2003-ban egy kommunista korszak úgy-ahogy sikerült lezárása után, az ugyancsak bizonytalan jövő félelmeivel viaskodva, ma is sokan szeretnék remélni, hogy a jövő alakulása, annak alakítása – legalábbis részben – tőlünk függ majd. Csak remélni tudjuk, hogy most nem csalódunk.

Az 1943-as szárszói találkozót a Református Egyház és a Magyar Élet könyvkiadó, Püski Sándor könyvkiadója közösen szervezte; és most a 2003-as konferenciát, itt, a régi helyszínen Szárszó valódi örökösei – a Református Egyház, azaz az SDG és a Szárszó Baráti Kör, Püski Sándorékkal az élen – újra közösen rendezik. Ez a szövetség még jelképnek is tekinthető. Válasz a fenyegetettség súlyos voltára a remény és a felelősség szellemében.

A Református Egyház idejében felismerte, hogy értelmiségét fel kell készítenie a változásokra, s ennek érdekében a háború előtt tartott szárszói konferenciák folytatásaként, azok szellemében több mint egy évtizede megszakítás nélkül, minden évben megrendezte és megrendezi helyzetelemző értelmiségi konferenciáját.

Jelenlegi helyzetünk – és ez a többes szám nem stilisztikai jellegű, hanem nagyon is reális, s esetünkben az egész világot, földkerekségünket jelenti –, tehát jelenlegi helyzetünk legalábbis elgondolkoztató. Akár az éhség és az ezerféle ínség sújtotta harmadik világra gondolok, akár a légkondicionált jóléti társadalom ideáti és a tengeren túli világára. Nem tudhatjuk, hogy a “fenntartható” fejlesztés, az azzal járó természetpusztítás mikor teszi lakhatatlanná bolygónkat, és a demográfiai robbanás milyen megoldhatatlan dilemmák elé állítja az önkorlátozásra képtelen emberiséget.

Ezek a létünket fenyegető tendenciák nem függetlenek tőlünk. Nemcsak abban az értelemben nem, hogy az minket fog megsemmisíteni, hanem azért sem, mert ezeket mi hozzuk létre, mi vagyunk az okozói. Az ős ok nem más, mint etikai szemléletünk megromlása, az etika hiánya, az emberiség egyetemes önzése és felelőtlensége. Amely – ma már teljesen nyilvánvaló – végső soron pusztulásához vezet. Éppen ezért saját sorsunkról, a szűkebb család, a magyarság sorsáról is csak úgy szabad gondolkoznunk, ha közben egy pillanatra sem feledkezünk el erről, az emberiség létét fenyegető kettős katasztrófáról.

Ma, 2003-ban, hatvan évvel az 1943-as szárszói konferencia után, az emlékezésen és a tiszteletadáson túl elsősorban arról kell beszélnünk, hogy mit jelent csatlakozásunk az Európai Unióhoz, milyen következményekkel jár visszatérésünk Európába.

Erről nem könnyű elfogulatlanul beszélni, mert mi tagadás, a mögöttünk hagyott néhány évben az Európai Unió kimutatta a foga fehérjét. Azokra a megalázó, diszkriminatív csatlakozási feltételekre gondolok, amelyek szerint például a magyar mezőgazdaságnak a megnyitott piacokon tíz éven át úgy kell majd állnia a sarat, hogy versenytársainál lényegesen kisebb támogatásban részesül. Ezekről szólva az embernek azonnal eszébe jut Jalta, ahol lényegében ugyanez az Európa – hathatós amerikai közreműködéssel – vetett bennünket koncul az akkor éppen bolsevik orosz medvének. És ha nem képviseljük keményen és következetesen nemzeti érdekeinket, bizony most is könnyen pórul járhatunk.

Nem tagadom, magam euroszkeptikus vagyok, talán éppen azért, mert túlontúl is hiszek Európában. De vajon az úgynevezett Európa-gondolat létezik-e egyáltalán? Mi annak a lényege? Megvalósulhat-e a mostani Európában? Mit jelent számunkra, és mit vár tőlünk?

Ezek azok a kérdések, amelyek elől nem szabad kitérnünk, s még akkor is válaszolnunk kell rájuk, ha ez olykor kellemetlen, ha sokaknak már maga a kérdés sem tetszik, a válaszokról nem is beszélve.

Az Európa-gondolat, egyáltalán az, amit Európának nevezünk politikai létét a római birodalomnak, spirituális öntudatát a kereszténységnek, a kétezer éves egyetemes keresztyén egyháznak köszönheti, annak az egyetemes keresztyén egyháznak, amelyet római testvéreink az Újszövetség nyelvén, görögül katolikosznak mondanak, intellektuális öntudatának kialakulásában pedig a klasszikus görög kultúrának volt döntő szerepe. Annak a görögségnek, amely sohasem volt egységes, és ereje éppen sokféleségében rejlett.

Ha körülnézünk Európában, és ha valaki csak fél füllel is odafigyel az Európai Unió alkotmánya körüli vitákra, azonnal észreveszi, hogy az abban formálódó Európa sokban eltér az előbb említett hagyományoktól. Többen a tervezett alkotmány preambulumából is szívesen törölnék a keresztyén egyházra való hivatkozást, holott épp attól kapta leglényegesebb örökségét: spirituális öntudatát és erkölcsi-etikai megalapozottságát.

Az alkotmánytervezet körüli viták egyértelműen arról adnak hírt, hogy az Európai Unió válságban van, keresi helyét és szerepét az újonnan formálódó világrendben. Az elmúlt száz évben három birodalom is át akarta formálni, küldetéstudattól vezérelve meg akarta váltani Európát. Adolf Hitler nemzetiszocializmusa volt az egyik, a másik a Sztálin vezette marxista–bolsevista Szovjetunió, s most a világ csendőre szerepét is vállaló neoliberális birodalom jelentette be világmegváltó igényét. Az USA olyan világméretű birodalom vezetője kíván lenni, amelynek részei önként vetik alá magukat tekintélyének. Az Európai Unió alkotmánytervezetének erre a csábításra, erre a vagy-vagyra is választ kell adnia. Durván fogalmazva, de nem megkerülve a lényeget, két út áll az Európai Unió előtt.

Az első a könnyebb. Menetrendje adott. Ezek szerint az Európai Unió – megtagadva a hármas örökséget – betagolódik a most alakuló nagy világbirodalomba, a politika, a gazdaság, a katonai erő, a technológia és a kultúra területén elfogadja az Egyesült Államok szupremáciáját, és olyan Európai Egyesült Államokat hoz létre, amely mindenben követi a vezér útmutatásait.

A másik jóval nehezebb. Annak menetrendjét saját hármas örökségének meszszemenő figyelembevételével most kellene kidolgoznia. Mégpedig a belső szolidaritás és egyenlőség elvének érvényesítésével, amely a Birodalom agresszivitásával szemben ellensúlyt képezhetne mind a politika, a gazdaság, a katonai erő, a technológia, mindpedig és legfőképp a kultúra területén.

Az elmúlt évek, különösen az elmúlt hónapok eseményei, határozatai, nyilatkozatai nem kétséges, hogy az első út felé terelik az Európai Uniót. Erről tanúskodnak az előbb már említett, az egyenlő esélyek elvét megcsúfoló tagfelvételi feltételek. Enyhén szólva jelzés értékű volt a magyar kormány Amerika kegyeit hajhászó nyilatkozata, amellyel semmibe véve az ország közvéleményét egyértelműen a “gazdagok terrorizmusa”, azaz a háború pártjára álltak, nem is beszélve az Európai Unió alkotmánytervezetének számos olyan pontjáról, amelyben nemigen lehet felfedezni a “kölcsönös bizalom”, a “szolidaritás”, a “kooperatív” stratégia érvényesülését.

Mi, magyarok az Európa-eszmét, az Európa-gondolatot a társadalmi élet síkján sosem élhettük meg, számunkra ez mindig csak eszme maradt. Épp ezért ez az eszme bennünk és általunk nem devalválódhatott. Mi ezt az eszmét, ha talán kevesen is, de eredeti tisztaságában őriztük meg. Az elnyomás, a kifosztottság évei alatt úgy őriztük, mint olyan kincset, amelyet nem lehet elvenni tőlünk. Ez azonban kötelez is, ezzel a bennünk élő Európával el kell számolnunk.

Németh László mondta egyszer, hogy a magyarság egyik nagy hibája vagy inkább történelmi kudarca, hogy “a magunk ügyéből sohasem tudtunk európai ügyet csinálni”. Hát most itt az alkalom.

Egy erős, egységes, többek közt a kisebbségi, kollektív jogokat is elismerő, olyan nemzetállamokból verbuválódó Európa tagjai kívánunk lenni, amely ellen tud állni az Egyesült Államok vonzásának, nem mellékbolygója a Birodalomnak, hanem partnere, s talán még arra is lesz ereje, hogy például a természeti-ökológiai katasztrófa elhárítása érdekében a természet legfőbb rombolóit is önkorlátozásra kényszerítse. Azokra gondolok, akik a kiotói egyezményt nem voltak hajlandók aláírni.

Ez a bennünk élő Európa, ennek megvalósulása egyszerre a magyarság és meggyőződésem szerint egész Európa ügye. Hogy ne mondjam, az egész emberiség érdeke. Ezt az igényt, ezt az Európa-eszmét vihetjük magunkkal az Unióba, ezt kell képviselnünk.

Most, 2003-ban újra ez a kérdés, újra ez a magyarság, ha úgy tetszik, sorskérdése: hogyan tudjuk érvényesíteni, de mindenekelőtt képviselni azokat az értékeket, amelyek megőrzése nemcsak a magyarság megmaradásának, de hitünk szerint Európa megmaradásának is záloga.

A kérdés az, hogy értelmiségünk, a magyarság szellemi elitje felismeri-e, hogy mindezek elsősorban nem politikai, hanem erkölcsi kérdések. Az ős ok pedig a spirituális úttévesztés és erkölcsi-szellemi szemléletünk megromlása. Ez nem engedte meg a XX. században a két világháború között, hogy az úgynevezett magyar sorskérdésekre az akkori magyar társadalom egésze, mondjuk, a földbirtokreform kérdésében pozitív választ adjon. A nagybirtokos osztály süketsége sem politikai természetű, hanem az erkölcsi hiányosság következménye volt. Mint ahogy napjainkban is csak látszólag politikai jelenség a káros családpolitika, az, ami a hazai mezőgazdasággal vagy az oktatás körül történik. Ez persze nem mentség, még csak nem is magyarázat. Nem árt azonban tudatosítanunk, hogy bajaink gyökere nem gazdasági, hanem erkölcsi. Nem gazdasági, hanem erkölcsi válságban élünk. Nem a beáramló működő vagy bennünket kizsákmányoló tőke oldja meg problémáinkat, hanem az erkölcsi-szellemi megújulás. És ennek lehet egyik műhelye, stratégiájának kidolgozója a szárszói értelmiségi konferencia.

A magyarság igazi sorskérdése tehát az, hogy ki tud-e termelni magából egy olyan értelmiséget, egy olyan szellemű cselekvő elitet, amely az etika elsőbbségét nemcsak elfogadja, de azt az úgynevezett politika területén is képes érvényesíteni. Annak érdekében, hogy a jelenleg vajúdó Európai Unió – és azon belül Magyarország – ne váljék egy birodalom kiszolgálójává, hanem merje a hagyományai által kijelölt utat járni. Hogy az Európai Unió ne a behódolás, a behódoltatás eszköze, hanem a világot sújtó etikai válságból való menekülés útja legyen.