Az Úr testet öltésének egyezer és kétszázhetvenhetedik esztendejét írták, ha ugyan írták, de azért biztosan akadt, aki írta. Mindenesetre, ha mi írtuk volna, most mi nem lennénk itt, ahogy már ők sincsenek sehol. A Czuppán-kvintett is feloldódott a festett mennyországban, vagy ami ennél sokkal lelket gyönyörködtetőbb, megzabálták őket a piócák a Pazanduk falu alatt elterülő langyos mocsárban, amelyet a rómaiak Aqua Calidának neveztek. Történt pedig mindez IV. László királyunk gyászos emlékű uralkodása idején, amikor egy kun, tatár vagy bőgő pofájú szaracén többet ért, mint a magyar. Beköszöntött a pogány világ, egyik pártütés követte a másikat.

Az történt, hogy a pápai legátus nem engedte, hogy a prépostot a keresztények parcellájában temessék el, végül a bélpoklosok temetőjében dugták a föld alá, a nép pedig egymást legázolva köveket dobált a sírra. A király állítólag féktelen haragra gerjedt, elfogatta a pápai legátust, első felindulásában úgy döntött, hogy megöleti, és lenyúzatja az irháját, aztán mégis megkönyörült rajta. Odadobta a kunoknak, akik kitördelték a fogait, és letépték a heréjét. Mindenesetre a forradalmi hangulat miatt a Czuppán-kvintett nem tudott Esztergom főterén fellépni, senki nem volt kíváncsi a Manipulus-variációkra, így aztán fogták a hangszereket, és otthagyták az egészet. Dereglyén átvitették magukat a Duna túlpartjára, és hazaszekereztek Pazandukba. Út közben az orrukat lógatták, dúdolgattak, vakaróztak, az ujjukkal pattintgattak, a felsőtestüket hintáztatták. Csak egyszer szóltak egymáshoz.

– Pacskos és sanyaró idők járnak, de a vállamon ücsörgő láthatatlan csóka azt korogja a fülembe, hogy a java még ezután következik! Elárulom, mi a helyzet. Az ember gyereke utoljára a Paradicsomban tehette kedvére, ami neki jólesik, kivéve a sokasodást, ami nem olyan nagy veszteség, miután semmi köze a ritmushoz – jelentette ki Füzegy (aki hihetetlenül gyönyörű dobszólóval kápráztatta el a száját tátó közönséget a Manipulus-variációk tíz nap előtti megyeri előadásán).

– Az esztergomi eset mindenesetre megmutatta, hogy előbb-utóbb lesz annyi pogány szentképellenző, hogy számukra külön előadással rukkoljunk elő öreg Budán, vagy még inkább Sicambria romjai között. Óriási siker lesz, már most érzem a szagát! – jelentette ki Zubulsú.

– Ó, milyen igaz! – kiáltott fel erre Hóstát. – A szentképellenzők a jövő hírnökei! Sokkal nyitottabbak a kistercre és a félhangokra!

A kvintett első nagyszabású fellépése az Insula Laporumon, azaz a Nyulak-szigetén történt 1277 nyáriasra fordult novemberében, az ifjú király csodálatos gyógyulása alkalmából. Az ispotályosok várában ágynak dőlt uralkodót heves láz gyötörte, elviselhetetlen fejfájás kínozta, időnként még az eszméletét is elvesztette. Az orvosok jelenléte tovább súlyosbította a helyzetet. Fráter Theodosius, a dadogással megvert minorita szerzetes, továbbá Guarcin és Joakhim mesterek éjt nappallá téve a beteg körül sürgölődtek, ráadásul velük volt a púpos és kelevényekkel borított arcú Majs is, aki V. Istvánt, sőt már IV. Bélát is kezelte, de nem tudták a felséges testből kiűzni a rontó lázat, noha mindegyikük bevetette a maga titkos recept szerint készült főzetét. A bűzös koktumok semmiféle javulást nem hoztak. Végül konzíliumot tartottak, és megegyeztek a hatékony terápiában. Az alig tizenhárom éves uralkodó ágya mellé térdepeltek, és egész éjszaka imádkoztak Margit Miasszonyunkhoz, hogy járjon közbe, ne engedje meghalni testvére fiát, a magyar királyt. Margit egykor a közeli kolostor lakója volt, utóbb onnan hozták át a szent vélumot, azaz Margit fekete ingvállát, amelyet a gyermekkirály fejére terítettek. Ez jó döntésnek bizonyult. A beteg hamarosan elkezdett izzadni, sóhajtozva bevizelt, végül eszméletére tért, és szemen köpte az arca fölé hajoló Majsot. Egy hét alatt teljesen felépült, és hálából hajlandónak mutatkozott ötszáz lépést megtenni. Népes kísérettel a sziget közepére zarándokolt Margit fehér kőkoporsójához.

A király gyógyulása persze kézenfekvő ürügy volt arra, hogy a Czuppán-kvintett végre nagyobb közönség előtt is bemutatkozzon. A Nyulak-szigetén megtartott koncerten elhangzott néhány régebbi szerzemény, például a Vesszőzés és önostorozás, a Könyörgésre forgó vízimalom, a Gyanús erények és végül a virtuóz új mű, a IV. Lászlónak ajánlott Magnificat-antifónia, amely rögtönzések végtelen füzéréből állt. Hóstát mindössze a vezérdallamot jegyezte le szentgalleni neumákkal, minden egyéb csak játék közben alakult ki, mondhatni ötletszerűen. Nem lehetett kétszer ugyanúgy eljátszani. Az ispotályosok vára előtt összeverődött szerzetes barátok, révészek, kereskedők, Vetus Budáról érkezett közharcosok, várjobbágyok, hospesek, idegen zsoldosok, latinusok, valamint az irgalmas Szent János vitézek mérsékelt tetszéssel fogadták az előadást. A legnagyobb ünneplésben Füzegynek volt része, de neki is csak azért, mert az uralkodó martalóc kinézetű kun katonái – anyja révén a király maga is kun származású volt – dobszóló közben elhajigálták csúcsos süvegeiket, hosszú hajukat kibontották, kardot rántottak, és körkörös harci táncot jártak. Olyan vadul dübörögtek a földön, hogy a por belepte a kvintettet. Aztán amikor a ritmus halkuló szívdobbanásait finoman átszőtte a fluoto traverso szaggatott szűzlánynyögdécselése, hőzöngeni kezdtek, elégedetlenül ordibáltak, meglincselték volna a zenészeket, ha a sokaság meg nem védi őket. A király persze nem tisztelte meg az előadást. A nyéki vadászkastélyban lábadozott, Barsa Kopasz nádor, és az országot kormányzó tizenkét főúr társaságában. Hajnalonként szűk kísérettel a Keszi-hegyen őzeket kergetett, aztán húsz nap múlva átvonult a dömösi székhelyre, és már az ottani trónteremben fogadta az olmützi püspök követét, aki megint csak a szemére hányta az eretnek kunoknak adott legújabb kiváltságokat.

Szegény, halálra ítélt Árpád-házi gyermeknek akkor még sejtelme sem volt a csodálatos Czuppán kvintettről, amely így állt fel: Gécsa: spinett, vagyis stromenti da penna, később portatile is; Füzegy (a Bíborkezű): dob és baraban; Hóstát (azaz Rubinus, egyesek szerint Buja vitéz): harántsíp, azaz flouto traverso; Zubulsú: viola da braccio, más néven hegedű; Czuppán (zenekarvezető): klarinét, pontosabban arundo. Szanakóc, a Maradék, csak később csatlakozott a csapathoz.

A legtöbb ember meg van győződve arról, hogy a muzsika a vízparton hancúrozó múzsák találmánya, míg Gemmingeni Szigfrid, a hordóhasú alemann – történetünk idején Krumhelt fürdőjének bérlője, korábban Berencs rác despota jobbkeze, azelőtt pedig égettbor-kereskedő – arról próbálta Czuppánt meggyőzni, hogy a zenei harmónia nincs jelen a Föld teremtése óta, mert azt nem is olyan régen a görög Pythagoras fedezte fel, miután isteni sugallatra betért egy kovácsműhelybe, és hosszú órákig hallgatta a kalapácsok pengését.

Úgy kezdődött, hogy Hőke fia Füzegy, ez a görbe lábú, mongol képű, vékony kis magyar még a tél beállta előtt elhagyta Aszófőt, és szomorú szemű öszvére hátán öt nap alatt megérkezett Budára, ahol felkereste földijét, Zubulsút, aki akkoriban éppen egy Dudvág nevű, besenyő származású vízbecsüs mellett töltött be könnyű, mégis nagyon jövedelmező szolgálatot. A vízbecsüsnek az volt a dolga, hogy megtippelje a folyók, tavak halállományát, és a becslés eredménye fényében ossza fel a halászat céljára bérbe adandó vízfelületet. Ez fontos állami szolgálatnak számított, a bérleti díj a kincstárba folyt be. Zubulsú roppant elégedett volt a sorsával, jól kijött a besenyővel, sőt bizalmas, baráti viszony alakult ki közöttük. E nélkül nem is tudták volna rendszeresen lopni a halat. Amerre csak megfordultak, vesszőcsapdákat rejtettek a vízbe, a zsákmányt hajnalonként vesszőkosárba szedték, és eladták vagy elcserélték. Egyszóval vígan és bőségben éltek. Végül Füzegy nem is a földijének, hanem a kiborotvált fejű besenyőnek köszönhette, hogy állást talált. Kiderült ugyanis, hogy a Vetus Buda melletti Pazanduk faluban Szent Pál Első Remete Testvéreinek Rendje kelmefestőt keres. Az örvendetes hír a besenyőtől származott, miután ő látta el a kolostort lopott hallal. Dudvág igazán rokonszenvesen viselkedett, kérés nélkül vállalkozott arra, hogy közbenjár prior atyánál, így aztán Hőke fia Füzegy érkezése után két nappal elnyerte az állást. Teljes ellátást, szállást, egy rend alig használt világi öltözéket kapott, ennek fejében egész nap a sekrestyetemplom és a csontház között felállított kelmefestő műhelyben munkálkodott. Bíbort főzött, aztán elvégezte a liturgikus ruhák színezését.

A bíborfőzés nem volt éppen szívderítő feladat. Reggel gyékényszállal összekötötte a haját, alágyújtott az üstöknek, az asztalra öntötte a zsákokba tömött bíborcsigákat, bárddal kettécsapta, azután lesózta őket. Amikor az üstökben forrt a víz, beledobálta a sok csigacafatot, és órákig türelmesen főzte, buzgón kavargatta. Megfigyelte, hogy a kifőtt csiganedv először kék, majd sárga, végül vörös lesz, miközben a nyers daraboláskor még zöld színű lé szivárog belőlük. Füzegy ezt mérhetetlen nagy csodának tartotta. Úgy érezte, hogy valami nagy titok részesévé vált. Megfordult a fejében, hogy az Úr hatalmas konyhájában az apostolok, szentek és angyalok talán ugyanígy főzik a vért a születésre várakozó kisdedek számára, ugyanakkor felmerült benne az az eretnek gondolat, hogy a vért valójában a világtojás belsejében kuporgó Babszemfarkas szaporítja.

– Nyugodt vagyok, mert az Úr biztosan tudja, miért kell nekem nyálas csigákat gyilkolni, én ugyanis nem tudom – panaszkodott nemegyszer Rubinusnak, aki a kolostor csontházának felügyelője volt. Rubinust, ezt a nagydarab, széles tenyerű, szúrós fekete szemű, fából faragott arcú magyart mint könyörületre érdemes koldust fogadták maguk közé a barátok, még 1269-ben. Szőrcsuhát viselt, ennek ellenére novíciusnak számított, hiszen nem tette le az engedelmesség, szegénység és szüzesség hármas fogadalmát.

– Ez igaz, de tudnod kell, hogy számára a kelmefestők egyáltalán nem kedvesek, mert meghamisítják a valóságot. Ne vedd a szívedre, de az Úr gyűlöli a csalást. De ha hiányzik neked az ő figyelme, akkor tessék, szabad a vásár, tégy érte valamit! Ha jókedvében találod, bizonyára észre fog venni – tanácsolta Füzegynek a barát.

– Bosszantó, hogy mindenki ezt kérdezi tőlem! Hát próféta vagyok én? – csattant fel Rubinus, de aztán mindjárt megenyhült, barátságosan belenézett Füzegy mandulavágású szemébe. – Adok egy tanácsot. Várj a jelre, de légy nagyon türelmes!

– Ostoba kérdés, mert máris annyi a jel, mint égen a csillag. Ahová néz az ember, jeleket lát. Arra legyen gondod, hogy azonnal csapj le a neked megfelelőre.

– De nagyon figyelj oda, mert bizonyos jelek kapuként szolgálnak a démoni erők betöréséhez! Aki hamis jelet választ, annál nagyobbra nőhet a kemence, mint a ház!

Rubinus, azaz Hóstát, akkor még fegyveres közvitéz, V. István király Otakár ellen viselt ausztriai hadjárata idején egyetlen felprédálásból sem akart kimaradni, aminek az lett a következménye, hogy rengeteg gyereket hagyott maga után. A magyar sereg a befagyott Fertőn keresztül csapott át a Lilienfeld mellett pihenő csehekre, aztán ha már ott voltak, letarolták Lembachot és Fürstenfeldet is. Ami mozdítható volt, elvitték vagy felgyújtották, aki mozgott, megbecstelenítették, aztán levágták. Amikor már mindenki térdig gázolt a vérben, a két király mindenki meglepetésére békét kötött. Otakár kijelentette, hogy minden, ami Magyar-, Dalmát-, Horvát-, Ráma-, Szerbia-, Halics-, Lodomér-, Kun- és Bolgárországhoz, valamint a szlavóniai hercegséghez tartozott IV. Béla király idejében, most is tartozzék ahhoz, és amit abból elfoglaltak, viszszaadassék. Errefel V. István magyar király is elismerte a Béla kori állapotokat Otakár összes birtokaira. Vagyis minden maradt a régiben.

Rubinus becsületesen végigverekedte a teljesen felesleges, megerőltető hadjáratot. Kitűnt könyörtelenségével és nagy természetével. A lembachi csatában vérszomjasan kaszabolta a rémülettől sikoltozó cseheket, ezenfelül egy nap alatt akár tíz-tizenöt megbecstelenítésre is képes volt. Mindenki elismerte, hogy ez kimagasló teljesítmény. Eleinte a valódi nevét használta: Hóstát. Katonatársai viszont a találó Buja vitéz nevet ragasztották rá.

– Maradjon köztünk, de azért nem tehetem le a szerzetesi fogadalmat, mert a kenderkötélből font cingulum önmegtartóztatásra kötelez. De mi lesz velem, ha megint fegyverbe szólít a haza?

– Halgass! Már tiszta vagyok, mint a friss hó! Vezekeltem éppen eleget! Évek óta naponta háromszor imádkozom minden drága gyermekemért, pedig azt se tudom hányan vannak, fiúk-e vagy lányok, ördögök vagy tündevények, mohos a képük vagy tűzvirág parázslik rajta. Soha egyet sem láttam közülük.

Az imádság se úgy volt igaz, ahogy mondta. Ha tehette, felkapaszkodott a Szent Kereszt-kolostor mögötti lankára, ahonnan a Dunáig el lehetett látni, bebújt a szőlőtőkék közé, és egy agyonrágott nádi fütyölőt fújdogált imádság helyett. Dallamokat eszelt ki, képzeletben eljátszotta, és ha tetszett neki, fújta óraszám. Eleinte szerette megcifrázni, utánozhatatlanul hajlított, vékonyított és öblösített, fülnek kedves üveghangokat fújt, de hamarosan rájött, hogy minél egyszerűbben vezeti a dallamot, annál szebben és igazabbul hangzik. Aztán 1275 szeptemberében, egy tragikus véletlennek köszönhetően, rátalált az igazi hangszerére, a nádi fütyölőről áttért a harántsípra. Azon a kora estén is szokása szerint kigyalogolt a szőlőbe. A meleg nap után hideg, nyirkos őszi köd ereszkedett a domboldalra, és Hóstát vérbe fagyva találta az öreg hegymestert. Mellbe szúrták. Valósággal belebotlott az agyagos földön heverő meztelen holttestbe, mert a szerencsétlenről még a ruhát is lecibálták a Fenyőmálról lecsapó martalócok. A harántsípját azonban nem vitték el. A halottól néhány méterre hevert, a földre hajló szőlőtőkék között.

A hegymester egyébként nagyon hamisan és tisztátalanul játszott a harántsípon, mégsem akart megválni tőle, pedig Rubinus hajlandó lett volna érte még kecskesajtot, sőt tűzkövet is lopni a kolostorból. Egyszer aztán a hegymester kibökte az igazságot. Bevallotta, hogy a síp nem is az övé, ugyanis egy Passauba tartó, mindkét szemére vak török utazótól kapta kölcsön, és ha a török jön majd hazafelé, vissza fogja kérni.

A kelmefestőműhelynek címzett megrendelések a priorhoz futottak be, így a kolostorfőnök utasítása szerint Füzegy hol ruhaanyagot, hol albát, habitust, kis talárist, kazulát, lótakarót vagy szent köpenyeget festett bíborra, de nem zárkózott el azoktól a kérésektől sem, amelyek egy idő után részben Rubinus, később Czuppán és Gécsa közvetítésével érkeztek Hidegkútról, Békásról, Felhévízről, Gercséből, Alkesziről, Jenőről, a szomszédos öreg Budáról (itt volt a királyné vára az egész udvartartással), vagy éppen a folyó túloldaláról, Pest faluból. Főleg az akkoriban divatossá váló női fejkendőt kereste a nép, meg voltak bolondulva érte. Ha Czuppán és féltestvére, a görbe növésű, férges eszű Gécsa – akik Fejéregyházán a Boldog Mária világi plébánia szomszédságában működő pékséget bérelték – nem segítenek a fehér vászon beszerzésében, Füzegy bizony tetemes mellékkeresettől esett volna el. Előfordult, hogy száz kendőt is megfestett egy héten. Ennyi anyagot már nem lehetett a műhely mögötti szárasztócserényben fellógatni, ezért Hóstát-Rubinus-Buja vitéz segítségével a csontház tetőtartó gerendái alá diófa rudakat dugdosott, és oda teregette ki szikkadni a bíbortól csepegő fejkendőket. Eleinte kettő, majd három lemezpénzért, aztán egy obolusért vagy negyed denárért adták a kendő darabját. Ha valaki nem tudott fizetni, attól bármi mást elfogadtak, például mécsestálat, cidert, tönkölyt, nyeles serpenyőt, tűzcsapó bőrt, fenőkövet vagy méhviaszt. Ezeket aztán Czuppán – aki néhány hét alatt a vállalkozás lelke lett – megpróbálta eladni a pékségben, amely egy idő után inkább vegyesboltra hasonlított.

Amikor az üzlet megnyugtatóan fellendült és biztos lábakon állt, Hóstát is a haszonélvezők sorába lépett. Füzegy addigra már egész nap szakadatlanul festette a kelmét. Az árut Czuppán és Gécsa átvette, és kovásztalan lisztes bucit, rozslepényt, csörögét adott érte bizományba, a pékárut aztán Rubinus az óbudai prépostság mögötti piacon árulta, a bevételből pedig levette a maga részesedését. Volt néhány hónap, amikor a dömösi fehérvásznas csak nekik dolgozott, és azért aggódott, nehogy kimenjen a bíbor a divatból.

– Ez semmi! Láttál volna engem a dürnkruti mészárláskor! Emlékszem egy cseh lándzsásra. Vállig érő szőke haja volt, és frank bőrvértezet borította a testét. Térdre rogyott előttem, és ezt nyöszörögte: gozpodina, pomilojdo!

– Ó, micsoda hallatlan szerencse! – álmélkodott Füzegy. – Milyen lelke volt? Fürge, mint a villám, vagy hamuszínű, gonosz?

A nyereségnek köszönhetően Hóstát hamarosan lovat, lószerszámot és ezüstlemezzel borított drága tarsolyt vásárolt, bokáig érő magyar köntöst csináltatott. Csizmára már nem telt neki, de szerencsére tudott egy pár sarut szerezni a felhévizi kereszteseknél szolgáló egyik világi frátertől, aki öt bíbor vállkendőt rendelt a lányainak. Hóstát azt tervezte, hogy kérvényezi Locsmánd erdőispánnál a pazanduki hegymesteri állást, és ha megkapja, elhagyja a kolostort, búcsút int a penészes csontháznak. Czuppán és Gécsa is gyarapodásnak indult. Nemcsak lovakra, két zömök, egérszínű tarpánra, hanem egy teherhordó vesszőszekérre is szert tettek. Komolyabb összeggel megkörnyékezték a budavári tárnokmestert, hogy pékséget nyithassanak az újonnan épült királyi kastély szomszédságában. Az volt a titkos tervük, hogy a pékáru mellett tűzcsiholó készséggel is kereskedni fognak. Czuppán ugyanis megismerkedett egy vallon távolsági kalmárral, aki hajlandónak mutatkozott elfogadható áron kovakövet, taplót és fújtatót szállítani a ravennai hercegségből. De nem volt szerencséjük. A budavári tárnokmester a pénzt arcátlanul zsebre tette, csak aztán árulta el, hogy bőven elég egy pékség a kastély közelében. Egyetlen kiutat látott, ha a régi pékkel esetleg történne valami helyrehozhatatlan. A hangját lehalkítva azt javasolta, vegyék fel a kapcsolatot Miske fia Lőkössel, a hárosi tegezgyártóval, akinek a tejtestvére közismert orgyilkos. Az a fajta, aki szeret a fogai közé szorított késsel járkálni.

Pedig az angyalarcú Zubulsú akkor még alig bukkant fel a láthatáron. A besenyő nyomában lihegve éppen Tétény fölött, Csőt szigeténél vizslatta a halban gazdag vizeket. Bár az is igaz, hogy éppen azokban a napokban került hozzá egy viola da braccio, a hozzá való íj alakú vonóval. Zubulsú valósággal beleszeretett a hangszerbe. A hátára kötözte, és mindenhová vitte magával, mint az édesgyermekét.

Füzegy egész nap kis talárisokat mártogatott a pálosok szentlőrinci kolostorának soron kívüli megrendelésére. Késő délután kioltotta a tüzet mind az öt bíborfőző üst alatt, és miközben prüszkölt a csípős, meleg füsttől, egyszerű, játékos kis dallam jutott az eszébe. Mintha a fejében harangoztak volna. Lüktetett tőle a homloka. Glin-glan, dlün-dlin-blemm. Gatyára vetkőzött, ledobta magáról a bőrszíjjal összefogott köntöst, kézbe kapta a keverőfát, és megpróbálta a dallamot kiverni az üstök oldalán, de persze elsőre nem sikerült. Ez jött ki neki: plum-plem, bam-bam-csatt. Lágyabban ütött, több érzéssel, de úgy se volt jó. Fogta a favedret, és a nagyüstből átmert némi bíbort a közepes üstbe, utána az egyik kicsit teletöltötte, a másikat félig hagyta. Kedvencét, a bronzüstöt háromnegyedig merte. Akkor ez hangzott fel: blim-blő, dem-dim-tim. Hamis, hamis! Kezdte elölről, idetöltött, odatöltött, kitartóan próbálkozott, amikor már majdnem tökéletes volt, rájött, hogy a nagy üstben sok a bíbor. Nem gondolkozott, kiöntött a földre a drága bíborból.

Glin-lan, dlün-dlin-blemm. Szünet. Egy-két há, glin-glan, dlün-dlin-blemm, szünet, és akkor visszafelé: blemm-dlin-dlün, glan-glin. Álomszépen hangzott. Nekiállt cifrázni, a lábával verte hozzá a ritmust. Glin-dlün, dlün-blemm-dlin, dlün-dlin-blemm, glin-glan-blemm… Vékony teste ritmikusan hullámzott, görbe lábai tánclépéseket tettek, rebbent az üstök között, megperdült, olykor két csapás között a levegőbe pörgette a keverőfát, aztán oda se nézve, hanyag mozdulattal ütött, mint aki vakon is tudja az egészet. A hosszabb szünetekben felrikoltott, és ezt a ritmust kántálta: Így telt mind az egész éj, nagy fölséges imában… így telt mind az egészéj…

Nem volt tolakodó, nem akarta átvenni a prímet, hogy a másikat elnyomva dallamot írjon, hanem szinte szemérmesen kitöltötte az ütemek közötti szünetet, kicsit panaszkodott, sajnáltatta magát, fjaááá-fjíííí, magasan elvágva kivárta a következő szünetet, hogy akkor ismét közbekotyogjon, amíg a keverőfa ki nem üti a következő sorozatot.

Füzegy félredobta a keverőfát, köldökéig cibálta a vászongatyát, és leült a verődücskőre, amihez a bíborban ázott anyagot szokta csapkodni.

Olyan idők jártak akkoriban, amikor a magyar király meg volt győződve arról, hogy valóban ő a magyar király, Barsa Kopasz nádor is azt hitte, hogy az ő fején billeg a szent korona, és a tizenkét országnagy, örökös comes is úgy viselkedett, ahogy magyar uralkodónak illik, miközben Ladomér esztergomi érsek, sőt Uzur kun fejedelem is mindenhatónak képzelte magát. A szakasztott egyformán kinéző, lógó bajuszú, százkilós országnagyok – Modrár, Alásony, Szapja, Hecse, Vejnök, Deregnyő, Háporjás, Gyatyel, Tatamér, Dobozó, Száldobágy, Liklehért – szívesen dicsekedtek azzal, hogy családjukban nemcsak a harácsolt vagyon, hanem a királyhűség is apáról fiúra öröklődik. Noha a harci fáradalmak mindig is megviselték őket, azért büszkék voltak arra, hogy saját sereggel, saját zászló alatt vonulhatnak hadba. Megtörtént, hogy éppen a király ellen. Olyankor persze nem emlegették az öröklött királyhűséget.

Ragyogó taktikát eszeltek ki. Bármikor be tudták bizonyítani, hogy egytől egyig szentek, a király pedig csak azt kapta, amit megérdemelt. Ebben egy húron pendültek. Máskülönben ezek az urak csak ritkán akarták ugyanazt, akkor is csak rövid ideig. Kapni nagyon szerettek, de ha más kapott, a sárga irigység hatalmasodott el rajtuk. A sárga irigység pedig többet ártott, mint a tatárok! Mondunk egy példát. Csire fia Modrár feladva minden büszkeségét, fél térdre ereszkedve kérlelte a királyt, hogy várat építhessen Csém hegyére. Addig esze ágában sem volt oda várat építeni, míg bizalmi embereitől meg nem tudta, hogy Atyinai fia Háporjás szeretné erődítménnyel koronázni a hegyet. Gyorsan megelőzte, s három nap múlva kézhez kapta IV. László oklevelét. “Mi, László, Isten kegyelméből Magyarország királya, tudomására adjuk mindenkinek, mind a jelenlegieknek, mind a jövendőknek, akit illet, hogy figyelembe véve hívünk Csire fia Modrár hű szolgálatait, illetve számtalan tettét, és mivel királyi szervienseink szűkében vannak olyan helyeknek, amelyek alkalmasak volnának személyük és javaik védelmére, ezért irányukban oly kegyet gyakoroltunk, hogy érdemdús hívünk szabad lehetőséget kap vár építésére Csém hegyén, hogy nekünk annál könnyebben szolgálhasson. Ennek örök érvényéül kiadtuk kettős pecsétünk erejével megerősített jelen oklevelet. Kelt Vetus Buda melletti Demesen, Szent Máté apostol vigíliáján, uralkodásunk ötödik évében.”

A pórul járt Atyinai fia Háporjás persze nem tudott napirendre térni ekkora disznóság felett, s meggyőzte a tizenöt esztendős királyt arról, hogy az oklevelet azonnal vonja vissza, mert Modrár a várépítés ürügyével a hatalom ellen fenekedik, nem véletlen, hogy bevehetetlen fészket akar emelni Csém hegyére. Háporjás szervezkedni kezdett, maga mellé állította Szapját, Vejnököt és Gyatyelt. Addig rágták a király fülét, amíg nem érvénytelenítette a várépítési engedélyt. Egy füst alatt azt is elintézték, hogy mind a négyen megkapják a bíráskodási kiváltságot. A nyomaték kedvéért szervienseik felégették Modrár három vitatott tulajdonjogú faluját. Persze Modrárt se kellett félteni. Nyomban szövetségre lépett Deregnyővel, Száldobággyal, Dobozóval és Liklehérttel. Először elterelték a figyelmet azzal, hogy tekintélyes adománnyal támogatták a fejéregyházi Boldogasszony világi plébániát, amely alatt Árpád apánk alussza örök álmát, aztán csellel elfogták a budai zsinatra igyekvő Fülöp fermói püspököt, a pápa személyes követét. A király csak úgy tudta a botrányt elkerülni, hogy a követ szabadon engedése fejében visszavonta a bíráskodási kiváltságokat, és mégis Modrárnak adta a Csém hegyi várépítési engedélyt. Ugyanakkor Liklehért megkapta Gede falut, Dobozó két bodrogi rév bérletét, Száldobágy tíz vízimalmot, Deregnyő pedig a barsi ispánságot, az addigi hat ispánsága mellé.

Barsa Kopasz nádor ezt az ajándékesőt már nem tudta elviselni. Hatalmas birtokokkal rendelkezett, övé volt az ország területének egyhatoda, de Gede elajándékozása szíven ütötte. Rádöbbent, hogy neki is jól jönne az a poros falu, pedig sose járt ott. Először meg akarta mérgeztetni Liklehértet, aztán másképpen döntött. Újra elfogatta az éppen hogy szabadon engedett pápai követet, és zsarolni kezdte az ifjú királyt. Kérte a budai sószállító szolgák tulajdonjogát, az Ugrin monostorához tartozó összes szőlőket, a penci prépostság kegyuraságát, Gede falut, valamint a várépítési engedélyt Csém hegyére. Megkapott mindent. Cserébe a pápai követet futni hagyta, futott is egészen hazáig.

Háporjás persze mélyen fel volt háborodva a Csém hegyi várépítési joggal való gonosz és elvtelen játék miatt. Megfenyegette a nádort, amennyiben nem lép vissza a javára a várépítéstől, akkor nem adja hozzá a lányát feleségül, inkább saját kezűleg húzza karóba a csöllei piactéren, ahol már két testvére és tulajdon lázadó apja is vérbe fagyva végezte. Atyinai fia Háporjás nem tréfált. Azzal a nádor is tisztában volt, hogy ha a házasság nem jön létre, a hatalmas birtokok sem egyesülhetnek, ami mindkét fél számára érzékeny veszteség. Háporjás mindenesetre kijárta a királynál, hogy Barsa Kopaszt sürgősen váltsa le, és őt nevezze ki nádornak. Szapja, Vejnök és Gug fia Gyatyel teljes mellszélességgel támogatta ezt az elképzelést, sőt megnyerték az ügynek Tatamért és Liklehértet is, akik az átpártolás jutalmául kaptak fejenként nyolc határszéli falut Háporjástól. Ez persze csak látszólag volt szép ajándék, ugyanis a határszéli falvak nem értek egy hajítófát se. Csak a bosszúság járt velük, mert a kunok minden évben többször is felprédálták, kirabolták, és felkoncolták a lakosságot. Háporjást addig tüzelték a szövetségesei, hogy maroknyi, de annál elszántabb sereggel megtámadta Barsa Kopasz agmándi várát, ahol a zászlós úr elzárva tartotta a krizmát, mégpedig azért, hogyha eljön az ideje, királlyá kenethesse fel magát. Ráadásul a nekivadult szerviensek kézről kézre adva megbecstelenítették Barsa Kopasz női rokonságát, valamint rabszolganőjét, Talibaga tatár fejedelem személyes ajándékát.

– Az a helyzet, hogy én lennék a legboldogabb, ha Barsa Kopasz visszadná szenynyes lelkét a Teremtőnek, mert akkor nyilván rám szállna az engedély, miszerint bevehetetlen várat emelhetek Csém hegyére, ugyanis ez leghőbb vágyaim egyike. Most mégis békét, királyi megbocsátást javaslok – mondta Száldobágy megfontoltan.

– Felség! A vér szaga az egekig korbácsolja az indulatokat. Arra meg nincs szüksége ennek a szegény, jóságos hazának – érvelt Száldobágy, akinek mindvégig a Barsa Kopasszal kötött egyezség járt a fejében. Ennek két lényeges eleme volt. Egy: közösen fosztják ki és rombolják földig az álnok Liklehért dersi, gutai és redneki várát. Kettő: ha Barsa Kopasznak sikerül magát királlyá felkenetni, akkor Száldobágy kapja meg a nádori méltóságot, és hozzá egész Ung megyét, továbbá a sói ispánságot. Volt a megállapodásnak egy harmadik pontja is, egy titkos záradék. E szerint a véres kard körbehordozásával fegyverbe szólítják az urakat, elkergetik az úzokat, ruténokat, a nagyokos vallonokat, a mohó szászoktól pedig visszaszerzik a Buda környéki szőlőket.

Az országnagyok nem nézték jó szemmel, ha az anyakirálynő beleártja magát az ország ügyeibe, és döntéseket hoz. Most is sértődötten, háborgó lélekkel, egymásra gyanakodva ültek az aula triclinariumban az uralkodó társaságában elköltendő szokásos vasárnapi lakoma mellett. A hosszú faasztal rogyásig volt pakolva ennivalóval, középen egybesült őz pihent, tárkonnyal bőven megszórt fenyőmadarak társaságában.

– Urak! Van ennél jóval fontosabb kérdés is – törte meg a csendet Csém fia Hecse, akinek török módra befont haja a háta közepéig lógott. Kettétépett egy fenyőmadarat, a felét a szájába próbálta tömni, közben László király felé fordult. – Felség, arra vagyok kíváncsi, vajon akad e közöttünk több olyan sanda lator is, aki nem átall szent krizmát rejtegetni?

– Ne izgassa magát! Aki itt az asztal körül ül, az egytől egyig mind rejteget krizmát a párnája alatt.

– Egyébként én vagyok a nádor. És tegnap óta az országbíró is – szólalt meg Majos fia Deregnyő. Lassan körbehordozta a tekintetét, szeme résnyire szűkült. – Ha valakinek kifogása van ellene, nyugodtan álljon elém!