Kora tavasszal tarisznyás öregemberek igyekeztek házunk előtt a hegyre. Titokzatosság áradt belőlük, mert úgy siettek, mintha sohasem jönnének vissza. Fölkerültek, ahogy a réges-régi bútorok szolgálnak még a pinceszobában. Késő őszig vigyázták szőlőjüket, végezték a könnyebb munkát: kötöztek, kihúzkodták a gazt, elgereblyézték a talajt, hogy csapdát vessenek a tolvajok lábnyomának. Ott fönt nem érezték annyira kenyérpusztítónak magukat, hasznosak lehettek, akik a családban mindig csak útban voltak. A tűnődés óráiban, tevés-vevés közben talán még eszükbe is jutott a végső kivonulás, a magasság kietlen szikláinak hívása, lenni a hollók tápláléka, amikor szüret után végképp haszontalanná válnak. Már csak a madarakat riasztották ezek az élő madárijesztők. Föld-, pince-, rézgálic- s kénszaguk volt, és vénséges vének hozzám és unokáimhoz képest. Észrevétlenül tűntek el, pedig meglepődhettünk volna, ha tudjuk, micsoda méltóságos szertartással vetettek véget addigi életüknek, bár ők is már csak gondolatban, ahogyan nagyapáik mesélték. Mikor elszállt a szüreti vigalom, s igen magukra maradtak kiforrt boraik mellett, az utolsó gyümölcsök szedegetése közben. Biztosan megérezték a muzsikus cigányok a kellő pillanatot, ők pedig gyülekezni kezdtek a távoli hegedűszóra. Fölállították az üres hordót valamelyik tisztás közepén, ráraktak egy borral színültig töltött vödröt, tövébe a kupát, hogy majd az áldozati oltárhoz járuljanak, s egy hajtásra az élet minden tüzét, ízét, illatát, mámorát magukba döntsék. E megrendítő órában mulattak, ittak, táncoltak a hordó körül, fölvetett ősz fejüket égbe rejtették volna. Megszaggatta a dallamot sírásra csorbuló ajkuk. Szemérmességük kizárt minden más részvételt és kíváncsiságot. Nem érettek még a fiatalabbak jövőjük esendő látására, nem illett oda asszony, hiszen nélkülük éltek. S minden ősszel elmaradt közülük valaki, jövőre meg innen hiányzik. Mostanra mind elfogytak. S már csak én vélem hallani a hordótáncot a hegy belsejéből, mint vékony hegedűszót, visszhangos nótát lassú lábdübögéssel.

Illyés Gyula gyermekkori táján néhány éve jártam először. Diákok szavalóversenyére hívtak Rácegresre a születésnapon. Ott ültem iskolájában, Hanák tanító bácsi elképzelt székén. Szemben a régi padok mostani versmondóival. Csöndes meghatottsággal fogtam föl a múlt kellékeit. A kitörő örömtől csupán életkorom tartott vissza, de mégis fölsejlett bennem a rajongás, ami a pusztai fiút a szomszéd Sárszentlőrincre röpítette, hogy Petőfi nyomára találjon, ha megfogja a kilincset a legnagyobb magyar költő keze után. Megerősödött bennem a meggyőződés, mely szerint a múlttal nemcsak a szellem, hanem az érzékek által is érintkezni lehet, mint ahogy Illyés a kézfogások láncolata végén Kossuthtal is parolázhatott. S mert hajtott már négyökrös szekeret, valószerűen odaképzelhette magát Sándor és Erzsike Borjádra tartó csillagválasztó ábrándozásába. Én is visszahozhattam kézfogásomban az ő kézfogását, s azonosulhattam azzal, ami már nincs, vagy csak a gyerekek arcvonásában található, mint a cseléd-ősök üzenete, a törzs eleven múltja, a fél vármegyét felölelő rokonság iskolák grádicsain való emelkedése. A hely tárgyi és érzelmi valóságának többletével szólaltak meg a versek egy tanteremnyi ivadékban. Alig képzelhető meghatóbb élmény, ha a költő születéséről szóló szavakat egy odavalósi kislány mondja, kőhajításnyira a százéves fölsírástól. Megint halottak napja volt, mint akkor, s nemcsak a vers, de az esemény körülménye is eleve költemény, mert a létezés lírai alapmintája. A dombon, mint valami lírai hegyen, az elmúlás temetőgyertyái lobognak, míg a völgy ölén világra jön a magzat. Csak egy sápadt nő egy kis szobában, még csak egy fölsíró élet, míg a puszták népe teszi a kötelességét az istállókban és temetőkben. Nem gondolt senki a poéta érkezésére. De már az anyanyelv fölkészülten fogadta, várta a természet, balladává nyílott az emberek sorsa, szebben és véresebben virágoztak a szerelmek, szívhez szólóbban pendültek a citerák, hogy a szeretet melegében örökíttessenek meg a lét alatti lét nyomorúságai, az alávetettségek, a verekedések és gyilkosságok. Minden a kiszemelt tollára törekedett, s művé alakult. Megszületett a különös eposz, akkor még megrendítő híradás, mára, a puszták népe múltán, időtlen költemény.

Máig elfog a szorongás, ha eszembe jut az a különös emlék, mikor személyes mesevilágomat akkora vereség sújtotta, hogy azóta is nehezemre esik kimondani. Titokban tört rám az ábránd, magamnak lett nevetséges a csalódás, a képzelet és a szabadság gyermeki ártatlanságának elvesztése. Repülő van a réten!, száguldott a falun végig a hír, árkon, bokron, szántásokon futottak az emberek, közelről akarták látni a csodát, már nem az eget szabdaló bombázórajok formájában. A második világháború kétséges őszében jártunk. A férfiak elszántan, az asszonyok félénk óvatosan, mi, gyerekek rajongó képzeletünk szárnyán közeledtünk. Engem olyan korlátlan birtoklásvágy töltött el, már azt is kigondoltam, mit teszek majd azért, hogy a repülő enyém lehessen. Egyetlen vagyonomat, a karácsonyfadíszeket akartam cserébe adni érte. Azt hittem, éppen olyan értékűek az aranycsillagok, a káprázó szívek, a szivárványló gömbök, az ezüstfüzér meg az angyalhaj, mint a földre szállt gépmadár. Mindegyik a mennyből való örömök szép forrása. Eszembe sem jutott, milyen nevetséges lehetnék, ha kiejtem a számon. A bámuldozók közül két kuglifejű ember magasodott, mintha nem evilágiak volnának, bár hozzájuk hasonló alakok szoktak oldalkocsis motorral járni. Fekete álarc tapadt rájuk a torkuktól tarkójukig, homlokukra tolták föl vastag keretű szemüvegüket, kezeslábas öltözetük csurom sár. Ott feküdt a kétfedelű, nemzetiszínűre festett farkú gép a csődület közepén, fél szárnya beletörött a gyöpbe, a másik égbe meredt, a légcsavar lekókadt, belseje szálkásan sárgállott a kifakult, szürke festék alól, összegabalyodott lécek szúrták át a vászonnak tűnő szárnyakat. A pilóták idegesek, tétovák, mogorvák voltak. S ebbe a nem várt képbe eddigi fantáziálásom is belezuhant. Ezt a mihaszna roncsot akartam megvenni ragyogó kincseimért? A karácsonyt, szilvesztert, vízkeresztet adnám oda egy rossz repülőgépért? Hiszen majd nemsokára teherautó viszi házunk előtt az országúton, akár a hatalmas, döglött sáskát. De a karácsonyfadíszeknek sem örülhettem már sokáig, eltűntek azok is a front alatt állatainkkal s minden holminkkal együtt. Talán egy kiskatona rakta magára őket, bolondozott velük.

Gyakran érzi úgy magát az ember a téli hónapokban, mintha valami vak hatalom uralkodna fölötte. Sötét falakkal rekeszti hajlékába, míg ősi, barlangmélyi félelmek ijesztgetik: vajon megvirrad-e holnap. Hosszú az éjjel, hét esztendőnek tűnik az egy nap. A világosságot a havazás függönye szomorítja. Ilyenkor még a mese is valóságos a sötétség országáról, hogy a csillagokat, a napot és a holdat a sárkányok elrabolták, és fogva tartják tarisznyájukban vagy a nyeregkápára akasztva. A szobák gyengülő világosságánál alig erősebb a mesebeli várkastély fénye. Hiába ott a sok arany, ezüst, bársony meg minden, a nagy gazdagságot a kanócok füstje kormozza feketére, s mi lesz, ha elfogy a petróleum, kiapad lassan a tökmagolaj, olyan sűrű az éjszaka szurka, még a vasvilla is megállna benne. Próbálkozhatnak a királylány kezéért, a fele országért jöttment bajnokok és királyfiak, a szerencse olyanhoz pártol, aki érdek nélkül, csupán a világosságért akarja az égitesteket kiszabadítani. Tudják a mesemondók hallgatóikkal együtt, mindig körülük való az a fiú, akitől a hold és a csillagok újra ragyognak, neki köszönhető megint a Göncöl, a Fiastyúk és a Kaszás. Azt hiszem, már csak a mesés képzelet által álmodhatnám ki magam én is hasonló hiányérzetemből. Már hetek óta nem láttam a holdat, ha láttam volna is, csak elfogyóban, amint keletre nyíló ablakomban feltűnik a szemközti tornyon mint a rettentő anyasárkány levágott, aranyba mártott feje, megkönnyebbülésem cégére. Megáll egy pillanatra, s fölúszik, nem telik negyed óra, már el is tűnik a keskeny park az utca vékony egéről. Elsötétít minden hátam mögötti teret, ha nem látom, amit bevilágít. És nem a hold, hanem életem jobbik fele hiányzik, a visszahozhatatlan első sarló gyermeki fölfedezésem szilfáin a kertek végén, meg amit anyám öléből láttam a ringlók között telőben, az égbe szállt kalács családi kemencénkből, s lett az első szerelem elérhetetlen aranypecsétje. A mostani öreg, mogorva holdarcból régi mivoltomat lehetetlen fölismerni, mert nem emlékszem rá, nem is láttam, csak az álmatlan öregek, ha ilyenkor mélyen aludtam.

Öregember jajveszékelése zavarta meg a gyógyszertár nyugalmát. Feléje fordultak a sorbanállók, olyan izgalom kerekedett, hogy még a patikusok kezében is megállt a munka. Szokatlan dolog ez a különben békés helyen, ahol az idők változásaiból a csönd és az áhítat emlékei itt-ott még megmaradtak, s talán enyhületet kínáltak a várakozás egyhangúságában. Néhány gyógyszertár faburkolatú portállal, nagy tejüveg ablakokkal fogadja a betérőt, ha már nem is látni a kirakatban ógörög szoborfejeket, latin feliratos porcelánedények utalnak még az alkímiára, s az aranykígyó, aranysasszárnyak közül, aranykehelybe ejti mérgét, az orvosságot. Néha még a félhomály is a régi, mintha kápolna húzódna el a forgalom nyüzsgésétől. Belül lennie kell egy titkos ajtónak a galéria tapétájába simulva, ahol a fejek fölött átkelő fehér ruhás nő mágikus tevékenységet folytat, sárgaréz patikamérlegen megállapítja a porok milligrammjait, pici lapáttal meri és összekeveri, kénsárga kenőcsöket kavar. Közben álmodozhatunk, szemlélődhetünk, s már akkor gyógyulunk az enyhén keserű levegőtől, még inkább a patikárius asszonyok kedvességétől, akik gyakrabban középkorúak, szívükkel is segítenek föloldani intimitásunk gátjait, a drágaság miatti méltatlankodást, nem mint másféle boltokban, piacon. Itt járna tolvaj? Bár az öregember tolvajról kiabál: hova lett az a drága pénztárcája? Vagy itt hagyta, és zsebre rakta valaki, közben a ruházatát tapogatja kivörösödött, eltorzult arccal, sír, káromkodik, kifordítja a szatyrát, ingre vetkőzve vizsgálja kabátját, sapkáját ledobja, toporzékol, és senki sem válaszol, mintha gyűlölnénk szerencsétlensége miatt, ha ilyen közönyösek vagyunk. Pedig csak azt hisszük, bennünket gyanúsít, zavarba jöttünk, s nem tudunk mit felelni. Szinte megőrül a csöndtől, elrohan. A zsebes volt itt! – mondja magában a gyógyszerésznő. S megértjük: nem először. Először csak a pitiáner gonoszság áldozata lesz egy szegény beteg öreg, amitől titokban megszégyenülünk, azután mi képzeljük a másikról a tolvajt, miközben rólunk is föltételezik, s már igényeljük a biztonsági őrt mindenhová, ahol megfordulunk.

Először az őszi árpa sárgul, aztán a rozs szőkül, nemsokára a búza bronzosodik, és vörösrézszínű lesz a zab a tavaszi árpák aranya mellett. Péter-Pál napjára kaszára érett a mező, gépek fordulnak rá, olyan gyorsak, akár a gondolat, s egyszerre vastag hengerré préselt szalmabálák sorakoznak a tarlón. Ez maradt csupán a régi erőfeszítésből. Az év legnagyobb munkája, verejtékkel sósult, fiatalos jókedvvel pántlikázott nyara kihullott az emlékezetből is. Bánjam-e, hogy a falusi gyereknek már a kaszálást sem kell megtanulnia? S hogy nem érdekli tapasztalatom, miként tartsa a nyelet, mire segíti a kacs, hogy hajlítsa a derekát, mennyire eressze ki a karját, mekkora rendet vágjon, meddig fogja vissza a tempót ereje kímélése végett. A szókincsből feledésbe merült vagy eleve ismeretlen a kacs, a takaró, a tokmány. Ki tudja, hány kévéből rakják a keresztet, miből áll a kepe, mi a marok, az asztag? Fölidézzem-e a kínlódást, fáradtságot, hiszen már akkor estére hazáig kirázkódott belőlem. Csak a győztes versenyzőéhez hasonló élmény, izmaim, szívem, tüdőm sikeres kipróbálásának öröme maradt meg máig. Ám az utolsó aratás drámáját nem lehet elfeledni. Az a lelki megrendülés más volt, mint a fájós derék, melyet még enyhíthetett a köréje kötött búzaszál babonája. A föltört tenyér sebei már nem sajoghattak át a “Megérem-e azt a boldog órát, / hogy vághatom benned a gabonát” dallamának szerelmi óhajtásába. Több volt a részes aratók zsörtölődésénél. Egy különös aratódal soraira hasonlított inkább: “Eljött az aratásnak nagy napja, / emlékeztet ítélet napjára.” Nem azt jelentette akkor nekünk, hogy a jó gazda elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését, elválik az ocsú a tiszta magtól. Egy hihetetlen paraszt-apokalipszis előérzete lett számunkra. Azon a nyáron fondorlatos szavakra veszett el minden, mégis a kezünk által. Nem ott arattunk, ahol vetettünk, a termés helyett kétséges ígéretekért robotoltunk. S levágtuk azt a marokra valót is, amit meg kellett volna hagynunk Szent Péter szamarának s az égi madaraknak.

Tavasz óta különös aggodalom töltött el egy annyira kedves madár miatt, mert a távoli háború jelentései közt meghúzódó, színesnek tetsző hírt találtam: éppen a bombázások idején repülnek át Irak fölött a visszatérő sárgarigók. A robbanások fénye és füstje miatt elveszíthetik megszokott útjukat, szemükben nem az örök irányt jelzik a csillagok. Egyszerre égi pánikot képzeltem a sivatagi éjben, iszonyú kétségbeesést láttam magam előtt, ahogy jajongva kavarog, összesűrűsül, széjjelbomlik a madárrajok rendje, mintha szélvihar cibálná, sodorná a faleveleket. A visszavonulás lehetetlen, mikor előrehajtja őket a legbensőbb parancs. Az itthoni költőhelyektől távol, a tenger és a sivatag fölött kóvályognak, hogy aztán kimerülve eltűnjenek a tengerhabban és a homokban. Talán nem pusztul valamennyi, talán csak néhányuk került az életveszélyes térbe, a többieknek ezt a végzetes drámát túlélni azért esélye lehet. Így töprengtem, míg az emberáldozatok hatása alatt feszült mindenki, betöltötték napjaikat a győzelmek s a veszteségek, melyekhez képest semmit sem jelent a háborúba keveredett ártatlan madaraim sorsa. Valami szóra sem érdemes dologról faggatóztam eközben, látott-e, hallott-e az illető már sárgarigót az idén. Csak késnek, biztosan, mifelénk egyre ritkább – válaszolták az emberek. Én meg, mint apa a katonafiát, vártam, és pironkodtam aránytévesztő ragaszkodásomon. Pedig ha ez a háború áttörte fölfoghatósága határait, s nekünk csak fény és hanghatás, s alig lehet hozzá személyesen közünk, az ártatlan sárgarigóban érthettem szörnyű lényegét, hogy bármely távoli, az ő gyönyörű hangjának a hiánya vált számomra az áldozattá. Egyetlen kitömött példány némaságába merevült emlék, arany suhanásával a fák közt, az alkony hűvösében lubickoló oboahangja ujjongó játszadozásával. Eltelt a fél nyár, mikor egy erdőbe jutottam, mintha véletlenül, mégis sors szerint láthattam, amint röpködnek fáról fára, kivilágították a sűrű árnyékokat, belevesztek a vadonba, énekeltek. Miközben helyreállt a nyugalmam, s vele a békesség világrendje.

Az írók szigligeti házának arborétumában különálló hatalmas teremtmény a balkáni bükk. Annyit élt már, legendája is lehetne, ha a grófok és a cselédek nemzedékei örökül hagyták volna emlékeiket. Több évtizede ismerem én is. Van róla versem, s biztosan megihlette a közelmúlt fél évszázad irodalmát valamiképpen. A levegőben kifekvő ágak többemeletes rengetegét nézve a közelében úgy éreztem magam, mint aki külön világba került. Több tőből fonódott össze a törzse, s csavarodott, ahogy életereje, mint valami növényi Laokoónt, megformálta, de a látványos kín helyett roppant nyugalmat és biztonságot fejezett ki. Nem kérgesedett rücskösen, mint a tölgy vagy a cserfa, olyan sima, ezüstösszürke fényű volt alul is, akár a felső héja. Ősszel átváltozott egy másik méltóságba, behálózta a csillagos eget, holdra karcolta gallyai titkos ábráit. Mindenkor tükrének vélte az ember, önmaga metaforájává avatta. S mint a leghatalmasabb ismerős lény önbizalmat adott törékenységünkben, legjobb pillanatainkban ő lett halhatatlanságunk bizonysága. Hiába hullong százöles terebélye alá többmázsányi levél, újra kizöldell. Ugyanakkora birtokot mér ki magának az égből és a földből lombjával és a gyökérzetével. Képtelen a nyári vihar, a hó- és jégteher megrendíteni. S ki hitte volna egészséges szépsége láttán azt, ami bekövetkezett az idei nyár egyik éjszakáján, csöndes, derült időben. Talán a forró nappalt követő hirtelen lehűlés kezdte ki rejtett betegségén keresztül. Recsegő zuhanásra ébredtem. Reggel láthattam a félbe szakadt koronát. Sárga szálkásan meredtek a törött ágak oszlopai, zöld csóvái szétterültek a fűben, lehetetlen formákká torzultak, zűrzavaros ronccsá halmozódtak. Maradványa csonkán állapodott meg, mintha gerincét, bordáit, medencecsontját tárta volna föl egy rettenetes tetem. De örök titkába akként sem tudott beavatni. Csak a szakadékra derült fény. Közönyösnek tűnt maga iránt is akkora hallgatással, ami talán e másik világ lehallgatása, értelmen túli titok, melybe az ember szeretne értelmet vinni, de csak saját létére kaphat némi magyarázatot. Rönkké és hulladékká szabdalták a favágók, fölcsipegette a csinos kerti erőgép a tehetetlen babákat, törpe daru rakta a teherautóra, végül a fűrészport felsöpörték a földbe taposott arany foltok fölül.

Borüzlet nyílott közelünkben. Bortárnak nevezik, s mintha csöndes áhítat fészkelt volna a forgalmas, csillogó boltok közé. Mintha ékszert árulna, olyan csinos az asszony, a betérőt megbecsüli tekintetével. Mosolyognak a vízimadár nyakú, telt keblű palackok. Küllemük formás alkotás, ajánlkozásuk lírai, választékos szavakkal mondanak ellent a belsejükben lappangó erőnek, melyen csupán mértékletességünk kerekedhet fölül. Hát alkalmassá teszem magam az erényre, ha szülőföldem borát, a somlai juhfarkot veszem meg. Először zöldarany színével hozza vissza az ifjúságot, ahogy különös harmóniába keveredik ízével: a kesernyés, savanykás hűvösség szamóca- és mandulaillattá párolog a számban. Vele üzen a vulkán földje, a forró, délszaki nap az opálos égből, s csodás átváltozással újjáéled szívemben. Így vall magáról igazán utánozhatatlan teljességgel, mint egy nő, mint egy költemény. Egyszeri, és az ember is egyszeri teljességet élhet meg általa. Megjelenik a boldogító hiány varázsgömbjében az elvesztett szőlőskert édeni képe, a rézgálicos, kék pettyes levelek árnyékából kilátszó fürtök derűje. Aranysárgán a hárslevelű és a furmint, lilahamvasan a saszla, buja nagy terhével a kecskecsöcsű, méregzölden a rizling tömött billingjei, csak az arisztokratikus juhfark marad, mint száműzött az öregek meséiben. Ott ülök megint a hegyi pince tisztásán a diófa alatt, vagy a havas síkságot nézem az ablak magasából. Vörösen izzik az ősök vaskályhája, baráti jókedv támad a hazulról fölmenekített tölgyfaasztal körül. Lilahagymás szalonnát eszünk a borhoz, anyai szikkadt kenyérrel; anyai receptre készült pogácsát morzsolgatunk. Színes legendát hímezünk az életünkből. De koccintunk a régen megfagyott, falunkbeli legények emlékére is, talán hogy ne feledjük, mi vár a hómezőn az ittasokra. Eszünkbe sem jut, amit azóta már tudunk: a bor misztériumát mentettük át a pinceszerrel.

Albert Thomas utca 42.: a Párizsi Magyar Misszió otthona, a République közelében. Urak bérháza, a lakókat sűrűn bőszíti az idegenjárás; az udvar mélyében, egykor garázs, a kápolnába juthatunk; évtizedeken át a menekültek és régi párizsiak, hívők és hitetlenek, száműzött magyarok lélekmelegedője minden időben. Alagsorában étterem; vasárnap, mise után, ünnepek alkalmával az emberek összegyűlnek, és társasági életet élnek, s havonta itt találkoznak a Párizsban tanuló fiatalok is. Máskor irodalmi, művészeti események otthona; olykor a kápolna szakrális volta úgy is módosul, hogy karácsonyi szeretetvásárt rendeznek december elején, máskor a második világháborúban Magyarországon menedéket talált francia veteránok gyűléseznek.

– A házaséletben feszülnek a legsúlyosabb gondok. Ebből nem mehet szabadságra az ember, s még ha a munkahely szanatórium lenne is, este, hazatérve szóba kell állnia hitvesével. A gyerek kicsúszott a szülők nevelési köréből, ami újabb konfliktusok forrása. Legtöbbször elhangzó vallomás: az asszonyok zöme nem szereti a férjét.

– Igen. Vélhetően azért, mert a nőknek nagyobb a felelősségük a család és a gyerek iránt. Olyan férfival még nem találkoztam, aki azt mondta volna: feleségemet vagy barátnőmet abortuszra kényszerítettem vagy magára hagytam. A férfi felelőtlenebb, s ezért könnyebben feloldja belső feszültségeit. Ha egy nő elveteti magzatát, az nagyon súlyosan roncsolja a lelkét, lényét, mert az élet továbbadója- és gondozójaként szenvedi meg a drámát; a férfi ezt sosem élheti meg a maga mélységében, létmisztériumában.

– Óriási. A franciák közül sokan igen komolyan, megrendítő erővel magukba tudnak szállni, s feltárják esendőségeik legsúlyosabb tényeit is. A magyarok között ilyen mélységű igénnyel igen kivételes alkalommal találkozom. Lelkük hámrétegét alig akarják megsérteni, s ha olykor komolyabb vétségeket említenek is, azonnal az önfelmentés tényeit említik, főképpen másokat okolnak.

– Igen, a pap hivatása emigrációban nehéz megbízatás, mert egyházi és közéleti kérdések és érdekek összekeverednek, s ez folytonos ellentétek, viták forrása. A Párizsi Magyar Katolikus Misszió a Párizsi Érsekséghez tartozik, de amikor 1986 októberében ideérkeztem, sok hívő azonnal tudatta: “Vigyázzon atya, ez nemcsak egyház, hanem magyar ház is: mi nemcsak azért jövünk, mert katolikusok vagyunk, hanem magyarként is.” S bizony, nem egy pap elődöm, s én is, két malomkő között őrlődünk. Egyházhűségünkről mindig is tanúságot tettünk, ugyanakkor tudnunk kellett: a számkivetett magyarokat szolgáljuk. De a magyarok nem olyan bárányok, akiket csak úgy vezetgethetünk, okosabbnak vélik magukat a pásztornál. S ez folytonos feszültségek forrását jelentette, jelenti, ami végigkíséri a Misszió történetét. Néhányan szinte belerokkantak ebbe a küzdelembe, mint egyik elődöm, Hieró István atya. Nekünk, papoknak tartózkodni kellett a jobboldali szélsőséges emigráció erőszakosságától, de a baloldali agresszivitás is komoly veszélyt jelentett, amely arra akarta rábírni a Missziót, hogy semleges legyen a magyarság dolgaiban. Ideérkezésemkor olyan javaslatok is eljutottak hozzám, miszerint: “Mindenkit ki kell rúgni!” Az emigrációs lét keserű sors, még akkor is, ha valaki jólétben él. Rengeteg egyéni sérelem, családi gond az egyházi életben mutatkozik meg, ez a reformátusokra is vonatkozik, de a különféle egyesületekben is érzékelhettük. Az is igaz, hogy ha a lelki sérelmek, pszichés feszültségek nem törtek volna elő az egyház és más, kis közösségek keretében, sokan megbetegedtek volna; így gyakran a tisztulás és a gyógyulás folyamata következhetett be. De aki legtöbbször rosszul járt e belső küzdelemben, az a pap volt. Megkaptam én is a magamét azért, amiért nem vagyok olyan, mint Mindszenty hercegprímás…

– A nyugati magyarság a legszebb ajándékhoz jutott azzal, hogy Mindszenty József utolsó éveit közöttünk töltötte. Jelenléte hatalmas lelkierőt adott a gyöngülő, sorvadó közösségeknek. Amikor párizsi útja felmerült, én még a grazi teológiára jártam. Így csak az emigráció idősebb tagjaitól, s elődeimtől értesülhettem, hogy milyen nagy csalódást jelentett a bíboros-hercegprímás 1974 áprilisára tervezett, majd Pompidou elnök halála és az elnökválasztás folytán őszre halasztott, s újra elmaradt körútja. Tíz éve még nem mertem volna mondani, de most bevallhatom: én ebben a Gondviselő akaratát látom. Az egyház Franciaországban nem politizál. Bármennyire is megértem testvéreink fájdalmát, bizonyos vagyok abban, hogy a Misszió óriási botránytól menekült meg, amelynek következtében további léte vált volna kérdésessé. Nem lehet kétségünk: személyét a jobboldali emigráció zászlajára tűzte volna, bármennyire is szigorúan lelki és hitéleti útra készülődött. A francia baloldal provokációnak tekintve, az egyház s tágabban az emigrációs magyarság elleni támadáshoz látogatását ürügyül használta volna. Ne feledjük azt sem, hogy Franciaország jó kapcsolatot tartott a kádári Magyarországgal.

– Nem éltem még, de kisgyerekkoromból emlékszem, édesanyám gyakran mondogatta: kétségbeesésében valósággal haját tépte, amikor a bíborost 1948 karácsonyán letartóztatták. Családunkban nagy tisztelet övezte személyét. Mariazellben részt vettem egy miséjén; akkori ifjúnak csalódást jelentett, mert politikai beszédre számítottam. Idővel alaposan megismertem lelkipásztori munkáját, amelyben Trianon sebezte sorsunk is központi kérdést jelentett. A burg-kastle-i magyar gimnáziumban osztályfőnököm, Harangozó Ferenc, aki Zalaegerszegen káplánja volt, sokat beszélt róla. Harangozó atya törődése irántam, pártfogása életem nehéz pillanataiban nagy erőt jelentett. Tizennégy éves kisdiák voltam, amikor édesapám halálhíre megérkezett a kollégiumba, ezért előbb küldtek haza karácsonyi szünetre, s mire megérkeztem, édesanyám levelet kapott osztályfőnökömtől, amelyben megnyugtatta: bármennyire is nehezen alakul a család sora, “A kis Ottót bízza rám, gondját viseljük”. Harangozó Ferenc dél-amerikai útjára is elkísérte a bíborost, melynek tanúja volt Ruzsik atya is, aki Párizsba érkezésemkor fogadott, így sok irányból, személyes emlékezők hatására is, erős tisztelet alakult ki bennem a bíboros iránt. Mindszenty József bölcsességét jelzi az a tény is, hogy zalaegerszegi hitoktató korában szorgalmazta: a franciát kötelező idegen nyelvként tanítsák az iskolában. Mariazell fontos, jelentéses hely az életemben: részt vettem temetésén, aztán itt szenteltek pappá; az ünnepi esemény végén sírjához vonultunk, és elénekeltük a Himnuszt.

– Hatéves voltam, amikor Nyugatra menekültünk. Az 1956-os forradalmat követő megtorlás során már szedték össze az embereket. Édesanyámat kedvelte szülőfalum, Magyarnádalja párttitkára, mert ingyen ihatott a borkimérésében, anyám ugyanis nem merte kérni az árát. Dicséretére legyen mondva, a potyázást végösszegben azzal fizetette meg, hogy figyelmeztette szüleimet: másnap elviszik őket. Forradalom nem volt a faluban, apám csendőr volt, internálásunkat elhatározták, hogy a népet megfélemlítsék. Engem nem akartak vinni a szüleim, de nővérem azt mondta: öcsém nélkül nem megyek. Értem biciklizett vagy harminc kilométert, elhozott a nagymamától, s a teljes család így indult útra egy téli éjszakán. Emigrációban nőttem fel, így kisgyerekkorom óta a pót-Magyarországot a misében találtam meg. Amikor 1986 őszén Párizsba érkeztem, annyit jelentett, hogy egyik vallásos közösségből a másikba kerültem, és nem a grazi, hanem a párizsi híveket szolgálom. Német nyelvterületen, Ausztriában, Németországban és részben Svájcban nőttem fel, tisztasághoz, megbízhatósághoz, pontossághoz szoktam. A cserkészet jóvoltából a világot járva tapasztalhattam a közös táborozások alkalmával: egy-egy magyar csapat a befogadó ország lakosságának szokásai szerint viselkedik. Sok erény között azt is felfedeztem, hogy például a franciaországi magyarokat pontatlanság és megbízhatatlanság jellemzi. Ezért tartózkodás élt bennem párizsi megbízatásom iránt, melyet marxista kifejezéssel élve, a szükségszerűség határozott meg. Hieró atya elkerült, Ruzsik atya, kora folytán is, már nem győzte a Misszió feladatait, így egy káplán kellett mellé. Szőke János püspök-helynök nevezett ki, s Párizs érseke elfogadta személyemet. Ruzsik atya, akit szinte nagyapámnak tekintettem, olyan bizalommal fogadott, hogy azzal nem lehetett visszaélni. Csernoch Ilonka néni, aki ma is oly nagy szívvel intézi a Misszió ügyeit, anyai gondoskodással volt irántam. Családból családba érkeztem tehát.

– Lassan elfogadtam az új helyzetet, s nemcsak megszerettem híveimet, hanem ma már nagyon ragaszkodom hozzájuk. Tudomásul veszem esendőségeiket. Az első időben különösen nehéz helyzetbe kerültem, ezért megegyeztünk Ruzsik atyával: nem engedjük, hogy egymás ellen kijátszanak bennünket. Így sokat nyeltem, de utólag látom: ő még sokkal többet. Mert őt is nyugtalanították, hogy bizonytalanságot, gyanakvást keltsenek benne ellenem. Ami olykor túlnőtt az egyház keretén is. Egy történettel szolgálva: a fiatal református lelkésszel, Kutasi Andrással havonta egyszer, szombaton, bibliaórát szerveztünk, ahol egy-egy szakaszt felolvastunk és megvitattunk. Na, hát ez sokaknak nem tetszett, és támadtak érte. De ami különös volt: nem a Misszión belüli erők működtek, hanem a református főgondnok nem kedvelte Kutasit, s hogy akadályozza munkáját, másokkal Ruzsik atyát hergelte ellenem. Bizonyos, hogy az emberi gyarlóság és nem a felekezeti elfogultság vezette az akciót, mert jó néhány hasonló eset mögött is az egyéni gyarlóságot találjuk az okok mozgatójaként.

– Amíg a küzdelem tart, nincs elég erőm hozzá, de amikor fegyverszünet következik, akkor már kérem a Jóistent, hogy bocsásson meg nekik. Az emberek egy része képtelen megérteni, hogy a pappal szemben óriásiak az igények, amelyeknek nem tud megfelelni. De nem is feladata a mindent vállalás. S ha mégis enged a követeléseknek, gyakran megszégyenül. Mint én 1989 decemberében, amikor Temesvár drámai napjaiban az emigráció tüntetésre készült. Szorgalmaztam, propagáltam, hogy minél többen vegyenek részt, de úgy véltem, nem bölcs, ha én mint pap, akár civilben is, híveim élén felvonulok a párizsi román követség előtt. Olyan nyomás nehezedett rám, hogy nem tudtam ellenállni. Készíttettem egy táblát is, amelynek felirata Tőkés László szabadságát követelte. Mi történt? A szájhős-magyarok, akik szinte parancsolták részvételemet, meg se jelentek; ott pedig senki sem akadt, aki a táblát vigye, így én tartottam. Ezen a napon talán százan voltunk, s ennyien a románok is. Miért nem jöttek többen? Egyik a hidegre hivatkozott, a másik elfoglaltságát említette, mindenki talált ürügyet… Másnap, mert többnaposra hirdették a tüntetést, már csak harminc magyar jelent meg, s többségben a románok voltak. Mindig, ha erre a kudarcos, lánglelkű honfiságunkra gondolok, Ruzsik atya története is felidéződik bennem, aki elmondta: 1956 őszén nagy forradalmas buzgalommal adakoztak azért, hogy önkéntesek mehessenek harcolni Pestre. Szép pénz gyűlt össze, s néhány veterán idegenlégiós el is indult. De talán Bécsig jutottak, ott elitták a pénzt, s ezzel számukra a forradalom befejeződött.

– Változatos időpontokat említhetek arra nézve, hogy mikor kezdődött az új történelmi-politikai időszámítás. A nyolcvanas években már legtöbben hazajártak, s a lojalitás úgy is megmutatkozott, hogy az emberek többsége nemcsak a Misszió eseményein jelent meg, hanem elment a “vörös” Ház rendezvényeire is. Már nagyobb hullámban jöttek otthonról is, és sokan csábultak arra, hogy kinn maradjanak. Annyi vörös zászló szerte a hazában nem lobogott, ahányat politikai menedékjogot kérő honfitársaink, vallomásaik szerint, szétszaggattak. Még Hieró atyától hallottam, amikor már sokadik magyar jelentkezett nála, hogy menekült, megkérdezte: “És mi elől? A feleség vagy a gyerektartás elől?” Egyre több volt a kalandor, a spekuláns, a kétes alak, akiknek meg kellett indokolni kintmaradási szándékukat. Akkor még nyolc-tíz nővér dolgozott a misszióban, segítettek kitölteni a menedékkérő papírokat, de fogyatkoztak a nővérek, önkéntesek folytatták munkájukat. Nem volt olyan hét, hogy ne jelentkeztek volna, gyakran többen is. “Mindenütt jó, csak otthon nem”– vélték sokan, akik kinn akartak maradni. Sokféle illúzió élt az emberekben; gyors boldogulást reméltek, s ha nem engedélyezték tartózkodásukat, továbblógtak Belgiumba, Olaszországba, s kódorogtak Európában. Még a rendszerváltás előtt, de már közelében történt, hogy egy fiatal a tanácsunkat kérte: útlevele régen lejárt, menne haza, de nem mer. Missziónk nagyszívű mindenese, Ilona néni felhívta Précsényi konzul urat, elmondta történetét, és tanácsát kérte. A konzul úr mondta, hogy az ifjú menjen be hozzá. Így is történt, s aztán bántatlanul hazatérhetett. Précsényi konzul úr volt az, aki hivatalában lépett át a régi rendszerből az új világba, s érdekes, hogy az emigráció az akkori és későbbi idők hivatalos képviselőit nem pártjuk szerint ítélte meg. Egyetlen szempont szerint minősítettek: “rendes” ember-e vagy sem. Précsényi konzul úr már akkor rendes embernek számított a párizsi magyarok körében, néhányan, akik pedig később a keresztény értékeket is hirdető kormányok képviseletében dolgoztak itt, nem érdemesültek erre a becsülésre. A legszélsőségesebb ember is csak azt nézte: jóindulatú-e a hivatalos személy, megtalálja-e a hangot velük vagy sem. Szombati Béla például, aki a Horn-kormány idején, 1994–99 között dolgozott Párizsban, mindenki becsülését élvezte, soha ilyen jó nagykövettel nem találkoztunk. Népszerűségének egyszerű titka volt: mindenkit észrevett.

Ami a Misszió otthoni megítélésében a fordulatot jelentette: az Új Ember újságírója járt nálunk, s írt egy terjedelmes beszámolót, amelyben életünket, munkánkat nagyon kedvezően mutatta be. Egy németországi pap meg is jegyezte: “Nagyon jó írás, csak kár, hogy magyarországi lapban jelent meg.”

– A gyanú időről időre kialakult. Korábban például egy otthonról érkezett, s itt szolgáló atya zavart viselkedése tűnt fel az embereknek és paptársainak. Egy németországi élményemről én is beszámolhatok. A nyolcvanas években már magyarországi fiatalok is érkeztek a cserkésztáborba, olyanok, akiknek vendéglátó rokonuk fizette a költségeket. Idősebbek a tábor gondnokságában, a konyhai feladatok és az ellátás körül segédkeztek. Ebben a boldog, nyüzsgő életben feltűnt, hogy egy párizsi önkéntes kizárólag és négyszemközt magyarországi fiatalokkal társalog; honnan jöttek, kik a szüleik s hasonló adatokról faggatta őket. Néhány nap alatt gyanús lett; a redőnyt lehúztuk, idősek és fiatalok elkerülték, s érezhette: rossz helyre érkezett, így ellehetetlenült a táborban. Az illető később elköltözött Párizsból, ma Németországban él. Párizsi, a Misszió életét megkeserítő élményem: egy hölgy kezdett bujtogatni közöttünk; módszere ismerős volt: a tisztességes embereket keverte gyanúba. Odáig fajult a közhangulat, hogy már Ilonka néniről híresztelte, hogy beépítették, de más derék személyre is ujjal mutogatott. Aki a viszályt szította: egy volt ávós felesége. Módszereit tehát családban és szakembertől tanulta.

– Sajnos nem. Ezeknek az embereknek vastag a bőrük, hiányzik belőlük a szégyenérzet, hogy magukba nézzenek.

– Nemrégiben egy asszony gyerekkel becsöngetett; egy kis küldeményt hoztak Pestről. Megkérdeztem, a fiúcska tud-e magyarul, mert szívesen látnánk a karácsonyi betlehemes játékban. “Tíz éve itt jártam, és az atya kirúgott, ide nem teszem be a lábam” – válaszolt a mama, majd hozzátette: egy francia család befogadta őket, így maradhattak itt. Elszorult a torkom, s megkérdeztem: “Mondja, és megérte?” A hölgy szárazon csak annyit mondott: “Az más lapra tartozik. Erről nem akarok beszélni”, s ezzel elmentek. A rendszerváltozás utáni években több ezren jelentkeztek, segítségünket kérték, de mindannyiuknak elmondtuk: a franciaországi életet elkezdeni szinte reménytelen. Mondtam volna az ellenkezőjét? Felelőtlenség lett volna. De az emberek sértésnek vették az őszinteséget, s ezért elfordultak a Missziótól. A kilencvenes években a francia hatóságok már rendkívüli szigorral jártak el, tartózkodási engedélyt alig adtak ki. Így is sokáig központnak számított a Misszió, mert aki lakás nélkül lődörgött Párizsban, s várta a hivatalos értesítést munkavállalásának dolgában, az a mi címünket jelölte meg. Ha elutasították, fellebbezett, s újabb hónapok teltek el. Emberjogi, kórházi, rendőrségi ügyekben is minket kerestek; jött hozzánk beteggondozási számla és gyilkossági ügyben is nyomoztak itt. Erdélyi magyarok is érkeztek szép számmal; volt, aki román cimboráját hozta, aki aztán nemzettestvéreinek továbbadta címünket, így csőstől csöngettek már olyanok is, akikkel beszélni se tudtunk. “Külügyi” jótékonysági szolgálatunkat aztán beszüntettük a kilencvenes évek közepén.

– Eleinte a tolvajok és a betörők érkeztek. De hamar kiderült számukra: könnyebben is pénzhez juthatnak. Főként a Dunántúlról jöttek azok, akik az autóparkolók óráiból fejték ki a frankokat, igen nagy eredménnyel, később Szeged környéki kollégák váltották őket. Aztán a román maffia vette át a terepet, de ez a szakma elhalt, mert az órákat kártyás szerkezetekre cserélték. Majd jöttek a drogkereskedők, őket a leánykereskedők hulláma váltotta. Gyakran betértek a Misszió éttermébe, egyikkel-másikkal beszélgettem is. Fantasztikusan kerestek, ilyenkor többnyire nem nálunk fogyasztottak. Aztán eltűntek, gyakran lebuktak. Jártam a börtönöket is, beszélgettem néhánnyal. Természetesen mind ártatlannak vallotta magát. Búcsúzáskor legfeljebb egy miatyánkra tudtam őket rávenni. A striciket a lányok gyakran megkeresték a börtönben, ahol időzésük addig tartott, amíg a magyar állampolgárokat a franciák haza nem zsuppolták, s aztán otthon ítélkeztek fölöttük. Ám ezek a bűnözők is elfogytak az elmúlt öt-hat évben. Ma olyanok jönnek, akik elszámították magukat, eladósodtak, s nem mernek hazamenni, házukat is elárverezték. A fiatal még kockáztat, s ha elbukik, azért fut; idősebb, ha csődbe jut, akkor már szinte reménytelen újrakezdeni, s menekül. Első időben a fiatalok jöttek, ma inkább a középkorúak. A földönfutók Párizst ma is Bakonyuknak tekintik.

– Talán hét éve eskettem utoljára. Olykor felkészítek fiatalokat, akik aztán otthon kelnek egybe. Nemrégiben Normandiába hívtak, a lány magyar volt, a fiú francia, s én adtam össze őket. A keresztelő örömét három-négy alkalommal élhetjük meg évenként, noha anyakönyvezési jogunk is van. Korábban 8–10 újszülöttet regisztráltunk, de régebbi iratok 30–40-ről is tudósítanak. Egyre nyomasztóbb számunkra az idősek, az elesettek sorsa. Hetven-nyolcvan személy él lakásba, ágyhoz kényszerítve. Szent Vincés társaságunk rendszeresen látogatja őket, de azt hiszem, intézményesség nélkül ennél jóval többen gyakorolják a felebaráti szeretetet, és segítik egymást. Sokan szépen, csöndben törődnek a rászorulókkal. Olyanok is kérik a segítségünket, akik ugyan nem kötődnek hozzánk, de elárvultan élnek, s megtörténik az is, hogy öregségükre elfelejtik a francia nyelvet. Múlik az idő, a Vincések is egyre idősödnek, eddigi áldozatos törődésüket lassan már ők is igénylik. Egyre többet járunk a temetőbe; évente harmincnál több halottat búcsúztatunk. A francia temetési szokás szerint a halottat a pap nem kíséri a sírig, a magyarnak az a temetés, ha a pap ott áll a gödör szélén. Ott vagyok a francia templomban, ahol a halotti liturgiát francia nyelven tartják, aztán a családdal kimegyek a temetőbe. Szomorú, egyre többen úgy távoznak, hogy az utolsó útravalót, a kenetet nem kaphatják meg, a családtagok, unokák nem gondoskodnak róla. A Pčre-Lachaise vagy a Montparnasse temetőbe ma már csak kiváltságosak juthatnak. Párizs városa távolabb, Île-de-France-ban nyitott és működtet temetőt, legtöbb honfitársunk itt nyugszik. Egykor Lille-ben, Elzászban, Grenoble-ban is működtek magyar papok, nővérek, ma már csak a dél-franciaországi magyar katolikusságnak van lelki gondozója: Fülöp Gergely, aki Lyonban él, onnan utazik s látja el a feladatokat. Strasbourgba olykor Németországból jár át egy lelkész, a nyolcvanas évek végén Párizsból én is utaztam oda, s rendszeresen miséztem Elzász fővárosában, de mára a hívek elfogytak. Nemrégiben vita lobbant, mert a hazájukat megtagadó, menedékért folyamodott zámolyi romák egyike szerette volna megkeresztelni gyermekét. Németországi magyar paptársam elutasította, s a véleményemet kérte. Egyetértettem vele, s azt mondtam: Strasbourgban roma pap is működik, kérjék az ő szolgálatát.

– Fájdalommal mondom, de tudomásul kell vennünk: a halász-vadász cserkészet ideje lejárt. Ma már csak a német nyelvterületen és Svédországban működnek cserkészcsapataink Európában. A cserkészmozgalom volt az egyetlen, amely 1945 után a nyugati világ magyar ifjúságát összefogta. Húsvétkor regöstáborokat rendeztünk, húsz éven át kétszáznál is több fiatal vett részt a nyári összejöveteleken, s telente sítáborozás keretében találkoztunk. Jómagam öt körúton vettem részt a tengerentúlon, s nagyszerű, azóta is élő ismeretségek, barátságok alakultak ki. Ma a rendeletek sokasága szinte megbénítja az életet a természetben; harminc éve még meg kellett ásni a latrinát, aztán plasztikkonténerek kora következett, majd olyan rendelet született, amely szerint táborhely csak ott jelölhető ki, ahol csatornáztak. De hát ma a számháború is faji uszításnak számít. S ne feledjük a legfontosabbat: a gyerekek ma számítógép előtt keresik még a kalandot és a harci játékot is. A cserkészet közösségformáló ereje, felelősségre nevelő szelleme ebben az iparosított természetben már nem élhet és nem működhet otthonosan. Bízom abban, hogy ha a világ rádöbben majd arra, hogy milyen önpusztító életfolyamatba hullott, a megemelkedés lelki igényében az ifjak újra rátalálnak arra a közösségi, erkölcsi, természeti, szellemi életformára, amelyre egykor a cserkészet világméretekben alapozott.

– A felekezeti viszálykodás emigrációban különösen elfogadhatatlan. Gondjaink közösek: nagy átalakulást élünk, a régi emigráns magyarság megöregedett, s már búcsúzik… Sokszor nehezek az éjszakáim, mert a hívek nem érzékelik, hogy milyen veszélyeztetett szórványsorsot élünk. “Megy itt minden, mit sír, Molnár atya!” – szokták mondani, de egyre fogyatkozunk, a párizsi érsekség pedig az új politikai helyzetre hivatkozva bármelyik pillanatban megvonhatja a támogatást. Magunkat pedig nem tudjuk eltartani. Az adakozásból befolyó pénzt a mindennapi kiadások felemésztik. Szerettem volna, ha anyagi terheinket csökkentendő, Albert Thomas-beli plébániánkat, amely sok feszültséget jelent a lakókkal, eladjuk, s a rendkívül kedvezményesen felajánlott Skót Misszió épületébe költözünk. A hívek egy része felháborodott, s olyan feljelentő és rágalmazó akciót indítottak ellenem, amiről még beszélni is méltatlan. Ahogy máskor is, azok hangoskodtak leginkább, akiknek legkevesebb közük volt és van a Misszió életéhez. Itt maradtunk hát – gondjainkat is szaporítva. Nagy gyanútlanságban élnek híveim, és némely otthoni egyházi méltóságunk is, mert egy-két év múlva minden összeomolhat, s aztán már nem lehet feltámasztani a Missziót. A világ nagyot változott, konferenciáinkon is felvetődik: újra a magyar egyházba tagolva folytassuk-e életünket, ahogy ez 1945 előtt is gyakorlat volt; otthonról küldték a papokat, nővéreket, s államilag is támogatták a munkát. A magyar államnak is fontos volna, hogy – nem hivatalos jelleggel – honfitársaink gondozásában az egyház részt vállaljon. A mi erősségünk az, hogy nem vagyunk funkcionáriusok; a lelkek ápolása pedig nemcsak egyházi hivatást jelent, hanem társadalmi küldetést is: a nemzet távlatos hogylétét van hivatva erősíteni és éltetni.

– Büszkeség és elragadtatás él bennem a Miasszonyunk-székesegyház iránt, de azt mondhatom, hogy benne vagy más nagy templomban nem élem meg azt az intimitást, amit például a Notre-Dame de Victoire-ban érzek, ahol még a falak is az imádságot sugározzák. A turisták áradata, hangossága összetöri az elmélyülés szándékát; a Notre-Dame számomra olyan, mint a pápai mise: a Jóistenhez nem jutok közelebb. Istenhez való közeledésünk csönd és elmélyülés nélkül nem teljesíthető.

– A példa-emberekre nagy szükség van, ők a mai egyháznak a kötelességteljesítés eszményét és hitelességét hirdetik. Más kérdés, hogy ötven év múlva mit tudunk a ma boldoggá avatottakról. Az őskeresztény egyházból is sokaknak csak a neve maradt fenn – van százhetven szentünk, de talán nyolc-tíz közismert. Szent Kingát például a lengyelek sokkal jobban ismerik és tisztelik, mint mi, akinek királylány voltáról is alig van ismeretünk. Jó érzés, hogy egy sétányira innen, a République túloldalán Szent Erzsébetünkről elnevezett templom áll. Reméljük, hogy ebben a példafelmutató folyamatban Márton Áron is boldoggá szentelődik. Vas megyei lokálpatriótaként is büszke vagyok, hogy a szegények orvosát Batthyány-Strattman Lászlót boldoggá avatták. Az én őseim Batthyány-jobbágyok voltak, a nemes életű doktor nagybátyámnak fogát is húzta. Ha mamámmal a sárvári fürdőbe utazunk, mindig kimutat egy út menti házsorra: “Látod azokat a cselédlakásokat? Batthyány gróf építtette – azóta se készültek jobbak!”

– A lengyelekben bízom, akik nagyon erősen szorgalmazzák, még ha kormányuk világnézetéből nem is következik. Ellentétben a franciákkal, akik pedig nagyon ellenzik. Még reménykedem…

– Hát persze. Papnak hívek közössége kell. A szórvány lelki gondozása nehéz kenyér. Sokszor partra vetett halnak érzi magát az ember, és nagy erő szükséges hozzá, hogy másokban is éltesse a hit erejét. Nem menekülésre, futásra gondolok természetesen. Ha mennék, egyházi áldással mennék – de megszerettem Párizst és a híveket. Hazajárok, s bizony gyakran kellemetlen pillanatokat élek meg, amikor ismeretlenek kérdezik, honnan jöttem, s azonnal nekem rontanak: “Trianon!” Mintha én írtam volna alá az okmányt, vagy cinkosa lennék az egykori francia politikának. Úgy vélem, nem hátra kéne mutogatnunk ma már, hanem előre tekinteni. S ezért jó érzés együtt lenni a Misszióban az itt tanuló fiatalokkal. A mostani hullámban a magyar ifjúság legértékesebb részét ismerhettem meg. Tudják, miért jöttek, nagyon műveltek, lélekben is a legérzékenyebb részét jelentik a nemzetnek. Célok vezetik őket, s majd otthon akarják szolgálni a haza javát. Jelenlétük megfényesíti a Missziót, s talán remélhetjük: ők már a jövőt jelentik nekünk.

– Már csak emlékszem a gyermekkori közös karácsonyokra. Újságpapírt is tekertem a harisnya fölé a lábamra, olyan hidegek voltak. Az éjféli misére közösen mentünk testvéreimmel, szüleimmel. Graz közelében, a hegyen állt a templom; a hatalmas hóban nagy buzgalommal három kilométert gyalogoltunk. Mindig áhítat töltötte el a szívemet. Növekedtem, de Jézuska ajándékozásának csodája nem roppant össze bennem, mert régen a gyermek belenőtt a felnőttek világába. Egyszer csak természetessé lett számomra, hogy a családban emberi meglepetésekre készülünk. A gyermekkor megszentelt volta ma is nagyon él bennem; mi, gyerekek, jobban éreztük magunkat az ünnepen, ha külön terítettek nekünk. A mise varázsa és fénye átjárt legkisebb koromtól. Nem emlékszem, de családi hagyományból tudom, amikor megkérdezték tőlem, mi lesz belőled, azt válaszoltam: “a plébános úr fia”.

Amióta pap vagyok, a hívek körében töltöm a szentestét. Régebben két-három pap és harminc–negyven hívő vacsorázott együtt s vett részt az éjféli misén. Mostani karácsonyokon hatan-nyolcan vagyunk együtt. Laikus szervezetek ajándékozással és műsorral is egybekötött eszem-iszomos estéket hirdetnek, amivel elcsábítják az embereket. Korábban hitetlen szegények is betértek hozzánk, de az éjféli mise már kényelmetlen volt számukra, s előtte elszökdöstek. A társadalmi összejöveteleken nem éreznek hasonló kényszerűséget; sőt, még szórakozhatnak is. Akinek a betlehemi kis Jézus nem jelent semmit, attól nem várható el, hogy végigszenvedjen egy misét. A templomba járási szokások nagyot változtak. Elapadt az éjféli misék résztvevőinek száma, de nagyot nőtt a 25-ei délelőtti részvétel, ami régen mutatott érdektelenséget. Húsvéthoz kötődve pedig a virágvasárnapi megelőzi a feltámadás ünnepére hirdetett mise hívőinek számát is.

– Hogyne, Nagy Gáspár verseit különösen szeretem, s közöttük is a karácsonyi ihletésűt: Jegyezvén szalmaszállal.

– Igen, a szalmaszál fogy, de mégis úgy érzem, olyan csodálatos a világ, hogy a keresztény embernek nem elkeseredni kéne, hanem örülni. Valóban rossz irányba halad a világ, de tudnunk kell: harc vár ránk. Amikor az apostolok hirdetni kezdték Krisztusban fogant hitüket, tizenketten voltak. Úgy érzem, az emberiségnek soha nem volt olyan szüksége, mint ma, hogy az evangélium örömhírét hirdesse.

Hinnéd: Isten egy szál fonállal teremtett művészetet a textilen – egy szál varrófonállal. Hinnéd: anyagot látsz a fonál alatt – mángorolt, tilolt, csomózott, matériát. Csakhogy az anyag nem valóság, fikció: kép van alatta, festmény – csupa szín, csupa forma, vonal és folt, megdolgozásra váró felület. Amit látsz: festett, varrott textil. Határterület: amennyiben festészet a szelleme, konstrukciója szerint, úgy iparművészet az anyaga, alakításmódja miatt.

Hinnéd: színes formát látsz az ezüstös varrószál szorításában. Pedig vetítővászon az, amin épp elfér a táj. Mert ezt látod: a visegrádi hegyek esőerdőt utánzó zöldjét a szabatos rend szerint elhelyezkedő kaszálók váltakozásaival. A Badacsony öregemberes ölelésébe futó présházakat s a téli délután friss didergésével is jókedvre hangoló szellemi turistaútjait, melyek mentén bebarangolhatod a vidéket. Csenevész fák kalandoznak le a domb lejtőjén? Siheder suhángok tánca lesz belőle, mire a vásznon leérnek. Egyetlen sóhajtás a rét és a hegy találkozása? Borzasan fénylő disznószőr villan, ahogy a vad eltűnik a horhosban. Izzanak a színek a szárba szökkenő őszben? Megmozdul az erdő, s bevonul a kép közepére, mint valami lakodalmi menet.

Hinnéd: belelátós festészetet látsz, szőnyegre varrva. Ahol minden fa, bokor, a szántóföld keskeny csíkja vagy a hegy sötétlő tömege barátként viselkedik, mert tegező viszonyban áll a művésszel. Ahol ez a kapcsolat nem puszta gesztus, hanem belső igény, mert az individuum nemcsak átírja, hanem át is éli a természetet. Éppen ezért nem kell mindenáron feszesre hangolnia a gondolat húrjait, mert a hétköznapi mimézis, az epikus regisztrálás szemérmesen visszavonul a lírai mondanivaló peremére. Ahol a lélek mélyén élő élményközösség olyan látványt állít eléd, mely alkotóról, tájról egyformán vallomást tesz.

Már ha tájat láttat veled a lírai tárgyiassággal regisztráló lélek – a művész. Már ha a tárgyiasság alatt valóban tárgy van – a felhők alatt domb és mező, a kertben almafa. Mert van táj nélküli táj és tárgy nélküli tárgy, a látvány igazsága mégsem csorbul, csak viszonyai változnak: az erdő-mező, föld és ég dekoratív háttérré alakul, az almafa életfává növi ki magát, s az életfa meg paradicsomi almafa lesz, lombja alatt a pőre Ádámmal, aki Évával együtt raportra vár az “Élet tenyerén”. Mint élő tilalom és megszegett fogadalom Isten tenyerén. Bűn és bűnhődés, kárhozat és megváltás egy emberpárban.

Hinnéd, a látvány alatt csak a látvány van, de tévedsz. Mert a látvány alatt fogalmak vannak, melyek szimbólumokba merülnek el, hogy lényegként bukkanjanak fel újra. Logikus rend szerint működő létezésként a lét markában, világokat teremteni képes erő markában, amely saját kezének mására teremti a művész kezét, hogy teremtsen vele kisebb világokat. Talán épp annak az egy szál fonálnak a segítségével, amellyel önmaga teremtett világot egykor a textilen. Amit testamentumként ránk hagyományozott – a festékbe-fonálba öltöztetett teremtő lényeget. Melyen az ecset nyoma, mint kikristályosodó gondolat ott feszül minden csillogó fonalhámon, gyöngyöző színbogon, egybetartván világot, képet.

Hinnéd: világot látsz a varrószál mentén, s alatta a világ lenyomatát: a világképet. De csak szellemiséget látsz, amely újabb világ kontúrjait szövi rá a kárpit felületére. Szemléletet, amelynek segítségével másképpen gondolkodsz, másképpen látod a dolgokat, fogalmakat – létet és létezést. Nekünk való világot látsz, termő csöndet a behavazott balatonfelvidéki dombok fölött, amely formát ad a télnek és a domboknak egyaránt. Kézzelfogható ígéretet az eljövendő tavasznak, amely így szól: látod, ez lesz a birodalmad, ez a lefagyott út, lecsupaszított fa, száraz kórótól lengetett szérű. Ami ma még a táj csontváza. De ne félj, ahogy az embert húsba öltöztette egy szál bordából a Nagy Tavasz, úgy téged is – rend lesz és sokasodás, nyíló virágok közt találkozunk újra. Látod, a présház védelmet adóan bújik a hópaplanom alá – nem halt meg, él, készül a holnapra. Védi a varázs, a csupa csillogó kontúr, ezüstszállal vezetett ösvény, olyan perspektíva, ami elvész a valóságban, elvész a fotón, eltűnik az olajfesték anyagában. Én bevezetlek ebbe a világba, csak kövesd a varrószálat. Fölrajzolom a horizontot az égre, elővezetem a láthatatlan felhőt, sámfaként kifeszítem, vitorladuzzasztó szelet támasztok, s csengő habokkal népesítem be a fenti óceánt. És majd megjön a tavasz. Csupa zöld sáv, sárga harántcsík, csupa üzenet: most indul a kikelet lefelé a hegyekről, fergeteges kikelet, amelynek nem kell út, neki az egész táj kell, kicövekelem előtte tehát a világot zöld és sárga színekkel.

Hinnéd: szemléleted gyümölcsét látod viszont, pedig csak a mű jelent meg előtted – a teremtő szellem végterméke. A dicsőség palástja rávarrva egy darab vászonra, amelyben a művész fejet és térdet hajt a megtalált Rend előtt. Mert mi más lenne a “Tavasz”, ha nem az univerzum embernélküliségének megszüntetése, az örökség birtokbavétele? Teremtés festékkel, varrótűvel, miközben felfedezzük szabadságunk gyönyörű korlátait.

Hinnéd hát: az ezüstös líra darócon terem, pontosabban szöveten. Kézzelfogható anyagon. Csakhogy ez az anyag nem viselkedik úgy, mint máskor. Ellenáll a szokásnak. Szégyenlős testét színekbe bugyolálja, s úgy pördül elénk, mint festett kelme – az is. Művészien festett kelme. Vagy mint egy festmény, amelynek nem a nyers vászon az alapja. Mint egy festmény, keret nélkül. Mint egy festmény, táj-mintás vászonba öltözve. Mint egy végtelenül egyedi ruhaköltemény, a gondolat kifutóján, ami csak akkor és ott látható, ahol van.

Mint tél és a tavasz a Teremtő tenyerén.

A nyugati magyar irodalomnak, megítélésem szerint, két fő ágazata van: a magyar és a más nyelvű. Sokoldalúságában, színvonalában és tömegében mindkettő egyenrangú. Az előbbi a két világháborút követő nagy kivándorlások-menekülések következtében, az utóbbi főleg az ’56-os forradalom után fejlődött ki a nagy tömegeket befogadó európai és tengeren túli országokban. A Hitel egyik előző számában Veress Zoltán Írás és identitás című remek tanulmányában több irányból közelíti meg az irodalmi soknyelvűség gondolatát. Az alábbiakban ugyanezzel a témával, kanadai példák alkalmazásával szeretnék behatóbban foglalkozni.

A hetvenes évek elején, a kanadai magyar irodalom reneszánsza hajnalán, angolra fordított antológia kiadására adtuk magunkat. Köszönet a Kanadai Magyar Írók Köre 1967-ben történt megalakulásának, s irodalmi életünk rendezettségének, melyet Borbándi Gyula példaképül állít a szétszórtsági irodalom számára, volt miből válogatni bőven. A megelőző két évtized alatt több mint száz verseskötet, harmincöt elbeszélésgyűjtemény és ötven regény látott napvilágot Kanadában magyar nyelven. Volt ezek között jó pár közepes vagy egyenesen gyenge alkotás. De voltak szép számmal olyan színvonalas kiadványok is, mint a derékhadat képező és a túl fiatalon elhunyt Fáy Ferenc, Tűz Tamás, Zend Róbert, Béky Halász Iván, s a ma is alkotó teljében lévő Vitéz György, Kemenes Géfin László, Seres József, Csinger József és mások verseskötetei, amelyek otthoni kiadásaik folytán is helyet nyertek az egyetemes magyar irodalomban. Készülő antológiánk célja az volt, hogy bemutassuk az angol nyelvű olvasónak, irodalmi alkotásainkon keresztül, az itt élő magyarság számos témáját: hogyan él, mi foglalkoztatja, mi okoz e nemzetiségnek örömet vagy fájdalmat, hogyan látja, mondjuk, az integrálódás versus beolvadás gondolatát, s a befogadó ország gazdasági, társadalmi, intellektuális életében betöltendő szerepét. Másrészt pedig ízelítőt kívántunk adni a befogadó társadalomnak a magyarság szellemi életéről: mit olvas, hogyan képezi-neveli magát, hogyan szórakozik a kanadai és az otthoni magyar irodalom igénybevételével. Személyes kapcsolatok alapján összeállítottam az antológia első vázlatát, harmincvalahány író műveiből. Közölve velük az elgondolást, egy részük lelkesen reagált. Voltak azonban tamáskodók, s voltak ellenségeskedők is, akik magyar költőnek vallva magukat, megtagadták, hogy az alkotásaikba belekontárkodjon holmi kanadai műfordító.

Az első vázlat összeállítása után, részletes szinopszis csatolásával kérvényt nyújtottam be a Multikulturális Minisztériumhoz, anyagi támogatás ügyében. Ennek pozitív kimeneteléhez semmi kétség nem fért. Kanada akkoriban élte nemzeti megújhodása virágkorát. Némely európai ország mentalitásával ellentétben, ebben a fiatal országban, a század eleji rasszizmus maradványaitól szabadulva, a más ajkúak nagy megbecsülésben részesültek. Az etnicitás az angol és francia kétnyelvűség (Bilingualism and Biculturalism), valamint a hivatalosan elfogadott többkultúra (Multiculturalism) szellemében szinte divatos méreteket öltött. Bevándorlónak lenni büszkeséggel járt, s a magunkkal hozott hagyományoknak a kanadai értékekbe való integrálása nemzeti érdeknek számított. Az egyetemeken és főiskolákban idegen nyelvű tanszékek alakultak. Kultúrotthonokban másod-, harmadnemzedékek sarjai, öregek és fiatalok eredetük kutatására, szüleik anyanyelve megismerésére adták magukat. Engem is meghívott a lethbridgi mezővárosi főiskola magyar nyelv és kultúra tanítására felnőtteknek, esti tagozaton. Némi habozás után el is fogadtam a meghívást. Aggályaim voltak a vállalkozás realitását illetően. Kit érdekel ezen a kietlen prérin a magyar nyelv és kultúra? A tanfolyam első estéjén benyitottam a kijelölt helyiségbe. Bocsánatkéréssel vissza is hőköltem a dugig megtelt nagy teremből. Biztos rossz tantermet írtak elő a prospektuson, gondoltam. Kiderült azonban, a mi tantermünk volt. Közel félszázan jöttek el, öregek, fiatalok, ötven kilométeres körzetből. Ki is tartott az egész osztály három éven keresztül, heti három órán át.

Kanadában, a hetvenes években virágzott a soknemzetiségi irodalmi élet. Az 1990-ben megjelent Ethnic and Native Canadian Literature című bibliográfiám, például hatvanöt nemzetiségi csoport, hetven nyelven írott irodalmának anyagát állította össze, közel ötezer tételben. Százakra ment a más nyelvű folyóiratok, antológiák, újságok, kalendáriumok, kőnyomatos kiadványok száma. Felméréseink szerint a múlt század elejétől napjainkig több mint kétszáz magyar nyelvű sajtóorgánum látott és lát ma is napvilágot. A hetvenes évektől kezdve, a Trudeau-kormány ideje alatt, angol és francia nyelvű antológiák, folyóiratok, rádió- és televízióadások teltek meg más nyelvekből fordított irodalmi művekkel. Alkotásaink adatai helyet kaptak nemzeti és irodalmi szakbibliográfiákban, lexikonokban és tankönyvekben. Noha ez az egyedülálló lelkesedés napjainkra valamelyest megcsappant, az irántunk táplált érdeklődés továbbra is érezhető. A múlt évben megjelent Encyclopedia of Literature in Canada című, 1300 oldalas kötet például külön szócikkben foglalkozik a kanadai magyar irodalom modern törekvéseivel, Tűz Tamás, Fáy Ferenc, Vitéz György és mások munkássága ismertetésével. Közel tucatnyi egyéni szócikk áldozik magyar származású költőknek, prózaíróknak, irodalomtörténészeknek, bibliográfusoknak. Magyar nyelvű antológia-sorozatunk is kedvező visszhangot keltett országszerte. A városi és egyetemi könyvtárak és könyvesek egyre sürgették az évenként megjelenő kötetek mielőbbi leszállítását. Lélekemelő érzést jelentett magyar írónak lenni Kanadában!

Beadványunkra pozitív és azonnali visszajelzés érkezett az említett ottawai minisztériumból. Folyamodványunkat jóváhagyták, a kért stipendiumot a kiadási költségek fedezésére haladéktalanul ki is utalták. Én voltam talán az egyedüli irodalmi “intézmény” a szétszórtságban, aki tekintélyes összegű honoráriumot tudott fizetni magyar nyelvű alkotásokért. (Kemenes Géfin László egy időre be is keretezte az elküldött pénzesutalványt!) A minisztérium igazgatónője, a magyar származását büszkén hirdető fiatal Judit Young bizalmas levelében sajnálattal konstatálta, hogy antológiánkban nem adtunk helyet az angol nyelvű magyar íróknak. Magyarok ők is – írta meggyőződéssel. – Szegényebb lenne a gyűjteményetek nélkülük! – jósolta.

Munkásságuk ismerős volt számunkra. A gyerekkorában, a szüleivel bevándorolt John Marlyn, Under the Ribs of Death (A halál szorításában) című regénye klasszikusszámba ment megjelenése, 1957 óta. Közismert volt a költő és regényíró Jónás György is, kinek versesköteteit – nagy szó Kanadában! – rendre elkapkodták, s felolvasásain megteltek az auditóriumok szerte az országban. Elismeréssel olvastuk Vizinczey István In Praise of Older Women (Az idősebb nők dicsérete) című, nagy vihart kavart, magánkiadásban megjelent bestsellerét, valamint Robert Marika A Stranger and Afraid (A félős idegen), Szohner Gábor The Immigrant (A bevándorló) és Jónás György Final Decree (Bontóperi válás) című regényét. Mellettük ott volt jó pár többkötetes, elismerést kiváltott költő, némelyik, az új stílusirányzatot – Poetry in Motion – képviselve, Könyves Tamás és Farkas Endre Montreálban, Tihanyi Éva Ontárióban, Nancy Tóth a prérividéken, George Páyerle Vancouverben. A hagyományos irodalmi felfogás szellemében azonban nem is gondoltunk a készülő The Sound of Time című antológiánkban való szerepeltetésükre. Ők angol nyelvűek, és kész. Hátat fordítottak anyanyelvüknek. Vajon mit kezdene műveikkel, gondoltuk, a vámospércsi olvasó? Ellenezte besorolásukat több magyar nyelvű író is. Mintha nem akart volna egy gyékényen árulni velük.

Lássuk a tényeket: (1) Az angol nyelvűek nagy része hazánkban született, ott töltötte személyiségét alakító éveit. Kivándorlásra a mieinkhez hasonló gazdasági, társadalmi, politikai tényezők kényszerítették őket. A Kanadában születettek, köztük Nancy Tóth és George Páyerle, magyarnak vallják magukat. A költő, regényíró és műfordító Páyerle vallomásai így kezdődnek: Vancouveri magyar családban születtem, iskoláskoromig magyar volt az anyanyelvem… Nancy Tóth pedig, bevallása szerint magyar nyelvet tanul Edmontonban, mert Magyarországon szeretne élni pár évig korai nyugalomba vonulása után. (2) A befogadó országban hozzánk hasonló körülmények között kezdték az életüket, átestek ők is az új fészekrakás, a hontalanság, a bizonytalanság traumáján. (3) Műveik – s ez különösen észlelhető a prózaíróknál – magyar tárgyúak. John Marlyn a harmincas évek bevándorlóit ábrázolja. Írásai megtelnek magyar jellemekkel, a Donáthok, Ungárok, Horváthok, Miklós bácsik úgy nyüzsögnek a winnipegi miliőben, mintha Marlyn szülővárosában, Nagybecskereken játszódna le a cselekmény. S azt hirdeti ez a hazájától másfél éves korában elszakadt író, hogy a magunkkal hozott hagyományok megőrzése mindennél fontosabb! Robert Marika, Vizinczey István, Szohner Gábor és Jónás György hősei is magyar származásúak, egy kulturált, a befogadó s bármely más ország polgáraival egyenrangú nemzedéket ábrázolnak. (4) Önérzetükben, lélekben ma is közel állnak szülőhazájukhoz. Ezt bizonyítja az a tény, hogy alkotásaikat a szülőhaza hasznára kívánják fordítani. Évekkel ezelőtt az avantgárd költő, Könyves Tamás kis csoportjával otthon kívánta bemutatni új költészeti iskoláját, az említett Poetry in Motion nevű mozgalmat. Szohner Gábor most dolgozik regényei magyar fordításán. (5) Az a benyomásom, hogy a külföldi magyar írók egy része azért váltott át más nyelvre, mert a hazai irodalmi fórum bezárta kapuit előtte. (6) Végül az egyetemes irodalom számos példája azt mutatja, hogy más nemzetek, a németek, a lengyelek, az amerikaiak magukénak vallják a diaszpórába elszármazott íróikat, még ha más nyelven írnak is.

Antológiánk 1974-ben jelent meg, a két irányzatot képviselők megszólaltatásával. Kedvező fogadtatásban részesült a gyűjtemény, középiskolákban a javasolt olvasmányok közé tartozott. Olyannyira felvillanyozott bennünket sikere, hogy pár év után újabb kötet összeállításába kezdtünk, mely a múlt évben jelent meg, ez is állami anyagi támogatással, a patinás Guernica Editions gondozásában, Blessed Harbours: An Anthology of Hungarian Canadian Authors címmel. Megvallom, kellemes élményt jelentett számomra az angol nyelvűekkel való kapcsolat. Közreműködésük, lelkes fogadtatásuk azt a benyomást keltette az emberben, hogy számukra nagy élményt jelent a magyar nyelvű kollégáikkal való szereplés. Ez utóbbi kiadvány erősségét az angol nyelvűek adják. Hangvételük, őszinteségük, kiegyensúlyozottságok mintha nagyobb hitelt adna műveiknek, mint az érzelmi szempontból elkötelezettebb magyar nyelvűeké. Úgy tűnik, a másodnyelv használata az érzelmi szűrő szerepét játssza az irodalmi alkotás folyamatában. Formai szempontból kerülik a túlzott méretű technikai kísérletezést. Marlyn és Jónás a realista ábrázolási módszert, Robert, Vizinczey és Szohner a vallomásos megjelenítést alkalmazza. Regényeikben kerülik a pátoszt, a ködösítő idealizálást. Viszolyognak az üres retorikától. Nosztalgiamentesen ábrázolják az óhazát, de reálisak Kanada megjelenítésében is. Robert Ilonája kissé lenézi Kanadát kulturálatlansága miatt, Szohner vagabund szabadságharcosai lázadoznak az ország parlagias volta ellen, Vizinczey és Jónás hősei idegenkednek ez ország laza törvényhozói rendszerétől, s képmutatónak találják az újvilág társadalmi móréját.

Stílusukra frissítőleg hat az a tény, hogy nem erőszakolják az angol nyelvi kifejezéseket a sajátosan magyar alkotói képzeletekre. Jónás Katikája keze alatt angolul is “ég a munka”. A Torontóba szakadt székely góbé Kázmér meg “oda mondana” annak a nem jó ügyvédnek, hogy “nem tenné a kirakatba”. S véleménye szerint tele van ez az ország “akasztófára való alakokkal”.

Korábbi tanulmányaimhoz hasonlóan, ma is meggyőződéssel vallom, hogy a kanadai magyar irodalomnak két dimenziója van, a magyar és az angol nyelvű. Az utóbbiak azt vallják, a nemzeti hovatartozás gondolata nem egyedül a nyelvben, hanem a szívben, a lélekben mutatkozik meg leginkább. Könnyet csalt a szemembe Nancy Tóth levele, melyben leírja mélységes érzelmeit a magyar nyelvtenger hallatán, a Ferihegyi repülőtérre való megérkezésekor. Legutóbbi levelében többek között ezt írja: “Örömmel olvasom, hogy kitágítod a magyar író meghatározását. Mint írtam már többször, én magyarnak és inkább európainak érzem magam, mint kanadainak. A nemzeti azonosulás a lélekben van, s nem abban, hogy melyik ország talaját tapossa az ember. Én szeretem és becsülöm Kanadát természeti és más adottságaiért, bensőmben azonban külföldi magyarnak érzem magam…” A misztikumba hajló magyar ősiséget talán senki sem fejezte ki oly meghatóan, mint Páyerle György Ancestry című gyönyörű versében. Aki a budapesti hidak, épületek, tornyok kedves megjelenítésére vágyik, olvassa el Jónás György verseit. Vagy a családi hovatartozás szimbólumát a nagymama kesztyűjén keresztül oly vágyakozással kifejező Tihanyi Éva My Grandmother’s Gloves című feledhetetlen versét. Mind-mind a magyar lélek legmélyéből fakad. Hogy’ lehetne ezeket az írókat és költőket megfosztani magyarságuktól? Kirekeszteni őket a magyar irodalomból?!

Az itteni angol nyelvűeknek nagy szerepük volt és van abban, hogy Kanadában úgy megbecsülik a magyarokat. Hogy bennünket az elit népek közé számítanak. Szerepük van abban is, hogy itt öt angol nyelvű magyar antológia látott napvilágot jeles kiadók gondozásában, ebből három hazai írók és költők munkáiból. S hogy itteni angolszász irodalmárok írásai mint Kenneth McRobbie, John Robert Colombo s a magyarok nagy barátja, a néhai Watson Kirkconnell, illusztris folyóiratokban jelennek meg Csoóri Sándorról, Juhász Ferencről, Nagy Lászlóról, Konrád Györgyről, Petri Györgyről, Faludy Györgyről és másokról.

Irodalmunk hatalmas, párját ritkító intézmény, tele sokrétű irányzatokkal, stílusbeli s immár nyelvi vonulatokkal, Veress Zoltán megítélése szerint kontinenseket átszelő átlókkal, beépülve más nemzetek irodalmába is. E tüneményes sokoldalúsága alapján nevezi az angol irodalmár, éppen irodalmunk alapján, Magyarországot nagy nemzetnek. Nincs ennek párja sehol a földkerekségen. Az irodalmi többnyelvűség nemhogy hátráltatná, de megtermékenyíti nemzeti irodalmunkat. A mononyelvűség kora idejétmúlt. Az írók a modern technológia rohamos fejlődésével, akár a tudományos kutatók, át-átnéznek a kerítésen tematikai, technikai, de még nyelvi gyarapodásuk céljából is. Nem kétséges, hogy a ma más nyelven írott magyar eredetű alkotásokat keblére öleli majd az egyetemes magyar irodalom. Mert csonka maradna nélküle.

Nincs termékenyebb talaja a magyar népi humornak, mint a Székelyföld; mint ez a természeti kincsekben, emberi értékekben gazdag, pusztító történelmi viharok által gyakorta meglátogatott régió a Kárpátok karéjában, az Olt és Maros mentén, Hargitán innen és Hargitán túl, ott, ahol a gondűző-védekező kedélynek minden időkben otthont rendelt a sors. Ábel a rengetegben című regényében Tamási Áron írja a székely humorról: “Valami furcsa, titokzatos szellem talán, mely emberben és tájban egyformán benne van itt. Mely mindig hirtelen csillan fel szóban és levegőben, felhők egén és szemekben. Jön váratlanul, amikor nem gondolja senki, rezdül egyet, mint a láthatatlan kristály, de mire utánakapnál az értelmeddel, már csak állsz tanácstalanul, és látod, hogy minden új színben és új arculatban veszen körül.”

A székely humor a lélek rezdülete; sokkal több annál, semhogy valamifajta góbéságnak lehetne nevezni. Benne egy népi közösség életfilozófiája, szemlélete jut kifejezésre tisztán, számtalan változatban. Történelmi szükségszerűség szülte, s a folytonos küzdelemben meggyötörtek védekező ösztöne, a nehézségekkel szembeni helytállás erkölcsi parancsa tartotta-tartja életben kezdetektől fogva. Sok évszázados népi tapasztalat élményanyaga sűrűsödik s nyer sajátos megfogalmazást a székely adomákban, anekdotákban, tréfákban. Mert a humor mindenkor, mindenütt a keservek és kínok ellensúlyozására szolgál. Hisz az ember egyik legcsodálatosabb képessége – és fegyvere is – a nevetés.

Tagadhatatlan, hogy a nem mindennapi humorizáló hajlam a székelység etnikai sajátosságainak egyike, s mint ilyen, jól rávilágít e népcsoport belső arculatára, karakterére. De merő tévedés lenne a székely népi humor színgazdag változatait – a tréfás népi elbeszéléseket, az adomákat és anekdotákat, a népmeséket, a csúfolkodó népdalokat stb. – egészében és hangsúlyosan holmi “tősgyökeres”, eredendően helyi fogantatású szellemi terméknek tekinteni.

A magyar humor szerteágazó kérdéskörének legkiválóbb ismerője, György Lajos idevonatkozó tanulmányaiban már annak idején rámutatott a mi anekdotáink összefüggéseire az egyetemes európai kultúra hagyományaival. A Székelyföldön termett tréfás népi elbeszélések – adomák és anekdoták – is sok esetben a humor örök életű megnyilatkozási formáit olvasztották magukba, igazították a mindenkori jelenhez. György Lajos megállapította: “A magyar anekdota a műfaj minden tulajdonságát, valamennyi formáját és árnyalatát dús hajtásban egyesíti magában. […] Benne keletet és nyugatot megjárt hírneves tárgyakkal ismerkedünk meg, az ókor anekdotatermő helyeire találunk, a francia fabliau nyomaira akadunk, majd a középkori prédikációs irodalommal és a népies gyökerű schwankkal kerülünk kapcsolatba. Igen sűrűek az olasz novella legkiválóbb mestereivel megállapítható érintkezései, s nemritkán az olyan vonásai, amelyek a világhírű tréfacsinálók – Naszreddin, Arlotto, Gonella, Eulenspiegel – nevével tapadtak meg a köztudatunkban. […] Kimutatható, hogy az egyetemes néphumor és tárgyi lelemény számos vándormotívuma rakódott le a magyar anekdota széles rétegében” (Az anekdota, 1935).

Ezek az egyetemes vándormotívumok sűrűn felbukkannak a mai székely anekdotákban, adomákban is. Egyetlen példa: ugyancsak György Lajosnak a Világjáró anekdoták című könyvében, amely először 1938-ban jelent meg, található A székely pofája című kis anekdota, ami egy közelmúltbeli lejegyzésben is ismeretes, Hideg, meleg egy szájban címmel. György Lajos kimutatta: ez az eredetinek látszó tréfa valójában ókori szülemény; Kr. e. a VI. században a görög Aesopus egyik meséjében ugyanilyen beszélgetést folytat az ember és a szatír, s ezt megismétli Avianus római meseköltő a Kr. u. IV. században, hogy azután Erasmus, La Fontaine, majd Voltaire feldolgozásában is megtalálható legyen. A magyar irodalomban 1536 óta ismert és emlegetett – teszi hozzá a tudós kutató. (Ha valahol, hát az anekdoták területén igazán megfontoltan, csakis kellő körültekintés után szabad kikiáltani valamit hamisítatlan “újdonságnak”…)

Az anekdota tehát, eredetét tekintve, nem mondható sajátosan népi műfajnak; a székely anekdoták is sok szállal kapcsolódnak a nagy múltú nemzetközi hagyományhoz. Régen felismert, örök emberi tulajdonságokra ismerünk bennük. Ma sem ritka gyöngeségeink, fogyatékosságaink “kedves megmutatása” teszi az anekdotát oly élővé napjainkban is. A magyar népi kultúra erdélyi változatainak jeles kutatója, Vöő Gabriella szerint: “A népi humornak csattanó, poén jellegű nyelvi formáit többnyire az anekdotában leljük meg, ahol az ötletes, szellemes, meglepő gondolkodás, a nyelvi formákkal való játék valaki jellemző tulajdonsága. A legtöbb népi anekdota a szellemes, találó válaszok humorával nevettet meg” (Bevezető tanulmány a Tréfás népi elbeszélések című kötetben; Kriterion Könyvkiadó, 1981).

Anekdotáink számtalan változatban bizonyítják, hogy a székely népi humor fő forrása és egyben központi mondandója a “szembehelyezkedők”, az ellenfelek, a hetvenkedők nevetségessé tétele – legyőzése – az ész és a lelemény éles fegyvereivel. Ennek a folyamatos készenléti állapotnak a megtestesítői többek között Tamási Áron, Nyirő József prózájának rokonszenvesen furfangos hősei is, az Ábelek és az Uz Bencék. Védekező humoruk valójában életerő és menedék a mindenkori fenyegetettségben.

Távolabbi múltba visszatekintve: XVII–XVIII. századi emlékíróink, Bethlen Miklósék, Apor Péterék ugyancsak értő élvezői és becsülői voltak a korukbeli székely humornak, ahogyan ez ránk hagyományozott memoárjaikból kiolvasható. A magyar próza első európai rangú művelőjének, Mikes Kelemennek Törökországi leveleiben sűrűn találkozunk olyan anekdotikus elemekkel, melyeket el nem felejthető szülőföldjéről, Zágonból vitt magával a Márvány-tenger partjára, búoszlató otthoni emlékként.

Az egyetemes magyar anekdota-irodalom nagy úttörői, a székely származású Hermányi Dienes József, a Nagyenyedi Demokritus (1759) szerzője, valamint Andrád Sámuel, aki megírta volt az Elmés és mulatságos rövid történetek című munkáját (1789–1790), a maguk idejében számos népi fogantatású anekdotát, tréfás történetet tettek ismertté szélesebb körben, olyanokat is, melyeknek alapmotívuma hosszú vándorlás során jutott el ezekre a tájakra, s nyert aztán itt sajátos színezetet.

A székely népi kultúra kincseinek feltárásában meghatározó szerepe volt a XIX. század második felében Kriza Jánosnak, aki a Vadrózsák című hatalmas gyűjteménnyel megvetette az alapját minden ilyen jellegű későbbi vállalkozásnak. 1863-ban jelent meg Kolozsvárt a Vadrózsák első kötete, s csak a kezdeményező halála után adták ki a továbbiakat. “Kriza – miként a kiváló kolozsvári folklórtudós, Faragó József írta egyik tanulmányában – fél emberéletnyi munkával annyi értéket halmozott fel, amennyit és amelyhez hasonlót utódai közül senkinek sem sikerült találnia […] olyan kerek-egész kulturális hagyatékot rögzített a maga idején, amelynek ma már csak elszórt töredékeit, maradványait lehet nagy utánajárással, száz helyről összekeresgélni.” Balladák, dalok, népmesék, táncszók, szólásmondások, helynevek páratlanul gazdag gyűjteménye maradt az útókorra Kriza János fáradtságot nem ismerő munkálkodásának eredményeként. “Részemről nem volt híja a tárgyam iránti szenvedélyes szeretetnek” – jegyezte meg Kriza a Vadrózsák első kötetének élén közölt Előszóban –, hogy aztán a gyűjtés folyamán őt segítő-támogató “ügybarátai”-ról is hálával szóljon. Ilyen segítőtársa volt – mások mellett – a marosszéki Szentgericén kerek negyedszázadon át tanítóskodó Tiboldi István is, aki nem kevesebb, mint 1232 adoma és 325 eredeti tanítómese gyűjtőjeként-szerzőjeként vette ki részét a munkából.

Kriza Jánosék vállalkozásának példája nyomán indultak el útjaikra Erdélyben a későbbi idők gyűjtői: azok a lelkes értelmiségiek – tanárok, néptanítók, lelkészek –, akik jelentős értékekkel gyarapították az elődök által egybehordott állományt. Közéjük tartozott például a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium egykori magyartanára, Konsza Samu (1887–1971) is, aki diákjaival 1927-ben kezdett hozzá szűkebb pátriája népköltészeti alkotásainak összegyűjtéséhez. (Hatvan helységből 1675 szöveget – meséket, népdalokat, tréfás sírfeliratokat stb. – tartalmazó vaskos kötete Háromszéki magyar népköltészet címmel 1957-ben jelent meg Marosvásárhelyen.) Kortársa, Imreh Lajos (1873-ban született Sepsikőrispatakon) ezen a vidéken, Sepsiszentgyörgy közelében élte le egész életét. Nem mindennapi tehetségével, kivételes egyéniségével, s főként remek humorával afféle hangadó szerepet játszott abban a paraszti közösségben, amely az ő korában még elevenen őrizte a rendtartó székely falu sok évszázados hagyományait. (Sáska sógor című anekdotás könyvét – “egy székely tréfamester hagyatékát” – fia, ifj. Imreh Lajos tordai tanár gondozásában és bevezetőjével adta ki a Kriterion 1986-ban.) Duka János viszont a Bihar megyei Hargitáról származott át Csíkba falusi tanítónak, majd lett belőle tanfelügyelő s a székelyekről szóló anekdoták, adomák lelkes amatőr gyűjtője, aki maga is számos tréfás történettel szórakoztatta egykoron hallgatóit. (Kötetei – Kilenc kéve hány kalangya?, 1982; Üti Páké Barátost, 1995; Mikor hagyja el az ész az embert, 2000 – a székely humor kedvelőinek köreiben igen népszerűek.)

A népi kultúra hagyományos értékeinek feltárása, a szövegfolklór iránti érdeklődés terén szakavatott néprajzosok egész sora munkálkodott Erdélyben, Romániában a közelmúlt nehéz körülményei között is, de különösképpen szembeötlőek a legfrissebb kutatói eredmények. Energiákat mozgósító, sokirányú tevékenységet fejt ki a Kriza Jánosról elnevezett Néprajzi Társaság Kolozsvár központtal, s ilyen összefüggésben érdemelnek említést a fontosabb könyvkiadók (Mentor – Marosvásárhely, Kriterion – Kolozsvár, Pallas-Akadémia – Csíkszereda), valamint a folyóiratok egy része (Művelődés, Korunk).

Ám arra is volt példa a közelmúltban, hogy írók vállalkoztak folklórszövegek, nemritkán népi humorváltozatok begyűjtésére. Így láthatott napvilágot Bözödi György lejegyzésében szülőfaluja kiváló mesemondójának, Bágyi Jánosnak A tréfás farkas című mesekötete 1942-ben; 1958-ban pedig megjelent Az eszös gyermök. Az írni-olvasni nem tudó, öreg székely pásztorembertől, akinek a faluban otthona sem volt, de akiben tovább élt az ősi mesemondók igazi hagyománya, Bözödi összesen 110 mesét jegyzett le.

Más természetű vállalkozás volt a költő Horváth Istváné, aki 1971-ben kiadott “írói falurajzával”, a Magyarózdi toronyaljával aratott nem akármilyen sikert – bemutatván szülőfaluja ősi eredetű néprajzi értékeit is, a népmeséket és hiedelmeket, a szerelmes verseket, táncszókat, katonadalokat, gyermekmondókákat stb. “Én vagyok ez a könyv – írja Horváth István az előszóban. – De nem csak én. Az a nép is, amelyhez tartozom, amellyel – vagy amelyekkel – összefűznek a borzongató hiedelmek, varázslások, szokások, játékok, a népköltészet gazdag csillagos ege, s a nyelv, melynek egyes szavai a ködös ősidőktől visszahangzanak ide.” Magyarózdon is a népköltészet csillagos ege alatt élt együtt a borzongató hiedelmekkel a népi humor megannyi villanata a közösség mindennapjainak és ünnepeinek forgatában…

Nem egy karcsú könyvecskét, de terjedelmes köteteket lehetne egybeszerkeszteni az erdélyi magyar folkloristák által megmentett, lejegyzett hiteles népi szövegekből, ezen belül a székely népi humor színes változataiból. De a futólagos rápillantás alkalmával sem maradhat említés nélkül azoknak a kutatóknak, gyűjtőknek a neve, akik időtálló életművet hoztak tető alá ezen a szakterületen. Például Faragó József, Nagy Olga, Vöő Gabriella, Keszeg Vilmos, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos, Balázs Lajos, Seres András, Ráduly János kötetei és tanulmányai, a marosvásárhelyi Barabás Lászlónak a sóvidéki népszokásokat, dramatikus hagyományokat feltáró könyvei (Forog az esztendő kereke, 1998; Aranycsitkók, maszkurák, királynék, 2000) beszédesen tanúskodnak az elvégzett munka arányairól és minőségéről.

Jelen válogatásunkban csupán ízelítőt nyújthatunk a népi humor Hargitán inneni – Hargitán túli értékeiből, a székelység kedélyvilágának megtartó erejű gyöngyszemeiből. És úgy hisszük, nem hiábavaló manapság megmártózni néha a vidámság nedveiben. A nagy francia filozófus, René Descartes a XVII. század első felében azt tanácsolta kortársainak, hogy hárítsák el maguktól s szeretteiktől a szomorú gondolatokat, mivelhogy azok ártalmasak az egészségre. A humor tehát még a fertőző vírusok ellen is nyújthat némi védelmet az emberiségnek.