Tornai József
Nyolcvanadik őszöm itt morog-liheg…
“…Minden szervem óra,
mely csillagokhoz igazítva jár.”
(József Attila)
“Közeledik az én időm.” Ma már
úgy száll a perc: várok az utolsóra,
és igaz, hogy bár “minden szervem óra”
nem “csillagokhoz igazítva jár”.
Bal kezemen rég elzsibbadt kisujj,
a másikon a gyűrűsujjam égve
rándul görcsbe. S a mellékhelyiségbe
kell surranom, ha prosztatám vadul.
Bal lábszáramon a visszér dagadt,
be kell tekernem, s nem nyilall, de lüktet
vagy be is gyullad, és kórházba visznek,
ha combomig a fájás fölszalad.
Két fázós térdem ha sunyin lehűl,
járni se tudok, úgy süt belül másnap
s egy hét is kell gyógyszernek, pakolásnak,
míg a kór Anankéja könyörül.
Leghalálosabb szívem üteme:
éjjel mellemben villám-vert ló szárnyal,
nem tudom, mikor visz nagy csattogással
a semmi buta mélységébe le.
Most még krákogok: hurutom hörög,
eltorlaszolja ragadós nedvével
egész torkom. Az orvos azzal érvel:
életünk múló és bajunk örök.
Homlokomra s mellemre rátalált
csontüregek, bordák nyavalyája.
Sapkám lehúzom, bújok gyapjúsálba,
mégis kínlódom egész télen át.
Egyik szememnek évek óta csak
a fölső karéja él. Egyre gyöngébb
a másik is. Homályba fúl a környék,
ha szemüvegem távolabb kutat.
Nyolcvanadik őszöm itt morog-liheg
a kertem alján. Rossz szemem a Napba
hunyorgatom: ó add, Mindenek Atyja,
hadd igyam még őrült fényeidet!
Darwin előtt és Darwin után
Valamikor még Darwin előtt
úgy tudták vadászok, írástudók, emberevők,
hogy az Abszolútból kinőtt
valaki, kezébe vette a kőműveskanalat,
habarcskeverőt,
és befalazta mellünkbe a szívet, tüdőt,
koponyánkba az agyvelőt
.
De sajnos, Darwin után
előadást tartott a világegyetem biológiaszakán
egy orangután,
azt mondta: “Előbb
volt a fa, csak aztán én a fán,
és millió és millió párosodás ág- és éghajlatán
megszületett az ember,
az én édes-dédes ükunokám,
ki fajtái és fegyverei bujaságával úgy beszőtt
minden tengert-tájat és időt,
hogy belefullad véres nevetésébe a föld.
Kiss Dénes
Országsirató
Hol vagy Magyarország lángesze hol?
Hol vagy Láng Gépgyár Csepel?
Ki emleget Csonka-karburátor?
És mi lett veled híres Ganz Mávag
s te hűtőgépgyár minek névadója
a büszke kürtös vezér Lehel?
A rög is fogyóban mi majd eltakar
és hol a nagyság ami még ápol?
Hová szállott el Ikarusunk
világsikerű magyar buszunk
s a Pannónia motorkerékpár
sivatagot tűrő teherkocsik
Himaláját járó dízelek
s amire büszkék lehettünk?!
Mind-mind múlásban díszeleg
Hova tűnt mondjátok Déry Bláthy
s Galamb József Zipernowskyval?
S hova a magyar mérnökök hada
az értelem megtartó serege?
Már más országoknak fial
S mi maradt nekünk kérdezem
a hazai saját zsebre orozóktól
ki mind mai gazdagként pózol –
Én az Ezüst Nyílra is emlékezem
korában a légi világelsőre
a fénylő kecses repülőgépre
amely helyett a nehézkes Héja
Horthy István gyilkosa készült
Hol vagy Koma amelyen tanultam
ott száll vitorlázón a multam
Csak az emlék maradt meg menedékül
A Rubik-gépek tucatja hol van?
S Kandó Kálmánról ma ki beszél?
Sunyítunk gyáván kifosztottan
Kik szolgája a mai Puskás Tivadar
Asbóth Oszkárt merre röpíti
s hova a bankószárnyú forgószél?
Jedlik Ányos s Jani a Neumann
országos Jancsiként ki ismeri?
Az Eötvös-ingát még ki használja
érettünk merre leng ma ki?
Megannyi nagy tudós és mester
ügyes munkás útszélre dobva
Magyarként híresedni van-e jog?
Az
új világot teremtő Bolyaiés velük ki tudja még hány
zaklatottan sírjában forog!
Hol vagy Magyarország lángesze hol?
A hazából a sok-sok kivetett
s a szent nagy népi közös tehetség
pusztulóban vagy végleg elveszett?!
Hol az alkotásra moccanó kezek
rokkakereket forgató esték
Hol a titkos asszonyi ügyesség
mely évezredekből csillagképeket
hímez szőttesekre színesen?
És hol a bátor költői nemesség
a magasságos emberi fenség
a szent országló emlékezet?
A méltóságos
kossuth-petőfiségSzívünkhöz símuló nemzettisztelet?
Hol van? S hol vagyunk mi magunk?
Kinek s minek cinkos zsoldjában
híresedünk vagy bujdokolunk
bámulva a kifosztott csonka hazát?
Arany és Vörösmarty a sorban
mindennap egyre csak hátrább kerül
Tomboló középszerek szédítenek
üvöltözve szitkos istentelenül
s mint moslékot öntik otthonokba
a kóros és torzult “példa-képeket”
Szolgákat idomítna a szolga
miközben uralni fölénk nehezül
és orvosnak kiáltja ki magát
a púpos girhes fertőzőbeteg
s némely becsapott vidéki gazda
gerendára dob föl kötelet
Mi maradt belőlünk minekünk?
Magyar! Mára mi maradt? Mi maradt?
Már se emberünk se istenünk
se győzelmünk se ünnepünk
se tisztességes eszme s akarat
Az sem lesz majd aki elhantol
csak Világos Muhi Mohács
Magyaróvár Salgótarján Arad!
Csak a leveretés parancsol?!
Nézd! Haynau vinné a zászlót
ő mondana
“adjonistent”ő zengene dicső zárszót –
Minekünk még fegyverünk sincsen
Csak büszke dacunk méltóságunk
siratásra könnynek is kevés
Mára szánalmas bujdosásunk
véd csak mint fejevett összeesküvés
Tamás Tímea
Túloldal
érzem Uram, az ész öregszik
nála csak a test öregebb
hol a lényeg mi túléli
a reszkető félelmeket
hol az arc ami ránctalan
hol az érfal mi nem meszes
hol a lélek mi túléli
a hajnali rettenetet
mikor gyűrötten sápadtan
verejtékes álom után
a tükör kegyetlen mélyéből
visszatekintesz énreám
*
sápad az arcom jól tudom
levedlik rólam a szeretet
üres lélekkel álmodom
tudom lesz majd ki eltemet
kiszikkadt erek hálózzák
a szív régi domborzatát
kopár hegyoldal kiégett fészek
egy napig tán még elélek
kegyelemből
ami marad –
szikár hegyoldal – a patak
mi tisztára mossa a vermet
hol csontjaim halkan telelnek
egy őz jön majd szeme kristálytiszta
előrenéz sohase vissza
lelke őrzi a riadalmat
mint csontjaim a nyugalmat
s felettük hideg szelek zenélnek
lassan ideje lesz a télnek
A madárijesztő hangja
játszol uram! tudom tudom
s naponta újrakezdem
elhasznált percek legmélyén
a csend ölében keress engem
néha megőrzött homokszemcse
néha még annyi sem vagyok
s a rozsda lassan belepi
a lelkemen a lakatot
egerek cincognak boldogan
köröttem és a rét alatt
egy vakondokleány hangosan
fúrja az alagutakat
reggel még egy csillag ragyog
és én hallom a légen át
szárnysuhogtató angyalok
örökre néma kardalát
itt vagyok uram fáradok
hagyod, hogy holnap újrakezdjem
ennek a nyelvnek a legmélyén
úgyis csak te hallhatsz engem
vidáman megvagyunk jól tudom
hisz véghetetlen a világ
s arcod barázdáiban pihennek
ünnepekkor a Moirák
aztán csak fonják csendesen
mindazt mi már eldöntetett
s mi is kapunk tán belőle
egy életnyi ígéretet
gyere simítsd végig szemem
talán majd úgy látni fogod
ahogy a rozsda tövig rágta
a lelkemen a lakatot
mikor fogod már levenni
mikor hagysz szabadon uram
hogy úgy múljak el ahogy születtem
csendesen szépen boldogan
ugye van olyan teremtmény
kis sosem volt kettesben veled
kit ősszel védtek simogattak
a rókavörös levelek
az éjjel egy rókalány bolyongott
a kerteken s a mezőkön át
fénylő bundájával csíkozva
keresztül-kasul az éjszakát
rám ismert s megszelídítettem
és szerettük egymást nagyon
egész addig míg nem látszott
a nyomu
k az őszi havon
nekem tücsök-sorsú tél jött
ő elhagyott nem szenvedett
s minden fa lerázta lassan
magáról a leveleket
játszol Uram én jól tudom
és azt is – holnap újrakezdem
elhasznált percek legmélyén
a csönd ölén keress engem
Pék Pál
Szodoma
I.
(A hírnök)
Az angyal ott az ajtó előtt / kisiklott
éjben / nesztelen / lombba fúlva állt
és szinte / túlragyogva mindenen /
szögelt szájjal készült szólni / de
öröksége kifakult / s bár értette a
törvényt egykor / tudta / végül ez az út /
nem az övé / esendőbb tán / szennyel
festett emberi / hogy szétfoszlottak
fölötte is / minden egek vásznai /
és leroskadt / és szárnyát törte / leült
ott a kőfalon / s látta hogy a végítélet /
végigver a városon / látta hogy már
egybemosva / ami volt és ami van / s hiába
a maga-mentő / igaznak-hitt mozdulat /
sóbálvánnyá dermed az / ki önmagára
visszanéz / hisz kertjeire kuporodott /
szelindeke már / a szél
II.
(A város)
ahogy a perc föl-
idézi utána volt
a fal után
ahogy az arc ma-
gába fordul a kínok
boldog trónusán
egyetlen szó az
elesettek tűzbe fúló
jajszava
elárult egek
hamvadt tükrén hitünknek
puszta városa
III.
(A legutolsó nap)
Mennek ők
a fej lehajtva
Ennyi lett az álom
S nincsen aki velük tart a
végső utazáson
Nincsen aki elhiggye
a hegyen túl a rétek
hullámtalan bársonyára
lesz ki visszaréved
Hisz mennek csak
és vonulnak
és mögöttük a város
tornyok ahogy földre buknak
ahogy a tér lángol
ahogy az évek évadok
is félszavakban
s újra
szél ami a hamvakat
még egy halomba hordja
S bár kél a jel
ma senki ott
Egy kitaszított dallam
úszik csupán a sivatag
fölött a vad morajban.
Kabdebó Tamás
77 (Édesszülém küzd az elmúlással)
Kicsi fiam, nézd a szemem, jaj, jaj ne a szemem nézd:
A lebeny, ami eltakarja, szemfedő már. A másikat
a félszemüveg ablakán át a tükörben láttam én meg,
felsikoltok: vér szivárog szemhéjamból, szemöldököm
íve üszök, homlokomon vörös pecsét, széle korom,
perzselt bőröm égésszaga betölti a pici konyhát.
Jó kisfiam, arccal estem, gázrózsára arccal estem,
teát főztem, a gőzétől, gondjaimtól meginogtam,
arccal estem égő lángra, meddig volt a bőröm rajta?
Meddig égtem a pokolban? Irgalmasan hátracsúsztam,
irgalmatlan kínjaimban irgalmasan elájultam.
Lángolt a gáz, füstölt a bőr, perzselt a hús,
vad szagától feleszméltem, konyhapadlón leltem magam
elterülve. Félnégykézláb, hason csúszva, testem
tükör elé vontam, szörnyet láttam, szörnyszülöttet,
máglyán pörkölődő testet. Nem voltam én bűd
boszorkány, Uramisten, miért büntetsz?
Kórház, orvos, kloroformmal, acélkések
és csip
eszek, bőrömből bőrt, hónaljambólarcra foltot… Homlokom is lehántották, koponyám
az égés alatt szarusodott, kisgyaluval lehámozták,
mint a hibás alma héját; mérték, szabták, válogatták
kötöztek és pátyugatták rokkant arcom rongy abroncsát.
Nézd a ké
pem, a fényképem, lánykoromban, még esküvőmelőtt készült, te még tán óhaj sem voltál. Nézd
az arcom simaságát, harmatos volt, mondta apád.
Igazítsd meg a kötésem, lecsúszik tar koponyámról,
ami haj volt, birka gyapját, villanygéppel azt levágták.
Ne a képem, a képet
nézd! Vállig érő aranyhajam.Miért büntetsz, Atyaisten, fél arcomat mért vetted el?
Hogy megyek le az utcára, ország-világnak csúfjára?
Szent Úristen, jaj, mi volt ez? Tört a csésze,
csészealja, én újból a földön fekszem, vizes a kő
és az arcom, elakad bennem a lélek.
94 (Az élet és halál könyve)
Számítógépeken kiszámított dharma
Szamárbőregyenlet, fülesbagolykharma.
Mikrocsipcsomókból sorsot csöpögtetni
Olyan, mint kitömött varjút megetetni.
Az élet és halál hatalmas könyvében
A földi életnek emlékezetében
Minden élőlényről van egy sereg rovat
Fellapozhatsz benne embert, delfint, lovat.
Rajzos karcolat a pille lebbenése
X, x a kecskebéka üzekedése
S. O. S. a legtöbb utolsó lehelet
Ékírás az űrbe ment SETI üzenet.
Kötötték e könyvet zsar
nokok bőrébeAdolfunk skalpjába, Joszip arcbőrébe
De ehhez még kellett százezernyi nyakas
Brutális férfiú, asszonyverő kakas.
A könyv nem végtelen nagy és nem is véges
De olyan magas ez, mint amilyen széles.
Ha te, pondró ember odaállsz alája
Amire fölnézel, az a Himalája.
Nézet különbségnyi: lapjainak szélte
Ahogyan azt két ír megéli, megérte
Sok olvashatatlan írás van a margón:
Ilyen a magyar sors, meg nem fejtett zsargon.
A kötet nem konstans, állandóan növő
A tegnapok fejére telepszik a jövő
Egy-egy évtörténet megtölt néhány lapot
Mindenki rajta van, ki fűbe harapott.
Ha élte tiszta volt, krónikája minta
Mártírok véréből lett a piros tinta;
A kék tinta a nemesek lehelete
Terroristaepéből van a fekete.
Minden állatfajra jut egy könyvfejezet
Mely a kihalt fajokra már befejezett
Az emberről viszont mindent belevesz:
Ami van, az már volt, csak az van, ami lesz.
Így a múltban már megkeresheted magad
Egy családban vagy statisztikai adat,
És mi írói érdemedet illeti,
Azt egy lábjegyzet lábjegyzete hirdeti:
Hol sok víz lefolyt már s kevesebb ezután
Álmaid mint csónakok úsztak a Dunán.
Lackfi János
Ritmusok
Gryllus Dánielnek
1. Lépdelő
Felmegyek a lépcsőn,
Fáj a porckorong,
Klaffog is a térdem,
Nem panaszkodom.
Lemegyek a lépcsőn,
Mint egy kerge bak,
Alattam a lábak
Csetle-botlanak.
Jó annak, ki ülhet,
Pláne heverész,
Kínoz ez a lábam,
Mint a marhavész.
De ha a sík járdán
Végigmegyek én,
Nincsen egész Pesten
Snájdigabb legény.
2. Szabadulóművészet
Kavarom-keverem
Feketés levesem.
Fazekam kiürül,
Ha ma bezabálom.
Megörül a leves,
Ha az út egyenes,
Szabadon elinal,
Szalad a gigámon.
Beszorult ez a test,
A ruhád levehesd,
Se trikód, se gatyád,
A kaloda szétdől.
A hurok kilazul,
Nyakam is szabadul,
A helyem megürül,
Kibujok a létből.
3. Hétvégi bevásárlás
Már megyek is,
Már veszem is,
Ébren volnék, kisanyácskám,
Zsömle, kenyér-,
S némi tejért
Ábécénket ma bejárnám.
Kávét tejjel, kiflit vajjal,
Parizerrel vagy karajjal,
Hív a szatyor,
Hagyma, kapor
Őrölt bors és pici sáfrány.
Alszom-e még?
Nem, de miért?
Mondtad már, csak pihenek még.
Búzadarát,
Macskakaját,
Hagymás sajtot ha vehetnék.
Pezsgőt vajjal, gyömbért tejjel,
Emlékszem rá tiszta fejjel,
Menta, izsóp,
Tengeri sók,
Még egy órát de hevernék!
4. Kicsomagolós
Margitom hidegből
Jön be, és megérint,
Ujja, mint a jégcsap,
Összerezzenek.
Úgy be van tekerve
Sálba, nagykabátba,
Félek, ennyi gönc közt
Nincs is tán gyerek.
Hámozom ki gyorsan,
Nagy ruhák repülnek,
Kis kezét, a lábát
Meglelem talán.
Arca úgy piroslik,
Mint a sült galambok,
Félek, elrepül még,
Elkapom a lányt.
5. Nyári eufória
Víz felé igyekszem
Lenge kisgatyában,
Szőke szösz fehérlik
Barna bőrömön.
Átvakít a napfény
Csontomon, velőmön,
Minden porcikámon:
Égi röntgenem.
Majd ha sisteregve
Zöld hidegbe dűlök,
Kerge bugyborékok
Körbezsonganak.
Bukkanok ki újra,
Szénsavas bizsergés,
Vízdugó fülemben,
Töksüket vagyok.
6. Tájkép
Csorba égi bögre,
Kósza gyöngy pörög le,
Körbegördülő nap,
Estben oldható.
Pisla félszemével
Föld az égre néz fel,
Fák a szempillái,
Tágra nyílt a tó.
Morzsa ment szemébe,
Húnyorog dühében,
Hánytorog csak egyre,
Nem pislogja ki.
Már a szem bevérzett,
Nap-szilánk nem éget,
Borogatja este,
Óvja, elfedi.
7. Kórtermi sápadtság
A kórteremben fekszem én,
Fehér a szék nagyon.
A fal fehérre festve és
A cső az ágyamon.
Az ágyruhák, akár a só,
A fény akár cukor.
Fehérre vikszelt napsütés,
Csípős fehér a klór.
A konnektor halvány fehér,
Fehér az áram is.
A fűtőtest sívó fehér,
S a hő, a kis hamis.
Fehér a nap, fehér a hold,
Fehér a fél fülem,
Fehér a bőr alatt a vér,
Fehér a félelem.
Fakó fehér parajpüré,
Fehérlő paprika,
Fehér fasírt és kőrözött,
Fehér a sajt lika.
A tál, melyet nővérke hoz,
Oly porcelánfehér,
S én szinte-szinte szégyellem,
Hogy sárga benn a lé.