Kós Károly Kalotaszeg című folyóirata

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy önéletrajzában maga Kós Károly foglalta össze röviden Kalotaszeg című folyóiratának történetét és jelentőségét: “Egy ilyen disznótoros társaságban került szóba, hogy a múlt század ’90-es éveiben Kalotaszegnek saját külön újságja volt (igaz, hogy csak egy-két évig élt), melyet a tudós Herrmann Antal […] szerkesztett, és főmunkatársa Gyarmathy Zsigáné volt, a híres kalotaszegi varrottas patrónája. […]

No hát ha volt, akkor legyen megint. És 1912. január 7-én megjelent a Sztánán szerkesztett és Bánffyhunyadon nyomtatott Kalotaszeg című képes hetilap első száma, Körösfői Kriesch Aladár festőművész beköszöntő írásával, és az ő meg az én illusztrációimmal. És azután pontosan, minden héten megjelent és Sztánáról mind messzébb és messzébb vitte a posta a négy világtáj felé. Még külföldre is eljutott két példánya: az egyik Chicagóba, a másik Svájcba. […]

A lapnak szerkesztője és kiadója én voltam. Munkatársaim kalotaszegi amatőr értelmiségieken kívül pesti íróbarátaim (köztük Móricz Zsigmond is). […] De természetesen a lap jó részét én töltöttem meg írásaimmal, köztük első, jellegzetesen transszilván szemléletű politikai cikkeimmel.” (Kós Károly: Életrajz. Közzéteszi Benkő Samu. Bp.–Buk., 1991, 119–120.)

Az 1. szám élén Kalotaszeg címmel, név nélkül írta meg a maga életművében is a táj egyik legszebb, legköltőibb jellemzését, amelyet érdemes kiemelnünk a feledés sötétjéből:

Hogy őseink kik voltak, ide honnan kerültek és miért hogy ilyenek maradtak, azt csak a felséges Úristen tudja talán. Tudósok mondják, hogy szászok telepedtek le ide először; sokan úgy tudják, hogy székelyek, de bizonyos az, hogy sok bennünk a tatár vér. Ma méltóságosan szép faj, a legszebb és a legmagyarabb ebben a tarka országban, amit Magyarországnak mondunk. Ez a kalotaszegi magyar!

Gúnyánkat ma már csak a székely hegyek legrejtettebb zugában hordja néhány elfelejtett ember és egy parányi néptörzs az Ural hegyei között. Hallottaink fejéhez zászlós fejfát szúrunk, mint egykoron harcos őseink, és tort ülünk, ha halottunk van, mint pogány apáink egykor. Magos, csúposfedelű házakban lakunk, mintha azokba eleink sátorát álmodtuk volna, és égreszökő hegyestornyú templomba járunk dicsérni az Urat, mintha táltosok dombtetőre szúrt áldozó kopjája volna. Ez mind-mind Kalotaszeg!

Külön magyar világ volt ez a Vlegyásza alatt sok-sok szépséggel a maga egyedülvalóságában, és sok-sok ódon zamattal, ős kultúrával a maga százados elzárkózottságában.

És ezzel a váratlan fordulattal megkezdődik az egész folyóiratban uralkodó aggódás Kalotaszegért, amelyet két veszély fenyeget: egyrészt a térhódító románság, amely “évszázadok óta szijjas kitartással szorítja összébb-összébb a magyarság gyűrűjét, sőt mint ék tolódott élő testébe”, másrészt “a vasutak mentén pedig jön a nyugat nekünk idegen kultúrája, idegen magyarsága, hozza portékáját: gúnyáját, beszédét, szokásait, erkölcsét. És mint megunt rongyot, alkalmatlan akadályt, hányják le magukról leányaink nagyanyáink ruházatát és erkölcsét, az anyák pedig leveszik a tálasról a poros győri kancsót, tálat, lefejtik az írásos varrottast párnáról, ágyfűtől valóról, rúdra valóról és cserébe adják a pesti kupecnek gyári csipkéért, cifra rongyért. A házba se kerül ma ősi bútor, de pad helyett kanapé, láda helyett kaszten, kályhás kemence helyett platten és lábos helyett zománcos vasedény.”

A két veszély bejelentése után a lap a románsággal nem sokat foglalkozott. Az 1. szám név nélkül közölte az Ávrám Jánku című cikket “a havasok királyá”-nak tragikus sorsáról, abból az alkalomból, hogy a Kárpátokon túl az akkori Romániában szobrot szándékoztak állítani neki.

Az 5. számban jelent meg, szintén név nélkül, A románok Erdélyben című cikk. “Néhány száraz adatot közlünk itt – olvashatjuk az élén –, melyekből, aki akarja, láthat és tanulhat egyet-mást.” A “száraz adatok” az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülethez (EMKE) hasonló román Astra gazdag munkásságára, a Poporul Român című lap kezdeményezéseire, valamint az Albina, az Economul és a Vatra pénzintézetek földvásárlásaira vonatkoznak.

Végül a 6–7. szám Transsilvanus aláírással közli Erdély, a település és a románok című terjedelmes tanulmányt, amelynek tartalmát aligha kell részleteznünk.

A románkérdésnél gazdagabban vonulnak fel a folyóiratban a kalotaszegi népművészetet méltató cikkek, minden esetben rajzos illusztrációkkal. Az 1. számban név nélkül: A körösfői templom tornya; a 2.-ban Kós aláírással: A nagypetri-i református templom; a 3.-ban név nélkül: Két kalotaszegi kapu; a 6.-ban aláírásával: A sebesi várrom; a 9.-ben név nélkül: Öreg ház; a 10.-ben aláírásával: Magyar ruházat és a 11.-ben, szintén aláírásával: Magyar-Bikal. A kalotaszeginél szélesebb kitekintésű, de művészeti téma még a 8–9. számban megjelent Kós-tanulmány: Erdélyben keressük! Két nagy fejezetének alcíme utal tartalmára is: I. Nemzeti kultúra, illetőleg II. Nemzeti művészet. Ugyancsak ő jegyezte a 12. számban a Modern művészet című cikket. A művészeti írások közé illik még a 7. számban Török Károly Bánffyhunyad című cikke.

Önéletrajzában a szerkesztő, mint idéztük, a folyóiratnak egy harmadik vonulatát, a szépirodalmat is kiemelte, éspedig a 2. számban Szemere György A tanár, a 3–4. számban Sebesi Kiss Ádám Emberek a havas alatt című novelláját. A 6. számban név nélkül jelent meg A Szilágyság poétája című tanulmány Ady Endre költészetéről, számos versidézettel. A 8. szám Móricz Zsigmondot mutatta be, majd a 8–9. számban közölte Márkus című novelláját, míg a 10. számban P. Ábrahám Ernő bemutatása, majd Héjja Balog András mulat című novellája következett.

Idézett önéletrajzában még két címet említett mint “első, jellegzetesen transzszilván szemléletű politikai cikkét”. Az egyik, sk. aláírással, a terjedelmes Erdély és a pesti közvélemény a 2–4. számban, amelynek témáját talán így lehetne saját szavaival megfogalmazni: az Erdély és a Pest közötti antagonizmus, valamint az Erdéllyel való nemtörődömség. A másik, S. K. aláírással a 7. számban, Egy kalotaszegi mágnás, gróf Bánffy Miklós méltatása.

A továbbiakban még említést érdemel az 5. számban Csérer Lajos tanulmánya A kalotaszegi falusi társadalom szervezéséről, a 10. számban Kós gondolatai, ismét Transsilvanus névvel, Szemere György Új Magyarország című röpiratáról, és a 9. számban B. I. tanító Böjti levél című javaslata, amelyben a sok farsangi mulatság bevételeit egy kalotaszegi múzeum alapítására szánná.

A lapszámokat több szerkesztőségi rovat zárja. Így Kalotaszeg címmel különböző kalotaszegi eseményekről kapunk híreket. A gazda című rovat mezőgazdasági híreket és tanácsokat tartalmaz, idesorolva a 12. számban A szántóföld jövedelmének emelése című névtelen cikket is. Végül a Szerkesztői üzenetekben a szerkesztő válaszolt a laphoz érkezett levelekre. Néhány szám végén Erdélyország című rovat is van, az egész Erdélyt érintő általánosabb eseményekkel és hírekkel.

A folyóiratnak hetenkénti pontossággal összesen 12 száma jelent meg, a borítón kívül mindenik szám 14, tehát összesen 168 lap terjedelemben. Ezeket a sokoldalú és nagy munkabírású Kós Károly egymagában szerkesztette, jórészt nevével vagy név nélkül, S. K. vagy Transsilvanus írói névvel ő írta, rajzaival illusztrálta, a kéziratokat Sztánáról Bánffyhunyadra közvetítette, a lap terjesztését pedig segítette és szemmel tartotta.

Miért hagyta abba? Nem azért, mert a folyóirat megbukott volna, hanem mert a budapesti Wekerle-telep központi piacterének beépítésére hirdetett versenypályázatot ő nyerte meg, s ezért vezető építészként mintegy másfél évre a fővárosba kellett költöznie. Ezt a nem várt fordulatot az utolsó szám élén, Olvasóinkhoz címzett búcsújában, A szerkesztőség aláírással múlt és jövő távlatában egyaránt megmagyarázta: “Megértette Kalotaszeg magyarsága azt, hogy szükséges, sőt égetően fontos, hogy legyen a magyarságnak egy összekötő, szervező, érdekeire ügyelő, javaiért harcoló orgánuma: ez a mi nagy örömünk és elégtételünk. És hogy a mi lapunk tudta szolgálni a kalotaszegi magyarság társadalmi, kulturális és nemzeti ügyét: ez a mi büszkeségünk.

Azonban eddigi munkásságunk korlátolt volt és mostani formájában korlátolt is maradna. Kalotaszeg kicsi világ, és már eddigelé is sokszor átléptük ennek határát. De közönségünk, olvasóink is most már nemcsak Kalotaszegről telnek, hanem Erdély más vidékeiről is. És mi kötelességünknek tartjuk, hogy ilyen körülmények között tágítsunk a magunk szabta korlátokon és nemzeti programunkat, propagatív munkásságunkat ne csak Kalotaszegre, hanem egész Erdélyre is kiterjesszük – ha tudjuk.

Április elsején, illetőleg már jövő vasárnap indul meg az Erdélyi Irodalmi Társaság hetilapja, az Erdélyi Lapok, mely ugyanazt a programot írta zászlójára, melyet mi. A cél tehát közös, és mi helyesnek, szükségesnek tartjuk, hogy kis csapatunkkal, teljes erőnkkel melléje álljunk; mert így közös erővel hamarább elérjük mindnyájunk célját: a magyar, művelt Erdélyt, azt az Erdélyt, amely méltó folytatása néhai való nemzeti fejedelmeink boldog és magyar országainak.

A Kalotaszeg tehát ezzel a számmal, mostani formájában megszűnik, hogy folytatódjék hatalmasabban, erősebben az Erdélyi Lapokban.”

Közismert tény, hogy Kós Károly cikkeiben, tanulmányaiban, novelláiban, regényeiben, drámáiban, művelődéstörténeti és népművészeti könyveiben valamenynyi magyar írónk közül a legtöbbet foglalkozott Kalotaszeggel, de aligha tartjuk számon, hogy e ragyogó kalotaszegi életmű kezdeteit Kalotaszeg című folyóirata képviseli. Aligha tartjuk számon, hiszen a közel egy évszázaddal ezelőtt megjelent folyóirat oly könyvészeti ritkasággá vált, hogy még a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban is csak egyetlen száma van. (Én a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban találtam egy teljes sorozatát, megviselt állapotban.)

Beépült-e a folyóirat, jelentőségének megfelelően, Kós Károly kalotaszegi életművébe? Egyáltalán nem, hiszen a folyóiratban közölt cikkei, tanulmányai, nagyszámú rajzai soha semmiféle újabb kiadást nem értek meg. A feladat tehát adva van: fedezzük fel és tegyük közkinccsé Kós Károly kalotaszegi életművének a Kalotaszeg lapjain rejtőző értékeit.