“Antiszemita alatt nem kell mindenkit értenünk, aki nem szereti a zsidókat, de nem elég azokat érteni, akik a zsidók ellen uszítanak vagy a zsidókat üldözik; hanem azokat kell értenünk, akikben a zsidók különböző veszedelmes tulajdonságairól, mohó és csaló vagyonszerzéséről, erkölcstelen és politikailag destruktív voltáról, bosszúállásra és hatalmaskodásra való hajlandóságáról egy összefüggő kép alakult ki és rögződött meg. Az antiszemita ebben az értelemben egyaránt lehet becsületes és aljas, lehet szelíd és lehet kegyetlen, lehet ártatlan és lehet bűnös: lényege az, hogy olyan ember s az embereknek olyan csoportja, amely a társadalmi valóság egy darabjáról görcsösen megrögződött, torz képet hordoz magában.”

Németh Lászlót – a húszas és a harmincas években – élénken foglalkoztatta a magyarországi zsidóságnak – elsősorban az értelmiségi elitnek – a társadalomban és a szellemi életben betöltött szerepe, s ezeknek a szerepeknek az összefüggései az általa sorskérdéseknek nevezett magyar társadalmi problémákkal. Ebben az érzékenységben nincsen semmi meglepő, sem Németh írói-gondolkodói alkatát tekintve, sem pedig a XX. század első évtizedei szellemi életének egészét figyelembe véve. Azt lehet mondani, hogy ennek a korszaknak a teljes szellemi spektrumát átjárta az általában csak “zsidókérdés”-ként emlegetett, valójában azonban rendkívül összetett, ténylegesen létező és megkerülhetetlen válaszokat indukáló gazdasági, társadalmi és szellemi jelenség. A problémakörnek hatalmas publicisztikai irodalma volt már a jelzett időszakban is; a magyar szellemi életben nem volt – igazában nem is lehetett – olyan gondolkodó, aki kikerülhette volna a – legalábbis passzív – találkozást vele. Számtalan válasz, vélemény született a magyar zsidóság XX. századi szerepeiről a XX. század első néhány évtizedében. És korántsem csak a társadalom, a szellemi elit nem zsidó köreiből, hanem a zsidó származású magyarok – sokszor egymással is szemben álló – csoportjai és egyénei részéről is.

Németh László szerepe valószínűleg azért exponálódott oly élesen, s nőtt meg ebben a számtalan jeles szereplőt felvonultató, rendkívül élénk szellemi vitában, mivel ő – már első megjelent tanulmányaitól kezdve – szorosan összekapcsolta e problémát esszéírói működésének legfőbb kérdésével: a Trianon utáni magyar szellem és a Trianon utáni magyar nemzet további lehetséges sorsával. Ennélfogva a magyar sorskérdésekhez kötődő “zsidókérdés” Németh László esszéírói munkássága egyik központi kérdésének – a jelzett történelmi időszakaszban – szorosan kapcsolódó járulékos elemévé vált.

A mottóként idézett “harmadik oldal”-koncepció szerves összefüggésben volt mindig, “visszamenőlegesen” is, Németh László kultúrafelfogásával. A Molnár Albert zsoltárai és ritmikájuk című esszéjében³ a húszas évek végén (1928) megfogalmazza abbéli nézetét (voltaképpen állásfoglalását), amely szerint a kultúra “nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója”. Ilyen elv, szellemi integráló erő “mely százezrek alá tudott valami közös szellemi alapot teremteni” a protestantizmus volt, a magyar nyelvű bibliával és az ugyancsak magyar zsoltáraival. Úgy látja, hogy a magyar irodalmi kultúra sok tekintetben “csinált”, nem a Berzsenyi és Csokonai által reprezentált forrásokból keletkezett. A magyar “kultúra”, a népi szellemiség csak gyenge módon volt s van jelen, és nem is kellőképpen tudatos. Ha tehát a kultúra “életet szabályozó elv” egy közösség (például egy nemzet) számára, akkor e kultúrának bármely idegen befolyásolása az egész közösség életét befolyásolja. Ebből a látószögből szemlélve érthető meg Németh László idegenkedése (sőt, 1927–28 folyamán heves ellenszenve) a magyarországi (elsősorban persze a budapesti) zsidó kulturális szerveződésekkel – például a Nyugattal szemben; s ezért bírálja – ugyancsak élesen – a meglátása, megérzése szerint ama magyar “életet szabályozó elv” kereteibe csak problematikusan illeszthető zsidó szellemi törekvéseket.

A jelzett problémakör egy következő magyarázó eleme Németh László XIX. század-kritikája, erős szkepszise. A “rabló” kapitalizmust működtető demokrácia elégtelensége, a parttalan liberalizmus – végső soron – emberellenessége, a tömegtársadalmak elmechanizálódása, a nemzetköziség kihívásai a nemzetállamokkal szemben; míg a XX. századi ellenreakciók: a marxizmus és bolsevizmus ugyancsak nyilvánvaló zsákutcái.⁴

Mindezekkel szemben, ezeknek a választásoknak a kikerülésére ajánlja a “harmadik oldal” politikáját és gondolkodásmódját, amelynek lényege a belső kulturális és szellemi tradíciók kutatása, folytatása, azok védelme és megerősítése.

Végül nem hagyhatók figyelmen kívül Németh Lászlónak azok a szociológiai és lélektani természetű tapasztalatai sem, amelyek még gyerek- és ifjúkorában érték zsidó környezete, kapcsolatai révén. Ezekről az élményeiről többször és nyíltan beszélt leveleiben és önéletírásaiban.⁵

Németh László legelső tanulmányainak egyike A Nyugat húsz esztendeje (1926).⁶ Ebben éles kritikával illeti e nevezetes folyóiratnak mind a háború előtti, mind – különösen – az az utáni történetét. Alapvető ellenvéleménye szerint ebben a szellemi csoportosulásban “az egyesek kiválósága sem pótolhatja a nemzet mélyéből felnyúló irodalmi akaratot, amely a Petőfi–Arany nemzedék ereje volt”. A Nyugat úgy jött létre, hogy a “számra, vagyonra, befolyásra és képzettségre legerősebb fővárosi kultúrelem, a zsidóság, természetszerűen hallani és hallatni akarta magát”. A század elején a zsidó írók több csoportja lép fel, “de e csoportok végzetesen egyek költészetük városi jellegében, izoláltságukban és nyelvbeli gyökértelenségükben”. (Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért, a verseket író Ignotus, Elek Artúr, Szép Ernő, Szomory Dezső, Hatvany Lajos, Fenyő Miksa.) Kivétel ebből a csoportból – írja Németh – Gellért Oszkár és Karinthy Frigyes. Gellért amiatt, mert: “Külön ösvényű költő, aki egész fajáért bizonyítja be, hogy a kifejezéseszközök természetüknek megfelelő művelése igenis legyőzheti név és nevelés differenciáit.” Karinthy pedig: “Szelleme szerkezetéből internacionális költő, faj, felekezet és rokonság nélkül.” Vagyis: mindketten csakis az esztétikum felől, e szempont szerint közelíthetők meg, minthogy nem hozták be művészetükbe a “fajiság”-ot.

Ady, Móricz, Szabó Dezső, Tersánszky, Kaffka Margit igaz tehetsége sokat emelt a Nyugat értékén, melynek fénye még a háború után is csorbítatlan, “de mint erkölcsi erő, lejárt”. Németh László ítélő szempontja kétségkívül következetes jóllehet leszűkítő érvényű: “Ma minden magyar annyit ér – írja cikke végén –, amennyit a nemzeti erők organizálása körül végez. […] S a magyar irodalom félreérthetetlenül elérkezett abba a stádiumba, mikor csak egy jelszava lehet: nemzeti irodalmat a szó leggyökösebb, a Petőfi–Arany értelmezésénél is mélyebb értelemben.”

A fenti jelenségsor szemléletesen példázza, hogy Németh László felfogásában már korán megjelent a “zsidó magyar” szellemiség és a magyar irodalomtól elvárt “nemzeti” jelleg kettőssége, sőt: ellentéte. De – s ez hangsúlyozandó tény – nem “faji” alapon, nem faji “kritériumok” alapján. (Gellért és Karinthy mellett – a fiatalok közül – Sárközi Györgyöt is “nagy tehetség”-nek nevezi szóban forgó esszéjében.)

Egy évvel később külön tanulmányban foglalkozik Ignotus költészetével és kritikusi, irodalomszervezői tevékenységével.⁷ Megállapítása szerint Ignotus jelképe volt annak a szellemi szimbiózisteremtésnek, amely “a magyar tehetség és a maga társadalma közt” kifejlődött. Ez a szimbiózis a századelőn “a parazitasorsra ítélt magyar költőnek talán egyetlen életlehetősége is” volt. Ignotust nem tartja írónak. Úgy véli, sem mint költő, sem mint novellista nem érdemel említést. Kritikusként nem elég őszinte, alakoskodó.

Némethnek ebben a tanulmányában folytatódik A Nyugat elődeiben már felbukkant, az alkat és a faj kapcsolatának, összefüggéseinek az önmaga számára is tisztázni akaró gondolatsor. “A fajiság – írja – nem állandó, megszabott százalékú járuléka az embernek. Van ember, aki alkata szerint semmiféle határozott fajhoz sem tartozik, annyira elmosott belőle minden fajt a sors és vérkeveredés. Az ilyen hozzásimulhat akármiféle néphez, s ha zseni, belé is forrhat, nagy teremtő tehetségévé válhat.” Tehát itt is úgy látja, hogy a nagy, a fontos irodalmi és művészeti alkotást nem faji, (hanem alkati) jellegzetességek határozzák meg. S akiknél közvetlenül “faji” (közelebbről egyébként meg nem nevezett) sajátosságok motiválják az alkotót – mint például Ignotusnál, Szomorynál –, azoknak az életműve aligha lehet szerves része a magyar irodalomnak. Azt vallja, hogy más az állampolgári egyenlőség és más a művészi önelvűség. Németh László (itt is) kinyilvánítja, hogy nincs köze az antiszemitizmushoz: az államnak kötelessége gondoskodni arról, hogy mindegyik népcsoport boldoguljon (a parasztságból kinőtt új értelmiség szellemi és politikai hegemóniája alatt). Más azonban a művészi önelvűség. “A művész az alkatát írja, s a faj a különböző alkatok közös titka […] A művészet nem lehet állami […] A művészet népi. A magyar művészet a magyar népet jelenti.” Ignotusék is a maguk alkatát írták, de mivel ők nem “zseniként”, tehát nem “faji” jegyektől függetlenül tették ezt: “zsidó irodalmat” csináltak magyar nyelven. “Ez a törekvés amily természetes, olyan szerencsétlen – teszi hozzá. – Amilyen áldás, ha idegen hatásokat magyar írók okosan szippantanak föl, olyan zavaró, ha egy nyelven két nép fejezi ki magát.”

Ez a gondolatmenet felbukkan az 1927 végén írt Faj és irodalom című írásában is.⁸ “Olyanok vagyunk – írja –, mi magyarok és zsidók, mint két kísérleti állat, akiket a történelem egy-egy bőrlebernyeggel összevarrt, hogy megnézze, melyik mérgezi meg a másikat ezen a bőrlebernyegen át. […] S ez a feszélyezettség fogja a helyzetet megoldani. Én a teljes szakadást elkerülhetetlennek tartom. […] Sokkal több megértéssel és szeretettel figyelhetjük a közénk vetődő nép életét, ha tudjuk, hogy nem akarja a maga életformáit ránk erőszakolni, mint így, amikor a felénk nyújtott csemegében gyanakodva szimatoljuk az áfiumot.”

Látható: a bizalmatlanság, a “teljes szakadás” mint megoldás kívánása Németh Lászlónál ez időben fölöttébb erős.

A Hatvany–Ady-levelezésben⁹ Némethet “az egy fonálba font két fájó ideg” működése érdekli igazán, azaz: “két fonák sorsú nép jobbjainak a tragédiája […].”¹⁰ Ignotus és Hatvany Németh László felfogásában a modern “kultúrzsidó” két típusát testesíti meg. Ignotus csak külsőségeiben idomult környezetéhez, lényegében megmaradt a gettószemléletnél. Hatvany viszont őszintén be kíván illeszkedni “a gazdanép életébe”. Bármit csinál is azonban: nem fogadják be. “Akármit csinál, a gazdag zsidó marad. Mások tekintik annak, mások érzéseinek a rácsába üti szabadulni akaró homlokát.”

E Hatvanyra vonatkozó helyzetrajz figyelemre méltó meglátás: a zsidó asszimiláció rendkívül bonyolult és kényes kérdéseit vetíti előre. Azt tudniillik, hogy az asszimiláció még a befogadó nemzet ideális befogadókészsége esetén is fölöttébb problematikus jelenség; hosszú ideig tartó folyamatként játszódik le. A magyarországi zilált és szinte traumatikus politikai és társadalmi viszonyok közepette pedig különösen telítve van meghasonlásokkal, zavarokkal. (Később, 1933 végén az Ember és szerepben Németh így summázza az Ady–Hatvany-viszonyt: “Két tragikus [sokszor tragikomikus] arcél fordul ebben a levelezésben egymással szemben, s én nem merném azt állítani, hogy a két ember barátságában Ady volt a becsapottabb.”)¹¹

A Hatvany–Ady-levelezésben a korabeli kritikák is megérzik ugyanezt az ellentmondásos viszonyt. Földessy Gyula szerint “szépen-szomorúan tragikus emberi sors az, hogy éppen azzal nem kerülhetünk tökéletes harmóniába, aki lényege és jelentése szerint legközelebb áll ahhoz, ami életünk legigazibb és legértékesebb tartalma”.¹² Schöpflin Aladár megjegyzi, hogy Hatvany “nem érezte Ady lényegének […] kisugárzását”.¹³ A Szocializmus cikkírója úgy fogalmaz, hogy “a levelek egy része kegyeletsértő Adyra, anélkül, hogy jellemző volna”.¹⁴ Komlós Aladár Adynak a zsidósággal kapcsolatos ambivalens érzelmeiről ír.¹⁵

Németh László egy ugyancsak 1927-es cikkében (Ihlet és ügyesség) élesen elutasítja a magyar nyelven megszólaló “idegen alkat és idegen cél” érvényesülését.¹⁶ Ezzel szembe “a szent korlátozottságot”, “a faj eredetiségét” állítja. “Elhiszem – írja –, hogy az államban hasznosan egészíthetik ki egymást a különböző nációk, az irodalomban soha. […] Ahhoz a szerephez legyen bátorságunk, amelyet a népek szerepeinek a kiosztója nekünk szánt.”

Ez a megjegyzés rávilágít Németh Lászlónak az alkattani felfogás jegyében már a húszas évek végén kialakulóban lévő kultúrafelfogására, amennyiben ez a szemlélet nála is párosul az idegen hatások káros szerepéről való meggyőződéssel, amely ebben a cikkében nyílt tiltakozásba torkollik. “S igenis tiltakoznunk kell – írja – az idegen istenek, idegen alkat és idegen célok ellen, nem a gyűlölet, de a tiszta művészet nevében.” Továbbá: az európai irodalomban azoknak “a nemzeteknek van jövőjük”, amelyeket “az ős költőösztön dagálya feszít”. A kritikának úgyszintén “a nemzeti irodalom fölismert jellegéhez kell alkalmazkodnia. Olyan levegőt kell teremtenie, amely a fajtabeli tehetség fejlődésére legkedvezőbb.”

A zsidó szellemi befolyás az egyik kérdése a Babits Halálfiai című regényéről írt Németh László-kritikának is.¹⁷ Szerinte a regényben tényszerű ugyan, de igazságtalan a pusztuló dzsentri és a potenciálisan a helyébe lépő zsidóság rajza: “Túlzottan és öngyilkosan lojális”. Különösen bántó Babitsnak azon beállítása, amelyben a zsidó értelmiségi “világosan látja céljait”, a dzsentri-értelmiségi viszont “ostoba váltóhamisításokba keveredik”. Az bizonyos – írja –, hogy “magyarnak lenni nehezebb és tétovább dolog, mint zsidónak, s bizonyos, hogy a zsidó az életre kiváló, a szépre kapható faj. De nem épp az Imrus fiókjában lappangó Nyugat mutatta-e meg, hogy ahol nem pénzről, de a szellem erőfeszítéseiről volt szó, a monumentálisat, az igazán meghökkentőt mindig a magyar kisebbség csinálta?” Németh László arról is szól (ekkor talán még reménykedik is benne), hogy a zsidóság túlságosan erős szellemi befolyását a parasztságból felemelkedő értelmiségi rétegekkel lehet és kell kiegyenlíteni. (Az Új reformkor felé [1928] című cikkében¹⁸ “a magyar faji géniuszt” ünnepli. Egy új népi középosztályra vár a feladat – írja –, hogy megteremtse a központi szervező erőt. “A hegemónia a magyar nép kincseinek kitermőit, a népet s a néppel érző művelt embert illeti meg.”)

A Pap Károlyról írt első tanulmányában¹⁹ (1929-ben) azt emeli ki, hogy Pap gondolkodó. Nem részletproblémák foglalkoztatják, hanem az “emberiség központi ideáinál marad”. Zsidó világ a Pap Károlyé, s Németh csodálkozó örömmel veszi észre, hogy “ez a más sorsból és más úton jött ember” mennyire az ő gondolatait hozza. (Az Emberi színjáték és a Mikáéle párhuzamairól van szó, a mítosznak egy magyar és egy zsidó változatáról.) “Egy-egy szerencsés mondata mintha az én félmondatomat fejezte volna be. Egy-egy sikerült válasza mintha az én kérdéseimnek volna felelete. Illyés Gyula után megint egy író, akiben nekem annyira ismerős igények munkálkodnak.”

Gellért Oszkár és Karinthy Frigyes után Pap Károly a harmadik zsidó író, akit Németh László fenntartás nélküli lelkesedéssel fogad. (Szemben például – láttuk – Molnár Ferenccel, Szép Ernővel, Ignotus Hugóval, Lengyel Menyhérttel, (a költő) Elek Artúrral, s különösen Szomoryval, habár ez utóbbit éppen konzekvens útkereséséért határozottan becsül is.) Az elfogadás magyarázata mindhárom említett esetben és személynél ugyanaz: az erős, átütő tehetség, amely az “egyetemest” és nem a “faj”-t közvetíti, illetőleg (egy-egy műben) teremti meg.

A “magyar zsidó szellemiség” integrálhatóságának a kérdése kerül előtérbe a Gellért Oszkár verseskötetéről írt kritika utolsó bekezdésében, soraiban.²⁰ S ez a summázat egyben megerősítést is jelent Németh László “alkati” szempontú kritikusi világképében. Ugyanis Gellértben azt az “egyetemes” értelemben vett “nemzetközi” költőt látja, aki a nemzeti irodalomnak is “új ojtása”. Németh szerint tehát lehetséges nem “törzsökös” magyar írónak is belesimulnia a magyar irodalomba – amennyiben nem idegen “faji”, hanem erős alkati sajátosságok dominálnak a szintén erős tehetségében. Németh Lászlót – írja e nevezetes záradékban – éppen Gellért “gyógyította ki” abból a tévhitéből, amely szerint “túl erős alkati távolságokon át a tehetség sem illeszkedhet be szervesen egy nemzet irodalmába. Ő az az író, aki végképp meggyőzött róla, hogy az irodalom csak másodsorban vér, elsősorban szellemi erőfeszítés dolga, s nincs az a nemzeti irodalom, amely egy tiszta erőfeszítés ajándékáról lemondhatna.”

Ennek a “végképp” szellemi állapotnak az időpontja 1930 tavasza. A Németh László-i “készülődés” időszakának (1926/7–1932) az 1929-cel kezdődő második harmada. Ez az az alkotói periódus a némethi életműben, amelyikben megszületik és kialakul a sajátos kritikusi világkép. Megfogalmazza az új népiség (a népiség új) kívánalmait, a Trianon utáni új magyar szempontok követését, az irodalom nemzetösszetartó feladatát és a magyar történelmi múltat mint felhasználható szellemi energiát. Értelemszerűen szembe kell néznie a magyar polgári modernizáció megannyi ellentmondásával; például a magyar középosztály végleges válságával, az asszimiláns zsidóság és németség “térnyerésével”. Különös érzékenységgel figyeli ennek a térnyerésnek a szellemi vetületeit: hatását a sok évszázados magyar kultúra legérzékenyebb pontjaira; tradicionális szellemének esetleges áthangolódását. Miként oly sok más jeles gondolkodó a század első évtizedeiben, ő is választ kíván adni a magyarországi zsidóság szerepére és helyzetére a magyar szellemi életben. S ha arra a következtetésre jut, hogy a polgári liberális (radikális) zsidó származású magyar értelmiség (például Ignotus, Hatvany) az általa döntő argumentumnak tartott “magyar sorskérdések” szempontjából nemkívánatos szellemiséget fogalmaz meg (például a demokrácia és a polgári jogegyenlőség doktriner felfogását), akkor hevesen bírálja ezt a “zsidó magyar” szellemiséget. (Vö. még az Ignotus-tanulmányban: “zavaró, ha egy nyelven két nép fejezi ki magát”.) Ha viszont az “asszimiláns” egyén szellemi megnyilvánulásait beilleszthetőnek tartja a magyar kultúra tradíciói közé – ebben az esetben nem “zsidó magyar”, hanem “magyar zsidó” szellemről beszél –, a legnagyobb örömmel helyezi el ezeket az írókat a magyar kultúra és (irodalom) egészében. (Például Pap Károlyt.) S létezik ebben a Németh László-i “osztályozásban” a magyar zsidóknak egy harmadik szellemi csoportja is, amely semmiféle “zsidó” jellegzetességet nem visel magán, viszont tehetségénél fogva egyetemes jelenség (Karinthy, Gellért, Gelléri, majd később Zelk és Vas István). Az igazi tehetség – hangsúlyozza Németh – “hozzásimulhat akármiféle néphez”.

Ám azt is megfogalmazza, hogy a magyar zsidó kiválóságok elsősorban mégiscsak egyetemes (“nemzetközi”, “gondolkodói”) minőségükben fontos jelenségek a magyar irodalom számára. Jelentőségük nem a magyar “sorskérdések”-re adott válaszaikban rejlik, hanem a magyar kultúra, irodalom kiegészítésében, bővítésében, többszínűvé tételében, esztétikai színvonalának emelésében.

A “magyar zsidó” irodalom kérdésében Németh László – bár sehol sem utal rá – közel kerül a magyarországi zsidó kultúra egyik legkiválóbb személyisége, a Komlós Aladár képviselte állásponthoz. Mindkettőjük szerint kívánatos a “magyar zsidó” irodalom egészséges lélektani és etikai feltételeinek a megteremtése. Komlós Aladár ezt ekként körvonalazta: “ha egyoldalúan a magyar voltunk mellett döntünk, egy eleven érzést, a zsidósággal való egységünk fájó érzését nyomjuk el. De vajon lehet-e megölni valamit, ami eleven? Bizony hiába ez a gyilkossági kísérlet, hiába tagadjuk meg ettől az érzéstől, hogy szabadon és nyíltan kikiáltsa és kiélje magát, a szégyellt, megnyomorított, elüldözött zsidóérzésünk csak fel-fel fog sajogni olykor, és ha másképp nem lehet, meg fog jelenni a lelkünk színpadán – fel sem ismerve tán – előkelő álarcok alatt.”²¹

Németh László – az örömteli 1929-es felfedezés után – 1931-ben a Pap Károlyról szóló második írásában (a Nyugat “nemzedéksorozat”-ában), fejti ki, hogy a “magyar zsidó” művésznek (költőnek, írónak) nagy adománya s legfőbb élményforrása – éppen a saját zsidósága.²² “Különösnek” találta mindig – írja –, “hogy zsidóságával szemben a legtöbb zsidó művész, a legtisztább is, nyárspolgár módra viselkedik. Betegségként hordja, ahelyett, hogy élményként kiaknázná. […] A mi irodalmunkban Pap Károly tán az első, aki a született művész boldog önkéntelenségével ütött a homlokára: ha már művész vagyok, milyen határtalan szerencse, hogy zsidónak születtem.” Pap Károly megtalálta írói munkásságának eszményét, központi gondolatát: a Jézus-eszmét. “Krisztus azért lett Papp Károly hőse – írja –, mert benne oldódik fel legteljesebben a zsidó gyötrelem.” Pap Károly mindamellett modern író, abban az értelemben, hogy a novella vagy regény valószerűségéből, reális keretei közül “szívós, apró torzítások árán egyre meggyőzőbben bontakozik ki a képtelen, de világító mese”. Mégpedig oly módon, hogy az író “a fogyó valóságot fokozódó drámai szemléletességgel kompenzálja”. Pap Károly “prózaíróink közt: föltétlen költő”.

Németh László Erdélyi Józsefben és Pap Károlyban “egy új irodalmi kor első kristályozódási gócát” látja, s e példák a bizonyságai annak – írja befejezésképpen –, hogy “korunk legjobb irodalmi törekvései nemcsak egyidejűek, de magasabb szempontból egyszelleműek is”.) Ez az “egyszelleműség” – bár még nem jelenik meg a sajátos Németh László-i fogalom ennek a jellegzetes irodalomszociológiai problémának a jelölésére – nem más, mint a mély kultúra problémája. Jelesül a “mély magyar” (például Illyés Gyula) jelleg párhuzamai: Erdélyinél a “mély román”, Pap Károlynál a “mély zsidó” kútfők, lehetőségek, illetve művészi teljesítmények.

A Zsidó sebek és bűnök című Pap Károly-röpiratra reagálva (1935-ben) Németh László folytatja (vagy inkább megismétli) a Pap Károly írói jelentőségéről már korábban kialakított értékelését.²³ A magyar szellemi élet “mély becstelenségének” egyik tünete – írja – “a zsidókérdés körüli alakoskodás”. Pap Károly feltűnésének azért örült meg, mert úgy érezte: “itt van a zsidó sorslátó. […] Az ő írásai nem tagadták és nem kenték el a közösséget, melyből jött. Népe sorsában a maga gyökereit kutatta; munkásságának megvolt a zsidó íróknál hiányzó sorsmélysége. Vele lehetett beszélni. Rövid barátságunk alatt az átvitatkozott éjszakákban úgy ültünk egymással szemben, mint két harcban álló nép parlamenterje, mint a zsidó s a magyar, sokszor mint a keleti s a nyugati.”

Németh László “tényállástisztázó tárgyilagosság”-gal szeretné vizsgálni ezt a társadalmi problémát – mert hiszen tagadhatatlanul az volt. Alapvetően két megközelítésben tette ezt a húszas évek végétől a harmincas évek végéig: mint kritikus és mint a társadalom életjelenségeit, történelmi és szociológiai változásait figyelő esszéíró. A következőkben ennek a két szellemi útnak a fontosabb állomásait mutatjuk be.

A kritika feladatai című cikkében (1929-ben)²⁴ a következő kérdést teszi fel: “mi indította az írót? Az apja, a kora, a faja? Nem a kifejezés-e? A gyötrődő gyönyör, mellyel lelke igénye rászabadította őt az anyagra, és kielégülésig harcoltatta az anyaggal?” A kérdésben ott a válasz is, miként szerinte a “tiszta kritikai vélemény” sem lehet más, mint “a kifejezés erőfeszítésének […] a felújulása”. Vagyis az irodalmi alkotás megítélésének is függetlennek kell lennie a társadalmi, a “faji”, a szociális szempontoktól. Ez az egyetlen járható út, amikor is a “kritikai vélemény az esztétikai jegyek pszichológiai értékelése” lesz, illetve megfordítva: “emberi igények felmutatása esztétikai jegyekben”.

Horváth János már korábban kifejtette, hogy az irodalmi tanulmány írója akkor jár el tudományosan, ha “az írót mint egyéniséget iparkodik szabatosan meghatározni. Ami az egyesben faji bélyeg lehet, az e meghatározásban úgyis érvényre jut […].”²⁵ Babits arról beszél egy (életében meg nem jelent) interjúban, hogy “a faj egyesekből áll; a faj nem valami mitológiai lény […], hanem emberek összessége, akik közt nagyon-nagyon különböző karakterek vannak”.²⁶ Idézhetjük a “faji” jegyek helyett az egyedi jegyek, karakterek elemzésének alapvető követelményét vallók sorában Karinthy Frigyest is, aki határozottan utal arra, hogy “két ember közt nagyobb különbség van, mint két fajta között”.²⁷

Németh László mint kritikus – látni fogjuk – teljes mértékben megfelel ennek az általa is vallott kritikai elvnek. Amikor nem szellemi áramlatok, folyamatok bemutatása a célja, hanem egy-egy mű, egy-egy alkotó egyéniségének az elemzése, egyetlen szempont: a tehetség és az esztétikai érték a kritikusi ítélet alapja, mércéje. (A látszólagos kivételek a – már bemutatott – Gellért Oszkárról és Pap Károlyról szóló írások. Azért csak látszólagosak, mivel Gellértről szólván ugyanazt erősíti meg, csak éppen az ellenkező irányból közelítve. Pap Károlynál sem “faji” szempontokat lát meg, hanem azt a sorsmélységet, melyet az igazi tehetség fölfedezett és fölhasznált műveiben.)

Fenyő Lászlóról 1928-ban ír először. A Fojtott virágzást erősen elmarasztalja: a be nem váltott lehetőségek miatt. Költészetét azonban továbbra is figyelemmel kíséri. A Magyar líra 1932-ben című szemléjében megjegyzi, hogy Fenyő az utóbbi két-három évben sokat fejlődött; az Elítélt című kötetről szólva pedig kijelenti: “e nyelv, mely sohasem ismerte a folyékony, ügyes beszédet, átengedi magát a léleknek s a beszéd fölött kezd beszélni”.²⁸

Karácsony Benő kétkötetes regényéről, a Pjotruskáról jó véleménye van, bár nem tartja nagy regénynek. Kiemeli, hogy “irodalmunkban egész szokatlan, új hang szólal meg benne”, szerzője megérdemli a figyelmet.²⁹

A Szerb Antalról szóló cikkei dicsérnek is, bírálnak is.³⁰ Az udvari ember kapcsán dicséri Szerb Antal művészetét, de megrója németes tudós-okoskodásáért. A Vörösmarty-tanulmányokról szólva a művek, a műelemzés háttérbe szorításáért bírálja a szerzőt. A Magyar irodalomtörténetet viszont a művészi intuíció magas fokáért dicséri. Szerb Antal Németh László szerint “művészember”, a művészet törvényei szerint alkot.

Halász Gábor világa közel áll a Németh Lászlóéhoz. A tudós és a művész természet – jellemzi Halász működését – (akárcsak Szekfű Gyulában), benne is szerencsésen ötvöződik.³¹ Halász Gáborral amiatt – talán éppen elsősorban amiatt – is rokonságot érez, mivel (bár a hang, az egyéniség, az alkat különbözik), mint esszéírók több kérdésben hasonló eredményre jutottak mindketten.

Bár Osvátra sokáig neheztel (s a kritikusi szerepről vallott felfogásuk sem egyezik), nagyrabecsülését soha nem tagadja meg tőle. Osvát Ernő – Németh szerint – nemcsak kritikus, hanem “emberkutató” is. Életműve önmaga volt: “remekmű ember volt”.³²

Sárközi Györgyöt már A Nyugat húsz esztendejében úgy említi, mint aki a fiatalok között az egyetlen tehetség. Két évvel később kritikát ír a Váltott lélekkel című kötetéről. Kosztolányival és Gellérttel összehasonlítva azt állapítja meg, hogy Sárközi messze van még az ő nagyvonalúságuktól, “de visz valamit, amit a költészetből kioperálhatatlannak érzünk”. A Mint oldott kéve című regényről szólva úgyszintén a lírikusi tehetséget emeli ki. (“Aki ezt a regényt írta, az új költő-nemzedék előörsei közé tartozott. A nevét tíz évvel ezelőtt tanultam meg, amikor számbajöhető kortársaink közül még senkit sem ismertem.”) Egy évvel később így ír róla: “Tökéletes zenei érzékű költő, aki a szabad verset, a görög formát testvérévé nemesítette. Túl zajos, eredetieskedő időkben leheletnyi mondanivalói számára csendet tudott teremteni.” Sárközit mint elbeszélőt is tartózkodónak jellemzi, “aki nem nagyon ereszkedik össze a témájával, de időnként meg-megcsillantja költői eredetét”.³³

Füst Milánt kiemelkedő lírai tehetségként tartja számon. Éppen ezért utasítja el A kapitány feleségét, mivel szerzője “a regényben is költeményt akar írni”, ám ez nála csak önsanyargatás. “Füst Milánnak minden írása – vallja a Hiányzó arcképekben – nagy igyekezet, a legmagasabbra szegzett igény munkája, s ha nagy igyekezetről beszélünk, nem csekély tehetségre gondolunk.”³⁴

Elvi jelentőségű a Szomory Dezső Gyuri című regényéről írt kritika. A Nyugat húsz esztendejében (1926) exponált véleménye (Szomoryt nem lehet a magyar írók közé sorolni) a Faj és irodalomban (1928) azzal a megjegyzéssel egészült ki, hogy Szomory “magyarsággyűlöletét már nem palástolja, de faja hatezer éves múltjáról annyi melankolikus gyöngédséggel beszél, igazabb író, mint aki hasonló lelkiállapotban semleges témákon kendőzi műmagyarrá magát. Igazabb író, de nem magyar író.” A regényről szólva viszont Szomory rokonszenvet és elismerést is kap. “Minden esztétikai elfogultságommal ellentétben szeretem Szomoryt – írja itt Németh. – Szomory a nyelv idegenje […] azonban […] hű a maga természetéhez, s nem akar még nyelvtanával sem hazudni. Szomory küzd a maga természetéért. A természet talán nem olyan nagyszerű, hogy megérdemelné ezt a küzdelmet, s az eredmény sincs arányban a fáradsággal; maga az erőfeszítés azonban felébreszti a művész-szolidaritást.”³⁵

Vagyis Németh László következetesen képviseli az alkattanban gyökerező kritikai szempontját, azaz ha a mű esztétikailag fogyatékos is, ettől még lehet igaz: ha azonos az alkotójával. (A vers például – Németh László szerint – általában egy “fa”, amelynek “törzse az egyéniség […] ágai a gondolatok, levelei és virágai az ötletek és képek”.³⁶ Tehát a “törzs” az egyéniség, ami az ő kritikusi szótárában az alkat intellektuális változatát jelenti.)

Igen pozitívan értékeli Karinthy Még mindig így írtok ti című kötetét³⁷ (itt nem Karinthyval, hanem az előszót író Kosztolányival vitázik); Gelléri Andor Endre elbeszéléseit Móricz és Tamási kisprózájához hasonlítja, tehetsége – írja – “nagyszerű csíra”.³⁸ Elismeréssel szól két egészen fiatal költőről, Vas Istvánról és Zelk Zoltánról is.³⁹

A zsidó származású magyar írók közül – Pap Károly és Sárközi György mellett – Gellért Oszkárhoz fűzte benső barátság Németh Lászlót. Gellért költészetére – később talán mindig is felülértékelve – A Nyugat húsz esztendeje című tanulmányában figyel föl, majd az Erdélyi Helikonban közöl recenziót az Utolsó dalért című kötetéről. “Ez a dugvateljesülő poéta – írja – túl a negyvenen, kötetet kötetre dob ki, jellege egyre élesebben bontakozik elő, imponáló különút voltát ma már tagadni nem lehet.” Majd lejjebb: “Versei kisiklanak az ember kezei közül, mint a víz. Egy sajátságos intellektuális képzelet megnyilvánulásai. Mindenik egy-egy talány, mely csak az utolsó sorban oldódik meg.” Két év múlva a Nyugatban méltatja a Valami a végtelen sugarakból című Gellért-kötetet. Összefoglaló érvénnyel a következőket emeli ki: “Nemzedékében és a magyar irodalomban különös helyet kapott. Csaknem rokontalanul áll. Szépségének a méltánylása a magyar vers hagyományain felnőtt olvasótól új szempontokat kíván.” S végül: “alig van élő magyar költő, akit könnyebben fogadna el a nagyvilág, mint őt”. 1932-es áttekintésében azt írja róla, hogy a “a huszadik századi magyar líra legfinomultabb hajtása. […] A vers elemeiből a lehető legkevesebbet tartja meg, de az a kevés a vers lencséje alatt hatalmasra nő, az előadás mikroszkópiája a képzelet szöveti titkait tárja fel.”⁴⁰

Vázlatos szemlénk bizonnyal elegendő példát, “bizonyítékot” vonultat fel annak a ténynek a bemutatására, hogy Németh László a jelentős zsidó származású írók nagy többségének a teljesítményét pozitívan értékeli, és a magyar irodalom szerves részének tekinti. Igazat kell adnunk korabeli önvallomásának, amelyben arról szól, hogy a “zsidó egyént sosem mint zsidót […], mindig csak mint egyént” bírálta, és “a sok egyénből leszűrt tapasztalatot” mindig fel tudta függeszteni, “ha egy új egyén” került eléje.⁴¹ Ennek a jelenségnek a megállapítása azért fontos, mivel az egyént értelmező kritikusi attitűd (és szerep) fölváltása egy szociológiai igényű társadalomfigyelői-elemzői aspektusra (ugyanebben témakörben természetesen) Németh László esszéírásában már nem mindig hoz (a saját megítélése szerint sem) ehhez hasonló érvényességű eredményeket. Szemléletes példa erre az Ember és szerep című önéletrajz (1933–1934) nagy vihart okozó “zsidópasszusának” két szövegváltozata.

Az Ember és szerepet 1933 novemberében kezdte közölni az újvidéki Kalangya, a kérdéses szövegrész első, eredeti változata az 1934. januári számban jelent meg.⁴² Németh László itt az 1927-ben írt Ignotus-tanulmánya lényegét igyekszik rekonstruálni, magyarázni (mely tanulmány majd csak 1941-ben jelenik meg a Készülődés című könyve I. kötetében). Ide kell másolnunk a Kalangyából a teljes szövegrészt, mivelhogy mindmáig egyetlen Németh-kötetben sem olvasható. “Szülőföldjéhez mindenkinek joga van, s egy erős közösség nem tagadhatja ki, akit befogadott. De ha nem tagadhatja ki, helyére szoríthatja. A zsidókérdés elsősorban magyarok és magyarok s csak másodsorban magyarok és zsidók ügye. Meg kell tenni, ami a kötelességünk, s akkor a zsidóság számára nincs más választás, mint alkalmazkodni ehhez a nagy nemzeti kötelességhez. A szászok nem vesztették el az erdélyi fejedelemséget, sőt hasznára voltak a másik két nemzetnek is; nem lehetnének a zsidók a magyar irodalom szászai? Én úgy képzeltem, ha a két fél legjobbjai becsületesebben állnak szembe ezzel a sors föltette kérdéssel; együttélésünk is rendezettebbé, szebbé válik. Ignotus érdemei nyilvánvalók; de a helyén másnak kellett volna állni, s neki más helyen kellett volna állnia. »Megértette« hőseit, de más sorsban élt, mint ők, nem volt-e könnyelműség rábízni húsz éven át a magyar tehetségekbe szóló sors magyarázatát? A latin irodalomnak vannak nem latin írói; amíg a latin géniuszé a vezetés, az ilyen spektrumnyúlás: gazdagodás. Egy helyére szorított és képességei és problémái irányában bontakozó magyar zsidó irodalmi [sic!] szerencse; egy ránkburjánzó, bennünket is elhamisító zsidó magyar irodalom: csapás.”

A “magyar zsidó”, illetőleg a “zsidó magyar” szellemiség közötti különbségtétel jól tükrözi azt a szemléletet, felfogást, amely (a szóban forgó történelmi időszakra vonatkozóan) a formális asszimilációban mint a “zsidókérdés”-t viszonylag gyorsan megoldó folyamatban nem lát teljesen reális alternatívát. Németh László álláspontja ellentétes a polgári radikális és neoliberális zsidó értelmiség java része által képviselt és gyakran hangoztatott felfogással, amely ekkor már a teljes asszimiláció utáni helyzetről beszélt. (Ignotus, Hatvany, Zsolt Béla, Ignotus Pál és mások.) Viszont e tekintetben is közel áll a modern gondolkodású, öntudatos zsidóságnak ama nézetéhez, amely szerint az asszimiláció nem jelenti automatikusan a zsidó öntudat feladását.⁴³ (Sőt, a Németh László-i álláspontnak a cionista mozgalom ideológiájával is vannak közös pontjai, amennyiben ez utóbbi is az önálló zsidó irodalom, a nem csak virtuálisan létező “magyar zsidó szellemiség” mellett érvel.)

Mindazonáltal úgyszintén elgondolkodtató vitatémaként említendő Ignotus kérdése – a Kalangya-beli Németh-féle “zsidópasszus”-ra válaszolva – Némethhez: “Miben »hamisította el« a zsidó magyar irodalom Adyt, Móriczot, Kaffka Margitot? Miben »burjánzott rájuk«, mondjuk: Szomory Dezső vagy Szép Ernő?”⁴⁴ (Miként rossz analógia az erdélyi szász közösségre való hivatkozás, s nemkülönben szerencsétlen a “helyére szorított” kifejezés ebben az összefüggésben.)

Az év végén könyvként is megjelent önéletrajzban e helyett a szövegrész helyett (föltehetőleg a közben kibontakozott rendkívül heves hírlapi csaták hatására is) a következőket olvashatjuk: “A zsidóságot én asszonytermészetű népnek tartottam, amely alkalmazkodik, ahol van mihez alkalmazkodni, s felfordítja a házat, ahol nincs. Mint idegen magvak behurcolója és a kultúra élesztője, nagyobb hajlékonysága, újító heve szintén hasznos lehet; ha a vezetés egészen rá marad, örök idegensége és hisztériája megbosszulja magát. Így volt ez nálunk az irodalomban is. Mi feladtuk az irodalom vitális gócait, s ők ott találták magukat a magyar élet középpontjában. Elvben persze nem lehet tagadni, hogy támadhat olyan zsidó kritikus, aki ott is megállja a helyét, valóságban még nemigen támadt. Képességei és hajlamai Ignotust is a perifériára rendelték, a mi gyatraságunk tette meg őt az új írókban megszólaló népi sors fogalmazójává. Erényei nyilvánvalók, de mint a magyarság öneszmélésének tolmácsa, nem értette s félremagyarázta a rábízott szöveget.”⁴⁵

Látható e két szövegváltozat egymás mellé helyezésével, hogy Németh László teljesen újraírta az ominózus “zsidópasszust”. (Az első változatot nem vette fel kötetbe.) Mindenekelőtt törölte a zsidóság érzékenységét joggal sértő kitételeket. Kimaradt a “helyére szorított” kifejezés, a hajdani erdélyi szászokkal és a “nem latin” írókkal való párhuzam, valamint a “magyar zsidó” és “zsidó magyar” irodalom szembeállításáról s ez utóbbi “ránk burjánzásá”-ról szóló mondat. Enyhébb (bár a lényeget megtartó) bírálatot kap az új szövegváltozatban Ignotus, viszont elmaradnak – éppen a lekerekítés, az élesebb ítéletek, párhuzamok elhagyása miatt – az eredetileg ellensúlynak szánt mondatok is: a zsidósággal való normális együttélésre vonatkozó, másfelől a zsidóságnak a magyar nemzeti kötelezettségekhez való alkalmazkodása szükségességét hangoztató intelmek.

Talán azért is történt ez (éppen ekkor) így, mivel az Ember és szerep kötetben való megjelenése idején Németh László már mint a társadalmi-történelmi jelenségekre folyamatosan figyelő és élénken reagáló gondolkodó – túl volt ezeknek a társadalompolitikai, szociológiai, szociálpszichológiai jelenségeknek a bővebb leírásán, átélésén. Legalábbis a leírások (és kommentálások) első szakaszán. Ezek az írásai – 1934-ben – túltekintenek az irodalmi és irodalomszociológiai kérdéseken: már egyértelműen a harmincas évek elején-közepén (a népi mozgalom megerősödése idején) a szokatlan hevességgel újra előtérbe került zsidókérdés szellemi életbeli “gyakorlati” vonulatához kapcsolódnak.

Egy Fülep Lajosnak írt levelében ekként magyarázza az ellene (és Illyés ellen) indult széles körű hírlapi polémiák okát: “Talán eljutott hozzád is Hatvanyék hecce. Kikapták néhány mondatomat a Kalangyában folyó életrajzomból, s mint zsidógyűlölő ellen megkezdődött ellenem a »humanista inkvizíció«. A cél: a Válasz és a »harmadik oldal« kompromittálása, a támadás: zsidó mozgósítási parancs. Te, aki írásaimat ismered, tudod, hogy nem vagyok antiszemita, de van-e az ő szemükben nagyobb antiszemitizmus annál, minthogy olyan helyet szálltam meg, amelyről azelőtt ők magyarázták a magyar jelent és magyar hagyományt. Azontúl senki sem volt lojálisabb az íróikhoz nálam. Szeretném hallani ebben a kérdésben is a véleményedet. Olyan nagy bűn az, ha az arrogánsabbját valaki kordában iparkodik tartani?”⁴⁶ Egy másik levelében Németh debreceni íróbarátait óvja attól, hogy “zsidózó” hírébe kerüljenek. Még a “különítményes-per” (a nagy hírlapi polémia) előtt 1934 februárjában (a Válasz tervezett megjelentetésével kapcsolatosan) írja Gulyás Pálnak a következőket: “hidd el, végünk van, ha ránk süthetik, hogy mi nem munkák és egyéniségek közt válogatunk, hanem a felekezetek közt. Hiszen cseh, román munkatársakat is akarunk! Mindenkit, aki munkairányunkhoz alkalmazkodik. Ha kibújnak, a regula miatt bújjanak ki, s ne a mi a priori antiszemitizmusunk miatt. Hidd el, irodalomban ez csakugyan barbárság. Én írtam Kardosnak, s kényszerítem őt az együttműködésre […].”⁴⁷ Egy újabb levelében ekként figyelmeztet: “Mondd meg a fiúknak, hogy ne zsidózzanak. Ha mi magunkra találunk, mi diktálunk. Rendszertelen kapkodásainkat a zsidók játszva leszerelik. S nem is ez az igazi magyar kérdés.”⁴⁸

Németh László a zsidó és nem zsidó szellemi erők együttműködéséért száll síkra – magánleveleiben is. Egyetlen feltétele: alapfeltétele van (ez az álláspontja végig konzekvens a harmincas években), nevezetesen az, hogy a zsidó szellemiségnek a népi mozgalom törekvéseinek a szolgálatában kell állnia. Ez a probléma viszont amiatt bonyolult és nagy horderejű, mivel itt már nem (vagy nemcsak) aktuális, mindennapi politikai eseményekhez való kötődések, állásfoglalások fogalmazódnak meg, hanem az ország jövőjének, a kívánt teljes átalakulás irányának és jellegének nagy dilemmái exponálódnak. A történelmi útkeresés adekvát módjaié, a virtuális új Magyarország politikai, társadalmi, gazdasági (stb.) arculataié.

A klasszikus “népi-urbánus” szembenállás alapvető – tehát nagyon is valóságos, nagyon is élő – oka és magyarázata éppen a – legalább – kétféle út, kétféle modernizációs elképzelés, a magyar sorsproblémák megoldásáról. Az egyik út a polgári radikális, neoliberális – többségében zsidó értelmiséget jelentő – vonulat (egyszerűsítve: a “polgári liberális”) út; a másik a paraszti társadalom felől gondolkodó népi mozgalom (“népi demokratikus szocializmus”) útja. (A népi-urbánus egymásnak feszülés – a fentiekből következően – tehát soha nem irodalmi, hanem elsőrendűen ideológiai és politikai “kérdés”, azaz ellentét volt.)

Németh szerint – ezt többször is hangoztatja – “a zsidóság sors meghatározta tulajdonságai csak addig jelentenek veszedelmet, amíg magyar öntudat, amelyhez alkalmazkodni lehet és kell, nincs”.⁴⁹ Másfelől: “Természetes, hogy vannak csoportok Magyarországon, amelyeket korlátok közt kell tartani: de mi tarthatja őket korlátok közt; csak a mi magunk kiválósága. A csoportok életének is megvan a maga archimédeszi törvénye: mindenik csak annyi helyet foglalhat el a közéletben, amennyit nyom. Azzal, hogy üldözötté tesszük, csak könnyűségünket bizonyítjuk be.”⁵⁰ E fenti két gondolat egyszersmind tükrözi Németh Lászlónak a zsidókérdésben elfoglalt álláspontja ellentmondásos (és fel nem oldott) alapvető dilemmáját: a hétköznapi (népi) igazságosságérzet, illetőleg a liberális elvű szabad verseny egymással való szembenállását. Más szóval: a túlnyomóan többségi érdek a magyar sorskérdések megoldásának érvényesülésében magában rejti a liberális, a piacelvű gyakorlat, illetőleg a szellem önelvű működésének a korlátozását. Továbbá: kötelező alkalmazkodást kíván egy megerősödött, magára talált magyar öntudathoz, magyar szellemiséghez.

Miközben – szinte permanens jelleggel – Németh állást foglal a zsidó származású emberek bármiféle – nem csak erőszakos – hátrányba szorítása ellen. Az Egy különítményes vallomása című válaszcikkének (az 1934 tavaszán korábban népi-urbánus összecsapásban) alapgondolata az, hogy a zsidóság léte tény, ennélfogva törekedni kell a normális együttélésre, együttműködésre, megegyezésre. Visszautalva az ominózus Kalangya-beli önéletrajzrészletre ezeket írja: “A Kalangya-részlet is azt mondja, mihelyt nem kell attól tartani, hogy a magyar néptest neki egész idegen agyvelővel kezd gondolkozni, a zsidóság külön színe irodalmunknak, spektrum-megnyúlás, gazdagodás. Hangsúlyozza, hogy szülőföldjéhez mindenkinek joga van, megveti az egyetemi zavargások gumibotos hőseit, elismeri Ignotus érdemeit, s csak azt állapítja meg, hogy tolmácsolása, éppen mert annyira más sorsból beszél, inkább eltolta a magyar közvéleménytől a magyar írókat, mint közel hozta.” Az Ady, Babits, Móricz, Kosztolányi, Tóth Árpád szelleme nem volt azonos az Ignotuséval. Aki korántsem rosszhiszeműen tolmácsolta ezeket a költőket. Csak éppen a saját természete szerint. “Ignotus mint a magyar öntudat tolmácsa […] nem egészen volt a helyén […]. Nem azért, mert zsidó volt, hanem mert nem volt meg hozzá a megfelelő érzéskincse, tapasztalata, képessége.”

Ignotus, Hatvany Lajos és Ignotus Pál támadásainak az okát és hevét (hasonlóan a Fülephez írt magyarázatához) azzal magyarázza, hogy ő olyan szerepet tölt be vagy szeretne betölteni, “amely a Nyugat korában zsidó monopólium volt”. Mindazonáltal nem azonosítja Hatvanyék körét a zsidóság egészével, de még a zsidó származású értelmiség egészével sem. A Hatvany-féle típust “shylocki” zsidónak nevezi, de a hírlapi csaták nem zsidó nézőit arra figyelmezteti, hogy “ne azonosítsák Hatvanyékat a zsidósággal”. Ő maga pedig öntudattal hivatkozik a “magyar zsidó” írók (Gellért, Pap, Halász, Gelléri, Fenyő, Friss, Vas) különleges kritikai megbecsülésére.⁵¹ Hatvanyékkal szemben két másik – számára igen rokonszenves – “magyar zsidó” magatartást nevez meg ugyanitt. Az egyik típus “maga is idegennek érzi itt magát. Népe múltjába merül […].” Pap Károly Mikaelje erről vall. A másik magatartás, illetőleg típus – ezt mutatja például Szerb Antal kitűnő magyar irodalomtörténete – alkalmazkodni igyekszik a befogadó közösséghez. “Alkalmazkodni iparkodik legjobb hagyományához, s gazdagítani igyekszik ezt a hagyományt színekkel és szempontokkal, amelyeknek a beszövésére őt alkata képessé teszi.”

A harmincas évek közepén Németh László végül is az asszimilációnak azt a fázisát, formáját, fokozatát tartja valóságosnak, tehát egészségesnek is (a társadalmi és a szellemi szférában egyaránt), amelyben még megmaradtak az alkati jegyekből adódó különbségek, színek és sajátosságok. Másképpen fogalmazva: úgy érzékeli, hogy abban az időpontban, időfázisban Magyarországon az asszimiláció ezt a fokozatot érte el, ebben a fázisban tart. (Erre a “magyar zsidó szellemiségre” utalt egyébként a Kalangya-beli cikkében, amikor a “képességei és problémái irányában bontakozó magyar zsidó irodalom”-ról mint szerencséről beszélt.) A más történelmi sors által meghatározott alkat szerepe Németh szerint olyan karakterisztikus eltérés (Ignotus-portréjának ez a lényege), melynek következtében ez az alkat rendszerint (de nem törvényszerűen) nem lehet azonos egy másik sors által évszázadokon (évezredeken) át formázott lelki alkattal.

Ez a lényege Németh László asszimilációfelfogásának! S tegyük hozzá: ezt vallotta a zsidó identitás megtartását hirdető zsidó értelmiség is. Például Komlós Aladár, Pap Károly, Kardos Pál, Keszi Imre és mások. (Ellentétben a Hatvany, Ignotus, Zsolt Béla, Ignotus Pál nevével jelezhető polgári radikális-neoliberális szellemi elit felfogásával.) De minthogy csak alig megfogható, alig definiálható szellemi-lelki jelenségekről van szó (amelyek maguk is folytonosan változnak, folytonosan “átmeneti” állapotban vannak), a Németh László-i asszimilációkép óhatatlanul magán viseli tárgyának, magának az asszimilációnak a jellemzőit. Azt ugyanis, hogy főként csak érzelmi benyomásokra, szubjektív ítéletekre támaszkodhat, tényszerű érvekkel alig, tudományos bizonyító apparátussal pedig egyáltalán nem rendelkezik. Mindeközben az is tény, hogy a nemzetkarakter nem egy jegye ténylegesen létező, valóságos jelenség. Az is nyilvánvaló a fentebbi Németh László-gondolatmenetben, hogy a “magyar zsidó” szellemi elitet ő sajátos kultúrájú, sajátos sorsú, sajátos múltú nép reprezentánsaként látja, ennélfogva nemzetkarakterológiai (tehát nem “faji”) ismérvek alapján közelíti meg a “magyar zsidó” szellemiség jelenségeit. A problémát inkább az jelenti, hogy Németh László (szemben a nemzetkarakterológiai – nemritkán igen primitív – megnevezésekkel, tulajdonság- és jellemzőgyűjteményekkel) adós marad (persze a dolgokból fakadó logika szerint) a sajátos “magyar zsidó alkat” jegyeinek tényleges leírásával, jellemzésével. (Nem úgy, mint ahogyan például ezt Komlós Aladár megkísérelte A zsidó lélek című fontos esszéjében.) Ennek kifejtése híján viszont homályba vesznek a mégoly racionálisnak tűnő (vagy történelmileg ténylegesen igazolható) karakterjegyek; maga a Németh László-i asszimilációkonstrukció pedig ingataggá, ennélfogva könnyen sebezhetővé válik. Sőt, mivel konkrétsága híján éppen az általánosságok oldaláról támadható leginkább, még ürügyet is szolgáltat arra, hogy őt magát is – többek között – a fajiság mítoszát vallónak bélyegezzék.

Az Egy különítményes vallomása befejező soraiban Németh László elveti Ignotus Pál “örök baloldal” teóriáját, és újfent kinyilvánítja elutasítását a radikális és liberális baloldallal szemben (egyszersmind szembefordulva a hagyományos jobboldali hatalommal is). Meghirdeti a harmadik oldalt, amely – értékelése szerint – éppen Illyés Gyula dunántúli mozgalmában talált önmagára. A “harmadik oldal” – Németh eredeti értelmezésében – maga a népi mozgalom. S ez a mozgalom szövetségest keres a magyar zsidóság köreiben is. “Ez a mozgalom most sorsdöntő óráit éli – fejezi be cikkét. – De azt éli a zsidóság is. A becsületes harc hadsorai nyitva vannak a számára; választhat a bosszúszomjasok gyűlölete s a harcosok kinyújtott keze közt.”

Az Egy különítményes vallomása című vitairattal párhuzamosan (vagy csak kis időbeli eltéréssel) írja meg Németh László A magyar élet antionómiái című tanulmányát (amelyben Szekfű Gyula híres könyve, a Három nemzedék bővített kiadásának új fejezetére reflektál).⁵² A második antinómiaként az egyre súlyosbodó zsidókérdést jelöli meg. Élesen elítéli a forradalmak utáni heves antiszemita hullámot, amely még inkább kiélezte az ellentéteket. “Mit ért hát el az antiszemitizmus? Azt, hogy itt él mellettünk egy testünkből kidobott, a megbélyegzés iránt különösen érzékeny, sebekkel összefűzött nép, amelynek viszonylagos hatalma folyton nő, s melynek vérmesebb része összeszorított foga mögött ott őrzi revánsszomját.” Németh belháborús helyzetet vizionál, de hiszi, hogy “az indulatok fegyverszünete után mégiscsak meg lehet kötni a lelkek békéjét”.

Először is kinyilvánítja, hogy a zsidóság nem azonos a kapitalizmussal. (“Zsidóság és kapitalizmus, írta Szekfű Gyula a fejezet élére. Én [s ebben egyetértek Pap Károllyal] a zsidókérdés rendezése érdekében ezt a két szót szétválasztanám.”) “Mint szocialista – fogalmazza meg a korszak egyik legszebb és legokosabb mondatát – küzdök a kapitalizmus ellen, mint nem zsidó, békét akarok kötni a zsidósággal.” A kapitalizmust – a zsidót is és a nem zsidót is – térdre kell kényszeríteni. De a zsidóság “csakis akkor állhat a mi szocializmusunk mellé, ha mi a fellegvár föladása fejében visszaadjuk neki szabad mozgását a nemzeti élet minden területén”, sőt a közös harcban “meg kell nyitnunk előtte a szívünket is”. A zsidóság, ha “őszinte lojalitással közelít egy másik közösség hagyományaihoz, s a befogadó nemzet biológiájához illeszkedik, az általa képviselt “idegen színnel és idegen ízzel is gazdagabbá teszi a befogadót”. Végül: “A zsidókérdés megoldható – nem botokkal vagy »humanista« szembekötősdivel –, hanem új magyar erkölcsiséggel, mely a zsidóságból mint értéktisztelő népből az első türelmetlen mozdulat után, hiszem, hogy a kiválóság féltékeny versenyét fogja kiváltani.”

Pár hónappal később részletes programtervezetet tesz közzé az ország “minőségszocialista” irányú átalakításáról.⁵³ Itt erősen bírálja a zsidó tőkésréteget, amely örökös “szabadságkomplexusban” szenved: állandóan több mozgásra és nagyobb mozgástérre vágyik. A gazdasági válság összezavarta a várt perspektívát, mire a zsidóság elvesztette a fejét, hisztériába esett. Ezt a hisztériát – véli Németh László – “határozottsággal és szelídséggel” lehet lecsillapítani: “Mondjuk ki világosan, hogy nem vagyunk antiszemiták. Ha a magyarság hivatása a nemzetiségek fölött volt és lesz, nem csinálhat árja vagy turáni, vagy nem tudom én, milyen más fajtisztasági törvényt a vele egy födél alatt élő fajták ellen. A zsidót egy emberséges kor nem üldözheti azért, mert zsidó. Viszont a gazdasági reformról sem mondhatunk le azért, mert a zsidóságnak ellenszenves. A magyar kapitalizmus tízmillió magyarnak volt – egészségtelen: bűne-e az a reformnak, ha tízmillió magyar javára néhány százezer zsidó (és ugyanannyi nem zsidó) alól a szabad verseny vizeit lecsapolja?”

A Németh László-i gondolkodás mindegyik fő tételében következetes (magyar hegemónia, fajvédő-ellenesség, antiszemitizmus-ellenesség, szembenállás a tőkés-földbirtokos rezsimmel, kiállása az egyenlő elvek, bánásmódok és az azonos lehetőségek mellett), s ugyanígy következetes e humanista – utópisztikus – elképzelésben a zsidókérdés erkölcsi alapú és gazdasági vonatkozású “megoldása” tekintetében. Annak a gondolatnak és elkötelezettségnek a jegyében, melyet ekként formulázott: “Szűznek tudom magam minden antiszemitizmustól. Szívesen harcolok együtt zsidó bajtársakkal, de világosan kell látnom, hogy miért.”⁵⁴

Pap Károly Zsidó sebek és bűnök című könyvét mindenekelőtt azért üdvözli, mert benne megtörni látja azt a szűklátókörűséget, amit zsidó származású magyar írástudók képviselnek azáltal, hogy nem foglalkoznak a szükséges mélységben és őszinteséggel saját sorshelyzetükkel.⁵⁵ Őelőtte – írja Németh – a zsidó értelmiség “a maga sorsán még gondolkodni sem volt hajlandó”.

A Zsidó sebek és bűnökben Pap Károly nem tartja erkölcsösnek a korabeli Európában meglevő (illetve megtörtént) zsidó helyválasztást: az asszimilációt, a forradalomcsinálást és a cionizmust. Negyedik – és egyedül elfogadható – választásként a nemzetiségi elkülönülést, a kisebbségi sorsot jelöli meg. Németh László szerint ez utóbbi választás is elfogadható, de az előbbi hármat sem tartja erkölcstelennek, hogyha a választást őszinte elkötelezettség motiválja. Erkölcstelennek nevezi viszont az “opportunista lapítást”, amely “két sorsközösség előnyeit élvezi, s egyiknek a felelősségét sem vállalja igazán”. “Fontos, amit Pap Károly a zsidó radikalizmusról mond. A zsidóságnak én is így érzem, nincs joga meghamisítani más népek belső forradalmi mérlegét. A forradalmaknak éppúgy meg kell érniük, mint a magzatoknak, s a siettetés csak vetéltet.”

Hozzászólása második részében a magyarországi (nem csak zsidó) asszimilációról gondolkodik Németh. Egyetért Pap Károllyal abban, hogy a kiegyensúlyozott, egészséges és szerves asszimiláció – egészen Szent Istvántól kezdve – hasznára vált a nemzetnek. A XIX. század óta azonban a reformokat a “magyarság már valóban beolvadói segítségével s jórészt az ő javukra csinálta meg […].” Trianon után még inkább romlott az arány: az asszimiláció felszínessége nyilvánvaló.

Az 1935 végén megjelent Magyarság és Európa című könyvében több helyütt is foglalkozik a magyarországi zsidóság közéleti szerepével (jóllehet ez az áttekintés az eddigiekhez képest sem hoz új összefüggéseket). A hanyatló magyar közép- és kisnemesség fölmentette magát az “európai lecke alól” – vázolja könyvében a századforduló éveinek fontos társadalom- és politikai fejleményeit –, s lassan a műveltségnek és a haladásnak is a zsidóság lett a “szállítója”. A forradalmak azonban megtörték a zsidó térhódítás lendületét, az ellenforradalmi kurzus pedig a szabad pályák felé szorította a zsidó értelmiséget. Ady életműve elképzelhetetlen a zsidó előretörés nélkül. “Ez bátorította bátorságát, ez szegődött merész különcségei mögé: a sorslátó köré a tömegek melegét öntötte, a vátesznek megadta a bizonyosságot, hogy valóban egy ország füléhez beszél.” Ez a közeg azonban nem vonta el őt a magyar sorskérdésektől, sőt kultúránk “mély ösztönei” felé tájékozódott. A magyar kultúra ösztönző ereje a magyarázata annak is, hogy a Nyugat nagy nemzedéke a magyarságtudatot magas fokon képviselte, s ezzel “az értéktisztelő zsidót legalább szellemiekben, alkalmazkodásra bírta. A millenniuminál tudatosabb magyar ifjúság s a magyar kultúrába a régi tisztelettel kívánkozó zsidó elit támadt a nyomában.”⁵⁶

1939 tavaszán jelenik meg a Kisebbségben,⁵⁷ 1943 nyarán írja a második Szárszói beszédet. Mindkét mű röpirat: felhívás, figyelmeztetés a magyar sorskérdések végzetes romlására, és a lehetséges, a várható történelmi jelentőségű fejleményeket vetítik előre.

A Kisebbségben gondolati lényege a magyar szellem megroppanásának a folyamatrajza. Németh szerint – szemben Szekfű (és Farkas Gyula) felfogásával, ennek oka nem a kiegyezés “a magyar szellem fényesnek tanított korszakaiban is súlyos fejlődészavarokkal küzdött, s hatvanhétre a magyar szellem annyira felőrölte magát, hogy az asszimilánsok csak beköltöztek az ürességbe” (6. o.). E szellem fejlődéséből “kimaradt a magyar nép és múlt alaptermészete […]” (30. o.). “A magyar szellem 67-re kiesett a nyeregből, az irodalom Budapesten lakott, s itt a német és zsidó otthonosabb volt a magyarnál” (47. o.). A német–sváb réteg az államigazgatásban és a tudomány berkeiben helyezkedett el, a zsidóság a kultúra intézményeit építette ki. Németh László e “jött magyar” réteg bűnévé nem ezt a “hódítást” rója fel (hisz ők csak beözönlöttek a magyar szellem sorvadása nyomán keletkező “vákuumba”), hanem azt, hogy (később) “a feltörekvő, országvisszaszerző magyarok irtóivá” lettek (50. o.). (Nem derül ki pontosan a továbbiakban sem, mit kell ezen értenünk.) Viszont: “A zsidóságtól egyet nem lehet megtagadni: a feltörő új magyarság ebben az elkérgesedett társadalomban csak rajtuk át tudott fölhajtani. […] Az a kis zsidó elit, amely az új magyar irodalomhoz szövetségesül verődött: bizonyára nemcsak ördögi számításból tette ezt, hanem a jobbakat összefűző örök vonzalomból” (52. o.). A zsidó íróelit (Osvát, Füst, Gellért, Karinthy, Elek, Szép) azonban a magyar íróelitnek csak egy részét (Babits, Kosztolányi) kedvelte, de egyik elitcsoport sem rajongott Adyért, Móriczért és Szabó Dezsőért (a “mélymagyarság” megszólaltatóiért). “A háború Ady és Móricz nélkül egy meglehetős összehangolt, nemes, nyugatias színű, kevesekhez szóló magyar–zsidó irodalmat talált volna, szigetként lebegve a nagyvárosi ordenáréságban, sőt magának a Nyugatnak a mérsékelt ordenáréságában, ha fajtánk mélyei e két íróban váratlanul föl nem nyílnak” (53–54. o.).

A zsidó asszimiláció sikertelenségét (világszerte) abban jelöli meg, hogy a zsidók “túl mohón vetették magukat a befogadók sorszónáira, kultúrára és politikára”, ugyanakkor “nem tudtak ellenállni az ősi hitüket s faji gondolkodásukat gőzölgő nemzetközi irányok hívásának”. Szabó Dezső nagy érdemének Németh azt tartja, hogy már 1919-ben látványosan felmondta (az Ady által leírt) zsidó–magyar “korrobori”-t, és kiszabadította “a magyar radikalizmust a zsidóból […], a magyar öntudat vele tisztul fel az idegen sugalmak alól” (64–66. o.).

Trianon után a magyar szellem hódítását “elsősorban a középosztály asszimilánsai akadályozták meg”; a magyar szellem “elnyomóivá” váltak. A hazai zsidóság bebizonyította, hogy – például az 1918–19-es szerepléséért – “önkritikára képtelen”. Németh itt újra felidézett “ajánlata” – láthattuk a korábbiakban – a következő volt: “»Ne küzdjetek az ellen, hogy irodalmunk és jövőnk mihozzánk hasonlítson. A magyar szellem és a magyar radikalizmus önálló akar lenni, bízzátok rá magatokat, higgyetek nemességében és nagylelkűségében.«” Erre reagálva a zsidóság többsége “a kis Ignotus s az idegbeteg Hatvany nyomán shylocki dühvel vetette magát az ajánlattevőkre”. A magyarországi zsidók 1919 után – “kifelé pislogva”, külföldre figyelve – “csak a sérelmet jegyezték meg, s a mérkőzés tribünjén szurkolva, vérmérsékletük szerint bosszúra vagy elégtételre vártak”. A zsidó szellemi elit közül Sárközi György az egyetlen “akit a magyar ügy meghódított” (75–77. o.).

“A nemzeti sors kimondói és útmutatói a háború után is szinte kivétel nélkül a magyarságból kerültek ki.” (Tamási, Erdélyi, Illyés, Szabó Lőrinc, Kodolányi, Matolcsy, Kerék, Cs. Szabó, Féja, Gulyás Pál, Veres Péter.) Ez az új magyar szellemiség sikeresen működött együtt az asszimilánsokkal, nem volt kíváncsi a származásra. Egy követelménye viszont volt velük szemben: “hogy a maga fajtája magyarellenes hajlamait és alakulatait megtagadja, s az igazi magyar szellem fennhatóságát kulturális és sorskérdésekben elismerje”.

A “jött magyar” elem – folytatódik a leírás – a fontos állami, gazdasági posztokon és a kultúrában többségbe került, a “magyar ügy”-et vállalók kisebbségbe szorultak. A “kis népeknek csak egy jó útjuk van”, ez “történelmi vallás”, erre kell átkeresztelkedniük az asszimilánsoknak. “A nagy irodalom mégiscsak felelet a sorsnak, s felelni az tud, aki a sorsot csontjában hordja.” A Válasz köre “alakította át a Nyugat-kor tisztára irodalmias műveltségét a helyhez szabott, sorsnéző műveltséggé” (80–84. o.).

Ezek a Kisebbségben “zsidópasszusai” és az asszimiláció reménytelenül bonyolult kérdéskörében Németh László állásfoglalásai. Egyfelől világosan látja, hogy az asszimilánsok visszavonhatatlanul fontos szerepet játszottak a magyar gazdaság, tudomány és kultúra területén, a Kisebbségben valóban “bő nyugtát” állít ki az asszimilánsok érdemeiről. (Különösen az orvostudományban.) Másfelől ragaszkodik a “mély magyar” hegemóniához a szellemi élet meghatározó pontjain: ez a fő kritériuma az “asszimilánsokkal” (a “jött magyarok”-kal) való együttműködésnek.

Megkérdőjelezhető állítás a Kisebbségben szövegében, hogy a zsidóság – általában – képtelen az önkritikára (hiszen – például – Jászi Oszkártól Pap Károlyon át Komlós Aladárig számosan bírálták a zsidó asszimilációs torzulásokat és ellentmondásokat). Nem felel meg a tényeknek, hogy a zsidóság “többsége” Németh László ellen fordult. (Legföljebb azzal a megszorítással, hogy a polgári radikális-neoliberális zsidó értelmiség többsége.) Hibás általánosítás az a beállítás is, amely szerint egyedül csak Sárközi állott a “magyar ügy” mellé. Már csak azért is, mert a népi mozgalom – bármennyire a legjelentősebb szellemi áramlat és politikai irányzat volt is a harmincas években – kizáró jelleggel mégsem azonosítható a “magyar ügy”-gyel. Másfelől a népi mozgalomnak (és személy szerint Németh Lászlónak) számos zsidó szimpatizánsa, támogatója volt. (Jászi Oszkár Hatvanyval szemben, továbbá Kardos Pál, Pap Károly, Kardos László, Gellért Oszkár, Komlós Aladár, Keszi Imre. De említhetnénk a Népszava és a Szocializmus néhány kiváló munkatársát is mint Németh műveivel, írásaival rokonszenvező zsidó értelmiséget. (Mónus Illés, Vas István, Fejtő Ferenc.) Nem igazolható az sem, hogy a zsidó asszimilánsok a feltörekvő magyarok “irtói” lettek volna. Továbbá: semmi realitása nem volt Budapest “meghódításának” a vidék részéről.

A legfőbb probléma itt az – talán az összes többi is ebből fakad –, hogy a “zsidó” (vagy “sváb”) megjelölés – a Kisebbségben lapjain az egyes gondolatmenetekben egybevon különböző szellemi irányokat, csoportokat, mozgalmakat, társadalmi rétegeket. (Hiszen – például – a magyar zsidóságon belül a harmincas években számos szellemi-ideológiai, társadalmi stb. csoportosulás létezett, nemritkán egymással szemben is heves vitákban.) Németh László nem differenciál kellőképpen; hiányzik például annak a fontos ténynek a figyelembevétele, hogy az asszimiláció érvénye (fokozata, fázisa, állapota) mindig csak egyes személyekre terjedhet ki. (Még az asszimiláció Németh által említett két átmeneti “fokozatának” – “magyar zsidó” illetve “zsidó magyar” – megkülönböztetése mint differenciáló elem sem bukkan fel a Kisebbségben lapjain). Az sem bizonyos továbbá, hogy a kis népeknek csak egyetlen történelmi útja lehet.

A fenti problémák a Kisebbségben valóságos és érdemi vitapontjai. Bármikor tudományos vita témáját képezhetnék. E röpirat tényleges tehertételét azonban nem ezek a vitatható elemek jelentik. Hanem az a történelmi szituáció – a második zsidótörvény után vagyunk –, amelyben Németh László éles zsidókritikája megfogalmazódik és publikussá válik. Joggal beszél – németellenes éllel – a magyarság “faji szorongattatásairól”, de a zsidótörvény politikai, gazdasági, erkölcsi, személyi következményeiről gyakorlatilag nem vesz tudomást. Akkor is hiányolja a zsidó önkritikát, amikor a magyar zsidóság már másodrendű állampolgár saját hazájában.

A háború kitörése után Németh László úgyszólván teljes publicisztikájával a magyar belső kohézió erősödését kívánja szolgálni. A “ki a magyar?” kérdése nála is felvetődik, oly módon, hogy feltételt szab az asszimilánsok befogadásához. Így ír 1940 elején: “A különféle asszimiláns csoportokat is hiba volna idegenvezető kolomposaikkal összetéveszteni. A nagy többség, mint mindig, itt is lézeng, s ha mi leszünk elszántabbak, hozzánk alkalmazkodik. […] A magyar szellem – legjobbjai szavában – sosem rekesztett ki senkit a magyarságból, aki igazán oda akart tartozni. De ez az »igazán«, ez az, amit be kell bizonyítani.⁵⁸ Megoldhatatlan szituáció: nyilván a nemzetiszocialista veszélyre utal itt Németh, de – másfelől – most sem tesz különbséget az asszimilánsok egyes csoportjai között.

Egyik előadásában (1940-ben)⁵⁹ megerősíti, hogy az egyetemi oktatásban “önismeret és világnézet szakjai” nem lehetnek közömbösek. “Itt nem lehet tűrni, hogy egy idegen líra – akármilyen tudományos mezben is – javainkból és gondolkozásunkból öntudatosan vagy öntudatlanul kiforgasson.” Úgy érzékeli, hogy az asszimiláció “az értelmiséget szétdobással fenyegető gonddá” nőtt. Elítélve az 1920. évit, most fordított gyakorlatú numerus clausust javasol: “Nem az a fontos, hogy az egyetemen hány százaléknál kisebb a zsidó, hanem, hogy hány százaléknál több az értékes magyar.”

A Magyar radikalizmus című cikk (1940 végén) érzékletesen mutatja a zsidótörvények politikai súlyát csak részben és csak későn felismerő, ámde a Magyar Nemzet körül szerveződő németellenes szellemi front lényegét és súlyát félreismerő, a hazai politikai realitásokat nem mindenben hitelesen interpretáló Németh László-i álláspontot. Régebbi írásaira visszautalva (ésszerű és humánus javaslatát idézve) írja itt a következőt: “A mi javaslatunk két részből állt: a nagy ipari üzemek és bankok nacionalizálása; emberiesség a kis zsidókkal. Ha ezt csinálják meg: a zsidók jelentősége annyire csökken a gazdaságban és szellemben, amennyi a zsidótörvény előtt volt a köztisztviselői karban. S mit csinált a két zsidótörvény? Kiszóratott egy csomó kis- és középzsidót, s bepumpált a helyébe egy csomó keresztényt; a tőke azonban megmaradt azoknak a halálra sértett embereknek a kezében, akikében odáig volt.” Ez az okfejtés e pontig világos és egyértelmű. A folytatás, a következtetés azonban – összhangban az idegen veszély tudatának felfokozottságával (sőt talán éppen ennek következményeképpen) – már téves, mivel a súlyos helyzetbe került magyar zsidóság és a Habsburg-legitimista Szekfű-kör együttműködésében nem a németellenességet, hanem a magyarellenességet érzékeli. “A zsidóság […] a zsidótörvényben, akarata ellenére is, pompás eszközt kapott, hogy mindazt, ami a nemzetben hozzá húz, de talán nem is húz hozzá, csak az érdekét, a félelmét vagy ellenszenvét osztja, megszervezze. Tudják, kik ragadtak be ebbe a keretbe. Körülbelül az, amit mint Habsburg-romot írtunk le, de igen sok író, művész s tudományosságunk igen nagy része. Ezek természetesen mindannak az ellenkezőjét csinálják, amit a magyar radikalizmus követel. A nézőpontjuk nem magyar, a szükséges reformok helyett egy bizonyos királyfiról álmodoznak […]”.⁶⁰

A második Szárszói beszédnek⁶¹ a zsidókérdést érintő részében a Magyar radikalizmus egy-egy gondolata jelenik meg újra: 1938-tól kezdődően a zsidóság reaktiválódott – mégpedig a zsidótörvények ellenhatásaként. Németh László a zsidóság végletes helyzetbe kényszerítése s a megbélyegzés kiterjesztése miatt fordul szembe – Szárszón is – az immáron számos módosítást, súlyosbító előírásokat tartalmazó zsidótörvényekkel. Ezek ugyanis “nem engedték meg, hogy zsidók legyenek a zsidók; az »őskeresztény« középosztályból kellett zsidókat bérelniük. Elmagyarosodott fél-, negyed-zsidókat szorítottak a megbélyegzéssel közébük. […] S most itt van egy béke, amelynek ők lesznek a súgói s ők lehetnek a kinevezett megváltói is.” A magyar zsidóság akarva-akaratlan két táborra szakadt, egy “szemérmes kultúratisztelő” és a vele szemben megerősödött “önkritikátlan, bosszúszomjas”, “shylocki” természetű csoportra, amely a megaláztatások revánsának lehetőségét és alkalmát várja.

Németh László a “Shylock”-metaforát – láttuk – a Hatvanyékkal 1934 tavaszán vívott csatájában használta először, mégpedig ugyanebben, tehát a leszűkítő, a megkülönböztető értelemben. Amikor arra intette a “csaták” nem zsidó nézőit, hogy ne azonosítsák Hatvanyékat a zsidóság egészével! Ámde 1943 nyarán, Balatonszárszón aligha lehetett számítani bármiféle szóeredet-kutatásra e fogalom körül (a rá következő nyáron még kevésbé), egyébként is: a történelmi szituáció (s benne különösen a zsidóságé) merőben más volt 1934 tavaszán mint 1943 nyarán.

S hiába törölte Az értelmiség hivatása című tanulmánykötetében, a Szárszói beszéd 1944-es újrakiadásában a hely és az idő komolyságához nem illő minősítést, ennek a beszédnek az évtizedek során mégiscsak ez a kitétele vált – ráadásul még el is torzítva –, igen sajnálatos módon, az egyik fő tartalmi vonásává.

Holott a Szárszói beszédben sem a zsidóság egy részét ért kritika (például a zsidó “reváns” kérdése) “tárgyalhatatlan”, szellemileg és történelmileg feloldhatatlan probléma, hanem ugyanaz a politikai érzéketlenség, mint amelyik ott van a Kisebbségben bizonyos pontjain (és egy-két más ponton) is. Mely jellegzetes zavart az elszigeteltségében rendkívüli módon felfokozódott magyarságvédő tudat (elhivatás) némelykor rosszul kontrollált működése, valamint a harmincas évek közepén a “shylocki” típusú zsidó származású magyar értelmiség részéről őt ért szokatlanul kemény támadások (amit persze Németh nem kevésbé kemény módon visszavert) miatti lerakódott fájdalom és keserűség együttesen okozta, motiválta.

De még itt sem, még ekkor sem a magyar zsidóság egészét kárhoztató irracionalitás, nem az a – Bibó István által leírt – hamis tudat, “amely a társadalmi valóság egy darabjáról görcsösen megrögződött, torz képet hordoz magában”.

1 Az értelmiség önérzete. = Magyar Út, 1942, 13. sz. (márc. 26.), 3. o. Néhány évvel korábban Németh ekként értékelte és jellemezte a magyar marxista baloldal helyzetét: “Nálunk számbavehető szocialista mozgalom nem volt. A szakszervezeteket egy elpolgárosodott, háború előtti, levitézlett csoport tartotta hatalmában. A mozgalom vadevezősei csaknem egytől egyig faji sérelmekkel telített zsidók; annak, amit de Man vulgármarxizmusnak nevez, a legtöbbjük egy még vulgárisabb fajtáját képviselte.” (Hendrik de Man: A szocialista eszme. = Tanú, 1936, I–II., 43. o.) Litván György egyik tanulmányában egy másik Németh László-megállapítást idéz: “Az ő szerencsétlenségük ugyanaz volt, ami a mienk: a zsidóság túl mohón vetette magát egy mozgalomba, amelytől a magyarság túl soká vonakodott.” (Egy különítményes vallomása.) “A jelenség – teszi hozzá Litván – természetesen nem sajátosan magyar, hanem jellegzetesen közép- és kelet-európai, de nálunk még ehhez viszonyítva is feltűnően magas volt a zsidók arányszáma a szocialista és más progresszív mozgalmakban, illetve ezek vezetésében. S itt a tendencia mutatkozott igazán vésztjóslónak.” (Litván György: “Magyar gondolat – szabad gondolat”. Nacionalizmus és progresszió a század eleji Magyarországon. Bp., 1978, Magvető, 64–65. o.) Borsányi György statisztikájából az derül ki, hogy az MSZDP zsidó pártvezetőségi tagjainak az aránya 1928 és 1937 között 40% körüli volt. (Borsányi György: Zsidók a munkásmozgalomban = Világosság, 1992, 2. sz., 150. o.) Erényi Tibor megállapítása szerint “a zsidó származásúak túlreprezentáltsága a munkásmozgalomban önmagában nem bűn és nem érdem: nemcsak magyar jelenség, Kelet-Közép-Európa más országában is megmutatkozott; a polgári fejlődés érthető velejárójaként.” (Erényi Tibor: Zsidók és a magyar baloldaliság. = Világosság, 1992, 2. sz., 155. o.)

2 Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. [1948]. In B. I.: Válogatott tanulmányok. III. k. Vál. Huszár Tibor, szerk. Vida István. Bp., 1986, Magvető, 705. o.

A magyarországi “rendszerváltozás” elhárította azokat a politikai akadályokat, amelyek a “zsidókérdés” tudományos kutathatóságát évtizedekig nehezítették. E keretek között még csak kísérletet sem tehetünk a tetemessé duzzadt legújabb szakirodalom tételes felsorolására, viszont néhány összefoglaló tanulmányra és monográfiára (valamint bőséges szakirodalmi bibliográfiájukra) felhívjuk a figyelmet. Volenszky Paula: Zsidóság és irodalom. = Kultúra és Közösség, 1987, 6. sz., 69–82. o. Zsidó identitás és asszimiláció Magyarországon. Marjanucz László interjúja Karády Viktorral a magyar–zsidó társadalomtörténet kutatásának kérdéseiről. I. és II. rész. = Mozgó Világ, 1988, 8. sz., 26–50. o. és 9. sz., 44–57. o. Gonda László: A zsidóság Magyarországon, 1526–1943. Bp., 1992. Domokos Mátyás: Nép, Volk, Peuple – akkor és most. Kérdező: Széchenyi Ágnes. [1993]. In D. M.: Hajnali józanság. Esszék, viták, elemzések. Bp., 1997, Kortárs, 35–67. o. Lackó Miklós: Zsidók a budapesti irodalomban. (1890–1930) = Budapesti Negyed, 1995, Nyár, 107–126. o. Századvég. Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok. Bp., 1997, Cserépfalvi. Komlós Aladár: Magyar–zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig. I–II. k. Bp., 1997. Múlt és Jövő. A határ és a határolt. Töprengések a magyar–zsidó irodalom létformáiról. Szerk. Török Petra. Bp., 1997. Dávidházi Péter: “Betegség, melynek Jézust köszönhetjük.” Egy parafrázis Németh László és Pap Károly párbeszédében. In Németh László irodalomszemlélete. Szerk. Görömbei András. Debrecen, 1999, Kossuth Egyetemi Kiadó, 193–234. o. Országos Rabbiképző Int. Ungvári Tamás: Ahasvérus és Shylock. A “zsidókérdés” Magyarországon. Bp., 1999, Akadémiai. Fejtő Ferenc: Magyarság és zsidóság. Zeke Gyula közreműködésével. Ford. Zeke Gyula. Szerk. Glatz Ferenc. Bp., 2000, MTA Történettud. Int. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Bp., 2001, Osiris. Nathaniel Katzburg: Zsidópolitika Magyarországon, 1919–1943. [1981]. Ford.: Hajnal Piroska. Szerk. Prepuk Anikó. Bp., 2002, Bábel.

Németh László a zsidósággal, az asszimilációval és a “magyar zsidó” szellemiséggel kapcsolatos állásfoglalásainak bemutatása a hetvenes évek végén kezdődött. A leginkább figyelemre méltó munkák e tárgyban a következők. Domokos Mátyás: A “Sorskérdések” sorsa. A szerkesztő töprengései. In D. M.: Ugyanarról másképpen. Esszék, kritikák. Bp., 1977, Szépirodalmi. Elsősorban: 386–389. és 393–396. o. Lackó Miklós: Egy szerep előtörténete. I. A fiatal Németh és a húszas évek. = Új Írás, 1979, 2. sz. Elsősorban: 17–18. o. Uő.: Németh László Babits Mihály vonzásában. = Új Írás, 1980, 1. sz., elsősorban: 50–51. o. Zimonyi Zoltán: Sorsok, sorsmetaforák. Németh László: Sámson. = Tiszatáj, 1985, 8. sz., 98–114. o. Lengyel András: Németh László Shylock-metaforája. Egy metafora értelme és eszmetörténeti szerepe. = Valóság, 1991, 8. sz., 56–74. o. Ungvári Tamás: i. m. a kötet számos részén. Gyurgyák János: i. m. elsősorban: 559–569. o. Dávidházi Péter: “Betegség, melynek Jézust köszönhetjük.” Egy parafrázis Németh László és Pap Károly párbeszédében. In Németh László irodalomszemlélete. Szerk. Görömbei András. Debrecen, 1999, Kossuth Egyetemi Kiadó, 193–234. o.

4 E témakörben a megítélés szempontjainak differenciáltságára is érdemes figyelnünk. Amíg a húszas években – például – (az Új reformkor felé [1928] című írásában) sommásan “pacsuli”-nak minősítette a polgárság kultúráját, addig a harmincas években – lényegesen kitágult világirodalmi tájékozottságának egyik következményeképpen – világos különbséget tesz a polgári kultúra valódi, illetőleg talmi értékei között. Egy helyütt arról ír, hogy Veres Pétert a marxizmus arra tanította, hogy “ami fölülről mint birtokvágy, flanc, érzelgősség a parasztközösségbe lecsorog: polgári kultúra. Amitől egy lépés csak odáig, hogy ez a polgári kultúra” (Emberek a nemzet alatt. [Tamási, Illyés, Veres.] = Tanú, 1936, I–II, 72. o.)

5 Ezzel kapcsolatban a Földessy Gyulának 1927. december 24-én írt levelét idézzük: “Mélyen tisztelt Uram! Az egyetlen momentum, ami tegnap esti szereplésem után büszkévé tesz, az, hogy ön is eljött, s őszinte kritikára érdemesített. Vagyok annyira jó emberismerő, hogy megismerjem, melyik vélemény mögött áll férfi, s melyiket kell az ember forgalmi árát megszabó, percenként változó semmiségként fogadni. Éppen ezért iparkodom néhány szóban tisztázni magam az alól a vád alól, amely kétségkívül oda fog a sarkamba tapadni, s ami legjobban fáj, jobb embereim ítélete mélyén is ott kísért. Senki sem moshatja le rólam, hogy a gyorsabb feltűnés kedviért konstruktívvá maszkírozott író vagyok, ember, aki a hebegő maradiság stilisztájává szegődtem. Ennek a szerepnek az ocsmányságával én leszámoltam. Az az egy vigasztal, hogy szerepem ősei közt Zrínyik, Pázmányok, Thökölyk találkoznak, akik két malomkő hatalom közt éppúgy a harmadikért, a magyarságért ügyeskedtek, mint én. Nem tagadhatom, hogy eredetileg filoszemita voltam. Zsidó iskolában, zsidó barátok közt nőttem föl, s ismerem e nép minden érdemét, kedvességét, szépre kaphatóságát. Engem, a díszgojt kényeztettek, reklámoztak, de sohasem fogadtak maguk közé. Állíthatom, hogy ezekben a 14–16 éves fiúkban már kész volt velem, a baráttalan, őszintén vonzódó fiúval szemben a fajiság kínai fala. Egy nagyon frappáns eset, amely az én elfogulatlanságom számára szinte megdöbbentő világossággal revelálta ezt az áthidalhatatlanságot, annyira hatott rám, hogy otthagytam régi iskolám, s az utolsó évre Budára jöttem. Később nagyon keveset érintkeztem zsidókkal, s üldöztetésük, a hajsza ízléstelensége, gyermekkori emlékem megint feléjük hajtották rokonszenvemet. Ekkor nyertem meg a Nyugat-pályázatot. Én nem kerestem, ki zsidó, ki nem zsidó közülük, s lelkes levélben írtam meg nekik az én nagy hitemet a magyar irodalom jövőjében, s hogy minden erőm egy új nemzedék felszínre hozásának akarom szentelni. A Nyugatnak ennyi magyarság sok volt. Ők novellámban a társadalom kíméletlen s már-már cinikus kritikusát vélték horogra kapni, s az idiótaság határát súroló fanatizmusra bukkantak. A Nyugat engem légmentesen elzárt fiatalabb íróktól, a Nyugat körébe, mely mindenkinek nyitva áll, sosem eresztettek be, ellenben ismételten föláldozták egy délutánjukat, estéjüket, hogy farkasszem-diskurzusokban az ő emberükké idomítsanak. Ez a lelki vesztegzár végleg elkeserített. Láttam, hogy akármilyen érdemei voltak a Nyugatnak a múltban, őköztük sosem tehetek semmit sorsos társaimért. Pedig Osvát Ernő akkoriban engem talán túl is értékelt. Épp ezért a legkíméletlenebbül nyomott víz alá, amikor látta, hogy nem használhat. Fél esztendeig ténferegtem kétségbeesetten, hivatásomból kizökkentve, s új vágányokat nem találva. S ekkor emelt föl a Protestáns Szemle. Egész sereg embert ismertem meg, akik a döntő dolgokról hozzám hasonlóan gondolkoztak, s érezték, hogy a két hazug Magyarország közt egy harmadikat kell föltámasztanunk. Sajnos, ezt a sok rokon érzést nagyon erélyes felsőbb gyeplők tartják féken, s ön nem képzeli, mennyi rossz percet okoztam azoknak a szerkesztőknek, akik elég bátrak voltak engem megszólaltatni. S mert választóvize szeretnék lenni az úgynevezett jobboldalnak. Egy progresszív, színmagyar bandériumot szeretnék leszakítani belőlük, s valamiféle heroizmust csiholni a megfélemlített emberecskékbe. Azt akarom, hogy a most bontakozó magyar tehetségek már otthont találhassanak, s egy zsidóktól és behülyültektől független magyar kórussá foghassuk őket. Akit tehetségnek tartok, azért árkon-bokron át küzdök. Erdélyi József és Tamási Áron pozícióját az én kritikáim erősítették meg. S elértem, hogy a Napkelet szabad kezet adott nekem egy pályázatban, amely, remélem, új íróneveket fog kiemelni a magyar közöny ködei alól. Ha volna egy olyan magyar szerv, amely a magyar demokrácia s a népet reveláló irodalom szerve volna, nem lenne, csak neki, tollam és tüdőm. Így azonban meg kell csinálni, ki kell verekedni! Talán egész íróenergiámat szétpazarlom ebben a harcban, de mi az egy az egész érdeke árnyékában! Gúny és piszok fog a nevemhez tapadni, de ha lesz tíz magyar író, aki gúny és piszok nélkül hághat a megillető helyre, akkor elértem a célomat. Tisztában vagyok vele, kik azok, akik ma szövetségesüknek tartanak. De én csak a jövőnek vagyok a szövetségese. S bár egyet-mást vissza kell nyelnem, olyasmit, amit nem hinnék, sosem mondok. S amit a zsidókról mondtam, csak egy hányada, amit gondolok róluk. S nem mondtam-e meg az igazat a másik végletről is? – Zrínyi nagy hős volt, de én ismerek más hősiességet is, mint száz arannyal a zsebemben kirohanni és elesni. Igaz tisztelettel: Németh László.” (PIM. Kézirattár. V. 30/1–36.)

6 A Nyugat húsz esztendeje. = Társadalomtudomány, 1926, 5. sz., 426–430. o. In Készülődés. A Tanú előtt. I. k. Bp., 1941, Magyar Élet, 82–89. o. (Németh László a Nyugat 20 esztendejéről beszél – 1926-ban. Ebben az évben azonban a Nyugat még csak 18 éves volt.) Itteni gondolatvezetése feltűnő hasonlóságot mutat Horváth János 1921-ben megjelent Aranytól Adyig című tanulmányának vonatkozó részével. (Jóllehet, erre sehol nem hivatkozik.) A Nyugat – írta Horváth – “zsidó és hangsúlyozottan filoszemita írók csoportosulása; kicsiben: egy zsidó beolvadással telített magyarság; egy végbement zsidó beolvadás. […] Azelőtt a zsidó származású író is egészen magyarrá, »nemzetivé« kívánt idomulni, most a vérbeli magyar is őneki udvarolt.” Az új irány, a Nyugat – szemben szellemi előd-ellenfelével, a nemzeti klasszicizmussal – nem állított fel pozitív normákat, kizárólag az írói szabadságra apellált. Mesterséges és eltorzított ellenfelet kreált a népies értékekből és azoknak védelmezőiből, akik szerint “magyar csak az lehet, aki paraszt”. Az új irányt – írja Horváth János – “irodalom alatti erők, faji ösztönök vezetik […]”. H. J.: Aranytól Adyig. [Bp., 1921], Pallas, 45., 46. és 51. o.)

7 Ignotus. [1927]. Készülődés I. k.: 350–362. o. Babits Mihály – Schöpflin Aladárhoz hasonlóan – magasra értékelte Ignotus költészetét: “a magyar poézis maradandó dokumentumaként” beszél róla, korántsem tartja viszont a Nyugat szellemileg meghatározó egyéniségének. “Szellemi nyomai – írja – bizonnyal meglátszanak a Nyugaton.” Ámde az igazi programadók Ady és Osvát voltak, ők sugallták a Nyugat törekvéseit, Ignotus csak segített azokat “diadalra vinni”. (B. M.: Ignotus versei [1917], ill.: Az Ignotus-ügy. [1937]. In B. M.: Esszék, tanulmányok. Szerk. Belia György. Bp., 1978, Szépirodalmi, I. k., 503–509. o. és II. k., 546–547. o.)

8 Faj és irodalom. = Napkelet, 1928, 1. sz. (jan. 1.), 33–34. o. Nem sokkal később Ignotus Faj és művészet címmel esszét ír a Nyugatban. A “faj”-on ő egyértelműen etnikumot ért. Azt írja, hogy “a nemzetben vagy a népben csak az visszhangzik, ami az ő véréből serkedt.” Hangsúlyozza, hogy “a művészet ott kezdődik, ahol a vérben, a fajtában, a nemzetben gyökeredzik […], s ki mentül egyénibb, annál tipikusabb megszemélyesítője fajtájának.” Offenbach zenéje például nem francia, hanem “penetránsan zsidó”. (Ignotus: Faj és művészet. = Nyugat, 1929, 11. sz. [jún. 1.], 717–718. o.) A “fajiság” művészetet, irodalmat motiváló ereje és az egyéni tehetség (az “alkat” szerepe) tekintetében markánsan különbözik Németh László, illetőleg Ignotus felfogása. Ebben az összefüggésben éppen nem Németh, hanem Ignotus helyezkedett a faj és a művészet közvetlen kapcsolatának az álláspontjára.

10 Költő és mecénás. Ady Endre és Hatvany Lajos levélváltása. [1927]. In Készülődés. I. k., 362–368. o.

13 Schöpflin Aladár: Ady és Hatvany. Az “Ady Endre kortársai között” című könyvhöz. = Nyugat, 1927, 22. sz. (nov. 16.), 701. o.

15 Komlós Aladár: Fajvédő volt-e Ady Endre? = Századunk, 1929, 5. sz. (máj.–jún.), 308–312. o.

20 Gellért Oszkár: Valami a végtelen sugarakból. = Nyugat, 1930, 4. sz. (febr. 16.), 311. o. Az idézett utolsó bekezdés csak itt, az első közlésben olvasható: Németh László köteteiből kimaradt. (Vö. Készülődés. I. k., 328. o.; Két nemzedék. Bp., 1970, Magvető és Szépirodalmi, 170. o. A minőség forradalma. Kisebbségben. III. k. Bp., 1999, Püski, 1562. o.)

21 [Komlós Aladár] Koral Álmos: Zsidók a válaszúton. Presov, [1920], Minerva Ny., 12–14. o. (Komlós szerint “Ignotus magyar nacionalista alapon áll. De szélső liberalizmusában öntudatlanul zsidó érdekekért harcol; s ahogy harcol, a dialektikája, a gondolatritmusa páratlanul zsidó.”)

22 Pap Károly. = Nyugat, 1931, 14. sz. (júl. 16.), 104–109. o. Az Ember és szerep (Kecskemét, 1934, Tanú) című önéletrajzában is érett és árnyalt véleményt fogalmaz meg Pap Károly művészetéről. “Pap Károly volt ismerőseim közt az első zsidó író, aki nem menekült a múlttól […]. Nem erőltette magyarságát, nem volt »franciás műveltségű« és nem próbált valami nemzet felettibe belefeledkezni. […] Neki a zsidóság: sűrített emberség volt; egy hányatott népben a föld minden népének a sorsa, a lélek mélyei és magasai szűk helyen – nemcsak szomszédságban, hanem rokonságban is.” (I. m. 128. o.)

23 Két nép. Hozzászólás Pap Károly zsidó sebek és bűnök című könyvéhez. = Válasz, 1935, 10. sz., 589–597. o.

28 Fenyő László: Fojtott virágzás. = Napkelet, 1928, 21. sz. (nov. 1.), 699–700. o. Magyar líra 1932-ben. = Tanú, 1933, IV. (jan.), 185. o. Pörje Sándor műbírálatai. = Tanú, 1934, VII. (febr.), 94. o.

29 Karácsony Benő: Pjotruska. = Napkelet, 1928, 10. sz. (máj. 15.), 784–786. o. (Lelkes László álnéven.) = Protestáns Szemle, 1928, 7. sz. (szept.), 531–532. o.

32 Osvát Ernő = Nyugat, 1931, 21. sz. (nov. 1.), 441–445. o.

33 Magyar líra 1928-ban. = Erdélyi Helikon, 1928, 1. sz. (máj.), 60. o. Mint oldott kéve. Sárközi György regénye. Nyugat, 1931, 24. sz. (dec. 16.), 664–667. o. Magyar líra 1932-ben. = Tanú, 1933, III. (jan.), 184. o. – Pörje Sándor műbírálatai. = Tanú, 1934, VII. 101–102. o.

35 Új regények. 38. l. Szomory költői nyelvének különlegességét más kritikusok is észrevételezték. Schöpflin Aladár azt írta, hogy Szomory “példátlanul szabados vakmerőséggel alakítja a nyelvet”, ez azonban költészete előnyére válik, mivel ezek a szabálytalanságok szuggesztívvé teszik verseit. (S. A.: A magyar irodalom a XX. században. = Nyugat, 1924, 11. sz. [jún. 16.], 761–804. o.) Szerb Antal szerint Szomory “a magyar nyelv pesti tájszólásában” írja verseit. A hagyományos magyar mondatszerkezetet tekintve valóban “nem ír magyarul” – ám éppen ez a különlegesség, ez a lebegés adja költészetének varázsát. (Sz. A.: Szomory Dezső: Levelek egy barátnőmhöz. = Pandora, 1927, 5–6. sz. [júl. 14.], 335–336. o., Máshol Szomory nyelvének “pesti-zsidó” vonásairól beszél. (Sz. A.: A magyar irodalom története [1934], 6. kiad. Bp. [1978], 482. o.)

37 Pörje Sándor műbírálatai. 97–99. o.

38 Három elbeszélő. = Tanú, 1933, IV. (ápr.), 241. o.

40 A Nyugat húsz esztendeje. 84. o. Magyar líra 1928-ban. In Kiadatlan tanulmányok. I. k. Bp., 1968, Magvető, 67. o. Gellért Oszkár: Valami a végtelen sugarakból. = Nyugat, 1930, 4. sz. (febr. 16.), 307–311. o. Magyar líra 1932-ben. 177–178. o.

44 Ignotus: Az idők mögül. “Kalangya”. = Magyar Hírlap, 1934. máj. 13. Az újabb társadalomkutatói vizsgálatok árnyaltabban fogalmaznak a zsidók és nem zsidók érdekszövetségéről a szellemi szférában a XX. század első évtizedében. Elsősorban a modernizációs törekvések pozitív hatását emelik ki e közös műhelyek működése fő érdemeként, “ahol általában a zsidók a szervezés és a nyugati modellek közvetítésének funkcióit, valamint a vállalkozói-finanszírozói funkciókat látták el, míg a nem zsidók a szellemi alkotás funkcióit. Példát erre az Osvát és Fenyő Miksa szerkesztette, de Ady, Móricz és Babits műveivel fémjelzett Nyugat mellett” könnyű találni más tudományos, ideológiai, kulturális együttműködésben is. Az elemző ugyanakkor azt is megállapítja, hogy: “Az asszimilációs hasonulás különös, új típusúan magyaros kultúrjegyeket termelt.” Ugyanis a zsidó (és más) asszimiláció “csak részben volt a hasonulás s jórészt az önálló fejlődés és kultúraalkotás folyamata, új típusú feszültségeket hozott magával a zsidók és nem zsidók viszonyában és magában a zsidóságon belül is, az aggregátum különböző »asszimilációs szintet« elért rétegei között.” (Vö.: Zsidó identitás és asszimiláció Magyarországon. Marjanucz László interjúja Karády Viktorral a magyar–zsidó társadalomtörténet kutatásának kérdéseiről. I. rész = Mozgó Világ, 1988, 8. sz., 41–43. o.) Tény tehát, hogy megjelentek az “új típusúan magyaros kultúrjegyek” – amelyek ellen Németh László szóban forgó kritikái irányultak, és az is kimondható, hogy a fentebb jelzett konfliktusok oda-vissza irányban elkerülhetetlenek, azaz természetes jelenségek voltak.

A Nyugat működésével és szellemiségével kapcsolatban Schöpflin Aladár azt írta, hogy “szerkesztői zsidók voltak, de legfontosabb munkatársai, akik legerősebb hangját adták, keresztények, akiknek a zsidó szerkesztők adták a legnagyobb teret, és elképzelhetetlen, hogy bármiféle zsidó szellemhez való hasonulást kívántak volna tőlük. Még elképzelhetetlenebb, hogy erre hajlandók és képesek lettek volna.” (S. A.: A magyar irodalom a XX. században. Bp., 1937, Grill, 150–151. o.) Szerb Antal szerint az eredmény, “melyet a Nyugat szellemi szabadsága legnagyobb képviselőiben létrehozott, nem abból állt, hogy a magyar irodalom nyugatibb lett, hanem hogy mélyebben és szabadabban magyar lett.” (Sz. A.: A magyar irodalom története. 484. o.)

45 Ember és szerep. 47. o. Újabban: Magam helyett. Tanulmányok az életemről. I. k. Szerk. Németh Ágnes. Bp., 2002, Püski, 275. o. (Az innen idézett passzus az életműkiadás vonatkozó kötetéből – Homályból homályba. I. k. Bp., 1977, Magvető és Szépirodalmi – kimaradt.)

46 Levele Fülep Lajoshoz. 1934. jún. 15. MTA Könyvtára. Kézirattár. Ms. 4589/77. Az Ember és szerepben ezt a – még az Osvát halála után kezdődött – konfliktust hasonlóképpen magyarázza: “Hatvanynak az fájt, hogy a Nyugatban, ahol idáig zsidó pincérek tálalták a magyar irodalmat, a kritika nem zsidó kezekbe került. Valamikor ők döntötték el, kiből lehet magyar író, s őt vették ki a hűségnyilatkozatot attól, akinek megengedték. Itt most írók jönnek, akik nem tesznek hűségnyilatkozatot, s úgy látszik, ők akarnak engedélyeket osztani.” (I. m. 112. o.)

50 Helyzetkép. 2. A telepítő mozgalom. = Tanú, 1934, VIII (jún.), 169. o.

51 “Hatvany szerint én kritikusi gyakorlatomban üldöztem a zsidó írókat. Ez a legtudatosabb hazugság, amit íróember leírt. Igaz, hogy a magyar életnek a közepéből és nem a perifériájáról néztem az irodalom jelenségeit, de ki volt figyelmesebb méltányolója a zsidó író nemes küzdelmének, aki művészetében nemcsak a kifejezés, de az idegen vérmérsékre szabott nyelv nehézségeivel is küzdött. Köztudomású, hogy legtöbbet felhányt »túlértékeléseimet«, melyeket én egyáltalán nem tartok azoknak, épp zsidó vagy zsidó származású írók javára követtem el. Hol a zsidó kritikus, aki Gellért Oszkárt többre becsülte, egy Pap Károly vagy Fenyő László útját nálam jobban egyengette. Ki iparkodott azt, amit mások idegennek éreztek bennük, hozzánk közelebb hozni. Fiatal zsidó írók, Gelléri, Pap Károly, Friss Endre, Vas István, ha hozzám fordultak, nem bíbelődtem-e műveikkel éppoly lelkiismeretesen, mintha a magaméi lettek volna? A Napkeletet, akkoriban utolsó menedékemet azért hagytam ott, mert két zsidó íróról, Fenyőről s Gellériről írt kritikámat nem akarták közölni. Lakásomat, mert tiszteltem, egy olyan íróval osztottam meg [Pap Károllyal – M. I.], akivel a saját fajtájabeliek egy asztalhoz sem igen akartak ülni.” (Egy különítményes vallomása. 281. o.)

54 Messziről. Válasz Szekfű Gyulának. = Tanú, 1936, III–IV, 128. o.

55 Két nép. Hozzászólás Pap Károly Zsidó sebek és bűnök című könyvéhez. = Válasz, 1935, 10. sz., 589–597. o. A röpirat újabban a Pap Károly művei sorozat 7. kötetében is megjelent, kiegészítve a műről szóló kritikák fontosabbjaival. (Pap Károly: Zsidó sebek és bűnök és más publicisztikák. [Bp.], 2000., Múlt és Jövő.)

57 Kisebbségben. Kecskemét, 1939, Első Kecskeméti Hírlapkiadó és Nyomda Rt.

59 Magyar felsőbboktatás. In Téli hadjárat. Kecskemét, 1940. Első Kecskeméti Hírlapkiadó és Nyomda Rt., 21–35. o. Egy másik – ekkori – cikkében azt javasolja: mondja ki egy törvény, hogy “középfokú iskoláinkban a helyek 60%-át magyar paraszt- és munkásgyerekekkel kell betölteni”. (Miért nem… = Kelet Népe, 1940, 2. sz. [jan. 15.], 7. o.)

61 [Szárszói beszéd] Németh László előadása. In Szárszó. Az 1943. évi balatonszárszói Magyar Élet-tábor előadás- és megbeszéléssorozata. Bp., 1943, Magyar Élet, 49. o.