Lászlóffy Aladár

Debreceni ars poetica

Prológus

A szóban, a nyelvben ott lappanganak az ember belső kozmikumának verscsodái közt a még meg sem született költőóriások nagy versei is.

Nos, gyere haza! Gyere, ház! – ám ez sem az a hívogató, melynek első hallásra hihető, mert nem az eltávozottak utáni kétségbeesett kiáltás, hanem az a felszólítás, melyet ők intézhetnének a hazához. Az olyan szívvel-lélekkel, minden idegszálukkal és minden mondattöredékükkel európai költői Erdélynek, amilyen Szilágyi Domokos is volt. Az olyanok, akik sosem azt bizonygatták, hogy honnan-hová valók, hanem azt demonstrálták, hogy ez a félreesőnek tűnő világsarok is méltó a legigényesebb és legigazságosabb megméretésre. Különösen jégeső és világválság földindulás-égszakadás idején, hadd lám, édes hazám, mire megyünk ketten!? “Nem vitás, minden költő, minden művész – világot költ újra; kérdés csak az: világa mekkora. S ez nem azt jelenti, hogy belefér-e minden, hanem hogy fel tudja-e idézni bennünk a minden képzeletét” – idézhető éppen Szilágyi Domokos egyik mindmáig kéziratban leledző tanulmányából, 1965-ből.

Szilágyi István indulása óta úgy nyilvánul meg, teszi hozzá a pályatárs és barát, mintha most az ő szép írói szentenciái mögött izzanának fel a magyar kultúra összes “Alexandriai könyvtárai”.

A magyar irodalom a modern korban is számos nagy vonulatot ismer, lírában, elbeszélő és drámai műformákban. Az, ami közös dicsőségünkre, európaiságunkra is épül, amellett, hogy kiválóságaink tulajdon életműmonumentumait is gazdagítja, betetőzi – az esik igazán vonulásunk, fejlődésünk, haladásunk igazi útjába. Fekete idők hamvának és napfényes öntudat büszkeségének a nyelvi ragyogásban is megismerszik az ő pillanata. Nemzeti létünknek nemcsak nagy temetői vannak, de nagy diadalai is.

Most már van, azóta lett ilyen fájdalomüvöltés is, hogy: Baka Pista…

Meguntam magunkat, szegény nyelvünk elszegényítésének státusát. “Áldás a bemenőre!”, szól a székely kapun a felirat, mely takarékossági okból kijövet csak ennyi: “Hát még a kimenőre!”

Ars poetica

Orbán Ottónak

EPILÓGUS

Jókai Anna

Az önismeret irodalma

Valami viszolygás az, amin túl kell lenni. Valami vonakodás, hogy az ember egyáltalán megszólaljon – e tárgyban különösen.

Az irodalom önismerete? Szegény irodalom. Világszerte. Maszkot cserélget egy kopott foncsorú tükör előtt.

Elmázolt könnyek, fülig futtatott száj, az orr helyén piros pingponglabda, lisztes-fehér pofa – a kóchaj gombnyomásra mered égnek. Mulatnak rajta. Szórakoztasson, ha már van, még mindig!

Bohócirodalom, szövegirodalom, panelirodalom. A választott maszkok parádéja. A valódi arc talán nincs is már, összeforrott a bőr a melegen rászorított plasztikanyaggal.

Aki nem ismeri meg önmagát – a viselt álarcot fájdalmas munkával letépve –, az csak a téveszméket tükrözteti.

A mű lehet pillanatnyilag érzékbirizgáló, de hosszú távra érdektelen. Szellemes, de nem szellemteli. Olvasható és mégis elfelejthető.

Sok múlik azon, ismeri-e önmagát a tehetség gazdája? Mire használja az ujjai közé szorított kést, az istenek ajándékát?

Lehet a belekben megforgatni – gyilkosság, szenzáció.

Lehet játszadozni vele – a késpenge a fényben esztétikusan villan.

Lehet gyógyítani, mintegy műtőasztalon, merészen.

S lehet fafaragást használni; kifaragni az isteni elgondolás emberbe sűrűsödött szobrait.

De a “sok” még nem mindenki. Szerencséjükre, szerencsénkre.

Semmi másban nem reménykedhetünk. Csak a mannára éhes olvasóban.

Nagy Gáspár

Inkarnáció bronzban

Emlékezés Szécsi Margit és Nagy László emléktáblájánál

Itt, az égig emelkedő falak négyszögében oszlopfőn a fej, a Nagy László-herma, királyian, hogy most ide kanyarul még a honfoglaló fejedelem útja is. A szó igazi hőse, íme, föltámadottan. Bronzba öltözötten visszaköltözött élete utolsó földi színterére, Dunára néző ablakai alá. Itt a fejedelmi herma, s jogarosan az elpihenő bot is, mellyel itt lépdelt át árkokon, göröngyökön. Gyöngy-sétái, amikor csak lehetett, vitték a Dunához, s az átkelő kis hajón Margit királylány szigetére, ahol “rikolt neki asszony-hangon a páva”.

Lassan tizennégy éve lesz, hogy 1990 januárjának legvégén, Szécsi Margit kérésére – kinek még életében gondja és óhaja volt: itt, e téren lássa, láthassa társát – valahogy így kezdtem mondandómat, s most fiuk, Nagy András baráti hívó szavára folytatom a történetet…

És a térről hátrébb lépek a falhoz, ahol immár együtt vannak ők: arccal a – Fekete-tengerbe siető – Dunának, tehát arccal ugyanannak a tengernek, melyről felejthetetlenül mindketten annyit zengtek. Együtt és megtestesülve itt is Vígh Tamás Mester, a leghűségesebbek közül való jó barát domborművén. Igen: inkarnáció bronzban, mert romolhatatlan ifjú arcuk most visszatért ide ragyogva ragyogni. “A nyurga, nyírott hajú Margit, a világ női vagánya” és a “didergő ezüstfiú”, László utolsó földi hajlékuk, házuk falán, arccal a Dunának – s talán ránk is tekintve – fogadják a látogatókat.

Ágh István

Különös boldog világ

N. Pál József

“Látjátok feleim…”

Papp László halálára

“A csodálatos Papp László, életünk nagyon is élő bálványa, erőnk élesztője, a hajnalok favágója, a bűvös ring örökös bajnoka, az akarat csodája, győzelmeink fáklyavivője, jelenlétünk igazolása, a szakmai tudás példaképe, a virtus ütőhangszere, reményeink ébren tartója, a példák példája, a mintaképek mintaképe, az újjászületés csodája, a természetes ököl, az Ököl természetrajza, hívők tápláléka, az erény fényes orgonája, maga a Mozgás, az Energia, a Győzelem, megkapta-e kora társadalmától, a felsőbbségtől, a vezetőktől mindazt a lehetőséget, mely a lehetetlen elleni harcában segítette?

Latinovits Zoltán Ködszurkálóját nem a megjelenésekor (1973), hanem évek múltán, a honi ökölvívósikerek apálya idején olvastam, s e körmondat – nagy sportrajongó voltam már akkor is – különösen meglepett-megfogott. Csak egy pillanatra ugyan, de volt valami rendhagyó számomra abban, hogy – az én akkori tudatomban – kenyérre kenhetőnek, folyvást derűsnek mutatkozó, sodróan jópofa dumájáért is szerethető, de nem a szellemi-művészi szférákban való jártasságáról közismert sportlegendáról épp e békétlen s mindig haragvónak tetsző (vagy csak annak hírlelt?) színészzseni vallott ily himnikus emelkedettséggel. Latinovitsot csodáltam, reá mint sorsunkról tanúskodó áldozatra is néztem szinte, Papp László mérkőzéseit – leszámítva a filmtöredékeket – ellenben sohasem láthattam (versenyzői s edzői eredményeit fújtam persze), neve a magyar sportsikerekre való büszkeség kivételes lehetőségeként élt bennem akkor, akárcsak Hajós Alfrédé vagy – mondjuk – Gerevich Aladáré. (Kő András róla szóló könyvét is csak mint derűsen előadott emlék- és adattárat forgattam – igaz, nem is nagyon volt több ennél.)

Azt, hogy miről beszél a Ködszurkáló, fölfogtam persze, mondhatnám, a könyv kollektív felelősségtudattól is fűtött – olykor szinte szakrálisnak tetsző – indulata, létszemléletének zaklatott, de a világot mégis “egyben láttató” totalitásigénye a sport mélyebb lényegéről való gondolkodásomat is formálta kissé. Tán Balczó András kétrészes – 1978 nyarán megjelent – Vigilia-beli vallomása (meg a később látott Küldetés című film) hatott még ennél is jobban reám ilyen értelemben, ám tagadhatatlan: számomra a halott színészkirály Papp Lászlóról elejtett szavainak nemcsak logikai, de “lélekmélyi” értelme is lett hamarosan. A szeretet hatalmára apelláló Latinovits a kiemelkedő tehetségeket fojtogató s megalázó közeget ostorozta elszántan, éppen ezért lehetett e könyvben a méltatlan viaskodásokba kényszerített bajnok a hivatását, “köldetését” mindig beteljesítő virtus, a legyűrhetetlen remény élő példázata; s maga a jelenség erőforrás is egyúttal, amelyhez szentebb igényeit egy közösség “hozzácsatlakoztathatja” bármikor. Megfellebbezhetetlen modell, sugárzó lényeg, amely túlmutat önmagán, az élet magasabb szándékainak olyan sűrítménye, amilyennek a sportot, a tiszta küzdelmet (s csak az abban kivívott győzelmet!) is szánhatták az istenek egykoron. Igényszint, amely úgy áll szemben a köznapival, hogy köznapi mégis, az “itt és most” módján emberi és fenséges egyszerre, összehajlás és per, szeretet és tiltakozás, végső fellebbezési fórum, ahol nem az önfelkent, sziszegve szolgált nyomorító hatalmak bírái az illetékesek. Kisebbség és ellenzékiség mindörökké, amely győzelemre ítéltetett.

Papp László nem volt “ellenzéki”. Nem szervezkedett, nem írt alá semmit, gondolom, nem is kérték ilyesmire soha. Nem politizált (az, hogy fölolvasott valami Rákosinak is szóló köszönetfélét az olimpián, hogy “békekölcsönt jegyzett” a kamera előtt, ama sötét korszak elkerülhetetlen díszlete volt csupán), nem állt pártok mellé (van emlékem ugyan egy 1990 eleji “szegfűs” kampányfilmről, de arról is, hogy az arca fölhasználása miatt ő maga tiltakozott), mert nem volt szüksége erre. Személyisége egy értékelvű létezési forma csöndes demonstrációja volt, s tiltakozás minden ellen, ami ezen értékeket veszélyeztette, vagy azoknak körén kívül esett. “Lényében – ahogy a halála óta született írások legszebbikében (a Képes Sportban) Szegő András írta róla – megvolt az a csoda, az a páratlan képesség, hogy a köznapiságot, a kisember elpusztíthatatlan élni akarását, a világgal folytatott harcát, küzdelmét a túlélésért, az érvényesülésért a zsenialitás szintjére tudta emelni, és fordítva is: azokat a fenomenális és egyedi, csillogó képességeket, adottságokat, amelyek őt a szorító királyává emelték, mindig képes volt a hétköznapi létünk szintjére hozni. Egyszerre tudtunk vele azonosulni, és tudtuk őt csodálni, egyszerre éreztünk közösséget vele, és érezhettük egyedülálló tüneménynek.” Tán a lelkünk jobbik felében őrzött Petőfi élhetett ilyenformán bennünk egykor, aki – ugyancsak Latinovits szavai szerint – “a magyarság álmainak megtestesítője” volt, s akiről szintén nem hittük el, hogy meghalhatott. Nem “lovagias” volt ő, ahogy ezt ma többen emlegetik, “nemessége” nem szavaiban, gesztusaiban, hanem jellemében és szívében rejlett, sportszerűsége nem tanult s aztán “betartott” magatartásforma volt, hanem olyasvalami, ami az emberrel együtt születik. Nem jó a fordulat: nem is vele született – mintha egy felsőbb hatalom oltotta volna belé az egészet. Nyílt volt, kedves, szerény és végtelenül tisztességes, mondják – tudom, hogy igaz ez, bár én sohasem találkozhattam vele –, de e tulajdonságaiban mintha egy kétezer éves erkölcsi zsinórmérték testesült volna meg félreismerhetetlenül. Nem félek a szótól: Papp László nem “jól nevelt”, az illemet hűséggel és fegyelemmel megtanult ember volt, hanem Isten gyermeke a tanítás szerint, ahogy mindannyian azok vagyunk-lehetnénk. Az volt sorsában s a küzdelmeiben is. Ember és magyar voltunk utóbbi hetvennyolc esztendejének reménybeli – a maga nemében tökéletes – modellje.

Amikor őt láttuk, csodáltuk s szerettük, ezt a műszerekkel mérhetetlen sugárzást éreztük mi kimondhatatlanul-bevallhatatlanul, s amikor éreztük (érezzük), a reánk borított-borult hazugság s hitványság sem foghatott (foghat) többé rajtunk – ha csak pillanatokra is. Jelenléte, küzdelme a továbbéléshez adott erőt nekünk, győzelmei (s e győzelmek minéműségei!) megtiport emberi és nemzeti önbecsülésünk emelkedésének voltak az alkalmai, s jó szívvel hittük azt is, hogy e csoda részeseként mi is győzhetünk akár. A “belőlünk kinőtt” hősöknek a titka ez, akik reményeinket példázzák valamiképp, s akikkel azonosulva szándékainkban is tisztábbakká s nemesebbekké lehetünk. Papp László e hősök egyik utolsó példánya volt, akinek fényét a sikert csak a sikerért hajszoló versenyzők, majd a lelkeket bódultan agresszív önérvényesítésre szólító sztárok korának eljövetele sem fakíthatta meg. Benne nemcsak egy érdekekre szabdalt vagy “széjjeldekonstruált” világ üzent önnön “egységéről”, de példája ama szemléleti és érzéki “egységre” való ráismerés emlékezetét is megőrizte az időben. A “köznapi” lényt önmaga fölé emelő hősi karakter folytonosságtudatát mentette át, teremtmény voltunk kivételességére úgy emlékeztetett, hogy közben szeretni való, de gyarlóságoktól sem mentes ember maradt, mindhalálig. Papp László úgy volt a teremtés pillanatáról hírt adó “gyuradék” fenséges s egyszerű demonstrációja, hogy korának összes, a “kisember” számára is átélhető, illetve átélni kényszerült vonását is tökéllyel fejezte ki. Még inkább: ő – és vele összenőtt nemzetnyi közönsége(!), illetve a “kettejük” közös sorsa – volt maga a kor, ezért aki e sportoló (nem csak versenyzői) életútján végigtekint, az 1945 utáni (magyar) idő adta reményt és balekságot, ígéretet és megcsalatottságot, az élni akarást s a leveretettséget, a heroizmust és a hazugságot – egyben történelmünk folytonosságát és meg-megszakítottságát – is szinte hiánytalanul számba veheti.

Az ökölvívás azon sportágak egyike, amelyek az emberi és nemzeti identitás kifejezésére a leginkább alkalmasak. Benne a küzdelem ősi formája jelenik meg “áttételek” nélkül, de a szemtől szemben, puszta kézzel megvívott harc a lovagi kor “sportszerűként” reánk hagyományozódott gesztusrendszerét is átmentette, s még a vadászat (a “leterítés”) atavisztikus ösztönének fölszámolhatatlan élményéből is képes fölvillantani valamennyit. Individuális sport ez egyértelműen, de az azonosulás lehetőségét fölfokozottan adja meg, a küzdő mögött ott áll a közössége is, amelynek része s képviselője, legyen szó egy klubról vagy egy nemzetről akár. A hősiesség és a hősképzés kivételes példája éppen ezért lehet; az ökölvívó diadalában a győzőt átkaroló közeg is fölmagasztosul. Hát még az a közeg, amit a sors megtiport! “Laci, köszönd meg a felszabadítást!” – kiáltotta valaki, midőn hősünk egy szovjet öklésszel mérkőzött, s hittük, hogy ő a mi nevünkben “fizet”, mert abban a felejthetetlen kacsintásban az együvé tartozásnak a legmélyebb – szóval elmondhatatlan – titkai sejlettek föl. (Ellentétben a kádári szemcsippentéssel, amely kizárólag a hazugságban való összetartásról szólt.) Papp Lászlóban a tér, az idő, a személyes sors és a kivételes emberi-sportolói tehetség szálkeresztje szinte valószerűtlen tökéletességgel találkozott ahhoz, hogy a “lebitangolt Haza” (Nagy László) élni akarásának s reményeinek egyedülálló szimbólumává legyen. Félárva, korán munkára kényszerült angyalföldi gyerek volt, a proli mintapéldánya, ahogy a “nagykönyvek” írták, az alkat s a föltűnés alkalmának s honi körülményeinek összhangját pedig mintha az Isten rendezte volna el. Bicsákot, a többszörös bajnokot a még romos Sportcsarnok első ökölvívó-rendezvényén – 1945. október 6-án – ismeretlen újoncként, a nézőtérről “beugorva” ütötte ki. Tizenkilenc éves volt, csillogó fekete szemekkel, bivalyerős felsőtesttel, bűbájosan görbe lábakkal, kissé tán még szertelen, de kiszámíthatatlanul gyors mozgása közepette úgy ütött, mint a villám, s ami nagyon lényeges: kicsire nőtt! Százhatvanhét centi volt mindössze (ellenfelei fejjel magasodtak fölé általában), “fölfelé” – s szüntelenül előrearaszolgatva! – bokszolt hát, vibrálóan kedves lénye a minden akadályt lebíró győzelemre rendeltetett “legkisebb fiú” meséjét idézte, ami íme – a mi fiunkban, a közülünk (a megalázott magyarok s prolik közül) valóban! –, valósággá lett. Papp Laci győz, győz, mindig győz (több mint kétszáz amatőr mérkőzéséből csak kilencet veszített el – ebből hetet még “kezdőként”, 1946–47-ben –, a profik között pedig egyet sem), ráadásul a bunyó eredeti célja vagy inkább “törvénye” szerint: kiüt mindenkit (valójában a meccsek valamivel több mint fele [ez valószínűleg világrekord az amatőrök között!] ért “idő előtt” – kiütés, döntő fölény, feladás – véget). Papp Laci legyőzhetetlen, tehát mi is legyőzhetetlenek vagyunk.

Legnagyobb győzelmeit – három olimpia, két Európa-bajnokság – csak a szerencsés kivételezettek láthatták, szeretett közönségének a filmhíradók villanásai maradtak csupán. Meglehet, a történet ettől volt gyönyörű igazán, a kort átszövő – valljuk be: amúgy hazug – lelkesedést s a szívből jött örömet a rádió egyazon eredőként – s a sportra nézvést joggal magasabb hatványon! – adta át nekünk (“Szepesi Gyuri volt a magyar nép szeme…”), a páratlan színvonalú rádióközvetítéseket a lélek “kiegészíthette” bármikor. Nehéz ma hinni, de e “csonkolt élmény” épp a “belső látást”, a küzdelemmel való együttélés-együttlélegzés semmivel sem pótolható intimitását erősítette föl, no meg a történés meseszerűen archetipikus alakzata is felnövekedhetett bennünk: ott, a nagy messze idegenben, ott “mutatja meg” a mi fiunk, oda visz hírt rólunk, ami talán nincs is, de az biztos, hogy oda mi nem juthatunk el soha. Az a két ököl Londont, Helsinkit, Oslót, Milánót, Ausztráliát – később Párizst, Madridot s Bécset –, szóval a nagyvilágot “vette be” nekünk akkor, s mily csodás volt hazavárni, viszontlátni őt, aki édesanyjához, családjához s közénk újra meg újra visszatért: a pályaudvari – nem kiparancsolt! – tömeg rajongása s a vállra emelés valóban őszinte volt. Mindaz, ami az ötvenes évek Magyarországát jelentette, a nélkülözés, a terror, a bezártság s a megtiport méltóság nemkülönben, az – a mámor pillanataira – a mi legyűrhetetlen kicsi hősünk (s persze az aranycsapat) diadalaiban oldódott fel; Papp László modora, szeretetet sugárzó s szeretetre teremtett lénye a győzelmet, a hitványság ellen való tiltakozást, egy nemzet kimondhatatlan protestálását együtt sugallta nekünk. Örömet adott s élni segített – ez volt az ő “ellenzékisége” akkor.

A hatalmi propaganda – ahogy a Farkas Mihálynak is odamondogat(hat)ó Puskást vagy a képviselővé “választott” Bozsikot például – őt is megpróbálta fölhasználni persze, de Papp László természetessége és plebejus tudata – meg a hamis szándékokat taszító lénye – oly erős volt, hogy holmi Pióker Ignáccá avatni őt sohasem lehetett. Akadtak konfliktusai is – amikor edzőjét, Adler Zsigmondot (“politikailag nem eléggé fejlett” – mondta Kutas István talán) az 1955-ös Európa-bajnokságra nem engedték el, ő sem ment ki például –, volt, hogy lefogyva, lázasan kellett küzdenie (egyetlen “döntő fölényes” vereségét – 1956 szeptemberében – ekkor, a lengyel Pietrzykowski ellen szenvedte el), de lényegében “érinthetetlen” maradt. Az ötvenes éveket legyőző hőssel szembeni gyalázatot már a hősiességet idejétmúltnak tekintő kádári éra követte el. Hogy a korban – s a béketáborban – akkor példátlannak tetsző döntés mögött (nyert három olimpiát, elütötte a harmincat, mehet profinak) volt-e szemforgatós politikai szándék, én nem tudom, de a versenyző szándékára bólintó Marosán György “jellemét” ismerve valamennyire, el tudom képzelni. Tény, hogy a forradalom eltiprása utáni hatalom nemcsak terrorral igyekezett “helyére parancsolni” a népet, de beindult – szinte azonnal – a mézesmadzag-politika is. Ígértek fűt-fát (januárig még a szovjet csapatok kivonását s a többpártrendszert is!), jelentősen emelték a fizetéseket, rövidesen zöld utat adtak a gebines rendszernek, elkövettek minden elkövethetőt, hogy a nyugtalan, de nyugalomra vágyó lakosság hangulatát emeljék valamennyire. Semlegesíteni az indulatokat, elfogadhatóvá – később szerethetővé! – varázsolni az elfogadhatatlant, bizonygatni a hatalom – a Rákosi-világtól eltérő – nyitottságát s jó szándékát, ez volt itt a cél. E pragmatikusan dupla fenekű modellbe ez a “nagylelkű” gesztus – pláne 1956 decemberének közepén – még nyugodtan beleférhetett. Marosán, a proli- és kisemberszemléletével mindig is fölvágni szerető harsány elvtárs – csak néhány napja, december nyolcadikán üvöltötte a nógrádi munkásküldöttség arcába: “mától kezdve lövünk!” (nem beszélt mellé!) –, amikor a Melbourne-ből hazatért “Lacikámat” vállon veregette a pályaudvaron (“gyere fel hozzám”), tudta, hogy mit és miért csinál. Ki tudja, tán szíve szerint is döntött, ezt nem vitatom, de – magyar sportcsillagok hada fordított hátat a régi-új rendnek akkor! – hogy céljai “összetettek” voltak, ezt állítom.

Papp László pályafutásának ez az újabb szakasza – a hivatásosok között hét esztendeig versenyezhetett –, illetve a hozzá való honi (hatalmi) viszony a Kádár-rendszer tökéletes tükre is lehetne akár. A korról vallhat, amely úgy adott nekünk szabadságot, hogy nem adott, amelyben úgy kellett szeretni a hazát, hogy nem volt szabad szeretni, amelyben úgy mozgósítottak a politizálásra, hogy eszünkbe se jusson politizálni, s amely úgy “támogatta” a profizmust, hogy az mégse legyen. Ez a hosszabb távon lelket és tudatot porlasztó kvázi-állapot a rendszer végéig kitartott – sőt, hagyatéka máig mérgez bennünket –, s ennek esett áldozatául Papp László versenyzői pályájának zárlata is. Cégérnek jó lett volna persze, nevét tisztelettel emlegették többször, vonszolták a kabarékba is, de arra, hogy küzdelmének, fénylő emberi példájának mélyebb erkölcsi parancsa föl ne szívódhassék, nagyon éberen vigyáztak. Játékfilmet forgattak, vele a főszerepben (Nehéz kesztyűk, 1957), egy bárgyú dramaturgiájú filmet – Papp László, Ács Laci néven, önmagát játszotta, s naná hogy az akkor másfél-két éves kisfiának az olimpiai döntő utolsó pillanataiban kellett megszületnie például –, hogy a megalázott nemzet így csodálhassa őt, miközben nagyon magára hagyták: boldoguljon egyedül – illetve Adler Zsigmonddal –, ha tud. Volt már tévé, de mérkőzéseit – a Nyugat-Magyarországon élő, az osztrák adást fogni képes szerencsésebbeket kivéve – megint csak nem láthattuk, győzelmeiről – esetenként tíz-tizenöt sorban a negyedik vagy az ötödik oldalon – a sportsajtó alig-alig, szinte csak “foghegyről” számolt be (az 1962 májusában vívott első Európa-bajnoki mérkőzéséről a “főkegyelvtársi” joggal bíró Népszabadság részletesebben is szót ejtett, de felesége csendes közönyt emlegetett később, meg azt, hogy egyes kommentárokban inkább lebeszélték volna a folytatásról), számunkra Papp László, a profi öklöző, volt is meg nem is. Meg volt egy “nagy” gond persze, amit se lenyelni, se kiköpni nem tudtak a “szocialista erkölcsről” papoló hatalmasok: a profi pénzért meccsel és sokat keres, egy magyar melósnál mindenképpen többet. Mit szól a munkásosztály, ha a schilling tíz- vagy százezreknek hírét veszi!? Tudjuk, aligha szólt volna valamit – az ép lélekkel maradt része egészen bizonyosan örült volna inkább. De nem örülhetett, annak pedig, hogy hőse és osztályos társa – mert ő, ellentétben a magát élete végéig munkásként reklámozó Kádár Jánossal például, valóban az maradt, aki volt – világbajnokká lehessen, meg aztán kiváltképpen nem. Papp Lászlót, aki huszonkilenc hivatásos találkozójából huszonhetet megnyert – kettő, egyaránt hazai öklöző ellen vívott mecscsét, még az első években, döntetlenre “hozták ki” –, s Európa-bajnoki címét két esztendő alatt hatszor (ötször kiütéssel!) védte meg, a sportolót, akiért Belmondo rajongott, s akire a bokszvilág csodálattal nézett, a világbajnoki címmérkőzésre valakik nem engedték el.

Borbély Zoltán és ifjabb Papp László filmjét (“Papplaci”, 2001) nézem, már harmadszor talán, a történtek óta eltelt majd négy évtized, de a nyilatkozókból (egy kivétellel!) ma is dől a keserűség – mi tagadás, belőlem is, éppúgy, mint amikor az 1954-es berni labdarúgódöntő képeit látom (noha nem is éltem akkor még). Füzesy Zoltán, az ökölvívás históriájának legalaposabb tudósa – igen pontosan – “sporttörténeti bűncselekményről” beszél. Mondja, a döntnököket legszívesebben fölpofozná egy vár fokán, de nekem eszembe jutnak egyebek is. Mi történt, hajszálra aligha tudjuk meg valaha is, az “illetékesek” többsége “megpihent” azóta, de a mozaikkockák – hézagosan ugyan – azért ma már összerakhatók. Egri Gyula (a sporthivatal akkori elnöke), Kutas István (Egri helyettese volt) és Biszku Béla (a sporttért felelős PB-tag, amúgy pár évvel korábban fő-fő akasztológus belügyminiszter) neve hangzik el, s lassan-lassan tisztul a kép. Papp László jó fél századon át hűséges társa emlékezik: “Erzsike, a Szovjetunióban sincsen profizmus” – dobta ki a sportfőnök az adu ászt, majd hozzátette: “mit szólnak a munkások; amit maguk akarnak, az már kapzsiság”. Hát igen – hét év után –, 1964-re csak rájöttek, hogy a szocializmusban egy háromszoros olimpiai bajnok is “legyen egyenlő”. Gáspár Sándor szól aztán, a szakszervezetek örökös vezére, a harcban s a PB-ben társa Biszkunak, s igen-igen eredeti ötlettel áll elő: volt szakvélemény, miszerint a korát figyelembe véve… szóval nem szabadna már bokszolnia, ezt az edzője is mondta [nem mondta persze – azt mondta, hogy a meccs addig tartott volna, amíg Papp László Giardellót egyszer rendesen megüti –, de hát Adler Zsigmond már halott – N. P. J.], meg hogy az esetleges vereség veszélyeztette volna azt, amit addig elért… szóval mindenki csak jót akart. Továbbá: “szakítsunk a legendával, nem politikai döntés volt, nem köll felelősöket keresni […], nem köll figurát keresni, ahol nincsen árnyék” – mondja még nagy-nagy öntudattal, s ha a kommunisták “különleges anyagból gyúrt” (ez Sztálintól van!) lelkét nem ismerném, bizony alig-alig hinnék a fülemnek. Ül ez a levitézlett, kardigános bolsevik, túl van jóval a nyolcvanon, a “nehéz idők” tanúja (lehetne), s hazudik, mint a vízfolyás. Van a hangjában csipetnyi ingerültség (maguk taknyosok, nem értenek semmit, mit szekíroznak itt engem – gondolhatja), de azért szemrebbenés nélkül mondja, mondja a magáét, védi az “eszmét” az utolsó töltényig, akkor is, ha másodpercek alatt leleplezhető. Mert leleplezhető. Korabeli (“fölfele” szánt) feljegyzést látok a képernyőn, a fontosabb sorokat Borbély Zoltán olvassa is: “Javaslom, ha minden kísérlet [ti. lebeszélési kísérlet – N. P. J.] eredménytelen marad, adminisztratív úton tiltsuk meg a [világbajnoki döntőn való – N. P. J.] részvételét.” A jelentés zárlata – egy jó elvtárs az ideológiai konzekvenciákat is levonja mindig! – megemlíti még, hogy a profi sport ártalmaival kapcsolatos felvilágosító munka hatékonyságát növelni kell. Aláírás is van: Egri Gyuláé, a magyar szocialista sport első emberéé, akinek helyettese, Kutas István, a mindig “sziklás elvtárs” – erről is Füzesy Zoltán beszél – 1955-ben Papp Lászlóra nagyon-nagyon megorrolt (Adler Zsigmond utazásának letiltásáért ugyanis – aminek nyomán Papp sem ment az EB-re – őt vonták felelősségre).

Abba, ami történt, a személyes bosszú – meg a kicsinyesség s a szemforgatós irigység – elemei is belekeveredhettek, ezt elhiszem, de úgy vélem, e szomorú história alakulása törvényszerű volt mégis, s ezért e folyamat a “létező szocializmusok” legjobbikának a velejéig való romlottságát, végső soron érték- és életellenességét modellezheti. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy azt a zsenit, aki ennek a nemzetnek oly mérhetetlenül sokat adott, mérhetetlenül megalázták, hanem arról az ostobasággal kevert számító cinizmusról is, ami ennek a sokak által még ma is nosztalgiával szemlélt rendszernek letagadhatatlanul a sajátja volt. Akik Papp Lászlót attól, hogy címmel igazolhatóan is a világ legjobbjává lehessen, megfosztották, arra mondtak nemet, amit az ő küzdelme s életútja jelképezett. Nekik – a forradalom sokkja után – csak a hatalom stabilitása számított, semmi más, ennek rendeltek alá mindent, az ideológiát s a pragmatizmust, az életszínvonal-politikát s a terrort, az engedékenységet s a tiltást egyaránt. Jókora paradoxon, de mégis igaz lehet: Papp László letiltásának oka (és célja!) ugyanaz volt, ami Marosán György “jószívűségéé” egykoron. Akkor “nyitottsággal” s “nagylelkűséggel” üzentek a fölbolydult s haragvó népnek, most – 1964–65-ben, a lassan országossá terpeszkedett megelégedettség idején – jól megrágott, de mégis határozott óvatoskodással. Gondoljuk meg: egy profi világbajnoki címet – itt, a profizmus ellen folyvást ágáló szocializmusban! – már nehezebben lehetett volna “kommunikálni” vagy “mederben tartani”, legalábbis így hihették. Papp László híre és tekintélye, meg az őt körülölelő szeretet egy szorgosan szőtt hazugságháló fonalait szaggathatta volna meg. Bizony, a Biszku Bélák nem őt féltették, hanem a saját hatalmukat, s – mondhat a Gáspár nevezetű bármit – nem az esetleges vereségtől tartottak ők, hanem attól a valószínűsíthető ténytől inkább, hogy az élete legjobb formájában lévő ökölvívózseni a nála szerényebb képességű olasz–amerikai Joey Giardellót mégiscsak megveri. S akkor aztán lesz itt egy profi világbajnok, s erről – sajtóban, rádióban, tévében – muszáj lenne beszélni, megjelenik – ráadásul az utolsó mérkőzést (1964. október 9.) követő napokban uralomra jutott, fafejűen ideologikus Brezsnyev (emlékezzünk Egri Gyula szavára: “a Szovjetunióban sincsen profizmus”) regnálásának idejében már! – a mi szocializmusunkban egy jó nagy darab “kapitalizmus” is, s kitetszhet: mindaz, amit a Nyugat meg a profi világ fertőjéről összehordtak, hamis, s még ez a nagy-nagy siker sem az ördögtől való okvetlenül. Bizonyítani nem lehet, de állítom: ezt nem merték vállalni akkor! A militáns, lázas és eszeveszett “mozgósításokkal” terhelt ötvenes éveken még győzhetett a hős, de e langyosan kényelmes pocsolyává “emelkedett” korral, amely éppen a hősöktől s a hősiesség példáitól tartott leginkább, már ő sem bírhatott: mert az érdek úgy kívánta, aljas módon “elmeszelték” azt az embert, aki tele volt jóindulattal, s aki aljasságot elképzelni senkiről sem tudott.

S van még valami. Kádár János országa nemcsak hazugságon (1956 ellenforradalom volt!), de a szorgos munkával összekonszolidált tudatlanságon s a lelki igénytelenségen is nyugodott (gyarapodj kicsit, élj a mának, ezt megengedem, békén hagylak, de tartsd a szád, a múlt s a politika pedig végképp ne érdekeljen). Ami érték s erkölcs, annak e konstrukcióban nem volt helye itt, visszametszették, aki túl magasra nőtt, irtották a “nacionalizmust”, a hazafiságról – 1956 után! – szinte szólni sem illett (a szocialista hazafiságot hagyjuk!), a közösségi elkötelezettség is szép lassan nevetségessé lett, egyáltalán “az én vezérem bensőmből vezérel” típusú öntörvényű kiválóságok mindig kényelmetlenek voltak az új rendnek. Papp László ilyen ember volt, s mássá lenni később sem tudott. Istenről s a hazáról ő sohasem szónokolt, de lénye a hitet s a hazaszeretetet sugározta rendületlenül, nem volt perlekedő alkat, de álság s hazugság lepergett róla mégis, példája s kohézióteremtő ereje – egy ép tudatú ország ép tudatú közegében – óriási hatású lehetett volna. E befolyásolhatatlan kohéziós erőtől rettegő, de magát az “emberek gondját viselőnek” feltüntetni szerető hatalom az ilyen személyiségekkel csak egyvalamit tehet: ha “izgága” s nyughatatlan, szép lassan felőrli (mint Latinovitsot például), ha nem, az elismerés, a “megbecsülés” hangján olyan helyre szorítja – olyan helyzetekbe hozza –, ahol már nem “robbanásveszélyes”. Ez utóbbit olyan közegben, ahol az önzőséggel kevert igénytelenség, a “kevesebb melóval is jól elleszünk” ideája, a “jaj, csak baj ne legyen” hamisan egyensúlyozgató ösztöne már elterjedt, az igazi kiválóság, a hősi példák fölismerésének képessége meg széjjelrongyolódott, egészen könnyen megteheti.

Papp László – egyéves megszakítással – 1969-től 1992-ig volt a magyar ökölvívó-válogatott szövetségi kapitánya: mondhatjuk, a “helyén volt” tehát. Tekintélye s a tisztelet okán szerte a világon megsüvegelték, idehaza meg újra és újra csak a baj volt vele. Néha szinte csodát művelt – egy-egy olimpiai, világ- és kilenc Európa-bajnoki címnek volt részese, az egyéb érmek száma pedig a kéttucatot is meghaladta –, kérdés, mi lett volna, ha mindig és mindenkiben – versenyzőtől klubedzőn át a vezetőkig – együttműködő partnerre talál. Mert az ő odaadására nem lehetett panasz – “gyerekeit” legszívesebben a széltől is óvta volna, az edzéseket meg, túl az ötvenen, teljes intenzitással kesztyűzte, küzdötte végig –, de a “melót” hátráltató “magyarosan modernebb” jelenségekhez és szokásokhoz hozzáigazodni már nem tudott. Nincs is papírja, mondogatták kezdetben, lezserebb versenyzői egyik-másika alá többen is adták a lovat, a klubedzőkkel folytatott iszapbirkózás sem lehetett a kedvére éppen, egy 1978 elején kelt vizsgálati jelentés – szubjektivitást, az emberi méltóságot sértő megjegyzéseket s a szakmai hozzáértés hiányosságát is fölemlegetve – pedig szinte valami békétlen “árokásónak” láttatta őt. (Ezt követően egy évig az Óbuda Tsz SK-nál kisgyermekekkel foglalkozott, aztán – nagy volt a sikertelenség – Buda István visszaimádkozta.) Tény, hogy az edzésen sokat követelt, büntetni, fegyelmezni is akart, ha úgy látta jónak, mert – ha tetszik – ő még egy “másik” világban gondolkodott. Versenyzőitől nem a saját képességeit s eredményeit várta el, de a munka iránti alázatot, azt igen, leginkább azonban a kicsinyes érdekviszonyoktól szabdalt, számítgató, de a biztos kevéssel is megelégedő, langyosan kényelmes, pozícióvigyázó közeg előtt állt értetlenül. S ez volt a legnagyobb baj. Papp László bőre a hazugságoktól viszketett, képtelen volt takargatni a (nem csak szakmai) gondokat, egyszóval nem volt “diplomatikus” ember. Abból a rendből, ahol a munka s a küzdelem nem az élet értelmét, csupán a megélhetés, a meggazdagodás, az önteltségre hívó siker – vagyis a karrier, ahogy mondani kezdték – alkalmát vagy eszközét jelentette már, ő bizony kilógott. Mondhat bárki bármit: ez a génjeiben és sorsában hordozott jellem és magatartás volt akkor “anakronisztikus” sokaknak, s nem az az edzői gyakorlat például, hogy tanítványaival a Szabadság-hegyen minden alapozó időszakban fát vágatott.

Ha Ottlik Géza fordulata igaz íróinkra (“Más országnak talán lehet jó írója rossz jellemmel. Mi ehhez kicsi ország vagyunk, úgy látszik”), akkor igaz kell legyen nagy sportolóinkra is. S igaz a gondolat folytatása, amely arról beszél, hogy a jellembeli gyengeség, a linkség, a csirkefogóság előbb vagy utóbb mállasztani kezdi a tehetséget is. Számos példáját láttuk-látjuk ennek, ezért szerencsénk, hogy Papp László erre a magyar földre született. A hamisságnak és kisszerűségnek, ami átszőtte életünket, fölötte élt, lénye és élete arról a megvesztegethetetlen morális integritásról, emberi egyenességről adott hírt, amit mi már tán keresni is elfelejtettünk: csodaszerű volt és mégis köznapi, parolázhatott a hatalmasokkal is akár, ő mindig tiszta maradt. Azok közé tartozott, akik számára az élet nem nekünk kijáró – és persze kihasználható-kihasználandó – juss, hanem adomány, ajándék, amelynek nagyon nagy tétje van, s bár szerette volna családját anyagi biztonságban tudni (nem bármi áron!), nem a karrier vágya fűtötte őt, az akarat, ami vezérelte, egy felsőbb szándék beteljesítése volt. Avval, ahogy élt, s avval, amit tett (illetve nem tehetett), a rendszer hazugságára, nemzet- és értékellenességére mutatott rá, szavak nélkül is, egy olyan korban, amikor a lelket önmaga fölé emelő emberarcú és tiszta küzdelem ideája – Balczó András, Kozma István vagy később Egerszegi Krisztina példájában – egyre szűkebb körökbe szorult, s lassan-lassan utóvédharcát vívta már. Eltemetett tisztességünk s vágyaink jobbik része ismerhetett magára benne, ezért emlékezete üzenet is egyben: hősök nélkül élni nagyon jól lehet ma már, csak éppen fölöttébb gyarló dolog ez, s egy nemzetnek – ha nemzetként néz még önmagára – talán nem is érdemes. Minden ember “egyedüli példány”, életünk pedig nemcsak küzdelem, de csoda is, s nagyon kellenek azok, akik örömet s szeretetet hoznak ide közénk, bevégezve azt, amiért küldettek, küldettünk mindannyian. Mert teremtmények vagyunk, s szükségünk van a “repülés boldogságának” pillanataira is, amiről a másik zseni, Latinovits Zoltán így beszélt:

“Az olimpiák dobogóján megjelenik Csík Ferenc, Kozma István, Papp László, Kárpáti Rudolf, Balczó András, Gyarmati Andrea és a többiek mind, felsír a Himnusz a dobogóra, és a tisztelgés torokszorító csendjében felkúszik az ég azúrkékségébe a piros-fehér-zöld zászló. Némán állunk, és a zászló mint tengeren magányos, fehér vitorla integet messziről, mintha búcsúzna, mintha hívna.

Mert oly szomjasak vagyunk a győzelemre…”

“A férfi belopja magát a házasság falovába, a nő életvárába, és egy idő múlva belülről döngeti, rombolja a várat” – olvasható Móricz Zsigmond naplójában, amit nem kiadásra szánt, de el sem égetett. Első házasságának huszadik esztendejében kezdi jegyezni önreflexióit, ekkoriban kapcsolatuk Holics Jankával, az első feleséggel éppen válságos szakaszhoz érkezik (1925). A napló a családi dráma dokumentuma, férj és feleség harca, szeretete, az eltérő igények ütközése, és az író ember kínlódása a házasság intézményében, amely hol segíti, hol meg aláássa az alkotás lehetőségét. A naplóírás a második házasság alatt is folytatódik, mint ahogyan folytatódik a házastársi dráma és az intézmény falovának belülről döngetése is.

Vajon miért fut kudarcba, méghozzá szenvedéssel teli, gyötrelmes kudarcba az író két házassága? És miért kudarc az Olga-kapcsolat is? Olga az író mindkét házassága alatt “benne volt” Móricz életében, szerette volna feleségül venni, de a debreceni úrinő minden alkalommal kikosarazta. Voltaképp úgy látni, a három asszony szinte meg is tudott volna halni érte (Janka bevégezte öngyilkosságát), de bizonyos idő múltán mindhárom nő keményen fellázadt.

E három meghalni kész majdani lázadó szerepel a napló lapjain (1925 és 1937 között): Janka, Mária, Olga. Később, a napló végén megjelenik a lapokon Csibe, a kis “kelenföldi lotyó”, akit Móricz inkább atyáskodó gondoskodással kedvel, és örökbe is fogad 1941-ben.

A naplóból nem tudható meg, hogy Janka, Mária, Olga, Csibe nyúlánk, tömzsi, bögyös-faros, lapos, szőke vagy fekete, és a körmök hosszúak, festettek, netán lerágottak, a frizurák kunkoriak, simák vagy kontyosak. A kozmetikus, a pedikűrös, a fodrász munkáiról semmi. Zsabókról, kalapokról, kosztümökről, cipellőkről semmi. Egyetlenegyszer mégis, amikor az író álmában Janka piros babos blúzt visel.

Móricz nem kérkedve, inkább ijedten írja: “…minden nő, akit szerettem meghalt, vagy meg akart halni értem.” Janka a második kísérlettel befejezte az életét. Olga mérget vett be, megmentették, kikúrálták. “Mária is valami ilyenen gondolkodik. A napokban azt mondta: Nem tud elég gyorsan megölni? Megdöbbentem…”

Mit lehetett annyira szeretni ezen a tömzsi, kurta lábú, bajszos emberen? Elképzelhető a zsíros laskatészta a bajszán, amikor falja az újházi tyúkhúslevest. Szabó Magda meséli, hogy kicsi gyerek korában rész vett Magoss Olgáéknál egy ebéden Debrecenben, amikor Móricz is ott járt. A húsleves laskája egészen beborította a híres író bajszát, a kicsi lány rácsodálkozott a laskás bajuszra, és nagyokat vihogott. Kényes pillanat az úriasszony asztalánál. Jó, a laska még nem zárja ki a szerelmet, mégis, a nők sajátos halálvágyása figyelmet érdemel.

Úgy is feltehető a kérdés: miféle vegytana van sok nőnek, hogy egyes férfiak, lehetnek pocakosak vagy madárcsontúak, olyan módon katalizálják őket, hogy a nő a meghalás vágyát keveri ki magának saját zsigereiből. Sigmund Freud magatartásából sejtem, mi lehet Móricz Zsigmond (érdekes a nevek egybeesése, Sigmund–Zsigmond) halálos sikerének titka. Freudról leírják, hogy a nőkhöz való viszonya különlegesen jó, a nők elragadónak találják, elbájolja őket az eleven érdeklődés, amivel Freud feléjük fordul, és követi mondandójukat. Az eleven érdeklődés! Ez a kulcs. Amikor a férfi a nő mondandóját értőn, lelkesen követi. Az empatikus hullámok felfokozzák, méllyé teszik vagy annak láttatják a kapcsolatot. Igen. A két Zsigmond ehhez nagyon is érthetett. Az is megegyező bennük, hogy megszállott munkamániások, mindketten értékes nyersanyagot akarnak kinyerni saját alkotásukhoz a nők élményeiből, rezdüléseiből, lelki kitárulkozásaikból. Finomított kannibalizmus. A nőkből kihozott szellemi matériákból formálják pszichológiai koncepcióik darabjait, egy-egy dráma vagy regény alakjait. Ezt másképp nem lehet, csak telített, élő szellemi és lelki kapcsolattal, amely folyamatosan életben tartja a forrást, a nők közlésvágyát, és ezt a nők legtöbbje nagyon szereti. Kutató vadász mindkét férfi, befogják az értékes vadat, és szívesen tanulmányozzák. A következetes érdeklődés a másik ember legbelsőbb ügyei iránt, a végtelen kíváncsiság, a találóan jó kérdések nyomán a kérdezett egyre összetettebbnek, érdekesebbnek látja és éli meg önmagát. Önreflexiója elmélyül és kitágul, mindez mozgósító. A szeretett férfi ilyen odafordulása sok nő számára fontosabb élmény, mint a legteljesebb koitusz vagy a legkitűnőbb orgazmus. Mi több: az orgazmus a nők szexuális életében könnyen elmaradhat vagy teljesen jelentéktelenné silányulhat, ha a belső azonosulást, a lélek együttes élményét a szeretett férfival nem élhetik át. Ami, ha megvan vagy meglenne, akkor a nő a viszonylagos teljességélménnyel vigasztalódhatna tudat alatt, azért, hogy neki voltaképp nincsen saját sorsa. A férfit ugyan segítheti, adhat neki életet és örömet, mint ahogyan ezer esztendőkön át csupán azt a nőt ismerjük, aki egy neves hímnek életet adott, az anyja volt, vagy egy másiknak a lánya, a felesége vagy a szeretője. Férfi nélkül nem volt női sors. Rengeteg nő soha át nem élte a szeretett vagy “szeretett” férfi mély és lelkes odafordulását, de ha igen, és azután ez megszűnik, az rosszabb, mintha soha nem is lett volna. Valami olyan sötét vákuum keletkezik a nőben, a mellőzöttség és árvaság olyan kínos elegye, aminek hatására a zsigerek kikeverik a halálvágyat. Nem Móriczért akartak meghalni a nők és nem is miatta, inkább mert megtapasztaltak bizonyos teljességet a férfi-nő kapcsolatban, amiről később kiderült, hogy valójában csupán illúzió, és kifosztották őket, vagy ők önmagukat.

Freud szelíden uralja és kézben tartja kapcsolatait, ha nagy rokonszenvet kelt is egyes nőkben, többnyire következetesen megmarad az eredeti szereposztásnál, mint segítő lélekvezető vagy barát. A másik Zsigmondnál mindez egészen másképp alakult. Olyan hamis és naiv illúziókkal megy bele mindkét házasságába, akár egy szerelmes szűzlány a XIX. században. “Mind a két esetben szerelmi lázban, tehát súlyosan betegen kötöttem házasságot. Kialakult fogalmam a házasságról nem volt.” Házastársaihoz hűtlen, rendre “kitérőket” tesz, a nők ezt nem tűrik, kész a feszültség, rémes a légkör, amelyben elmélyült szellemi munkát végezni nem lehet. Móricz képes arra, hogy az értékes vadat befogja, és az írásához nyersanyagot nyerjen ki belőlük, de úgy tűnik, nem tudja súlyának megfelelően viszonozni a kapott ajándékokat. Talán soha nem is sejti, mennyire egyoldalú házasságaiban az adok-kapok mérleg. Hosszú távon az ilyen egyensúlytalanság robbanáshoz vezet. Csak eleinte önjutalmazó a férfi eleven érdeklődése, de amikor ez megcsappan, akkor lassan bekövetkezik a passzív ellenállás, majd a robbanás. “Janka bizonyos ponton túl belefáradt, hogy csak az én írói kutatásomnak s produkciómnak legyen az áldozata. Megtagadta. Teljes erővel ellene szegült […] Most Mária ugyanebbe a hibába esett: nem akarja a munkámat elősegíteni, tűzön-vízen keresztül s pláne nem akar új nőt tűrni. Azt hiszem Jankával is az volt a baj, hogy beteltem vele, mint forrással.”

Janka halála után tizenegy esztendővel azt írja Móricz a naplóba: “Mint mindig, ha bajban vagyok, az alapfogalomhoz, az életérzés alapjához, Jankához menekülök.” Pedig vannak nagy vitáik, mi több, veszekedéseik, vitáznak Tolsztojról, az utazásokról, a pénzköltésről és sok egyébről, mégis vagy éppen ezért, ki tudja, folyton azt éreztem, írja a férfi, igaz és remek, amit Janka mond, csupa eredetiség, csak úgy ömlik belőle a szó. És mégis: “…mélyen lehangolódtam: minden pillanatban meggyőz és – legyőz”.

Úgy tűnik, akár Tolsztoj házasságában, itt is az asszony az állandó, változatlan, határozott akarat. Erősen tudja, mit szeretne: a férjét, a férfit, egész íróságával. Semmi egyebet. A regényíró meg, kitárva a világnak, az egész emberiséget szeretné, ezer alakot néz és lát, figyel, kitér és visszatér, miközben el-elveszíti önmagát.

Csakhogy ez a nagy női szeretet olykor kínosan fékez: “Nem volt még rá eset, hogy ha egy nagy tervet fölvetek, rögtön meg ne találja, s ki ne mutassa annak hiábavalóságát.” Mintha ebben az asszonyban túlzott női prakticizmus, kisstílű, szorongó önbizalomhiány munkálna. Ki is mondja: ha gazdag ember lesz a férje, akkor majd nem törődik vele, és csak annyit kell keresni, amiből éppen megélnek, ugyan minek kertészházat építeni Leányfalun, minek utazni, mindent úgy kell elrendezni, hogy egyetlen fillért se kelljen kiadni. Móricz csak egyszer utazik vele, akkor aztán megfogadja magában, hogy soha többé. Janka egyetlen célja, hogy minél olcsóbb legyen az út, mindenről lemond, ha valahol belépti díjat kell fizetni, oda inkább be se megy. Luzernben Móricz csaknem beleugrik dühében a tóba, mert Janka nem enged hordárt fogadni a csomagok cipeléséhez, Párizsban a férj egyedül megy színházba, Janka sajnálja színházjegyre a pénzt. Röviden: Janka nagy zsugori, ugyanakkor értékei számosak és jelentősek, Móricz úgy szereti, hogy még házasságuk huszadik esztendejében is, amint Janka fényképeit nézegeti, érzi a “…lázébresztő szerelmi hatást, zsibongást” a szíve körül, és “…amikor kitértem, akkor is csak olyan nő érdekelt, aki emlékeztetett rá” – ami bizonyára nem vigasztalta Jankát. Milyen nyugodalmas megbocsátással mondja magáról, “kitértem”, mi nevezhetnénk a szeretett feleség megcsalását esküszegésnek, hűtlenségnek, de ő nem, mintha számára nem lenne ennek jelentősége.

1925. március 30-án nagy veszekedés, a férj kiszédül a házból, elrohan, és kivesz egy szobát a London Hotelban. Pár nap múlva Janka öngyilkosságot követ el, április 2-án meghal. A tragédia után legalább fél évig Móricznak rémálmai vannak, szörnyű lelkiismeret-furdalások és szorongások gyötrik, mintha igaz lenne a mondás, miszerint az öngyilkos azzal a gondolattal indul a halálba: valaki sírni fog, valakinek fájni fog, valaki egy ideig szeretni fog. A bosszú mozzanata ez, ismét Tolsztojra kell gondolni, Karenina Annájára, ő is öngyilkossággal büntette szerelmét, Vronszkijt. Tolsztoj könyvének mottója: “Enyém a bosszúállás és én megfizetek.”

Az író Janka halála utáni rémálmait megemlíti, de nem részletezi azokat a naplóban. Hanem amikor három hónapos új férj a második házasságában, azt írja: “Hónapok óta ma éjjel álmodtam először Jankával”; az álomban Máriával, az új és szép feleséggel mennek a leányfalusi kert körül, Janka a kerítésen belül van, onnan nézi őket, arca kedves, piros babos fehér blúzt visel. Az új pár arról társalog az álomban, hogy vajon Janka lelövi-e őket. Árulkodó álommozzanat az, hogy Janka a kerítésen belül van, mintegy közelebb az otthonhoz, mintha az álmodó csupán “kitért” volna Máriával egy fordulóra, a csalfa férfi a hűtlenkedéskor az otthontól kívülre kerül. Az éber életben ez álom idején az író már nagy kritikával szemléli Máriát, összehasonlítgatja Jankával, mintha az első feleség lenne még mindig az álmodó lelkének közepében, belül. Másik árulkodó álommozzanat az aggodalom attól, hogy az új házasságot Janka elpusztítja, “lelövi”. Mint ahogyan áttételesen történik ehhez hasonló, hiszen az összehasonlítgatásokban a halott Janka mindig fölényben marad Máriával szemben. És ez az álommozzanat még szimbolizál mást is, az álmodó bűntudatát.

1934-es bejegyzés Jankáról: “Az asszony-kérdés pedig Janka-probléma. Íme, kilenc éve meghalt, és nincs többé asszonyesetem. Soha más nő nem érdekelte »elszánt poéta ceruzámat«, csak a vele való élethalálharc. Ő levonta a konzekvenciákat: én tovább vívódom vele.”

Mária. 1923-ban találkoznak először Móricz elárasztja leveleivel a szép színésznőt, Mária azonban nem válaszol. Janka halála után jó esztendő múltán összeházasodnak. Mária a Belvárosi Színházban játszik, és Móriczot féltékenység kínozza. “Egész délután irtózatos kínokat szenvedtem el. Valami olyat, amit nem is tudok megérteni. Mintha nagy seb lett volna a szívemen, s ez fizikailag fájna […] ahogy megcsókolt, a nézése, ahogy nézett: s eloszlik az egész fájdalom. S a köv. percben újra kitör. Szédülve és ájuldozva mentem az utcán.” Később azonban kiderül, hogy Mária nagyon szimpla ember, egyetlen önálló gondolata sincs, se mondanivalója az élet dolgairól, csak a tényeket látja, mást nem bír megfigyelni, elvonatkoztatni, általánosítani, képtelen valamit, valakit jellemezni. Csak a színpadi szövegeket tudja, azokat pontosan. Utazni csak első osztályon hajlandó, ám a képtárakban szerfölött unatkozik, irodalomról, művészetekről nem lehet szót váltani vele.

Az együttélés évei során világos lesz, hogy balfogás ez a házasság. “Még egy cseléd is tudja inspirálni az embert, ha van benne szellem. Ő tíz év alatt egyetlen sort sem adott.” Ez a csodaszép színésznő, aki miatt Móriczot kezdetben agyonkínozta a szerelemi féltés, tökéletesen elveszti varázsát a házasság falovában. De ez nem elég. Mellette is kínozza az írót a Tolsztoj-probléma: ütközik a családi élet kötelme és az írói lét szabad kitárulkozása. Már megint szállodába kívánkozik, a függetlenségbe, az otthoni légkör nyomasztja, elsorvasztja, úgy érzi, csak a drága idejét vesztegeti. Pedig Mária próbál alkalmazkodni, ő “…valóban a legtürelmesebb, legalkalmazkodóbb és a legbutább nő”.

Ekkortájt álmodik ismét Jankával. Álmában lakásváltoztatás volt, az álmodó benyit Janka szobájába, és elámul a rendkívülien szép és díszes berendezésen, kék bársony és sárga színek, az ablakokon öblös drapériák, pazar minden, mintha egy nagy festő rendezte volna be a szobát. Balra, a fal közepén egy dagadó dívány, ott fekszik az író édesapja felöltözve, arca sötét, fáradt, elesett. Az író hangosan kérdez valamit, egyszer, sokszor, tízszer, de nem kap feleletet. Benyit a bal oldali szobába, Janka ott ül, nem néz az íróra és nem reagál a kérdésekre. Ez az álmodót megdöbbenti, kiabál, panaszkodik, türelmetlen. Virág lánya vigasztalja.

Az álombeli pompa, a bársony, a pazar berendezés azt a gazdag jankaságot szimbolizálja, akit az író nagyra tart, most, tizenegy évvel a nő halála után is lelkének és munkájának küzdő segítőtársa, ez a jankaság – az író tudattalanja szerint – fényűzést érdemel. Az álombeli díványon az álmodó édesapja fekszik, az álmodó idősebb lénye, apai aspektusa, fáradt, elesett, mozdulatlan, alszik, bezzeg az álmodó, a valóságos, nem tudja kialudni magát Mária lehangoló otthonában. Janka mellett igen, ott minden más, ott minden jó. Mária pedig tűr. “Félelmetes, ahogy tűr és tisztel és kedvembe jár, mint egy cseléd. S ha valamiről véleményt mond, akkor a hideg lel. Hát leljen. Megérdemlek minden büntetést. Azt különösen, hogy egy lényében kicsiny és kicsinyes, de számomra egyelőre nagyon izgalmas nő kirúg.” Ez utóbbi megjegyzés már Olgára vonatkozik, a debreceni dzsentrinőre, aki már Janka idején is benne volt, és Mária idején is benne van Móricz életében, ismét kosarat adott.

Olga. Magoss Olga (özvegy Kardos Gézáné) a debreceni polgármester lánya. Móricz 1924-től haláláig levelez vele. Nem a testi, inkább a szellemi és lelki eleganciájával hat az íróra, nővel addig nem találkozott, aki annyi bájjal, szellemességgel, nyugodt lelkiséggel állt volna előtte. Olga önmagában is valaki. Azt a társadalmi réteget képviseli, a dzsentrit, amit Móricz nagyon szeretett volna megismerni, de nem volt rá lehetősége. Írói lényét inspirálná Olga okossága, gondolja Móricz, ám Olga csak úgy tudja elképzelni a házasságot, hogy ő eltartott lény, más dolga sincs, mint párjától kikövetelni a gyengédség legfelső fokát, amúgy passzív és élhetetlen. Csak ahhoz erős, hogy mérget vegyen be, és amikor utoljára is kikosarazza az írót, akkor órákon át ecseteli, hogy Móricz miatt vette be a nagy adag veronált. Gyomormérgezése miatt Svájcban gyógyították testét és lelkét, “…s akkor egy ottani ismerős férfivel jutalmul szenvedéseiért és dacból miattam megba[…]atta magát”, írja Móricz 1936 szeptemberében a naplójába. “Ez volt életének csúcspontja, hogy ezt nekem elmondhatta”, írja Móricz iróniával, és idegbajos, megöregedett, szerencsétlen özvegyasszonynak mondja Olgát, akivel most lezáródott a regény. Pedig: “Már beleéltem magamat abba, hogy ő az enyém, s csak idő kérdése, hogy összekerüljünk.” “Most nem tehetek mást, ki kell békítenem Mt, és bele kell korhadni az életbe… halálig hallgathatom egy együgyű asszonynak a szavait.” Ebben az esztendőben ismerkedik meg Litkei Erzsébettel.

Csibe. Litkei Erzsébet, akit 1941-ben örökbe fogad. Fiatal, műveletlen, külvárosi nő, de szíve melegségével túltesz mindenkin. Csak a meg(…)szás után hiszi el, hogy az író őt komolyan veszi. Móricz számára a tavaszi esőhöz hasonló üde érzés, amikor Csibe a kis kócos, piszkos fejét az író szívére fekteti, miközben jár a csőre, akár a galambé. “Soha nőtől, még Jankától sem kaptam ilyen segítséget. Megírtam azt, amit Janka tett, gondolt s mondott. De átalakulva, szublimálva inkább, mint indító, erjesztő anyagot véve fel. Itt azonban az a csodálatos és soha nem hallott lehetőség volt, hogy ez a kis Csibe szöveget diktált.”

“…félek, hogy holnap találkozni kell a Csibével. Se pénzem nincs, se f[…]om hozzá. E pillanatban készen vagyok szegénykével. Nem írhatok belőle akármennyit, s akkor minek? »Én egy jó írásért kész vagyok megb[…]ni az ördög öreganyját is, de anélkül?«” Azért Csibét nem ejti el, a lány kizárólag Móriczból él, ha elhagyná, talán elzüllene. Finom és zseniális kis léleknek tartja a lányt, taníttatni fogja, magára veszi a gondját.

Móricz számtalanszor kerül olyan helyzetbe, hogy Máriával akarja folytatni, amit Jankával kezdtek, például a múlt élményeinek felidézését, és sokszor tűnődik azon, vajon mit szólna Janka ehhez vagy ahhoz. Móricz szerelmi élete példázza azt a pszichológiai megfigyelést, miszerint ha nem dolgozzuk fel elég jól az éppen lezajló vagy már lezajlott szerelmi kapcsolatunkat, annak sikerét, kudarcát, kínjait, tapasztalatait, hanem hamar, gyorsan átlépünk egy újabb szerelmi kapcsolatba, akkor az előző szerelem lehúzza az újat. Megpörgeti, megroppantja, talán meg is fojtja, mielőtt az új szerelmi kapcsolat szárba szökkenne, megerősödne. Ostoba mód még büszkék is vagyunk rá, ha az egyik szerelemből rögvest a másikba lépünk, egyik ágyból a másikba, nem adva időt a temetésnek, a bűnbánatnak, a búcsúnak, a megbocsátásnak, a sebek gyógyítgatásának, a horzsolások fertőtlenítésének. Pedig még egy ideig él az, akit gyorsan a földbe kapartunk, hol egy kéz, hol egy mosoly előbukkan a göröngyök alól. Móricz egyik szerelme még élő valóság, de vele párhuzamosan már ott a másik és a harmadik, Janka mellett Olga, de az író leveleivel már Máriához is közelít. Később, a Máriával kötött házassága alatt megvan Olga, majd Csibe. Az egyik érzelmi szál még nincs elkötve, de máris öltögeti a következőt. Néha a vesztés fájdalmát enyhítjük az új szerelemmel. Veszélyes ez, mert a veszteség fájdalmát tűrni képtelen ember korai zárást végez. Becsuk egy ajtót, ne is lássam, mi maradt odabenn. Csakhogy odabenn még léteznek, és nem is olyan rendben, nyugodtan és gyöngyös főkötősen, mint Kékszakállú várának legbelső kamrájában a régi asszonyok. Amikor a korai zárást megtesszük, akkor rendszerint automatikusan ott akarjuk folytatni, ahol a régivel még minden üde és kellemes volt, azokkal a gesztusokkal, élményekkel, programokkal hozakodunk elő, amik a régi szerelemhez illettek, akkor talán nagyszerűek voltak, de a szerelem új tárgya más. Nem tudjuk kivárni, milyenek az új társ igényei és ízlése, mert a régi még eltakarja. Móricz valószínűleg nem is igazán akarta tisztázni egyik kapcsolatát, mielőtt a másikba kezd. Mintha hiú, kisfiús gőg és dicsekvés lenne ebben a bejegyzésben: “Délután kendőlebegtetéssel búcsúztam az egyik asszonytól, s most telefonálok a másiknak”, lám, milyen nagyszerű legény, kapós levente vagyok! Aztán így folytatja: “Ugyanabba a csodálatos, kétségbeesett és nyomorult helyzetbe sodrom magam, amibe 12 évvel ezelőtt”, vagyis amikor még Jankával élt, mert akkor is kitérőket tett. Árulkodó, hogy a helyzet bár nyomorult, de egyben csodálatos. Hasonló az alkotó embernek ahhoz a kreatív időszakához, amikor még minden rendetlen, kaotikus, bizonytalan, még semmi sincs tisztázva, de kavarognak az érzések, az ötletek, kínos, nyomorult lelkiállapot, és egyben csodálatos.

“Ugyanabba a helyzetbe sodrom magam”, mondja, ez is jellemzője a korai zárásnak: tudattalanul (Móriczban tudatosult) ugyanazokat a magatartásmechanizmusokat használjuk, szinte kényszeresen, amiket az előző kapcsolatban, ismételjük a mini drámát, amit egyszer vagy többször már megrendeztünk, átéltünk, elbuktunk.

Máriából hiányzik a lélek illata és a szellem kiáradása. Janka a közösülés alatt át tudta ömleszteni a lelkieket, tudott odaadó lenni, tudott a felszított hőség pillanataiban önmagáról beszélni. Janka árvíz volt, Mária kiszámított gátak között halad. Móricz egy helyen “okleveles közösülő”-nek nevezi Máriát, annyi férfival volt dolga, arra szokott rá, hogy védelmezze magát. Az író nagyon dühös rá, és feltételezhető, dühének az az igazi gyökere, hogy ez az asszony az írói ihletet sosem tudta felszikráztatni, “egy novellát sem kaptam tőle”.

Különös dolog ez, vannak férfiak, akik szeretik a gyenge és kiszolgáltatott nőket, mintha ez felfokozná szexuális képességüket. A kiszolgáltatott nőtől valami többletenergia szabadul fel bennük, talán ilyenkor bekattan a “fald fel a gyengét” atavisztikus parancsa. Móriczot Csibe kicsisége, kiszolgáltatottsága egyenesen megejti, az éjfél utáni kis csavargó hozza szívét, lelkét, gondolatait. “A szívemen aludt: ezt nem feledhettem egy pillanatra sem. Oly meleg együttesben érezte magát velem, hogy nem is gondolt arra, hogy veszély is fenyegetheti.”

Máriával szakítani különösen nehéz, mert Móricz attól retteg, megismétlődik az elhagyott első feleség öngyilkossága. Janka emléke gyötri. Halálfélelem kapcsolódik a szakításhoz, Máriáé-e vagy a sajátja, talán mindkettő. Álmában szenved, szégyenkezik, csapásokat kap, amiket rabszolgamód tűr, nem ad vissza, de mindezeket nem képekben álmodja, csak az érzések áramlásában. Átizzadva, nyomorult kínokban ébred. Nem a teste beteg, a két házasság kudarcával akar a lélek szembenézni, kínlódik, mintha valamit világra kellene hoznia, hogy megújult talajra alapozhassa a jövőjét. Ekkor tudatosodik benne, amit eddig is sejtett: ,,57 éves koromban rájöttem, hogy nem vagyok férjnek alkalmas ember” és úgy gondolja, az volt a fő buktató a házasságaiban – leegyszerűsítve és hasonlítva Tolsztoj életéhez –, hogy a házasságban ütközött a feleség akarata és az alkotáshoz szükséges szabadság. Az író úgy látja, hogy édesapja magatartásmintáit szinte kényszeresen követi: “Az én munkakultuszom az apám. Ha az anyám megtagadta volna, hogy odaadja, amit apám munkára el akart vonni, apám megőrült, megveszett volna, s összetörte volna a feleségét. Ott is hagyta volna.” Önigazoló támaszkeresés: apám is elhagyta volna azt az asszonyt, aki a munkájában viszszahúzza, mert “…mikor az asszony akadálya kezd lenni a munkateljesíthetésnek – azzal, hogy nem adja magát segítő szolgaságba, akár az erkölcsének a feláldozásával is –, én ugyanúgy megőrülök és elveszítem őt és elszakadok tőle”. Janka bizonyos ponton túl teljes erővel kezdett ellenállni a segítő szolgaságnak, nem akart már új embereket, új kérdésfölvetéseket, új élményeket, nem akart forrás lenni, és az író sem vágyott már erre: “Beteltem vele, mint forrással.” Máriát is úgy látja később, mint írói fejlődésének akadályát: “…ha csak nem akarok megszűnni, mint író, tőle is el kell válnom”. Megint itt az alkotó ember kannibalizmusa: fölfalni a másik élményeit, kiszívni életét, segítő szolgaságban tartani. Ám az is könnyen meglehet, hogy feleségeire hárítja tudattalanul az alkotó ember nagy félelmét, azt, hogy elapad az írói tehetsége, új világok, új élmények, új nők felé kell kalandoznia, hogy megint beálljon a kreatív rendetlenség szellemi állapota.

Az emberi személyiség nem egyetlen tömb, hanem különféle fragmentumokból áll, amelyek különböző értelmezési keretben magyarázhatók. Bármilyenek is a fragmentumok, az biztos, hogy olykor kitör közöttük a “polgárháború”. Azokban az élethelyzetekben szokott ez történni, amikor érzelmi és morális konfliktusaink vannak, a belső harc kiélesedik, drámai kínokká fokozódik, gyötrik egymást a különféle fragmentumok, és szenvedést okoznak a “tulajdonosnak”. A szakítást és a válást Móricz bűntényként élte meg, morális szenvedései közepette megindult a belső polgárháború. “Mintha valóban volna egy belső én, amelyet nem lehet becsapni. Nem hagyja magát. Neki megvan a véleménye a dologról, és attól nem tágít” – írja. MÉLYÉN-nek nevezi azt a fragmentumot, amely a másikat, a nappali ÉN-t igazságtalannak, becstelennek tartja. “Érdekes volt tegnap éjjel. Azzal feküdtem le, hogy most nyugodtan fogok aludni. Ellenkezőleg. Abban a pillanatban, ahogy elaludtam, megindultak az álomképek. Ma már nem tudom az eseményeket, de M. volt a középpontban, s rettenetes rettegéseket éreztem, szenvedtem át. Kb. fél tízkor már nem bírtam, s az ébredésbe menekültem. Mikor felébredtem, az ÉN körülnézett, konstatálta a MÉLYÉN aknamunkáját, s valósággal dühösen és megvetően intette le a lappangó gyilkost, az álomorvost.

Ez igen különös dolog volt, már akkor megfigyeltem, hogy a MÉLYÉN valósággal megszeppent, visszahúzódott. Hozzáfogtam olvasni… A MÉLYÉN egészen elhalványodott, háttérbe szorult és bizonyos idő után eltűnt. Akkor elálmosodtam s elaludtam. Ekkor a gaz újra munkába lépett, de nem volt oly erős, mint az első szakaszban, csak épp annyit tudott elérni, hogy megizzasztott, az álmot nyugtalanná tette s egész reggelig több ízben kedvetlenül ébredtem, párnát gyűrtem, újra meg újra elaludtam, de azért reggelig nem hagyott békén.”

Móricz ekkor elemezni kezdi szülei karakterét, magatartását, saját gyerekkorát, neveltetését, faggatja a múltat, keresi személyiségének fragmentumait, azok meghatározottságát. Szeretné érteni, mi történik vele és benne. Észlelhető a naplóból, hogy írója nagy energiákat mozgat, akarata alá szeretné vonni személyiségének minden részletét, hogy a háborúzó fragmentumok szét ne szakítsák. Önterápiája során az ÉN-t édesapja természetével azonosítja, úgy látja, benne is az a kitartó akarat munkál, ami apjában, és az apa munkakultusza rá is jellemző. Míg a MÉLYÉN anyai örökség, a morális öntudat, a szenvedő jóság, senkinek nem akar ártani, semmit sem kér mástól, de önérzete nincs, csak reszket, hogy megsemmisül az ÉN harcos akaratától, ez csak visszatartja a küzdő ÉN-t, nehogy bajt hozzon a nyakára. “Az álomban ez csak szenved. Szégyenkezik, csak csapásokat kap, rabszolga, s tűri a korbácsot, vissza nem üt.” “Bizonyos, hogy az ÉN fog győzni. Segítségére jön az egészség, a kitartás, rendszeretet.” Valóban az ÉN győzött. A fájdalmas önelemzés után, amelyből itt csak pár sort mutattunk be, viszonylagos nyugalom keletkezett. “Érdekes, ebben a pillanatban, ahogy ezt leírtam, mintha valami lefolyt volna bennem, megnyugodtam: egész kiegyenesedtem s mosolygok.” Egyéb hozama is lett a szembenézésnek és a kitartó önvizsgálatnak. Kijelöli magának a gyógyulás útját: “…legjobb orvosság, sokat lenni emberek között. Legrosszabb a magányosság.” Megírja Máriának, hogy válni akar, becsületesen és gyakorlatiasan közli vele a teendőket, naplójában pedig tovább elemzi két házassága kudarcának okait. A nagy rendrakás után elgondolja új életvitelét, arra számít, hogy a megteremtett nyugalomban jobban működik majd elméje, és jobb színdarabokat, jobb regényeket ír majd. Ezzel az összegzéssel fejezi be naplójában az 1936. esztendőt: “Az élet gerendája az erkölcs. A reális dolgok harmóniában tartása. Így az én eddigi életem valójába erkölcstelen volt, mert aki nagyobbat vállal, mint amit teljesíthet, az erkölcstelen.”

Mindhárom nő, a két feleség és Olga egyszer csak már nem adják magukat mésznek a móriczi várhoz. Vége van itt valaminek, Móricz házasságaira rávetül az, ami a nagyvilágban már régen pislákol, készülődik, és egyre elevenebben világít. Beszűrődik ez Móricz otthonaiba, még akkor is hat, ha nem tudatosodik a nőkben. Ekkoriban a Nórák 180 fokos fordulatot kezdeményeznek a nemek viszonyában. Átértékelődnek a tradicionális minták, a saját sorsot teremtő asszonyoknak a házasság megszűnik mint életvár, ahová bebújhatnak védelemért, és élhetik az eltartott gyermek életét. Az első világháború alatt kiderül, hogy a fronton harcolók helyett a kényszerűségből munkába álló nők ezrei nagyon jól elboldogulnak a házon kívül, és ha van pénz, saját kereset, akkor választani lehet az életvitelek és a férfiak között. Így aztán a babaotthon életvára sokaknak szűk lesz hirtelen, a férfiközpontúság hanyatlik, amelyet sok férfi, talán nő is rémálomként regisztrál, és megkezdődik az anyai-női zónák erősödése. Amikor Ibsen Henrik Nórájában megérlelődik, hogy ő saját sorsot akar, mást, mint a férfi sorsának kiegészítőjeként létezni, és leül ezt megbeszélni férjével – ez nagy pillanat! Nagy kísérlet az újfajta, a valódi párbeszédre, amely eddig, patriarchális közegben, nő és férfi között lehetetlen volt. Patriarchális közegben csak mímelt, látszatdialógusok lehetségesek, vagyis a férfi önmagára figyel, nem jut el hozzá, amit a feleség, a nő mond, ezt csak amolyan fecskecsicsergésnek vagy kellemetlen zörejnek érzékeli. Nóra kész a valódi dialógusra, de Torvald Helmer nem ért meg szavaiból semmi lényegeset. Gyanítom, Móricz házasságaiban is így van, az író csupán annyit fog fel feleségei és Olga szavaiból, amennyire neki az íráshoz szüksége van, de ami a feleségek és Olga számára lényeges, arra nem bír figyelni.

Költő, író naponta, sokféleképpen találkozhat olvasójával. Kevésbé gyakori az az eset, amikor ez a találkozás pálya-, hivatásválasztás kezdetén, küszöbén történik. (Mindkét félnél.) Akkor, amikor a verseket író fiatalember elindul a költővé válás útján. S az olvasó, aki immár állandó olvasóvá szegődött, ugyanebben az időszakban megpróbálja azt, hogy következetesen készüljön (a még túl merésznek tartott) kritikusi, irodalomtörténészi hivatásra. Évtizedek múlva – s e sorok írásakor – derülhet ki igazán: kitartottak választásuk mellett. Az ifjú verselőből (poétából) elismert, Kossuth-díjas író lett, mintegy negyven kötettel a háta mögött – 2003-ban –, olvasója gyakorló tanár, kritikus, irodalomtörténészként folytatja pályáját, középiskolában, egyetemen, akadémiai intézetben, tudományos fokozattal, s szintén önálló és közös kötetek sorának szerzőjeként.

A “találkozó” eleve írásbeli. (A résztvevők választott pályájuk szerint is irodalmárok.) Versekből, levelezésből indul, s így is folytatódik. Mintegy kiegészül a jóval későbbi személyes kapcsolattal, beszélgetésekkel.

Ennek az írásosságnak akkor több, különleges oka is volt. Efféle, levelezésre késztető – kényszerítő és egyben ösztönző – indítékok mesterségesen aligha hozhatók létre. A XX. század második felében (az ’50-es években indult ez a kapcsolatteremtés) hihetetlen, ironikus: alig pár száz kilométerre egymástól, fejlett közlekedési rendszerrel, mégsem volt megoldható az, hogy személyesen felkeressék egymást. Csak a levelek juthattak át a határon. (Azok sem mindig.) Pedig a második világháború után kialakult zónák közül ugyanahhoz tartoznak: a “vasfüggönyön” belülihez. A párizsi béke által szentesített földrajzi, történelmi, politikai távolság az, amit az írás – a vers, a levél – áthidal.

Ugyanezért a jelzett akadályrendszer inspirál is. Rejtett ösztönző erőket hoz felszínre. Hiszen valóban önkéntes ez az írásos gondolatcsere. Akkor, amikor az “önkéntesség” paródiája a közismert és kötelező mindennapi gyakorlat. A szigorúan elvárt ideológiai jelentésekben, szólamokban egyik állandó jelző, akárcsak a “kezdeményezés” s más hasonló kifejezés. (“Önkéntesek” a munkaversenyek, a felajánlások, a normatúlteljesítések és teljesített százalékok emelései, termelő szövetkezetekbe belépések stb.) Minden esetben már kisiskolásoknak is tudniok kell, hogy nem szabad elszólniok magukat, holott mindenki tudta: a kikiáltott “önkéntességek” mögött homlokegyenest ellentétük áll: kíméletlen kényszer, elhurcolással, netalán halállal fenyegető.

S ebben a hamis, meghamisított, meghamisítva-megsemmisített ál-önkéntes rendszerben (tény-, feltételrendszerben) különös varázsereje van a nem felülről diktált, hanem a diákok által maguknak kitalált, valódi spontaneitásnak. Annak, amely így egyféle szabadság tapasztalata, gyakorlása. S mivel írásról, irodalomról van szó: önkifejezés, megnyilvánulás alkalma: előre megrendelés nélkül – s naiv, fél-öntudatlansággal, eleve alkuval, struccpolitikával – “korlátok nélkül”. Az adott társadalmi játékszabályok kijátszása. (Ma már nem is mindig lehet pontosan – inkább csak hézagosan – felmutatni: milyen mondatokban, gondolatsorokban van jelen az óvatos elhallgatás, netalán áttételesség.) A tilalmak mindig megszegésre csábítanak. (A tiltott gyümölcs édesebb.) Így a jelzett szellemi, gyakorlati “drótakadályok”, gátak sorozata hajtóerő is. Elsatnyult hajlamok, képességek felébredése. A fiatalság elemi, eredendő erőinek, tartalékainak felfedezése, megtapasztalása.

Persze mindehhez az adott történelmi pillanat ad lehetőséget. Az SZK(b)P XX. kongresszusa (Sztálin halála után a Szovjetunió és a megszállása alatti országok) politikájának gyökeres fordulata, amely – rövid szünetre “olvadást” – hoz. S mint hasonló történelmi változásoknál, az ifjúság, a diákok, s közülük is elsőkként az egyetemisták érzékelik, reagálják le leggyorsabban, legaktívabban. Szegeden megalakítjuk a MEFESZ-t (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét), az addig kötelező, ránk kényszerített KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) helyett. Mi, akik kisiskolás korunk óta kötelezően vezényelt “felvonulásokon”, “agitálásokon” vettünk részt, betanított jelszavak skandálása, “tömegdalok” éneklése éppúgy szigorú feladat volt, mint az, hogy “önként” személyes hangú levelet írjunk Sztálinnak, Rákosi “apánknak”, hihetetlen élményként lettünk boldog résztvevői annak, hogy valódi egyetértéssel, elfojtott, rég áhított vágyainkat mondhassuk ki, hallhassuk legbátrabb, legfelkészültebb társainktól, nyíltan, valódi közvéleményt formálva. Az egyetem aulájában (ahol addig legtöbbször a legfontosabb közös tárgy előadásait hallgattuk: szovjet párttörténetet) zsúfolásig telik a terem, de még a folyosók is. Hangszórókat szerelnek fel villámgyorsan. Az utcáról is betérnek, egyre többen. Új ifjúsági szervezet a miénk, s hiteles szavakat hallunk a pódiumról, egyre többen teszik hozzá a magukét – már “12 pontot” fogalmazunk. A minta: 1848. március 15. Hát ilyen a történelem? Hát ilyen az, amikor valóban “történik”, és nem irányítják? Amikor nem minket mozgatnak, hanem mi magunk mozdulunk meg, szólunk, teszünk – szívvel-lélekkel?

A mi 12 pontjaink között fontos helyen áll: utazhassunk, világot láthassunk, beszélhessük az életben is a tanult idegen nyelveket (ne csak az oroszt). S az orosz ne legyen kötelező! Ilyen és hasonló felocsúdó remények, felbolyduló vágyak világában éltünk. S az, hogy együtt éltük meg mindezt, különösen mi, kollégiumiak, külön erősítést, gyorsítást, elevenséget jelentett. Mindez már 1956 őszén zajlott le Szegeden. Az új tanév kezdetén. Ennek a radikális változásnak hazai előszele idején, kezdetén az év tavaszán indult el az erdélyi levelezés.

Volt néhány tovább-folytatódó kapcsolat. Köztük saját levelezésem a költővel, amely – ha megszakításokkal is, jó idő múlva személyes találkozásokkal váltakozva – gyakorlatilag évtizedeken át állandósult, voltaképpen máig. Nemcsak a kapcsolattartás formái változtak, bővültek, hanem maga az “írásbeliség” is. Magánleveleink mellett és közben egyre több a tárgyias, nyomtatásban megjelenő mű, kötet a költő részéről – kritika, cikk, tanulmány, könyv stb. a magam részéről.

Itt vagyunk most, 2002-ben. Jókora doboz áll előttem. Közel negyven – (tk. több) – évi levelezés kézirata – szándékosan eltett és véletlenszerűen összegyűlt, elsárgult kéziratok (azóta megjelent munkák és kiadatlanok), újságkivágatok, rajzok, képek, firkák, üzenetek, s persze: fényképek. Időrendben: elsőkként a diáklány gyöngybetűivel másolt versek, a legutóbbiak közt a nagyanya első unokájának címzett gyermekvers.

Mi az, ami ebből valóban figyelmet érdemel? Mi az, ami esetleg egy utánunk következő nemzedék – kutató, tanár, érdeklődő – számára felhasználható adatot, tapasztalatot jelenthet? Mi az, amit később nehezen vagy egyáltalán nem lehet rekonstruálni – a kortárs számára pedig természetes, jól ismert, továbbadható ismeret, élmény? S mindezen belül: az adott, szabott pályázati kereteken belül mi lehet a megőrzés, a gazdálkodás legjobb módja?

Tűnődések, kísérletek után egy óhatatlan leegyszerűsítő megoldást választottam. A közölhető dokumentumok mennyisége eleve korlátozott, így ehhez is igazodom. A kortárs krónikás szerepét választom: kezemben a tárgyi emlékekkel felidézem a jelzett időszakot – s illusztrálom egy-egy korabeli írással, képpel. Azt is mondhatnám: időrendben egymás után illesztek annyi eredeti kéziratot, mást, amennyi elférhet ebben a publikációban, jómagam pedig mintegy kalauzul szegődve megvilágítom ezek hátterét, összefüggését (amennyire és ahogyan emlékezni tudok), mindazt: milyen eseményeknek a tanúiról van szó?

“Krónika” lenne tehát ez a kötet: a múltból – múltunkból-múltamból – időrendben felidézett “történet”. Ezt illusztrálná a megőrzött dokumentumok darabja. Szemelvényekről van szó, s elhelyezésük körvonalairól így egy tágabb összefüggésrendben, amelynek így csak jelzései.

“Napló”-nak is tekinthetnénk. Ezen belül különös “olvasó-napló”-ról. Hiszen elsőként egy olvasó írja. Ugyanakkor az egymásra és a születő költészetre figyelő költő és az olvasó levelezésének középpontjában maga az irodalom áll. A személyessé is váló kapcsolat, az egyetemistákból, pályakezdőkből lassan pályavégzőkké váló két ember útja egy-egy életút alakulásának vázlatos rajza is. “Rajz”, mely egy-egy közeli és irodalomközeli pillanatképsor mozaikjából alakul. Egyidejűleg – akarva-akaratlan – a két ember képviselője egy nemzedéknek. Az adott, csaknem fél évszázados végiggondolkozott-írt időszak pedig korszakos történelmi fordulatokban gazdag, így a szubjektív emlékezés, csakúgy, mint a megőrzött írások kisebb-nagyobb része, óhatatlan kordokumentum is.

Mindezt csak fegyelmezett szűkítéssel, tömörítéssel tudom elképzelni, rögzíteni. Állandó törekvéssel a “tárgyilagosságra”, de jól tudván, hogy lényegében nincs ilyen, vállalom az egyszemélyes emlékezés bevallott korlátoltságát, homályait, hiányait, feltehető tévedéseit. A személyességnek is van – lehet – (információértéke). Mindenképpen remélni szeretném azt, hogy segítséget ad nemcsak az, hogy immár ugyancsak jó fél évszázada folyamatosan próbálom megközelíteni mindazt, ami életet szépítő, embert-formáló művészi munka; hanem az még inkább, hogy mindezt gyermekkoromtól máig – szeretem. (Nemcsak “szakma” – hanem “szenvedély”? – létezésem, s úgy vélem, létezésünknek is elválaszthatatlan része.)

Olvastátok ezeket a verseket? – robbant be lelkesen a szegedi Irinyi Diákotthonunk közös szobájába egyik szobatársnőnk. (Úgy látom magam előtt: a békési Kiss Zsuzsa lehetett. A szoba pedig az a kedves hely, ahol tizenketten laktunk emeletes ágyakon, hasonló szerzetesi szegénységben, puritán feltételek közt.)

Tavaszi sirató-ének, később: Merj mellém állni – írta Lászlóffy Aladár. (Úgy emlékszem, ez a kettő volt főként a közös kedvenc.) Új volt a reformkoriasan, kisfaludysan hangzó név. Akkor már ismerős volt nekünk ez a név, tudtuk, hogy egy kolozsvári bölcsész-kortársunkról van szó. Az emlékezet átszínez, átcsoportosít. Mi volt a pontos időrend? A verseket olvastuk előbb, avagy már megelőzte ezt egy korábbi, romantikus, közös kezdeményezés. S talán éppen ez ösztönözte az erdélyi irodalom iránti érdeklődést is?

Minden utánagondolás alapján, regényes levelezés volt a korábbi. A kollégium ablakán kikönyökölve, az akkor oly ritka szabadságot engedélyezve magunknak, ketten szövögettünk bizalmas és merész – humorérzékünktől sem mentes – terveket (két “sírig hű” barátnő) Bulussal (Salacz Magdussal, ma Czigány Magda néven nagyra becsült londoni könyvtárigazgató, angol egyetemi díszdoktor). Közeledünk az egyetem befejezéséhez: s itt vagyunk, többnyire magányos nők, kihelyeznek minket valahova, lesz-e társaságunk? Vénlányok maradunk? Félig viccesen “kiosztottuk” az évfolyam férfi tagjait a lányok között: ki kihez illenék? Hasonlóan tettük ezt, mint ahogy kezdetkor a görög mitológia szerepeit kapta ekként az évfolyam egy-egy tagja. Gyakorlatilag háromtagú volt az efféle ötleteket szülő kupaktanács (ötlettröszt), Fekete Manyival. Ő is, mint Salacz Magda (akire a “Bulus” becenevet ragasztotta), Kalocsáról jött. Mindketten elnyerték a Rákosi-ösztöndíjat, amely akkor nagy kitüntetés volt. De ki is érdemelték, az egész évfolyam megbecsülésével együtt.

Akkoriban készült a szegedi egyetemi énekkar külföldi szereplésre. (Bulus volt állandó, lelkes tagja.) Az tette ezt igazán szenzációssá, hogy egy akkor alig elképzelhető vidékre, városba, a bűnös, imperialista világba: Londonba szólt a meghívás. (Bizonyos idő múlva felülről lefújták az egész tervet, semmi sem lett belőle. De akkor élt ez az illúzió, s ma elképzelhetetlen vágyakat, reményeket ébresztett.) Miért is ne lehetne átlépni az országhatárokat? Miért ne lehetne akár a “bűnös”, “imperialista” Nyugatra is eljutni? Az angol, francia s a többi nyelv és irodalom megismerésére is szükség van! De legalább Keletre, a baráti, szocialista országokba való utazást mi akadályozza meg? Például milyen közeli – s a szegedi egyetemnek szerves rokona is – a kolozsvári. Miért ne ismerhetnénk meg ottani kortársainkat? Talán még egy-egy félévre helyet is cserélhetnénk, hogy megismerjük egymást és különböző mindennapi életünket? Miért ne lehetne tágítani szellemi láthatárunkat? Nemcsak tanulni a nyelveket, hanem gyakorolni is? Addig eljutottunk, mindenképpen (mintegy első lépésként), hogy írunk – közösen, az egész évfolyammal – egy társas lapot a kolozsvári egyetem testvér-évfolyamának címezve.

Ezt meg is valósítottuk. Elment a képeslap, lányok, fiúk, mind olvashatóan aláírták. Emlékeim szerint ez 1956 tavaszán lehetett. Az tette még romantikusabbá, hogy ugyanebben az időben mi is kaptunk egy társas lapot Kolozsvárról, szintén az ottani társévfolyam tagjainak aláírásaival. Ma sem derült ki pontosan: válasz volt-e ez a lap, avagy egymástól függetlenül született meg a két városban, két egyetemen az egészen hasonló gondolat. Mindenesetre ez a fordulat továbblendítette a kísérletező kedvet. A következő javaslat is megvalósult: mindenki bökjön ki magának egy-egy nevet (a fiúk egy-egy lányt, a lányok egy-egy fiút) a kolozsvári társas lapról, s írjon külön, személyes levelet. Hadd alakuljanak ki személyes levelezések.

Magda a népmesei Erős Péter nevét választotta, én a zetelaki Sándor Dénesét. Fekete Manyi volt az, aki a képeslapon erőteljes, átlós aláírással szerepelő Lászlóffy Aladár levelezőtársa lett. Fényképet is kaptunk: én arra emlékszem, amelyiken Erős Péter és Sándor Dénes állnak kezet fogva. Természetesen a kolozsvári főtéren, a Mátyás-szobor előtt. Az évfolyam minden tagja levelezett – ki hosszabb, ki rövidebb ideig.

Az erdélyi irodalmi sajtó lapozása, az elsőként kiemelt “versfölfedezés” körülbelül ősszel kezdődhetett. Naponta jártunk az Egyetemi Könyvtárba korábban is. De az erdélyi magyar nyelvű lapok akkoriban kerültek a szemünk elé. Nyáron láttak napvilágot ezek a művek, de mi az őszi tanévkezdet idején találtunk rájuk. Akkor azonosíthattuk be a mi társas lapunkon szereplő nevet a megtetszett vers költőjének nevével. (Arról nem volt tudomásuevével. (Arról nem volt tudomásultaképpen annak az esztendőnek a tavaszán jelent meg nyomtatásban először komoly vers Lászlóffy Aladártól. S amelyeket mi olvastunk, azok időrendben a harmadik és negyedik lapbéli közleményeit jelentették. Hasonlóképpen fogalmunk sem lehetett arról, hogy már az Ítélet című verse alapján milyen elismeréssel írt róla a rangos erdélyi kritikus-szerkesztő: Földes László. Annak idején mindez távolról sem befolyásolta lelkesedésünket, naiv olvasói élményünket. Lám, Fekete Manyi ezzel a lírikussal levelezik! Manyi híres volt sziporkázó humoráról, remek stiliszta – bizonyára élvezetes gondolatcsere alakulhatott ki kettejük között. Úgy éreztem: meg kell kérdeznem: nem lenne-e ellenére, ha írnék egy levelet az “ő költőjének”? Valamiféle íratlan játékszabály megszegésének éreztem volna, ha az ő “engedélye” nélkül áthágnám az évfolyamon belüli megállapodást. Ezért forgattam magamban: helyes-e, fontos-e, miért akarom én most azt, hogy saját létező levélpartnerem mellett mindenáron írjak ennek az ismeretlen fiúnak? Miért akarom azt, elsősorban, hogy az olvasott verseiről megpróbáljam megfogalmazni a véleményemet? (Mert ezt akartam.) S hogy megtudjam, tőle magától: egyetért-e ezekkel az interpretálási kísérleteimmel – vagy sem.

Manyinak nem volt kifogása. Így az első, Lászlóffy Aladárnak szánt, nagy gonddal megszerkesztett levelet megírtam, elküldtem. Álmomban sem számítottam arra, hogy haladéktalanul, gyors választ kapok – s milyen kedveset, milyen elgondolkodtatót.

“Hát hogy is mondjam?! Megijesztettél egy kicsit…” – így kezdődik a fiatal lírikus hosszú sorozatot elindító, első válaszlevele. Már a közvetlen hangütés megragadott. Az “in medias res” felkiáltás, kérdő- és felkiáltójelével. Maga a meghökkenést kifejező viszonzó meghökkentés. Zavarba hozott és felszabadult gondolatok, érzések keveredése, felbolydulása. Ugyanakkor ennek a bonyodalomnak azonnali, könnyed megvallása és fölébe kerekedés – az önkifejezés eszközeinek birtokában.

Természetesen nem maradhat közömbös a költő az írásaira felfigyelő, verseit levéllel köszöntő, méltató olvasója véleményével szemben. Azért sem, mert érzékeli, hogy levélírásra vetemedő olvasójában különös törekvés csábítása is munkál. Belülről, önmagának feladott “lecke” megoldási kísérlete ez: hogy lehet (lehet-e) egy kortárs, még csak pályakezdő költő verseinél “érvekkel” alátámasztani, közérthető szavakkal kifejteni, miért véli, sejti a munkáit esztétikai értéknek, eredetinek? Miért fogamzott meg benne olvasás közben a titkos meggyőződés, hogy itt a fiatal költőben egy leendő tekintélyes életmű lehetősége rejlik? Hogyan és milyen eszközökkel lehet lefordítani, az most személyes élmény csupán – tapogatózásában biztosnak vélt sejtelem?

“…az ami megijesztett s a pimasz emberi Hiúságot automatice birizgálja –: hogy “felfedeztél”. Szó sincs róla – túlzol, nagyon kedvesen és elhiszem: őszintén túlzol. Isten-ments, hogy félreérts, nem szenvedek szerénységi mániában, de ennyit egyelőre semmi esetre sem érdemlek, még szűkebb pátriámtól sem.”

Pedig akkor már háta mögött tudhat rendkívüli, valódi, értő felfedezőt, felfedezést is. Különös, általános, nagy megbecsülésnek örvendő műértő: az akkor 34 éves Földes László, aki végzett lélektan–filozófia szakosként tanársegéd volt a kolozsvári egyetemen; esztétikát tanított a Képzőművészeti Főiskolán, Zenekonzervatóriumban; majd főszerkesztő lett könyvkiadónál, irodalmi hetilapnál (Utunk). Mindezért súlya van rövid kis jegyzetének, amit Lászlóffy Aladárról ír és közzétesz – még ennek az évnek tavaszán, a költő első négy versének megjelenése után. (Utunk, 1956. május 25-én.) Jóval a szegedi visszhang, lelkesedés, levelek előtt. S itt ő – a köztiszteletben álló kritikus – már “oroszlánkörmök”-ről beszél, “a költői gondolat eredetiségé”-ről, “a versek eszméje mögött megbúvó kortárs gondolkodásmód”-ról.

Persze erről az előzményről fogalma sincs a szegedi diák-olvasónak. (Mint ahogy az addigi, többi versről sem). A véleményét fogalmazni próbáló egyetemista ugyancsak távol áll ettől a színvonaltól. A kezdők között is kezdő. Nemcsak tekintély nélküli fiatal, hanem gyakorlatlan, szakszerű eszközei sincsenek. Így különösen megtisztelőnek érzi, s akként olvassa azt, hogy miközben ő a versekre figyel, versíró bölcsésztársa éles szemmel elemzi, és nagy jóindulattal, tapintattal viszontmérlegeli saját ítéletalkotási és kifejezési módját. Következtet és összegez.

“Roppant sűrítő erővel tudsz összefoglalni, jellemezni »irodalmi« jelenségeket: ergo-irodalomkritikusi kvalitásaid vannak, s biztos nem csak szerény személyem pályát elemző gondolatok kerülnek ki majdan tollad alól.”

Még előzékenyebb kedvességgel: “Tagadod, – de lehet, hogy a költő beszél belőled”. S az, ami legerősebben kölcsönös találkozópontnak látszik, s majd annak is bizonyul: “Az »elemzésedből« úgy látom, hogy tényleg hasonló problémák foglalkoztatnak”. Igaz, jogos óvatossággal hozzáteszi: “bár lehet, a megoldást másképp látjuk, esetleg más a világnézetünk stb!” (Az írásjelek – itt, mint a későbbiekben is – ki nem mondott, ki nem mondható, s főként leírni nem ajánlatos, mögöttes gondolatokra utalnak. Hallgatólag közismertekre.)

Kölcsönös bókolásról lenne szó? Az örömmel üdvözölt, de szándékosan is keresett egyetértésről? Úgy tetszik, igen. Valójában: mégsem. A két pályakezdő elsősorban alakuló “szakmai” önérzetére kényes. Hangsúlyozott a törekvés: semmiképp fel nem adni az elfogulatlanságot, a véleményalkotás önállóságát, az egyénileg kialakított elvet, meggyőződést. (Talán érthetetlen is mindazok számára, akik nem ismerik a kötelező kényszer-“elvek”, “meggyőződések”, az oktrojált ideológia szellemi – és fizikai – rabságát.) Szent ragaszkodás ez a saját (személyesnek vallott) felfogáshoz, meggyőződéshez.

“Méltatlannak tartom Parnasszusra igyekvő saruimat, hogy máris Áprily nyomdokaiban lásd őket, már csak azért is, mert – nem is nagyon igyekszem arrafele.”

A finom disztinkció udvarias, de határozott tiltakozás egy irodalmi rokonság feltételezése ellen. Ügyel arra, hogy bántó ne legyen. De kizárja a megengedést. A “méltatlan” kifejezés s maga a tréfálkozó hang egyaránt tisztelet Áprily és a jót akaró asszociáció felé, de önérzetes elhárítás is, kedves, tapintatos helyreigazítás. (Kikérjük magunknak.) Benne – leheletnyien, alig észrevehetően – nagybácsis vállveregetés is. A magabiztosság evidens és önvédő fölénye. Ez az alkotói önérzet közvetlenül is megjelenik, minden visszafogottság, önirónia ellenére, s mindezen átütően.

Hogy érti ezt? Úgy vélem, ehhez a mondathoz valódi meg-, illetve fölfejtéséhez a teljesebb életmű adhat hű választ. A Lászlóffy Aladár-költészet egyedi ÉN-felfogása. Az “ÉN” mint a gondolkodó, alkotó, történelmi Emberrel, voltaképpen az alkotó Emberiséggel való azonosulás vállalása. S főként az örökség továbbépítését, felelősségét vállaló ember-volt megélése tudatosan, “ÉN”-ként. (“Az eszmélet nemcsak személyes álom.”) Visszapillantva így értelmezném az “én nem érzem magam a keresztlevelem rokonának” kitételt. Akkor inkább sejtettem ezt, így.

Ami legegyértelműbb az egész levélben, az az, hogy leplezetlen a – kölcsönös – érdeklődés, kíváncsiság, irodalomközpontú “érdekeltség”. A köntörfalazás teljes hiánya. Jólesik olvasni: “egy órája jött a leveled”. S máris ír? Íme, ez győzelem, írással, személyes szavaimmal, gondolataimmal aratott siker. Természetesen adódik az egész összefüggésből, hogy mindez csak kezdet, evidens módon fog adódni majd az egyszerűnek látszó folytatás. (“Most nem fogok hosszabb magyarázkodásba, rendre levelekből, vagy ha majd találkozunk”; “Remélem nem csak »borítékban« találkozunk, hanem személyesen is elbeszélgethetünk egyszer-kétszer.”)

Nagy Gáspár költő, pályatársam és barátom, napok óta ejtegeti körém a parazsakat, világosabban fogalmazva: fűti föl körülöttem a levegőt, hogy az alapítók egyik tagjaként én is mondjak valamit ezen a díjkiosztó ünnepségen. Fél évszázadon át tartó, folyamatos közszerepléseim után már nehezebben vállalkozom szabad és gondtalan rögtönzésre, mint régen, mert a reggeltől másnap reggelig zajló megnyilatkozások és fecsegések korában az ember saját magával szemben is elkezd gyanakodni: jó-e, pontos-e, hasznos-e, amit mond. De hát egy szelíden erőszakos barátnak hogyan lehetne ellenállni?

A gondom csak az, hogy a sok éven át elhangzott monológok után mi újat lehet még mondani a Bethlen Gábor Alapítvány bensőséges ünnepi estjén? Dicsérni eddig sose dicsértük magunkat. Talán most se lesz öndicséret, ha jó lelkiismerettel tudatosítjuk magunkban és a nagy nyilvánosság előtt is, hogy első díjazottjainktól a maiakig csak olyan emberek kapták meg a Bethlen Gábor-díjat s később a Márton Áron- és a Tamási Áron-díjat is, akik a nagy névadók szellemiségéhez, szándékaihoz és erkölcsi igényeihez igazodva dolgoztak egész életükben.

Első díjazottjaink között olyanok voltak, mint Domokos Pál Péter, Szabó T. Attila, Király Károly, a lengyelek akkori legjelentősebb költője Zbigniew Herbert, a Hontalanság éveit megíró Janics Kálmán, Tőkés László, Duray Miklós, Erdélyi Zsuzsanna, Sütő András és sokan mások.

Az Alapítvány puritán, de szilárd erényei között megemlíthetném még azt is, hogy létrehozása a tudatos türelem műve volt. A már-már kínos türelemé. A kezdeményezés után hat évig vártunk arra, hogy engedélyezzék működését. Az Alapítvány legjelentősebb szorgalmazóját, Illyés Gyulát, a halálos ágyán is két ügy foglalkoztatta az elmúlás gondja mellett, egy független folyóirat – a Hitel – engedélyezésének az ügye s a Bethlen Alapítványé. Úgy érezte: a hatalom személyesen őt alázza és tagadja meg azzal, hogy évek óta nemet mond rájuk.

Be kell vallanom, voltak indulatos pillanataink, amikor azt latolgattuk, ha rákényszerülünk, illegálisan fogjuk működtetni a háború utáni első nemzeti alapítványunkat.

De végül lemondtunk erről. Nem félelemből, hanem megfontolásból. Azzal erősítgettük magunkat, hogy miként a magyar szépirodalom egyetlen műfaja se vonulhat és szorulhat föld alá, a nemzetről való gondolkodásunknak sem a föld alatt van a helye.

Utólag az jut eszébe az embernek, ha az alapítványt mégis illegálisan működtettük volna, törvényszerűen sokkal több politikai szándék tapadhatott volna hozzá, és lehet, hogy emiatt mára már föl is falta volna a politika.

A Bethlen Gábor-díj és a két másik hozzákapcsolódó díj így maradhatott autonóm, független. Olyannyira független, hogy ha – tételezzük föl – politikai szándékot óhajtana jutalmazni, töprengés nélkül megtehetné, mert nem ilyen vagy amolyan oldalakra figyelne akkor sem, hanem arra, hogy mit súg, mit ajánl a nemzet szelleme, stílusa, legbelsőbb érdeke.

Bizonyos vagyok abban, hogy ettől a kiindulóponttól ezután sem távolodik el az Alapítvány. Így legyen!

E mostani laudáció nem kíván Jakubinyi György érsek úr érdemeinek katalógusa, életrajzának pontos ismertetése lenni. Erre volt már alkalom a korábbiakban, amikor a Stephanus-díjat nyerte el, amelynek átadásakor is az a szerencse ért, hogy laudációt mondhattam az ünnepelt tiszteletére. Ami engem a Bethlen Gábor-díjban megfogott, az az, hogy a magyarság érdekében végzett kulturális, közéleti munkájáért és Márton Áron életműve ápolásáért kapta az ünnepelt a díjat. Ismerve személyiségét, római tanulmányait, ismerve széles körű, megdöbbentően széles körű nyelvtudását, amely a keleti és biblikus nyelvekre és nagyon sok modern nyelvre kiterjed, ismerve irodalmi munkásságát, amely a bibliai tudományok, a hitélet, az egyháztörténelem, a segédtudományok területén maradandó értékekkel gazdagította a magyar nyelvű irodalmat, azt kell mondjuk, hogy mindenképpen méltó jelöltre esett a kuratórium választása.

Először talán azzal a szóval próbáljunk megbirkózni, hogy magyarság, hiszen a magyarság érdekében végzett munkáról van itt szó. Magyarság nem csupán Erdélyben, hanem magyarság általában és jelzők nélkül. De ennek a jelzők nélküli magyarságnak nélkülözhetetlen része az erdélyi magyarság, aki tehát Erdélyben a magyarságért tesz, dolgozik, imádkozik és példát mutat, az az egész magyarság életéhez járul lényegesen hozzá. Erdélyben Jakubinyi érsek úr elsősorban a katolikus magyarságnak a főpásztora. Nagy és kettős kihívás ez, amelyet egész munkássága során példásan tudott megválaszolni, hiszen katolikusnak lenni azt jelenti, hogy szolidárisnak kell lenni a világ egymilliárd-százmillió katolikusával, különösen a hitben, és ez azt jelenti, hogy nyelvtől és kulturális különbségektõl függetlenül is. Jelenti ez magában Romániában például a görög katolikussággal való hitbeli egységet és szolidaritást, amely az utóbbi időkben immár nyilvánosan is lehetségessé vált, hiszen a rendszerváltozás óta újra működhet, nem betiltott felekezet többé a görög katolikus egyház Romániában. De közben magyarnak is lenni, az egy másikfajta szolidaritást jelent, mégpedig a felekezeti határokon túlmenően, sőt vallási meggyőződéstől bizonyos mértékig függetlenül. Ezt csak akkor tudja valaki olyan harmonikusan megoldani, ahogy az utóbbi időben Jakubinyi érsek úrtól láttuk, hogyha a magyarságot – hitének alapján – teológiailag is értékelni tudja. Hogyan lehet ezt megtenni?

A katolikus teológia körében ehhez nyilván nem elegendőek az esetleg történelmi elemeket is hordozó eredetmondák.

A katolikus hitnek azon alapvető meggyőződése lehet a kiindulópont, hogy az emberi életnek, az emberi személynek méltósága van, és mindaz, ami az emberi személy természetéhez hozzátartozik, az a családnak a közössége, de a nemzet közössége is részesedik ebből: ezek együttesen teszik konkréttá az ember méltóságát. Tehát elfogadni a nemzeti azonosságot és tenni érte, az egyben katolikus hitünk szerint is hozzátartozik az ember igazi méltóságához, a nemzet szolgálata vallási szempontból is értékes cselekedet. De ha ez így van, akkor ebben benne van az is, hogy kitárul az ember szíve mások felé – felekezeti határokon túl, de nyelvi határokon túl is. Az ember képessé válik más nemzetek értékeinek elismerésére is. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor az érsek úrral Gyulafehérváron elmentünk az ortodox székesegyház előtt, és ő keresztet vetett, hisz ott is jelen van Krisztus. Ugyanakkor azt a beszélgetést sem felejtem el, amikor különböző napi problémákról szólva azt kérdeztem, hogyan lehet ezt optimizmussal és lelki egyensúllyal bírni, és akkor azt a választ kaptam tőle, hogy “már megszoktuk”. Tehát csodálatos állóképesség és szintézis van abban, ha az ember hittel így tudja megközelíteni a magyarságát is.

A másik fontos szó, amit itt hallottunk: a kultúra. Az utóbbi időben a gondviselés lehetővé tette, hogy a magyar és a katolikus kultúráért sokat tegyen. Ha a kolozsvári egyetem latin szertartású katolikus teológiai karára gondolunk, amelyet az érsek úr alapított egyházi hatóságként, miközben az az állami egyetem kebelében létrejött, akkor azt kell mondjuk, hogy nagy tett volt ez az egyetemes magyar kultúra szempontjából, és a katolikus hit, a hittanárképzés szempontjából is. Ugye, csodálatos dolog az a kontextus is, amely a Babe║-Bolyai-egyetemen ilyen szempontból található, hiszen négy teológiai fakultás van, abból kettő katolikus, az egyik román tannyelvű görög katolikus, a másik magyar tannyelvű szertartású katolikus, az érsek úr fakultása. De van ott még egy magyar nyelvű teológiai kar is, a protestáns. És működik egy jelentős ortodox teológiai kar is. Tehát látjuk azt, hogy egyazon intézményen belül hol a felekezeti, hol a nyelvi határok, illetve hol a nyelvi, hol a felekezeti közösség jelenik meg. Ugyanakkor ennek a kulturális tevékenységnek részeként, személyes oktatói munkássága – akár a gyulafehérvári teológián, akár másutt – kiemelkedő eredményeket hozott. A publikációk, amelyek tollából megjelentek, maradandó értékkel és tiszteletre méltó pontossággal gyarapították tudásunkat. Azután a sajtó, az újjáéledő magyar nyelvű katolikus sajtó Erdélyben, amelynek tudományos folyóiratoktól kezdve a hetilapokig nagyon sok tanúbizonysága van, szintén az ő kulturális hozzájárulását tanúsítja. De beszélhetnénk itt arról is, hogy: közéleti tevékenység, ahol megint jól kell értenünk a közélet fogalmát. Jakubinyi érsek urat nem úgynevezett politizáló főpapnak ismerem, hanem olyannak, aki hite alapján mindazt, amit értékesnek tart, igyekszik előmozdítani. És ha ez azt kívánja, hogy olyasmiről is megnyilatkozzék vagy olyan összefüggésben is felelősséget vállaljon, amit egyesek éppen közéletnek neveznek, szolgálatának teljesítése közben ezt is szívesen vállalja. Hogy csak a legutóbbi időkre emlékezzünk: még a román alkotmány reformja kapcsán is hallottuk – és tisztelettel hallgattuk – megnyilatkozását.

Azt hiszem, hogy Márton Áron életművéről kell még szót ejtenünk, hiszen tudjuk azt, hogy a sok értékes kulturális publikáció között, amely az ő főpásztori vezetése alatt megjelent, természetesen Márton Áronnal foglalkozó művek is voltak. Márton Áronnal kapcsolatos dokumentumoknak a kiadása, de a leginkább Márton Áron boldoggá avatási ügyének az előmozdítása az, amivel a világegyház számára is Márton Áron életművét valóban ápolni tudja. És még valami: személyes példájának a követése. Ha Márton Áron a maga nehéz korának a realitásai között minden erejével azon volt, hogy magyarként is, katolikusként is tanúságot tegyen, azt látjuk Jakubinyi érsek úr példáján is, hogy ezt az életművet az az utód ápolja méltóképpen, aki maga is ezen fáradozik. Az ő munkája bátorítás a számunkra, hogy mi is tudjunk és merjünk emelt fővel és nyitott szívvel katolikusok és magyarok lenni.

Kezdetben volt a trianoni békediktátum, amit egy cseh–morva Drang nach Osten és egy szlovák Drang nach Süden követett. E honfoglaló vonulások és beszivárgások jogi nagykapujával a magyar világi és egyházi nagybirtokokat fölosztó s az elaprózott birtokrészeket szláv telepeseknek ítélő, a magyar szegényeket kisemmiző és nyomorba döntő csehszlovák földreform, az állampolgársági törvény, a szláv iskola- és egyházpolitika és több hasonló, nemzetállami eszmeiségű kormányzati intézkedés szolgált. Aztán következett a Szlovák Nemzeti Felkelés, amelynek jelszavaiban, propagandájában, sajtójában, falragaszain és röpcéduláin minden elhangzott, ami a párizsi békediktátumot magyar vonatkozásban megelőzte és követte: a szlovákiai magyar őslakosság eltávolításának, szétszórásának és beolvasztásának szándéka, számos barbár világtörténeti minta nyomán, amelyeket a csehszlovák fél s az őt fenntartások nélkül támogató szovjet diplomácia precedensként kezelt, amelyekre cinikusan hivatkozott.

Élt tehát a szándék, megszülettek a szigorúan bizalmas írott tervek, stratégiák és taktikák, és elkezdődött a gyakorlat. Nyomukban elhangzottak az első írott jajkiáltások, a csehországi deportáltak levelei, műkedvelő verses beszámolói, beadványai, Fábry, Peéry, Szalatnai röpiratai és naplói, néhány filmtudósítás, sajtójelentés, riport, tiltakozó egyházi és világi beadvány a szigorú törvényszéki retorziókkal stb. Ezeket követték az első regények és novellák – Dobos László, Mács József, Duba Gyula, Gál Sándor, Bereck József szépprózája, Gyurcsó, Dénes, Tözser és mások versei, majd az első kísérletek, hogy az akkor úgy-ahogy elérhető források, jórészt a korabeli sajtó elemzésével, vélemények, nyilatkozatok és közismert, személyesen is megélt tények szembesítésével megközelítsék az objektív történelmi igazságot, s kiderítsék, mi is főhetett a szovjet, a csehszlovák és a világpolitika boszorkánykonyhájában a felvidéki magyarok helyzetének “végső megoldására”. (A szlovák “konečné a definitívne vyriešenie” a hitleri német “Endlösung”-fogalom lekoppintása volt.) Ezek voltak Duray Miklós és a közelmúltban elhunyt Janics Kálmán jórészt Nyugaton megjelent, történetesen a Bethlen-díj kezdeményezői és alapítói, Illyés Gyula és Csoóri Sándor által pártfogolt munkái. A háttérszövegek, a politikai és taktikai szakértői elaborátumai a cseh és szlovák hatalmi ágak, a köztársasági elnöki hivatal, a szakminisztériumok, főleg a cseh és szlovák belügy s a politikai pártok levéltáraiban lapultak. Csak a kommunista diktatúra összeomlása tette lehetővé, hogy bárki, aki a korszak eseményei iránt érdeklődik, tanulmányozhassa őket. Ekkor jött el Vadkerty Katalin pillanata. Mindjárt a levéltári fondok fölszabadítása után kutatni kezdte őket, s ezért az elkötelezett nemzeti és szakmai munkájáért ül most körünkben, hogy ezt a nagy erkölcsi súlyú díjat átvegye.

Vadkerty Katalin 1928-ban született Érsekújvárt. A pozsonyi Comenius (Komensky) Egyetem Bölcsészkarán szerzett történelem szakos oklevelet 1955-ben. Előadott a pozsonyi Pedagógiai (Tanárképző) Főiskola történelem tanszéken, majd 1960–1987-ben, nyugdíjaztatásáig a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutatója volt. E minőségében a kiegyezés utáni Felső-Magyarország gazdaságtörténetét búvárolta. A rendszerváltás (1989) után, az 1945–50-es levéltári fondok megnyitásával folyamatosan a jogfosztott és minden módon üldözött csehszlovákiai magyarság történelmével, a felvidéki magyarok elleni állami támadó hadműveletek kulisszatitkaival, módozataival és következményeivel foglalkozik a legszakszerűbb, teljesen egzakt, ezáltal támadhatatlan és cáfolhatatlan tudományos módszerekkel. Intenzív kutatásainak eredményét három magyar nyelvű könyvben foglalta össze (A reszlovakizáció. Kalligram, 1993; A deportálások. Kalligram, 1996; A belső telepítések és a lakosságcsere. Kalligram, 1999). Trilógiáját a Kalligram 2001-ben egy közös, magyar nyelvű kötetben is kiadta (A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945–1948 közötti történetéről), majd szlovákra fordította, s a közelmúltban, 2002 októberében egyetlen kötetben a szlovák és a cseh olvasók részére is fölkínálta (Mad´arská otázka v Československu 1945–1948. Dekréty prezidenta Beneša a ich dôsledky na deportácie a reslovakizáciu. Kalligram, 2002). Az alapszöveget 32 levéltári dokumentum és négy korabeli magyar röpirat, Fábry, Peéry és Szalatni munkájának szlovák fordítása egészíti ki. A könyv előszavát Szarka László írta, s a szlovák változat terjedelme 863 oldal. Kiadói és terjesztői forrásokból tudom, amit várnunk is lehetett, hogy tudniillik a szakma és a közönség rávetette magát, s a szlovák történészeket, akik eddig az egész kérdéskört felületesen, tájékozatlanul és mosott aggyal kezelték, a Vadkerty által fölmutatott tények és dokumentumok főbe kólintották. Szerzőnk az idén szlovák szellemi elismerésben is részesült, ő nyerte el a Dominik Tatárka-díjat.

Vadkerty Katalin három eddigi könyvének különleges értékét az adja, hogy kizárólag saját levéltári kutatásaira épülnek, hogy szerzőjük nem kommentál, csak bemutat, elemez és tudományosan értékel, s egyfelől szilárd talajt hordott a korábban írt magyar munkák és esszék alá, másfelől a csehszlovák soviniszta-imperialista nemzetállami politikát magyarázgató, mentegető, mosdató szlovák és cseh történetírás érvrendszerét is fölrobbantotta. Vadkerty munkái a források s a tények erejével bizonyítják, hogy az 1945-ben újraalapított Csehszlovák Köztársaság politikáját, amelyre nincs példa a történelmi Magyarország ezer esztendejében, az összes akkori pártok segédletével a hitleri és a sztálini barna és vörös fasizmus fertőzte meg, és bátorította az ország nem szláv népességének fölszámolására, javainak birtokbavételére. Nem hiszem, hogy a cseh és a szlovák történetírás Vadkerty trilógiájának szlovák nyelvű kiadása után a korábbi szellemben fog a magyarkérdésről értekezni; ilyen értelemben a szerző munkássága valószínű korszakhatárt jelent a csehszlovák historiográfiában.

Ha valaki belenéz Balogh Ferenc professzor úr egyetemi indexébe, többek között ilyen aláírásokat lát: Waldbauer Imre, Weiner Leó, Kodály Zoltán, Gábriel Ferenc, Országh Tivadar, Kókai Rezső, Bartha Dénes, Major Ervin, Molnár Antal. Valamennyien a magyar művelődéstörténet jelentős személyiségei!

Igen. Balogh Ferenc, a világhírű magyar hegedűiskola neveltje, Hubay Jenő egykori tanársegédjénél, Gábriel Ferencnél végzett, majd nyugati meghívásokkal a zsebében – többek között a salzburgi Mozarteumot választhatta volna – Kodály Zoltán tanácsára nem nyugat, hanem kelet felé indult el, Erdélybe, ahol 1946-ban a székelyudvarhelyi Református Gimnázium és Tanítónő Képző zenetanári állását foglalta el.

Igazi magyar sors, Trianon árnyékában. Balogh Ferenc 1920-ban született Aszódon, a kiskunok világában. Édesapja az Isonzo vidékéről hazajövet Fiumében találkozott leendő feleségével, aki akkor még novícia volt. A háborúból leszerelt szászbonyhai születésű Balogh Salamon nem ment haza Erdélybe, hanem feleségül vette Kun Juliannát. Házasságukat Aszódon, a lány szülővárosában kötötték meg, s itt született meg Ferenc fiuk is. Édesapja, erdélyiként, nem maradhatott ki a Székely Hadosztályból sem, ahol Márton Áron, a későbbi gyulafehérvári római katolikus püspök volt a hadnagya. Akárhogyan is alakult az életük, a Balogh fiúk – hárman voltak testvérek – igazi erdélyiként nőttek fel, akkor is, amikor Budapesten éltek, s akkor is, amikor Erdélyben. 1932-ig a két ország, Magyarország és Románia között ingáztak attól függően, hogy a két szülő közül kinek volt nagyobb honvágya, s természetesen attól is függően, hogy hol volt biztosabb a megélhetésük.

1932-es székelyudvarhelyi megtelepedésük után a három Balogh fiú az ottani Római Katolikus Gimnáziumban tanult. Ferenc 1938-ban átkerült Marosvásárhelyre, mivel az anyaszékben már nem volt senki, aki megfelelő színvonalon taníthatta volna hegedülni. Vásárhelyen Haják Károly és George Ionescu voltak a mesterei. 1939-ben, az első Enescu-versenyen – ahol maga George Enescu is jelen volt – az első díjat, egy Nicola Amati, cremonai hegedűkészítő-mester műhelyéből kikerült hegedűt Balogh Ferenc nyerte el. Enescu meghívta Párizsba, hogy további tanulmányait az ő vezetésével végezze. Ment is volna boldogan, de Marosvásárhely román prefektusa, Dandrea úr azt a feltételt szabta kiutazásához, hogy térjen át az ortodox hitre, és változtassa meg a nevét Baloghról Bologára.

Észak-Erdély visszatérése után ő is indult volna, sokadmagával, Budapestre tanulni, de hogyan és miből… Végül Székelyudvarhely értelmiségi és iparos rétege összeadta a tandíjához szükséges összeget. Így jutott ki, már a tanév megkezdése után, 1940 októberében a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémiára, ahol az egyéni felvételi letétele után hegedűből azonnal harmadévre vették föl.

Tanárairól már szóltunk, hadd említsünk néhányat valahai kamarazene-partnerei közül: Martzy Johanna Nyugatra ment, az amszterdami zenekar koncertmestere lett; Cziffra György, aki az 1956-os forradalom idején – három év kényszermunkával a háta mögött – hagyta el Magyarországot, és vált a világ egyik legismertebb előadóművészévé; Deák Ágnes és Váczi Károly itthon maradtak, és a világhírű magyar zongora- és hegedűiskola hagyományait adták tovább tanítványaiknak. De említhetjük Békeffy György csellóművészt, aki Rio de Janeiróban élt, vagy Zsigmondy Dénest a méltán világhírű professzort, aki Amerikában és Németországban tanított, de idesorolhatjuk akár Starker Jánost, a zseniális amerikai csellóművészt is, a bloomingtoni egyetem professzorát.

1942-ben nagy kitüntetés volt Balogh Ferenc számára, hogy az anyaországból visszatért Észak-Erdélybe, ugyancsak Kodály Zoltán ajánlására, ő kísérhette el Lajtha Lászlót homoródmenti népzenegyűjtő útjára. 1943-ban ugyanígy együtt dolgozhatott Molnár Istvánnal, a zseniális táncművésszel is, akit néptáncgyűjtő útján kísért a Maros-mentén, valamint Csík és Szatmár megyében. 1943-ban, Finnországban járt hangversenykörúton, de mire hazaért, megkapta katonai behívóját az 51-es páncélos-gépágyús zászlóaljba. 1944-es leszerelése után versenyvizsgát tett a budapesti Operaház zenekarába, ahová fel is vették. 1945 márciusáig, sokakkal együtt vészelte át a háborút, ugyanis az Operaház svéd és amerikai védnökség alatt állott, így a megszállók, németek vagy oroszok, nem léphették át az épület küszöbét. Egyik hajnalban, már a gettó felszabadulása után, őrt állt a kapuban. Látta, hogy egy vedlett bundájú idős ember támolyog feléje. Ismerős is volt meg nem is. Az öregember megszólította: “Te vagy az, Balogh Feri? Adjatok valamit ennem, mert éhen halok…” Az idős ember Weiner Leó volt, a mindenki által nagyon tisztelt és szeretett Mester.

Ilyen helyzetben nem is tudni, melyik indulat erősebb az emberben: a düh vagy a szégyen…

1948-ban, már Székelyudvarhelyen, Balogh Ferencet bízták meg az 1848-as szabadságharc megünneplésének szervezésével. A székely fiúkból és lányokból 1250 tagú kórust állított ki, elénekeltette velük Kodály Forr a világját, a Himnuszt, a Szózatot… A siker óriási volt, a hatás kettős. Volt tanítványai közül vannak olyanok, akik ma is így köszöntik volt mesterüket: Tanár úr, Forr a világ! De azonnal akadt olyan kolleganő is, aki feljelentette mint irredentát, s kérte a Román Kommunista Párttól az ilyen káderek eltávolítását a tanügyből. Meg is történt. De szerencsére mindez egybeesett a Magyar Népi Szövetség művészeket és tanárokat toborzó akciójával: 1948-ban nyitották meg a Kolozsvári Magyar Operát, ahová Balogh Ferencet hangversenymesternek hívták meg, ahogyan az 1949-ben alapított Magyar Művészeti Intézethez tanárnak. Mivel neki volt a legmagasabb szintű végzettsége, budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia művész-tanár diplomája, már huszonkilenc évesen egyetemi tanárrá nevezték ki. A Magyar Művészeti Intézet erőszakos bezárása után – 1953-tól 1982-es nyugdíjaztatásáig – a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola professzora volt. Százhét növendék végzett nála: négy román, öt szász és kilencvennyolc magyar.

A kolozsvári évtizedek alatt a kiváló művész és remek pedagógus műhelyében nagyszerű eredmények születtek. A száznál több tanítvány ma már mind neves koncertező művész, koncertmester, zenekari tag vagy tanár. Tanítványai tizenkét nemzetközi díjat nyertek. Tanítványainak több mint a fele elhagyta Romániát. Legtöbbjük Nyugatra távozott.

1957-ben, David Ojsztrah hívására, kimehetett Moszkvába. Ő mutatta be a moszkvaiaknak Bartók II. hegedűversenyét. Ojsztrah – akivel nemzetközi zsűrikben ismerkedett meg, akárcsak Yehudi Menuhinnal, Henryk Szeringgel, Szvjatoszlav Richterrel vagy Leonyid Kogannal s másokkal – azt kérdezte tőle: “Hogyan lehetséges, hogy a román kollegák közül csak ön ért el ilyen eredményeket, egy vidéki városban élve?” A válasz az volt, hogy ő nem román, hanem magyar és Budapesten tanult a Zeneakadémián. Mire Ojsztrah: “Az egészen más!”

A manapság már furcsának tűnő, nyugatról keletre tartó életút értelme és tartalma csakis a szolgálat lehetett. A világhírű magyar hegedűiskola követe, Kodály nyomán, Kolozsváron szolgálta és adta tovább legnemesebb zenei hagyományainkat négy évtizeden keresztül.

A magyarországi zenei élet nagy hiányosságának és adósságának tartjuk, hogy e példátlanul gazdag életút és művészi tevékenység eddig nem kapott méltó értékelést.

A magyar kisebbségi közösségekben és kultúrákban mindig fel kellett lépniök olyanoknak, akik egy egész intézményi rendszer feladatainak vállalására kényszerültek. Egyszerre kellett íróknak, tudósoknak, közéleti vezetőknek és szervezőknek lenniök. Ilyen egyszemélyes intézménye a muravidéki magyarságnak a most Márton Áron-emlékéremmel jutalmazott Göncz László is, aki mint alkotó értelmiségi, mint egy kicsiny magyar közösség organizátora, mint a magyar–magyar kapcsolatok mindenkori építője évtizedek óta vállal felelősséget a muravidéki magyarság – a legkisebb Kárpát-medencei magyar közösség – nemzeti identitásának és kultúrájának védelmezésében, gondozásában és gazdagításában.

A kisebbségi élet mindeneseként mindig is szerteágazó munkát kellett végeznie. Göncz László esetében mégis feltűnik ennek a munkának a rendkívül gazdag sokrétűsége. A most negyvennegyedik életévében járó férfi esetében nem volna könnyű egyetlen rövid lexikonminősítéssel meghatározni pályáját és munkásságát. A nyolcvanas években a muravidéki magyar kisebbségi érdekvédelmi szervezet művelődéspolitikusa, 1994-től az akkor megalakított alsólendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet igazgatója, évtizedek óta a muravidéki magyar kulturális élet és önvédelem első számú egyénisége. Tudományos – történetírói, művelődéstörténeti, néprajzi – munkássága során jónéhány könyvben mutatta be a történelmi Alsólendva múltját és jelenét, tanulmányokat közölt az Őrség peremén élő töredék magyarság népi kultúrájáról, A muravidéki magyarság, 1918–1941 című monografikus munkájában pedig először adott hiteles és teljes képet szülőföldjének XX. századi élettörténetéről és ennek során a magyar–szlovén kapcsolatok történetéről.

A kisebbségi magyarság körében nem ismeretlenek azok a tudósok és közéleti vezetők, akik egyszersmind a szépirodalom eszközeivel is számot adnak a köröttük élő nemzeti közösség tapasztalatairól, megpróbáltatásairól és törekvéseiről. Göncz László is ilyen írástudó: korábban Életfoszlányok című verseskötetében, most pedig Olvadó jégcsapok című érdekes regényében beszélt mindezekről.

Alsólendva egykor Halicanum néven római, majd Lindau néven germán település volt, ez utóbbi helynévből származik a magyar Lendva és a szlovén Lendava elnevezés. Népek országútján épült, később, a török háborúk idején a magyar királyság végvára volt, a most régi pompájában álló Bánffy-vár ezekre a legendás időkre emlékeztet. Valójában a végvár szerepét tölti be ma is, csak most már nem bástyákkal és ágyúkkal védelmezi egy kicsiny magyar közösség nyelvét, kultúráját és önazonosságát, hanem kulturális intézményekkel, könyvekkel, tudományos munkával, magyar–magyar találkozók szervezésével. Ennek a szellemi végvárnak a kapitánya Göncz László, aki most méltán veszi át azt a közösségi elismerést, amely a magyar nemzeti önvédelem egyik kiváló XX. századi erdélyi hősének: Márton Áron gyulafehérvári püspöknek a nevét viseli.

A Bethlen Otthon több mint nyolcvanéves múltra tekinthet vissza. Alapítása az első világháború után elszigetelődött, magára maradt amerikai magyarság összefogásának jelképe. A szeretet és emberség válasza az amerikai magyarság gondjaira.

Bár a Bethlen Otthon nevet – Bethlen Gábor tiszteletére – csak 1935-ben vette fel, története 1921-ben kezdődött, amikor az amerikai magyar reformátusok, az Amerikai Magyar Református Egyesület égisze alatt, 1921-ben létrehozták a Bethlen Otthon első intézményét, az árvaházat a pennsylvaniai Ligonier-ban. Mindezt azért, hogy a kivándorolt magyar családok árván maradt gyermekeinek otthont és becsületes emberi jövőt biztosítsanak. A betegségben, gyárak és bányák gyakori baleseteiben elhunyt magyar szülők gyermekei nagy számban vártak gondozásra, megértésre. Az elkövetkező ötven évben több mint 1500 gyermek számára nyújtott biztonságos otthont Ligonier. Az évek során az intézmény a szükséget tekintve elsődlegesnek, mind felekezetileg, mind a rászorultság szempontjából bővítette a befogadottak körét, otthont adva a nehéz sorsú családok kicsinyeinek is, így a harmincas évektől – egészen az igény és ennek következtében az intézet megszűnéséig, 1977-ig – már gyermekotthonként funkcionált.

A Bethlen Otthon gyermekmentő programja kiemelkedő szerepet töltött be a második generáció magyarságtudatának megőrzésében. Az otthonban élő gyermekek az amerikai iskolai munka mellett magyar nevelést kaptak, megőrizték a nyelvet, megismerték a magyar kultúrát és a magyar hagyományokat, s képesekké váltak arra, hogy felnőtt életükben is fenntartsák magyar identitásukat. Ez a lehetőség 1931-től szerte az Egyesült Államokban élő magyar családok gyermekei számára is megnyílt a Bethlen Otthon évente megrendezett ifjúsági táborában és nyári magyar iskolájában.

A Bethlen Otthon története a folyamatos megújulás és közösségi áldozatvállalás története. A gyermekek után biztonságot nyújtott az amerikai magyar közösség időseinek is. 1931-ben megnyitotta “aggmenházát”, amely az idők során újabb és újabb erőfeszítésnek köszönhetően bővült és korszerűbbé vált (1951–1975), s az idősek mindennapjainak biztosítása mellett önálló kórházi gondozásra, ellátására is képessé vált több mint száz ágyat számláló új épületében. 1978-tól felépítette a Bethlen Otthon festői környezetébe szépen illeszkedő, húsz házat számláló nyugdíjasfaluját, 1993-ban pedig az egykori árvaház épületében kialakította a nyugdíjaslakások házát, teljessé téve mindezzel az idősek szolgálatának rendszerét.

A Bethlen Otthon a fiatal és idős generáció gondozása mellett a református amerikai magyar közösség, valamint a világszerte diaszpórában élő magyar reformátusok életének és ünnepeinek is központja. Konferenciák, rendezvények, közgyűlések, lelkigyakorlatok, kulturális és egyházi események helyszíne, természetes otthona, az amerikai magyar reformátusok találkozóhelye, az amerikai magyar közösség egyik fellegvára.

A Bethlen Otthon sokat tett az amerikai magyar reformátusok és az amerikai magyarság életének dokumentálása, megörökítése érdekében. A kezdetektől ezt a célt szolgálta évkönyvének, a jelenlegi Bethlen Naptárnak, illetve Bethlen Almanachnak a közreadása, majd a Bethlen-nyomda felállítása, és sorban jelentős vállalkozás volt az alapítástól kezdve épülő archívum és múzeum létrehozása 1988-ban. Ez a két gyűjtemény az 1890-es évektől dokumentálja a református egyház történetén keresztül a kivándorolt amerikai magyarság, valamint az amerikai magyar egyesületek és személyes hagyatékok anyagában a magyar emigráció történetét.

E páratlan teljesítményről megemlékezve nem feledkezhetünk meg azokról a vezetőkről, akik a gondviselésbe vetett lelkészi bizalommal, tudással és tiszteletre méltó energiával irányították a Bethlen Otthont, s munkatársaikkal együtt megteremtették a fenntartás és továbbfejlesztés lehetőségét és formáit: a farmgazdálkodástól kezdve a korszerű intézményszervezésig. Mindenekelőtt meg kell emlékezni az alapító árvaatyáról, Kalassay Sándorról, s az őt követő elkötelezett igazgatókról: Nánássy Lajosról, Daróczy Sándorról, Nagy Lajosról, Kovács Pálról és a körünkben is jelen levő Bertalan Imréről.

Ugyancsak nem feledkezhetünk meg a Bethlen Otthon mögött álló református közösség sok ezer dollárt kitevő áldozatvállalásáról és az őket képviselő egyházi szervezetek és egyesületek, különösképpen az Amerikai Magyar Református Egyesület erkölcsi és anyagi támogatásáról. Nélkülük a Bethlen Otthon nem jöhetett volna létre, nem tölthette volna be nemes küldetését nyolc évtizeden keresztül, s nem nézhetne bizakodva a jövőt építő újabb nagy tervek megvalósítás elé.

A Bethlen Otthon tevékenysége nemcsak az amerikai magyar közösségben, hanem a befogadó amerikai társadalom köreiben is megbecsülést és elismerést váltott ki. Magyarországon egyházi világunk képviselői és tudományos életünk kiváló úttörői már hosszú ideje figyelemmel kísérik a Bethlen Otthon tevékenységét. Eljött a pillanat, hogy a szélesebb hazai közösség is kifejezze tiszteletét és megbecsülését azért a fáradhatatlan munkáért, melyet a Bethlen Otthon az amerikai magyarság testi és lelki gondozásáért, a református magyar közösség megőrzéséért és a magyar értékek áthagyományozásáért tett.

Németh László drámájában a házi őrizetben veszteglő Galileit így nyugtatja híve, pártfogója, Castelli apát: “Érezni, hogy nem tehettünk másképp: ez a jó lelkiismeret.” Több okból is illik ehhez a mai alkalomhoz ez az idézet. Egyrészt amiatt, mert díjazottunk munkái között számosak az olyanok, amelyek “értelmezésirányai” számára “a szellem jelzőfényeit Németh László és Tamási Áron művei” szolgáltatták – ahogy ez a két alkotóművész kapcsolatáról, egyiküknek mint kritikusnak, másikuknak mint írónak egymást gazdagító és serkentő viszonyáról szóló tanulmányában szerepel. “Világirodalmi költő”, “székely Homérosz” – a cím egyértelműen tanúsítja, hogy az Iszony szerzője miként vélekedett Ábel megteremtőjének irodalmi rangjáról, és hogy mi vonzhatja Bertha Zoltánt, amikor vissza-visszatérően elemzi, értelmezi munkásságukat. Németh László sorskérdései – árulkodik ennek a vonzalomnak az egyik lehetséges előidézőjéről egy másik dolgozat is. Az író eszmerendszerének és gondolkodói magatartásának hányattatásait úgy beszéli itt el, hogy amikor az ember lelkének transzcendentális eredetű üdvösségügyét, személyiségének gyökérzettudathoz, mélységérzethez és sorsközösséghez való kötöttségét hozza szóba, mintha személyesen vallana akkor, önmagát, saját emberi s irodalmi eszményeit is jellemezné. Még inkább így látszik ez a legújabb tanulmányok esetében. Legyen bár tárgyuk a magyarság és Európa, mintegy megfordítva a hivatkozott könyv címét, taglalják a Tanú-korszak: tájékozódását s eredményeit, vagy vegyék számba az író eszmevilágának alapvonásait, a “világteremtő enciklopédizmus” példáit – mindegyre azt a benyomást erősítik, hogy szerzőjüknek Tamási Ároné mellett valóban Németh László életműve sugározza a szellem jelzőfényeit. Kiváltképp igaz ez aztán annak a könyvfejezetnek, ciklusnak a két darabja esetében, amelynek már a címe is, a Minőség és magyarság nyilvánvalóvá teszi a mintát, maguk a filológiai jellegű írások pedig a személyes kötődésnek is mintegy a magyarázatát nyújtják. Már a Németh László régi erdélyi protestáns drámahőseiről szóló dolgozat is, Az “igaz devotio” apostolai, legfőképpen azonban az Egy “magyar sziget”, Németh László és Sárospatak kapcsolatáról íródott.

Az előbbi, az igaz, áhítatos, alázatos odaadás híveiről és hirdetőiről szóló munka szerint az alkotó a feladat beteljesítésének feltétlen parancsát, a minőség és a kötelesség hivatásetikáját kapcsolja össze a morális ösztön személyességével, s a legbelsőbb és legmélyebb indíttatások így felelnek meg a külső és felső rendelések igazságainak. Az utóbbi a Vidéken élni című emlékezés vallomásos tételéből indul ki: “Ami jó pályámon ért, majd minden vidékről jött”, és a helyek, városok között felsorolja Sárospatak nevét is. Ha más nem, már ez is elegendő okot adna a látogatások és kapcsolatok számbavételére. Van, lehet azonban egy ennél mélyebben gyökerező, itt azonban még szemérmesen elhallgatott, túlzó szerénységgel leplezett indíték is. Aminek a személyessége csak egy harmadik írás ismeretében tárulkozik fel igazán; ez pedig a Confessio ez évi januári számában vele, Bertha Zoltánnal készített beszélgetés, a Vallomás – gyökerekről, iskolákról. E két írást párhuzamba állítva nagyon is valószínűnek látszik, hogy a Bertha család emlékezetében elevenen megőrződött a Sárospatakon regényterveken dolgozó Németh László példája. Patak hatásáról és hozományáról gondolkodva ez a példa már úgy növekedik föl az igaz devotio mintájává, hogy ebben Bertha Zoltán alkotói elhivatottságára, élet- és emberszemléletére is ráismerhetünk. Patak “a sorsos világszemlélethez adta tájhaza és gyökeres múltbeli öröksége táptalaját” – írja a város fogantató élményéről, s hogy magamagáról sem írhatna mást, erre épp az interjú a bizonyíték. Felmenői apai ágon falusi tanítók, az anyain földműves gazdálkodók voltak; Patak, a “magyar Genf” tanítóképző gyakorló általános iskolája, majd az itteni középiskola, s aztán a kálvinista Róma, Debrecen egyeteme, a magyar–angol szakon folytatott tanulmányai csak megerősíthették a Németh László emlegette “néphez húzó” értelmiségi magatartás kialakításában és követésében. Mindenekelőtt azonban édesapjára büszke: az elismert festőművészre s a tudós tanárra, akinek irodalomtörténeti tanulmányait Barta János, a debreceni egyetem iskolateremtő professzora is ismerte. Bertha Zoltánban így támadhatott vonzalom a szellemi távlatok emelkedettségéhez, fiatalkori élményeit, ahogy vallja, így övezhették “plebejus-protestáns-puritán kötelességvállaló impulzusok és életszerűen léleknemesítő viselkedésminták”. Ezeket követte, ezek mellett állt ki aztán később is a maga kérlelhetetlen következetességével, amit lelkialkatára is célozva, szívesen neveznék mosolygós tántoríthatatlanságnak. Ez jellemezte, amikor az egyetemen, még a hetvenes években a Görömbei András vezette kutatóműhely tagjaként az államhatalom által akkor nagyon is gyanúval szemlélt nemzetiségi-kisebbségi kultúra tanulmányozására szánta el magát. Hogy nem sokkal később, egyébként éppen húsz éve, 1983-ban (majd a második kiadáskor 1985-ben) mesterével közösen jelentessék meg – nem túlzó a szó, még ha asszociációs mezején gyom nő is – az úttörő jelentőségű és szerepű dupla kötetet, A hetvenes évek romániai magyar irodalmáról szóló portrékat, illetve a hozzájuk is kapcsolódó válogatott bibliográfiát. Nem tehetett másképp, azaz lelkiismerete parancsát követte a fiatal írók József Attila Körének vezetőségi tagjaként is, Nagy Gáspárral, Lezsák Sándorral, Zalán Tiborral, és a debreceni egyetemről kikerültekkel, Csengey Dénessel, Elek Istvánnal és a többiekkel. Első önálló kötete, a JAK-füzetek 34. darabjaként megjelentetett A szellem jelzőfényez (1988) elárult valamit abból a szellemi nyugtalanságból és szinte kielégíthetetlen kíváncsiságból, amelyik a legkülönbözőbb tárgyú, tematikájú alkotásokhoz, irodalomeszményüket tekintve a legellentétesebb felfogású alkotókhoz vitte. Látásmódja döntően filozófiai és társadalomelméleti alapozású – állapította meg róla, máig érvényesen, az egyik kritikusa –, gondolkodását ontológiai, ismeretelméleti indíttatásúnak, ítéletei többségét tisztának és meggyőzőnek nevezve. “Radikálisan új”-nak is tartotta azonban történelem, politika és irodalom átfedésének dolgában: radikálisan új, ismételte, mert “a szabadságeszmének, a transzcendencia utáni vágynak irodalomtörténetbe és irodalomelméletbe emelésére, ilyen demokratikus alapokon, nem nagyon volt példa Magyarországon az elmúlt negyven-egynéhány esztendőben” – szólt a méltatás, még a rendszerváltozás előtt, 1989 januárjában. “Az erőteljes lételméleti orientációhoz szabadságelvű, személyiségközpontú világszemlélet és ethosz illeszkedik” – írta ugyanerről a kötetről kolozsvári bírálója, Cs. Gyímesi Éva, hangsúlyozva, hogy “ilyen igényes kritikus látóterébe kerülni már maga is pozitív minősítést jelent”. Sajátos ugyan, hogy Bertha Zoltán szemléletének, értékpreferenciáinak rendszerében épp annak az írónak nem látta a helyét, akiről itt is két igen alapos dolgozat szólt, s akit majd a következő tanulmánykötetben, a Gond és műben (1994) is több mint félszáz lapnyi terjedelemben tárgyal: Tamási Áronnak. Igen jellegzetes észrevétele aztán ennek a kritikának, hogy a Bertha Zoltánnak a szabadság isteni eredetéről szóló eszmefuttatását maradandóbbnak érzi, mint azt a Tamási-regényt, a Szűzmáriás királyfit, amellyel kapcsolatban megfogalmazódott. Hatalom és erkölcs egykor sokat vitatott viszonyára – vagy ahogy az első kötet kritikusa írta –, a “történelmi okú lélektani motivációk rendszerére” figyelt Bertha Zoltán akkor is, amikor Nádas Péter színműveit elemezte, vagy amikor – kivételes esztétikai érzékenységről, az érték iránti fogékonyságról tanúskodván – Magyarországon talán elsőként méltatta rangjához illően Bodor Ádám novellaművészetét. Az író kánonba emelői később mintha megfeledkeztek volna erről a tanulmányról, mint ahogy a szerző abban se igen talált követőre, hogy hozzá hasonlóan mások is metafizikai vetületeiben értelmezzék Szilágyi Domokos költészetét. Az az eszméleti és tájékozódásbeli nyitottság pedig, amivel a JAK első füzeteit jellemezte, mintha mind szűkebb körre lett volna érvényes. Úgy hangoztatta pedig – közös igyekezetükként – a “szellemi szabadságot”, hogy hihette, egy nemzedéket mutat meg vele. Egy nemzedéket, a most még érett férfikorban levőekét, az ötven felé közeledőekét, akik között azonban inkább tarthatom társtalannak, egyedülállónak, ha nem is magányosnak őt, semmint másokkal közös programot vallónak és beteljesítőnek. Mert valóban csak a legbelsőbb és a legmélyebb indíttatással, ahogy írta, külső és felső rendeltetéssel magyarázható az a töretlen hit és kitartó munka, amelynek eredményei a csaknem kész monográfia Tamási Áronról, és persze a kész portrék, a Bálint Tiborról szóló (1990), illetve a két kiadást is megért monográfia Sütő Andrásról (1995; 1998), nem utolsósorban a címükben is a posztmodern felfogással, létszemlélettel ütköző, mert az irodalmat az emberi, nemzeti sorshoz kapcsoló két frissebb kötet. A monumentális terjedelmű, csaknem hetedfélszáz lapnyi Sorstükör 2001-ből, amelyik a legteljesebben mutatja a szerző szerteágazó érdeklődését, meganynyi területen való avatottságát, és amelyik megérdemelte volna, megérdemelné, hogy elemzések sora válassza témájául.

Csakúgy, mint az idén kiadott Sorsbeszédet (2003), benne olyan remeklésekkel, mint a Kányádi-versről szóló elemzés (“Valaki jár a fák hegyén”), az Illyés Gyula költői világlátásának néhány vonását felvázoló dolgozat, illetve a kritikus érdeklődését a kárpátaljai magyar irodalomra is kiterjesztő írások. Amit egynémely összefoglaló, bemutató, ismertető jellegű dolgozatába belefoglal, belesűrít, arról mások kötetnyi terjedelemben szoktak értekezni. Saját programja a lexikonszerű tájékoztatás, miként külön(ös) elhatározás vihette rá arra is, hogy ki kell lépnie dolgozószobája nyugalmából – ha volt valaha is külön alkotóműhelye s különösen meg nyugalma neki, a nyughatatlan léleknek, a Kárpát-medence irodalmi tanácskozásain, kulturális összejövetelein hol itt, hol ott, Kolozsvárott vagy Szatmárnémetiben, Magyarkanizsán vagy a Felvidéken felszólaló vendégnek. Ez a lassanként az ő esetében is egyszemélyes intézménnyé válás talán annak a következménye, ami a politika porondjára való kilépésével járt. Azzal nevezetesen, hogy országgyűlési képviselő lett, rögtön a demokrácia első ciklusában, méghozzá abban a pártban, amely indulásakor a leghangosabban ígérte és követelte, hogy a “múltat végképp eltöröljük”, mármint a kommunista múltat természetesen. Védhetnénk Bertha Zoltánt úgy, ahogy 1956 után a Gond és hitvallás miatt Tamási Áron védekezett, mondván, hogy “az angyal szárnya is kap pöttyöket”. Hogy ama lelkiismeret mennyire folttalan lehet, hogy tulajdonosuk mennyire nem tehetett mást, mint amit tett, erre hosszan lehetne idézni a szellemes című, a harcvonalat idéző kötetéből: az Arcvonalban a közélet színterein való szerepléseit mutatja be, az 1980 és 1994 között folytatott küzdelmeiről nyújt képet. Ehelyett egy olyan interjúból idézünk, amelyet közreadója, a hajdú megyei napilap vitára bocsátott 1992 júliusában. A magyar műveltség feldúlt virágoskertje – így summázta benyomásait, tapasztalatait félidei beszélgetésben kultúránk állapotáról az ekkorra már független, azaz a pártjából kilépett képviselő. “Hiszem, hogy az önálló nemzeti kultúra a szellem szabadságán kívül a sajátosság, az identitás minőségeit is hordozza, s ezek részben az erõs magyarságtudatból fakadhatnak” – kezdi válaszait. Aztán azt hozza fel, hogy “ha a »legnépszerűbb« s valóban a diszkósztárok sikereivel vetekedő fiatal liberális párt vezetői megüzenik a társadalomnak, hogy ők magyarságkérdésekkel, önmagukra nézve, nem óhajtanak foglalkozni, akkor ez a magyar műveltség évezredes önelemző, introspektív hagyományának a pökhendi megtagadását jelenti”. Továbbá hogy ha Csoóri Sándor ellen egyszerre nevetséges és ijesztő hadjáratot folytatnak, ha egy másik elismert író politikai publicisztikáját nyeglén semmibe veszik – akkor igenis van ok az aggodalomra. Mert akkor – nyilatkozta több mint tíz évvel ezelőtt – “legfeljebb egy-két szó (szocializmus, marxizmus–leninizmus) kiiktatásával, néhány új keletű, baloldali kódként, védjegyként használt pozitív (liberális, szakmai) és negatív (populizmus, nemzeti-keresztény kurzus) divatkifejezés állandó hangoztatásával a nyelvi-ideológiai manipuláció burkában voltaképpen ugyanaz az amorális anyagelvűség, harcos ateizmus, egyházellenesség, primitív kozmopolitizmus, nemzeti közömbösség hivalkodik, amely negyven évig pusztított, s amely a népi és nemzeti kultúrájától, vallásától, hitétől elidegenített, történelmi tudatából kiforgatott, szellemi, közösségi-erkölcsi eszményeitől elfordult rétegekre alapoz továbbra is”.

Nem tudom, az évek, évtized múltával mit lehet Bertha Zoltán szavaihoz hozzátenni. Azt viszont tudom és állítom, hogy egy teljes erkölcsi felelősségérzettel végzett munka, a tudományos minősítésekben is a legmagasabbra értékelhető irodalomtörténészi munkásság ítéltetik most a név viselőjéhez is méltóan érdemesnek a Tamási Áron-díjra.