Félve kérdezem néha magamban, hogy a magyar irodalomban lesz-e olyan űrutas, akinek az egyetlen szubsztancia, azaz a vallásos-misztikus költészet földjéről az ontológia Mars-bolygójáig sikerül eljutnia? A kisebbségről (akiket nagyon szeretek!) nem is beszélve, nálunk eddig a legnagyobbak is (Ady, Babits, Berzsenyi, Pilinszky, Weöres) platonisták voltak, egy földi és egy égi világ hívei. A Bibliában személyes lényként jelent meg számukra az Elgondolhatatlan “Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér…” Persze meg kell vizsgálni akár az Ady-, akár a Pilinszky-féle istenképzeteket. Mennyire mítoszok ezek (mert ha azok, érvényesek!), és mennyire a bibliai monoteizmuson, tehát az eredendően egy irányban magyarázott Ábrahám- és Mózes-látomáson alapulnak. Ahogyan ez az egész keresztény Krisztus-kultuszban is uralkodó evidencia lett és maradt.

Ez furcsa módon akkor tűnik ki legjobban, ha fölmérjük: a XVIII. századig az ember egyre nagyobb lett (Sumertől kezdve). Attól fogva fokozatosan kisebb. Addig úgy látszott: minden ismeretlennek, minden föladatnak fölébe tudott kerekedni, meg tudta oldani. Ma már csupa megválaszolatlan kérdés, csupa nálánál milliószor bonyolultabb rendszerek és erők gyűrik maguk alá. A kétségbeesés léthelyzetének a foglyai lettünk?

Elképzelni is nehéz, hogyan gondolkodhatnánk és rendezhetnénk be világunkat másként, ha nem így történt volna. Úgy is kérdezhetném: hogyan intézhetnénk dolgainkat jobban? Hiszen egyáltalán nem vagyok a lemondás, a belenyugvás, az elkerülhetetlen, mert előre megírt végzet hitvallója. Az úgynevezett isteni gondviselésnek se szeretném megadni magam. A halálról is azt gondolom: búcsúvételem után is itt maradok, csak nem individuálisan. Az egyedi formák az evolúció millióéves folyamatának következményei, természetes, hogy létem föltételeinek megszűnése után ugyanaz a sajátos alakzat, aki-ami én vagyok, nem jelenhet meg újra: az adottságok változása miatt konkrét megkülönböztető, egyszeri vonásait nem őrizheti meg egyetlen lény sem.

Elviselhetetlenül fájdalmas veszteség ez. Semmi sem teheti meg nem történtté vagy jóvá. A létegészt csak mint végtelen események sorozatát, megállíthatatlan alakváltozását határozhatjuk meg, melyben minden dolog egyformán mulandó és keletkező. Van is, nincs is. Ez az, ami számunkra, a mi érzelmi világunkban misztérium vagy inkább abszurditás. Az emberiség íratlan vagy írott hagyományai erre többnyire olyan választ adnak, amely valójában megkerüli a kérdést. Azt mondják: kell lennie, sőt van is egy másik lét. És az az igazi. A földet elfogadják semminek, látszatnak, mulandónak, mely fölött az örök dolgok állnak. Ennek a hol vallási, hol mitológiai mindenségképnek a fő alakjai istenek vagy egy isten. Az indiai brahmanizmus vagy hinduizmus mindig ingadozott az egy vagy sok isten gondolatának dolgában. A jahvizmus, a kereszténység és a mohamedanizmus az egy, egyetlen isten elvéből indul ki. A buddhizmus se egy másik mindenség, se valamilyen abszolút lény föltételezését nem fogadja el.

Az európai, a nyugati kultúra és civilizáció mindenesetre több mint kétezer évet töltött azzal, hogy ezt a “szent tanítást” ember és idő fölé helyezze. Még arra is hajlandó volt, hogy az első ezer év utáni szakadást zárójelbe tegye. Vagyis történelmen kívülivé. Az már a keletiek, az úgynevezett ortodoxok hibája volt, hogy még a Konstantinápolyt fenyegető török hadak ellenében sem voltak hajlandók összefogni Rómával. Az lett a szörnyű jelszó: “Inkább a turbán, mint a szimpla kereszt!” Ennek a vak, megátalkodott ellenséges indulatnak aztán mi, magyarok is áldozatául estünk Mohácsnál.

A kvantumelmélet fölfedezése lehetetlenné tette, hogy gondolkozásunkban a merev természeti determinációhoz ragaszkodjunk. Heisenberg ennek tanulságaképpen dolgozta ki a határozatlansági reláció matematikáját. Ebből kiindulva, de ettől függetlenül is (intuíciószerűen, sokáig bizonytalanul) úgy gondolkodtam történelmi eseményekről – például az 1849-es debreceni trónfosztásról, amely a szabadságharc elvesztéséhez vezetett, vagy az 1956-os semlegességi nyilatkozatról és a Varsói Szerződésből való kilépésről: ez a szovjet lerohanást eredményezte –, hogy a történelem alakulásában vannak rések. Nem teljesen zárt az ok-okozat láncolata.

Ez a véleményem kulturális, tudományos, vallástörténeti, szellemi folyamatokról is. Vagyis: ami visszafelé tekintve szükségszerűnek látszik, a múltból a jelen felé indulva számtalan, de legalább egy-két más változatot is föltételezhetővé tesz. Például ha a francia egyház nem számol le még biológiailag is a hugenottákkal, nem biztos, hogy két évszázad múlva, minden ésszerű és irracionális erőt kirobbantva, bekövetkezik az 1789-es forradalom. Ugyanígy vagyok a kereszténység eredetével, elterjedésével és tanításának jellegével is. Más szavakkal: semmi sem zárja ki teljesen, hogy a hellenizált zsidók alapította Krisztus-szekta egészében a görög vallási és filozófiai, természetkutató hagyományokra épüljön, ahelyett hogy az ábrahámi, mózesi szubsztancialista teológiához zárkózzon föl. Elméleti álláspontomon kívül mivel érvelhetek emellett? Azzal, hogy ilyesmi már megtörtént a filozófia-, illetve vallástörténetben. Buddha (Kr. e. VI. század), jól ismerve a korabeli brahmanista metafizikát, de a meglehetősen materialista irányzatokat (főleg a szankja bölcseletet, ontológiát), nem a korszerűbb hinduizmus teológiáját dolgozta ki és hirdette, hanem a függő keletkezés nem transzcendens fölismerésének – vallásnak is csak megszorításokkal nevezhető – igazságát. Ugyanígy lehetett volna egy újfajta Krisna-hívő mozgalom tanítója is.

Pál és jeruzsálemi gyülekezetének tagjai az erősebb és az ősi, ókori kultúra egészére jellemző világteremtő isten víziójára, esetükben az Ószövetség úgynevezett kinyilatkoztatására építették missziójukat. A testi föltámadásról, a halhatatlan lélekről és főleg Jézusnak az eredendő bűntől való megszabadulásunkért hozott véráldozatáról szóló “jó hír” a görög és a római sokistenkultusz amúgy is romokban heverő világában történelmi léptékben is rendkívül gyors, tömeges sikert ért el. Az első három-négy században meg kellett küzdeni az egyházatyáknak az arianizmussal, a manicheusokkal és legnagyobb ellenségükkel, a gnoszticizmussal. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi bizonyult a legnehezebb, egyúttal a legnagyobb és a legvégzetesebb győzelemnek. Antikrisztus című könyvében Hamvas világosan látja ennek a “diadalnak” a következményét: a keresztény embernek föl kellett cserélnie a görög szellemiségre annyira jellemző megismerőerőt a hittel. Ez volt az a törési pont, ahol még mindig vissza lehetett volna térni a hellén hagyományhoz. Nemcsak a lírai és tragédiaköltők élet- és sorsszemléletéhez, nemcsak a szabad polgárról kialakított athéni politikai eszmékhez, hanem a preszokratikus, püthagoreus természetfilozófusokhoz is. Ezeket a Thalésztől Anaximandroszon át Parmenidészig, Hérakleitoszig sorakozó gondolkodókat a szofisták (Protagórasz és Gorgiasz), majd a három nagy, az egész emberi gondolkodást máig eligazító Szókratész, Platón és Arisztotelész követte néhány század alatt. E kivételes szellemeket nem nagyon kötötte a vallás vagy az egyre gazdagabban kibontakozó mitológia. Éppúgy foglalkoztak a mozgással, a matematikával, a geológiával, égi mechanikával, mint az úgynevezett ősanyagokkal (föld, víz, levegő). Leukipposz és Demokritosz az atom, a teret betöltő parányi, láthatatlan dolgok fogalmáig is eljut. Szerintük ezek az atomok örökös mozgásban vannak, mégpedig a nehézkedés törvényei szerint. A lelket is atomok alkotják, a halál után ezek szétszóródnak az űrben. Hozzájuk képest Platón és Arisztotelész teljesebb, komplexebb, egyúttal a későbbi keresztény századok gondolkodásába jobban beépíthető elméletekkel szolgált. Ők egy “hold fölötti”, tehát abszolút szellemi világ létéből indultak ki. A “hold alatt” volt a mulandó lét. Történelemre, etikára, államra, fizikára, a változatlan örök ideák eszméjére vagy a művészetre, a tragédiaírás esztétikájára, más kultúrák ismeretére vagy a sokistenhit bírálatára kiterjedő összetett tudásuk fölülmúlhatatlan tekintéllyé tette őket egészen a skolasztikáig. A transzcendensre vagy a metafizikaira vonatkozó szemléletet még ma is meggyőzővé teszik.

Nehéz ma elképzelni, mennyire útjában állt ez a tekintély, ez a tökéletes harmóniarendszert hirdető filozófia az isteni kinyilatkoztatásra, Szent Ágoston, Aquinói Tamás, Albertus Magnus és más egyházatyák, majd az intézményesített egyház zsinati és pápai döntéseire alapozott egyetemes rend mindenféle megismerésnek, tudományos kutatásnak. Tökéletes volt a korai görög, azaz pogány gondolkodásmód kizárása Európa kultúrájából és civilizációjából. Hamvas kérdése éppen ezért nagyon fájdalmas pontot érint, mikor fölveti azt a képtelenséget: “És ha a kereszténység a gnózis útját folytatja?” Balszerencsénkre, nem így történt: az egész ontológiát Isten és a Sátán közti kozmikus harcként határozták meg. Az embernek ebben kellett a kegyelem segítségével döntenie, a jó vagy a rossz zászlaja alá állni katonának. Mert ha Isten van, akkor ördögnek is kell lennie. Sajnos, Hamvas is beleesik ebbe az ősi metafizikai ellentétre épülő csapdába. Kijelenti, hogy a kereszténység nem vallás, hanem metafizika, mégis arról a mindenképpen vallásos fantazmának nevezhető Antikrisztusról beszél, aki a modern emberiséget most már éppen a személytelenség álarcában viszi a létrontásba.

A nihilizmus (akár szellemi, akár etikai) nem csak materialista eltévelyedés. A nihilizmus, bármilyen meglepően hangozzék, lehet spirituális kiüresedés is. Ez a kiüresedés, absztrahálódás az én régi (talán csak költői?) rögeszmém. Erről eddig én is egyszerűen és minden érvelés nélkül beszéltem, akár a marxisták az elidegenedésről vagy némely keresztény szekta a világvégevárásról. Most már talán tudom (sejtem?): teljes zűrzavar uralkodott az ontológiai kutatás dolgában. És ennek a reformáció, az újkor szemnyitogatásainak ellenére sem lehetett más eredménye, főleg miután a hellenista megismeréshagyomány hirtelen “kitört koporsójából és eget kért”, mint a tökéletes, de a “mélytengerig ható” talajvesztés. A XVI–XVII. századig ez a megbillenés paradox módon (de nagyon is érthetően!) hihetetlen eufóriával árasztotta el a kontinenst és Amerika északi felét. Az évezredes abroncsok meglazultak: jött a gazdagság a kirabolt gyarmatokról, jöttek az empirista filozófusok, és Kepler, Kopernikusz, Galilei, Newton; nem voltak már vallásháborúk, járványok, Rousseau fölfedezi a természetet, a szív vallását, elkészül a nagy Enciklopédia: Diderot, Holbach és D’Alambert műve. Beethoven, Goethe az egész emberiséget egységben ünneplő jövőt rajzol költészetben és zenében. Hölderlin lehetségesnek képzeli, hogy visszatérhet Árkádia összhangja, Schiller bizakodó nosztalgiával idézi föl a klasszikus ókor görög héroszait és nimfáit, faunjait (Görögország istenei).

A XIX. század már kicsit józanabb, még ha a Shelleyk, Petőfik, Victor Hugók, Whitmanek és a ’48-as forradalmárok lelkében semmi kétely sincs az iránt, hogy az emberi természet alapjában jó, és a “szabadság végső győzelmet arat a barikádokon”. De ez már a modern kor, s ennek jele, hogy valami titokzatos melankólia borul mindre. A forradalmak elbuknak. Vörösmarty fölismeri az ember félállati, félszellemi alkatát, Baudelaire nem a jóban, inkább a rossz uralmában hisz. A haladás szó hamisan cseng a fülében. Iránymutató filozófusa az a Joseph de Maistre, aki pesszimizmusában, XVII. századi ultramontanizmusában a janzenista, életgyűlölő Pascalon is túltesz. Azt hirdeti, hogy “a haladás, a szabadság és az ember tökéletesíthetőségének eszményei helyett hiten és hagyományon alapuló üdvözülésre van szükség […] az emberi természet megrögzötten rossz és romlott, következésképp óhatatlanul a tekintélyre, hierarchiára, keresztény bölcsességre, bűnre és büntetésre kell a társadalom kormányzásának alapulnia”. Nem csoda, ismerve örökös lelkifurdalását, hogy efféle gondolatoktól Baudelaire is csődnek látta az emberiség jövendőjét.

Pedig az ember még egyre csak nőni látszott. Iparban, tudományos fölfedezésekben, művészetben, irodalomban, zenében, filozófiában csakugyan óriások jelentek meg. Tudjuk, kikre gondolok, nevüket nem is kell fölsorolnom. És az életforma, a szabadság a válságok ellenére is javult, változott, egyre szélesebb körökre terjedt ki Európában és Amerikában. “Az I. világháború előtti években – írja Huxley – Angliában a polgárok meg voltak győződve arról, hogy olyan ember, aki cilindert hord és mindennap fürdik, nem térhet vissza a barbárság, a gyilkolás múltjába.” Csakhogy a századforduló táján két “szörnyeteg” is megjelent, hogy támadásával elrontsa ezt az önhitt idillt. Kierkegaard és Nietzsche váratlanul a kereszténységet vette célba. Nem úgy, mint Luther, Kálvin vagy a hozzájuk képest is eretneknek számító David Strauss. Ők nem bíráltak és reformáltak, nem: ők nem akartak új vallást, új egyházat, újfajta bibliamagyarázatokat. Nem: Kierkegaard úgy vélekedett, hogy “Európa sose volt keresztény”. Nietzsche még mélyebbre ment az “Isten halálát” jelentve be. Egyikük még egész életében hánykolódik a nihil és a hit között. A másik már tudja, hogy Isten halála egyúttal a semmi megszületése.

De a rövid egymásutánban kirobbanó két világháború már nem szövegelemzés, nem magyarázat dolga! Mit tudott hát a két ítéletmondó, amit ki is mert mondani? Azt, hogy miután sok századon át olyan távol volt az igazságtól és egyre mélyebbre-nagyobbra tágult üressége a léthiánytól, semmi sem mentheti meg Európát a nihiltől, a nihilizmustól! Eléggé sokatmondó, sőt meglepő, mit érzékeltek ebből a keleti, az ortodox kereszténység tájain. A bogumil eretnekség mozgalmán kívül, melyet megsemmisítettek, ott nem voltak (nyilvánosan!) lázadók, ateisták. Szolovjov, Sesztov, Bergyajev meg az orosz vallásfilozófia többi tagja nem lépett túl az Evangélium alapelvein. Annál inkább gondolkodtak szabadon az írók. Szépirodalomban ez nem volt az államvallás okvetlen tagadása. Dosztojevszkij és Tolsztoj ezért bölcselő is világérvényű elbeszélő művészetében. Ami a Háború és békében, a Karenina Annában és a Feltámadásban vagy a Félkegyelműben, a Bűn és bűnhődésben, az Ördögökben vagy a Karamazov testvérekben istenről, az ember sorsáról, megváltásról, halálról és szenvedésről ilyen vagy olyan formában elhangzik, azt Nyugaton nem annyira a regényekben, novellákban, sokkal inkább filozófusok és gondolkodók hosszú sorának a műveiben vizsgálták meg. Arra, hogy a Nyugat nem keresztény, vagy a nihilizmusra Dosztojevszkij legalább olyan korán figyel föl, mint Kierkegaard, illetve Nietzsche. Tolsztoj a vallás alapfogalmait kérdőjelezi meg Andrej vagy Pierre belső monológjaiban és másokkal való vitáiban. A ghandizmussal is azért kerül kapcsolatba, mert az ember általános megváltatlanságának oka és lehetséges újragondolása gyötri. (Megírja a Szent Szinódusnak: Krisztust nem kell imádni. Ezt a mi Dávid Ferencünk háromszáz évvel előbb hirdeti meg a templomban.) A kereszténység modernizálásának és az új etikának, igazságos társadalmi rendnek a gondja benne van nemcsak regényeiben, hanem naplóiban is. Annyira hisz az emberi természet megváltoztatásában, hogy a művészetet, az írást is csak annyiban tartja szükségesnek, amennyiben ez az átnevelést szolgálja. Dosztojevszkij számára a nihilizmus Krisztus legnagyobb ellensége. Nem azért írja meg az Ördögöket, hogy csupán ábrázolja, hanem hogy leleplezze az isten ellen való vétket: a szeretet és az erkölcs törvényeinek semmibevevését. Szlavofil volt: meggyőződéses híve annak a gondolatnak, hogy az emberiséget a szenvedés és Krisztus (ki többet jelent, mint az igazság) válthatja meg. A romlott, nihilista, pénzéhes, materialista Nyugatnak a tiszta, ártatlan orosz hit az egyetlen orvossága. Tudjuk, mi lett ebből a hitből, mikor a Megváltó nevét Lenin vette föl.

Az elvilágiasodással. A századfordulótól kezdve, sőt már előbb is megmozdult a társadalom, új tudományágak születtek, izmusok jelentkeztek zenében, irodalomban, képzőművészetben, történelemkutatásban, összehasonlító vallástudományban. A reformáció élő hatására nemcsak az állam vált el az egyházaktól, a gondolkodásnak sem szabott gátat szinte semmi. Ám jelentkezett valamilyen sokkal nagyobb veszély, mint amilyennel Európa valaha is szembenézett. A kettősség, a többszörösség, a választás paradoxona és szabadsága. Egyre többen kerestek munkát a városokban, mindinkább fölszakadozott az a középkortól kialakult életforma, hit, gondolkozásmód, etika, mely a nemzeteket megóvta attól, hogy közösség helyett tömeggé legyenek. Persze a XVIII–XIX. századi romantika, az egyéniség, a zseni kultuszát, az élet kimeríthetetlen, szinte transzcendens gazdagságát hirdette. És ebben igaza is volt. De mit jelentett ez annak az “isteni átlagnak”, amiről még Walt Whitman prófétált? G. Le Bon azt írja (A tömegek lélektana), “sok ember együtt nem lehet új egyén, a tömegnek nincs saját véleménye, a tömeg bármire ráhangolható massza”. A régi vallás már amúgy sem volt egyetlen ura az életnek, meg kellett osztoznia a tudással, a művészetekkel, az értelmiségiek növekvő súlyával. Talán ha ez a professzorokból, írókból, filozófusokból, társadalom- és természettudósokból s másokból összeálló intelligencia, mely egyre inkább a papság helyébe lépett, tisztázni tudta volna végre az ember ontológiai helyzetét (naiv költői reménykedés?), nem kezdtünk volna fokról fokra törpébbek lenni. A Nyugat azonban kétezer év tévelygései nyomán elvesztette eredeti létének minden alapját. A léthiány zűrzavaros gazdasági, nemzeti, vallási állapotokra vezetett szinte minden országban. Keresztény ország, keresztény elit volt-e az Angliában, Franciaországban, Német- és Oroszországban vagy az Osztrák–Magyar Monarchiában, amely egyházi áldással fiai százezreit, millióit küldte a nihilizmus csábításának lövészárkaiba, ágyúk és mérges gázok áldozatául?

Ha létezett volna a sokat emlegetett Antikrisztus, most elégedetten dörzsölhette volna a tenyerét. Csakhogy nem volt az a Krisztus sem, aki odaállt volna a halálos parancsokat osztogató miniszterek és tábornokok elé! Azok a Nótázó vén bakák, akiket Ady meglátott “a Végzés ormán”, nem kapaszkodhattak másba, csak (ha volt nekik) az imakönyvükbe. Aztán jött a rossz béke a hullahegyek és hullává tett erdők, szántók, mezők fölött, jött a mi megtervezett trianoni kerékbe törésünk. Mintha a mi lecsonkolt, béna tagjainkkal kiengesztelhettük volna a Háborúk Urát. Baudelaire, még a XIX. században, azt hitte, hogy istennek száll föl a vér áldozata:

De Oroszországban már Lenin zászlait lobogtatta a szél. Néhány év alatt ezek a vörös-véres lobogók lengtek a sztyeppék, Szentpétervár, Moszkva, Kijev és Vlagyivosztok fölött. A Donig, Novoszibirszkig, Cseljabinszkig robogtak a géppuskákkal fölszerelt bricskák. Harmincezer templomot raboltak ki, romboltak le, pópák tízezreit állították kivégzőosztag elé. Egy szálig legyilkolták a deportált cári családot, aztán az önkéntes ítélet-végrehajtók kaptak golyót a fejükbe. Dosztojevszkij pontosan megjövendölte az Oroszországra rászabaduló emberi démon nihilizmusát. Fölemelte az a fejét Itáliában, Németországban is. Mi a furcsa kapcsolat Giordano Bruno 1600-ban fölcsapó máglyája és a Berlinben, Kölnben, Münchenben, Bécsben halomba hordott könyvek között a XX. században? Nem a szellemet, Európa ezer és ezer év óta megújuló lelkét akarta elégetni az a kefebajszos gnóm, akit fétisizálói a Walhallából előlépő Thornak akartak látni? És látták is. Ukrajnában ekkor már (1936) ötmillió muzsikot kényszerít éhhalálra Sztálinnak az asszír szörnykirályokénál is tökéletesebb immoralitása.

A nihilizmusnak ez van a legmélyén: a végsőkig fölszámolt erkölcsi érzék. Mintha szellemi lénnyé tevő etikai ítélőképességünk soha nem is létezett volna. Az “értékek átértékelését” követelő Nietzsche ne tudta volna, hogy ha csak egyszer is kiirtják a lelkiismeretből az ősi tabukat, a társadalmi együttélés tízezer évei alatt kialakult morál termőföldjét is pusztává lehet tenni? Az ember arca jégtömbbé fagy azt olvasva, hogy Molotov vacsora közben pipálja ki a kivégzendők nevét az elébe tett listán. Németországban jól képzett mérnökök dolgoznak azon: hogy lehet a teherautó kipufogógázát visszavezetni a légmentesen zárt szállítótérbe, hogy az oda bezsúfolt zsidó áldozatok elpusztuljanak. Buchenwaldban hosszú-hosszú bükkfa máglyákon égnek el az előzőleg tarkón lőtt áldozatok tíz- és tízezrei. Észak-Szibériában, Kolima félszigeténél elszedik a mozgássérültek művégtagjait, mielőtt lelőnék őket. Berlin elfoglalása után hetvenezer nőt erőszakolnak meg a győztesek. A hitleri Lucifer hatezer magas rangú tisztet végeztet ki, nyakuknál fogva mészáros kampóra tűzve. Végtelen a képek sora, a filmeken látott, dokumentumokban olvasott csontvázhalmokról, szemüveg- és hajraktárakról. A gulágokban legkevesebb harmincmillióan szenvedték el a megsemmisülést lassú vagy gyors halállal. Az őrök közben cigarettáztak, tréfálkoztak vagy azt vizslatták, melyik nőt lehetne még bevinni az irodai asztalra. Világhírű filozófusnőnk azt mondja, nem Hitler ölette meg a hatmillió zsidót, hanem Jahve az ő segítségével, hogy megóvja népét a beolvadástól. Hát még mindig uralkodnak gondolkodásunkon a barlangi kísértetek: a krokodil-, a víziló-, a vámpíragyarúak? Nem “ember az embernek farkasa”?

De az egyik emberdémon élt és uralkodott tovább, úgy látszott, örökké. Kezében a fejünk fölé tartott atombomba. Ha a szovjet hóhér megéri a hatvanas éveket, biztosan ledobja valahol. A Nyugat azt hitte, az igazságot fogja a kezében. Egymás után születtek remekmívű technikai, etikai, irodalmi, vallási, filozófiai újításai. 1945 után hosszú évekig a létre rákérdező bölcseletek ígértek általános fordulatot. A lét és a semmi Sartre-ja, A lét és az idő Heideggere, azután A filozófiai hit Jasperse, Sziszüphosz mítoszának Camus-je vagy a Metafizikai napló Gabriel Marcelja – mindnyájan az egzisztencia kutatásának filozófusai – a nihilista Európa második pornográf haláltáncát látva, hirtelen mintha egyszerre ébredtek volna rá a Nyugatot eltorzító léthiányra. “Egy ilyen világban – mondja Marcel – az ontológiai igény teljesen eltűnőben van, egyrészt mert a személyiség részekre töredezik, másrészt mert a »teljesen természetes« kategóriája, a közhelybölcsesség mindent elsöprő győzelmet arat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen ki lehetne irtani, hiszen az ontológiai igény (vagy a lét iránti igény) minden eszközzel ott munkál az emberekben.”

A következő években bebizonyosodik, hogy a kettészakított Európában ez lehetetlen. Verseny kezdődik, amely csak a keleti nihilizmus politikai fölbomlásával ér véget. Európa egésze szabad lesz, lépésről lépésre egyesül. De ez már a jelen. Ami idáig bekövetkezett, az kétségkívül nem szakítás, hanem folytatás. Mi itt Magyarországon – nyilván a remények súlyától! – rövidlátók voltunk. Hiszen már nem lobogott “Prométheusz lángja”! Azt tudtuk, hogy “az ember szabadságra ítéltetett” – így olvastuk Sartre-tól. De hogy a “szabadság egyenlő az igazsággal” – Heideggernek ez a szorongással iker belátása csak lassan világosodott meg a fejünkben. Én a függetlenség első lépéseinek idején inkább csak a szabadság paradoxonjait sejdítettem. Aztán kezdtem érezni, hogy a szabad ember veszedelmesebb, mint az, aki korlátok, börtönök rácsa között reménykedik a meglátható égboltban. Veszedelmesebb vagy egyúttal szövevényesebb helyzetben van? Erre a mérlegelésre igyekeztem választ találni, míg az Egy mondat a zsarnokságról fonákjaként Illyésnek az etikai-politikai árulást világgá kiáltó művéhez (mintha csak azt képzelném, Illyés hasonlóképpen gondolkodna mai léthelyzetünkről), az Egy mondat a szabadságról sorait odahelyeztem.

Ki hinné, hogy a létkategóriák csúcsán, a szellem, az emberi tudat szintjén a szabadsághiány szorosan összefügg az igazsághiánnyal? Az ember Nyugaton – épp úgy, mint más formákban, minden más kultúrában – valaha tudta ezt. A létkategóriák és -rétegek, ha jól értelmezem, eredetünket tárják föl. Azokat a múltról szóló mítoszokat vagy a modern antropológiai kutatásokat és elméleteket, melyek arra keresik a választ: honnan jön a természetből egyszer csak kiváló ember? A választól függ az is, hogy hova tart? A nyugati ember – de más földrészek is kevés kivétellel szolgálnak – hamis világban él, az igaz itt már nem válik el a hazugtól. Filozófiája, tudománya, művészete végletes ürességgel küzd. De hátha még mindig nagy, kozmikus, evolúciós erők dolgoznak benne az abszurddal szemben, hogy a nihilizmus fátylát letéphesse magáról?

Egy emberöltő is elmúlt azóta, amikor megismertem. A társaság füstbe borult asztalához gémléptekkel érkezett, melyek sokkal nagyobbak a megszokott emberi járásnál, testtartása az egyenesnél is meredekebb, vagyis hátradőlt siettében fölcsapott fejjel. Úgy gondolhatok rá, amint szemével a semmibe összpontosít, hajával is dúsan gondolkodik, s hosszú előadások indáin kúszik az ujjai közül bomló cigarettafüstben. Ezek az előadások nem személyesek, hanem éppen a halmazelméletről vagy a körösi vízőrről szólnak. Hangja magán-tájszólás. Viselkedése önfenntartásra való magános gőg. Közben az előadás magasán átrepül az érzelem és a szeretet galambja, míg a sas fölcsapott szárnnyal rajtra készül. A közelmúlt képe már kora őszi. Aki az öreg szilfa alatt hagyta könyveit a fehér asztalon, a rózsakertben sétál, ahol nem követhetik el ellene, amit nem szabad elkövetni. Vége a vershalmozó ládák, fiókok kiadatlan titkainak, befejeződött egy nagyszerű költészet bujdosásának, eltagadásának korszaka.

Mi, régi ismerői, akkor hallottunk róla először, mikor idősebb rokonait is csak kéziratokban lehetett olvasni, ahogy Weörest, Pilinszkyt egy-egy gépelet valahányadik példányából. Marsall László költészete hír maradt csak jó ideig, művei által ellenőrizhetetlen szóbeszéd. Ez a vagabund, groteszk, gyilkos iróniájú poézis maga volt a botrány a politikának, s még az értő szerkesztőknek is veszélyes. Pedig ha néhány ártatlanabb verse megjelenhetett volna még ’56 előtt, utána számolni kellett volna szerzőjükkel, hiszen a nyilvánossághoz jutottak lajstromába kerül. Ezért nem csak öt-hat évet késett, mint a hasonló esztétikát valló kollégái. Marsall Lászlón nem volt mit kirekeszteni, mert az irodalmi köztudatban nem létezett. Hát szinte a rendszerváltozásig hátrányban kellett kínlódnia olyan badar kifogások közepette, melyeken most már keserűen mosolygunk, értetlenkedünk és felháborodunk, mint a sötét kor megbocsáthatatlan vétkein.

Hogy merészelt éppen ő vizsgálódni a magyar költészet pályáin egy publikált tanulmányában, 1958-ban? Alig kapott valaki nagyobb büntetést, szilenciumot, mint hogy csak tizenkét évre rá jelenhetett meg első kötete, utána megint hétévnyi szüneteltetéssel a második, s a következő könyvei sem különben. Sokkal ritkábban annál, mintsem a rendszeres munkálkodású, csak a költészetnek élő poéta bő termése azt föltételezné.

Tiszteljük és becsüljük nagyra eltökéltségét, azt a szent makacsságot, hogy bármilyen méltánytalanság érte, célját mint sorsát sohasem adta föl, mindig tudta, hogy mennyit ér. Lassan a magyar költészet ismerői is megtudhatták, s mostanra teljesen nyilvánvaló már, kicsoda? Közben lehetett matematikus hallgató, vagonrakó, válogatott sportoló, a Magyar Rádióban abszurd állást betöltő lehallgató, közveszélyes munkakerülő, begyűjtve. Bármilyen álarccal fedte is a költő-ábrázat sérülékeny vonásait, verseivel mindig azonos maradt.

Először talán észre sem vette, milyen hűen fejezi ki a kor abszurditását, a létezés groteszk tüneteit, vásott kölyökként csavargott a világban, kajánul, mint egy ördögbőrbe bújt angyal. Máig ez teszi fiatalossá, a dolgok végére járó kíváncsivá. Kezdő hangját, a világköltészettel rokon korszerűséget, mely néha a francia Reverdy, néha az angol Dylan Thomas rokona, meg Weöres Sándor absztrakcióit, ahogy a polifon nyugtalanságot viseli magán, ma is tartja tovább. De egyszer csak a magyar Prótheusz megérkezett Arany János Bolond Istókjához, valami tradicionális időtlen modernségbe. A fonák fonákját írja meg zabolátlanul és szatirikusan, valójában a dolgok színét állítja vissza az abszurdumban olyan Arany János-i szemlélettel, amit Arany sohasem költött meg.

Van ennek a groteszk hajlamnak szakrális változata is, amely mintha teljes ellentéte lenne, mint komoly archaizálás, a XVI. századi nyelven kifejezett zsoltáros protestálással. Máskor meg matematikusi iskolázottsága, filozófiai készültsége által épülnek föl a versek, s szerkezetükben, nyelvezetükben zeneműként hatnak, bizonyítván, hogy a vers, a matematika és a zene tejtestvérek. Majd emlékeiből teremt filozófiát, emlékek vadona párázik teljes érzékletességgel a kimért kompozícióra. Emlékek álomi félhomályból derengő vagy határozott kontúrú, színű tárgyak dúsítják ezt a költészetet. Titokzatos személyek, rejtélyes párbeszédek tartják izgalomban. Filozófiája ódai szárnyalású, és mintha szirmok lennének tartópillérei a gondolatnak. Megvalósulhat a legvalószínűtlenebb indításból, mint ahogy a sportoló a földtől az utolsó centiméterről emeli át a labdát a hálón, bravúros, és olyan szép, mintha az avar alól gordonkázná a halottak siratóját.

Emlékező főhajtás Sinkovits Imre ünnepén

Emlék, 1987 szeptember valahányadika, de közel Imre születésnapjához, gyönyörű napsütéses délután. A helyszín egy külső-zuglói korcsmahivatal szellős kerthelyisége, majd belsőbb termei. Igen, azt hiszem ott találtam már a köszöntő mondatomra: Uraságod – a tizedestől a tábornokig – viselheti immár az összes rendfokozatot, de nekem mégis: a legnagyobb, sőt a fél kézen számolható magyar színészek egyike, talán azért is, mert a legnagyobb magyarral, Széchenyivel egy napon született, igaz kereken 137 évvel később. És hát a 21! Az a kártyában is nyerő. Hát még a 28! Az a bizonyos… legendás 28-as évjárat… Ilyen komoly viccelődést is megengedhettem magamnak, mert anynyiszor kitárgyalt vasvármegyeiségünk, a nyugat őrvidékbe kapaszkodó gyökereink és hírhedetté vált, ahogy ő mondta, “vakmerően bátor” versvétkeim miatt már korábban barátságába fogadott. Versvétkeimet, tudom, ő meg bűnösen terjesztette is, hol nyilvánosan, hol meg a legendás hangos színészszamizdatban: a Nemzeti meg a Várszínház társalgójában, büféjében… Meg amerre járt az országban és a nagyvilágban… dobogókon és baráti társaságokban. Ez volt a munkamegosztás. S én nem voltam bátor; tudd meg, kedves Imre, csak éppen nem mertem félni.

Szóval ekkor hebegtem el a legnagyobb magyar színjátékosokra, komédiásokra való utalást, amikor közös barátainkkal együtt felköszöntöttük. Egy éve játszották már, ahogy igazul írva vagyon: tüntetésszámba menő sikerrel az Adventet. S ő felejthetetlen szerepében, Bódi Vencelként osztja az igét: a drámaíró megszenvedett igazságát és beteljesülő nagy jóslatait. Ekkor 59 éves…

Talán egy gyönge kortyot ha ivott a koccintás kedvéért, mert hiszen autójával ő fuvarozott bennünket a tetthelyre, s majd onnan vissza a Hevesi Sándor térig… Kedélye, szeretete ott vibrált, keringett közöttünk. A Nagy Romlás alól fényjeleket adó testvéréről, Sütő Andrásról beszélt legtöbbet, érte aggódott, és aztán a “drámát” mintegy félretéve, jó szokása szerint hirtelen előkapta fotómasináját, s megörökítette a társaságot. Mivel egy kedves, számára eleddig ismeretlen hölgy is velünk tartott az ünneplés pillanataiban, kacsintott a fotós: “Uraim, természetesen a lebuktatás végett!” A pincérek boldogok voltak, hogy láthatták a tizedest, s hogy hozzájuk is odahajolt egy anekdotára…

Ekkor kértem meg, s rögtön igent is mondott, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány november eleji díjátadó rendezvényén, Illyés Gyula születésnapján mondana el két verset. Egyik az első alapítóra, Illyésre emlékezve a Haza a magasban volt, amit én – a sok nagyszerű közül is – a legjobb Sinkovits-interpretációnak tartok. A másik pedig a Bethlen-díjjal kitüntetett nagy lengyel költő, Zbigniew Herbert verse, amelyet 1956-ban elsőnek írt és küldött nekünk, mellettünk állva, értünk, de a fordításokban a vers címét addig mindig levadászták a cenzorok… Igazi verspremier volt tehát, mert Sinkovits ott, Buda várában, az Országos Széchényi Könyvtár dísztermében suhogta el fényesen, először valós címével a verset: A magyaroknak… Sajnos, Herbert betegsége miatt nem lehetett jelen az ünnepségen, csak meghatóan szép köszönőlevelet küldött Párizsból, nem hallhatta Csoóri Sándor sugallatos, a nemzet adósságát is törlesztő laudációját, s nem hallhatta Imrét, amint ifjúsága nagy tüzébe visszahajolva úgy mondja a lengyel verset, mintha csak a Petőfi-szobornál Nemzeti dalunkat szavalná az egyetemisták, a pesti srácok, a szent suhancok színe előtt. Megjegyzem: az ország nagyobbik és jobbik részének már azóta volt ő a Nemzet Színésze! 1956. október 23-tól, 27 éves korától mindvégig és hűséggel, minden tévesztés nélkül! Azok tévedtek, akik erre csak jóval később jöttek rá, miközben a színházáról, ott, a Hevesi Sándor téren barbár figyelmetlenséggel letörölték a nemzetit, ami nem jelző volt csupán, de alanyhoz állítmány is. Sőt, keserves és megszenvedett mód- és helyhatározó is…!

Ebbéli keserűségében, amikor életében utoljára találkoztunk, most már tudom, hogy búcsúzott is: “ne kondoleálj, inkább – ahogy Gyula bácsi üzente, írta –: Dörmögj testvér egy sor Petőfit… persze kétséges, hogy körénk most mi teremtődik… hát sziszegem a fogaim között már csak legtöbbször a vers végét: Homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbemenekszik.” Nagy monológ volt, szentigaz! Néhány hét, és valóban az Égbe menekült. Kérte felvételét az örökös nemzetisek közé.

Visszaugrunk még 1987 őszére. Izgalmas idő. Az első lakiteleki sátorverés után vagyunk. Pozsgay Imre egy vele készült interjú végén, mintegy appendixeként, nagy kockázatot vállalva megjelenteti az MDF szeptemberi, korszakos jelentőségű nyilatkozatát az akkori Magyar Nemzetben, amivel végül is győzni lehetett 1990 tavaszán. Ebben a győzelemben, már kezdik felejteni! – többek mellett –, mekkora szerepe volt Sinkovits Imre fáradhatatlanul buzdító, országot járó színészi szavának és 1956-ban kivívott hitelének. Aki arcát, hangját, sőt szórólapon, levélen keze írását is adta a változásokhoz! Bizony, barátaim, kezdünk felejteni már megint, az elmúlt 15 év hiteles történeteit is; mert mostanában bőrüket vedlő szalon-zsoldosok, bátor megmondó legények ámítják Sinkovits népét, s ők is azt terjesztik, amit az átkosban a tudszoc.-oktatók az alagsorban. Tehát a dolgok egybeérnek vagy egy tőről fakadnak, miszerint: a felejtésre való hajlam, a cselekvés egyetlen lehetséges módja. De ennyire rövid távon, uraim? Vagy ez lenne az új, Isten nélküli vallás egyik válfaja a tematizált elváráshorizonton? Se keresztény, se keresztyén ne legyen a magyar. Legyen szabad s független minden egyházias kötelmektől, mert azok a Biblia szavára – tehát a megfeszített és harmadnapra föltámadott Krisztus szava szerint –, belátásra, türelemre, sőt még ellenkező nézetű felebarátaid, nota bene: ellenségeid szeretetére is buzdítanak. Imre ezt a bibliai tanítást például mélyen vallotta, mert szentségekkel élő ember volt, aki szívével, szeretetével, karjait meghosszabbítva ölelte magához a világot… s benne minden rendű-rangú embert mélyen tisztelt.

Személyes fotóid sorsa a te kezedben van! [Gondolom a képen is feltűnő ismeretlen hölgyre gondolt a fotós!] A kerti-telefonos: jelkép! [A jelkép aláhúzva.] Így várom a reménytelen kapcsolást – összekapcsolást: Sütő Andrással!

Aztán azok a kilencvenes évek, a nagy kaméleonkorszak (Sütő Andrástól való a szó), nagy vitorlaállítások korszaka, átnyergelések és többszöri átnyergelések korszaka a politikában, a médiában; bozótháborúk, kaszabolások, aztán értelmetlen korai halálok. Ma sincs vége, sőt a mi tájainkon, úgy vélem, most jön a fortissimós része.

Kedves Imre! Hogyan is mondjam a keserűség és fájdalom szavaival a golgotás történetet! Amikor a kilencvenes évek derekán ott előttetek szúrja le egy kulturális szolga (mondják így is: miniszter) orvul főrendezőtöket, Sík Ferencet, persze, hogy belehal. A Nemzeti van, amíg lehet! Nemzeti a magasban – írta meg s állította össze korabeli újságcikkekből, parlamenti jegyzőkönyvekből, beadványokból az évtizedek kegyetlenül igaz, szívszorító drámáit, másfelől meg jobb kabaréba illő történeteit szeretett, ám annyiszor nemtelenül támadott igazgatótok, Ablonczy László. Aki csoda, hogy él, túlélte ezeket az időket. Akit az egybeforrt társulat bizalmának ébrentartásával is erősítettél, s Te védtél meg legtöbbször, meg a játszott művek: Németh Lászlóé, Illyésé, Hubay Miklósé, Sütő Andrásé, Páskándié, Szakonyié abban az évtizedben. Aztán te búcsúztattad el az 1999. június 4-ei évadzáró társulati ülésen, ahogy ő írja, idézem: “mint egy kedves összeesküvés főszereplőjét szólították színpadra, s amit búcsúként írt és felolvasott, az életem első és utolsó, semmivel felül nem múlható kitüntetésének tekintem.” Bizonyára hallod, Imre, egykori fiatal direktorod szavait!

Akikről szóltál, írtál, akiket lényed varázsa megérintett, akikért küzdöttél – sokan vannak. És hálatelt lélekkel gondolnak rád, hiszen nagy kitüntetést hordanak szívükben: a kortársuk voltál!

Írtam én Neked verset is, ott az óbudai temetőben, amikor már te a napsütés és a hóförgeteg határán, a legkülönösebb fényviszonyok közepette, már igen magasan járva, a fák hegyén is túl!, fotódat készítetted rólunk. A fél magyarországnyi, “szívmagyarországnyi” nagy gyülekezetről olyan csoportképet, hogy a Mindenható is elégedett lehetett vele, mint ahogy életed áldozatával. Igen, Gyertyaszentelő ünnepén sereglettünk ott, amikor “gyertyalángokra hullt a hó”, amikor látták már szemeid az üdvösséget, amit hittél erősen, amit Te meg is kaptál.

A hitet és a hűséget s szívedben, elmédben és torkodban olyan talentumot, hogy valóban ama Sütő-drámabéli adventes “vigasz-lámpácska” lehettél évtizedeken át, nagy omlások és romlások idején szegény magyaroknak. Tehát a temetői verset nem olvasom föl, mert nem temetünk, hanem ünnepedre gyűltünk egybe, s nagyon érzem, itt vagy köztünk, fölöttünk, valami igen fontos, strázsás helyen, születésed napján, amikor tán kedvedre valóan legtöbbet Sütő Andrást idéztem, társadat az őrzés és virrasztás nagy és távlatosabb, szorító gondjában. Persze dacból is! Könnyű kezű, skriblereknek meg hirtelen támadt kisebbségszakértőknek legyen mondva, akik tán visszamenőleg Bethlen Gábort is megköveznék Lippáért…

Benne mintha ikertestvéredet látnám, alig egy esztendő különbséggel. Ő tavaly júniusban volt háromnegyedszázados kapitány, mint ahogy Te most. S köszöntésének méltó helyéül már nem létezett az a Nemzeti, nem volt a lassan már – ahogy Jékely mondaná – “párizsviseltté” lett Ablonczy igazgató úr sem, és legfőképpen Te nem voltál, Imre, hogy elmond a versemet Sütő András színe előtt. Pedig ott, a legnyugatibb végeken a leghűségesebb város nagyon kitett magáért, mint ahogy most a főváros színházai helyett Gödöllő áll helyt. Volt s van ebben is tanulságos üzenet, ha tetszik, szép jelkép is: a civitas fidelissima polgárai tudták, kit köszöntenek, és hogyan teszik azt. Persze Ablonczy László szervező keze és a Nehéz álom című kötete elért Párizsból Sopronig. Csak én nem tudtam akkor ott lenni, hát engedelmeddel most itt lenne az alkalom, hogy a kettős hiányt pótoljam. Magam helyett és helyetted is mondom, drága Imre, megköszönve, hogy voltál nekünk! És Andrásnak, hogy volt és van nekünk! S itt van a Te évfordulódon, szép ünnepeden!

Sütő András

Benne már mélyen az alkonyi időben, mi tagadás, lét végi hajrában is, gyérült nemzedékét látva körülnéz a sereghajtó, aki magam is vagyok, botló szívvel számlálja veszteségeit, kérdezvén magában: hol vagytok, ti régi szellemtársak!

Mintha a második magyar világomlás végén, újabb országdarabolás után megint levelet írtál volna huszonhét íróhoz, köztük hozzám is, helikoni gyülekezés végett. S mivel sose szeretted, hogy szembe dicsérjenek, hátad mögött mondom a következőket. Igen, ama 926-beli toborzó a magyar irodalom egyik legnagyobb hatású és legfontosabb eseménye volt és maradt. 1954-ben ilyent álmodtunk magunknak, bocsánatos irigységgel gondolva a seregélycsapatként szálló helikonistákra. János rebbentette fel őket. “Kedves Barátom! Minthogy szándékomban van nyaranként egy bensőséges írócsoportosulást szervezni Marosvécsen, nagyon szívesen látnálak július 15-től fogva egy három napig tartó megbeszélésre… Nagyon örülnék, ha házamat jelenléteddel megtisztelnéd. Köszönt és elvár igaz barátsággal Kemény János.”

Ilyen szerényen, szürkén, siető tömörséggel szólt merész álmáról a fejedelmi leszármazott, akiről még senki sem tudta, hogy Erdély akkori állapotának láttán mire szánta el magát, drámai határozottsággal.

S amikor a helikoni írói közösség a szellemnek kétszer hét bőséges esztendejében 150 maradandó könyvvel, köztük remekművekkel gazdagította a teljes magyar szellemi világot: történelmünk második Trianonja mindennek véget vetett.

Ránk szakadt újból az ég, Kolozsvár úgy-ahogy, számos jelét adta már az újrakezdésnek, ott azonban csak Bánffy Miklóst láthattam, hallhattam is irodalmi esten fölolvasni; Kemény Jánost a kincses város már nem láthatta. Antikváriumból vásárolt könyveit olvasva sokat gondoltam rá, aztán az ötvenes évek elején újból meglibbent merengéseimben egy helikoni találkozóra invitáló álomlevél. Akkor már többet tudtam róla; a nyakazásig élezett osztályharc áldozataként szenvedő Kemény János hányattatásai – bűntelenül is lelkiismeretemet gyötörték.

Kezdő íróként mit tehetnék érte?

Én? Vizesnyolcas a hatalom óriás szörnyetegei közt? Ha levelet küldene, újabb toborzót, annak utóirata is lenne. Valahogy így szólna: “Kedves barátom! A vécsi várba hívtalak. Bocsásd meg tollvétségemet. Vécsi kastélyom foglalt lévén, nem a várban, hanem a Lázár Ödön helyi ipari vállalat mészégető telepén várlak – várlak benneteket. Kedden és pénteken éjszakai szolgálatos vagyok. Tűzfelelős. Ott találtok, ahol a kék lángú kemencék lobognak.”

Amit mondok, valójában nem képzeletbeli. Kemény János 1952. július 15-étől 1954. október 5-éig mészégető – súlyos köveket is hordó – munkásként dolgozott az említett helyen.

Nem. Komoly intézményi igazgatói aláírással, pecséttel ellátott áthelyezési okmány alapján – a Székely Színház irodalmi titkára, dramaturgja és alapító tagjaként. Több nyelvet ismerő műfordítóként is – mintegy előléptetésül az anyagi termelés univerzumába.

Akkori tűnődéseim közben Kemény János látogatóinak ilyet is üzentem volna: ha azt látjátok, hogy éjszakai szolgálata közben hosszan bámul a tűzbe, vagy elmereng az ősi vár s az Istenszéke felé – “Isten széke? Jaj, kötényemmel törülgetném azt János bárónak, ha belé ülhetne!” – anyám szavai voltak. Ha tehát az otthona felé nézelődik, ne zavarjátok őt. Keményfedelű füzet a térdén, abba jegyezget. A Zsögödi Nagy Imre látta-rajzolta: homloktincsét libbentő szél is Marosvécs üzenete. Keszthelynek erdélyi párjában a téboly lakozik. Jegyezgeti János. Feltételes reflexévé lett az írás, miként a lőtt madár szárnya verése – földre-porba zuhantan is, a szép, szabad repülés utánzataként.

Ekkoriban, 1952 táján hallhattuk sokaktól sokféleképpen az együttérzés szavait, Kemény János sorsának népi magyarázatait. “Ha félretett volna valamit magának, ahol ezek a rablók nem találják meg, Istenem, a jóság túlcsordulása! Lám, senki sem viszonozza!” Bennfentesek tudni vélték, hogy Auguszta asszonynak Görögországban, Angliában gazdag rokonai vannak. “Akkor miért, miért maradtok?!” – záporoztak feléje kérdések, szemrehányások is. “Gondolj a gyerekeidre! Jövőjükre!” Mosolyának zöldeskék szikraözönében János válasza csak vállvonogatás, keserves kacagásfoszlány volt. A nagy szavaktól jobban félt, mint a párt kádereseitől, akik közös szerkesztőségi éveink idején is gyakran faggatták őt arról, amit soha nem olvastak el a könyveiben. Emigrálás dolgában egyszer azt mondta valakinek: “Alig jöttünk haza Penssylvaniából Transsylvaniába (1904-ben) – menjünk máris odébb valahová?”

Ez is kitérő válasz volt. Lelke legmélyén, egész lényét betöltő ragaszkodásként valójában két szó határozta meg János életét, ittlétét, mecénási áldozathozatalát, végső fokon a halálát is. E kétszavas követelmény így hangzik: Vallani és vállalni! Ne mondjátok, hogy lerágott csont, népi-nemzeti ars poetica, esztétikai értéket csökkentő politikum, messianizmus, váteszkedés, küldetéstudat, megavasodott Ady-reminiszcencia, nem!

Mit vall és mit vállal, mit vállalhat Erdélyben íróként, költőként is, bármely más műfajban alkotó értelmiségi? Hátráljunk az időben. Mit hirdettek meg Kós Károly(ék) Kiáltó Szavai? Ébresztő szavak voltak az országdarabolás utáni eszméletlenségben. Új Erdélyország építésére serkentő szavak voltak akkori – teljesen kifosztott állapotunkban, főleg remény, bizakodás, lelki talpra állás dolgában. Nemzeti tudatunkat erősítő szavak voltak azok, a már régen eltervelt, távlati stratégia szerinti magyartalanításunk vészkorszakában. Ne soroljuk tovább! Hisz minden szavunk önismétlés a román–magyar konfliktusok vokális tatárjárásaiban (Szabó Dezső), de még a magyar–magyar (népi-urbánus-liberális) doktrinér viták sorozataiban is.

Irodalmunk mai általános szellemiségével szemben a húszas évek elején még erőteljes volt a nemzeti kötöttség, a magyarságot sújtó történelmi csapások drámaisága a költészetben is. Trianon Erdélyben is nemzeti sorsproblémáink kimondására késztette a helikoni közösség tagjait. Azok nagy része politikai, bölcseleti-világnézeti, ars poeticabeli különbözőségeik ellenére vallotta és vállalta a magyarságmentés feladatait a szellem fegyverével.

Ama sokat vitatott transzszilván lelkiség Bethlen Gábor idejéből eredő kényszerállapot kifejeződése volt – ugyancsak a nemzeti vészkorszak éveiből. A fejedelmi örökségként értelmezett függetlenség ugyancsak kényszerállapot kényszeres eszményítése volt. Kós Károlyék önvédelmi programjának transzszilvanista alapfogalmai – tehát az irodalmiakat is beleértve – valójában a nemzeti feldaraboltság siratásának retorikus kendőzését szolgálták.

Mint Bethlen Gábornál is. Említsük föl a ravaszságban, machiavellizmusban utolérhetetlen fejedelem szultándicsőítő szavait? A mindenkori török küldöttségek fogadásakor rendezett ünnepségeit, ajándékait? És Mátyás országából kiszakított állapotban Erdély függetlenségének örök időkre szóló intelmeit?

Talán ezt kellett volna mindenekelőtt figyelembe venni, mikor az úgynevezett transzszilvanista ügyben oly heves indulatokkal kezdtek vitát, hoztak elmarasztaló irodalmi ítéleteket a helikoni közösségről is.

Ha mindezek egyenes beszédben, avagy képletesen sajátos transzszilván hangulatként keltettek figyelmet: az semmi mást nem jelentett, csak hogy Tamási Áronék azt írták, amit éltek, s azt élték, amit írtak. Kemény János pedig zsenge ifjúságának határozatát Erdély nagy, legnagyobb romlásának láttán hozta, mondván: vagyonát a nemzeti eszmélet ébrentartásának szolgálatába állítja. Nincs kard: védjük a kultúra szellemi bástyáit! Ezt várta tőle, Erdély erre adta szavát, és azt úgy adta, miként osztályának halhatatlanjai tették. Egy Zrínyi Miklós, amikor elvállalta Szigetvár védelmét, adott szavához másnap a végrendeletét is mellékelte. Dobó István, amikor Egervár védelmét elvállalta, adott szavához a végrendeletét is mellékelte. Mutatis mutandis: így értelmezte kötelességét és mecénás mivoltát Kemény János is.

Olyan időben, mikor az elszakított nemzetrészek önazonosságának védelmében drámai veszteségek gyöngítenek minket, sajgó nosztalgiával merülhetünk el újból és újból a helikonisták ma is élő-ható örökségében. Nem vigasz, hanem fájdalmas tanulság, hogy az önmagát ismétlő történelem súlya alatt ma is azokat tarthatjuk sorsunk leghitelesebb kimondóinak, énekeseinek és krónikásainak, akik Kemény János várában ismerték föl végvári létünk követelményét az irodalomban is: a magunk megőrzésének parancsát.

Szavaim hallatán János némán bólintana, mosolyának zöldeskék szikrái jeleznék: a nagy szavak talán lehetnének szelídebbek, másmilyenek is. Csakhogy azóta még mindig befelé futunk az erdőbe. De mihelyt föltűnik a fény s a vágyott horizont, önrendelkezésünk lehetősége: az én szavaim is a Kemény Jánoséihoz fognak igazodni.

Közelítések sorsához és előadóestjéhez

Szolnok. Téry Árpád most főrendező, Berényi Gábor igazgató s a színház tagja Solti Bertalan, Hegedűs Ágnes és Andaházi Margit – a debreceni színház legjobb erői vannak együtt, s ha meggondoljuk, hogy a szocialista színházpolitika milyen áldásosan büntette a szolnoki közönséget, hogy időlegesen oda helyezték még Somogyvári Rudolfot és a most elhunyt Mádi Szabó Gábort is, s nagy ígéretként ott játszott Upor Péter, aki párttitkár is volt, s Linka György; jóvoltukból elsőrangú előadások születtek. Mensáros újra lázasan, változatos műfajokban és hullámzó értékű darabokban dolgozott. Szolnoki három évében Csehov Három nővérében Tuzenbach s Jenő a Kőszívű ember fiaiban, aztán a Tartuffe címszereplője, Gloster a Lear királyban, a Pygmalion Higginse, s persze politikai kénytelenségek, csacskaságok és hitvány fércművek sora is szerepel a feladatok között: Tabi László Esküvője, Dobozy Imre Holnap folytatjuk című darabja, Akszjonov Kollégákja és Kertész Imre Csacsifogata. Három év alatt tizenhét szerepet alakított Szolnokon, vendégszerepelt Egerben (Bicska Maxi a Koldusoperában). Színpadra állította Baróti–Szenes Mindent a mamáért című játékát; Téry Árpáddal közösen rendezte az Ármány és szerelmet, amelyben Miller zenészt alakította. Életformáját tekintve a debreceni évek momentumait fedezhetjük fel: társaságában kevés a kolléga, noha itt már megmutatkozott, ami későbben nagy ambíciója volt, hogy fiatalokkal szívesen beszélgetett. Ragaszkodtak hozzá, mert varázslatos egyénisége és lenyűgöző tudása, irodalmi műveltsége erősen hatott a pályakezdő ifjakra, így Upor Péterre is. Ahogy Mensáros gondolkodott, s azt a műveltségi tágasságot, amivel rendelkezett, a főiskolán nem tanították, nem kaphatták meg. Mint Debrecenben, Szolnokon is jobbára orvosi és magasabb értelmiségiek körében töltötte szabad estéit, sokszor éjszakáit. Magával egy műveltségi, szellemi hangoltságú személyek körében érezte jól magát. Bátyja mondta: mindketten azt a baráti kört kedvelték, amelyben egy Thomas Mann vagy Babits alapja az együttlétnek, s a társalgás nem alacsonyodik ismeretterjesztésre. Debreceni elfoglaltságaival összevetve az is kitűnik, hogy amíg korábban a maga kedvére olvasott, s a közönség elé felkérésre állt, Szolnokon tudatosan készült. Ennek jele volt az is, hogy a helyi rádió stúdiójában szívesen mondta kedves irodalmi műveit. Az emlékkönyvben Tiszai Lajos idézi a szolnoki rádiós éveket: 1963 őszén Pilinszky Jánossal toppant be a stúdióba. Korábbi felvételeivel kedveskedett a költőnek: Szatyin monológját, a Halál Velencében részletét, Radnóti Hetedik eclogáját forgatták le, ő aztán a költő néhány új versét mondta szalagra, döbbenetes hatással.

Alkotói gondolkodásában változást észlelhetünk a debreceni esztendőkkel öszszevetve. Az 1962. december 1-jei Tartuffe-bemutatója előtt nyilatkozott a Szolnok megyei Népújságnak, amelyben szerepértelmezésének döntő elemeként mondta: “Tartuffe nem hívő, sosem is volt az.” A dühödt egyházüldözés korában ez bátorságot is jelentett, mert a Major Tamás-szellemiségű hazai Molière-kultusz Tartuffe-öt antiklerikális művé fokozta le. De fontos nyilatkozatának egy másik, személyes vonatkozása is. Cinikus, elvtelen embernek mondja Tartuffe-öt, amelynek megalkotásához saját életéből is merített. Szolnoktól tekintve az önelemzést, az öntisztítás igényét már Mensáros László alkotói munkásságának természetes és lényeges elemének kell tekintenünk. Nem börtönbeli és nem alkalmi program tehát, hogy a vétségek és megtisztulás kötelezettségét az ember magára vállalja, hanem állandó és folyamatos próbatétel – ezt, hitéletéből következően is, művészi elvvé emelte magában. Teóriák, elvont esztétikai elgondolások helyett a színésznek önmagából és az életből kell kiindulni – vallja ars poeticaként. “Emlékképek merültek fel előttem, saját életemből, amikor kisebb-nagyobb mértékben magam is a képmutatás hibájába estem. Szinte önmagamba fordított a szerep” – mondja, s az önfelfedezés, feltárás és megvallás folyamatában hangoztatja: az alakítás és az előadás a közönség számára üzenetet tartalmaz. Mert: “Vannak bennetek is ilyen vonások, nézzétek, milyen gyűlöletesek tudnak lenni, szabaduljatok ezektől a vonásoktól mielőbb!” Szinte az imádság sorával láttatja az előadás szellemi-lelki lényegét: “Szabadíts meg a gonosztól…!” 1963. december 23-án Csendes beszélgetés Mensáros Lászlóval címmel Hernádi Tibor interjújában mondja: “Vállalnom kell saját énemet. Ez az alkotásfolyamat egyik leglényegesebb része. S az érdekes az, hogy az ember emiatt belül valami mást játszik esetleg, mint amit a szerző elképzelt. És mégis ez teszi hitelessé az alakot. Ezért nem közömbös, mi játszódik le a színészben.” Fontos és a korra nem jellemző mondatok, hiszen a művek kitüntetett tisztelete, a rendezők mindenhatósága, s színházcsináló ideológiák helyett Mensáros László a színész lelki kondíciójára helyezi a hangsúlyt. Ám vallomásának következő szakasza még inkább megvilágosítja nézőpontját: “Az alkotófolyamat nem a próbán kezdődik, hanem az autóbuszon, borotválkozás közben, vagy amikor az életen vagy halálon gondolkodik.” Íme: 1956 januárjában, a hétköznapok megrázó hetei nyomán, a Hamlet életérzéseit kirobbantó színész, a börtönéveken túljutó ember és művész a színpadi alkotásban már együtt látja a kint és a bent megélt világot. Szolnoki népszerűsége, a karácsonyi bensőségesség pillanatában megengedi még azt is, hogy a börtönviselt s politikailag megbélyegzett művész a megyei pártlapban erősebben és mélyebben fogalmazza meg az ember és a társadalom közti feszült viszonyt: “…belső lelki életünk túlnő a külső élet keretein. Emberileg jóval több bennünk a lehetőség, mint amit a gyakorlatban magunkból adhatunk. Hatalmas emberszeretet vagy éppen gyűlölet él bennünk, amit a társadalom hétköznapi életében nem teljesen realizálhatunk. Ez okozza az emberek feszültségét, amit nem gyógyít sem autó, sem fridzsider, sem televízió. És ha a feszültség megvan, ennek a színész alapállásában, szerepjátszásában meg kell mutatkoznia.” Még a “fridzsiderszocializmus” kezdetén vagyunk, de Mensáros pontosan érzékeli a hasadtság drámáját, ami majd bekövetkezik: a fogyasztói világ, a civilizáció, mindinkább léleksorvasztással fenyeget. Szeretet és gyűlölet – keresztényi ellentét. Magas hitbeli és etikai igény, amely megfogalmazódik Mensáros művészi gondolkodásában. A világ értelmezése, az élmények lelki ihlettel való átszűrése, a színház szakrális küldetése: az ő emberi és alkotói gondolkodásában központi kategóriává erősödött Szolnokon.

Ebben a tudatosulásban is különbözik debreceni éveitől. Ahol pódiumi szerepléseket igény és megbízás szerint teljesített. Szolnokon már maga is kereste az alkalmat, és választotta a műveket, amelyek önálló estté sűrűsödtek benne. Több olyan irodalmi mű, darabrészlet is szerepelt, amelyeket már debreceni színészként mondott a pódiumon: Karinthy Cirkusza, Kosztolányi Hajnali részegsége, a Dohányzás ártalmasságai. De másfél órás vallomássorozatának részévé avatta Hamlet monológját. Babits Jónás könyvének részletét, Karinthy Frigyes Tomiját. Szigorúan klasszikus anyag, de tűnődő, vívódó és szenvedélyes pokolra szállásának, szuggesztív előadásának célja és sikere: a ki nem mondottal is éreztetni a valót. A Hamlet 1956. januári felismerése művészi programmá erősödött: a művek sugallatos elmondása, megjelenítése a hallgatót a kor és a pillanat érvényességében érintheti meg, mert a művekben és mögöttük a jelenkor drámai kérdései izzanak föl. Kosztolányi gondolatára sokan felfigyeltek: “A ház is alszik holtan és bután.” S Mensáros Árkádbeli estjének üzenete: “ébredj a valóra”. Említett karácsonyi beszélgetésében estjének változatos stílusára, a Tomira és a Dohányzás ártalmasságára utalva szándékát is megnevezte: humorral is megmutatni azt, hogy a bajok elől nem lehet menekülni, azokat az ember magában hordozza. De ebben a pódiumi önnön és közösségi létküzdelemben talán legfontosabb gondolatát mondhatta ki Kosztolányi versének végső sorával: “mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.” Immár bizonyos előtte: az ismeretlen Úr vezeti az életét – a színpadon és a pódiumon is.

Felkészülés. Amikor az 1965. november 20-án a budapesti Egyetemi Színpadon először előadott A XX. század című estjének inspiráló motívumait kutatjuk, egy pillanatra még Szolnokon kell maradnunk. Az emlékkönyvben nincs nyoma, sok és változatos kérdésekben folytatott beszélgetéseink során sem említette, hogy – már a Madách Színház művészeként – egyszer visszatért Szolnokra, s az Árkádban vendégszerepelt. Aminek tényét 1965. április 16-án a Film Színház Muzsikában megjelent, egyik első, rövid interjújában olvashatjuk. Gorkij Kispolgárok Pjotr és Németh László Mathiász Panzió Lórántjának sikeres megformálása alkalmából is önnön életére utaló szerepépítő gondolatokat fogalmazott meg. Ha nem játszik a színész, “a megfosztottságban – egyszerre csak emlékezni kezd önmagára” – mondja a Németh-darab szerepével kapcsolatban, majd így folytatja: “Lóránt szerepe számomra tiltakozás a túl gyors karrierek ellen. Mert ebbe roppan bele.” A személyesség kicsap a szövegből: Mensáros a megpróbáltatásokat minőségi erőnek is feltételezi, s hogy a “tiltakozás” kifejezéssel él, egy viszonyt is kifejez; különbséget maga és a szerep sorsa között, s e művészi protestációt a közönségre is tartozó és kifejezendő sugallatnak tekinti. Önnön alkotói gondolkodásán át látja a Mathiász panzió szereplőit is, erről az a megjegyzése árulkodik, miszerint: “…úgy érzem, minden színész önmagáról vallott a darabban.” De a röpke interjú meglepő közleménnyel is szolgál. Szolnoki irodalmi estjéről számol be: Születéstől a halálig címmel önálló esttel vendégszerepelt, amelyben “Híres emberek, Bartók, Mozart leveleit mondtam el, tehát volt a műsorban valamilyenfajta dokumentációs jelleg.” S ezt követően ismerteti, majd interjújának további soraiban szóról szóra idézi a Magyar Nemzetben megjelent házassági hirdetést, amely majd A XX. századi estjének harmadik részében is elhangzik.

Ennyit tudunk előzetesen. 1965 tavaszán tartunk. A lázas és önpusztító budapesti napok és hónapok súlyos következménye: tébécéfertőzéssel szanatóriumi kezelésre kényszerült. A János-kórházban feküdt, kijáró betegként színházi feladatait teljesíthette, de minden más szerepléstől eltiltották. Sorsában a kényszert Isten jelének tekinthette, mert a zajos hónapok után ismét ideje volt magába tekinteni. Életének újabb fogságos stációja.

Amiben a tűnődés nem csak a maga életéről szólt; Surányi Ibolya az 1965 őszén induló új szezonra önálló estre kérte. Sokat gondolkodott azon, hogy eddigi anyaga hogyan formálódjon tovább? Irodalmi művekben már kipróbálta személyiségének erejét, mondandójának pódiumi hatását. A születéstől a halálig összeállításának alkotói élményét pedig az is jelentette, hogy felfedezte: a dokumentumok száraz tényszerűsége is döbbenetesen megvilágíthatja az ember és a világ viszonyát. A színházi életben is ez időtt válik divatossá a dokumentumdráma; Kipphardt Az Oppenheimer ügy című darabját például épp ekkor, 1965 áprilisában mutatta be a Nemzeti Színház. Mensáros előbb az ember személyes és egyetemes drámáját mutatta a bölcsőtől a koporsóig tartó létfolyamatban. Kipróbált és új anyagai, továbbá tapasztalatai alapján tűnődhetett tehát: hogyan szerkeszthetné az estet úgy, hogy ne szemelvények egymásutánja legyen, hanem önmagán túlmutasson, többet jelentsen. Úgy, hogy a lelkekbe jusson; tehát egy misztériumjáték szerkezeti, szellemi és lelki keretét teremtse meg. Előadóként pedig a pódiumot valódi színházzá, kultikus hellyé avassa. Vagyis együttlétét a közönséggel a lélek színterén játszódó misztériummá mélyítse. S ennek a belső folyamatnak a kialakításához újabb művekre és dokumentumokra is szükség volt. Az egyénről és a közösségről beszélni – Mensáros László igényéből és törekvéséből következett: megmutatni a század arcát: a XX. századot.

Majd részletesen is feltárjuk az összeállítás belső természetét, változásait, most csak azt rögzítjük a három rész anyagainak számszerű tagozódásában 1920-ig tizenhat mű részlete hangzott el az 1965. november 20-i bemutatón, s tizenhárom szemelvénnyel idézte fel az 1945-ig tartó kort, majd a második világháború utáni két évtizedet nyolc anyag reprezentálta. Gondoljuk át, hogy szanatóriumi időzésének hónapjaiban miképpen szerkeszthette egybe A XX. század anyagát. Eddigi tájékozódását, műveltségét, pódiumi szerepléseinek ismeretében érzékelhetjük: Karinthy Frigyes, Kosztolányi, Ady, József Attila, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós verseit, Thomas Mann kisregényét vagy Apollinaire költeményét már korábbról ismerhette, de hogy egy-egy életműből éppen mi kerüljön be, azt már gondolatmenete, az anyag szerkezete formázta benne, s az is, hogy amit korábban kipróbált, milyen erővel élt a színpadon. Formaérzékenysége azt is súghatta, hogy terjedelmesebb monológ felbillentené a műsor szerkezetét, tehát egy Dohányzás-féle jelenet nem illik az összeállításba. Zenei műveltsége és érdeklődése az irodalmi vonatkozásokra is kiterjedt: Bartók Béla és Puccini leveleit bizonyára olvasta, de hogy belőlük nem szakmai, hanem személyes és közügyi tényeket emeljen ki, ebben már az est igénye munkált. Egy helyütt elmondta: műsorának összeállításában a véletlen is segítette. Egyik nap például kórházi éjjeliszekrényén megpillantotta Karinthy Frigyes naplóját, maga se tudta, hogy került oda; belelapozott, s rátalált a gyermekkori fejezetre. Feltételezhetjük: ajándékba kapta valamelyik látogatójától, mert a kötet, nem sokkal előbb, 1964-ben jelent meg először. Bátyjánál időzve pedig régebbi Magyar Nemzet-példányokat olvasgatott, s felfedezte a házassági hirdetést, amely számára azért jelentett példázatos dokumentumot, mert feladója “túl a hatvanon is! – hitt az életben.” Mensáros XX. századi élet-halál játékához tehát érvvel szolgált. Arról is tudunk, hogy az estet indító Nobel-végrendeletet kereste, mert ismerte, korábban a stockholmi békekongresszusra utazó Tolnay Klárinak is ajánlotta felolvasásra, tudta, hogy szükséges összeállításához, de nem találta. Az őt kezelő orvosnő segítségét kérte, aki véletlenül egy társasági összejövetelen, kapcsolatai révén, megszerezte. Formálódott az est műsora; s hogy később a sorozat-előadásokon, de olykor előadás közben is módosított, az utal arra is, hogy sokféle és változatos anyagból válogatott. Miközben hűséges krónikás kívánt lenni, abban bizonyos volt: szabályos és elfogult politikai tanmesével nem óhajtott előállni. Azt is tudta, hogy forradalmi és ellenforradalmi rendszerekről szóló elveket, verseket és idézeteket elkerüli. A század kórisméjének adatait gyűjtötte; a művészi és köznapi leleteket, hogy az idő s benne a személyiség idegrendszerét, lelki természetét átvilágítsa.

A lélek naplója: így is jellemezhetjük Mensáros összeállítását. Önnön gondolati és személyes ihletettségében a század emberének arcát és sorsát három fejezetbe sűrítette. Egyén és a közösség találkozása – történelmi dimenzióban. De kövessük részletesen is, miként illesztette össze az irodalmi, közéleti szemelvényeket, verseket, dokumentumokat, melyekből öntörvényű szövegkönyv, majd megrendítő, nagyhatású színpadi mű és előadás formálódott. Mensáros László estjét, művét a szöveg és a megjelenítés egységében szükséges felidéznünk.

Fontos, jelentéses kép: az előadás kezdésekor a fekete körfüggönnyel elhatárolt színpadon egy fekete pulpitus áll. Amikor elsötétül a nézőtéri csillár, s a reflektor fénye az állványra vetül, Mensáros hátulról, középről, a függöny mögül lép ki és tart előre; kezében fekete mappa. Ahogy a fénysávba érkezik, látjuk: öltözete egyszerű, szolidan ünnepélyes: mellényes sötét ruha és nyakkendő, fehér ing és fekete cipő. Mappáját a pulpitusra helyezi, majd kinyitja. Érkezését taps kíséri, de fontos mozzanat: Mensáros rezzenetlen. Elmerül. Nem produkcióra, hanem beavatásra készülődik. Kinyitja a szövegkönyvet, s kézbe veszi az első lapot. Talán kissé oldalra is lép; és megszólítja a közönséget. Nobel Alfréd 1895. november 17-én kelt végrendeletének részletét olvassa; nem mintha nem tudná a szöveget, hanem hangsúlyozza, hogy hivatalos közlemény hangzik el; a tudomány, az irodalom javát és a népek testvériségét legjobban szolgáló személyek díjazásának hagyatkozását közli. Mintegy bevezető memorandumként szól ez a párizsi végrendelet. Kulcsgondolatok hangzanak el az est mondandóját tekintve; mert estje épp azt bontja ki, amit Nobel a végrendeletbe foglalt: az emberiesség, a békesség, a testvériség és a szellemi, tudományos haladás tényeit. Akivel az előhangot mondja, az a dinamit feltalálója. A pusztítás gyúanyagának tudósa lelkiismeretének megnyilatkozásával az emberiség képviseletében is hagyatkozik. Ebben Mensáros az est drámáját is sugallja: háború és béke; gyűlölet és szeretet tényeit, gondolatát, érzéseit követve induljunk a XX. századba!

A lapot visszahelyezi a mappába, s a tizenegy éves Karinthy Frigyes naplójával hangolja az új korszakot. Olyanképp is, hogy az emelkedett kezdésen fordít, s a közönséget végképp bevonja áramkörébe. Mert a néző önnön gyermekkorát is asszociálja Karinthyval, de a gyermeki várakozás a jó szándékú emberiség reménységes pillanatává is növeli az 1899. december 31-i, éjfél előtti várakozást. Mensáros ezzel a hanggal csak erősíti és hitelesíti az őszinte reménykedést, mely éjfélkor, a XX. század éltetésében kulminál. Az éjféli óraütést is halljuk, s a közönség derűsen és gyanútlan felszabadultsággal tapsol; ezzel Mensáros a néző érzékenységét is méri, hogy egy-két anyag sorsát eldöntse az est további menetében. Még feje biccentésével sem köszöni meg az elismerést; csak az anyaggal törődik; halad előre és befelé. Az újabb Karinthy-naplórészlet, amely Az ember tragédiájának nemzeti színházbeli élményét idézi fel, Mensáros szerkesztőként és előadóként bravúros kettősségben ámítja a nézőt. Mert Karinthy színről színre ismerteti az előadás jeleneteit; Mensáros meg-megáll, hatásszünetet is tart; hadd kacagjon a hallgatóság, hiszen a gyermek láttatásában az előadás dagályos komolysága és a történelem mulatságos vagy rettentő fordulata összekeveredik és felnagyul. Derül a néző, Mensáros felvonja a szemöldökét, ámul gyermeki lélekkel, és nagy komolyan tagolja az olykor sután magasztos, ám őszinte és sokszor vitriolos mondatokat. De bévül tán még színészként is élvezi; mert a gyermek egy ódivatú hatáshajhász színházi játékstílust is jellemez. Találó, remek fordulat a Tragédia felidézése azért is, mert a korábbi évezredek és századok is megelevenednek ezzel, így Mensáros majd úgy idézheti korát, hogy ha játékosan is, de keserűen mulatságos nézőpontban a XX. századot a történelem folyamatába állítja. Mert a gyermek Karinthy lelkes s mégis ítélkező nézőpontjából elmondhatja a pusztító, gyilkos, emberi gyarlóságokkal egymást követő korok történetét. A gyermek Karinthy hevét felnőtti bölcseletté emeli Emil Verharen A lelkesedés című versében – “Ha egymást igazán becsüljük…” –, itt már Mensáros közösségi és erkölcsi igényt fogalmaz meg a világ megváltásának reményében.

Majd még utalunk arra, hogy Mensáros estjének alaphangja: a kérdő, tűnődő attitűd. Ebben a nézőpontban az új század kezdetének felfokozott, várakozó hangját egy hűvösebb, ám lírai vallomás követi az ember sorsának, küldetésének értelméről: Szatyin monológja. Mensáros László tagolt felszólítással mondja: “Tisz-tel-ni kell az embert!” A jelenetben a nézők az Éjjeli menedékhely lakóivá alakulnak át, Mensáros a szatyini szavakkal, intelemmel megerősíti a színpad és a nézőtér különleges kapcsolatát; mert ezzel is a beavatás részesei vagyunk. Itt válik bizonyossá: nem irodalmi est hallgatóságaként ülünk a teremben, hanem ennél több történik: Mensáros a színpadot szószéknek tekinti. Hallgatóságát pedig a XX. század démoni tényeivel és nemes eszméivel lelkesíti át. Gyanútlanok vagyunk, mert szívünk és elménk még töltekezik. Ady az Új versek elé írott sorai, Góg és Magóg… újabb szárnyaló lelkesedés; a hon megváltásának lázát és győztes reménységét hirdeti. Amire Szabolcskával üt; Egy furcsa vád… – nem irodalomtörténeti és széptani asszociációként idézi. Az est hullámzásában, a felhevült pillanatokat ellentétezi is Szabolcska versírás-haragvás dilemmájával. Mosolyra lazulnak a nézők, de Mensáros már előre is tekint: mily romlandó a gyanútlan idill! Mert a versírás és felháborodás Szabolcskánál két időt jelent; ám a világ, a mensárosi igényben azonosságot tételez; esztétikum és közösség csak így forrhat egybe.

A felhevült megváltási lázban egy újabb igénybejelentés: a XX. század a sebesség százada! – a futurista kiáltvány részletével hirdeti. S azonnal ráfelel Puccini levelével, melyben autójának sebessége még a 18 kilométert se éri el. Mosolyra indítja a nézőt ez az ellentételezés, de Mensáros hangulati, gondolati, dramaturgiai játékosságánál többre mutat: az ember megváltási kísérletei folyamatosan kudarcot vallanak. Ahogyan a gyermek Karinthy látta a történelem színeit, Mensáros is színeket komponál: felépíti a sebesség mítoszát, majd Puccini panaszával lerombolja. Az ember önmaga megváltásának kudarcai is világossá válnak ebben az összefüggésben. Újabb bölcseleti tűnődés az ember küldetésének szatyini gondolata után: Thomas Mann Halál Velencében című művének részlete, a Szépségről mint az isteni eszme egyedül látható voltáról. Az est első részének elcsöndesülő, feloldó, szinte lebegő pillanata a szókratészi bölcselet. Idilli szinte; amelyben Mensáros finoman a magasrendű akarat megnyilvánulását pendíti meg. A magasztos lélek tűnődő csöndje mintha megállítaná az időt…

Rilke Körhintájával nyugtalanító fordulat következik: a Szépség forgatagaként is láthatjuk, a Thomas Mann-i ámulatba a zavar sejtelme szivárog be: a Szépség veszélyeztetett volta. De az is fontos a rilkei versben, hogy fiatalok ülnek a forgón, de: “nincs célja” ennek a ringó, kerengő játéknak. S amikor a “hajszás, vak forgatag”-vég felerősödik a teremben, háborús menetelés hangja is erősíti, s már bizonyos: a történelemmel a pokol nyílik meg Mensáros László színpadán. S ebben a rettenetben már menedék-reménység monológként következik az imádság; Babits Mihály Miatyánk… 1914 című verse, melyet litániás egyszerűséggel, esedező kérelemmel mond el. Szertartás Mensáros estje; de ahogy Babits versével az emberiség vétkét magára vállalja, az tisztán láttatja szerepét: misét celebrál, amelynek a nézőtéren ülők a beavatottjai. A megtörténtet belénk ülteti. Ady Endre Ézsaiás könyvének margójára című verssel ezt a prédikátori attitűdöt tovább erősíti, de idővel gyakran el-elhagyta. Ennek több okát feltételezhetjük: a Miatyánkkal a legfontosabbat elmondta, s Babits után Ady biblikus képekkel is zsúfolt, prófetikus vallomása túlzottan igénybe vette a hallgatóság figyelmét. Továbbá: nem vitte tovább az estet és a történelem drámáját. Kezdetben Ady látomását mondta előbb, aztán cserélt, minthogy a Miatyánk volt fontosabb neki, így hagyhatta el az Ézsaiás könyvét. A háromrészes est mintegy ezerötszáz előadásában az első fejezet szinte változatlanul hangzott el. Érthetetlen, hogy az Egyetemi Színpad meghívóján, még az 1966. februári kartonon is, Majakovszkij- és Móra-írások előadása is szerepel, de ezekre nem készült, és sosem hangzottak el. Ellenben Trakl Este az őszi erdőben című versét, Babits Miatyánkja után, eleinte mondta, aztán elhagyta, vélhetően, hogy a háború sodrát erősítse, képeit tágítsa. Mert, gyakran az Ady-vers helyett is, állandósult Nagy Endre Katona élménye. Újólag a szerkesztő és az előadó pazar egyetértésben, meghökkentő fordulattal vonja be a közönséget a háború poklába. A Kárpátokban, a lövészárok nyomorúságában egy vacsora emléke és a méltóságos asszony pongyolán áttűnő bájainak képe, vágya-álma gyújtja fel a katonák képzeletét. Babits Miatyánkja és a profán, hétköznapi történet így válik egygyé, a háború teljes képét felmutatva. Akár egy Shakespeare-drámában: már a temetés készülődik, de a két sírásó szórja vicceit az elmúlásról. Mensáros estjében is: a halálközeli végveszélyben a szerencsétlen katonák hétköznapi idillről álmodnak. Milyen jobbért élnek ezek az emberek? – pendíti meg bennünk Mensáros, ahogy merül el a háború poklában. S a Thomas Mann által leírt Szépség ihlete is milyen esendővé válik a lövészárokban! Nagy Endre után Apollinaire Még tél van című verse is erősebb, mert egy komédiás hangulatot fordít újra a szépség, a szeretet és a szerelmi vágy ihletébe, amit a történelem fordulata iránti reménykedéssel is összeköt, “a béke tavasza felé”. Amit Juhász Gyula Tavaszvárás című versével zár le. S meghajlás nélkül kisietett középen a színpadról.

Tavaszvárás: szokott politikai sablonok szerint várhattuk volna, hogy a megújhodás a Téli Palota ostromával, a hazai őszirózsás, aztán a március 21-ei “proletár”-fordulattal művekben igazolódik – de nem Mensáros színpadán! Az előadóest újabb, etikai, szellemi fordulatát jelentette, hogy Mensáros Babitscsal, Adyval, Nagy Endrével, Apollinaire-rel mindenféle pusztításban az ember vereségét hirdeti – háborús vagy forradalmi vérontás ebben nem különbözik. “Győz az élet” – hirdeti Juhász Gyulával, de hát a halál és a bosszú diadalmaskodott ama “forradalmas” tavaszon is! Mensárosnak nem volt oka diadalos jelentésre. Estjének sorsa alighanem ezen a ponton kerülhetett leginkább veszélybe. S a méltatók észre se vették, s ha igen, nem írhatták meg, így tapintatosan kerülték, hogy a forradalmakat Mensáros nem tekinti az emberiség megváltó fordulatának.

A második rész a Karácsonyi elégiával indul. Karinthy versével nemcsak a gyermek naplóírót, hanem estjének reménységes századindulását is felidézi. Egyszerűen, szelíden, hatalmas koncentrációval elmondott vádbeszéddé emelkedik előadásában: “Gyalázatos század, mit tettél” – ebben már mindenféle reménység összeomlása belesűrűsödik: a technika és a szellem, s mindenféle reménység odaveszett a háborús népirtásban; a gyermek Karinthy álma, Verharen lelkesedése, Ady győzelmes dala… De a hangvétel kifejező: számonkérésében Mensáros nem dörög, és még csak nem is felháborodott. Csöndes tűnődéssel jelenti, hogy a század mit művelt az ember álmaival és hitével. S ami a Karácsonyi elégia után következik, Jeszenyin A csavargó vallomása – két irányban is programos üzenet az est gondolati áramában. Asszociációra indítja a nézőt: Jeszenyin sorsára utalva az embertelen szovjet forradalom és hatalom képe is beépül a XX. századba, s a költői attitűd pedig: menekvés a gyermekkor emlékeibe. Ez pedig védelmet jelenthet abban a csalódásban, melyet Karinthy is panaszolt karácsonyi versében.

Hazai dokumentum következik; az Úriház Ábécéje 1928-ból. Két nehéz vers után szusszanásnak is tűnhet: “a jó modor nemcsak szép, hanem hasznos is” – közéleti illemtan, amelynek álságos voltát, a következő dokumentum leplezi le igazán: Derkovits Gyula kérelme a “tekintetes székesfőváros tanácsához” az alapítványi díj elnyerésére. Jó modorral, alázatosan fogalmazott sorok. S mint Jeszenyin esetében, Mensáros a festő sorsát is beépíti az est gondolati összefüggésébe: Derkovits Gyula éhen halt. Szenvtelenül mondja az illemtant és a művészi kérelmet, olykor a szöveglapot is kezébe veszi, hogy a hivatalosság, a kimértség erősödjön előadásában. Az ebből következő társadalmi közérzet már összegez: Kosztolányi Dezső Beírtak… című verse személyes panaszként is hangzik Mensárostól; az eltárgyiasult, a megfigyelt ember adatlap a hatalom számára. Kafkai világ, szorongó, sejtelmes és kiszolgáltatott élet. Kosztolányi versének személyes ihletettsége különösen átüt: Mensáros kihallgatásokat, tárgyalásokat, börtönöket, megaláztatásokat megélt emberként tudatja: szabadon is foglya a társadalomnak. Ebből adódik a kérdés: Mi is a boldogság? – változott estjének évtizedes folyamában, hogy Francis Jammes verse elhangzik-e. Többféle meggondolás alakíthatta a költemény sorsát; a keserves dokumentumok, tények után valóban adódik a kérdés: hová menekülhet az ember? “Isten békéje a legnagyobb adomány” – halljuk Jammes üzenetét, de csökkenthette estbeli súlyát, hogy az emlékek éltető erejéről a Jeszenyin-vers is szól, s a béke pedig a következő versnek, József Attila Isten című költeményének is központi gondolata.

De más összefüggés is felmerül. Mensáros László estjének menetében: eddig minden anyag előtt bemondta a szerzőt és a címet. József Attila nevét követően a versbe kezd: “Hogyha golyóznak a gyerekek…” – Isten. A címmel nem akarja a vers erejét gyöngíteni, s vélhetően a Jammes-verset is ezért hagyogatta el, mert megelőzte és ismételve lefokozta József Attila gyermeki örömét a titkos Fennvaló bizonyosságban. A XX. század anyagát tekintve: az Isten című vers szinte gyémánttengelyben áll; ami eddig történt, s ami ezután történik majd, az a külvilág megannyi kudarca és csődje, de benn a bizonyosság: “tetten értem az én szívemben” – ismét Mensáros László legszemélyesebb élményét, örömét és menedékét mondta ki József Attilával. Ahogy sorsában is történt, a dokumentumok és versek meganynyi szorító és veszedelmes világ-jeléből a menekvés és felismerés: Isten kegyelme. Mensáros a század megannyi bűnét, szennyét dokumentálja és vezekeli – magatartása így közösségi és egyben prédikátori. Bartók Béla Müllerné asszonynak szóló levelében a német veszedelem, a menni vagy maradni dilemmája, a színvallás és bátorság, politikai és etikai kérdések drámai sűrítettségben hangzanak el. S mint az első részben Babits Miatyánkja előtt, újra feldübörög a katonai menet… Szabó Lőrinc Különbéke című verse már a rettenet ideje; a végső menedék változatain tűnődik: fontos Mensárosnak a vers kimenetele, hogy Karinthy hangja vagy Szatyin gondolata szerint most is bizonyosság: “S egyre jobban kezdem szeretni / A gyerekeket.” De a gyermek léte és gondolata úgy is jelentéses Mensárosnak, hogy a József Attila-i a tiszta és ártatlan gyermeki szívben talált rá az Istenre. Így az ő különbékéje azt is képviseli, hogy az isteni gondviseléssel áthatott gyermek lehet megtartóerő a világ összeomlottságában és a Jövő reménységében.

Abban is áll Mensáros varázslata, hogy a művek ugyan a század arculatát idézik történelmi folyamatosságban, de a néző képzeletét jelenkori érvényességben is megmozdítja. Szabó Lőrinc Különbékéje, az időrendet tekintve ugyan a harmincas évek végéről való híradás, de az 1965-ös vagy a későbbi néző is megélhette sajátjaként. Különbéke a semmivel; vajon nem ez jelentette a becsület védelmét, amikor a szabadság eltipróinak folyamatos ünneplése társadalmi program és kötelezettség volt? A moccanatlanságban, a cselekvési szabadság igényében megbénított mindennapok, a “reménytelen lepratábor” kínjai is áthatották Mensáros László panaszát, azzal a személyességgel, ahogyan 1957 januárjában Hamlet drámáját is megélte a színpadon. Mert estje jelenetekből építkezik; önmagában, egymás mellettiségében, kisebb egységében és egészében is új és más jelentések, összefüggések, képzetek nyílnak meg a nézőben. A párizsi börtön falfelirata egy jajkiáltás; gyakran elmaradt, mert a kiszolgáltatott, ártatlan fogságos lét és szenvedés Radnóti versében is benne feszül. Hetedik ecloga: messze révedő tekintettel, a drótkerítésen túli tájra mered; a szabadsághoz és a kedveshez szóló hexameterek suhannak az éjszaka csendjében. Szelíd sóvárgással úgy mondja Mensáros, mintha akkor születne a vers, jobb kezének sorokat követő mozdulatával mintha az íródás pillanatát rekonstruálná.

Megrendítő színpadi pillanat. Nagy drámai jelenet a passióban.

Mert XX. századi passió részesei vagyunk. De ebből, s éppen ennél a jelentnél egy műfaji kérdés is következik. Elemeztük, az első világháború komor versei közé ellentételező életteljességgel beiktatta Nagy Endre frontélményét; oldásként a feszültséget, hogy aztán újra fokozza a dráma hangoltságát. Sorozatos előadások után érezhette úgy, hogy a második világháború rettenet-dokumentációját is erősítheti azzal, hogy pillanatnyi derűre vált. Ahogyan a misztériumjátékokban is a szenvedéstörténet megszakad és az intermédium vígságos pillanatában például az iskolamester ostoba diákjával vesződik – a nép mulat, s a maga hétköznapjaira ismer, majd újra folytatódik Krisztus kálváriás története. Mensáros László a Hetedik ecloga után beiktatott egy katonanótát. “Százados úr, sejehaj…”, ami persze nemcsak hangulati hatással szolgált, hanem keserves sorstörténet, az értelmetlenül odaveszett százezrek siratásaként. A fakult lelkesedéssel felhangzó dalt a repülő sivítása megakasztja; a pillanat kevés hatást mutatott a nézőtéren. Mensáros László tanácstalanul többször említette: nem érti, hogy miért nem nevetnek ezen a szánalmas jókedven, hiszen Nagy Endre katonái hasonlóképp a történelem balekjai, mint ez a nótázó baka. Idővel el is hagyta a katonadalt. Igaza volt abban, hogy a dramaturgiai helyzet hasonló, de az is érthető, hogy miért nem fordította jókedvre a közönséget. A Miatyánk, Babits verse, általános óhajtása a békének, párhuzamos helyzetben viszont Radnóti sorsa mindenkiben a költő egyéni tragédiáját idézi fel. Egyetemleges fohászként hallgatja a néző Babits versét, de Radnóti láger-sóhajtása viszont egyéni, szívszorító és beteljesedett drámaként hangzik. Hozzá: szuggesztív előadásban, Radnóti sorsával a feszültség fokozódik, s nem oldódik, mert a költő tragikus pusztulásának képzete a vers elhangzása után, a közönségben tovább él. A gunyoros-dalos hangváltást itt nem követheti a néző, mert a személyesség folytán megrendültség szorítja a szívét és a torkát. Radnóti verse után Mensáros egy ügyirattal fokozza a drámát: a náci vállalat hivatalnokának szerepére vált, és diktál: egy hullaégető kemence árajánlatát. Kezét homlokához emeli; a legjobb kifejezést keresi, és a tárgyilagosság rettenetében fokozza a drámát, és végállapotához juttatja a passiót. Amire Pilinszky Jánossal talál igét: Harmadnapon. Jobb kezének mutató- és középső ujját felemelve, a feltámadás örömhírével oldja a szenvedéstörténetet: “Et resurrexit tertia die.” És kisiet a színről…

A harmadik stáció. Mert folytatódva, minden újra is kezdődik…. Zelk Zoltán kétsorosával: “Szélfútta levél a világ. / De hol az ág? De ki az ág?” Tudott, hogy ez 1956-os vers, de azzal, hogy Mensáros az 1945 utáni kort indítja, több évtizedet, történelmi és politikai eseményt összegez, a szabadsághiányos évtizedek vádiratát is sugallva. Mondván: mindazon eszme és elv, amely a népboldogítás jegyében elhangzott, s amelynek nevében cselekedtek – hazugság. S minden ebből következik. Nincs eszme és nincsenek elvek. T. S. Eliot Itt vagyok hát félúton című versével Mensáros már Zelk kérdésére keres válaszokat: “A szeretet…” – és itt hangsúlyosan megáll, s úgy folytatja: “…akkor majdnem önmaga, / Ha nem fontos többé az itt és a most”. Előre, de: “Egy másfajta telítettségbe” – s ennek a változataihoz közelít a következő darabokkal. Voznyeszenszkij Siguldai ősz című verséből az emlékek, a letisztult rend, a megbékélés és a köszönet hangján, elégikus-búcsúzóan szól. Puhán, finom kérdésként mondja: “nem volt jó ház ez minekünk?” Nincs bizonyos válasz, de menni kellett! Személyes vallomásként is halljuk: “hibáztam, és hálás vagyok érte, és köszönöm most kétszeresen”. Amelyből sugárzik a megszenvedett bizonyosság: a magában megtalált Isten és az általa való világban fogant hit. Erre következik a házassági hirdetés, amelynek üzenete, a “másfajta telítettség”; hit az életben, a páros összetartozásban – hatvan éven túl, a halál közelében is. Görgey Gábor Fürdő című verse követte a Magyar Nemzet-beli hirdetést, de hamar kimaradt az összeállításból, Weöres Sándor Merülő Saturnusa került a helyére. Nem azért, mert Eliot emlékére íródott, hanem azért, hogy estjében bölcseleti erővel haladjon tovább, ama telítettség betöltésére. Mítoszi pillanatot fogalmaz meg Weöressel: a végveszélyt. “Elvitték nyájamat”. Pásztorra nincs szükség, botja eltört, s a nyáj csordává züllve, egymást túrva a vályúnál tolong. Közösség helyett csőcselék…; hit és eszme nélküli tömeg őrülete. Végső a pillanat, mert a szakadék felé szaladó vonat, amely Weöres látomásában a XX. század pusztulásvízióját vetíti elénk. Bekövetkezik? Nem tudható, Weöres nézőpontja: már távolról nézi az őrületes tülekedést a vályúnál.

Mensáros a jövő változatain tűnődik, tehát más nézőpontból is felméri esélyünket. Így következik Komlós János Félutópia című karcolata, amely, mint említettük, vélhetően megmentette A XX. század című est sorsát. Egyszerű kis írásocska arról, hogy a kibernetika, az automatika hogyan veszi át az ember szerepét a jövőben. Csattanója: az az igazi fantasztikum, hogy kibernetika nem, de gondolkodás és munka sem tapasztalható sok hivatalban, “mindezek ellenére az ország mégis halad, a szocializmus mégis erősödik, az fantasztikus” – így zárul Komlós élce. De most érdemes közelebbről megvizsgálni Mensáros alakító erejét. Estjének 1969-es, műegyetemi magánfelvételét és az 1981-es tévéváltozatot összevetettem az est irodalmi anyagával. Időben tizenkét év a különbség, s meglepő, hogy az apróbb szócserék, kötőszó-pontatlanságok mennyire azonosak. Mensáros első előadásától tudja az anyagot, a néző is érzékelheti, mert amikor elmond és befejez egy a verset, szöveget, továbblapoz. Állandó s igazolt pontatlanságokat érzékelhetünk; olykor a mondhatóság, értelmi erősítés okán szavakat cserélt fel, de sehol sem találhatunk feltűnő módosítást. Egy kivétellel: Komlós János anyagában. A hatás érdekében is betoldott, mert jó stílusérzékkel (Bergson nyomán is?) él az ismétlődés humorérlelő erejével. Amíg Komlós az “Eltűnődöm… de nem sokáig tűnődhetem” formulát egyszer használja, Mensáros a következő fordulatok nyomán is megismétli, s ezzel fokozza a képzeletjáték gunyoros hatását. Az utolsó bekezdésben Mensáros gondolatilag is formálja Komlós szövegét. Aki sorolja, hol tapasztalható hitvány munka: “üzemek, téeszek- és hivatalok”-ban. De a következő mondatban a szerző már megriad az általánosítástól, s a felsorolás után, értelmetlenül, egyes számra vált, és az “ilyen munkahely” formulával él. Kisebbítendő a társadalom morális szétesésének valóságos és általános tényét. Ezzel szemben Mensáros egyeztet: a felsorolásból sokaság következik, tehát: “munkahelyeken”-t mond, és “fantasztikusak”-ra tágítja a képet. A záró mondat szócseréivel pedig már lefokozza és kiiktatja Komlósnak azt a szándékát, hogy az emberi renyheség ellenére is a szocializmus diadalát bámulja. Mensáros az “ország”-hoz a “fejlődik” kifejezést rendeli, azért is, hogy a szocializmus “erősödésé”-t haladásra fokozhassa le. De a szöveget mondva Mensáros megáll, kitart és betold: “…hát ez az, ami fantasztikus”. Előadói bravúr, ahogy a hatásszünettel és az új, fordulatos ámulattal a nyájas-kedélyes, Komlós-féle lelkesült véget megsemmisíti és szatírába emeli. Vagyis: a haladás és a fejlődés sem igaz. Egy rossz vízió, rémálom, képtelen világ.

Vas István Via Appia című verse már összefoglaló látomás az emberiség történelméről. Leszegett fejjel, kitartott csöndből indít; itt az est elejéről, a gyermek Karinthy naiv ámulata madáchi látomásáról most már komoly és megrendítő erővel tér vissza. “Azt hiszed, a keresztjeiket nem őrzi…” – itt megáll egy pillanatra, s a vers legerősebb nyomatékaként mondja: “…a kereszt?” A mindig új és mindig újabb áldozatok emléke… S a verszáró kérdéssel, “Hova mégy?”, Mensáros nemcsak a költemény kérdéseivel összegez és szólítja meg hallgatóságát, hanem két és fél órás meditációjának végső tűnődéseként szólítja fel a közönségét. A sokaságot híveinek is nevezhetjük immár. Mert ő pásztorrá, prédikátorrá növelte szerepét, hiszen egyéni és közösségi értelemben nyitotta meg a XX. század gennyes és betokosodott lelki sebeit. Megnyitotta, kitárta, mert kimondta – feloldozásunkra és megváltásunkra is. Úgy szólott, hogy maga is vallott, s általa közösségivé, istenélményhez közelítve érezzük magunkat Mensáros László szertartásának szellem- és lélekkörében.

A menetelés dörejes hangjába úszik a cirkuszi dallam; Fellini Nyolc és fél című filmjének záróképét idézi, majd Guidó búcsújánál, az utolsó szavakkal a pulpitus mellé, elé lép, s úgy szól a közönséghez: “…mindenki együtt… én… ti… Úristen, hogy magyarázzam meg?…” – mindannyiunkat szólítja Mensáros László. A gyülekezetté nemesedett közönségének mondott köszönet közös szeretetben fogan: “…minden jól van …minden jó… Köszönöm mindnyájatoknak…” Visszalép a pulpitus mögé, összecsukja mappáját, jobb kezébe fogja, megfordul, és hátulra tartva elhagyja a színpadot. Megrendültségünkben nehezen oldódunk; elébb szelíden szól a taps, visszajön, fejét megbiccenti, aztán kimegy; a taps most már zúgva köszönti; erre újra visszatér. Változatlan méltósággal fogadja az ünneplést. Fejét meghajtja, és kimegy a színről. Nem óhajtja estjét jutalomjátéknak tekinteni. Hordozza és éli a százados drámát; akkor is, ha már végképp elhagyta a színpadot. Élete és a szakrálissá emelt játéktér így vált eggyé; előadó és közönsége pedig közösséggé. Mert igazolta estjével azt, amit egyik feljegyzésében olvashatunk: “A kollektívum isteni fogantatású.” Általa te deumos emelkedettségbe jutottunk. Ha zenei formához hasonlítjuk az estet, talán az oratóriummal való párhuzamot említhetjük. Fogantatását tekintve is: ismeretes, az oratórium az ellenreformáció zenei műfajaként alakult ki, s a mai, istentagadó világban, Mensáros dialógusokból, erényes és elrettentő példákból építi fel estjének üzenetét. Egyedül is, változatos szerepekben éli meg s idézi fel a század emberét és a történelmet. Vereségek és elbukások sorozata, de a guidói köszönet és üzenet már belső és égi sugallatként hangzik. Úgy, ahogy Claudel Johanna a máglyán című oratóriumában, amelyben Domonkos barátként mondhatta: “Ez Isten műve! Minden az ő műve!”

S ebben a beavatásban, száz és száz est ismétlésében sem fokozta le irodalmi műsorrá A XX. század-est vallomását. Sosem tekintette produkciónak és hakninak az országjárást. Estjének idejére könyvtár, tornacsarnok, művelődési ház, egyetemi kollégium alagsora egyformán szakrális hellyé változott. Hihetetlen feszültségben készült egy-egy alkalomra. S ebből olykor botrány is robbant. Lényegre utaló momentum, amit fia, Mensáros Péter mondott el, aki több mint egy évtizeden át technikusként kísérte, de sok más kiválóság műsorát is jól ismerte. Mások mit se törődve énekeltek, verset mondtak, ha a nézőtéren vagy az előcsarnokban zavaró hangok hallatszottak. Mensáros László ilyenkor leállt, és zuhatagos mondatokban kért csöndet. Mert történelmi vallomását csak teljes koncentrációban tudta magából előhívni. Feljegyzései tanúsítják: nagyon megszenvedte kirobbanásait, szégyenkezett miattuk, s vádolta magát. De egy újabb előadás közbeni hangoskodás nyomán ismét kitört az est fegyelméből.

Érteni vélem esendőségét; nem tudott színészként viselkedni. Talán másfél évtizedes élményem: a fenséges építmény első látásának ámulatában és vasárnapi áhítattal léptem be a velencei Szent Márk téri katedrálisba. Léptem? Sodródtam a turistaáradattal. Messziben, az oltár körüli fények és a papok jelenléte sejtette, hogy misét celebrálnak, mert az általános zajhullámban egy szó se hallatszott a liturgiából. Egyszer csak lélekdermesztő kiáltás hasított át a dómban: “Csöndet! Így nem tudok misézni!” A sokezres sokadalom egy időre megnémult, és rebbenő jólneveltséggel figyelte az oltár előtti szertartást. Mensáros László hirtelen haragvásai is ezért törtek elő, mert elmerülésében megzavarták. Nem a színész pódiumi szereplőjeként, hanem mély koncentrációban, a miséző pap szent érzésében akarta átadni az üzenetet. Ha megsérült ez a szent áramkör, akkor összetört benne a folyamat. Nem a vers, nem egy prózaszemelvény, hanem az Egész. Amit addig felépített, s ami felé tartott, azt is veszélyben érezte. Méltatlanul viselkedett? Látszólag igen. Aligha értették őt ilyenkor. A legfontosabbat védte pedig, a lelki és szellemi áramkört, amit áhítatnak is nevezhetünk.

Hihetetlen, de A XX. századot az Egyetemi Színpadon sem a Rádió sem a Televízió nem rögzítette. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat az est első két részét vette fel és forgalmazta 1971-ben. A XX. század sikersorozatának első öt évéből, mintegy négyszáz előadás, egyetlen amatőr hangfelvételt ismerünk; Kelemen József készítette 1969 tavaszán, a Budapesti Műszaki Egyetem Kollégiumában. 1966 januárjában a Televízió részleteket rögzített; stúdióban, művi körülmények között, töredékesen vették fel az anyagot, így tehát a legfontosabb sérült: az előadás belső folyamata, az a belső utazás, amiben Mensáros vezeti nézőjét. Nagyvégre és megkésetten, 1981-ben, statiszta közönség előtt, nem egyben, hanem hetenként és részenként, különféle technikai hibákkal, rögzítették Mensáros László előadóestjét. Ismét a legfontosabb sérült e késői felvétellel, az a benső folyamatosság, ami a pódiumvallomás szakralitását jelenti. Ebben, már az idő múlásához igazodva, a harmadik rész alaposabb módosulásokat mutat. Zelk versét Illyés Nem volt elégje követi, amivel még erősödik a fejezet, Vas István Via Appiája párjaként is tekinthetjük. Esetlegesebb, amikor a honi popmuzsika fogadtatásának néhány hírét illesztette össze, dokumentálva, hogy a hatvanas évek indulatos elutasítását követően egy évtizeddel az ünnepelt énekesek és zenekarok már a társadalmi, politikai elismerés díjait is megkapták. Gádor Béla Reménytelen fiatalember című karcolata is már kései betét; egy apa monológja, aki szellemiekben elmerülő fiát feddi, mert nem követi ifjú társainak könnyű és felelőtlen életét. S az 1981-es felvételen, a Fellini-monológ után utóhangként, téglafal előtt elmondva Görgey Gábor verse következik – fölöslegesen. Vélhetően közös ifjúságukhoz való ragaszkodás folytán, baráti elfogultsága indította arra, hogy beillessze “A tiszta rend szarvas fejét” hírelő költeményt. Bizonyára az engesztelés gesztusa is vezette, hogy az eredeti A XX. század estből elhagyta Görgey Gábor Fürdő című költeményét. Ám ide nem illik az utóhang, mert Guidó közönséghez szóló vallomását nem lehet fokozni, s nem szabad utóiratozni sem. A Nyolc és fél monológjával bezárul a kör előadó és néző kötött, a képernyő előtt is, még egyszer nem lehet befejezni az estet. Mert didaktikussá fokozódik le az, ami A XX. század nagy ereje: a ki nem mondottság titokzatos lélekerősítő, hitébresztő varázslata.

Életének utolsó esztendeiben baráti beszélgetések alkalmával, s egy-két interjúban is megpendítette: fájlalja, hogy a Madách Kamarában, színházában, csak egy előadás váratlan elmaradásnak köszönhetően, beugrásként, kétszer mondhatta el A XX. századot. Mennyi fáradtságot, utazást, energiát takaríthatott volna meg, ha műsorát Budapesten mondhatja, panaszolta. Irigyek voltak sikerére színházában, ez bizonyos; közhangulatot is teremtettek ahhoz, hogy Mensáros “haknizik”. Ilyen magas igényű szellemi vallomás rendületlen és országos sikerérét lefokozni – ez is a boldog idők elközönyösítő művészetpolitikájának módszere volt. Nem mertek, nem akartak szembesülni azzal, hogy Mensáros László estje lélekmozgató és társadalommozdító erőként hatott – országos méretekben. Igazgatója persze hogy nem ajánlotta színházát, de nemcsak a maga elfogultságából, hanem jól tudta: magas elgondolással ítélték országjárásra Mensárost. S ez is a politika gondolkodásának jele volt; ahogy az ötvenes években, úgy a kádári időkben is, pesti politikai észjárás szerint, egyfelől kádernevelő, erősítő iskola volt vidék, másrészt büntetőtelepnek számított; ezért is lehetett olyan erős színháza Téry Árpádnak Debrecenben, majd Szolnok is örült, hogy – változatos politikai vádaskodások nyomán – oly kiváló együttes verbuválódott.

Mensáros László estjével folytonosan úton volt. S ami Debrecenben vagy Szolnokon egy szűk baráti társaságot jelentett, A XX. századdal országossá bővült; mert estjei után beszélgetés kezdődött, sokszor hajnalig. Őt kísérő Péter fiától tudjuk, gyakran mámoros ajzottsággal folytatta lelki és szellemi haditornáit. Akik a szabolcsi kisvárosban vagy egy dunántúli falu könyvtárában hallhatták, azok aligha utaztak volna Budapestre, a kis Madáchba. Mensáros László éppen azzal, hogy a Madách Színház nem fogadta be, juthatott el azokhoz, akik nem hallhatták volna estjét. Életét pusztította az utazásokkal? Igen, és súlyos tényekkel igazolhatjuk: önégető éveit. Mégis; így kellett történnie, mert ez volt a sorsa; hogy a jó hírt, az igét elvigye az emberekhez. Megerősítés, megtartás végett is. A hatvanas években különösen szomjúhoztuk az igazságot. S ő prédikátori elhivatottsággal járta az országot.

Újabb estjére hosszan, és változatos tervekkel készülődött. Emlékszem, 1970. március 16-án, a debreceni estjét követő reggelen együtt utaztunk Pestre. Akkor is derengett benne egy elképzelés: képekben beszélt; diktátorok váltották egymást egy hordón, és szónoklataikból nagy kordokumentum állna össze, tűnődött az étkezőkocsiban. De azon már közösen bizonytalankodtunk, hogy a teljesség jegyében miként lehetne megszólaltatni a szovjet zsarnokokat… De sem ez, sem más terve akkor azért sem valósult meg, mert A XX. század változatlanul élt. S ma már azt is látjuk: ő nem alkalmi előadások szereplője akart lenni, hanem akkor jelentkezett, amikor már sorsával megszenvedte és kitisztította magában a pódiumi gondolatot. 1978-ban válságos, halálközeli pillanatba jutott, ez döntő fordulatot jelentett további életében. Amit majd esztendőkkel később Arany-estjében összegzett. Élete végén pedig irodalmi, bölcseleti művekből, dokumentumokból, önéletrajzi vallomását állította össze, Mit is akartam mondani? címmel. Ahogy A XX. századról, úgy végrendeletes szöveggyűjteményéről szólva még inkább igaz: pokoljáró és fenséges küzdelmeit elemezni azt is jelenteni, hogy őt magát idézzük fel magunkban.

Jelen időben írtam Mensáros László A XX. század estjéről. Mert amit elindított bennem, az folytatódott a mindennapokban, s az idő hullámverésében annyiszor látott estje után azóta se múlik ki belőlem. Éjszakai csöndes tűnődéseimben, imádságos magányomban is visszajár: “…szabadíts meg a gonosztól…” Igen, az új évezredben is szélfútta levélhez vagyunk hasonlatosak. S ő hitében, emberségében, művészi rendkívüliségében ágat jelent…

Írásomban felhasználtam a Mensáros Lászlóval folytatott, a Film Színház Muzsikában 1978–1990 között megjelent beszélgetéseim, jegyzeteim anyagát. Továbbá a Kérdések és tűnődések címmel az Alföld 1984/9-es számában és az 1956-ról szóló, a Szélfútta levél címmel az Alföld 1990/1-es számában megjelent interjúm számos adatát beépítettem dolgozatomba. Magánbeszélgetéseink több tényét és gondolatát is felhasználtam. Több alkalommal hivatkozom a Mensáros László-emlékkönyvre, amely 2001-ben a Kairosz Kiadó és a Mensáros László Alapítvány gondozásában jelent meg. (Életrajzi adatait P. Török Margit Anna állította össze.) Felhasználtam Balatoni Mónika szakdolgozatát (Mensáros László előadóestjei, 1997) és Sas György sorozatát, amely a Film Színház Muzsikában Mensáros László albumából címmel tizenöt részben jelent meg 1985-ben. Egyedül a pódiumon (Öt művész, öt előadóest) című kötet (Szerk.: Ny. Fazekas Zsuzsa, Népművelési Propaganda Iroda, 1974. Bp.) tartalmazza Mensáros László estjének azt az anyagát, amelynek nyomán műsorát elemeztük. Hasznos segítséget jelentett az írásomban is jelzett 1969-es hangfelvétel, amelyet Kelemen József készített; a Magyar Televízió 1981-es felvételét Bohák György rendezte. Köszönettel felhasználtam Für Lajos emlékeit is.

Külön köszönöm, hogy Mensáros Zoltán egy gazdag beszélgetés során emlékeivel megvilágította bátyja életének számomra kevéssé ismert momentumait. Mensáros Péter sokirányú segítségének köszönhetően megismerhettem Mensáros László kiadatlan naplóit, továbbá édesapja életével, munkásságával kapcsolatosan felmerült kérdések tisztázásában is segített.

Katona Szabó Erzsébet bőrkollázsa

Vannak olyan alkotások, melyek kapcsán eszünkbe sem jut az ítélkezés. Föl sem merül bennünk, hogy azt mondjuk, tetszik, vagy azt, köszönjük, ez nekünk nem kell. Vannak olyan munkák, amelyek kívül kerülnek minden szabályon, szokáson, esztétikán. Vannak olyan művek – találóbb kreatúrának nevezni, mert ősibb és személytelenebb hatású a szó –, amelyek oly mértékben függetlenné váltak alkotójuktól, hogy eszünkbe sem jut az emberi fáradság, amely létrehozta őket. Hajlamosak vagyunk azt hinni, öröktől fogva léteznek, és kitartanak majd az idők végezetéig. Ha emlékezetünkbe akarunk idézni ilyen alkotásokat, aligha sikerül könnyedén, s valószínűleg mindannyian nagyon különböző dolgokat sorolnánk. Egy elrozsdásodott asztrolábiumot, egy másolatban megmaradt apokrif szövegtöredéket, egy elhagyott kert titkos labirintusát, egy sakkparti végjátékát vagy egy páros rímet egy népdal záró strófájából. Katona Szabó Erzsébet kecskeméti kiállításán a “fő mű” a Fal. Számomra a Fal ilyen, alkotójától függetlenné váló kreatúra. A tárlat hivatalos műtárgyjegyzékében valószínűleg így szerepel: perforált bőrkollázs, anyaga ez és ez, mérete ennyi meg ennyi, készült itt meg itt, ekkor meg ekkor. Számomra élő, lélegző struktúra, tárgynak sem merném nevezni.

De legyünk túl először a kötelező gyakorlaton. Katona Szabó Erzsébet gobelinművészként diplomázott Kolozsvárott, díszlet- és jelmeztervezőként kezdte a pályát, majd a textilművészet minden hagyományos és szokatlan, az autonóm képzőművészettel és az alkalmazott iparművészettel összefonódó ágát végigpróbálva jutott el összetéveszthetetlenül egyéni technikájáig, melyből a népművészet érzékeny, asszociatív továbbgondolása, a történelmi tradíciók tudatos vállalása, az élő természet motívumkincsének használata és egy metaforikus költői nyelv lírai, asszonyosan mélyről fakadó hangulatai sejlenek elő. 1983 óta él Magyarországon, rendszeres kiállító Európa-szerte.

És újra a Fal. Egy különös paradoxon ötlik eszembe, valahányszor megállok előtte, de akkor is, ha az emlékezetembe idézem. Ez a mű, ez a pontos téri kiterjedéssel rendelkező, háromdimenziós képlet valójában az időben létezik. Vagy inkább az időtlenségben. Élő, amorf időszeletekből van összefércelve, ahogyan az örökkévalóság is a széttöredezett időcserepekből rakódik egybe. Bizonyára közelebb jutunk megértéséhez, ha nem a természettudomány szabályaival, hanem a metafizika spirituális eszközeivel közeledünk hozzá, de biztosak lehetünk benne, bármily közel vagyunk, mégis végtelen távol leszünk tőle. Elfut tőlünk, ahogyan Hérakleitosz folyója, árnyékot vet ránk, mint Seneca tölgye, és egyre azt képzeljük, ami ott, a fal túlsó oldalán történik, valódibb az innenső világnál. Bárhol is állunk meg Katona Szabó Erzsébet Fala előtt, a várakozás és az emlékezés határpontján leszünk, a múlt és a jövő koordináta-rendszerében, vágyaink, reményeink, elfojtásaink célkeresztjében. Hic et nunc – mondjuk, de csak jobbra és balra tekintünk, pedig a rejtély odaát van, ahonnan nem tért meg utazó. A sárgák, barnák okkerek, vörösek egymásba hajló finom, megtört árnyalatai mintha egy forró alkony tragikus atavizmusát idéznék. Egy Pilinszky-sor monoton jambusa kísért ifjúságom városából: “A zongorát befutja a borostyán, / s a gyerekkori ház falát / szétmállasztja a naplemente. // És mégis, mégis szakadatlanúl / szemközt a leáldozó nappal / mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.”

Aki megáll a Fal előtt, én legalább így vagyok vele, érezni fogja, ahogy megnyúlik mögötte az árnyéka, tudja anélkül, hogy megfordulna, az árnyék végigfut a kiállítóterem padlószőnyegén, továbbsiklik az előcsarnok műmárvány borításán, a lakótelepi parkok nyírt vagy nyíratlan gyepén, az utak olvadozó aszfalt-geometriáján, a tengerpartok homokfövenyén s az óceánok lassan lélegző hatalmas mellkas-domborzatán. Hihetjük-e vajon, hogy máris ott áll magányos árnyék sziluettünk a Fal túloldalára vetítve? Ha ott áll, lesz-e még gondja velünk? Ha mozdulunk, lépünk, megelőz-e vajon, vagy majd követni fog? Nem igaz, hogy vissza nem foly az időnek árja, csak az innenső oldalon állók hihetik így. Óriás palindrom az idő, föl-le jár előttünk, mint az inga – ahogyan föl és alá járunk mi is Katona Szabó Erzsébet Fala előtt –, s olvasható minden irányból, mint a firenzei Baptisterium padlómozaikjának ősi, Dantét is megihlető híres mondata: EN GIRO TORTE SOL CICLOS ET ROTORIGNE.