Az orosz lakosság elmenekült, csak az üszkös romok maradtak hátra, és néhány szerencsétlen, rongyos, éhező ember ténfergett a magyar tábor körül. Nyár volt az ukrán síkságon, a katonai szerelvény szikkadtan várakozott a nyílt vasúti pályán, a vagonok ajtaja félrehúzva, odabent alakok pihentek, hátrább a platón leponyvázott lövegek. A szakácsok a mezőn állították föl a tábori konyhát, s nem zavarta őket, hogy a környékről öregasszonyok és másféle nőszemélyek gyülekeztek köréjük. Korábban is az volt a szokás, hogy amikor kimerték a sűrű levest a csajkákba, és a honvédek jóllaktak, az aljából jutott az éhenkórászoknak is.

Kürtös Gábor a szerelvény lépcsőjén üldögélt. Már mélyen kikanalazta az ételt a katonaedényből, egy darab kenyeret szorongatott még, hogy azzal törölje tisztára a csajka oldalát. Remegett a hőség a vidék fölött, de nem könnyíthettek a szerelvényükön, így szólt a parancs, hiszen előretörésben voltak a Don felé, s ha orosz csapatok támadásától nem is kellett tartaniuk, a partizánok föltűnése állandó veszélyt jelentett. Csak a sapkáját tette maga mellé, keresztény ember mégsem eszik fedett fővel, s elgondolta, odahaza sem lehet másféle az időjárás augusztus táján, porzik a föld, a hantok pedig megkövesednek a szárazságtól.

Azután már nem akart semmit elgondolni; fájt neki. Végigdörzsölte az arcát, hátha attól múlik az emlékezés. De csak nem múlt, erre azzal vigasztalta magát, amivel biztatták őket: télre, de legkésőbb az új esztendőre hazatérhetnek. Új esztendő? Mikor lesz az? Az új esztendő elején szokta letörni a krumplicsírákat a pincében… de addig agyon is lőhetik; akkor meg minek gondolkodni, bár úgy képzelte, mindig mások halnak meg. Mint a szakaszvezető, aki bement a tűzbe a sebesült katonájáért, a vállára vette, úgy igyekezett a földhányás mögötti menedékbe. Oldalról azonban, talán húsz méterre tőle, egyszerre csak föltűnt egy orosz katona. A szakaszvezető, amikor észrevette az ellenséget, megállt, mintha hihetetlen jelenet tanúja lenne, még össze is néztek, igen, Kürtös biztos volt abban, látták egymás tekintetét, azután az orosz fölemelte a puskáját, célzott, a szakaszvezető pedig pördült egyet, mintha csak táncolt volna: mintha csak megemelte és odaverte volna a csizmáját, olyan mozdulatot tett, azután a test, vállán a tehetetlen honvéddal, lecsavarodott a földre. Hallotta a puffanást, ahogyan tompán elterültek.

A szakácsok végeztek az ebédosztással. A rongyos orosz asszonyok ott tolakodtak a maradékért. Volt köztük egy kislány, talán tizenkét éves lehetett, mezítláb, csupasz, vékony karral, és a többiek, amikor már majdnem a kondérhoz ért – kezében valamiféle horpadt edényt szorongatott – odébb lökték: ráérsz még! Erősebbek is voltak nála, az meg csak máléskodott a sor végén.

Közben megkezdődött a bevagonírozás, a konyhát is fölrakták a szerelvényre, a szakács a zsíros mosogatólével súrolta a kondért, amikor a kislány végre elé jutott, és nyújtotta a horpadt edényét.

Mit akarsz te még itt! – mordult rá a szakács, azután egy hirtelen jött gondolattal a bűzös lébe mártotta a merőkanalát, és annak tartalmát a gyereklány fejére öntötte: neked csak ez jutott. Röhögött, és röhögtek a közelben állók.

A kislány csak állt, rémületre görbült szájjal, még mindig előrenyújtotta az edényét, zsírtól fénylett az arca, hajtincseiből csöpögött a mosogatólé. Kürtös elkáromkodta magát, pedig nem volt szokása. Fölkelt a vagonlépcsőről, a szerelvény hosszában már vezényszavak hallatszottak – rövidesen indulás! –, lassan odalépett, ahol a kislány még mindig állt. Nem sietett, Kürtösben elveszett az idő, a katonaidő és a krumpliidő is. A szakácsra nézett – szarjankó, szétkaplak, te szarjankó! –, de nem szólt, a kislány hátratoporgott a lassan közelítő katonától, ne félj, mozdult felé Kürtös, a hátizsákjából kivette a másnapra kiosztott kenyérdarabját és a bakakonzervet: ne félj! – majd az élelmet odanyújtotta a kislánynak.

Megdöglünk, Kürtös, itt fogunk megdögleni, sírt a mellette gyalogló ezerkilencszáznegyvenhárom januárjában, a krumpli nem csírázik, ilyen hidegben a krumpli sem csírázik, minden elfagy, minden, minden, ahogyan Kürtösben valamennyi érzelem és gondolat: csak menni, egyre csak menni, nappal és éjszaka, mert nappal bármikor föltűnhetett egy orosz páncélos, és akkor nincs menekvés, összevérezik a friss havat; szűz hó borítja a tájat, mondták odahaza, ha reggelre havazott.

Ők néhányan a mélyút fölött, a domboldalban menekültek visszafelé. Odalent, a dolinában százával mozogtak a fegyvertelen katonák, mint valami hatalmas nagy, lomha test, már nem is emberek, hanem mindenféle rongyba burkolt lábú, fölkötött állú rovar. Azután – ennyi fölhallatszott Kürtösékhez – lánctalpak csikordultak, és egy T–34-es harckocsi kanyarodott be az éppen csak olyan széles mélyútba, hogy a meredek falak között elférhetett. Emberszőnyegen járt: oda-vissza, oda-vissza, Kürtös némán nézte, ősszel, ahogyan kipréselik a szőlő levét, úgy préselődött a vér, csak folyna el minden életkör, és lenne vége már, fagyott oda a látványhoz, mert a halált még csak meg lehet szokni, de a szenvedést – azt a legkevésbé.

Mentek, nem beszéltek, mentek. A romok között az egyik falu szélén épen maradt házat pillantottak meg: kéményéből füst szállt föl. Kibiztosították a puskájukat, úgy léptek be az alacsony ajtón: egy kis meleget meg valami forró innivalót reméltek, ami belülről végigönti a testüket.

Rongyokba burkolt, csúnya asszonyokat találtak odabent, ahogyan megszokhatták Oroszországban: a nőkből a nyári hőségben kiszikkadt, a télben kifagyott a szerelem, elapadt testükben az érzés, csak olykor a vágy maradt meg. Az asszonyok a kemence körül álltak, némán, mozdulatlanul. Kürtös hunyorgott a kinti rengeteg fehérség után: mint a vak, ahogyan töredezett mozdulatokkal tapogatózik, úgy rángatta maga előtt a puskáját.

Másra nem maradt ideje. Valahonnét férfiak tódultak a szűk szobába, körülvették őket, hallotta a géppisztolyok závárjának fémes csattanását. Le a fegyvert, tört ki belőle, az anyátok istenit, dobjátok el a fegyvert, mert különben azonnal agyonlőnek bennünket – hörögte, és félt; most érezte katonaideje alatt leginkább, hogy közel került a halálhoz.

A lány, a mezítelen lábú, sorvégi gyereklány, a mosogatólétől csöpögő hajú lány.