Nagybátyám az ágy szélén ült, a bakancsát fűzte. Akkor már övé volt minden, én egészen biztosan, de akkor már a falu is, neki azonban csak egy óra kellett, hogy el ne késsen, fél a nyolc, és nem nézett rám.

Amikor az óriást először megláttam, azt hittem, nem is ember. Felénk nem voltak hegyek, így hegynyi emberek sem. Éltük laposan az életünket, lapos volt az arcunk, a házaink, az álmaink, talán ezért ivott a nagybátyám annyit, de hát pálinkából dombot, borból hegyet, sörből csúcsokat nem lehet összehordani, szétfolyik minden, és csak még laposabb lesz.

Nagybátyám letörölte a lábát, a kocsma ilyenkorra már mindig tele volt, a kocsmáros összedörzsölte a tenyerét, egy ideje ingyen itatta a Pityut, jössz holnap is?, a nagybátyám bólintott, most már nem ivott előtte sokat, nehogy kihányja, fölhajtotta a második deci pálinkát, és az óriás elé lépett.

Azt nem láttam, amikor először verekedtek, talán a Kati, talán a megivott sör miatt. Talán egy hegy volt az álma a nagybátyámnak. Azt mesélik, az óriás nem is vette komolyan a Pityut, amikor az behúzott neki egyet. Röhögött, hogy az üvegek rezegtek belé, hangjában hegyek visszhangja zúgott, aztán, hogy a nagybátyám mégse hagyta abba, orrba vágta. A nagybátyám véresen hazajött, lefeküdt és azt mondta, fél a nyolc.

Mi lesz ennek a vége?, rángattam meg a Rontó bácsi kabátujját, hát leüti, mi lenne, vont vállat, azt tudom, türelmetlenkedtem, a felnőttek sosem értik meg elsőre, mit kérdez egy gyerek, de meddig tart ez? A Rontó bácsi rám nézett, vállat vont, aztán mintha megijesztettem volna, otthagyott.

Visszajövök hozzád, ha abbahagyjátok, a Kati majdnem sírt, a nagybátyám a fejét ingatta, mi a neve, kérdezte szórakozottan, Imre, mondta a Kati, csak később értettem meg, hogy ez az óriás neve lehet, a hegyeknek is van nevük, azt tudtam, ilyen kimondhatatlan, hogy Csomolungma meg Kilimandzsáró, Imrehegy, kóstolgattam, nem is csúnya név egy hegynek, fél a nyolc, dolgom van.

Nagybátyám lecsapta a pálinkáspoharát a pultra, az óriás elé lépett. Egy hegy nem mehet el, gondoltam magamban, mindig fémízű lett a szám nekem is, ahogy nagybátyám az óriás elé lépett, most, szorítottam össze az öklömet, de az óriás csak állt, leeresztett kézzel, mért csinálod ezt, Pityu, suttogta, inkább igyunk valamit, a kocsma népe szájtátva bámult, te nem idevalósi vagy, mondta a nagybátyám, és nekiugrott.

Tizenhét napig volt fél nyolc a faluban. Az első héten még röhécseltek és röhécselt az óriás is, a második héten már komor csönd volt. Az óriás ökle minden este pontban ugyanakkor rászakadt a nagybátyám fejére, hegyről a szikla, de az az összetört arcú ember, a nagybátyám, akin már nem nevettek és akit megállítani sem lehetett, minden este újra leüttette magát.

Indulunk?, szólt a nagybátyám, bólintottam, mögötte mentem két lépéssel, a sarkon a Rontó bácsi lépett mellém, aztán a mamakettő, először tízen voltunk, aztán húszan, az óriást soha nem kísérte senki, betódultunk a kocsmába, a többiek már ott voltak, a kocsmáros összedörzsölte a tenyerét, már tette is a Pityu elé a pálinkát, a nagybátyám nem nyúlt a pohárhoz, hol van, kérdezte, hol van?

Hajszál híján kislány lett belőled.

Nagybátyám, aki háromszor nősült, és mindig ugyanazt a nőt vette feleségül, szemben ült velem, de nem nézett rám. Maga elé beszélt, mintha még mindig ott ülne az idomított disznója, a Mutyukli, és talán ott is ült, csak a nagybátyámon kívül nem látta senki.

Tizenöt Nagy volt a faluban, a Kisnagy, a Fülenagy, a Nagypista nem messze lakott tőlünk, és a Benedanagy kocsmája esett legközelebb hozzánk. Majdnem lány lettél, hajladozott a nagybátyám, szépen, egyenletesen hajladozott, mintha tengeren volna, a bor tengerén, a pálinka tengerén, az Óperenciás-tengeren.

Mamakettő küldött utánuk, éreztem, hogy ebből baj lesz. István-nap volt, azt tudtam, hogy a nagybátyámat Pityunak hívják, de hogy István-napkor van a névnapja, az meglepett. Az Istvánokat valahogy úgy képzeltem el, mint a királyokat, tudósokat, szenteket, nem mint a nagybátyámat. Szerettem én őt persze, hogyne szerettem volna, aki ilyen meglepőeket tud mondani, hogy hajszál híján kislány lett belőled, az már majdnem István, de aztán a nagybátyám böfögött egyet, fölriadtam a gondolataimból, Pityu ő, na, vontam vállat, Pityu, Pityu, Pityu.

A Benedanagy kocsmájában ültünk, ajjaj, ebből baj lesz, papakettő, az apám apja az asztal alatt feküdt, ne lépj rá, mondta a Pityu, amikor rálépett, eredj utánuk, mamakettő szikrázott, de egyik lábad itt, a másik ott!, mamakettő nagyszerű altiszt lehetett volna bármelyik háborúban, de hát béke volt, döglött, fertőtlenített béke, az volt a címerállatunk, igyekezz ám, mert baj lesz, mi voltunk mamakettő közkatonái, a papa, a Pityu meg én, kaptunk is kiképzést rendesen, elfogyott a pálinka, mondta tétován a nagybátyám, na és?, csattant fel a mama, ennyiben is maradtak, csak aztán a mamakettő kiment megetetni a malacokat, és a nagybátyám eliszkolt a Benedanagy kocsmájába.

Amikor apád elment, a Pityu fölállt, imbolygott egyet, aztán jobbnak látta visszaülni, anyád szoknyában járatott, és kendőt kötött a fejedre. Megbabonázva ültem, az előbb még kinevettem a nagybátyámat, én voltam a falu legvadabb gyereke, mindennek és mindenkinek nekitámadtam, egy ruhám se volt, ami ne lett volna elszakítva, bennem és körülöttem aztán nem volt béke, pedig nem akartam háborúzni, a Pityu szavai mégis áttörtek egy falat, s ott álltam én a fal mögött, láttam magamat piros pöttyös kendőben, babos szoknyában, te vagy az én kislányom, sírdogált csöndesen anyám, te vagy az én Zsuzsikám, becézgetett, komoran néztem a nagybátyámat, megölöm, mert tanúja volt mindennek, mi van, mi van, horkantott a nagyapám az asztal alatt, mondtam, hogy ne lépjünk rá, aludjon, apám, szólt rá a Pityu, a papa krákogott egyet, ihatnék, és tovább aludt.

Mi van apáddal?, szólt át a másik asztaltól a Rontó bácsi, szólt valaki?!, nézett körül a nagybátyám, a szeme vérben forgott, a Rontó bácsi elfordult, lehajtotta a fejét, sokszor elverték a nagybátyámat, de a nagybátyám is sokszor elverte őket, így volt ez rendjén, és én olyan akartam lenni, mint a nagybátyám.

A mamakettő már nem is darázs volt, bögöly, vagy mind a kettő egyszerre, csípett, mart, leginkább önmagába, én ostoba, jajgatott, hogy még utánaküldtem, két-három óra telhetett el, besötétedett, indíts utánuk, mordult rám végül, de aztán nehogy te is ottragadj, mert hátrakötöm a sarkadat!

A Benedanagy, aki ha csapot üt a hordó hasába, teleereszthetett volna ötven korsót sörrel, engem soha nem szolgált ki, gyerek ez még, mondta. Térült, fordult és a nagybátyám elé tette le az én pálinkámat is. Igyál, tolta felém a Pityu az egyik poharat, büdös volt, megrázkódtam, szerettem volna én felnőttnek látszani, na de ilyen áron?! Igyál, a nagybátyám hangja fenyegető lett, a papa körül is nézett az asztal alól, nem iszol a névnapomra?, Zsuzsi vagy te tényleg, és felröhögött, az előbb még zümmögött bennem a mama, iparkodj, de most mindent elnyomott a Pityu röhögése, ott álltam szoknyában, kendőben, én mindig lányt szerettem volna, sírdogált anyám, megfogtam a poharat, még egyet, löktem a nagybátyám elé, a papa lassan feltápászkodott, jól van, fiam, mondta, de hát nála soha nem lehetett tudni, kinek és miért mondja azt, amit mond.

Már mind a hárman imbolyogtunk, ott voltunk együtt a nagybátyám tengerén, szépen, egyenletesen hullámzott körülöttünk minden, jó volt tudni, hogy a nagybátyám soha nem mondja el senkinek, hogy hajszál híján lány lettem, mert szeret, mert szeretem, és mert nem áll vele szóba úgyse senki, már őmögötte is mutogattak, mint a falu bolondja, a Fél Imre mögött, és már velem sem játszott más, csak a Kemecsei lányok, és mért nem lettem lány? Te mentettél meg?, kérdeztem, cssss, emelte az ujját a szája elé, cssss, utánozta a papakettő, mindnyájan lányok is vagyunk, mondta a nagybátyám, fuldokolva röhögni kezdtem, cssss, mondta újra a papakettő, nem halljátok? Valami zúgás támadt, mintha a fülünk zúgna, aztán a zúgás erősödött, már darazsak, már bögölyök jöttek, a kocsma népe aggódva fölfigyelt, darazsak? éjjel?, futás, ordította a nagyapám, futás, ordította a Pityu, futás, kapták föl a szót a többiek, a kocsmáros sápadtan állt, de hát mi történt?, futás, sodorta el a tömeg, ahogy kiömlöttünk a hátsó ajtón, a Benedanagy még visszanyúlt és lekapcsolta a villanyt, mamakettő szitkozódva, zümmögve verte az ablakokat elöl, álltunk némán a csillagok alatt, nem mertünk rágyújtani se, tizenöt kemény férfi, a legkisebb moccanás nélkül, ismerte mindenki a mamát, és én elhatároztam, hogy inkább mégse házasodok meg, mert bár hajszál híján lány lettem, ijesztett mindegyik lehetőség: a papakettőé is meg a mamakettőé is, anyámról és apámról nem is beszélve.

Már éppen be akart fordulni a Száz Holdas Pagonyba, amikor az ösvény mellett meglátta a különös valamit, ami a továbbiakban annyira felzaklatta az Erdő lakóinak kedélyét. Igen különös valami, sőt Valami volt. (Ami ennyire furcsa és jókora, annak kijár a nagybetű.) Nyuszi illő tisztelettel és illő távolságból háromszor is körüljárta, de így sem tudott rájönni, mi lehet az. Pedig már mindenfelé megfordult az Erdőben, és sokat látott (egyszer még a ködben is eltévedt, egyszer meg szórakozottságában szinte kitrappolt az Erdőből), de ilyesmi, mint ez, még sosem került az útjába.

Tulajdonképpen leírni sem igen lehetett. Kicsit olyan volt, mintha gömbölyű lenne, de mégse, oldala pedig behorpadva, ám ha jobban odanézett az ember, mintha mégis inkább kidomborodva. A színe is annyira érdekesen rikított ki a fűből. Nyuszinak egyből az jutott eszébe róla, hogy ilyen szín nincs is. S közben volt, ott volt előtte! Egyvalamit vehetett csak biztosra: tegnap ez a Valami még nem volt itt! Tegnap este ugyanis erre kocogott, mozgásgyakorlatként a téli elgémberedés ellen, de a még alig sarjadó füvön kívül akkor itt még nem volt semmi.

Nyuszi felismerte, hogy bármi is lett légyen, a Valami végeredményben egy hamisítatlan Bomba Hír. Nem sokat teketóriázott hát, hanem nyaka közé szedte a lábát, és körberohant mindenkinél, hogy ő tudathassa elsőnek a szenzációt mindenkivel. Aztán rohant vissza a Valamihez, hogy mint bennfentes, a helyszínen ugyancsak ő fogadhasson mindenkit.

Paci, mint rendesen, most sem szólt semmit, csak nagy szemekkel bámulta a Valamit. Igaz, ő mindig mindent ilyen elbűvölten bámult, úgy nézett ki, Paci számára a világ egy folyton nyitva tartó mutatványosbódé.

Nyuszi úgy vélte, neki több köze van a Valamihez, mint a többieknek, elvégre ő talált rá, s megpróbált véleményt mondani róla:

– Vagy olyanszerű – pontosított Nyuszi.

Ez elég rémesen hangzott. Malackának eszébe jutott, hogy Micimackóra egyszer már majdnem ráugrott egy Kelepce. Hivatal eddig nem próbált ráugrani, de még nincs is este. Megfordult a fejében, hogy ő most inkább gyorsan hazamegy, beteget jelent, és jövő hétfőig gyengélkedik. De ha mégis puding lenne? Attól tán csak nem kell tartani, hogy az emberre hirtelen ráugrik egy puding. Bár amilyen különös dolgok történnek manapság…

– Soha nem látott, ide nem illő Valami jelent meg az Erdőben – mondta. – Honnan és miért, kérdem én? Az ember gondolata akaratlanul is elindul egy bizonyos irányba. Pedig erről nem szoktunk beszélni.

– Ott akarok lenni én is! – visította Zsebibaba Kanga zsebéből, mert alapos volt a gyanúja, hogy őt ebből ki akarják hagyni.

Valamennyien tanácstalanul és kissé aggódva méregették a Valamit. Ha váratlanul, minden átmenet nélkül ilyesmi jelenhet meg az Erdőben, akkor itt már minden lehetséges, akkor ki tudja, mi jöhet még.

A többiek meghökkenve néztek rá. Micimackó attól tartott, az ő javaslatát fogják semmibe venni. Tudta, amit ő mond, az nem lehet igazán csúcs.

“Most akkor csúcs vagy nem csúcs?” – töprengett Micimackó. Néha úgy érezte, hogy csúcs. Néha úgy érezte, hogy nem csúcs. Igen. Nem. Egy idő után egészen biztos volt benne, hogy nem csúcs. Esetleg csak egy domb. Végül már beérte volna egy halmocskával is.

Malacka érezte, hogy ő egy talpig civil. Talán még Micimackónál is civilebb, akit pedig falánksága és lustasága miatt nehéz lekörözni civilségből. Bár a többiek sem igazán látszanak hadfiaknak. Még Tigris is túl szétszórt ahhoz, hogy katonának képzelje az ember. Talán a titokzatos Elefánt lehetne az egyetlen katona a környéken, de vele még nem találkozott senki. Ez is olyan alávaló dolog, gondolta Malacka a titokzatos Elefánt titokzatos rémtetteiről. Annyira titokzatosak, hogy semmit sem lehet tudni róluk, még azt sem, hogy egyáltalán elkövették-e? Milyen aljas lehet egy olyan rémtett, amelyről még az sem bizonyos: van-e?

Bagoly szerint itt valami konfúzióról lesz szó, és megnyugtatásként nekifogott egy hosszú előadást tartani, amelyben olyan kifejezések fordultak elő, mint “páni félelem” és “vakrémület” meg “ösztönös félelmeink örökös tárgya”, de Malackát ezek nem tudták megnyugtatni, ellenkezőleg, néha úgy érezte, hogy a haja égnek áll… vagy hogy az ég lóg le a hajára… már maga sem tudta, annyira konfúzus lett minden. Csak ne lenne olyan különös alakja a Valaminek! Ha a Valami hasonlítana valamire, mindjárt jobban lehetne boldogulni vele. Ami azzal van elfoglalva, hogy hasonlít, annak nincs ideje arra, hogy rendesen félelmetes legyen. De a Valami nem hasonlít semmire. Malacka elkeseredetten meredt rá, és teljes erőből igyekezett hasonlóságot találni a Valami meg egy másvalami között. Esetleg ha… Eszébe jutott, hogy Róbert Gida szert tett egy szekérkerékre, amit szobadíszként felakasztott a falra, és Malacka mostanában gyakran járt Róbert Gidához, mert szerette elnézegetni ezt a kereket. Ha jobban meggondolja az ember, olyan jópofa dolog egy kerék…

– A Valami egészen olyan, mint egy kerék – igyekezett Malacka eltalálni a Valami mibenlétét –, csak egy icipicit különbözik tőle… illetve hát elég sokban különbözik… szóval valami egészen más – adta meg magát végül. A Valamit nem lehetett olyan könnyen legyőzni.

– Sőt, ha jobban megnézem – folytatta Bagoly, nem véve tudomást Nyuszi közbeszólásáról –, akkor az alakja inkább tojás.

– Kerekded – mondta szinte közönyösen Nyuszi. Csak közvetlen közelről lehetett látni, hogy remeg a szája széle.

Micimackó és Malacka áhítattal hallgatták a párbeszédet: hiába, aki tud, az tud! Nyuszi meg Bagoly valószínűleg még arra is képesek lennének feleletet adni, hogy mi után állították be a legelső óra mutatóját, miért nincs fekete tűz, amely nappal sötétítene és hűtene, valamint hogy mi történhetett Róbert Gida zöld sportsapkájával, amit még a múlt héten is hordott, de már nem hord? Tigris ásítozott, a tudományos kérdések mindig elálmosították, Kanga pedig Zsebibabával volt elfoglalva, aki addig forgolódott bent a zsebben, míg a füle beszorult a zseb gomblyukába, és ki kellett szabadítani. Füles pedig…

– Rendkívül mély értelmű, ugyanakkor roppant magasröptű ez az egész – mondta Füles, és látszott, hogy egyáltalán nem gondolja így –, de mi van középen, a kettő között? Ahol már nem mély, és még nem magas? Megmondom mi van: az van, hogy az ég a földdel összeér! Még hogy körök meg ellipszisek! Tiszta szédítés, ezzel az egész fül mögötti elmélettel! Én megmondtam.

Malackát közben foglalkoztatni kezdte a dolog: gömb vagy tojás? Ez itt a kérdés. A gömb valahogy olyan meghökkentően gömbölyű – latolgatta némi idegenkedéssel –, egészen zavarba jön tőle az ember. Túl tökéletes. Kicsit valószerűtlen is, olyan mint egy álom. A valóság sajnos tojás. Bár ha jobban meggondolja az ember, a tojással egész csomó mindent lehet kezdeni. Nyuszi ugyan nagyon agyafúrt, de azért Bagoly mégis többet tud nála. Elképzelhető, hogy neki van igaza, s a Valami nem egyéb, mint egy különös, nagy tojás. Bagoly még az olyan furcsa, hangyaszerű betűt is könnyen felismeri, mint a nyomtatott kis “g”, amitől pedig ő, Malacka, mindig úgy zavarba jön.

– Azt mondta Nyuszi, hogy gombóc? – érdeklődött Micimackó. Egy darabig nem figyelt, mert tisztáznia kellett önmagával: a szilvás pudingot szereti-e jobban, vagy a vaníliásat?

– Nem elégséges felszínesen vizsgálni a dolgokat – mentegetőzött vidáman Tigris, és végzett néhány karomkieresztő gyakorlatot –, ha tényleg meg akarjuk tudni, hogy miről van szó, ha igazán érdekel, hogy mi van, akkor a dolgok lényegébe kell mélyedni.

Micimackó nézete szerint már eddig is túl nagy feneket kerítettek a dolognak, hagyni kell az egészet úgy, ahogy van, ott, ahol van. Még ha egy csupor mézről lenne szó! Az igen, azzal már tudna kezdeni valamit. De egy ilyen izé… Valami vagy micsoda! Malacka is azon a véleményen volt, hogy ne piszkáljanak hozzá a Valamihez. Úgyis jön mindjárt Róbert Gida, ő tud mindent, megold mindent.

Malacka arra gondolt, hogy vannak napok, amikor – bár sehol egy felhő az égen! – a nap valahogy mégsem tud olyan fényesen ragyogni, mint máskor. Alkalmasint meg kell kérdeznie Bagolyt: vajon miért?

– Nem szeretnék megijeszteni senkit – mondta síri hangon –, de a Közelgő Világvégére meg egyéb ilyesmikre való tekintettel úgy gondolom, hogy nekünk kettőnknek, mint egyedüli Határozatképes Férfiaknak – itt Füles futólag megvető pillantást küldött a többiek felé –, fontos döntéseket kell meghoznunk.

Ők már nagyon, félszavakból is értették egymást. Róbert Gida szemügyre vette a Valamit, ami ded is, dad is lehetett, de leginkább egyik sem.

– Igen, de fog-e menni? – nézett az elég tekintélyes méretű Valamire Róbert Gida. – Van úgy, hogy az ember hozzáfog valamihez – vallotta be szerényen –, de egyszerűen nem megy.

Malacka megpróbálta felidézni magában, mi is volt az, amihez ő fogott hozzá, és ami neki nem ment, de most még a felidézés sem ment. Annyi minden volt már az életében (és megvolt már legalább három- vagy négyéves is), ami nem ment neki…

– Lehet, hogy Micimackónak van igaza – mondta Bagoly, és Micimackó úgy meglepődött, hogy egy időre még gyomrának korgása is abbamaradt. Ritkán fordult elő, hogy igazat adjanak neki, és pont Bagoly! – Talán tényleg az a célravezető megoldás – folytatta Bagoly –, ha nem nyúlunk a Valamihez, hanem hagyjuk, hogy eltűnjön magától – és itt felemelte az ujját –, mert ami nem gyarapszik…

De Róbert Gida mással volt elfoglalva. Egy ideje elmélyülten szemlélte a Valamit, ami egyelőre még homályos, de nem ismeretlen érzéseket keltett benne. Mintha már látta volna valamikor a Valamit, mintha már használta volna is valahol a Valamit, vagy valami. Hirtelen határozott léptekkel átkerült a Valami másik oldalára, lehajolt, egy kicsit megemelte, és benézett alája. Aztán visszahuppantotta, és csak kacagott, kacagott…

Amikor kissé lecsillapodott, megtörölte nevetéstől könnyes szemét, benyúlt a Valami alá, és ott megfogott egy pánt- vagy szíjfélét. Aztán hozzálátott elvonszolni a Valamit. De még vonszolás közben is többször meg kellett állnia, annyira elfogta a kacagás.

– Végül is mi volt a Valami?! – kiáltott utána Malacka, ám Róbert Gida ekkor már messze járt, meg sem hallotta. Sürgős vonszolnivalói akadtak.

Egy darabig csend volt, és mindenki azt gondolt, amit akart. Micimackó például, akinek időről időre kordult egyet a gyomra, már jó ideje teljesen egyébre gondolt, mint a Valami.

Malacka viszont úgy látta, hogy nyoma sincs esőnek, a nap ismét olyan fényesen ragyog, mint máskor. És már gyengélkednie sem kell jövő csütörtökig, mert hirtelen gyógyulásnak indult. Kanga közben kipakolta a zsebéből Zsebibabát a fűre. Zsebibaba nyűgösködött, mert úgy érezte, hogy valamiből kimaradt. Csak akkor vidult fel, amikor Paci odament hozzá, és bökdösött rajta egy sort. Tigris kicsit sajnálta, hogy nem vette szemügyre a Valami belsejét akkor, amikor még alkalma nyílt rá. De amúgy senki sem bánkódott túlságosan a Valamiért.

– Bármi volt is, nem idevaló volt az Erdőbe – jelentette ki Nyuszi –, szerintem neki is jót tett, hogy Róbert Gida elhúzta innen.

– Úgy tudom, a paszulynak is jólesik, ha lehetősége van felfutni egy karóra – fitogtatta ilyen irányú ismereteit Nyuszi –, na már most, az igazán szép az volna, ha kiderülne: a karónak sem közömbös a dolog.

– Vannak dolgok, amelyekről nem beszélünk – mondta Bagoly, és nagyon komolynak látszott.

– Én csinálni akarom! – kotyogott közbe Zsebibaba, pedig nem is tudta, miről van szó. Ettől még inkább csinálni akarta.

Később visszatért a még mindig nevető Róbert Gida, és ünnepélyesen meghívott mindenkit az általa rendezendő estélyre. Igen jól sikerült estély lett, amire még sokáig emlékeztek a résztvevők, annál is inkább, mert mindenki kapott valami ajándékot. Füles például egy esernyőt, Tigris pedig Róbert Gidának egy régi rongyszőnyegét, amelyet szakszerűen átalakított sok kicsi rongyszőnyeggé. De az egésznek az volt a fénypontja, amikor az asztalnál Róbert Gida maga mellé ültette Malackát, aki még soha nem érezte ennyire biztonságban magát, s aznapra teljesen el is feledkezett a Valamiről.