Csengey Dénes megrendítően megvilágosító könyvének címe, koporsó-kemény könyvfedelek közé zárva is jövőbe lüktető szellemi utóéletének jelenlegi címkéje: Szegényen, szabadon, szeretetben (Szerkesztette E. Román Kata). Ösztönösen rímeltetjük ezzel a nagy francia forradalom jelszavait: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ez utóbbi jelszó-rend, történelmi szlogenné lejáratva, máig megvalósítatlan ábránd maradt.

A Csengey Dénes-féle hármas egységből – Szegényen, szabadon, szeretetben –, ha a Csengeyre oly jellemző kíméletlen igazságérzet felől közelítjük, csupán a szegényen teljesült, ám az a magyarság többsége számára maradéktalanul. Jókaival szólva: szegény gazdagok vagyunk. Mártírokban, nagy eszmék nagy máglyáin önként magukat elégetőkben feltétlenül. Mily megátalkodott hagyományőrzés, nagy isten!, hány Jézust pocsékoltunk már el! Mert mi soha nem védtük meg a Magyar Messiásokat, sem magunktól, sem önmaguktól, de főként éppen a mindenkori Torquemádák halálos praktikáitól nem, s ez nemzeti szégyen; ugyan mikor mossuk le a gyalázatot? Vér még volna hozzá, de akarat?

Mikor vesszük időben észre az értünk felmagasló életeket, miért mindig a halál végzi el helyettünk a létértékelést, vagyis az élet dolgát. Meglehet, ez a gyarló tehetetlenség a bibliai ősbűn egyik tragikus változata. Magyar földön ez mindig így esett meg, így történt legutóbb 1956-ban Gérecz Attilával, Mansfeld Péterrel, és 35 év múltán Csengey Dénessel. Felszíni politikai rezsimváltások után mikor lesz már végre alapokig ható erkölcsi rendszerváltás Magyarországon? Meddig még a heroikus, ám észszaggatón realista Muszáj-Herkulesség? Miért nem kellenek az irgalmatlanul okos, erkölcsileg könyörtelen romlatlanok, miért csak mindig a megrontottak? Kik választanak kiket?

Tudomásul kell venni, a nép nem váltható le, de talán megjobbítható. Meddig tart és hova vezet ez a rafináltan alkotmányos keretek közt, úgymond népi felhatalmazással folytatott nemzetveszejtő szelekció? Csengey Dénes korai halálával meghosszabbított élete felkiáltójellel kérdezi ezt. Rendhagyó magyar központozás.

Csengey szerint: a “Szabadság, ha nem az önfeledt élet evidenciája, akkor kivívandó cél, birtokbavétele cselekvő mozzanat”. Mielőtt valaki szabadosságra gondolna: ezt egy olyan nemzedék tagja írta le, amelynek a saját létezéséhez való autonóm jogát is elvitatták, cselekvőképtelenné bénították, ellopták az ifjúságát, már aki hagyta. Ő nem. Mit is ír A kétségbeesés méltósága kifejező címet viselő munkájában? “És ha nem mozdulsz? És ha hallgatsz? Akkor a magadé és a tieidé maradsz? Ne hidd!” Merthogy – s megint őt idézem – “Közép-Európa brutálisan államosította a wittgensteini gondolatot: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Hiába némák és mozdulatlanok örökre a boldogtalan halottak, azért csak itt bokáznak és szónokolnak a mai árnyékbábszínházban, amit úgy hívunk, szellemi élet. Így vannak a néma és mozdulatlan élők is.”

Hát ezért kell hajózni, szelet vetni, olykor vihart aratni, itt a Magyar ugaron, amely már tulajdonilag is egyre kevésbé magyar. Ám a valósága még az, vagyis elveszejtőn hamis, mákonyosan álságos, mint a pótkávé. Kiüresítették, akár egy marhavagont.

“A valóság bizony eleget utazott a huszadik századi Magyarországon… néhányszor szinte már feledésbe is merült… Mindannyiszor azonnal beköltöztettünk valamit – olykor ítéletvégrehajtói eréllyel – a köztudatban megüresedett helyére. A nagymagyar faj dinamikáját, a kismagyar faj bizakodását, az antiszemitizmust, nagy vezérünket, a gyapot és a gumipitypang országát, az élesedő osztályharcot… a ki tudja honnan előkerült partizánok legendáit… a harmadik utat, a kiúttalanságot, a történelmi szükségszerűség hátán… mennyországba lovagló vulgármarxistát. Nem vettük őket egy kalap alá… egymáshoz csupán egyetlen mozzanatban hasonlítanak: a köztudatbeli lakhatási engedély dolgában mindegyiket előnyben részesítettük a valósággal szemben” – fogalmazta meg Csengey úgy 1980 táján.

No és most? Mi változott azóta? Felsoroljam, hogy kik miféle képtelenségeket részesítenek előnyben a valósággal, a magyarság életlehetőségeivel szemben? És a módszer is kezd újra ítéletvégrehajtóin erőszakos lenni. Csengey 1989 karácsonyának előestéjén fejezte be a kötet címadó írását, amely tizenény év elteltével is párbeszédre, pontosabban válaszadásra, helyzetjelentésre ingerel. Azt írja: “Jövőre elosztjuk Magyarországot… Ez a haza a miénk. Szegénységben, szabadságban. Szeretetben?”

Lassan egyikben sem, Dénes! “Sok lesz a teríték… És nagyon kevés lesz, amin végül megosztozunk” – írod, s ebben igazad van, Dénes. “Senki követelései nem fognak teljesülni. Látjuk előre, hogy senki nem fog igazán jóllakni” – jövendölted.

Hát rárohantak, Dénes. A keep smilling szabályai szerint viselkedő fehér inges úriemberek. De amikor mosolyognak, látszik: kivillanó foguk véres.

Súlyos mulasztásuk az irodalomtörténészeknek, határon túl és határon innen, hogy Kányádi Sándor művészetéről mindezidáig egyetlen egy monográfia sem íródott. Már eleve csak dicsérhető tehát Ködöböcz Gábor vállalkozása, mert nekivágott ennek a munkának. Megszüntetendő mintegy azt az ellentétet, ami valahogy úgy körvonalazható, hogy miközben a kolozsvári kisebbségi költőt a kánonformáló ítészek, értelmező közösségek mindegyre kifelejtik a jelentékeny és jellegadó költők sorából, aközben a versszerető olvasók legszélesebb körében ismert és kedvelt. Egyfelől tény, amit a szerző mindjárt az elején vet fel, hogy Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete szóra sem méltatja, azaz említetlenül hagyja e költészetet, másfelől viszont az is tény, hogy legutóbbi kötetei, de a korábbiak is a kortárs verseskönyvek közül messze a legnagyobb példányszámban fogytak el. Ha Kányádi első monográfusa csak az ítéleteknek ezeket a végleteit, a hivatalos, intézményesült vélekedésnek, illetve az olvasói közvéleménynek ezeket az eltéréseit taglalná, majd szembesítené egymással, már akkor sem hiábavaló feladatot látna el, már akkor is üdvözölni illenék monográfiája megjelentetését.

A poétikai módosulások természete a daloktól a szövegekig alcímű munka szerzője azonban jóval többre vállalkozik – illetve erre a bizonyos szembesítésre, nézetek ütköztetésére vállalkozik a legkevésbé. Noha alaposan ismeri és töviről hegyire ismerteti is a szakirodalmat, sőt olykor-olykor kendőzés nélkül, nyíltan állást is foglal egyik-másik vélekedéssel szemben, vagy éppen érvel mellette, a polémia kiélezésétől többnyire tartózkodik, nem hevül föl, indulatait nem szabadítja el. Higgadtnak mutatkozó tárgyilagossággal adja elő azt is, amin pedig oka lehetne méltatlankodni, felháborodni. Például, hogy az 1999-es Debreceni Irodalmi Napok vitasorozata, az újabb magyar líra tendenciáit taglaló tanácskozás szerint Kányádi Sándor poétikája (s egyáltalán: a poézise) a “posztmodern optikája és elváráshorizontja alapján szinte teljességgel láthatatlan és értelmezhetetlen”. Mindezt röviden úgy lehetne mondani, hogy Kányádit szóba se hozták. A két évvel korábban megjelent kötetét, az általa “egyberostált” verseket, a Valaki jár a fák hegyén című gyűjteményét még rostálásra, szemelgetésre se érdemesítették. Ködöböcz Gábor szelíd nyugalommal, szinte megértéssel viseltetik eme érték(té)vesztő eljárással kapcsolatban. Legmagasabbra tán akkor emeli a hangját, amikor “nem kevés értetlenséggel” és átgondolatlansággal vádolva mintegy kérdőre vonja “az erdélyi léthelyzet áthallásai” miatt (is) fanyalgó Keresztury Tibort: miféle értékrend alapján, s mihez képest tartja poétikailag megkopottnak, idejétmúltnak a Sörény és koponya versvilágát működtető “gesztusok”-at. Nem teszi hozzá, noha a Kányádi-versek játékos, ironikus-önironikus, olykor szarkasztikus hangnemére figyelve rögvest hozzá is tehetné, hogy vitapartnere monográfiaalanya, Petri György a poétikai eszköztár nem egy eleme (például a versszerkezet, a valóságszintek, a lírai én pozíciója, a műfaji változatosság stb.) tekintetében talán még rokonságot is mutat a “kisebbségvédelem” avíttasnak tartott szerzőjével. Ha a létbizalom dolgában erősen elütnek is egymástól, ez aligha esztétikai értékmérő, -minősítő tényező. Szinte fölösleges tehát az uralgó posztmodern pozíciókkal szemben védekezni. Vajmi kevés haszonnal járhat a nagy igyekezet: a lírai szubjektum létbeli pozíciója és esztétikai magatartása alapján egy “egészen másfajta költészettípus” bemutatását kísérelni meg.

Mintha igazolni kellene a puszta létét, bizonyítani az életképességét és létjogosultságát annak a líraeszménynek és művészetfelfogásnak, amelyik “közösségi rítusként és kulturális kötőerőként”, “szellemi-erkölcsi energiák átvitele”-ként érti és értelmezi az irodalmi műalkotást. Amelyik hiszi és vallja – a költő szavait idézve –: “A poézisnek van akkora ereje, ha igazán poézis, hogy egy nyelvközösséget össze tud kötni”. Amelyik tehát az irodalomnak mint “kommunikatív cselekvés”-nek nemcsak hogy szerepet szán, de bizalommal is van az eredményt, a hatást, a sikert illetően. Változatlan a szándékot, a végső célt tekintve, ám ezek beteljesítése, elérése érdekében változatos – változó – eszközökhöz, technikákhoz folyamodik. Így értelmezhető aztán az a vissza-visszatérően hangoztatott állítás is, hogy az életművet – úgy a hatvanas évek derekától – különböző erősségű “nyelvi-stilisztikai-poétikai kétely” kíséri, hogy a “kimondhatóság és a közölhetőség dilemmája, a megfogalmazhatóság és a rögzített szemantikum problémája” foglalkoztatja: mindez nem lesz, nem lehet a modernség lakmuszpapírja. Az ilyen-olyan kétely alkalmatlan arra, hogy kimutassa, korszerű-e avagy korszerűtlen, friss-e avagy avas Kányádi lírája. De a szintén többször felmutatott jeggyel, a reflexivitással sem juthatunk messzebbre: ha valaki “reflexív (ön)iróniával kibeszél a versből”, az tudatosságra csakugyan vall, de újszerűnek még a két mintaképhez, Petőfihez vagy kiváltképp Aranyhoz képest se látszhat. Másokat, kisebb jelentőségű alkotókat szóba se hozva: a verses regényről önálló könyvben, majd a posztromantikusról nem külön értekező Imre László, a Műfajok létformája XIX. századi epikánkban című igen értékes monográfia szerzője példák bőségével bizonyította – egyelőre úgy fest, mindhiába –, hogy Kuthy Lajostól kezdve Nagy Ignácig hányan s mennyiféleképpen részesítették előnyben azt a “tréfás önreflexivitást”, amelyik a szöveg “irodalmi szöveg” voltát, nem pedig valóságtükröztető jellegét hivatott hangsúlyozni. A lényeget tekintve a Kányádi-versek létformája se különbözik ezektől; a nyelvhez, az alkotáshoz, az irodalmi közléshez való viszony legfeljebb annyira ha változik, amennyire az évek számának szaporodásával önnön életéhez s halálához, az előbbi értelméhez, az utóbbi értelmetlenségéhez, és egyáltalán, az elmúláshoz is másképp viszonyul. A “nyelvre mint uralhatatlan jelrendszerre való ráutaltság” úgymond korszakos paradoxona annyira érinti, érintheti meg, mint amennyire az élet, a személyes létezés mély paradoxona – az, hogy uralhatatlan, vagy ha mégsem, hát a halál uralja. Három különböző helyről véve a Ködöböcz kiemelte példákat: az Apáczai kinyilatkoztatása, az “…egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”, a Noé bárkája felé felhívása, a “Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges”, vagy a Halottak napja Bécsben könyörgése, a “…lenne védelmünkre / hogy ne kéne nyelvünk / féltünkben lenyelnünk / s önnön szégyenünkre”, ha a kétely megszólaltatója, akkor is ezt a kisebbségi magyarság megmaradásának esélyeire terjesztve ki. A monográfus ezért idézheti erre az egész életmű “emblémaszerű alaptextusát”: “szóródik folyton porlódik / él pedig folyton porlódik / szabófalvától san franciscóig” – a nyelv mindenek fölötti fontosságát hirdetve. Azt, amelyik úgy helikoni hagyomány, miként itt szerepel, Reményik Sándorhoz kötve, hogy egyszersmind kultúrantropológiai, -szociológiai bizonyosság is: egy nép, egy nemzet önazonosságának záloga, adott történelmi helyzetekben létezésének vagy fennmaradásának egyetlen tanúsítója és biztosítéka. Ahogy a kortörténeti kitekintésekkel, összefoglalásokkal és -hasonlításokkal inkább fukarkodó, a mind az életrajzi eseményeket, mind a korrajzi tényeket jobbára háttérben hagyó monográfia egy helyen mégis minősíti: “a legvadabb orwelli abszurdot is megcsúfoló kelet-közép-európai viszonyok” a nyelvi-poétikai kételyeket vajmi kevéssé növesztették föl Kányádiban. A stilisztikai kételyt pedig semmikor se erőltethették volna rá még parancscsal se, de ha mégis, bizonyosan huncutul derül rajta, ahogy a Sor(s)vers megrajzolta költői-emberi bátorságáén is: úgy hozta a sora és a sorsa, hogy a szülőfalu, a paraszti lét, a népi életforma adatott neki, a tőlük elválaszthatatlan életszemlélettel, (munka)erkölccsel, nem utolsósorban pedig azzal a felelősség- és kötelességtudattal, amelyik kiterjed, átsugárzik a tágabb környezet lakóira, a nemzeti kisebbségre is. Szellemiekben, lelkületben ez az a hagyomány, amely a pálya egészén a lényeget tekintve megváltoztathatatlan, újíthatatlan – az újítás, a módosulás az idilli hangoltság tragikusra, tragikomikusra változásán túl elsősorban a poétikai eszközöket érinti, a beszéd módját inkább, mint a tárgyát; mondhatni, posztmodern módra, a hogyan újul s nem a mi.

Ködöböcz Gábor több alkalommal is jó forrásra lelt, amikor a hagyomány és újítás összefüggéseit kereste. Szerencsésen alapoz Kierkegaard gondolataira is, de a fiatal irodalomtörténészi nemzedékből Mártonffy Marcell véleményére is. Az utóbbitól azt idézve, hogy a hagyomány “folytatás és felfüggesztés egyszerre”, megőrzés és megújítás, a jelentések “alkotó mozgatásában” mutatkozik meg egy-egy szimbólum gazdagsága. Vagy azoké a jellegzetes motívumoké – a monográfus a fától vagy a lótól kezdve a holdon át nemegyszer számbaveszi őket –, amelyek igen különböző versalakzatokat formálnak ki. Ezek újra és újra való szerepeltetésére, ismétlésükben változó feltűnésükre is áll a Kierkegaardtól idézett művészetfilozófiai érvényű gondolat: “bátorság kell ahhoz, hogy az ismétlést akarjuk. Aki nem fogja fel, hogy az élet ismétlés, s hogy épp ez az élet szépsége, az önmagát ítéli el.(…) Ha Isten maga sem az ismétlést választja, akkor nincs is világ”. A monográfia választott módszere is mintegy ösztönöz erre az ismétlésre: az életmű sokszempontú, többrétegű vizsgálata egyszerre érvényesíti ugyanis a hosszmetszeti és a keresztmetszeti elemzést, bemutatást, vizsgálódása egyszerre diakrónikus és szinkrónikus. Különösen igaz ez a költői hitvallás, illetve a költői szerepvállalás lassú változásainak, csekély eltéréseinek érzékeltetésére, a lírai alany önmeghatározásainak leírására. Az alcím – A poétikai módosulások természete a daloktól a “szövegekig” – sokat elárul arra vonatkozóan, milyennek látja a hagyomány és az újítás fent említett viszonyát Kányádi költői pályáján. Nem fejlődést, hanem módosulást emleget másutt is, igen jó érzékkel, mert azt sejtetően, hogy az esztétikum vagy a poétikum tekintetében a szöveget mint műfajt nem tartja értékesebbnek a dal műfajánál. És bár tárgyalás közben sokat – többet talán a megengedhetőnél, az indokoltnál mindenképp többet – emlegeti a poétikai paradigmaváltást meg – erősen megritkítható fogalma lehetne! – a radikális változást, a legvégén mégis mintha visszavonná őket, amikor a Valaki jár a fák hegyén című kötet (és vers) kapcsán későmodern elvárásokról beszél, illetve a Kányádi-líra izgalmas távlatairól, újszerű lehetőségeiről. A klasszikus modernség nézőpontját sem tagadja meg, így gyengítve azt a benyomást, mintha a formaváltozatok eleve egy értékrend szerint következnének egymásra, s mindig a későbbi lenne a legértékesebb. S mintha az avantgárdnak is kitüntetett hely, szerep jutna – bár épp itt hiányolhatjuk, hogy azokon a helyeken, ahol a vallomásos, élményközpontú Kányádi-vers pátosztalanítása, úgymond sallangoktól való megtisztítása, személytelenebbé, racionálisabbá tétele kerül szóba, az újvidéki folyóirat, az Új Symposion-nemzedék hatását elhanyagolja, de a romániai magyar költőket tekintve a Forrás első nemzedékéből is csak Szilágyi Domokost és Lászlóffy Aladárt emeli ki, holott az őt felfedező Páskándi Gézának a hatvanas évek közepétől legalábbis hozzájuk mérhető szerepe volt egy új líraeszmény és költészetfelfogás elterjesztésében, már-már uralomra juttatásában, legalábbis az Utunk című hetilap hasábjain. Ködöböcz Gábor névsorai egyébként is sok töprengésre adhatnak okot, akár azokat sorjáztatja egymás után, akiket a kiválasztottság-, küldetés- és szereptudat miatt Kányádi rokonainak, mintáinak tekint, akár egy másik csoportot különít el, például a másokért való, szabad és bátor élet irodalmi képviselőiét és így tovább a valahová tartozás, a sorsvállalás költőiig. Ellenvetések fogalmazódhatnak itt meg, hiányok merülhetnek fel – mindezek lajstromozása sem csökkenthetné jelentékenyen Kányádi Sándor első monográfusának érdemét. Munkája egésze jó stílusúra, helyenként túlságosan is szépre sikeredett: kevesebb szóképpel tán tudományosabb, szakszerűbb lehetett volna, ám nem olvasmányosabb. Nem hiába választotta tárgyául azt a költőt, aki talán a legérzékenyebb a magyar nyelv árnyalataira, s akinek a szókincse a leggazdagabbak közül való, beszéde, mondatalkotási leleménye pedig párját ritkítja. Ez a költő ihlethette meg és ösztönözhette a monográfust, hogy ne restellje kedvét lelni a költői túlzásokban, poétikus fordulatokban, látványos paradoxonokban sem.

Az irodalmi kánonba a közmegegyezéssel értékesnek elfogadott művek tartoznak. Az 1960–70-es években ez a kánon erős volt, biztosan lehetett tudni, hogy a közmegegyezés szerint kik tartoznak irodalmunk élvonalába. Az utóbbi negyedszázadban ebben a tekintetben nagy változás történt. Ma sok kánon van, de ezek érvénye részleges, többnyire nem is érintkeznek egymással. A kánonalkotók nem fogadják el, sokszor nem is ismerik egymás kánonképző szempontjait.

Így történhet meg az, hogy az egyik kánonban például Kányádi Sándornak a neve sem szerepel, a másikban pedig az első vagy legalábbis az első helyek egyike illeti meg őt a mai magyar költészetben.

A posztmodern szemlélet kikezdte egész irodalmunk együttlátásának a követelményét. Nagy hangerővel hirdette és hirdeti értékként az értékbizonytalanságot, erényként a személyiség osztottságát, fel is menti a kánonképzőket az egésszel való törődés felelőssége és hatalmas szellemi munkája alól. Az esztétikai érték organikus összetettségének vizsgálata helyett megelégszik egy-egy szempont kiemelésével, mértékül állításával és kizárólagos érvényesítésével. Így aztán olykor egyébként kiemelkedő értékű életművek sem kapnak helyet benne.

Kányádi Sándor költészetét én legalább negyedszázad óta irodalmunk legszebb értékei között tartom számon. Ezt a meggyőződésemet negyedszázaddal ezelőtt írt tanulmányomban, majd később a kisebbségi magyar irodalmakat áttekintő könyvemben egyértelműen kifejtettem. A posztmodern kánonképzőket azonban ez a vélemény meg sem érintette.

Ezért is tartom fölöttébb örvendetesnek azt, hogy higgadt érvelésű, összetett látásmódú, sokféle értékre egyformán érzékeny elemzések helyezik most Kányádi Sándor költészetét az őt régóta megillető helyre irodalmunkban. Az olvasók ezt rég megtették. Kányádi Sándor a legnépszerűbb magyar költő. Egyberostált versei kivételesen magas példányszámban keltek el. Tankönyveinkből rendre kimaradó versei élnek az olvasókban, sokaknak szolgálnak nemes szellemi táplálékul. Az értő tudományos elemzések ehhez a spontán vonzalomhoz adhatják hozzá a szakmai érveket, s ezáltal tovább növelhetik a befogadók esztétikai élvezetét.

A Kányádi Sándor művészetét régóta becsülő irodalomtörténész és tanár számára tiszta öröm az, hogy az utóbbi évben két átfogó, értő elemzés is megjelent erről a különleges életműről. Tavaly a Kossuth Egyetemi Kiadó Csokonai Könyvtár sorozatában tette közzé Ködöböcz Gábor Hagyomány és újítás Kányádi Sándor költészetében című ihletett könyvét, az idei könyvhétre pedig a Kalligram Tegnap és ma című sorozatában adta ki Pécsi Györgyi kitűnő Kányádi-monográfiáját.

Pécsi Györgyi a monográfia első fejezetében remekül exponálja témáját. Már itt nyilvánvalóvá teszi azt, hogy nemcsak egy kiváló költőről ad pályaképet, hanem az irodalomértés és irodalomértelmezés elvi kérdéseiről is határozott véleménye van. Irodalomszemlélete körültekintő, organikus, nem a divatoknak hódol, hanem az igazi értékeket kívánja megmutatni. Tág horizontot bont ki anyagából, szövege csupa meglepetés és csupa evidencia. Provokatívan “önként vállalt provincializmus”-sal jellemzi Kányádit, de ezt a fogalmat nemes tartalommal telíti, hiszen Zbigniew Herberttől kölcsönzi, aki a XVII. századi flamand festőkről szólva a legnagyobb művészeket jellemezte ezzel. Már itt kimondja Kányádi Sándorról, hogy a XX. század második felének legjelentősebb erdélyi költői életművét alkotta meg, s ez az életmű az egyetemes magyar irodalomnak is kimagasló értéke. Ezt a minősítést a monográfia sok szálon igazolja. Gazdag hagyomány és szemléleti frissesség, modern versépítkezés egységével jellemezi Kányádi Sándor költészetét. Már itt rámutat arra, hogy versei telítve vannak az erdélyi magyarság sorskérdéseivel, de ezek a versek elsősorban mégis “nyelvi, formai gazdagságukkal, mívességükkel, merész kísérletezésükkel, virtuozitásukkal hívták föl magukra az olvasók figyelmét”. Telítve vannak tragikummal, mégis belengi őket “a derű, az irónia, a humor, a játék, a fanyar-vidám anekdotázó kedv, melyek együttesen a költő minden társadalmi, történelmi tapasztalata ellenére is az élet igenlését, az egyetemes létbizalmat erősítik”. Ugyanígy hívja föl a figyelmet arra, hogy az általános világszemléleti bizonytalanság korában Kányádi Sándor költői világképe axiómákra épül: “a közösséghez tartozás axiómájára, az erkölcsi felelősség axiómájára, a világban való otthon-lét axiómájára, majd pedig megerősíti a lét transzcendens fundamentuma axiómájának az igényét is”. Rámutat arra is, hogy amikor sokakban megrendült a népképviseleti költészet hitele, akkor Kányádi visszanyúlt a prédikátori szerephez. Amikor a személytelenség és absztrakt tárgyiasság lett az egyedül üdvözítőnek elfogadott kifejezésmód a költészetben, akkor ő “a leíró tárgyiassághoz, szociografikus hűséghez tér vissza”. Amikor az irodalom eltávolodik az olvasótól, öncélúan bonyolulttá válik, Kányádi Sándor költészete ragaszkodik a közérthetőséghez, a mondható vershez.

Költői karaktere tehát csupa kihívó sajátosságot mutat, ha a posztmodern világkép felől közelítünk hozzá, de már itt nyilvánvaló az is, hogy ennek az eltökéltségnek megvan az aranyfedezete: a személyiség organikus világszemlélete, melyben minden a helyén van vagy a helyére kerül.

Ez az új jelenségekre fölöttébb érzékeny poéta éppen azáltal teremt kimagasló művészi értékű életművet, hogy gazdag hagyománykinccsel, gazdag történelmi tapasztalattal szembesül a jelenkori kihívásokkal.

Pécsi Györgyivel ellentétben nem tartom példa nélkülinek azt a pályaívet, melyet Kányádi Sándor költészete kibontakoztatott, hiszen például Nagy László pályaíve bizonnyal párhuzamba állítható vele, de összegző jellemzését hitelesnek és pontosnak tartom: “A XIX. században gyökerező líra szinte észrevétlenül válik XX. századivá, a falusi, paraszti világ európai horizontúvá, egyetemessé; az egyszerű élménylíra bölcseleti, létfilozófiai költészetté”.

Pécsi Györgyi monográfiája ezt a pályaívet gazdag életrajzi, történelmi és poétikai ismeretekkel, kiérlelt, határozott irodalomszemlélettel, hitelesen, vonzóan, példaszerű szemléleti nyitottsággal és versértő érzékenységgel rajzolja föl.

A Kányádi-életmű egyik motiváló tényezőjeként szemléletesen áll előttünk a monográfiában az erdélyi magyarság történelme, válságos sorsa. Nagyon fontos ez, hiszen Kányádi költészete nyíltan vállalja a közvetlen élmények tárgyszerű bemutatását. Történelem és irodalom együttszemlélését igazolja Pécsi Györgyi számára maga az a tény is, hogy az erdélyi magyarság tragikus létveszélyét az irodalom szólaltatta meg leghitelesebben. Az egyes művek elemzésekor is mindig számba veszi a történelmi motiváló tényezőket, de művészi értékelését nem ezekre alapozza, hanem a művek esztétikai megalkotottságára. Ennek azonban elidegeníthetetlen részének tekinti az eszmei, világnézeti, létfilozófiai aspektusokat is. Elemzései az élmény és megalkotottság, a sors és az esztétikum szétválaszthatatlan egységét mutatják meg. Pécsi Györgyi is annak a létérdekű irodalomszemléletnek a művelője, mely az irodalmat az emberi sors alakításának fontos, semmi mással nem helyettesíthető eszközének tartja. Monográfiájában a költői pálya poétikai alakulástörténete izgalmas világszemléleti, létfilozófiai alakulástörténet is. Poétikai elemzései egzisztenciális élményként is hatnak ránk, a léttel való szembesülésünk alkalmai is.

Érzékletesen mutatja be Pécsi Györgyi azt a poétikai-világszemléleti folyamatot, melynek során a költő korai ünneplős, sematikus, népi bukolikus versvilága disszonanciákkal telik meg. Ezt a folyamatot azonban jó ideig gátolja, késlelteti a romániai magyar irodalomban a sematizmus időszakának hosszúra nyúlása, az erdélyi magyar irodalom elszigeteltsége. Ez az állapot a hatvanas évek közepén hirtelen megváltozik, s a hatvanas évek végére az első Forrás-nemzedék révén a romániai magyar irodalom is szinkronba kerül szemléletileg a nyugat-európai törekvésekkel.

A hatvanas évek második felében integrálja Kányádi költészete a modernista irányzatok eredményeit. Ez a modernizálás ekkor radikálisan átalakítja költői beszédmódját. Később azonban nem ezen az úton ment tovább, hanem visszafordult a maga nemzeti hagyományaihoz, de ezentúl már nyitott maradt a modern törekvésekre is: beépítette költészetébe az újra felfedezett avantgárd több verstechnikai eredményét.

A hatvanas évek második felében kipróbált minden új törekvést a neoavantgárd szóbontástól a személytelen líráig, de mindezek csak célszerűen hasznosított színező elemek lettek nemzeti felelősségérzéstől áthatott érett költészetében, s így minden során rajta van a személyesség és a minden körülmények között vállalt önazonosság pecsétje.

Hiába sokallják egyesek e költői személyiség következetességét, biztonságát. Alapügyeibe Kányádi Sándor nem engedi be a kételyt. Alapelvei kikezdhetetlenek. Érett költészete mégsem válik egyneművé vagy egyhangúvá, hiszen axiómáit gazdag és sokrétű ellenálláson vezeti át. Jellegzetes tájverseinek első nagy szintézise, a Fától fáig című remekmű így növekedett “a költő személyes lét- és sorsösszegző nagy poémájává”, “egyetemes igényű létfilozófiai költeménnyé”: “A keresést bizalom, hit, elkeseredettség és hitetlenség folyamatosan változó hullámzása, önerősítés és kétségbeesés, harag és engesztelő belátás kíséri. Egymásba montírozódik a népmesei indíttatás és a krisztusi, majd a fausti út, s mindez együttesen az élet és a cselekvés végső értelmének metafizikai bizonytalanságával társul. Mert ami kezdetben kényszer volt, abból küldetés, erkölcsi felismerés, majd belső szükségszerűség lett, végül pedig ontologikus belátássá változott.”

A Fától fáig elemzése csak egyike a sok kínálkozó példának. Pécsi Györgyi több Kányádi-versről kinyilvánítja azt a véleményét, hogy azok a magyar líra legértékesebb darabjai közé tartoznak. Elemzései sorra igazolják is ezt a magas minősítést. Így emel ki teljes joggal a Szürkület kötetből – a felépítésében az avantgárd montázstechnikát hasznosító – két reprezentatív kompozíciót, a Fekete piros és a Halottak napja Bécsben címűeket, majd a későbbi termésből a Sörény és koponya végleges, 2002-ben befejezett változatát, aztán A folyók közt című szonettfüzért és a Valaki jár a fák hegyén című létfilozófiai költeményt. Elemzései az adott terjedelemben mintaszerűek. Együtt van bennük az érzékletes fölelevenítés és az összetett esztétikai-gondolati föltárás.

Pécsi Györgyi a részletek fölött pontosan egybelátja az egyes köteteket és az egész Kányádi-költészetet is. A Szürkület-kötetben így fedezi fel a szülőföld szeretetének ethoszát és mítoszát, s így minősíti a Sörény és koponya című kötetet “egy megérthetetlenül brutális hatalom kegyetlenséggel agonizáló végóráiból küldött, megrázó, döbbenetes üzenet”-nek, mely “rendkívül gazdag, virtuóz formakultúrában, nyelvi, formai sokféleségben jelenik meg”.

A köteteknél is nagyobb egységeket nézve pedig joggal állapítja meg, hogy a hetvenes–nyolcvanas évek Kányádi-versei elsősorban az erdélyiségre, a kisebbségi léthelyzetre, a kiszolgáltatottságra, félelemre utalnak. Az 1997-es gyűjteményes kötet, a Valaki jár a fák hegyén viszont “hirtelen laza kontúrú transzcendens dimenzióba emeli – az egész életművet”. Ez a hangsúlyáthelyezés akkor történt meg Kányádi költészetében, amikor a politikai rendszerváltással a közvetlen közéletiség bizonyos mértékig háttérbe szorulhatott. A költő közéleti szerepének gyakorlati részét átvehette a politika. Ez a helyzet teszi lehetővé azt, hogy ekkor e költészet lelki dimenziói kapjanak nagyobb hangsúlyt. Ezt a létértelmező, transzcendenciaigényt fogalmazó költészetet motiválja az is, hogy a költő életkorilag is az őszikék korszakába érkezett, természetes belső szükségévé vált a végső kérdésekkel való számvetés. Ezt a problémakört is kitűnően világítja meg Pécsi Györgyi monográfiája, midőn rámutat, hogy a dilemma itt nem egyszerűen az Isten létének vagy nemlétének ismeretelméleti kérdése, hanem az embert eddig megtartó, de az emberiség tudatában most megrendült keresztény kultúra értéke a tét. E megtartó érték iránti szükség, igény hozza vissza Kányádi költészetébe az egyént és közösséget éltető szimbólumokat, “és végül az éltető, erőt adó szimbólumokhoz mintegy visszahozza az Istent is”. Ilyen értelemben tekinti Pécsi Györgyi a Valaki jár a fák hegyén című remekművet az Istent elrejtőzöttségében is megtaláló versnek, a kegyelem versének.

A Felemás őszi versek című utolsó kötet jellemzése azt is megmutatja, hogy Kányádi Sándor költői világképe ekkor már a Valaki jár a fák hegyén költői tapasztalatának birtokában méri a világot. Szinte szabadon engedi verseiben a játékos-ironikus, önironikus szemléletet, szabadon engedi költői fantáziáját, de mind e mögött ott van a személyiség világlátásának biztonsága, a személyiség önmaga vállalásának ethosza. Ez képesíti olyan egész életművét összegző szintézisversre, mint a Sörény és koponya végleges változata, mely Pécsi Györgyi véleménye és meggyőző érvelése szerint “a magyar irodalom legjelentősebb létfilozófiai költeményei közé magasodik”. A költői erő a reménytelenséggel is szembenéző bátorságában nyilatkozik meg itt, nem pedig a megtalált vigaszban. Pécsi Györgyi jól tudja, hogy a művészetben “az átok az aggodalom hangja, a világ elveszejtése a világ jobbik felének megmentő féltése”. Monográfiája kitűnő kalauz Kányádi Sándor költészetéhez.