Fehér Béla: Fültől fülig

Emlékezzünk csak, mit is tartanak hagyományosan a “sikerkovácsok” és az esztétika tudományának gurui a “népszerű” történetmondás alapelemeinek: szóljon a sztori lehetőleg szerelemről és halálról, legyen változatos és fordulatos a cselekménye, a szüzsé foglaljon magába titkokat és kiszámíthatatlanságokat (lehet szó bűnügyről is akár), szerepeljenek benne szerelmesek és zord, útjukban álló atya, vegyék őket körül emlékezetes, karakteres alakok, lehessen nevetni rajta, s egy kicsit gondolkodtasson is el… Íme a közismert recept, s már csak egy mesterszakács hiányzik a pompás lakomához: ő Fehér Béla. A szerző napjaink egyik, ha nem a legeredetibb írója. Alkotói világa – hogy újabb közkeletű kifejezéseket sorakoztassunk fel – összetéveszthetetlen, oeuvre-je készre formált, elbeszélői technikája finoman cizellált, poétikája sajátos és egyéni. A Fültől fülig (fürdőregény) című, idén megjelent regénye – írója vallomása szerint – igazi jutalomjáték, jobbára önmaga szórakoztatására megszületett remekmű. Ez utóbbi jelző nyugodtan vállalható, sőt halmozható is a köszöntő litánia: könyve a magyar irodalom egyik legszórakoztatóbb műve.

Fehér Béla kötetének alkotói technikáját legjobban egyik tragikomikus alakja, Ugolin, a sikertelen árnyékszék- és ülepmosóberendezés-ügynök saját maga számára megfogalmazott esztétikai alapvetéseivel tudjuk szemléltetni. Eszerint olyan írásművel van dolgunk, amely voltaképpen tragédia, jóllehet minden jelenete komédia. Avagy a felépített teljes konstrukciónak minden alkotóeleme ellentételezi a kész alkotást. Olyan ez, mint mondjuk egy masszívnak látszó, komor gránittömb, amely habszivacsból készült. Ha feléje dobják, az ember nem tudja, hogy elkapja-e vagy inkább elugorjon előle. Továbbá azt is tanácsolja Ugolin, hogy “jobb kurtán, mint unalmasan”. S valóban, az alig több mint másfélszáz oldalas kötetben peregnek az események. Nagy intenzitású, sodró erejű, virtuóz próza a Fültől fülig. A rövidke jelenetek, a villanásnyi epizódok pillanatnyi üresjárat nélkül bilincselik le az olvasó figyelmét. A szerkezet talán a mozi őskorának burleszkfilmjeire emlékeztet, ahol szédítő sebességgel követik egymást a gyors vágások, cserélődnek a helyszínek, futkároznak a képen a szereplők, s a nézőt a megállás nélküli mozgás rabul ejti. A mozaikos szerkezet, a cselekmény párhuzamos szálon vezetett, késleltető, lineáris kibontása krimiszerű izgalmakkal kecsegtet.

A történet tulajdonképpen véres: megölnek benne valakit. Skrabek, a bérgyilkos megbízást kap általa ismeretlen személytől Gulácsy Etyien gróf meggyilkolására. A helyszín Tusnádfürdő, az időpont a XX. század eleje, még a világégések előtti “boldog békeévek” kora, 1903. Az alapszituációt több melléktörténet egészíti ki. Pozsár Janó munkás pártbizalmi a gyárból ellopott pénzeskasszával ugyancsak a fürdőhelyre menekül, hogy ott emlékezetes akcióval harcoljon a burzsujok ellen. Megérkezik a már megismert Ugolin is a szerencsés üzlet reményében. Feltűnik a két “zabi-kisnemes ivadék”, Görbekerti Murad Jenci (a Fehér Béla-regények állandó famíliája, a Görbekerti család fájának egyik nyesedéke) és Darvai Erazmusz is – e második szerelmes a gróf kislányába, Katinkába, aki viszont a bérgyilkosért lángol. A szerelmi háromszög bonyodalmai mellett üldözési jeleneteknek is tanúi lehetünk: Pükerec & Köpösdi, Schrantz gyáros emberei erednek Pozsár Janó és az elemelt bankók nyomába. A kölcsönös üldözés és üldöztetés aztán szinte általánossá válik. Skrabek üldözi a grófot, őt viszont annak lánya, továbbá meggyőződése szerint Ugolin is célkeresztbe vette, előbbi különös vonzalmával, utóbbiról azt hiszi, hogy detektív, s lecsapni készül rá. Ugolin mindenkit a vízöblítéses árnyékszékeivel zaklat, Janó eszméivel teszi ugyanezt. Csakhogy még nincs vége a sornak: Ippi Ernő, a pincér Pozsár Gizit üldözi nősülési szándékával, illetve a szerelmes Erazmusz a Trovatorét, a fürdőhely kerti énekesét és amatőr operaszerzőjét kergeti kétségbeesésbe szerenádszolgáltatási igényével. S végül: Pozsár Janót két középkorú fürdővendég hölgy is kitünteti ragaszkodó figyelmével.

A félreértések sora tovább bonyolítja és színezi a cselekményt. Gulácsy Katinka azt hiszi, hogy a bérgyilkos visszatérő gyakori feltűnése az udvarlás jele. Skrabek éppen ellenkezőleg: arra a megállapításra jut, hogy a kisasszony figyelme a “munkát” megrendelő ügyfél aggályos és sürgető ellenőrzése. Janót katonatisztnek tartják rajongó hölgyei, a távíróhölgy titkosrendőrnek hiszi Skrabeket, aki természetesen Katinka “legyezőnyelven” leadott üzeneteit is félreérti… A termékeny, vígjátéki szituációk tömegét szülő kuszaság adott tehát. Vegyük még ehhez hozzá a szellemes, csattanóra kihegyezett vibráló párbeszédeket, Murad Jenci és Erazmusz clown-figuráit, a Trovatore és Ippi úr jellegzetes komikus alakjait – kész a kacagtató elbeszélés. Az ám, de – ismét Ugolint idézve – “a dolog hitelét a szerzőben kell keresni”, s Fehér Béla prózáinak ismerői pontosan tudhatják, hogy nála a történet mindig kiegészül egy sajátos világlátást hordozó bölcseleti vetülettel. Ennek megfelelően a kötet “filozófiájának” egyik meghatározó viszonyrendszere a zavar és a rend fogalompárja.

Minden gond oka a regényben, hogy szereplői meglátása szerint a világ kimozdult tengelyéből, s a kívánatos rend megbomlott. Az alapszituációt előidéző, a leszámolásra megbízást adó hétszilvafás, hadházi nemes, Kémei Tivadar – a csalódott, s ezért bosszút esküvő szerelmes – “azt gondolta, hogy a végzet nem alkalmas arra, hogy igazságot tegyen”. Ezért fordul Skrabekhez, az “igazságtevőhöz”, aki ugyancsak rendpárti. Véleménye szerint: “Megtébolyodott a világ, eltorzult a pofája, habzik a szája, és bele is fog pusztulni az idegbajába, ha a sok büdös prolit idejekorán meg nem fékezi valami nagy erő.” Továbbá a bérgyilkos – szakmája gondos és elismert mestere – az, aki “jól tudta, hogy a “kuszaság az a daráló, amely homokká őrli a kockára vágott tökéletességet”. A skrabeki világlátás öntudatos, hiszen annak tudatában cselekszik, hogy “hasznos, így istennek tetsző, amit csinál”. Ami pedig a bűnösség kérdését illeti, ott minden felelősséget Ádámra hárít, az ősbűn okozójára.

Lássuk tehát, kik is a “rendbontók”, a “zavarkeltők”! Itt van mindjárt Pozsár Janó, aki fenekestül föl akarja forgatni a társadalmi és hatalmi berendezkedést. Rögtön utána említhetjük Katinkát, az egzaltált szerelmest, aki teljesen elbizonytalanítja a kipróbált borotvás gyilkost. E sorba illenek Erazmusz és Jenci is, akik folytonos csetlés-botlásukkal teremtenek zűrzavart. Csakhogy akik “rendbontók”, azok másik oldalról nézve éppen hogy rendteremtők! A kérdés: kinek-minek a rendjéről van szó. Köpösdi & Pürkerec visszafogott brutalitással lefolytatott “nyomozása” felfogható a fennálló “rend” védelmének, mint ahogy láthatóak a fürdővároska nyugalmának felforgató elemeinek is. Ahogyan Ugolin sem ítélhető meg egyetlen szempontból. Modernizálni szeretne szegény, miközben mindenkinek az idegeire megy.

A rend fogalma ezen túlmenően megközelíthető – a Fehér Béla-i poétika kulcskategóriája – az időhöz való viszony révén is. A szerző műveiben az idő hagyományos hármassága, a múlt-jelen-jövő felosztásban való felfogása átadja helyét egyetlen egységben való szemléletének. Ebben a prózában a pillanat univerzális hatalmú: a teljesség állapotát, a világ lényegének időbeliségét kifejező fogalom. Ezért van hát, hogy az író számos hőse képes “előre” látni az időben. Esetünkben is így van ez. (Természetesen Skrabek, érthető okokból, nem rajong azért a képességért, ha valaki előre látja, kit fognak meggyilkolni…) Ugolin például beszámol az első világháborút megelőző eseményekről, Pürkerec & Köpösdi arról jövendöl, hogy mindenki “vörös” lesz majd, míg Etyien gróf a női emancipáció eljövetelét ígéri. Az idő természetéhez való igazodás fontossága olvasható ki a következő idézetből is: “Skrabek […] hitt abban, hogy ha az emberiséget valami megmentheti, az csakis az idő lehet. Skrabek szerint a titok mindössze abban áll, hogy hódolni kell az órák és percek előtt, mindenhová időben kell érkezni, nem lassan, de nem is sietve, hanem éppen úgy, ahogy az összes fenség felett álló Szent Kronosz a világ teremtése óta elvárja.” Ha ez a rend megsérül, akkor bizony az is előfordulhat, hogy a júniusban induló történetben egyszer csak arról tájékoztat bennünket az író, miszerint “kora tavasz volt”.

Ha már egy gyilkosság története áll a regény középpontjában, természetes következmény, hogy a rend és az idő koordináta-rendszerének origójába a halál kérdése jut. Az író az elkerülhetetlen véget “rendjén valónak” mondja. A “kegyvesztett” Alfred von Tirpitz tengernagy filozófiai eszmefuttatásában a következőkre kéri Skrabeket: “Tehát ne emlegessük a halált, helyette mondjuk azt, hogy az idő beteljesülése.” Ennek a belátásnak az egyenes következménye, hogy a legfőbb emberi erény nem más, mint a halál megvetése. Mi több, a halálnak, a gyilkolásnak esztétikuma is van. A fültől fülig vágástechnika is képes – a maga morbiditásában – a befejezettség, a megalkotottság képzetét hordozni (ahogyan a narráció is gondosan kerekre formált történetet állít elénk), mint ahogy a szépség egészen hátborzongató arcát is mutathatja, amikor például “a nyaki ütőérből kilövellő első spricc és a vérfolt egy ágaskodó paripa képét rajzolta ki”.

S a beteljesülés képzete máris spirituális tartalmak felé irányítja a figyelmünket. Háromféle megváltáshittel találkozhat az olvasó a kötetben. Az elsőt Skrabek kínálja a szenvedéstől való megszabadítás, azaz az emberölés képében. A másodikat Pozsár Janó képviseli a világ forradalmi felforgatásának eszméjében. Végül Ugolin a technikai haladás vívmányai által kívánja felemelni a saját piszkában tapodó emberiséget. Nyugodtan mondhatjuk: tipikus XX. századi megoldások. Ami közös bennük, hogy mindegyik változat “pénzérzékeny” tevékenység, az ingyenes megváltás kiment a divatból. Mellesleg más vonatkozásban is megragadható a keresztény megváltáshit deformált megjelenése a műben. A sátán Katinka alakjában kísértheti a bérgyilkost, de az ördög manifesztációjaként fogható fel maga Skrabek is vagy akár Ugolin – legalábbis a merénylő annak látta, ezért is végzett vele.

De ez már az oly jellegzetes Fehér Béla-i szemlélet, a groteszk dialektika nézőpontja. Melyben semmi sem egyértelmű, ahol összekeveredik a szakralitás a legpőrébb és legkiábrándítóbb anyagi valósággal. Mert hiszen valamiféle megváltásról mégiscsak beszélhetünk: Katinka – aki utolsó megjelenésekor úgy néz ki, mint egy “szentkép” – kitartó ragaszkodásával Skrabeket magával “ragadja”, s Ugolin halála is lehet a végzet beteljesülése. (Veszte valószínűleg megfejthetetlen rejtély marad a kívülállók számára.) Csakhogy “Skrabek egyáltalán nem hitt a végzetben. A hibában hitt.” S hát mindenki hibát hibára halmoz a könyvben. Ennek, vagyis az emberi tökéletlenség mélyén viszont titok lappang.

Életművek a kortárs magyar irodalomból

Kemsei István: Valamennyi időnk

Válogatott tanulmányokat, esszéket tartalmazó könyvek olvasásakor felmerül(het) a kérdés, hogy a különböző karakterű alkotásokat és szerzői világokat vizsgáló írások összegyűjtve képezhetnek-e olyan egységet, mely a válogatáskötet koherenciáját valamiféleképpen biztosítja. Kemsei István könyvének elemzéseiről e tekintetben megállapítható, hogy az értelmezői kérdések sokfélesége és az értelmezett életművek sokszínűsége ellenére befogadásuk során megteremtődik egyfajta összhang az olvasóban, elsősorban a szerző egységes vizsgálati módszerének, ízlésvilágának és értekezői stílusának köszönhetően.

A Valamennyi időnk tizenhárom írása főként életmű-értelmezéseket, illetve kisebb számban kötetelemzéseket tartalmaz a kortárs magyar irodalom köréből. Ennek köszönhetően a tanulmányok többségét az életpályák alakulását teljességében szemlélő, átfogó perspektíva jellemzi, s így érthető módon csak elvétve találhatunk részletesebben kidolgozott szöveginterpretációkat. Az írások struktúrája az esetek nagy részében sok hasonlóságot mutat: általában vagy az egyes szerzők költői/írói világképének hosszabb-rövidebb jellemzése vagy az életmű recepciótörténetének ismertetése olvasható a tanulmányok elején, melyet a vizsgált szerző egy vagy több kötetének áttekintő elemzése követ. Színesíti és szakmailag is hitelesebbé teszi a szövegeket, hogy Kemsei az életművek értékelésekor a legkülönfélébb kérdésirányokból közelít a vizsgált anyaghoz: az életrajzi vagy kortörténeti kontextusba ágyazott értelmezéseket műfaj- és befogadástörténeti problémákkal szorosan összekapcsolva tárgyalja. Néhány írásában különösen meggyőzőnek tekinthetők az egyes életpályákat végigkísérő, de állandóságuk ellenére folyton változó és alakuló motívumok elemzései. A tanulmányok zárásaképpen olvasható végkövetkeztetések a felvetett kérdések tükrében túlnyomórészt helytállónak bizonyulnak, csupán egy-két esetben kelt hiányérzetet a befogadóban az, hogy az ígéretes problémafelvetésre nem adnak teljesen kielégítő választ az írások (például a Kormos István és a Hules Béla pályáját elemző szövegek esetében). Külön értéke a kötetnek, hogy a szerző – rekanonizációs szándéktól vezéreltetve – felvállalja olyan alkotók életművének az ismertetését és méltatását is, akik valamilyen oknál fogva jelenleg nincsenek az irodalmi érdeklődés középpontjában, viszont Kemsei jelentősebbnek tartja teljesítményüket annál, hogy egyszerűen a feledés homályába merüljenek. Ennek köszönhetően viszont esetenként talán túlzottan elfogult vagy ellentmondásos megállapításokat tesz: például a már említett Hules Béla-tanulmányban arra a következtetésre jut, hogy a költő művei szerves részét képezik XX–XXI. századi irodalmunknak, s eközben nem reflektál arra a paradoxonra, hogy miképpen lehet élő egy olyan életmű, amelyet – a tanulmány megállapítása szerint – csak nagyon kevesek ismernek és olvasnak.

Bár a kötetben vegyesen vannak elrendezve, mégis érdemes az egyes tanulmányok rövid ismertető értékelését külön válogatva tárgyalni aszerint, hogy életmű- vagy kötetelemzésekről van szó. A kortárs költők és írók pályaképének megrajzolását felvállaló tanulmányok közül sorrendben az első s talán a legegyenetlenebb színvonalú a Kormos István költészetét bíráló írás (A magány grádicsai). Míg általában a tanulmányok a szakszerű irodalomtörténet-írás retorikája szerint épülnek fel, addig Kemseinek ez a szövege – sokszor zavaró módon – személyes emlékekkel, anekdotikus kitérőkkel szakítja meg az egységes narrációt, s teszi bizonytalanná a befogadó alapmagatartását (az írás ugyanis nem igazán olvasható sem tanulmányként, sem esszéként).

Sikerültebbnek és több elgondolkodtató megállapítást tartalmazónak tekinthető az a két tanulmány, mely Ágh István lírai és prózai munkásságát tárgyalja (“Ahol minden magának való összefonódik I–II.”). Ágh leíró jellegű, erős érzelemnyilvánításoktól mentes líráját elsősorban Arany formaművészetéhez és világképéhez hasonlítja Kemsei, s mindezek mellett felhívja a figyelmet arra a hiányosságra is, hogy az irodalomtörténet-írás méltatlanul elhanyagolta a harmincas években született költői nemzedéket, holott véleménye szerint azok “újdonságtartalomban semmiképpen nem maradnak el a Nyugat nagy reprezentásaitól”. A prózaíró Ágh István művészetét az életmű legfőbb motívumainak elemzésével közelíti meg: a szerzőt eposzíróhoz hasonlítja, aki egy valaha egységes világ pusztulását viszi színre alkotásaiban. Így az Ágh-próza központi motívumának az értékvesztést tartja, melynek köszönhetően a szövegekben csak töredékvilágok jelenlétével kénytelen szembesülni az olvasó.

A már korábban is említett Hules Béla költészetét vizsgáló tanulmány (Az utolsó avantgárd) izgalmas és korszerű kérdésfelvetése, hogy miért nem vált kanonikussá a mai napig sem ez az életmű, illetve hogy mi az oka a hazai avantgárd irodalom viszszafogott s csupán néhány szerzőre korlátozódó recepciójának. Bár a válasz természetesen meghaladja egy néhány oldalas elemzés kereteit, viszont a szerző igyekszik rövid írásában a legkülönfélébb magyarázatokat keresni a felvetett problémára: egyrészt Hules visszahúzódó, szerény költői magatartásával, másrészt lírájának érzelemmentes, személytelen dikciójával indokolja az iránta való olvasói érdeklődés hiányát.

Kalász Márton Sinkához és Kormoshoz hasonlított népi költészetét köteteinek részletes elemzésével közelíti Kemsei (A lét elrejtettsége). Kalász lírájának megértéséhez életrajzi kontextust hív segítségül, s megállapítja, hogy mivel a költő egészen tízéves koráig nem tudott magyarul, ezért a nyelvhez való viszonyulása kortárs alkotóink körében egészen egyedi: “…mert tanulnia kellett, költőként többet, mélyebbet tudott meg a szavak jelentéstartományáról, mezőösszefüggéseiről, helyi értékéről” – írja róla. Költészetére épp ezért jellemző szerinte, hogy az egyes alkotások szemantikai sűrítettsége és poétikai összetettsége állandó újraolvasásra készteti a befogadót.

A kötet egyik legsikerültebb írásának a Lázár Ervin prózavilágát vizsgáló tanulmány tekinthető (Menekülés a mesébe). Hosszas és sok értékes megállapítást tartalmazó bevezetőben ad képet a szerző az ötvenes–hatvanas évek nemzedékének világképi válságáról és annak irodalmi vetületeiről, ami alapján Lázár Ervin prózája is értelmezhetővé válik számára. Ezt követően a “semmi valóságát” megteremtő lázári szövegvilágok mitikus utalásrendszerét vizsgálja az Illés Ézsaiás-novellák tükrében, különös hangsúlyt fektetve arra, hogy a prófétaszerep módosítása hogyan függ össze a történetmondás átalakulásával. Lázár Ervin egyéb alkotásait az abszurd és a mesei-mítoszi narráció jellegzetességei felől értelmezi, a szerző prózaművészetét pedig – vitatható módon – alapvető korszakhatárnak tartja, s a hagyományos ábrázolásmód lezárulásaként helyezi el irodalomtörténetünkben.

Az előzőhöz hasonló, igényes elemzés olvasható a kötetben Lovas Ildikó prózájáról (“A történetek tánca magányos tangó”), mely nemcsak színvonalában, hanem a szövegekről mondott megállapításait tekintve is sok hasonlóságot mutat a Lázár Ervin-tanulmánnyal. Lovas Ildikó munkásságának interpretálásakor is az egységes világ(kép) olyan mértékű felbomlását helyezi a középpontba, amely a történetek elbeszélését is radikálisan átalakítja, oly módon, hogy a szövegekből eltűnnek a szereplők, a dialógusok és a hagyományos értelemben vett történetmondás. Így az írónő regényét és novelláit nem elbeszélt történetekként, hanem – igen találó megfogalmazással élve – a történetekhez vezető utak elbeszéléseként értelmezi.

A Marsall László sokoldalú költészetét bemutató tanulmány (Szavak fikciós fortyogása) jó érzékkel alkalmazkodik e lírai világ változatosságához: az állandó átalakulást, újdonságot tartva az egyik legfontosabb értékének, igyekszik a lehető legtöbb szempontból megvizsgálni a költő életművét. A lírai én megkettőzése, a személyiség szerepekre hullásának színrevitele miatt Kosztolányi-, Krúdy- és Weöres-alkotások újraértelmezéseként közelíti meg verseinek egy részét, míg a Szerelem alfapont című kötetét az ironikus, illetve groteszk nézőpont érvényre juttatása miatt a magyar szerelmi líra “forradalmi eseményének” tartja.

Parancs János munkásságát vizsgálva (Az ember abszurd magánya) arra a megállapításra jut, hogy e költészetnek két forrása van: egyrészt az egzisztencializmus létfilozófiájának hatása, másrészt az a személyes tapasztalat, hogy visszatérve Párizsból Parancs nem találta meg azonnal a helyét a hazai költészetben, s így elszigeteltségének élményéből megteremtette az abszurd magány líráját. Mindezt újszerűen, s olyan poétikai összetettségben volt képes megszólaltatni, mely Kemsei véleménye szerint nem folytatható a továbbiakban, s így az utódok kénytelenek új utakat keresni a halálról, magányról szóló lírai beszédmód megújítása érdekében.

Tóth Bálintnak “a divatos fősodorból kimaradt költészetét” abból a nézőpontból veszi szemügyre, hogy az milyen korábbi költői hagyományokat igyekszik megszólítani (Az őrző). A tanulmány értelmezése szerint a magyarság értékeihez való ragaszkodás és az erkölcsi érzékenység elsősorban Ady költészetéhez kapcsolja Tóth Bálint alkotásait, mindamellett, hogy legalább enynyire jelentős Radnóti, Berzsenyi és Balassi hatása is az életmű formálódásában.

A tanulmánykötet némileg más felépítésű és érvelésű írásai közé sorolható az a három kötetelemzés, mely Döbrentei Kornél, Bella István és Tolnai Ottó egy-egy alkotását bírálja. Döbrentei Rebellis türelem című, válogatott verseit tartalmazó gyűjteményének rövid értékelésében (A megszentelt idő) az egyes szövegeket a szakrálissá emelődött második világháborús élményforrás alapján értelmezi Kemsei. Bella István verseskötetének, az Ábel a sivatagban-nak az interpretálását többek között a címadó Ábel-motívum lehetséges jelentéseinek számbavételével hajtja végre (A dal halála). A motívum kettős jelentéssíkja összekapcsolódó, de némileg eltérő olvasati lehetőségeket biztosít a befogadó számára: az Ábel-trilógia felől tekintve a legfőbb különbség, hogy míg Tamási regényeiben a főhősnek van választási lehetősége a lakható világok között, addig a Bella által teremtett figura megfosztatott ettől azáltal, hogy a teljes hiány szféráját jelképező sivataglétbe kényszerült. Másrészt a bibliai történet kontextusába helyezve a kötet költői önértelmezésként is olvasható, melynek legfőbb kérdésfelvetése Kemsei szerint, hogy lehetséges-e az alkotói (költői) tevékenységgel azonosítható Ábel számára a hiteles megszólalás az ellenséges, a művészetet elpusztítani igyekvő káini világban. A tanulmánykötet harmadik “műelemzése”, Tolnai Ottó Kékítőgolyó című, nehezen meghatározható műfajú alkotásának bírálata (Az olvasat csapdái) a rövid terjedelem ellenére is igen sok megfontolandó megállapítást tartalmaz. Tolnai prózájával kapcsolatban azt vizsgálja meg Kemsei, hogy miképpen alakította át a vajdasági szerző a metaforikus történetmondás elsősorban Krúdyhoz kötődő hagyományát. A Kékítőgolyó fontos érdemének tartja ez alapján, hogy a metaforák azonosított oldalán (az előhívó részben) minimálisra redukálódik a történetek jelentősége, és így a hangsúly automatikusan a metaforikus oldal jelentésére helyeződik. Mindezt még összetettebbé teszi, hogy az egyes metaforák értelemösszefüggései a szövegben előrehaladva folyamatosan bővülnek és átalakulnak.

Kemsei István tanulmánykötete a kortárs magyar líra és epika igen sokszínű világából válogatva ad képet az elmúlt évek, évtizedek irodalmi történéseiről. Külön érdeme a kötetnek, a már említetteken kívül, hogy könnyen követhető, világos stílusa miatt nemcsak az irodalomtudósok, hanem a szélesebb értelemben vett olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthat. Sajnálatos viszont, hogy a Valamennyi időnk formai tekintetben hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen a számos gépelési/helyesírási hiba nemcsak zavaró, de a könyv igényességét, színvonalát is csökkenti. Ettől függetlenül mindenképpen érdemes ráfordítani az írások áttanulmányozására, befogadására “valamennyi időt”, hiszen a jelenkori magyar irodalom elmélyültebb és átfogóbb megismeréséhez, megértéséhez segíti hozzá az olvasót.