1987 végén fejezte be Jókai Anna a Sütő Andrástól legjobb erdélyi regénynek nevezett könyvet. Akkor, amikor a hatalom évtizedes álmából ocsúdva próbált valamit jóvátenni megbocsáthatatlan bűneiből. Még a Ceauşescu-diktatúra összeomlása előtt jelent meg a könyv, a hallgatás falát az elsők között áttörve. Morális tett volt ez a Jókai Anna pályáján is kiemelkedő mű, de irodalmi értéke is számos. Egy asszony beszél – mondhatnánk Kosztolányi cikluscímével. Ám ott az ősi és intim mesélőstílus él, mesélő és hallgató intenzív kapcsolata, egymásra reagálása játékos konfessziót teremt. Itt egy nagy, alapvetően depresszív mozzanat kibontása a regény. A naplóíró Sudár Anna is valakinek beszél (unokájának, Balázsnak, egy palackposta fiktív olvasójának, végül Istennek), írása azonban végig egy, a régi emlékiratírókra emlékeztető önkínzó monológ. A regény elején egyébként Bethlen Kata neve is elhangzik.

“Van az a keleti mese. Amit Brecht is feldolgozott. A kaukázusi krétakör. A versengők középre állítják a zsenge fiúcskát – s aki nagyobb erővel húzza magához, az anyai jog azt illeti… De ehhez a gyereket ketté kéne tépni… akkor inkább vigye el a másik. Vigye el a másik?! Nem, élet-virág-szerelem. Ha én le is mondanék rólad, mi nem tehetjük. De ráncigálni se foglak! Állj csak szépen, egyenesen, nézzél a tiszta, bátor, okos szemeddel jobbra-balra… de ne csak nézzél, lássál is – növekedj fel, aztán majd te döntsél, felelősen…” Első és legfontosabb síkon a napló ennek a küzdelemnek a dokumentuma. Hogyan próbálja Sudár Anna unokáját a rivális, a román nagymama hatása alól kiszabadítani? Miért kap rá a nagy szenvedéllyel vezetett napló írására? Amikor a helyzet olyan tűrhetetlen, egy probléma olyan gyötrő, hogy az életet nem lehet folytatni tőle, akkor jön az írásvédelem katarzisát jelentő naplóírás. Lassan a napló tartja benne a lelket. “Önigazolásul, hogy én mindent elkövettem érted. Értünk.” Ha nincs Sudár Anna közelében a szerelmes, már-már patologikus szenvedéllyel szeretett Balázs, akkor a napló pótolja az unoka jelenlétét. A naplóíró egyfelől önmagát védi, erősíti, másrészt a folytatást alapozza: ha majd Balázs elolvassa a naplót, a nagymamai parainézisek segítsék. (“BENNED AKAROK ÉLNI. Halál nélkül átlényegülni. Befejezés nélkül folytatódni.”) Legyen Fényhordozó, miközben egy kultúrához, egy kollektívumhoz van odaláncolva. Ez a nagyigényű elgondolás a fizikai és szellemi kiszolgáltatottság állapotában szükségszerűen kudarcra ítélt.

Az áthúzások, törlések, a kiemelés különféle eszközei az elemzésre, a racionális megközelítésre utalnak. Különös feszültség támad így az érzelmi viharok és a rögzítés racionalizmusa között. Önreflexiós, metanarrációs regényt kapunk, melyben az elbeszélő lépten-nyomon az írás gondjaival szembesül. “Fogalmazzak, költőieskedjek? Vagy szorítkozzam inkább a szigorú tényközlésre? Mindkettő unalmas. És nem fejezi ki ezt a…” Hol görcsösnek találja, amit írt, hol mesterkéltnek, művinek. “Képtelen vagyok FEGYELMEZETTEN (!) fogalmazni… Aztán huzigálhatom kifelé… Bár attól tartok, nem vagyok ebben eléggé következetes. Bent marad olyan is, aminek végképp nem kéne. S hirtelen gyávaságaimban talán a teljesen ártalmatlan szövegeket is kihúznám.” Aztán a regény vége felé – mintegy a személyiségtranszformáció jeleként – eltűnnek az öncenzúra jelei. Az íráskép lázadása a fölszabadult, belátó, megtisztult személyiségre vall. Tükre ez annak a fejlődésrajznak, amelyet a regény aprólékosan s igen nagy gonddal tár föl.

Sudár Anna megpróbálja higgadtan rögzíteni az eseményeket. Le kell írnia pontosan a történteket, nehogy később bárki is azt mondja: nem így volt. Ebben a regényműfajban aligha hagyhatók figyelmen kívül a valóságreferenciák, a történetet elhelyezhetővé, hihetővé tevő eszközök. Az elbeszélésnek őszintének, valósághűnek kell lennie, a nyelv mimetikus természetéről nem is szólva. A beszélő identitását konstruálja, saját történetének igazságát mondja. Fiktív önéletírásról lévén szó, a valós és nyilvánvalóan fiktív tények között nehéz éles különbséget tenni. Sokkal izgalmasabb, hogy a szöveg miként hozza létre a tényekből a regényként olvasható valóságot. A tárgyi, reális, információs szint külső elemei a korabeli olvasóközönség kicsit is tájékozott részének aligha jelentett újdonságot. Hiába írja Sudár Anna csupa nagy betűvel: “A VALÓSÁG MINDEN PAPÍRMUNKÁNÁL TÖBBET ÉR!” Paradox módon a naplóíró életének tragikumát éppen a valóságból kimenekülve, a napló mégiscsak teremtett világába belefeledkezve képes elmondani.

“Ki írja ezt? És kinek?” – kérdezi egy helyen a naplóíró. Jó kérdés, hiszen a beszélőnek olykor szinte médium-szerepe van. Vagy a szerző a médium? (Hiszen a könyvborítón Jókai Anna neve a “leírta:” után szerepel.) A hős használja föl a szerzőt vagy fordítva: nehezen eldönthető kérdés. “Hamvas mondja: »A regény az, hogy egyszer, egyetlenegyszer és soha többé.« Szegény Sudár Anna ezt a naplót csak így és egyszer írhatta meg. Felhasznált engem, kibeszélt belőlem a maga nyelvén – s egy kicsit véremet vette.”¹ Fiktív elbeszélőnek tulajdonítható autodiegetikus elbeszélésről lévén szó, hang és látószög ugyanaz. Úgy kapunk belülről elemzett eseményeket, hogy a narrátor szereplője a cselekménynek. Hogy a szerzői személyiséget is “fölhasználja”, a legtermészetesebb dolog. Sudár Anna történetmondása összefogott, intenzív szöveg, magabiztos mesélő, aki múltat és jelent megismerhetőnek, lineáris elbeszélésben elrendezhetőnek lát – könnyen fölfogható ok-okozati viszonyokkal. Az óvatos, a napló természetéből következően szigorú időrendet tartó történetmondásban viszonylag kevés a nyitott kérdés, kevés az elvarratlan szál. Ám akkor is jelentős munka a regény, ha a cselekményszövés bonyolultabb is lehetne, s az előre- és visszautalások rendszere működőképesebb.

A Szegény Sudár Anna teherbírását elsősorban a főalak rendkívüli dimenziói jelentik. Majdnem összeroppantják a körülmények, ő azonban minden csapásnak makacsul ellenáll, még ha a minden értelmetlen deprimáló élménye is megkísérti. Elvei vannak, hite kérlelhetetlen, belátása szükségszerű. “Bizony még kevélységgel is megvádoltak, pedig… nem dölyf ez, csak valami maradék méltóság…” – hangzik a Németh László-hősnőkre emlékeztető mondat. Sudár Anna – Grezsa Ferenc találó kifejezésével – Kárász Nelli altruista párja. De gondolhatunk a Gyász Kurátor Zsófijára is: “…néha nyomasztóan hatok mindenkire, talán kellemesebb lenne, ha rólam is kiderülne egyszer, esendő ember vagyok, hibákkal, következetlenséggel, szabadjára engedett hangokkal…” Az osztódó személyiségek idején “szeretné a dolgokat összefogni”, “hogy ebben az állandó iszapesőben szét ne málljon az egyéniség”. Grezsa hívja föl a figyelmet arra, hogy Sudár Anna önmagát is, Balázst is mitizálja.² “Máriább” szeretne lenni Máriánál, Keresztelő Szent János küldetéshitére vágyik. Unokájáról gondolja, hogy az majd helyette is győzedelmeskedik, nyomorúságában tőle várja eszményei megvalósulását. Hol Bartók csodálatos mandarinjához hasonlítja, akit három késszúrással sem lehet leteríteni, hol az oroszlánok barlangjában is sértetlen Dániel prófétához, hol pedig a mesebeli Fehérlófiához. Balázs azonban nem mitikus, nem emberfeletti képességekkel rendelkező mesehős. Ellenben Sudár Anna archetipikus alakját (Németh László szavaival) mítoszi csóva veszi körül. Ezért testesülhet meg benne a mindenkori kisebbség karaktere és létállapota: “…egy darab emberiség, akit a hatalom megaláz, egzisztenciájától megfoszt és virtuális börtönbe zár” (Grezsa Ferenc). Választási szituációja a nehezebb, a morálisan értékesebb magatartást ragyogtatja föl. Nem ítéli el otthon maradt és feleségül román lányt választó fiát, igaz, nem is rajong Kálmi alkalmazkodásáért, praktikus fontolgatásáért. Másik fiát, Farkast is megérti: a megalázott, kompromisszumra képtelen, de az üldöztetéstől rettegő fiú Magyarországra emigrál.

Jól nyomon követhetők ebben a regényben a Bildung hagyományos elemei. A tradíciónak megfelelően fejlődésrajzot kapunk, melynek fokozatai: előbb a bűntudat (az önzés és gyűlölet miatt); majd a fölismerés: félbehagyott, félbemaradt élet nem folytatható másban; s végül: belátás, tolerancia, de még inkább valami megértés, annak tudatosodása, hogy mindenki tévedhet. A napló ily módon olyan élettörténeti fordulópontok köré rendeződik, amelyekben az egyén identitása új értelemképző eseménnyel szembesül. Ezek a sorsesemények, külső vagy belső történések megkérdőjelezik a korábbi önazonosságot. A történetnek így újabb és újabb értelem adható. Még a napló esetében is számolnunk kell “megélt” életvalóság és elbeszélt történet különbségével. Hiszen az esemény narratív feldolgozásán (utaltunk erre) a naplóíró menet közben folyamatosan módosíthat. Ez a feszültség még az ilyen közelről megfigyelt, belülről elemzett események rajzában is megfigyelhető.

“Mi ez a könyv?” – kérdezi a kiadó, válasza pedig így hangzik: “Napló. Dokumentum. Vallomás.” A pontosság azonban megkívánja: a könyv fiktív napló, melyben vannak ugyan referenciális elemek, ezek azonban a fikció részei, non-fictionként aligha foghatók föl. A vallomás személyessége viszont nem zárható ki. Az egyközpontú, egy nézőpontú megközelítésről már a korabeli kritika is úgy vélte, hogy ez “a befogadást megkönnyítő, az olvasóra nézve hatásosabb megoldás, s talán íróilag is könnyebb megjelenítési mód, mint a transzponált regényepika. De veszélyei is megmutatkoznak a regényben. Az önelemzés, a lélektani ábrázolás háttérbe szorul, s inkább a cselekménymondás él. Hiányoznak a jelenetek, a tablók. A napló szerkezete is kötött: minden esemény az időrendet követi. A naplóműfajból következik a helyenkénti töredezettség, túlírtság, bőbeszédűség, ismétlés, vontatottság. Ennek az írónő is tudatában van, ezért ad ilyen fordulatokat hőse szájába: »Megint nagyon elkalandoztam…«; »Írásom görcsös. Helyenként csapongó. És lényegtelen keveredik a lényegessel«”³ (Tüskés Tibor). Ám a lényegtelennek, még inkább a kihagyásnak is lehet funkciója. Hiszen a bármilyen diktatúrában írt napló sokszor az elhallgatással, a fontos megkerülésével, körülírásával tud jelentésessé válni. Joggal írja Bárdos László: kockázatos műfaj, bárki bármikor belenézhet. Bárdos László megállapítása szerint: “naplóra épülő, sőt, mintegy csak naplót közlő énregény”⁴ nemcsak a naplóíró, hanem a szerző felől is kockázatos. “Regényírói szerződést” kell kötnie, bizonyítania, hogy valaki másnak az önéletrajzát írja ugyan, ezt valóságosnak igyekszik föltüntetni, de szerző és szereplő nem azonos. A “regény” alcím ugyan sehol sem szerepel (a “leírta: Jókai Anna” és a kiadói beharangozás még meg is téveszti az olvasót), a Philippe Lejeune emlegette paktum azonban működik.⁵ Függetlenül attól, hogy regényt kapunk, de olyan regényt, melyben a fikció alkalmasabb az igazságok elmondására, mint az önéletrajz. A szépírói korpusz azonban mégiscsak az önéletírás kontextusában helyezhető el. Az irodalmiság különféle rendszerei is befolyásolják az önéletrajzi olvasót. A fikció előbb a levelezést és a memoárt, majd a (a XIX. századtól) a naplót kezdte utánozni, tehát az önéletrajzi műveket a fikcióhoz régóta szövevényes kapcsolat fűzi. Mindez arra mutat, hogy a valóságos beszélő követelményéhez kötött önéletrajz-műfajt egyre többen érezték szűkösnek, mert a regény sokrétű, narratív-strukturális változásai jelentősebb poétikai teljesítménnyel kecsegtettek. Ez magyarázza regény és autográfia, regény és önéletírás közeledését, melynek révén egy laza narratív struktúra jöhet létre. A Szegény Sudár Anna szövegattitűdjét tekintve természetesen fiktív, általános narratív kifejezésmódjában regény, de a szöveg autografikus és tényszerű betájolása sem zárható ki teljes mértékben.⁶ A regény a napló funkcióját töltheti be, és fordítva: az egyes szövegek átbillenhetnek eredeti helyükről más kategóriákba.

Sudár Anna úgy véli, igazságot mond el az életéről, de nem állítja, hogy elmondja az igazságot életéről. Következésképpen elsősorban a fikciós és nem az önéletrajzi szerződés dominál. A szerző azonban jó néhány olyan, az önéletírásra jellemző sajátosságot csempész be művébe, amely az önéletrajzi alakítás kelléke. A Szegény Sudár Anna például nem úgy végződik, mint a fikció. (S itt nem csak a hét vonalazott, még teleíratlan oldalra gondolhatunk. Kár, hogy ezek a lapok nem közvetlenül a főszöveg után következnek.) A regény ugyanis nem varrja el a szálakat. Anna csak elképzeli az unoka Bukarestbe költözését. Hogy ezt a traumát valójában hogyan viseli el, csak feltételezzük. Miként az sem egyértelmű, hogy az új tiszteletes filozófiájában való megnyugvás mennyi erőt képes mozgósítani a túlélésre. A mű tehát egyáltalán nem sugallja a befejezettség illúzióját, az olvasó nem tud szövetkezni a szerzővel a történet befejezésére. További elgondolkodtató jelenség, hogy a regény eloldja ugyan a cselekvés tartományát a szerző életétől, de idejétől és történelmétől nem. A fiktív napló ily módon mégiscsak megőriz valamit az autografikus értelmezés nézőpontjából. Valós időbeli folyamatban levő, szövegszerű cselekvést köt össze az önéletírás cselekvésével.

Jókai Anna regényének kettősségét a kortárs kritika is jelezte, a napló formájú regény előnyét és hátrányát meggyőzően ecsetelte. Lengyel Balázs szerint a mű vitathatatlan érték, dokumentumként is kiemelkedik az Erdély-könyvek közül. “Olyan napról napra haladó folyamatot képes magába zárni, tények részletességével alátámasztani, olyan aprólékos pontossággal képes bizonyítani, amelyre más műformák többnyire kevésbé adnak módot – már csupán szerkesztettségük követelménye miatt sem.” Ugyanakkor Lengyel úgy látja, a szűkebb értelemben vett regényhez viszonyítva a fiktív naplónak hátrányai is vannak: “Gondolok a történetnek szoros időrendben való előadásmódjára, egyetlen személy monológjában való közlésére, csipcsup tényeknek állandó ismétlődésére, a konfliktus kibomlásának nemcsak retardáltságára, hanem olyan el-elakadására, mintha egy szerelmi jelenetet percenként zavarnának meg.”⁷

A könyv borítóján látható Buday György-metszet csak erősíti azt a föltételezést, hogy a regénynek talán a balladához is sok köze lehet. Nem balladai történet, minthogy balladai motívumokat nem épít be az elbeszélésbe. Prózai balladára viszont jó néhány szöveghely emlékeztet. Olykor szinte szabályos, szótagszámláló ritmusú, prózasorokkal tördelt szöveget kapunk. A történetmondás balladai hangulatának egyik legfontosabb forrása a lélektani folyamatrajz. Jókai Anna sem a történetet állítja elbeszélésének középpontjába, hanem a mélyre fojtott, elnyomott, kifelé ritkábban mutatott érzéseket. A regény egyik nagy nóvuma az ismétlődő események monotóniájának lelkivilágra tett hatása. Kihagyásos cselekményfűzés, tragikus légkör, analitikus szerkesztés, drámát és elégiát egyaránt kifejezni képes nyelv – mind-mind egy értelmezettségében is abszurd világ megfogható és megfoghatatlan tragikumát szolgálják. Külön vizsgálat tárgya lehetne a nyelv, mely nem téved a nyelvi ízeskedés felé: “…ha az anyanyelv gazdagságáról, a szinonimák bőségéről gyakran esik is szó a regényben, ha az irodalmi példák, versidézetek hangsúlyos szerepet kapnak is a műben, ment marad a nyelvi eredetieskedéstől, az irodalmiasságtól” – állapítja meg Tüskés Tibor.⁸ A mindennapi élet apró küzdelmeinek megjelenítésekor úgy tűnik, Sudár Anna naplója nem lép ki az instrumentális nyelvhasználat elsőségét feltételező paradigmából. Eco ezt az egyértelmű közlés korlátozott nyitottságaként határozza meg. Máshol azonban éppen a nyelv poétikai funkciója, autoreflexivitása tapasztalható. S itt nem csupán a naplóírás metanarrációs jellege említhető. Az axiomatikus tömörségű, szentenciaszerű közlések mellett több helyen is az ima dignitásába emelkedünk: “Uram itt fekszem kereszt alakban előtted a porban irgalmazz az én bűnömet ne rajta töröld meg ládd ajánlkozom, csigázz engem holtomig és holtomon túl – és ha úgy tetszik, hát VEDD EL, TŐLEM VEDD EL, DE A VILÁGODBAN TARTSD MEG őt Uram csak most segíts!” Így fohászkodik Sudár Anna Balázs betegsége idején.

Jókai Anna regénye régi magyar narrációs formákhoz teremt átjárást, megszólítva a régebbi magyar prózai emlékek, XVII–XVIII. századi emlékiratok mára nyelvileg és szemléletileg egyaránt hozzáférhetetlen hagyományát. Későbbi horizontból nézve – írja Bárdos László – “…a Szegény Sudár Annát tekinthetnénk akár a ’90-es évekbeli posztmodern hangolású »történelmi regény« elődjének is, kivált azon újraalkotott folytonosság alapján, melyet ez a későbbi típus az erdélyi emlékirat-hagyománnyal tart fenn”.9 A kilencvenes évek végének történelmi regényei azonban (Márton László, Darvasi László, Háy János, Láng Zsolt) olyan alkotói stratégiát körvonalaznak, amelyek az ismertre játszanak rá, de a legteljesebb mértékben föl is forgatják a tradíciót. Jókai Anna regényében ilyen dekonstruktív vonást nem fedezhetünk föl, művét nem a folytatás és kioltás kettős játéka élteti. Itt regénybe transzponált, valóságban is jelen lévő megpróbáltatásokról van szó, melyeknek elszenvedője – a hasonló léthelyzetet fölismerve – joggal hívja segítségül Szilágyi Domokost: “több a kevés a soknál, / és több a csönd a szóknál, / és csupa seb vagyok már, / s már nem szól senki értem, / s én nem értem. Nem értem.”