeidler Miklós a történetnek külön alfejezetet szentel könyvében. A magyar kormány által több-kevesebb mértékben támogatott akciók, kampányok hoztak ugyan bizonyos részeredményeket, de egyúttal a korlátokra is rámutattak. Mindenekelőtt a nyugati közvélemény egy részét legfeljebb etnikai alapú revízió elfogadásáról lehetett meggyőzni, többről nem. A szomszédos népek önkéntes visszatéréséről szövögetett tervek pedig végképp hiú ábrándnak bizonyultak. A propagandaakciók hatékonyságát tovább rontotta, hogy csak ritkán próbálták beilleszteni az európai hatalmi érdekek hálójába.

Trianonnak ez a típusú értelmezése inkább az idősebb, többségében konzervatív szellemiségű generáció körében bizonyult népszerűnek. A ’30-as években viszont megerősödtek azok a hangok, melyek lényegesen eltérő összefüggésrendszerben értelmezték Trianont. Számos, főleg a jobboldali radikalizmus vonzáskörébe kerülő gondolkodó vélte úgy, hogy hiábavaló dolog a nyugati hatalmak segítségére várni, a revíziós sikert önmagunknak kell kiharcolni, erre pedig kizárólag egy szociális reformok és intenzív hadseregfejlesztés révén megerősített Magyarország képes. A kötetben ezeket a nézeteket legjellegzetesebben Milotay István írása reprezentálja. Önmagában persze az erős nemzet programja számos racionális elemet tartalmazott. Ám a ’30-as évek végétől Milotay és elvbarátai teljesen a német-, illetve nácibarát politika hirdetőivé és kiszolgálóivá váltak. Ma már levéltári források is alátámasztják, hogy a Harmadik Birodalom vezetése, függetlenül Budapest magatartásától, soha nem kívánta a ténylegesen megvalósultnál lényegesen nagyobb revízió sikerét. Annál inkább lehetett tartani azoktól a második világháború alatti német tervektől, melyek Magyarország jövőbeli alávetését fogalmazták meg.

A revíziós politika terén először a baloldali – polgári és szociáldemokrata – értelmiség részéről fogalmazódtak meg a domináns áramlattól eltérő vélemények. A Zeidler Miklós válogatásában is szereplő Vámbéry Rusztem vagy Csécsy Imre integrális helyett csupán etnikai revíziót kívántak, s azt összekötötték a belső politikai berendezkedés demokratizálásának szükségességével, sőt Gratz Gusztávék távlatilag egy szorosabb európai föderációt is kívánatosnak tartottak. A ’30-as évek új utakat kereső, fiatalabb gondolkodói – elsősorban a népi mozgalom több képviselője – ennél is tovább mentek. Bírálták és elutasították a “mindent vissza” politikáját és harsány propagandáját. Részint mert úgy látták, hogy – Németh Lászlót idézve – a “kardcsörtető” irredenta nem segít a határon túlra került magyarokon, részint mert elvonja a figyelmet a belső reformoktól. Újfajta, ebben a vonatkozásban pragmatikusabb és önkritikusabb megközelítésük kedvező visszhangra talált az erdélyi és felvidéki értelmiség egy részénél. A társadalmi reformok követelésében igen, egyéb vonatkozásban azonban a népiek távol álltak a jobboldali radikálisoktól. A harcos revízió helyett inkább a Duna-medence népeinek együttműködését, a szomszédok felé mutató megegyezési készséget állították előtérbe. Manapság, több évtizedes távlatból visszatekintve, ez utóbbi gondolat egyértelműen illúziónak tűnik. Az 1990-es évek első felének nemzetközi történései világosan megmutatták, hogy a félelmek és előítéletek túlságosan mélyek, a gazdasági egymásrautaltság hiányzik, ennélfogva a régió országai nagyhatalmi befolyások nélkül sem képesek szorosabb belső együttműködés kialakítására.

Zeidler Miklós nem vállalta azt a feladatot, hogy határozott értékítéletet fogalmazzon meg a közölt szövegek kapcsán, ezt egyébként megtette más írásaiban. Abból indult ki, hogy a közölt források és dokumentumok a szakirodalmi kiegészítésekkel önmagukban is árnyalt és hiteles képet adnak az 1920. évi békekötés létrejöttéről, gazdag utóéletéről. Könyve fontos üzenete: Trianonnak különböző értelmezései lehetnek, de minden koncepció kialakításához elengedhetetlen a közvetlen források alapos ismerete és kritikus elemzése.

Sinkovits Imre egyik halhatatlan alakításában, a Két félidő a pokolban munkaszolgálatra kényszerített futballistájaként rendszeresen azzal ér el némi pihenőt a tűz mellet, hogy a keret parancsnokának (Szendrő József) felszólítására újra és újra elmeséli a “svéd nő” pajkos történetét. Az őrmester gyorsan summázza a hallottakat a címben jelzett mondattal, amely egyúttal jelzi, hogy a magyar közgondolkodásban az ABBA és az IKEA megjelenése előtt miképpen rögzült az északi ország képe. Holott a háború előtt nem ez volt az egyetlen érintkezési felület a két ország között: 1928-ban svéd cég kapott gyufamonopóliumot Magyarországon, s jórészt e pénzből fedezte a kormányzat a Nagyatádi-féle földreform kártalanításait. A csepeli Weiss-művekben és egyebütt licencben gyártott “boforc” ágyúk pedig a magyar légvédelem legütőképesebb részét jelentették a második világháború alatt. Ennyiben rögtön árnyalhatjuk Solymossy Péternek, a Magyar revízió svéd szemmel című kötet szerzőjének alaphipotézisét, amely hangsúlyozza a két ország közötti érdekmentes kapcsolatot.

A két világháború közötti és alatti magyar külpolitika története a modern magyar történelemnek az a része, amely leginkább számot tarthat a nagyközönség érdeklődésére. A diplomáciatörténetet ilyen-olyan szinten művelők két hibába estek (és esnek) gyakorta e témakörben: az egyik csoport tagjai egy bűnösen antiszociális, reakciós és a nemzetiszocializmus térfoglalását jelentősen elősegítő világnézet külpolitikai meghosszabbítását látják az 1920 és 1944 között befutott pályán (mondjuk Kis Aladár, Karsai Elek és Nemes Dezső könyvei vagy például Gárdos Miklós publicisztikai munkássága – szellemük tovább él), míg mások pusztán az elveszett haza visszaszerzéséért magas hőfokon lángoló politikusokat és diplomatákat látnak, és valami gigászi teleológia révén az egész időszakot mint a revízió irányába való folyamatos haladást értékelik, mintha az a húsz év pusztán egy megvilágosodási folyamat lenne. E történészek szokták tévéinterjúkban ma is főméltóságú úrnak nevezni Horthy Miklóst.

A diplomáciatörténet vagy a nemzetközi kapcsolatok története a történettudomány egyik legkonzervatívabb területe, nagy a kísértés arra, hogy a kutató a kifénymásolt diplomáciai iratokat sorban maga elé tegye, ismertesse tartalmukat, továbblépjen a következőhöz, majd előre elkészített végkövetkeztetéssel rukkoljon elő. Ez a módszer ráadásul linearitást kényszerít alkalmazójára, ami rendszerint egysíkú és leegyszerűsített elemzésekhez vezet. A mai magyar tudományosságban kevesen tudtak/mertek ennél tovább lépni: feltárni a magyar diplomácia struktúráját, döntési kényszereit, társadalmi hálózatát – kevéssé méltányolt kísérlet volt erre Pritz Pál parádés tanulmánykötete (Magyar diplomácia a két világháború között, Budapest, 1995). Zeidler Miklós több, közelmúltban megjelent könyvében-tanulmányában e magyar külpolitika társadalmi beágyazottságát, művelődés- és mentalitástörténeti hátterét vizsgálta, jóval túllépve a diszciplína eddig Magyarországon bevett határain (A revíziós gondolat, Irredenta kultusz a két világháború között, mindkettő Budapest, 2001, ill. 2002). Romsics Ignác pedig azt vizsgálta, ami igazán fontos: hogyan látták a nagyhatalmak a “magyarkérdést” a múlt század első felében (Helyünk és sorsunk a Duna-medencében, Budapest, 1996). Solymossy Péter kísérletének – a magyar külpolitika felvázolása a svéd források tükrében – vannak már előzményei: L. Nagy Zsuzsa 1990-ben alapos tanulmányban vázolta fel az amerikai diplomaták Horthy-képét, a tragikusan korán elhunyt Bán D. András monográfiájában az 1938 és 1941 közötti angol–magyar kapcsolatok természetét kutatta, kitérve a gazdasági, kulturális vonatkozásokra is (Illúziók és csalódások, Budapest, 1998).

A téma “kívülről” való körüljárása már csak azért is hasznos, mert segít rávilágítani a magyar külpolitika nemzetközi meghatározottságaira, és arra, hogy mennyit is ér a nagy gonddal ápolgatott magyar önkép. Az alapkérdés (“miért”?) Solymossy számára egyszerűen megválaszolható: a svéd diplomaták a magyar viszonyokban tanúsított érdektelenségükkel, szenvedély- és előítéletmentes elemzéseikkel tükröt tartanak az olvasó és a tudományos közvélemény elé. Ez Solymossy megfogalmazásában néha kategorikus imperatívusszá szűkül: “Itt érdemes összevetni a csehbarát nyugati történészek (és keleti marxista társaik) értelmezését a svéd diplomaták véleményével, annak érdekében, hogy kidomborítsuk az utóbbiak objektivitását!” Ők (és segedelmükkel a szerző) kimondhatják azt, amire “ma is sokak gyomra görcsbe rándul”, jelesül, hogy az 1938 és 1941 közötti terület-visszaszerzések a magyarság jogos igényét elégítették ki, objektív mércével mérve is kifogásolhatatlanok voltak, s ma is levonandó tanulságokkal szolgálnak. Ezek vállalható szempontok (e sorok írója nem teljesen osztja őket, ámbár ez mellékes), de meglehetősen bajos a revízió mai felvetését hat évtizeddel ezelőtti svéd követi jelentésekre alapozni. A könyv legvégén a szerző is annyiban enyhít álláspontján, hogy a “türelmetlen nacionalizmusokat” a “népek közötti megértéssel” kívánja felváltani, bár a “békés rendezésről” még ennek kedvéért sem hajlandó lemondani.

A szerző könyve kétségtelenül hasznos és hiánypótló munka abból a szempontból, hogy feltárja egy, Magyarországon – mint láttuk – mégiscsak érdekelt európai ország véleményét térségünk viharos időszakáról. Solymossy Péter akkurátusan végigkísérte az 1938 és 1941 közti évek történéseit, utal a nemzetközi politika együttállására, s empátiával ismerteti a magyar politika lépéseit. A szerzőnek sikerült behatolnia anyaga mélyebb rétegeibe, s a svéd diplomaták gondolkodásmódját, társadalmi hátterét néhány élesen látó megjegyzéssel és lábjegyzetbe helyezett diplomataéletrajzzal szemléletessé tudta tenni.

Az olvasónak e pontos leírás dacára támad némi hiányérzete. A szerző néha ugyanis kénytelen megróni hőseit: amikor alaptézisének (a magyar revízió igazolásának) ellentmondanak, ekkor orrukra koppint. “Nem lát tisztán” a Párizsból jelentő svéd diplomata, amikor a magyar világháborús felelősségről értekezik; Undén budapesti követ “nem egészen a tényeknek megfelelően jelent”, amikor a második bécsi döntés körülményeit ismerteti; Folke Malmar prágai követ pedig “vitatható” megjegyzéseket tesz az első bécsi döntés kapcsán. Néhol ellenben buzgón helyesel nekik, eközben elsikkad az, hogy valójában e követek hogyan is látták a revízió Magyarországát. Nem tudjuk meg, hogy mi volt a véleményük magyar tárgyalópartnereikről: miniszterelnökökről, külügyminiszterekről, diplomatákról vagy magáról Horthy Miklósról. Arról sem tudunk meg semmit, hogy a jóléti rendszert építgetni kezdő svéd követek milyennek látták Magyarország társadalmi viszonyait, kultúráját, miképpen viszonyultak az egyes politikai erőkhöz. Bán D. András monográfiája – amelyet Solymossy idéz is – átfogóan tárgyalta ezt a kérdést.

Azt tudjuk be a mindenkor előforduló félreütéseknek vagy jelentéktelen részletkérdésnek, hogy Linder Béla neve rosszul szerepel, hogy Homonna nem Sáros, hanem Zemplén vármegyében van, vagy hogy a “generálkonzul” kifejezést a magyar szaknyelv nem ismeri; a szerző valószínűleg főkonzulra gondolt, s miközben következetesen “sic!” jelzéssel látja el az “etnográfiai határ” kifejezést, elfelejtkezik arról, hogy ez a korban mind magyarul, mind más nyelveken az “etnikai határ” szinonimájaként volt használatos. Az azonban már a köztörténetben való bizonytalan tájékozódást tükrözi, hogy Solymossy Péter tud Linder Béla “nem akarok többé katonát látni”-rendeletéről, nem tud viszont arról, hogy a francia parlamentnek két kamarája van (és volt), s idézett helyén a Nemzetgyűlésről, vagyis a képviselőházról van szó, hogy Henri Mathias Berthelot francia tábornok nem azonos Philippe Berthelot francia külügyminisztériumi főtitkárral (még rokonságban sem voltak), Esmond Cecil Harmsworth nem fia lord Rothermere-nek, s az is bizonyos szakirodalmi járatlanságot feltételez, hogy Solymossy Péter azt állítja: az angolszász történeti munkák C. A. Macartney és J. F. Montgomery (ez utóbbi nem történész, hanem budapesti amerikai követ volt, hivatását tekintve pedig a sűrített-tej-bizniszből érkező üzletember, aki támogatta a demokratákat) könyveitől eltekintve alig használhatók a térség problémáinak megismerésére. Ezúton hívjuk fel tehát figyelmét Elisabeth Barker munkájára (British Policy in South-East Europe in the Second World War, Bristol, 1976), s a német kutatók közül az áttekintő részekben talán hivatkozni lehetett volna Jörg K. Hoensch vagy Andreas Hillgruber munkáira. Az eredetileg PhD-disszertációnak készült munka kiadása során pedig említést érdemelt volna, hogy a közölt térképek a Pándi Lajos szerkesztette Köztes-Európa atlaszból származnak. (Pándi térképeinek elütései elég árulkodóak.)

A szerző (valamelyes joggal, bár talán túlzott indulattal) a brit diplomácián veri el a port, amiért az rugalmatlan álláspontjával, nagyhatalmi logika mentén vitt arrogáns politikájával olyan lehetetlen helyzetbe hozta Magyarországot, amelyből egyetlen kiút volt csak, a Németország melletti elkötelezettség. Solymossy munkája, a forrásanyag újdonsága és feltáratlansága ellenére sem tudott túllépni a diplomáciatörténet sablonjain, sok helyütt inkább a jelentésekhez illesztett gloszszárium benyomását kelti. Kissé anakronisztikus vagy nem kellően végiggondolt kijelentései (például a kárpátaljai magyar–lengyel határ jelentőségéről, illetve az első bécsi döntés és a cseh–szlovák területfelajánlás összefüggéseiről) megnehezítik a szerző gondolatmenetével való azonosulást, ami a könyvbe fektetett munkát tekintve: sajnálatos.

A József Attila-munkásságot is jól ismerő filozófus szerző – Fehér M. István – most anélkül, hogy közvetlen, olvasmányokon alapuló kapcsolatokat tételezne föl, egy általános fejlődésvonalon elfoglalt közbülső helynek a kijelölésével kívánja a fiatalon elhunyt költő szerepét megvilágítani a művészetekre irányuló elméleti gondolkodás történetében. A gadameri felfogás irányába mutató tényezők után nyomozva nem utolsósorban azt a merész – mondhatni provokálóan merész – gondolatot emelve ki a német filozófus idekapcsolódó munkásságából, miszerint: “Az esztétikának fel kell oldódnia a hermeneutikában.” Az így megfogalmazott követelmények (illetve célmegjelölések) közelebbi megfelelőjét ugyan nem látja József Attilánál, a hagyományos esztétikák iránt érzett bizalmatlanságnak a jeleire azonban – amelyek a Gadameréivel rokonoknak mondhatók – például joggal hívja föl a figyelmet: “A mű nem is való a széptan (aesthetika) kezeügyébe” – ítélkezett efölött a stúdium fölött már a Babits-ellenes pamflet írója is, majd másutt, tudatosabb koncepcióépítése során is megteszi ezt: “Ki kell jelentenünk azt is, hogy a művészet a tiszta esztétika illetékessége alá sem tartozik lényegében”, “rengeteg ostobaság”-ot hoz szóba, amelyet “esztétikai gyűjtőnévvel foglaltak össze”, és szerinte még “az úgynevezett tartalmas esztétika is tehetetlen a művészettel szemben”. Nem tartozik ránk – hárítja még az érdemi vitát is –, hogy a szemlélettel minősített lényeget tárgyaló esztétika és a művészet torzsalkodásaiból és meg nem féréséből származó színes zűrzavart lepergessük. Említést kíván azonban itt, hogy jellegzetesen hermeneutikai felfogást ugyanakkor nem tartalmaznak az ő fejtegetései, sőt, ilyennek még csak az irányába sem mutatnak határozottabb megnyilatkozásai. Az esztétikáknak a meglehetősen sommás megítélésére és kategorikus elvetésére nagyjában-egészében a “széptan” értelmében felfogott esztétikával szembesülve kerül sor: “Az esztétikák csak foglalkozzanak a széppel, jóval, a nemessel és a többivel, de a művészetekkel nyughassanak…” A “legjobb értelemben vett esztétika” kapja csak ettől némiképp eltérően “az alak tudománya” meghatározást, illetve jellemzést, művészi alkotások igazságtartalmának földerítésére, a megértésükre irányuló törekvések azonban nem folytatják az ezzel megkezdettnek tekinthető utat. Nem mintha nem érdekelné József Attilát valamilyen értelemben az igazság is a művészi alkotások tárgyalásakor – például akkor, mikor így fogalmaz: művészi alkotásokból “olyan igazságokra következtethetünk, amilyenekre csupán az elrejtőzött világegész elemzése útján tehetünk szert”. “Kétségtelen – vallja másutt –, hogy az igaz tételeket hasznot hajtón felhasználhatjuk.” (Illetve másfelől azért ítél károsnak valamilyen tanítást, mert a maga gondolatai szerint eljáró “teszi ezt az igazság leghalványabb árnyalata nélkül”. Szerinte “az ember természetében benne rejlik, hogy a helyesen fogalmazott igazságot belássa”, a gondolkodók pedig éppenséggel “az igaz lényeget keresik”. Ezek a kijelentések természetesen semmiképpen nem hagyhatók figyelmen kívül, szembeötlő azonban, hogy a művészetek, műalkotások mibenlétének keresése közben József Attila egészen más irányban tesz kategorikus kijelentéseket, mint ahogy Gadamer vagy a hermeneutika eljár. Azt fejtegeti (különböző munkáiban, de szinte betűről betűre azonos szövegekben), hogy az alkotás folyamatában a lélek mintegy ihletté lényegülve “a nem szemlélhető világegész helyébe szemlélhető műegészet teremt”, “megragad bizonyos valóságelemeket, a többiek és szemléletük közé helyezi, és eltakarja a valóság egyéb részét […] azaz szemléletéig teljes valóságnyivá növeli a kiválasztott valóságelemeket”. Ami így keletkezik, az “önmagában lezárt világ – fejtegeti –, melynek minden pontja archimédeszi pont”, sem hozzátenni, sem belőle elvenni nem lehet. A “valóság ellentéteinek, összefüggéseinek ritmust kell adniok – teszi hozzá ehhez –, a mű ritmusának ellentétet kell az értelem tudomására hozniok”. Ez nagyjából egybevág azzal, amit korábban úgy fogalmazott meg: “Az írott forma tárgyi művészete […] a mű legbensőbb indítékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll.” Gondolatainak ez a része inkább a strukturalisták egy részének szemléletével mutat rokonságot.

Siet leszögezni: nem érzelem és nem is annak kifejezése, hasonlóképpen nem is gyönyörködés vagy éppen játék. De nem is “spekuláció” (nem fogalom), hanem “a szemlélet és a gondolat ellentétében való egység”: se nem intuíció, se nem spekuláció, hanem “a kettőnek keveréke”. Ami valóban lazább párhuzamba állítható azzal a gadameri törekvéssel, hogy “azt az igazságtapasztalatot, melyben a műalkotás részesít bennünket, megvédjék azzal az esztétikai elmélettel szemben, amely eltűri, hogy a tudomány igazságfogalma leszűkítse”. (Azt értve itt leszűkítésen, hogy a szcientista elfogultság csak a tudományokra ismeri el megismerésértékét. Maga Fehér M. István az alkotások megismerésértékét érezhetően központi fontosságúnak ítéli, s ebből adódóan emeli ki: “József Attila ezen a ponton jut Gadamer esztétikai tudatra vonatkozó kritikájának leginkább a közelébe, hiszen Gadamerhez hasonlóan az esztétikát igazságvesztésben marasztalja el.”)

Igen érdekes része a könyvnek annak a két bölcseleti szövegrésznek az egybevetése, amelyek hasonló alapmagatartásra – egymással rokon döntés, illetve válaszadási készség meglétére, élettörvény-értelmezésre (nem könynyű meghatározni) – vallanak. Heidegger egy hosszabb gondolatfutam részeként idézett kérdése: “Kell filozófiának lennie? Valamiképpen igen – válaszol –, ha életnek, egzisztenciának lennie kell. Kell? – folytatja –, de hiszen ténylegesen van” – zárja le azután folytatásra késztető eszmefuttatásait. József Attila szavai: “Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked sem. De az elmének muszáj, különben nem volna semmi az, ami.” Majd így folytatja: “Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” (A kiemelt szövegrész másik – a Fehér által ténylegesen itt szerepeltetett – változatában a zárás így hangzik: “meggörbülnének az adamant rudak”. Már a szövegrész ismételt – variált – leírása, annak más szövegösszefüggésbe állítása is mutatja József Attila számára való fontosságát.)

Valószínűleg leginkább a teljes szövegfeldolgozásra törekvéssel magyarázható, hogy játék és művészetek egymáshoz való viszonyának ellentétességéről valló sorok is kiemelést kaptak a kötetben: “A kiemelést kaptak a kötetben: “A Gadamer épp eme fogalmak újraértelmezésével viszi végbe – ezzel a heideggeri értelemben vett valódi »ismétlést«, »visszanyerést« […] azaz az elavult eredeti újraelsajátítását hajtva végre, amelyek az újkori esztétika számára épp ontológiai leértékelésre szolgáltak (játék, mimézis, kép).” “A játékfogalom ontológiai rehabilitációja a művészet gadameri hermeneutikájának egyik legjelentősebb teljesítménye.” Az itteni szembenállás talán azért sem érdemli meg a tartósabb odafigyelést, mert József Attila itt idézett kijelentései – mondhatni – kamaszos bolsevik fölényességgel fogalmazott szövegei közé sorolhatók. (“Együgyű meghatározás”, “badarság”, “már-már erkölcstelenül ostoba […] tanítás” stb. Ahogy erre egyébként maga Fehér M. István is rámutat: játék ügyében a fiatal költőnek magának is vannak pozitívabb megnyilatkozásai.)

Megint csak nem véletlen viszont, ahogyan Gadamernek és József Attilának a jelentésről kialakított felfogása összehasonlítódik a kötetben. Figyelmet érdemel az a hasonlóság is, mely a költészetben alapul szolgáló nyelv anyagi – közvetlenül érzéki benyomást keltő – természetével kapcsolatban mutatható ki a két szerző gondolatvilágában, vagy ami abban nyilvánul meg, hogy mind a ketten aktív természetűnek mutatták a (nyelvi) műalkotást (is). Egyértelműen érdemli meg a számbavételt az is, ahogy Fehér kettejüknek a descartes-i alaptételhez való viszonyát, ezen belül a mutatkozó lényegi különbségeket analizálja, másfelől indokolt annak a hasonlóságnak a tárgyalása is, mely a nyelvi műalkotások befogadásának-újraalkotásának megfigyelésében mutatkozó rokonságra irányítja olvasói érdeklődését.

Fehér M. István kötete sem érdekes megfigyelésekben, sem szigorú logikával előrevivő elemzésekben nem szűkölködik. A benne lelhető föltételezéseknek a szükségességéről ugyanakkor már nem okvetlenül győz meg. “Ezt a megállapítást Gadamer élénken üdvözölhette volna, s minden további nélkül egyetérthetett volna vele”, “ennek az esztétikának a feloldása miatt József Attila sem bánkódott volna”, József Attilának “mintegy ösztönösen hermeneutikai irányultságai, belátásai […] ezzel magyarázhatók. S paradox módon épp filozófiai műveltsége, az ezen utóbbira való ráhagyatkozás állhatott útjában, hogy a fenomenológiai-hermeneutikai jellemző elfogulatlanságot és naivitást teljesebb mértékben tegye magáévá, s hogy ennek révén filozófiai áttörést hajtson végre.” Legalábbis számomra meggyőzőbbek azok a fejtegetései, amelyekben ilyen határozott jövőbe utalások nem foglaltatnak, viszont olyan ítéletet olvashatunk ki belőlük, hogy a legnagyobbjaink közé számító költő írásban rögzített gondolatai között jelentős kohéziós erők is működtek, de azért nem álltak össze egységes kompozícióvá, s nyitott kérdés: hová fejlődhettek volna betegségének tragikus eluralkodása nélkül. Gondolatainak megfogalmazása során az ő “hermeneutikai szituációja abban állott, hogy számot adjon […] arról, hogy éppen elsajátított filozófiai ismereteit képes alkotó módon hasznosítani”.

Erről az eredményről Fehér M. István könyve egyértelműen meg tud győzni – évek távolából visszatekintve a bevezetésben említett vitában is állást foglalva.