A “világnézet-semleges” álliberális és az állami ateizmus örökségét hordozó posztkommunista politikusok, valamint a szolgálatukban álló médiumok egyre élesebben és idegesebben utasítják vissza a keresztyén történelmi egyházak politikai-közéleti szerepvállalását. Ennek megfelelően, nem kevésbé a román többségi nacionalizmusnak is “köszönhetően”, a magyar nemzetiségű román politikával szembeforduló és az erdélyi magyar önkormányzati mozgalmat kezdeményező Királyhágómelléki Református Egyházkerület összpontosított politikai támadások kereszttüzébe került.

Az egyházat és a közéletet illetően Makkai Sándor erdélyi református püspök ezeket mondotta:

“A magyarság mint nemzeti kisebbség szempontjából az egyházat a nemzeti eszmény őrének tisztelem. […] Azonban az eszményt sohasem szabad összetéveszteni a taktikával. A taktika nem az egyház, hanem a politikai párt dolga. Az egyháznak a magyar politikában is csak egy feladata lehet: őrködni azon, hogy a taktika az eszme szolgálatában álljon, annak legyen alázatos és hűséges eszköze, s ne emberi érdekeknek és hiúságoknak. […] Soha nem szabad okot adnunk arra, hogy bárki megvádolhasson minket nemzeti mivoltunk, örökségünk feláldozásával, alku tárgyává tételével, elárulásával.”

Áldott emlékezetű püspökeink, Makkai Sándor és Márton Áron hitbeli elköteleztetésével, a “nem lehet” és az “ahogy lehet” már-már feloldhatatlan feszültségekben élve mondjuk, hogy népe – hívei – ügyében, válságos helyzetekben az Anyaszentegyház nem hallgathat.

Amennyiben kellő erőnk és tisztánlátásunk van arra, hogy a hamisan fraternizáló román protokollum-politika szirénhangjaira ne üljünk fel, és az európai integráció köntösében jelentkező kozmopolitizmus és globalizáció kísértésének ne engedjünk – a tetszetősen megfogalmazott kérdésre a nyári szabadegyetem alcímének értelmében kell feleletet adnunk, mely ekképpen hangzik: integráció és nemzeti érdek.

Magyar nemzetiségű érdekszövetségünk – az RMDSZ – ehhez a román–magyar “elvtársi” politikához csupán asszisztál. Példának okáért a XIV. bálványosi szabadegyetemünkre rászervezett marosvásárhelyi Félsziget Hurrá Európa! című konferenciáján, mely a nemzeti kérdés teljes kikapcsolásával, “eurokomform” szórakoztató programjaival – a román és a magyar kormányzatok masszív támogatásával – hivatott magához édesgetni pénztől, ragyogástól és “Európától” megbóduló ifjainkat.

Kivel együtt és kitől különválva? – helyes formában ekképpen fogalmazható meg az alapkérdés.

Együtt Viorel Hrebencius SZDP-alelnök úrral, aki a székelyföldi eurorégió dolgában ekképpen fogalmaz?: “Éppen ezért az a mi következtetésünk, hogy erről a témáról 2007 után beszéljünk, ha még egyáltalán aktuális lesz.”

Együtt az RMDSZ párt-nómenklatúrájával, melyet túláradó elvtársi örömében az SZDP idézett főkorifeusa ekképpen magasztal?: “Most azonban a forradalom után 13–14 évvel az RMDSZ megszavazta az Alkotmányt. Ez szenzációs üzenet mindenki számára.”

Meghiszem azt, hogy “szenzációs”, hiszen a román nemzeti érdek oldalán íme együtt van Viorel Hrebenciuckal Markó Béla. És együtt van egymással szövetségi elnökünk és Mircea GeoanŃ külügyminiszter, akik egyként támadnak az erdélyi magyar önkormányzati kezdeményezés ellen. És együtt vannak velük Octav Cosmâncă, az RKP KB volt káderese, valamint Ion Sasu SZDP-alelnök, Elena Ceauşescu egykori kabinetfőnöke, s vele együtt az egész SZDP-be beolvadó Szocialista Munkapárt…

Magyar oldalon együtt találjuk a státustörvény fő modósítóit, Medgyessy Péter miniszterelnököt, valamint Kovács László külügyminisztert, aki arra buzdít bennünket, hogy: “merjünk kicsik lenni” – oldalukon Markó Bélával, aki törvénymódosításukhoz ekképpen szól hozzá: “Minden várakozásunkat felülmúlta a módosítás” – talán arra célozva, hogy kimaradt a szövegből az össznemzet fogalma.

“Nem a magyarigazolványtól vagyunk mi magyarok. A mi magyarságunkról igazolványt senki sem tud kiállítani, mert az nem ettől függ. Az igazolvány értelme az, hogy élhess a kedvezménytörvény biztosította jogokkal.”

A felsorolt példák és idézetek magukban hordozzák a kiindulópontként feltett kérdésre adandó helyes választ. Együtt csak azokkal lehet és szabad haladnunk, akik erdélyi magyar érdekeink dolgában nem alkusznak, akik tetszetős kompromisszumok vagy a hangzatos “kooperáció” örve alatt – tudva vagy tudatlanul – erdélyi magyarságunkat nem szolgáltatják ki sem Bukarestnek, sem Budapestnek, sem a kisebbségeket globalizáló európai integráció diktátumának.

Ehhez az elvi kikötéshez ragaszkodva, együtt vagyunk viszont azokkal a román barátainkkal, akik saját nemzeti érdekeiket nem a mi rovásunkra kívánják érvényre juttatni. Azokkal, akik elismerik a történelmi valóságot, és felismerik, hogy a magyarság tudatos megsemmisítésére irányuló trianoni korszakot lezárva, a korlátozott – belső – önrendelkezés joga, akár a Gross-jelentés alapján hozott Európa Tanács-i határozat értelmében, megilleti a romániai magyarokat.

A közel másfél évtizede tartó bálványosi folyamat a román–magyar párbeszéd részeseiként ebben a szellemben köszöntöm román barátainkat. Andrei Marga rektor úrral együtt idézem Eugen Ionesco véleményét, aki azt mondta: “Közép-Európa fejlődése a román–magyar kapcsolatok rendezésétől függ”.

1945–46-ban, a készülő párizsi békeszerződés befolyásolására irányuló bizonyítási kényszer és politikai belátás késztette a korabeli román kormányzatot arra, hogy erdélyi magyarságunknak párját ritkító engedményeket tegyen. A kedvező politikai konjuktúrának köszönhetően a Magyar Népi Szövetség – az akkori RMDSZ – ekképpen érhette el, hogy egy csapásra létrehozzák a Bolyai Tudományegyetemet és a csángóföldi magyar iskolarendszert, 300 új iskolát állítsanak fel Dél-Erdélyben, és helyreállítsák az összes lehető erdélyi magyar és felekezeti iskolát.

Egyik interjújában találóan állapítja meg Kónya-Hamar Sándor, hogy: “Az erdélyi magyar társadalomban kísértetiesen ismétlődik minden, ami a két világháború között történt. A többségnek most is, megint sikerült éket vernie az erdélyi magyarság különböző törzsei, érdekcsoportjai közé.”

Az akkori sokat kárhoztatott és a hatalom előtt denunciált “egységbontók” élén nem más és nem kisebb személyiség, mint Márton Áron állott. Rólunk nélkülünk ne határozzanak – hangoztatta a püspök, aki az erdélyi magyarság elismert vezetőjeként mutatott rá arra, hogy: “az erdélyi magyarság érdekvédelmét kisajátította, mintegy monopolizálta egy szűk kommunista csoport”. 1946. április 29-én Márton Áron és a vele együtt aláíró Vásárhelyi János református püspök, valamint Szász Pál, Korparich Ede és Lakatos István közös memorandumban hozták tudomására a párizsi békekonferenciának, hogy az MNSZ kiáltványa nem a magyar nép véleményét tükrözi. Gyulafehérvár püspöke az ugyanazon évi csíksomlyoi búcsún politikai beszéddel felérő prédikációban szállt síkra az erdélyi magyarság valós érdekei és önkormányzati jogai mellett. Mindhiába. Még a korabeli magyar kormány – akkor még magyarbarát – fellépése sem használt, hiszen Tătărescu külügyminiszter okkal érvelhetett ekképpen Párizsban: “Szeretném itt, Önök előtt aláhúzni, hogy a magyar kormány álláspontja teljesen ellenkezik a Romániában élő magyarok álláspontjával.”

Mai küzdelmünk tétje összehasonlíthatatlanul kisebb. Még bár azokat a jogokat sem képes az RMDSZ kitűzni, illetve kivívni, amelyek Groza idejében megvoltak. Erdély sorsáról és jövőjéről megfeledkezve, holmi paragrafus-háborúra szorítkozik, megalkuvásban és az önfeladás terén dicstelen elődszervezetét meszsze felülmúlva.

A történelmi-politikai párhuzam kézenfekvő. A jelenlegi román kormány az integráció 2007-es határidőpontjának kényszere alatt tesz kisebb-nagyobb engedményeket, és engedélyez jócskán megnyirbált kedvezményeket. Hatalomközelben tanyázó politikai elitünk pedig már-már hagyományos politikai vaksággal tölti be szánalmas szerepét a kizárólagos román nemzeti érdekek szolgálatában, a romanizáló és homogenizáló román nemzetstratégia megvalósításában.

Az 1940-es évekhez képest az 1989 utáni állapot nyitott. Nem vetül reánk a mindent eltipró bolsevizmus árnyéka. Ebben a változott helyzetben, az akkorinál összehasonlíthatatlanul előnyösebb nemzetközi-európai politikai környezetben nekünk Márton Áron örökségét kell vállalnunk, és néhai Nagy Gézával, valamint – a Magyarországon élő – Katona Szabó Istvánnal kell szavaznunk, akik a Százak Tanácsának ama öncsonkító ülésén egymagukban mertek szembeszállni a megalkuvásra hajlott, jóhiszemű többség szavazógépezetével.

Az európai integrációnak akár nyerteseivé, akár veszteseivé is válhatunk. A széles körben propagált hiedelmekkel ellentétben az integrációs előnyök nem eleve garantáltak. Nem szabad hiszékenynek és balekoknak lennünk. Rolf Ekeus EBESZ-kisebbségügyi főbiztosra kell hallgatnunk, aki, még mielőtt a tagjelölt országok csatlakozása megtörténne, átfogó uniós kisebbségvédelmi rendszer kiépítését sürgeti, mert ellenkező esetben a többségi nacionalizmusok – esetleges – felerősödése “katasztrofális következményekhez” vezethet.

Azon töprengek, vajon én vagyok-e a legidősebb kolozsvári tollforgató? Ahogy végignézek az irodalmi prérin, alighanem enyém az öregség trófeája. Nincs miért búslakodnom. Életem értelme az írás. Több mint ötven éve. Írtam meseregényeket, családregényeket a gyerekeknek az erdélyi életről. Másfél évtizeden át ironikus vígjátékokat Erdély hétköznapjairól. Darabjaim sikerének, közönségsikerének a titka, hogy időnként olyasmit mondtam ki a színpadon, amiről az emberek beszélni sem igen mertek. Van néhány betiltott darabom is. Olyasmi ez, mint frontharcosnak a sebesülés.

Az idő sürget. Mire ez az írás megjelenik, már átléptem a nyolcvannyolcadik évembe. Tetszik, nem tetszik, én vagyok az utolsó kortárs.

A hársfák… a kolozsvári Farkas utca százados hársfái… A bástyás falú, öreg kálvinista templom kapuja fölé borulnak. Visszhangozzák: “Erős várunk nékünk az Isten!” Tavaszidőn a gyöngéd hársfaillat simogatja az ókollégiumot, ahonnan kétszáz éven át zengtek Szenczi Molnár Albert zsoltárai.

– Akiknek kedve van hozzá, tanulja meg a verset – tanácsolta –, gazdagabb lesz tőle.

Hogy volt-e kedvünk? Versenyben tanultuk Csokonait, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, és ragyogott a szeme annak, aki elszavalhatta valamelyiket az osztálynak. Sok-sok évtized telt el azóta, de az Áprily által belénk oltott költemények nagy részét mai napig is mondogatom magamban.

– Valahogy úgy érzem, születőben van bennem egy gondolat, vagy talán inkább egy hangulat. Föltámad a vágyakozásom, hogy verssé formáljam. Esténként sétára indultam a Farkas utcai hársak alatt. Ilyenkor születtek meg rendszerint a verset elindító sorok. Hogy példát hozzak fel, így kezdett alakulni egy tavaszt köszöntő versem:

Áprily Lajos elgondolkozva bólintott, de volt valami a mosolyában, amiből megértettem, a szomorúság örök útitársa a költőnek.

Megkísérlem felvázolni egy napját – ha ez egyáltalán lehetséges. Ha tehette, sztánai erdei, mesekastélyra emlékeztető házában, a Varjúvárban töltötte az éjszakákat. A hajnali vicinálissal jött be Kolozsvárra, de előzőleg végigjárta béresével az istállókat, mert Károly bácsi többek között szenvedélyes és nagy tapasztalatú állattenyésztő is volt, tartott lovat, pompás paripát, teheneket, mindenből a legjobbat, legszebbet. Az igazi jó gazdát arról lehet megismerni, hogy nemcsak gondozza, de szereti is az állatait. Mikor egyszer hajnalodáskor leszálltam a vonatról Sztánán, hogy tiszteletemet tegyem Károly bácsinál, kivitt az istállóba. Megsimogatta a lova nyakát, hallgatta vidám nyerítését.

Folytassuk a napot! A vonaton beszédbe ereszkedett utazókkal. Mindig akadt ismerős, de ha nem, akkor ismerkedett. Külön művészet volt, ahogyan szóra bírta őket. Valóságos falusi parlamentet alakított, és naprakészen ismerte az emberek hangulatát. A miénket is. Faggatott bennünket, ismerni akarta a húsz-huszonöt évesek gondolatait. Ő maga csak azután hozakodott elő véleményével. Amit mondott, azt hetekig őröltük magunkban, még odavetett megjegyzéseit is, mert tudtuk, hogy azokban is sarkalatos igazságok rejtőznek.

Miután leadta óráit, rendszerint a református püspökségre sietett. Főgondnok volt, de ez nála nem tiszteletbeli címet jelentett, hanem kemény munkát, hiszen Kós Károly elsősorban építész volt, a nagy magyar építőművészek egyike. Állandó gondja volt a református templomok, intézmények javítása, átépítése. Gondja volt a katolikus, unitárius, lutheránus templomokra is. Ezeket joggal az erdélyi magyar kultúra kincseinek tekintette. Nem akarok túlozni, de évente legalább nyolcszor-tízszer végigutazta Erdélyt. Régi falusi templomok átépítőivel tanácskozott, ő maga újakat tervezett, úgy átlagban négy-öt építész munkáját végezte el. Talán észre sem vette, hogy milyen rengeteget dolgozik.

A püspökségről – ha belefért az idejébe – fölment az Erdélyi Szépmíves Céh-hez. Szerkesztette az Erdélyi Helikont, grafikai szempontból rendbe tette a kiadó munkában levő könyveit, tárgyalt Bánffy Miklóssal, akiről akkor már egyre többen tudták, hogy Erdély egyik legjelentősebb írója. Ha Kemény János Kolozsváron volt, az irodalom pénzügyeiről tárgyaltak. Mert Kós Károly azoknak is szakértője volt. Úgy tudott alkudni az erdélyi magyar irodalom érdekében, hogy a velencei kalmár is megirigyelte volna. Alig jutott ideje, hogy hazamenjen ebédelni, de úgy három felé már megjelent a belvárosi kávéházban. Ez volt a fiatalok órája. Ifjú költők, kezdő tanáremberek, újságírók itt vártuk, és alig ült le közénk, fiai közé, máris nekivágott az időszerű kérdéseknek. Kedvelte, ha vitába szálltak vele, mert mindig a szellemi küzdelemben tudta legszikrázóbban megfogalmazni a gondolatait.

Kós Károlynak sok barátja és tisztelője volt, de ellensége is. Ha ezeket sorolnám fel, oldalakat tölthetnék meg velük. Csak egy példát mondok el. Ezt is röviden. 1940 után tanársegédi állásba segített a kolozsvári magyar egyetemen egy fiatal román műtörténészt, Sorban Rault. Ugyanez a Sorban példát mutatott embertelenségből: 1944 után vad, gonosz támadást intézett pártfogója, Kós Károly ellen. Fellázította a bukaresti sajtót és a politikusokat. Elnémították Kós Károlyt, még a nevét sem volt szabad leírni. De Kós Károly ezt is kiállta. Legyőzhetetlen volt.

Miután velünk, fiatalokkal kibeszélte magát, átment a Fő tér szemközti sarkán álló kávéházba, amelynek eredeti neve New York volt. Ez a név gyakran változott, hol magyarra, hol románra, de azért mindenki csak New Yorknak nevezte. Itt székelt az éltesebb meg nevesebb írók, újságírók asztala, a legendás hírű Dumaposta. Ez valóságos csatatér volt. Itt ütköztek meg a politikai és irodalmi ellenfelek, mert volt mindkettőből elég. De másnap újra összeültek, és újra fellángolt a vita. Ilyesmi is csak az akkori erdélyi közéletben jöhetett létre. Kós Károly legfeljebb egy órát ült a kávéházban, hajlandó volt mindenkivel eszmét cserélni, de szólította a kötelesség. Volt még három-négy találkozója irodalmi vagy építészeti ügyekben. Rendszerint hazakísérte egy-két fiatal tisztelője. Egy ilyen alkalommal mondtam el neki:

– Eriggy, menj, te! Nincs nekem időm ilyen hiábavalóságra!

Ha a huszonnégy órát meg lehetett volna kétszerezni, kiderült volna, hogy Kós Károly a költészetnek is mestere. Még fiatalkorában írta meg verses krónikáját Attila királyról. Maga véste fába a betűket, és minden páros oldalt egy remekművű, színes fametszet ékesítette. Nemcsak írta, véste, de a maga által összeállított gépén ki is nyomtatta a krónikát. Este hazaérve bekapott valami vacsorafélét, mindig szerényen étkezett, aztán fél kilenc tájt bevonult a szobájába. A felesége türelmesen egy órán keresztül várta, de aztán betört a szentélybe.

Szívügye volt a maga tervezte, építette sztánai Varjúvár. A környéken lakó néhány rossz szomszédja, akik éveken át megjátszották, hogy tisztelő hívei Kós Károlynak, és gyakran kérték támogatását, tanácsát 1940–44 között, ’44 őszén úgy gondolták ezek a mérgezett lelkű atyafiak, hogy eljött a leszámolás ideje. Fejszével, fáklyával ostromolták meg a Varjúvárat, tűzre, vérre szomjasan.

– Leckét kaptam az erdélyi történelemből.

Szeretett sétálni, és mindig akadt kísérője. Néha tízen, tizenöten is. Gyönyörűséggel magyarázott a régi Kolozsvárról. Nemcsak a fontos személyiségek tetteit és sorsát ismerte, de még a százötven-kétszáz éves pletykákat is. Ezeket is komolyan vette, mert jellemezték a régi kolozsvári életet.

Ránéztem, és vártam a magyarázatot, mert csak sejtettem, milyen gondolat rejtőzik a furcsa megállapítás mögött.

– Van itt mindenféle ember. Ezen azt értem, hogy minden szakmából való. Hogy példát mondjak, ma reggel két órán át eszmét cseréltem Európa egyik legjelesebb címertantudósával. A főúri címerek után most a tisztes ipar címereit kutatja.

– Bizony. Mindent tud, amit a címerekről tudni lehet. A heraldika tudománya a kisujjában van. Még a román királyi család címerét is ő tervezte. Azért ez nem semmiség. Hol vannak még ilyen mesterei a zöldségtermesztésnek, mint Kolozsváron, a Hóstátban? Legfeljebb a franciáknál.

Mondjam meg őszintén, Kelemen Lajos elfogultan szerette Kolozsvárt, és még annál is jobban a levéltárat. Nem ok nélkül. A hazai meg külföldi kutatók gyakran látogatták az egyre gazdagodó levéltárat.

Ennek a gazdagodásnak a forrása Kelemen Lajos professzor volt. Bejárta egész Erdélyt, felkutatott minden régi kúriát, átnézte a pántos ládákban őrzött több száz éves okmányokat. Leveleket, iratokat böngészett, és aminek történelmi értéke volt, vitte Kolozsvárra. A századfordulón, 1900-ban, 40 ezer darabot számlált az Erdélyi Múzeum Egylet gyűjteménye. Kelemen Lajos nagyszerű szervezőmunkájával elérte, hogy “az erdélyi társadalom, az erélyi népek történeti életének gyűjtőhelye lett a levéltár – írta egy másik nagy tudós, Szabó T. Attila, a nyelvész. – Magyar, román, német, zsidó, örmény, szláv iratok várják a kutatókat. Addig is, Kelemen Lajos foglalkozik velük. Folyékonyan olvassa a két-háromszáz éves okmányokat, és a régebbiekkel is megbirkózik. Sok száz cikkben, tanulmányban számol be kutatásairól.” Mikó Imre, a jogtudós vallomása róla: “Nem láttam még történelemkutatót, aki olyan mélyen átélte volna a múltat, és annyira meg tudta volna eleveníteni.”

A rádió mellett ültünk, bekapcsoltuk Budapestet meg a nyugati adókat. Nem lehetett otthon egymagunkban hallgatni az ötvenhatos magyarországi eseményeket. Megjött Gy. Szabó Béla is, Júliáék bizalmas barátja, a nagy fametsző művész. Aztán nemsokára koppanások hallatszottak a folyosóról. Már ugrottunk is, nyitottuk az ajtót, mert tudtuk, hogy Kelemen Lajos botjának kopogását halljuk.

Az erdélyi tudományosság nagy öregje nem ült le. Egy ideig botjára támaszkodva, kihúzott derékkal figyelte a rádiót. Gyötrődött, izgult ő is velünk, de nem mutatta. Mi, honfiak lévén, kiadtuk lelkesedésünket, szorongásunkat, kétségbeesésünket. Még káromkodtunk is.

Kelemen Lajos hallgatott. Egy félóra is eltelt, mire úgy érezte, hogy szólnia kell. Koppantott egyet a botjával. Szeretném idézni, de az azóta eltelt közel ötven esztendő elmosta a szavakat. A lényegre viszont emlékszem.

– Ti arról vitáztok, mikor jön az amerikai segítség. Megmondhatom: semmikor. A rádióban handabandáznak, de a kisujjukat se mozdítják. Szerződésük van a ruszkival. Minket Moszkvának ajándékoztak. Az ő jobbágyai vagyunk.

Mindenki így nevezte: diri bácsi. Mert szerették és tisztelték. Istenáldotta színházszervező volt, márpedig ez nemcsak rendkívüli tehetséget és kitartást kívánt, de bölcs türelmet is. Dr. Janovich a Hunyadi téri Magyar Nemzeti Színház vezetője volt. Tudta a kötelességét, parádés előadássorozatokkal örvendeztette meg Kolozsvár közönségét. Van olyan Shakespeare-darab, amit csak a kolozsvári Nemzeti Színházban mutattak be. Különlegességekkel kedveskedett a nézőknek, régi iskoladrámákat kutatott fel és adatott elő. 1911–12-ben magyar drámatörténeti sorozatot mutatott be, százötven esztendő húsz nevezetes színpadi művét adatta elő, és külön hódolt kedvenc szerzőjének, Csíki Gergelynek. (Az ő műveiből doktorált a kolozsvári egyetemen.) A következő évadban, 1913–14-ben antik drámasorozatot vitt színpadra, de bemutatott modern darabokat is. Csak úgy mellékesen filmgyárat létesített. Volt olyan filmje, amit Japánban is bemutattak. Az ő filmgyárában tanulta meg a rendezést két, idővel világhírre jutott művész, Kertész Mihály és Korda Sándor.

Gazdag ember volt? Az, lélekben is. Nagy színészek sora nevelkedett Kolozsváron, akik később Budapestre kerültek. A román rendszer 1918-ban megszüntette a kolozsvári Magyar Nemzeti Színházat. A diri bácsi egész vagyonát föláldozta. Átépíttette a roskatag nyári színkört, és megszervezte a kolozsvári magyar színházat. Kitűnő színtársulatot szerződtetett, prózai és zenés tagozatot, sikert sikerre halmozott, de mindez rengeteg pénzbe került. És mikor Janovich Jenő vagyona maradékát is ráköltötte a színházra, kurtán-furcsán kivették a színházat a kezéből.

Janovichnál forgatta első filmjeit Korda Sándor, aki Angliában a London Film világcég tulajdonosa lett. Nem feledkezett meg egykori mesteréről. Ha jól tudom, az angol filmek romániai terjesztését a diri bácsira bízták, illetve formailag a diri bácsi feleségére, Poór Lilire, a nagy tragikára, a kolozsvári magyar színház büszkeségére. Ifjan ő volt a Tragédia Évája, majd Gertrudis a Bánk bán-ban. A diri bácsinak pedig maradt ideje arra, hogy megírja a kolozsvári magyar színjátszás történetét.

Akkoriban színikritikus voltam, a Pásztortűznél és a Keleti Újságnál. Interjút készítettem Janovich Jenővel. Így kezdődött az ismeretségünk, ami a nagy korkülönbség ellenére barátsággá mélyült. Tanítványának tekintett. Ha jól érezte magát, és sütött a nap, telefonált értem, és kisétáltunk a kolozsvári Pantheonba, a Házsongárdi temetőbe. Meg-megálltunk nevezetes személyiségek sírjánál, és a diri bácsi az emlékeit idézte. Felmentünk egészen Brassai Sámuel, a polihisztor síremlékéig, és ott pihentünk a hatalmas fák alatt. Gyakran felkerestük a színész-sírokat is.

Engem meg az a megtiszteltetés ért, hogy még aznap fölkeresett a szerkesztőségben, és hívott, hogy legyek segítőtársa. Lelkesen vállaltam, de egyelőre a szerkesztőségben kellett maradnom. Párthű munkatársak ugyan kerültek az újsághoz, de a szerkesztéshez is kellett értsen valaki. Egy ideig még nem számított, hogy pártonkívüli voltam, és az is maradtam.

Sajnos, nem lehettem Janovich Jenő munkatársa. A színháznyitó ünnepi előadás rendezése közben öreg szíve nem bírta a hajszát. A Házsongárdban nyugszik, a magyarok többi nagy halottja közt.

Szegény gyereknek született, az Egyesült Államokban. Édesapja, Kemény István, szakított családjával, és kivándorolt az USA-ba. Ipari munkás lett, majd tisztviselő. Korai halála után amerikai felesége átköltözött gyerekeivel Erdélybe. Jánost a nagyapja nevelte Alsójárában. A család kívánságára a bécsi egyetemre iratkozott be. A Kemény-vagyon birtokosa gyermektelenül halt meg. Az óriási Kemény-birtok örököse Kemény János lett. 1923-ban beköltözött a marosvécsi kastélyba.

Az ő sorsa nem a Midasz királyé volt. Tudta, mit kezdjen a nagy vagyonnal. Az erdélyi magyar irodalom szervezésére, támogatására, fejlesztésére költötte a pénzt. Nem próbálom számba venni, hogy Kemény János hány jelentős irodalmi alkotás megjelenését biztosította. Döntő része volt az erdélyi magyar irodalom felvirágzásában, de ezt ő soha egyetlen szóval sem emlegette. 1926 nyarán hívta meg első alkalommal marosvécsi kastélyába az erdélyi írókat. Huszonhat író vendégeskedett nála, és ott indult el az Erdélyi Helikon szervezkedése. Sokmilliós adományával és tanácsadóként nagy műveltségével, kitűnő ízlésével nyújtott gyakran láthatatlan segítséget olyan költőknek, íróknak, mint Reményik Sándor, Bánffy Miklós, Tamási Áron, Nyirő József, Karácsony Benő, Dsida Jenő és még sokan mások. Az erdélyi írók Kemény János támogatásával váltak népszerűvé az anyaországban is.

Marosvécs volt az otthona minden esztendőben az Erdélyi Szépmíves Céh írótalálkozóinak. A Kós Károly tervezte kőasztal köré telepedtek. A vécsi beszélgetésekről, vitákról minden évben írásban is beszámoltak. Ez a néhány nap erdélyi íróparlament volt, még akkor is, ha az ellenzékiek távol maradtak. Talán ettől szikráztak a marosvécsi viták.

1944 után, mikor ismét változott a világ, a Marosvásárhelyen szervezkedő Székely Színházban vállalta a dramaturgiai irányítást. Tanácsadója volt a színház igazgatójának, akit 1940 után még ő szerződtetett Kolozsvárra. Tanácsai nélkülözhetetlenek voltak a Székely Színháznál. De ez nem volt elég. Vakbuzgó, tudatlan káderek eltávolították Kemény Jánost a színháztól. Az igazgató talán megvédhette volna.

A vásárhelyi Színművészeti főiskola tanárai szívós küzdelemmel kijárták, hogy Kemény János lett a színiakadémia könyvtárosa. Mondjam-e, hogy voltak, akik ez ellen is tiltakoztak. Főleg a cigány építőbrigád tagjai. Küldöttségük felkereste a színiakadémia igazgatóját. Visszakövetelték Kemény Jánost. A szóvivőjük kijelentette: “addig volt jó élet nálunk a brigádban, amíg velünk volt a méltóságos báró úr”.

Változott a helyzet, mikor Sütőék képes újságához meghívták Keményt a kultúrrovat vezetésére. Tíz éven át dolgozott a lapnál, és írta a regényeit.

Közben államosították a Kemény-birtokot. A fejedelmi erdőrengeteget. Kemény János sokat járta egykori erdőit. Az egész Székelyföld egyik elismerten legjobb vadásza volt. Hajdani birtokának falvait is gyakran fölkereste. Levett kalappal várták. A havasiak mindvégig uruknak tekintették Kemény Jánost, úgy szólították, hogy “Gazdánk”. Vele osztották meg gondjaikat, és amit Kemény János tanácsolt, azt megfogadták.

Az útra magammal vittem egy-egy könyvét. Elsőnek a humorában és szelíd szomorúságában egyaránt megragadó Kutyakomédiát. Egészségi állapotáról való érdeklődés után rátértem a frissen újra olvasott regényére. Fölragyogott, és kérdezte, milyen gondolatokat, érzéseket váltott ki belőlem a könyve. Szívesen beszélt arról, hogy mire készül, mit akar még megírni, ha az Úristen engedi. Hívő kálvinista keresztény volt.

Minden látogatásnál egy-egy újabb Kemény-kötet. A harmadiknál már rájött, hogy becsalogatom az írói vallomásba. Ezt is szívesen vette. Utolsónak a Kakukkfiókák-ról beszélgettünk. Ez önéletrajzának kezdete volt, a gyermekkor. A legfontosabb, a csodálatos irodalomszervező munkáját felelevenítő fejezetek már nem készülhettek el. De nemzedékek emlékezetében maradt meg Kemény János, az erdélyi magyar irodalom nagy mecénása.

Marosvécsi temetésére seregestől jöttek el a magyar írók. Ott volt a környékbeli román falvak népe is a Gazda sírjánál. Cigány brigádtársai hangosan siratták.

Szoros barátság volt köztünk. Gyakran látogattunk el műhelyébe. Úgy emlékezünk reá, amint emeleti kis szobája ablakához tolt munkaasztalánál ült. Csodáltuk, hogyan siklanak csillogó, éles szerszámai a falemezen. Napi hat-nyolc órát töltött fametszéssel és rajzolással.

Örömmel fogadta látogatóit. Szívesen beszélt művészete titkairól. Néztük, amint eszközeivel hajszálfinom vonalakat húz, vagy szerszámot váltva mély árkokat vés a fába. Gyakran jött el hozzánk. Mesélt nekünk és gyermekeinknek világjáró utazásairól.

Első rajzai Reményik Sándor folyóiratában, a Pásztortűzben jelentek meg. A fedőlap gyönyörű pásztortüzes képe már az ő alkotása volt. Az akkori művészvilág érzékenységére jellemző, hogy az erdélyi folyóiratok és könyvkiadók azonnal fölfedezték, és ellátták munkával. Akkor már Kolozsváron élt, és 1932–33 telén bemutatkozott a Károly Gáspár Irodalmi Társaság kiállításán.

Kós Károly kitűnő érzékkel biztatta a fiatal illusztrátort, hogy kísérletezzen fametszéssel.

Első metszetkönyve, a Liber miserorum már a fametszés művészetének mesterét mutatja be. Közben elvégzi a képzőművészeti főiskolát, és a harmincas évek második felében bejárja Olaszországot, Görögországot, Bulgáriát, Dalmáciát. Mit tanult művészi vándorlásai alatt, hogyan tökéletesítette, nem a technikáját, mert az már mesteri volt. A művészi látásmódja gazdagodott. Új, egyre gazdagabb világot tükröző metszetei bizonyítják, hogyan tágult számára a világ.

Közben Petőfi János vitézét, Arany Toldiját illusztrálja, meg Csokonai Lilláját.

Nem ismert pihenést, szenvedélyesen dolgozott. Mintegy összegezve eddigi munkásságát, 1949-ben kiadja nagy metszetgyűjteményét 25 fametszet címmel.

Ez az elmélyült lelkű művész a humornak is mestere volt. Még pályája elején megkért bennünket, akkor még fiatal házaspárt, hogy öltözzünk székely gúnyába. Mosolyából már sejtettük, hogy mire készül. Másnap már székely ruhába jelentünk meg Gyénél. Kiállított a szoba közepére.

Művészi szomjúsága nem ismert pihenést. Sorra látogatta Belgiumot, Mexikót, majd hazatérőben Németországot, Ausztriát. Ellátogatott Oroszországba, Finnországba, Kolumbiába. Hogy is hagyhatta volna ki utazásaiból Kínát, ahol ezeréves emlékei vannak a fametszésnek. Gy. Szabó Béla nagyszerű, művészi útikönyvet írt Kínáról, ahol úgy fogadták a művészek, mint elsőt az egyenlők közül.

Említsem meg a Templomok a viharbant. A kolozsvári Fő téri Szent Mihály-templomot és a Farkas utcai református templomot fogja össze egyetlen képbe, a vihartépte fák között. A metszet jelképes volta nyilvánvaló.

Egyre nagyobb feladatokat vállalt. Dante Isteni színjátéka és a Biblia Jelenések Könyve élete utolsó szakaszának legnagyobb feladatai. Remekműveket alkotott.

Júniusban zártuk le utolsó félévünket évfolyamtársaimmal a Károli Egyetem vallástanár szakán. Öszvéreknek számítottunk a teológiai fakultáson, hiszen nem lelkészi, hanem tanári pályára készültünk mindannyian. Némi féltékenység is vegyült némelyekben az idegenkedéshez, mert a párhuzamosan végzett bölcsész szak egy másik világhoz kötött bennünket. Ennek a jól-rosszul leplezett ellenszenvnek köszönhetően lettünk összetartóbb közösséggé. Elválásunkat egy vacsorával igyekeztünk vidámabbá tenni, s – ahogy ez keresztények között szokás – lelkünk táplálékáról is gondoskodtunk. Mivel az én lakásom bizonyult a közlekedés miatt legalkalmasabb helyszínnek, az áhítat megtartását is vállaltam. Ritkán vetemedem ilyesmire, a Szentírás magyarázásának nemcsak szépségét, felelősségteljes voltát is ismerem. Tettem ezt mégis azért, mert pár nappal előbb kaptam kölcsön egy kazettát. Egy bűbájos rádiófelvételt tartalmazott. A Kossuth rádió délelőtti irodalmi műsorai között szerepelt akkoriban Milne Micimackója, ennek utolsó fejezetét rögzítette egy kedves ismerősöm. Az egyetemi évek lezárásával együtt járó világvége-hangulatban a mese szinte letaglózott üzenetével. Azonnal megtaláltam az összejövetelünkhöz illő textust. Íme:

Szégyen vagy sem, megkönnyeztem ezt a párbeszédet. Róbert Gida – feledjük el most egy kicsit a szerzőt – a lényegre tapintott. Megkezdődik a felelősségteljes élet, az iskolai feladatok elvonják őt ezután hűséges medvéje társaságától. Az álomfáktól zöldellő Erdő és a fantázia által életre keltett játékok otthona, az Elvarázsolt Völgy háttérbe szorul ezentúl. A lélek tevékenységét, a gyermeki világteremtő játékot felváltja az ésszerűséget követelő munka. A sok hasznos feladat közé azonban óhatatlanul belopódzik majd a szikár racionalitás szörnyszülöttje is: a Semmi. A kisfiú ösztönösen érzi a veszélyt, s azt is, hogy ez az ellenség gyönyörű otthona elpusztítására tör. Nem csoda, ha erőt vesz rajta a szorongás. Micimackó ugyan nem érti barátja aggodalmának okát, de szeretete vigasztaló erő. A fiú is ráérez, hogy erre van a legnagyobb szükség. Egy jó barátra, aki ugyan nem sokat töpreng, de annál ragaszkodóbb. A véges medveész nyilván sosem foglalkozott még a lét kérdésének ontológiai és ontikus megközelítéseivel, ahogyan Róbert Gida sem. A felnőttkor azonban veszedelmesen közel már, előszele az a szomorúság, mely a világot szemlélő gyermeket utolérte. Gond és félelem. A jövő hátborzongatóan idegennek tűnik, s nincs más lehetőség, mint belefogódzni egy kedves mancsba, s elindulni akárhová. Menni, s megmaradni gyermeknek. Elvégezni az iskolát, dolgozni, felelősséget vállalni, de közben megőrizni az álmokat, a játék örömét, a legbelső szabadságot. Van egy másik út is, de arról most ne beszéljünk. Túlságosan is ismert, nagyon sokan járnak rajta, és a sötétbe vezet. Épeszű gyerek kerüli a sötétséget.

Mi riasztotta meg annyira Róbert Gedeon szívét? Az, ami Martin Heideggerét is. A Semmi. A Nichts, mely elé szerinte a szorongás állít oda bennünket, hogy felismerjük végességünket. Azt, hogy meghalunk, s azt is, hogy itt bizony “a lét a tét”! Nem általános értelemben, hanem személyesen az egyes emberé. A létező személyé, aki létére kérdez rá. De vajon mindenki kérdez-e? Heidegger szerint csak az “van”, aki kész szembesülni egy sor – számunkra igen kellemtelen – kérdéssel. Aki nem hallgattatja el lelkiismerete hangját, tulajdon léte gondját vetve el magától az önelhagyással. Az tekinthető hitelesnek, aki szabad mindarra, amivé lehet, aki felismeri hivatását, s kész vállalni azt. Ennek a felismerésnek feltétele a halállal való szembenézés. Tudatosítása annak, hogy ez a tény csak az öngyilkossággal is felérő öncsalással rejthető el gondolkodásunk elől. A hazai értelmiség fülébe 1929-ben kiáltotta bele Kodolányi Gyula azóta nevezetessé váló mondatát: a hazugság öl. Magzatokat, nemzetet, szerelmet, kultúrát. A sor folytatható lenne a végtelenségig, csak elő kell bányásznunk hozzá szótárunkból mindazt, ami a klasszikus értelemben vett érték kategóriájába tartozik. Nevezhető-e gondolkodásnak az, mely nem számol a halál lehetőségével? Valóságos élet-e az, amelyik belevész “a véletlenszerűen előtolakodó lehetőségekbe”? Róbert Gida és Heidegger szerint nem. Egyediségünk, a saját halálunk által elszigetelt jelenvalólétünk függ attól, hogy a Semmit csináljuk, vagy azt, amit létünk megértése során felismerünk: egyszerű sorsunkat teljesítjük be.

A gyermek szorong, s ezt jól teszi. Nem mintha nem lenne éppen elég a depressziós fiatal. Ez a szorongás (Angst) az a képességünk, mely nélkül nem tudnánk megragadni az egész lehetőségét. Ennek hiányában beérnénk a törekedéssel is. Az is tény – s ezt sem szabad elhallgatnunk –, hogy ez a fajta igényesség elmagányosodással is együtt járhat. Erről azonban a magányosságából ércnél maradandóbb emlékművet építő Németh László írt így egy helyütt: “Jobb elvadulni, mint hazudni. A vadállat fogai közt tartja az üdvösséget. Csak az ejti ki, aki hazudik.”

Ezért nem mondhatunk le a kérdezés lehetőségéről, a felelősségvállalás terhéről, a mások létének gondozásáról. A félelmen túllépő féltő alapállás szükséges ahhoz, hogy a létező megértse saját létét, felismerje annak értékes voltát. Így válik lehetővé az is, hogy mások hibáztatása helyett a maga bűnösségével nézzen szembe. Bűne csupán az, hogy van. Létével adós. Ha minderre kész, füle is alkalmas lesz a hívás meghallására, a lelkiismeret szavának megértésére.

Róbert Gida aggodalma tehát nem alaptalan. Már Jézus Krisztus is így figyelmeztette tanítványait búcsúbeszédei egyikében: “…mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” A Megváltó az igazi szőlőtő metaforájával arra a titokzatos kapcsolatra mutat rá, mely létük, küldetésük feltétele. “Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik” (János ev. 15,5–6). Ez a kölcsönös egymásban lét – reciprok immanencia – biztosítja az éltető nedvkeringést, mely által a szőlővesszők fürtöt érlelhetnek. Minden egyes vessző külön-külön kapcsolódik a tőkéhez, a maga egyedi módján, saját rostjaival. Gyümölcs nélkül azonban csak terhelik a tőkét, a gondos szőlősgazda eltávolítja a haszontalan vesszőket.

A metafora jelentése világos. A Jézus Krisztussal való közösség az a létmód, mely valós és értelmes élettel ajándékozza meg az embert. A szőlőskert gazdájának nevezett Atya azért küldte el a Fiút, hogy a testi és lelki halál átkával sújtott emberiséget ismét magához emelje egy új létformába. A βιως mellett megjelenik a ξωη, a vegetatνv mellé társul a szellemi létezés esélye. A sorsválasztás nehéz és nemes feladata.

Egyedül ebben az Én–Te-viszonyban képes a teremtmény saját rendeltetését betölteni, “jó gyümölcsöt teremni”. Ez válik azután önmeghatározásának alapjává, erőforrásává, céljává. Ily módon ébredhet rá céltévesztettségére. A bibliai bűnfogalom egyik meghatározása a kilőtt nyílhoz kapcsolódik. Mivel nem találta el a célt, “bűnös”. Akárcsak a gyümölcsöt nem érlelő vesszők. Túl messzire vezetne, ha a szőlővesszők felelősségét kezdenénk firtatni. Jézus itt nem az eleve elrendelésről beszélt, mégsem hagyta bizonytalanságban hallgatóit afelől, hogy a gazda le fogja metszeni a felesleges hajtásokat. Miközben ezzel eszkatológiai távlatot nyitott, a folytonos készenlét érdekében a várható vég idejét nem határozta meg. A metszőollót, az ítélet eszközét sem adta tanítványai kezébe. Mindegyikőjüknek – s ez ránk is vonatkozik – a saját életét kell átvizsgálnia. Az egyetemes céltévesztettség – vagy közismertebb szóval az eredendő bűn – “antagonistája” az autentikus lét. Jánosnál a krisztusi logosz, mely megtisztítja az Ige hallgatóit, bennük új értelmet hoz létre.

Nem szükséges az evangéliumok üzenete és az egzisztencialista filozófia között tökéletes párhuzamokat keresnünk. Csak néhány gondolat egybecsengését kívántam szíveinkig eljuttatni akkor este. Hiszen a Jézus nélkül semmit sem cselekvő ember hasonlóképpen elveszett, vegetáló lény, mint Heidegger man-ja. Arctalan, jövő nélküli, akárki.

Mára a Zöld Angyal szárnyát megkötözte, seregeit kaszával, fűnyíróval megregulázta, és újra mészfehérrel jelölte ki az enyészet határait a hálás és gondos utódnemzedék.

Már-már idilli állapot, gondolhatnánk, ha nem tudnánk a pusztulás és a pusztítás más démonairól. A sztereotípiákról, amelyek egyenként lopják ki a színeket az elevenségből, vagy arról, amely a kicsikart igazságot korhoz, adott helyzethez kötvén szűkíti annak érvényét, hovatovább több igazságot is megenged ugyanabban a tárgyban. Aztán arról, amely gőggel, szellemi fölényérzettel, mindentudással, jobbantudással tölti el az aktuális jelent, s meg is dicsértet bennünket önmagunkkal: milyen szép és helyes, hogy költőinket múzeumba rakjuk.

Múzeumokra, emlékházakra szükség van: az emlékezet, az alkalmak fontos, nélkülözhetetlen intézményei. Ám hogy mire emlékezünk, az alkalmat milyen tartalommal töltjük meg, korántsem mindegy. Nem mindegy, hogy a szoborrá merevedett költő előtti tiszteletünkkel, hódolatunkkal akár egy születésnapi megemlékezés alkalmával ismételten elparentáljuk-e Nagy Lászlót, vagy pedig kísérletet teszünk-e arra, hogy újra átéljük a hiteles szóért folytatott egyszerre hétköznapi és heroikus küzdelem katarzisát, hajlandók vagyunk-e, van-e bátorságunk a Nagy László-i gondolatok tovább gondolására.

1925 – egy család itt, a felsőiszkázi faluvégen, amely elszántan küzd a nyomorúsággal; hitelt vesz fel, földet vásárol, iszonyú nehézségek árán törleszti az adósságot, amit csak húsz év után sikerül a háborúból megmaradt üsző árából végül kifizetni. Elképzelem azt a földöntúli hatalmakat megillető hangsúlyt, ahogyan a Bank szó hangozhatott. Nagy László segíti képzeletemet, hiszen még ötven év után is nagy kezdőbetűvel írja.

Nem ismerős-e mindez? És az, ami ezután jön. 1945, a nagy hitek és remények ideje. De minél erősebb a remény, annál keserűbb a csalódás. Hányszor is? Viszonylag könnyen regisztrálhatóan háromszor. Mindig akkor, amikor a kérdés az volt, mi hogyan képzeljük el jövőnket, hogyan kívánjuk berendezni saját világunkat. S kiderül, senkit sem érdekelnek sorskérdéseink, de még csak a véleményünk sem. Az illegitim és állegitim hatalmak parádéjában csak felvonulókra, zászlólengetőkre és hűséges szavazókra van szükség.

Nagy László költői karaktere kezdettől fogva egyedi, mással össze nem téveszthető. Ez a karakter a hatvanas évek közepétől jelentős módosuláson megy át, amely átalakulás legfontosabb eredményének magam a világ egylényegűségének felismerését, magas szintű költői megfogalmazását tartom. Persze nem magát a puszta gondolatot vagy az újnak sem éppen új filozófiai tételt tekintem annak. A gondolat, a tétel következményeiben válik Nagy László költészetében drámaian valóságossá. Mert a világban a Kozmosztól az elemi részecskékig egyazon rend, a teremtés rendje uralkodik, s ha valaki bármelyik szinten avatatlan kézzel nyúl a dolgokhoz, a teremtés egyetemes rendje ellen vétkezik.

Innen, ezáltal érthetjük meg, amit sokan nem értettek, és nem értenek ma sem, s ez még a jobbik eset, mert vannak, akik gúnyolják érte: azt a szent haragot, arkangyali dühöt, amely e változó költői arculat immár állandósult eleme lesz. Ezzel perel, ezzel ítél, és ezzel sirat mindig, amikor gazemberek vagy csak ostobák által pusztul az élő, legyen szó akár a kerítés mellé fészkelt fácánról, akár a nagy látomások mítoszi lováról.

S ha megértettük, tegyük fel mindjárt a kérdést is – ellökve magunktól a túlságosan direkt aktualizálás esetleges vádját: vajon nem vagyunk-e túlságosan elnézőek, meddig erény a béketűrés, és hányszor lehet megbocsátani? Hazudozóknak, farizeusoknak, többszöri átnyergelőknek, Életfa-vágóknak, országot testében, lelkében, szellemében dobraverőknek. “Más ügyekben, ha megundorodtam valamitől, azt nem etették meg velem újra.” Mi vajon hányszor esszük meg?

2003 júliusa, aratásidő most is. Ma sem tudni, aki arat, kinek arat. Talán a “Bank”-nak. Elcsigázva nézzük a négy éve tartó aszálytól táblákra repedt földet, a kiégett füvet, a koravén akácot. Este bekapcsoljuk a televíziót, és bár tudjuk, hogy aki beszél, az hazudik, már nem lepődünk meg semmin. Nyoma sincs a tizenhárom évvel ezelőtti lelkesedésnek. Élünk a nemrég szabadon eldobott szabadság paradoxonában, vezetékek és bűvös csatornák civilizációs vívmányoknak mondott és hitt pórázain rángva.

Van vélemény, amely szerint mérnököt a tervezett alkotás, orvost a gyógyult beteg, költőt a verse minősítheti csupán, az, hogy az illető milyen volt magánemberként, idő múltán senkit sem fog érdekelni igazán. A személy addig él, amíg a reá emlékezők is élnek még, aztán fakulni-torzulni-legendásodni kezd a kép, sértetlenül csak az marad meg, ha megmarad, amit az egykoron volt ember hátrahagyott – az is tőle függetlenül immár. Balassi otrombán erőszakos, Petőfi izgága, Ady gőgös s nehezen kibírható, József Attila egyenesen kibírhatatlan, Babits meg kicsinyes és sértődékeny ember volt állítólag, de mindez nem fontos ma már, ellenben hagyatékuk e nemzet vagyonának a részévé lett mindörökre. A színész “építőanyaga” a szó, amely elszáll, mint tudjuk, helyzete s fennmaradásának esélye ezért még nehezebb talán. Nem igazán tudom milyen ember volt Déryné, Lendvai Márton vagy Jászai Mari, még a korban hozzánk közelebbi Csortos Gyuláról se nagyon (olvashattam róluk persze), de annyi bizonyos, hogy nevük legendaként, a színháztörténeti és a nemzeti mitológia részeként él bennünk tovább. Sinkovits Imrének is ez lesz majd a sorsa, erről vita nem lehet, de néki – szemben az említett nagyságokkal – van már egy nagy előnye. A film- és hangszalagok nemcsak művészetének jó részét, hanem emlékeit, vallomásait is megörökítették, aztán a minap itt élt közöttünk még, százak (ezrek) ismerhették nemcsak a színészt, hanem személyében az embert is.

Jómagam nem ismertem őt, ám – egyetlen alkalommal – beszélgettem vele vagy negyedórát. A véletlen eset szót sem érdemel, ám a bennem rögzült élmény olyannyira egybevág e Spangel Péter szerkesztette kötet vallomásainak többségéből sugárzó képpel, hogy mégis muszáj előadnom. 1998. december 8-án “találkoztunk” a Magyarok Házában, a tízesztendős Hitelt köszöntő ünnepség előtt. Tél volt, a kabátomat a színpad mögötti szobába vittem. Sinkovits egyedül ült a sarokban, s Sütő András általa fölolvasandó szövegét lapozgatta. Elnézést kértem, mondtam egy illedelmes “jó estét”, mire ő fölpattant, s szinte tárt karokkal jött felém: “Szervusz! Ó, de régen láttalak!” Máig meggyőződésem: összekevert valakivel. Színpadon, itt-ott verset mondani is többször láttam-hallottam ugyan, de kezet nem fogtunk, s szót sem válthattam vele soha. “Emlékeznék, ha már találkoztunk volna” – mondtam esetlenül, de csak hajtogatta: “de, de, nem tudom hány éve (évtizede) ismerjük egymást, igaz – s láttam, hogy kezd elbizonytalanodni – a neved, a neved az nem ugrik be hirtelen…” Megmondtam, mire ő azonnal reagált: “Hát persze, persze, írtál a Hitelbe, a Czine Miskáról meg a fociról is.” Tévedésére rájöhetett, de e reánk pottyant szituációt – s nem hiszem, hogy mindez csak a színészi rutinjából fakadt – egy szemvillanás alatt tette otthonossá, s a régi barátok oldottságával csevegtünk perceken át. “Mennyi idő van még a kezdésig?” Jó tíz perc, addig rágyújtok, mondtam. “Van gyufád? Akkor én is elszívok egyet”. “Te dohányzol?” (valóban nem tudtam róla). “Ajaj – legyintett a levegőbe –, közel hatvan esztendeje. Még a cserkészetben kaptam rá.” “Hogy nem ártott a hangodnak?” “A jófajta vörösbor megtartja.” Kiderült, hogy zalai vagyok, ő meg majdnem az, s kinyílt lélekkel beszélt, beszélt Zaláról, a Göndöcs-rokonokról, a “vizihorvát” őseiről, még a futballról is pár mondatot (tőlem tudta meg – boldogan nevetett –, hogy nemcsak Széchenyi Istvánnal, de az aranycsapat Kocsis Sándorával is egy napon született), s kérdezte, hogy van az akkor már nagybeteg Czine Mihály. A cigaretták végigégtek, szóltak, hogy kezdeni kéne, s mi egymás hátát lapogatva búcsúztunk el. Nem beszéltünk meg találkozót, nem is láttuk egymást többet.

Mondhatnám, életem nagy pillanata volt, hogy megérinthettem ezt az embert, de semmi ilyesmit nem éreztem akkor, s nem érzek azóta sem. Szerencsés alkat vagyok: ha rokon lélek vagy a jó szív sugárzását érzem igen gyorsan oldódom-barátkozom, de nem lettem rajongó természetű, senki nagyság vagy híresség közelsége nem képes lázba hozni vagy “megrendíteni” (művész úrnak vagy művésznőnek például még senkit sem szólítottam eddig, s “professzorurazni” sem tudok). Meglehet, ez is segített, de e rövid találkozás derűje nem nekem volt köszönhető. Én még embert nem láttam addig, akiből – hiába kopott a fordulat, máshogy mondani nem tudom – így ömlött volna a kedvesség s a szeretet. Nem arról van szó, hogy Sinkovits Imre “közvetlen” volt s barátságos (ilyen más ember is lehet), s hogy nem látszott rajta semmi “művészies” póz (ilyen színész is van még), hanem arról, hogy a természetességnek s a már-már természetfölöttinek tűnő ős-tisztaságnak oly tökéletes kevercse sugárzott belőle, amely úgy nyűgözi le az embert, hogy menten szabaddá emeli. Lényében a másodpecek alatt előtűnő s azonnal derűvé oldódó esendőség meg a szituáció parancsához hajszálpontosan illeszkedő lelki emelkedettség s az alázatos figyelem egyszerre volt jelen: semmi kétség, hogy arra a tíz percre a kettőnk “találkozása”, együttléte lett számára a legfontosabbá, bármifajta érdek vagy számítás nélkül. Hiszem, ha tíz vagy húsz esztendeje ismer, akkor is pontosan így beszélt vagy viselkedett volna velem, hihetetlen otthonosságérzet vette körül, szívét s lelkét kinyitotta, de nem kedveskedően bűbájos, hanem csodaszerűségében is egyszerű volt inkább; olyan, mint egy hegycsúcs, egy vízesés vagy egy szál virág. Se “szerencsét”, se “kitüntetést”, se “megtiszteltetést” nem éreztem én akkor, csak örömet és megnyugvást: él egy ember közöttünk, aki önmagával azonos a végtelenségig, olyan, amilyenné – Jézus óta legalábbis – mindannyian lehetnénk akár, hogy ne csak háború, de veszekedés se legyen itt e földön.

Spangel Péter ötletét (amely – mint az utószóból kiderül – Gombos Katalin javaslatára formálódott ilyenné) és könyvét ezért (is) érzem telitalálatnak. A kötet nem a színészről, hanem az emberről vall ugyanis, akinek – “törvényszerű véletlenséggel” – a színészet volt a mestersége történetesen. Túl a dokumentumokon – három interjú, néhány levél meg egy csokornyi újságcikk – több mint félszáz emlékezést, vallomást, naplórészletet és búcsúztatót olvashatunk itt ezúttal, de nem “szakmabeliek” mondják el a magukét. Színházi ember kettő szólal meg mindössze – ők (Gombos Katalin és a verseket közlő Sinkovits-Vitai András) családtagok –, a Kállai Ferenc fölolvasta búcsúbeszédet pedig Szakonyi Károly írta. A művészt – Pilhál Györgyöt kivéve – személyében is jól ismerték, barátként tisztelték, emberi, morális igazodási pontnak tudták valamennyien, ez a tény aztán nagyon is átüt a sorokon. Püspök, író, költő, politikus, egykori halálraítélt, orvos, mérnök, zenész, szobrász, építész, sportember, iskola- és cserkésztárs tanúságtételével szembesülhetünk többek között, de a “civil” szakmáknak csak annyi a jelentősége ebben az esetben, mint annak, hogy a könyv hőse – szintén “civilben” ha tetszik – a magyar színjátszás históriájának nagyjai közé tartozott. Teremtmény voltunk lényegéről, létezésünk leginkább elementáris – e földön a születéssel és a halállal keretezett –, mindannyiunkra egyaránt érvényes formájáról van szó e kötetben ugyanis: Emberek beszélnek az Emberről, elemző-tudálékoskodó igyekezet és cifra magamutogatás nélkül. A közölt szövegek információértéke, “mélysége”, mondhatnám, a színvonala eltérő persze – van aki a maga (jogos) fájdalmairól beszél leginkább, s közhelyes fordulatok is akadnak itt-ott –, de e vallomások szívbéli őszinteségét vitatni aligha lehet: mintha a vallók lelkét – törvényszerűen (!), hisz a legtöbb szó épp erről esik – írás vagy interjú közben a barát, a hős szelleme “szállta volna meg”. Mert a Sinkovits-jelenség titka nem volt titok – aki példájára fogékonyan került a közelébe, azt érezhette: hitet, hazát elárulni, hűtlenné vagy rossz emberré válni szégyen itt e földön. Meglehet – tisztelet a nem kevés számú kivételnek –, erre épp a “szakmán kívüli” (a színi világot át- és körülfonó, érdek- és ízlésdiktáló, sőt hatalomérvényesítő körülményektől nem befolyásolt) emberek az érzékenyebbek?

Az emlékezések tónusát, a szavak fűtöttségét a minapi veszteség drámája is formálja-emeli persze, a hűvösen analizáló reflexióknak sincs nyoma természetesen, de nem csak azért, mert a kegyelet pillanatai amúgy sem alkalmasak az ilyesmire. Se szeri se száma a túláradó – néha már-már “kitakaródzónak” tetsző –, az elhunyt művész lényét szinte emberfeletti magasságokba emelő fordulatoknak, de a manapság eluralkodott, “való világos” ájulat ízeit (és ízléstelenségét!) azonban egy pillanatra sem érezni soha. Másról van szó ugyanis. “Egész este hallatlan meghittség uralkodott a két család között. A bizalom, a sugárzó szeretet és még valami csodálatos dolog: az emberi magatartásnak az a fajta megnyilvánulása, amit nem lehet sehol sem megtanulni, hanem amelyet az ember a génjeiben örökölt, felülről kap. Az a fajta szeretet, amely kötelezi is az embert arra, hogy sugározzon belőle a testi-lelki jóság” – emlékezik Bartis Ferenc. “Imre igazi, nagyszerű ember volt, nagyságát nem lehet szavakkal kifejezni” – írja Illyés Mária. Aztán: “…aki Sinkovits Imre közelébe került, a szó legnemesebb értelmében nagy úrral állt szemben. Nagy belső rend és fegyelmezettség párosult benne az emberi gyengeségek iránti hatalmas megértéssel” (Kisida Elek). “Szívének tiszta akarását, kicsorduló lelkének teljességét adta nekünk” (Erdősi Katalin). “Olyan erőt képviselt – nemcsak művészileg, hanem erkölcsileg és emberileg is –, hogy nem lehetett az őrületbe kergetni…” (Papp Lajos). “Imréről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Nagyon sokat vesztett vele a nemzet. […] bízom abban, hogy amíg olyan emberek élnek ebben az országban, akik letéteményesei Sinkovits Imre magyarságának, nemzeti érzelmének, előbb-utóbb megtisztul ez a nemzet” (Wittner Mária). Ez a legutóbbi idézet a Sinkovits-féle életvezetési és magatartásmodell ama – persze le nem választható – “részére” is utalhat már, amely e megejtően karizmatikus személyiséget (és annak emlékét) olyannyira vonzóvá – az e “modellt” avíttnak vagy ellenszenvesnek vélők szemében pedig olyannyira taszítóvá – tette az utóbbi évtizedekben.

Páger Antal, Tolnay Klári vagy Mensáros László színészóriások voltak, ebben biztos vagyok. Hogy Sinkovits Imre “mekkora” volt, ezt nem tudnám megmondani. Úgy vagyok vele, mint a hazámmal, az anyámmal vagy a gyerekeimmel. “Akkorák” amekkorák, de lecserélhetetlenek és megtagadhatatlanok, egy vagyok velük, amíg csak élek. Belőlük nőttem ki, belőlem nőttek ki, részeim, éltetőim, mint a belélegzett levegő. A hazám “csak az enyém”, de úgy, hogy a másokéi is persze, akárcsak a történelmünk, a hitünk vagy a hőseink, akik eszméletünket, ragaszkodásunkat, emberi és nemzeti méltóságunk zsinórmértékét adják önzetlenül – amíg és ahogy adhatják, s amíg van erre “vevő antennánk”. Sinkovits Imre hős volt, az is marad, emberként és színészként egyszerre. Hős egy olyan korban, amelyben a hősök léte mintha-mintha már zavaró lenne inkább. Hősöket – akik egyek velünk, hiszen önmagunk és közösségünk reményeit példázzák valamiképpen – csak a teljes (akár metafizikával is érintkező) világképet legalább nyomaiban még őrző korok teremthetnek ugyanis, a széthullt evidenciák ideje erre alkalmatlan. Ez utóbbi a gondosan “fölépített” sztárok kora – nemcsak a művészvilágban természetesen. A sztár egy elénk vetített vonzó vágykép csupán, amit az imádó szeretne “megérinteni”, de azonos sohasem lehet vele, hiszen – ellentétben a hőssel – nem belőle “nőtt ki”. A hős mindig a “kihordó” közösségé, a sztárnak még “nemzetisége” sem kell, hogy legyen, csak rajongói vannak. A hőshöz való viszony morális értelemben is értékképző, a sztárhoz való vonzalomnak ilyen szerepe nincsen, lényege (föladata?!) az illúzió fölkeltése és fönntartása. A hős létezési formája azt üzeni, hogy mi egyek vagyunk, s “velünk az erő”, a sztáré azt, hogy te is sikeres lehetsz (már avval is, ha rád mosolygok, ha “megérintesz”) – ami persze hazugság. A hős “terem” szinte, egy ép tudatú közösség emlékezetének, reményeinek és tartásának a sűrítménye, a hozzá való kötődés kitágítja a személyiséget, és nemes igényeket ébreszt; a sztárt “csinálják”, csodálata függővé tesz, és agresszív önérvényesítésre szólít inkább.

Nos, Sinkovits Imre – magatartásával, sugárzó emberségével meg a játékával is persze – a személyiséget nem lebontani, de kitágítani, gazdagabbá tenni akarta. Tette mindezt egy olyan korban (is), amely – évtizedek óta immár – a személyiség fölolvasztására, az elszemélytelenítésre esküszik gőzerővel, a “csináld meg magadat” emberi-nemzeti-morális korlátokat és értéket-mértéket törő-zúzó hazugságának álorcájában természetesen. Ennélfogva Sinkovitsnak nem voltak (nem lehettek) “rajongói”, ha mégis voltak, akkor éppen azok nem értették őt igazán. E könyvben Mahos Márta az egyik nekrológ “sunyi állításain” méltatlankodott, azon például, amely szerint “Sinkovits nem az a színész volt, akit vártak a művészbejárónál, az ő közönsége a kiskocsmákban leledzett”. Nem tudom, ki írta ezt, a szöveg kicsengése így még sértő is lehet, ezt elismerem, de az idézet első felében mégis “lehet valami”. Cáfolatként maga az emlékező is a hatvanas években szerzett élményeire utal (“sokadmagunkkal vártuk a művészbejárónál”), arra az időre hát, amikor a Sinkovits-féle emberi-művészi magatartásnak – akárcsak Nagy László verseinek – szorongatottan bár, nagy volt a hatalma még. Amikor a hitek s azok a bizonyos evidenciák nem hullottak még széjjel, amikor a hősök szavára s példájára szép számmal voltak még fülek, s a bódultabb ifjúság sem a gatyájukat letoló “sztárokért” vagy a kongó koponyájú és lelkű Zsanettekért visongott. Amikor még a politikusok sem merték sejtetni (legalábbis nyíltan nem), hogy a Nemzeti Színház fölösleges intézmény talán, amikor bizonyos szavaknak – haza, hit, hűség – volt még aranyfedezetük, s a lakosság jó része – legalábbis egy-egy pillanatra – nemzetnek látszhatott még. Sarkadi Imre, Nagy László, az akkori Juhász Ferenc művei, Bessenyei Ferenc, Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre szavai, Balczó András, Kozma István küzdelmei a mind nyilvánvalóbb morális porladással perben álló hősiesség alkalmai voltak akkor, egy heroikus értékrend lebírhatatlannak tetsző tanúsítványai. Aztán – évtized múltán – valami nagyon megváltozott, a nézőtéren kacarászni kezdtek, s a sztárság bűvkörébe sodródtak sem a Sinkovits Imrékre voltak már kíváncsiak.

Ez a kötet ennek a ma is tartó föladhatatlan utóvédharcnak a bátor demonstrációja, s szeretetével, emelkedettségével, hűségével, keserűségével és néholi indulataival annak az országos süketséggel vegyes romlásfolyamattal való pernek is a része talán, amelynek során e hajlíthatatlan emberi és művészi példa – úgy a hetvenes évek második felétől – egyre szűkebb körbe szorulva egyre makacsabbá válni (némely mozzanatában radikalizálódni?) kényszerült. Sinkovits fölfogását, hitvallását, szemléletében a nemzeti és a színészi föladatok együttállását, missziós tudatát – sőt kedves szerzői (Illyés Gyula, Németh László, Sütő András) darabjait – az “új érzékenység” türelmetlenebb ízlésformálói a múlt lomtárába utalták volna a legszívesebben ekkor már, s oda talán a modorát, régies nemességgel zengő hangját s mind nyíltabb közéleti szerepvállalásait is. Nekrológjában Tarján Tamás írta le (A nemzet plebejusa. Színház, 2001. március), hogy a színikritikusok – tehát a “szakma” – díjának még csak a közelébe sem került soha, s utalt arra is, hogy Sinkovits “az állandóság vágyából konzervativizmussá csökevényesedő megrögzöttségével” és hűségével – művészete sokszínűségére nézvést – már-már “önkorlátozó volt”. Ami történt – “a színházművészeti modernség szinkronitásából” szemlélve –, így is olvasható, ezt elismerem, de én a közösségformálásra fölesküdött hősi alkat morális kontinuitásért való küzdelmét érzem a fontosabbnak. Nem ő lett “korszerűtlenné”, önnön folytonosság- és tradíciótudatát maga a kor számolta fel irgalmatlanul, miközben Sinkovits Imre – emberi lényében is! – megőrzött s átmentett inkább valamit. Játszani mást és máshogy is lehet persze, de e példában a romlás-rontás évtizedeit a történelem jobbra való szándéka élte (és élheti) túl, s ez talán még az ember néhanapi esendőségére – például az 1990-es választások éjszakáján elejtett (e könyvben is fölidézett), méltatlan vitát kavart sarkos mondatára – is igaz. Ő a maga családfáját nem úri passzióból tartotta számon ugyanis, ez is személyiségének – és történelmi tudatának – a része volt.

Erre a páratlan képességre és morális tartásra gyakran utalnak az emlékezők is. Boross Péter például, amikor arról vall, hogy olyan emberek voltak ők – Mensáros László, Simándy József és Sinkovits – akik még “egy másik Magyarország” létezéséről adtak hírt, vagy Melocco Miklós, aki számára Magyarország mindörökre az ő hangján szólal meg. Vagy ott van, amiről Csoóri Sándor beszél: szerepeiben “a kisember szerepek és a nagyember szerepek úgy viszonyultak egymáshoz, ahogy a mikrokozmosz a makrokozmoszhoz. Egy olyan világban, ahol semmi se volt igazán igaz, semmi se volt igazán nagy és megrendítő. Sinkovits a saját képességeire hagyatkozva kárpótolt minket a hiányért.” Ezt a nehéz időket átvészelő adys őrző szerepet emlegeti keserű írásában Makovecz Imre is, Bartis Ferenc meg nem kevesebbet állít, mint hogy Sinkovits “a magyarság lelkületének megtestesítője volt”. Heroizálóak ezek a szavak, jól tudom – leírni őket csak egy már eltávozott emberről lehet –, miként Papp Lajos vallomásának több részlete is. Heroizáló, mondom, de Gombos Katalin emlékezése mellett mégis ezt érzem a legteljesebbnek. Sinkovits elementáris, de a természetes intimitás méltóságának formáját is megőrzött istenhitéről és magyarságtudatáról ő beszél talán a leginkább meggyőzően, meg e varázsos személyiség hatásának a módozatairól is. “Amikor ő megszólal, megszólal valami bennünk is őáltala”, “jelet hagyott maga után az emberekben”, azok közé tartozott, “akiktől tartást, tisztaságot, erkölcsöt kapunk”, mondja a szívsebész többek között, s a sors tanulságait őrző lelki tisztaság ama formáját is ő emlegeti föl, amellyel szemben – szava szerint – a gonoszság is néma lesz. Sinkovits lénye valóban “megérintette” az embert, a hatás csak a lélek érzékenységén múlt. Honnan “tanulta” ezt, szavakkal elmondhatatlan titok marad talán mindörökre, de annyi bizonyos, hogy sorsává e (nemzeti) érzékenység megőrzésének s átmentésének a szolgálata lett. Pályája nagy pillanatai – 1956. október 23-a például – e hősi (de egyáltalán nem hősieskedő) karakter természetes fölfénylésének voltak a demonstrációi, mint ahogy tanúságtevő életével e történelemkaszabolta nemzedékének egy lehetséges modelljét is megadta egyben. A könyvben – Illyéssel, Borsos Miklóssal beszélgetve – erről is szó esik, arról tehát, hogy e sokat ígért, majd tragédiák sorát hozott hazug világban tisztának – és ép tudatúnak – megmaradni miként lehetett.

Sinkovits Imre, e valószerűtlen épségben megmaradt ember élete nemcsak a hűség példázata ekként, de vigasz is. Meglehet, művészi pályáját értelmezni – nem a szigorúan szakmai részére gondolok – is csak e morális keretben lesz majd lehetséges. Emberként és színészként egy volt ő, számára szabadság és elkötelezettség, szeretet s az élet teljességének kiváltságossága – erről Csoóri Sándor beszél – egyértelmű dolgot jelentettek még, így rangot adott s adhat nekünk már a létezésével s az emlékével is, nagy szerencsénk, hogy erre a magyar földre született. Halála nemcsak közös veszteség, de a közös eszmélés és emelkedettség alkalma is lehetett ezért. Az itt címül választott – a kötetben kétszer is idézett – mózesi mondat parancsa szerint élt, s aki értette s érti őt, nemcsak Istent, hazát s embertársait szereti majd, hanem e könyvet is. Köszönet érte mindenkinek. (Tinta Könyvkiadó, 2001.)