Az egyre termékenyebb Méhes Károly írói pályája ezeket az értékeket erősíti. Sajátos hangú, ízig-vérig modern, ugyanakkor a történetet mindig középpontba állító írásai olyan olvasmányok, amelyek egyrészt szórakoztatnak, másrészt a lét, a személyiség alapkérdéseit feszegetik. Korábban is megfigyelhettük nála, hogy különösen fontos számára a narrátori funkció, az írói én aktív jelenléte. Kötetnyitó, többszörösen is kiemelt jelentőségű művében, a Villibald Katz feltalálásában jól láthatjuk ebbéli törekvéseit, valamint az imént jelzett irányt: a “lét és idő típusú” megközelítés esztétikai eredményeit. Egy elképzelt személy keresése áll mindvégig a történet fókuszában, miközben ide-oda viszi olvasóját írónk, térben és időben egyaránt, s közben folytonosan ott rejlik az alapprobléma: az én és az azonosság kutatása, a valóság és az álom határa, vagy ahogy a kötet ajánlásában találjuk: “A keresés, az utazás, a vágyódás és néha a menekülés a Méhes-írások alappillérei, amik meghökkentő momentumokkal, finom iróniával és értő lélekrajzzal egészülnek ki.” Ugyanakkor érzelmekkel teli az a befejezés, amelyben egy tallinni kórházi ágyon megtalálja azt a haldoklót, aki az ő értelmezésében azonos azzal, akit oly szenvedélyesen keresett. S “az angyalok között”, ahol talán a legközelebb vagyunk azokhoz, akiket keresünk, rájön arra, hogy a keresésnek megvan az igazi értelme, eredménye.

Bizonyos műfaji érdekességeket is megfigyelhetünk az új Méhes-kötetben. A novella határai kitágulnak, már-már a kisregény felé mutatnak. Egy-egy történet jellege túlnő a kisepika lehetőségein. Másrészt ugyan különálló műveket olvasunk, ám az egész könyv szerkesztettsége szerves egymásra épülést mutat. A művek világa mögött leginkább az a közép-európaiság húzódik meg, amelyben szerzőnk is él, s amelyre gyakran tekint iróniával, esetenként hűvös távolságtartással. Mindezek a vonások ötvöződnek a már jelzett személyességgel, a narrátor szubjektív eljárásaival. A Térj vissza oda egy másik közép-európai írót is megidéz. Aki “egy kórház ötödik emeletéről átbucskázott az öröklétbe”, nem más, mint Hrabal, s akit hősünk korábban hiába keresett az Arany Tigris sörözőben. Az ilyesfajta momentumok nyilvánvalóan nem véletlenek: jelzik az író esztétikai vonzódásait, de az életrajz egyes elemei iránti rokonszenvet is. S bár az imént a közép-európaiságot emlegettem, azt nem állíthatjuk, hogy a térség jellegzetes történelmi-társadalmi vonatkozásai túlzottan nagy teret nyernének ebben az írói világban. Egyébként apjuk halála után a két ikerről, Barnáról és Farkasról szól a történet. Itt is uralkodik a keresés, a kutatás mozzanata, hiszen őseiket, gyökereiket indulnak fölkutatni, miközben nagyszüleik házát akarják vissza perelni. Miként több Méhes-műben, a drámai fordulat itt sem marad el: a befejezés különös, egy titokzatos autóbalesettel. Írónk kiválóan ért tehát ahhoz, hogy miképpen elégítse ki olvasóinak igényeit, ám mindez nem jár semmiféle sekélyes megoldással. Inkább azt látjuk, hogy Méhes a sztori eredendő becsületét akarja helyreállítani, miközben nem enged olcsó csábításoknak.

Nem tesz ilyet a Sherlock Holmes utolsó kalandja című műben sem. A keresés-kutatás helyét itt az elvágyódás érzése veszi át, hiszen a novella hőse “egész kisfiú kora óta nyomozni akart”. Más művekhez hasonlóan itt is megfigyelhetjük, hogy feltűnően sok ember hasonlít egymásra. No, nem annyira, mint az előző írásban a zenész Kádár Jánosra, ám a hasonlóság keresése és fölfedezése gyakran része az azonosság, önazonosság kutatásának. A kétségkívül élvezetes történetek így lesznek a lélektani összefüggések föltárásának terepeivé. A Sherlock Holmes… alakja a karácsonyi bevásárlás közben (aminek végén csak töpörtyű kerül a kosarába) egy “hegyes fejű” emberre figyel, s aztán “kiéli” gyermekkori nyomozói vágyait. Ezzel egyben le is számol ama bizonyos vágyakkal, miközben lejátszódik benne sok régi életpillanat.

A kötet közös vonásai közé tartozik az is, hogy Méhes Károly igen változatos előadásmódot használ különböző novelláiban, s ezek között különös helyi illeti meg a Tizenhárom éves Szent Mártont, amelyben részben a napló műfajában szólal meg a történet. S a drámai fordulat itt is föltűnik: amikor a fiú – a címben jelzett szent példája nyomán – segíteni akar egy hajléktalannak, egy pingpong asztal alatt annak: megfagyott holttestére lel. És említhetjük a Magyar Írót, ahol – a magyar írósors legújabb kori, szponzoros visszásságait leleplezése mellett – ugyancsak tragikus fordulat megy végbe: a hősünket nem egészen önzetlenül támogató gazdag embert a nyílt utcán lelövik, mint a valóságban Fenyő Jánost. Ám mint a szépirodalmi művekben gyakran (lásd: Németh László Iszonyát), a főhős felszabadultság érzése ekkor jelentkezik, anélkül, hogy maga bűnös lenne. Lélektanilag hiteles, pontos ábrázolás ez is. S a rendkívüli, meghökkentő megoldásokra is szolgáltat példát bőséggel Méhes. Vegyük a Pascal anyukáját, amelyben a címbe emelt asszony azzal véteti magát észre, hogy sorra “beavatja” fiának kortársait, s attól lesz “híres”, hogy fiatal fiúk szüzességét veszi el. Általa különös, bizarr világot mutat be a mű, jelezvén, hogy valóságunktól nem idegen az ilyesfajta eltévelyedés sem.

Az írósors kedves témája a szerzőnek. A Magyar Író mellett jellemző mindez a Thomas Mann & Co. valamint az Ahogyan az meg vagyon írva című írásokra. Az előbbiben bizonyos amerikai ürességeket leplez le egy élvezetes történetben, az utóbbiban pedig egy fiatal magyar író átmeneti, vidékre menekülését mondja el. Fordulatos cselekményszövés, érzékletes stílus jellemzi írásmódját itt is, miként művei jó részéről is ezt mondhatjuk. A kötetzáró és címadó novelláról hasonlóképpen. Talán itt összegzi a legszerencsésebben azt “amit kimunkált írói pályáján” s azon belül ebben a kötetben. A kutatás, a keresés, az emlékek utáni “nyomozás” mozzanatait itt is megtaláljuk, ebben a különös hangulatú, számos titokzatos mozzanatot tartalmazó novellában. János Weingruber úr vendége, ám igen sajátos körülmények között. A vendéglátó ugyanis egyáltalán nincs jelen személyesen a történetben, csupán a mű hősei idézik föl alakját eltérő módon. Már-már a Godot-ra várva jut az olvasó eszébe, meg persze az, hogy a modem irodalomban nem ismeretlen az eljárás, vagyis az, hogy a főszereplő nincs is jelen. A fentiekben jelzett, más műveiben megismert értékek és írói erények ugyancsak jellemzik e művet. A fikció és a bölcselet, a hagyományos történet és az elmélyült lélekrajz nagyszerű példái a kötetben olvasható írások.

Sokáig azok közé tartoztam, akikben – a szocialista oktatási rendszer és propaganda hatására – az a kép alakult ki a Vörös Hadseregről, hogy annak katonái kizárólag humanitárius célból érkeztek Magyarországra a második világháború során. Kenyeret osztva, tangóharmonikázva, a lakosságot gyámolítva, pontonhidakat építve, örömet és bizakodást árasztva, karjuk közé időnként mosolygó kisgyermekeket kapva, szinte lövések nélkül jutottak el Battonyától (valójában Gyergyótölgyestől) Nemesmedvesig. Ha mégis lőttek, hát kizárólag a fasisztákra lőttek. El-elhangzott persze a rokonságban egy-egy frontélmény, néhány történet. Nagyanyám például összekormozta, és öregasszonynak öltöztette be nagynénémet a felszabadítók érkezésének hírére. Apám keresztanyja pedig, a hozzájuk beszállásolt németek és oroszok közötti kulturális különbségekről ejtett szót olykor-olykor. Mindez mégsem módosította jelentősen az iskolai ünnepségeken, tévéfilmekből szerzett tudásomat. A németek embertelenek voltak, az oroszok melegszívűek, ámbátor nem ismerték az angol vécét.

Akkor azonban elhűltem, amikor anyósom elmesélte, miként ölték meg tévedésből a már említett felszabadítók “Antal bátyját”, valamint a szovjet sorállomány zaklatása elől náluk éjszakára menedéket kereső állapotos asszonyt. Tévedésből, miután eltévesztették a házat, eredetileg ugyanis a szomszéd családot óhajtották volna kiirtani. A történet szálai messzire vezetnek. Itt most elég egyetlen megjegyzés a családi hagyomány őrizte esetről. Mégpedig az, hogy a népi narratíva, megelőzve a Lyotard neve fémjelezte posztmodern felfogást, bizony ütközött a tudománnyal. Jelesül a történelmi materializmussal, bár nem egészen a filozófiai elvárásnak megfelelően. Éppen megfordítva: ezúttal nem a tudomány bizonyult az igazság letéteményesének, hanem a népi emlékezet. A nép, nyilván tévesen, nem a haladó ideológia elvárásainak megfelelően azonosította a jókat és a rosszakat. Fennállt tehát annak veszélye, hogy a tudatában kialakult hamis képzeteket továbbadja. A szocializmusban-kommunizmusban ezért igyekeztek a kollektív emlékezetet (is) államosítani.

Kuntár Lajos könyve, A véres Don ennek a törekvésnek esett áldozatául, csaknem szerzőjével együtt. Íróját letartóztatták, majd terhelő adatok hiányában szabadon engedték. Az 1943-ban megjelent munkát fasiszta szellemű, szovjetellenes, megsemmisítendő sajtóterméknek minősítette az Ideiglenes Nemzeti Kormány, amely csupán átmenetileg viselte nevében a nemzeti jelzőt. A mű nem nyerte el Moszkva és a honi moszkoviták tetszését. Ellene szólt a magyarság iránti lojalitása, továbbá nem dicsőítette gátlástalanul, a már alakuló kánon elvárásainak megfelelően a Vörös Hadsereget. Tárgyilagossága, enyhe pátosza bűnnek számított. Gyilasztól tudjuk, Sztálin mennyire érzékeny volt hadserege – erősen megkérdőjelezhető – becsületére. Minden Szovjetunió elleni megnyilvánulást ekkor már üldöztek. Elítélték az egyéni helytállást és a humánumot, ha az a bolsevistákkal, a bolsevizmussal szemben történt. Az abszolút jóvá a sztálinizmus vált, minden más az abszolút rossz kategóriájába került. A magyarságot kollektív bűnössé nyilvánították. Bűntudatot keltettek, bár vezetői hozták a rossz döntéseket, akik közül nem egyet kivégeztek. Kuntár Lajos életét végigkísérte – a szocialista évtizedek alatt – “háborús bűne”, amiről a könyv utószavában beszámol. Még 1967-ben is utánanyúlt – mint írja – a párt (az MSZMP). Az üldöztetés ellenére nem állt félre duzzogni. Nem “a mi-mindent-csinálhattam-volna-ha-hagyják” búsmagyarjai, hanem az “ahogy lehet” nemzetépítői közé tartozott, tartozik. Mára, kilencvenedik életévéhez közeledve, elmondható róla, hogy feladatvállalása – a saját szintjén – megegyezett az illyési, kodályi, László Gyula-i sorsvállalással.

A tüzérnek kiképzett hajdani fiatalember, egy éleslövészetet követően, megrettenve fegyverneme pusztításától, haditudósítóvá képezte át magát. Ebben a minőségében indult el a frontra. Tudósításai a helyszínen, a Don mentén születtek. A 2. magyar hadseregről negyven éven át – tisztelet a ritka kivételeknek – jobbára elítélően, cinikusan, nyílt kárörömmel írtak műkedvelő publicisták és hivatásos történészek. Ezért nyúlfarknyi öszszefoglalásként, mielőtt átadnám a szót az eseményeket átélő szerzőnek, álljon itt Szakály Sándor véleménye a kiküldött honvédek felszereltségéről, harci szelleméről, helytállásáról. A történész a következőképpen látja utólag, számos, akkor ismeretlen tény birtokában a történteket: a keleti hadszíntérre induló hadsereg rendelkezésére bocsátották mindazt a fegyverzetet és felszerelést, amit az országban visszamaradó haderő nélkülözni tudott. (Ne feledjük: Trianont követően jószerivel lefegyverezték Magyarországot.) Az előírt fegyvermennyiség csaknem kétszeresét kapta meg a 2. hadsereg. Az itthon állomásozó alakulatokat szinte levetkőztették. A honvédeket 1942 áprilisa és júliusa között szállították a frontra, ahol körülbelül kétszáz kilométer hosszú arcvonalon álltak szemben az ellenséges csapatokkal.

A 2. hadsereget – állítja Szabó Péter – győzni vagy legalább a győzelemben jelképesen közreműködni küldték ki. Magyarán: nem eleve vágóhídra szánták őket. Horthy biztosítani szerette volna a bécsi döntések eredményeit, sőt, talán messzebbre tekintve, véglegesíteni akarta az új világrendben az ország helyét, szerepét. A német legyőzhetetlenség mítosza ekkor még úgy élt, mint napjainkban az USA-é. Azután éppen itt, Sztálingrádnál foszlott szét. A hadjárat kényszerű, de felelőtlen kaland volt – summázta a lényeget Nemeskürty István, Requiemje megjelenése után harmincegy évvel. A hadsereg – ez többek véleménye – erején felül helytállt.

A fronton a kezdeti bizakodást a kétségbeesés, azután a reménytelenség váltotta fel. Az előrenyomulást követően, 1942 telén, a szovjet Vörös Hadsereg döntő sikereket ért el Sztálingrád térségében, majd ellentámadásba lendült. A német hadvezetés 1943. január 24-én a hadsereg egészét kivonta a harcokból. A túlélőket gyülekezőhelyre irányította. A magyar hadsereg ennek ellenére, súlyos veszteségei dacára mégis, több helyütt február elejéig kitartott védőállásaiban. A jelentős térnyerést eredményező szovjet támadás következtében a magyar erők vesztesége – 1942 áprilisától 1943 áprilisáig – mintegy százhúszezer főt tett ki. Az ország először érezte meg igazán – Szakály szerint – a háború súlyát. A 2. hadsereg csapatait 1943 márciusa és májusa között szállították vissza az országba.

A véres Don első bekezdése fölött az 1942. június 28-ai dátum áll. Hajnali két óra van. A második magyar hadsereg rövidesen megindul végzetes útján. A fiatal haditudósító türelmetlenül, izgatottan várja a támadás pillanatát. Néhány nap híján egy éve, még minden bizonytalan volt. P. E. Schramm – eredetileg történelemtanár, katonai feladatát tekintve a Szovjetunió elleni támadásban való magyar részvételt kezdeményező katonai törzs budapesti tagja – a következőket jegyzi a naplójába: “kikristályosodott a gondolat (ha a magyarok nem állnak kötélnek): a népi németjeinket kell rávenni, jelentkezzenek önként a frontra.” A magyarok azonban kötélnek álltak. Magabiztos, jellegzetes magyar karakterű férfiak jelentek meg a képes újságok címlapjain, vállukon hol géppuskával, hol gomblyukukba virágot tűző fiúcskával. Utóbbi esetben kevésbé magabiztosak, inkább bánatosan merednek a semmibe. Azután rájuk csapódik a vagon ajtaja. Az úton, szovjet földön partizántámadások érik őket. Felszerelésük, bajtársaik egy része odavész, de célhoz érnek. Rendezik soraikat. Most együtt várják a támadás pillanatát. “Két óra tíz perc… Percenként kétszer-háromszor is megnézem órámat – írja Kuntár Lajos. – Még engem is idegesít ez a nyomasztó csend, pedig tudom, hogy miénk a kezdeményezés. Bajtársaimat is nyomasztja a nagy csend, mélyeket lélegeznek.” Két óra tizenöt perckor megszólalnak az ágyúk. Ezt követően harcba indulnak a bombázók és a szárazföldi csapatok. Önkéntesek és besorozottak, áldozatok és emberségüket megőrző valódi hősök. Hőst – állítja Seneca és Hemingway – megölni ugyan meglehet, de legyőzni nem. Hős az, teszem hozzá, akiben nem lehet elpusztítani önnön emberségét.

A győzelem reménye még él. A 2. magyar hadsereg egyelőre győzedelmesen vonul előre. Kuntár Lajos riportokat készít, számot vet saját és bajtársai érzéseivel. Úgy véli, a magyar katona “tudja, hogy nem csak a hazája, családja, hanem az egész művelt világ sorsa jövője felett őrködik itt a Don-parton. Az ő fegyvere űzte sok száz kilométerre, keletre a szovjet erőket, s ébersége tartja távol azt a veszedelmet, amit a bolsevizmus jelentett egész Európára. […] Hivatásunkat teljesítjük most is, de óriási különbség van a régi és mostani küzdelmünk között. Történelmünkben hányszor kellett fegyvert fognunk a Kelet felől fenyegető veszedelmek elhárítására! Ezek a harcok önvédelmi harcok voltak ugyan, de egyben a Nyugat védelme is. […] Ebben a háborúban nem a mi házaink, falvaink, városaink s mezőink pusztulnak a hadszíntér elkerülhetetlen következményeképp s ezúttal nem egyedül harcolunk, hanem velünk van jóformán egész Európa.”

A mieink hivatástudatáról – a német és magyar hadsereg között összekötőként működő – Hermann von Witzleben tábornok, a következőket mondja: “a magyar tisztek – kevés kivétellel – a nemzetiszocializmust mint pártideológiát elutasították.” A legénységből pedig többé-kevésbé hiányzott a háború szükségességének megértése. “Ha a csapat és a vezetés küldetésében nem talál értelmet (példa: magyarok a Donnál), mindkettő kudarcot vall.” A Hitler-ellenes Witzleben vezérőrnagy nem tartja kielégítőnek a harci morált.

Előrenyomulás közben a katonák itt-ott kereszteket állítanak. Feliratuk arról tanúskodik, hogy felszabadítóként érkeztek, a szabadságot hozták el az orosz népnek. A gyakran kétnyelvű szöveg többnyire ekként hangzik: “Oroszok! Itt járt a magyar hadsereg. Keresztet, földet, szabadságot visszaadott nektek!”

Természetesen lehet vitatkozni azon, hogy a magyar csapatok szovjet földön valóban a kereszténységet, a nyugati kultúrát védték-e? De ne feledjük: Sztálin Szovjetuniója a hitleri Németországhoz hasonlóan agresszív, totális hatalom volt. Lengyelországot még nagy egyetértésben darabolták fel. (Ribbentrop a saját és Molotov nevével fémjelzett paktumot követő fogadással kapcsolatban megjegyezte, hogy ilyen kitűnően – ti. a szovjet elvtársak körében – már csak legrégebbi náci párttagok között érzi magát.) Lengyelországot megtámadták a szovjetek, akárcsak Finnországot, ahová magyar önkéntesek érkeztek a Vörös Hadsereg elleni “honvédő” háborúba. A táborok megnyitásával (1930-ban születik meg a Gulag), a katyni tarkón lőttek tömegsírjaival, az azt követő hazug propagandával, pedig Sztálin nem csupán méltó társnak, de Hitler mesterének bizonyul. Annak hangoztatása, miszerint szervilis módon, a német nyomásnak engedve léptünk be a – a később testvéri – Szovjetunió elleni háborúba, szintén veszít morális értékéből bizonyos tények ismeretében. L. Jerzewsky a következőket írja a (másoknál kárhoztatott németbarát) szövetségi hűségről: “A szeptemberi hadjárat első tizenhat napja alatt Friedrich Werner von Schulenburg, a moszkvai német nagykövet erélyesen követelte, hogy a szovjet fél tartsa be a szerződés feltételeit, nevezetesen: támadja meg Lengyelországot. Ez 1939. szeptember 17-én, hajnali 3 órakor meg is történt.”

Ezt követi az addigi történelemben példátlan cinizmussal végrehajtott, a náci módszereket előrevetítő katyni mészárlás. Dimitrov – egykor sűrűn szajkózott – fasizmusmeghatározásából annyi mindenesetre igaz, hogy míg a nemzetiszocialisták nyíltan alkalmazták és vállalták a terrort, addig a kommunisták szemérmesebbnek, hatásosabbnak, valamint kitartóbbaknak mutatkoztak annak alkalmazásában. A magyar közvélemény döntő többsége az antibolsevista propaganda hatásának megfelelően ítélte meg a Szovjetuniót. Ennek a propagandának komoly valóságalapja volt.

Kuntár Lajos a harcteret járva a háború elkerülhetetlen, minden hősiességet megkérdőjelező eseményeivel találkozva ezt jegyzi le: “A szag minden lépéssel erősödik. Bomlásnak indult emberi és állati hullák bűze ez. Hányinger fog el és a gyomrom felfordulással fenyeget. De legyőzöm pillanatnyi gyengeségemet és folytatom utamat.” Egy haditudósítóval szemben, minden létező társadalomban, támasztanak bizonyos követelményeket. A propagandagépezet tagja, ami eleve megszabja feladatát. (A gond természetesen csak a demokráciákban jelentkezik, a totális rendszerek – nácik, kommunisták – azonosítják magukat az igazsággal, a problémát így mintegy önműködően megoldva.) Kuntár Lajos – talán ösztönösen, talán tudatosan – azt az utat választotta, hogy általánosságban nem kérdőjelezi meg a propaganda jelszavait, ellenben konkrétan mindig beszámol az azokkal ellentétes, valódi tapasztalatairól is. (A Horthy-érában sem javasolták könyve kiadását, mivel a harci szellemet rontotta volna némelyek szerint; végül Somogyváry Gyula közbenjárásának köszönhette megjelenését.) Haditudósítóként a helytállás hősiességére, a bajtársak leleményességére helyezi a hangsúlyt, de azt véletlenül sem állítja, hogy mindenben – mondjuk fegyverzetében – kiválóbb lenne ellenfeleinél a magyar hadsereg. A szovjetekkel páncélos csatát vívó tüzérparancsnok szavait például így adja vissza: “Az ellenségnek több harckocsija volt, így itt fontos szerep várt ránk. Az ellenséges harckocsik mind a T–34-esekhez tartoztak. Ezeknek a típusoknak olyan erős páncélzata van, hogy lövedékeink legtöbbször hatás nélkül pattannak le róluk.” Másutt, a könyv vége felé hírhedtnek nevezi a szerző azokat a páncélosokat, amelyekkel a későbbi nemzedék legendás T–34-esekként találkozhatott; előbb az iskolapadban, majd testközelből, 1956-ban, az utcán. A hazai – a trianoni tiltás miatt – csak közvetlenül a háború előtt (és közben) gyártott Turán, Tas és Toldi páncélosokról viszont alig-alig hallhatott. Ezzel szemben a lovasságról – mint a magyar anakronizmus és esztelenség fegyverneméről – gyakran esett szó. Valódi teljesítményeikről, sikereikről viszont szinte soha. (Ez alól talán Nemeskürty István könyvének, a Mi történt velünk?-nek idevágó része kivétel.) Azt se felejtsük azonban, hogy a Don-kanyarból mindössze kilenc magyar harckocsi tért vissza… Magyarázatképpen: előfordultak a kiképzés fogyatékosságai, a harci tapasztalatok hiányai mellett például olyan stratégiai tévedések, amelyeket a német hadvezetés követett el (erről még lesz szó), bár a magyarok jó előre figyelmeztették őket. Ilyenkor a mieink saját érdekük ellenében, valami nehezen megmagyarázható szövetségesi hűség és absztrakt becsület jegyében kitartottak, legtöbbször életük árán. Mi mindössze annyit kérdezhetünk, miért ez a kóros, máig ható, a nemzet felét mostanáig jellemző megfelelési kényszer?

Visszatérve a T–34-esekhez, hiába csűrném-csavarnám, annak tudatában nőttem fel, hogy a mi hőseink bizony ezekben a tankokban ültek. (Többnyire öten: négy páncélos – a népek barátságát szimbolizálandó: egy orosz, két lengyel, egy grúz [ha jól emlékszem a filmsorozatra] –, meg egy német juhászkutya). A Vörös Hadsereg ellenségei tehát a mi ellenségeink voltak. A bűnös horthysta csapatok, amelyek szemben álltak velük, természetesen ebbe a kategóriába kerültek. Ezen a (szocialista érában) kialakított makulátlan barát-ellenség képen kellemetlen foltként jelent meg nagyapám esete, akit egy Rata vezetője akart legéppuskázni. Nem a fronton, ami érthető lett volna, hanem a hátországban. A malomból kijőve – molnár volt a mestersége – vette célba. Miután bemenekült egy híd alá, a derék pilótanő többször megfordult a levegőben, szabályosan vadászva rá, újabb és újabb sorozatokkal próbálkozott. Mindezt azért említem meg, mert emlékeztetni akarok rá: sikerült – nyilván sokunkkal – elfeledtetni, hogy az április 4-éken ünnepelt hős felszabadítók bizony a mi nagyszüleinkre lőttek.

A harctéren – így Kuntár Lajos könyvében is – feltűnnek a magyar hadvezetés prominensei. Szombathelyi Ferenc vezérezredes (őt a háború végeztével a jugoszlávok karóba húzzák majd), Csatay Vilmos vagy Jány Gusztáv hadseregparancsnok. Időnként lelkesítő szavakat szólnak, melyeket a szerző lejegyez. Az utolsó, Hősök, akikkel találkoztam címet viselő fejezetben azonban tizedesek, szakaszvezetők, őrmesterek, hadnagyok neveivel találkozhatunk. A magyar katonai elit, hangzatos frontbeszédei ellenére, tisztán látta a helyzetet. Hermann von Witzleben tábornok emlékirata szerint, a német összekötő tisztek és a magyar hadtestparancsnokság közötti viszony addig volt jó, amíg Csatay tábornok helyettesítette a sebesült Jány Gusztávot. Jány, bár a németekhez mindig szívélyes volt, állandóan szóvá tette az élelmezés és felszereltség hiányosságait, a páncélelhárítás elégtelenségét. Röviden: a németeket folyamatosan emlékeztette betartatlan ígéreteikre. A kecsegtetés azonban kecsegtetés maradt, sohasem vált fegyverré, élelmiszerré, általában utánpótlássá. A reménységet mégsem adta fel a vezetők legtöbbje. Meglepő – és tragikus –, hogy például a Honvéd Vezérkar főnöke nem okult a “korábbi német ígéretek be nem tartásából” – mondja teljes joggal Szabó Péter –, és nem kételkedett az újabb hadianyag-szállításokkal, felszerelésekkel kapcsolatban tett üres szavakban. A németek hitegetését, az 1943 januárjában – Göring születésnapjára – Berlinbe utazó honvédelmi miniszter is komolyan vette. A nagy orosz támadás előkészületének hírére Keitel azt “mondta – olvashatjuk Nagybaczoni Nagy Vilmos emlékiratában –, hogy a főhadiszálláson említett erősítéseket most már gyorsan a frontra juttatja. A 2. magyar hadseregnek tartalékokat és megfelelő felszerelést és ellátást biztosít.” Göring részéről szintén hasonló tartalmú ígéret hangzott el, de a szavak, miként közismert, nem váltódtak tettekre. A doni magyar hadsereg magára maradt.

Az utolsó előtti fejezet a Szemben Tél tábornokkal címet viseli. I. Miklós cárnak tulajdonítják a mondást, miszerint Oroszországnak két megbízható tábornoka van: Január és Február tábornok. A magyar katonák megtapasztalták a kijelentés igazságtartalmát. “A hideg – írja Kuntár Lajos – percről percre erősebb. Nappal is harminc fok felett volt, de most már legalább negyven fok körül van. […] Teljes fehérneműkészletem rajtam van. Négy rend. Aztán pulóver, bőrmellény, köpeny és legfelül a hólepel. Arcomat három hósapka védi.” Közlekedni szánkón és sílécen lehet.