Mi történt Jászladányban? Sem a pedagógia, sem a magyar neveléstan csődjét nem akarom, nem lehet a cigányság nyakába varrni. Jászladányban évek óta kolonc volt az általános iskolán a kezelhetetlen diákok hada. Mint a történtek kapcsán az egyik független, fővárosi pedagógus szakember kifejtette: egy tanulócsoportban csak nagyjából azonos értelmi-érzelmi szinten lévő nebulókat lehet sikersen oktatni, nevelni, kezelni. Jászladányban évek óta nem sikerült egységes tanulócsoportokat létrehozni, ezért a szülők elégedetlenek voltak. A magyar oktatásügy a felsőoktatás felé űzi versenyszerű hajszában a diákokat, aki lemarad: nem jut olyan középiskolába Jászladányból sem (ott már régen bezárták az egyetlen középiskolát is), ahol fölkészítenék a sikeres főiskolai-egyetemi fölvételire. Az ok: a cigányság alacsonyabb szintje, az oktatást, a tanórát zavaró gyerekek.

Ezért a szülők alapítványi iskolát hoztak létre, amely azokat a gyerekeket engedte volna csoportjaiba, akik nagyjából azonos szinten vannak, bőrszínre való tekintet nélkül. Ezt a döntést központi figyelmeztetésre (hála az éberség liberális istenének!) megtámadta a helyi cigány önkormányzat; mondván: hátrányos megkülönböztetés érte a cigányokat. De nem csak őket, hiszen az új iskola fölvette az alkalmas cigánygyerekeket, és elutasította az alkalmatlan “magyarokat”. Röviden: az Oktatási Minisztérium támogatásával a megyei és a többi “illetékes” szakhatóság megakadályozta az alapítványi iskola létrejöttét.

Meddő televíziós viták követték az eseményeket, ezekből majdnem minden kiderült, az iskola fölkészült vezetői és a szülők képviselője viszont egyetlen alkalommal sem ejtették (ejthették) ki a cigány szót. Jól tették, Magyarországon ez rasszizmus! Az iskolát sújtó korábbi döntés nem hátrányos megkülönböztetés? A bíróság tél elején döntött: működhet az alapítványi általános iskola Jászladányban. A tanévek szerkezetét ismerve azonban majd csak 2003 szeptemberében indulhat az oktatás – ha nem akadályozza meg újra az Oktatási Minisztérium, a helyi roma vezetés vagy más (mit mondhatnánk?) kerékkötők.

Miért nekem kell szóba hoznom ezeket a dolgokat? Melyik író vállalkozik erre? Akinek nincs pénze. Aki tudja: a közös sors vállalása teremthet csak közös jövőt. Amúgy: oldják meg a fizetett politikusok és pedagógusok. De makacsul nem tudják vagy nem akarják megoldani évtizedek óta.

Civilizációs másság. Az együttélés során elviselhetetlen különbségek. Gond, hogy a szórványban élő magyar kisebbséghez hasonlóan (de nem hasonlíthatóan!) a cigánynak nincs hová “haza”-menni. Nem is küldi őket senki, itt kellene otthon lenniük. Nem cigányságuk, cigánylétük különbözőségével van baj, hanem többségük lumpenlétbe süllyedt szintjével. S ebből a létből századok óta nem tudott kiemelkedni a hazai cigányság – a pedagógia segítségével sem.

Nagyobb baj, hogy nem nevelődnek cigány értelmiségiek. Nincsenek cigány tudósok, rendőrök, orvosok, szociális gondozók; elvétve akadnak íróik, akik aztán gyorsan elfelejtik múltjukat – és nincsenek cigány pedagógusok! A gazdátlan cigányságot nem vállalja senki. A magyarországi cigányokat nem cigány tanítók tanítják. Olyanok, akik nem sokat tudnak, vagy csak a főiskolán szereznek gyér ismereteket a cigány néplélek, a népszokások, a temperamentum mibenlétéről, másságáról.

Miért kell a lumpensorba süllyedt cigány gyerekekről ennyit beszélni? Mert tömegességüknél fogva ők veszélyeztetik leginkább alulról az oktatás kezdetét jelentő általános iskolai “nevelést”. Nem pedagógus, hanem a Roma Parlament cigány önkormányzati választásra készülő vezetője, Horváth Aladár mondta 2003. január 9-én egy televíziós vitaműsorban azt, hogy “…ki kell találni: miként lehet bevezetni gyerekeinket a normál iskolai oktatásba”. Fölébredtek? Ők is, közülük is érzik néhányan, hogy hol van a kutya elásva. Várják, fogadnák a gyerekeket, jobb híján a cigányokat is, mert gyerek nélkül bezár, gyerek nélkül nem iskola az iskola. De például a harmadában-negyedében cigány gyerekekből álló tanodák csak keseregnek cigány pedagógus nélkül. Ilyen pedig nincsen.

“Nézd meg, nincs-e a hajamban tetű!” – kért tegnap a feleségem. A nyomorgók és a piszkosak hajából terjed a tetű tovább, s ők többnyire cigányok. A társaiknál élettanilag hamarabb, szociálisan később érő, túlkoros cigány gyerekek veszélyeztetik az életkornak megfelelő osztályokba sorolt többség értelmi-érzelmi állapotát is. Ki védi meg az utóbbiakat, a miniszter vagy a felzárkóztató program? A piszkosan, büdösen megjelenő, nemegyszer trágár, köpködő, verekedő cigány gyerekek “kezelésére”, netán növelésére kötelezhető-e vajon egy más kultúrkörben fölnőtt magyar tanítónő, tanárnő? Miért, milyen indokkal? A lumpenek, a cigányok, a lumpencigányok kedvezőbb anyagiakkal fölzárkóztathatók, de e téren sikerről még nem hallottam. Más normáik miatt számunkra élősködők; a külön kultúrák nem tudnak egymással együtt élni. Mások – nem akarnak normáink szerint élni, mi pedig az ő normáikat nem fogadjuk el, ezért (bárhogyan is nézem) nem kellenek a magyarságnak a beilleszkedésre nem hajlandó vagy alkalmatlan cigányok.

1999 tavaszán Tatabánya egyik olyan lakótelepén járok, ahol többségben cigányok laknak. Olcsók a lakások, körülbelül a piaci ár kétharmadáért kelnének el, ha elkelnének. A magyarok elköltöznének, de ki veszi meg tőlük a lakást, ki költözik a cigányok közé? A cigányok. Május van, lassan melegszik az idő, csapatostól állnak az utcán a szerencsétlen munka nélküli cigányok, állnak és bagóznak, nézelődnek, unatkoznak, isznak (ha van mit), alkalomra várnak. Mire? Alkalomra. Megbámulják az erre tévedőt. A lakótelepen rajtuk kívül életnek nincs nyoma. A játszótér szétzúzva, a gyep összetaposva, kutyát nem tartanak, virágkert kiirtva, vesszőnyi fák letördelve, se fű, se lomb – csak ők. Saját életterüket élik föl maguk és gyerekeik elől.

Két év múlva ugyanitt ugyanezt látom – csak két évvel öregebbek vagyunk
a gondokkal együtt. És ötven éve ugyanez volt! Ugyanez lesz ötven év múlva is? Ötven éve ezt látom, hallom: a politika és az oktatáspolitika szép szólamai, hamvába holt kezdeményezései ellenére nem tudott mit kezdeni velük. Se a szocializmus, se a kapitalizmus… Ők se – önmagukkal. Vegetálnak. Az okokat nem nekem kell megszüntetnem. Az alacsony tudásszint miatt Kádár elvtárs korszakában többségük legföljebb betanított munkás lehetett. Aztán jött az új rend, és betanított munkásra szükség van ugyan, sőt leginkább arra, de már másmilyen betanított munkásra. Írni-olvasni tudjon azért. Érdekes: a liberális eszméktől (külföldön!) túlfűtött Nyugat-Európa és az USA multinacionális cégei sem kapkodnak a cigány munkások után. Ők is rasszisták? Dehogy!

Ki szünteti meg a cigány nyomort Magyarországon? A multik? A magyar kisvállalkozók? Kinek a dolga lenne? Hol vannak, hová tűntek az erre szánt állami és oktatási és egyéb pénzek – s e pénzek név szerinti, elszámoltatott felelősei? Nem tudom a választ, de kezdjenek már végre e munkához, mert napról napra és tíz év múlva csak nagyobb lesz a kallódó cigányok aránya – és a munkavállalóknak kell továbbra is eltartani őket, nekünk, akik nem rajtunk álló okok miatt amúgy is személyenként átlagosan három emberről “gondoskodunk”: gyerekről, nyugdíjasról és adócsalóról.

A legtöbb magyar település pénzét az alapellátásra fordítják: egészségügy, közigazgatás, oktatás. Így közös pénzünk harmadát-negyedét az oktatás éli föl. Kérdezzék meg a Központi Statisztikai Hivatalt vagy lakókörzetük országgyűlési képviselőjét az arányokról. Kik kapják? Mire költik? Ha egy átláthatóbb szakterület (árvízvédelem, közbiztonság) hónapokon, éveken, évtizedeken át eredménytelen, megoldást, de legalább felelőst keresnek. A pedagógia mostohagyerek.

Mostohagyerekeink vannak? Magyarországnak nem kell a jövő? Fontosabb a magyar kamaszlányok ingyenes fogamzásgátló tablettája, mint az egyre kevesebb, de végre megszülető magyar gyerek lehetőleg humánus beszoktatása a társadalom vihorászó cirkuszába? Mi folyik itt, urak és elvtársak? Kié ez a haza? Gyanítom: nem a törvényhozóké, akik már réges-régen messzire járnak, amikor az új nemzedék még mindig az ő felelőtlen és cinikus döntéseik következményét nyögi. Tehát: mennyi jut az oktatásra, és ki felel azért, hogy arra költsék, amire való, aztán pedig elszámoljanak vele? Felelős, jó gazda kerestetik és nemzeti cél: miként is éljünk, mi végre éljünk (ha engedik, ha lehet) tovább?

Czakó Gábor magyar író Beavatás című sorozatát nézem a Duna Televízión január 23-án. Az íróét, aki Iskolavár címmel remek kisregényt írt a Kádár-kor honi iskolájáról. Sorozata mai alcíme A lumpen. Összefoglalom gondolatait.

A lumpent a felelőtlenség jellemzi, társadalmon kívüli. A felelősségvállalás szintje jelöli ki az ember társadalmi helyét. A lumpen csak a saját érdekét nézi, nem ismeri föl hosszú távú érdekét. Agyműködése ösztönszintű, csak a pillanatnak él, hiába politikus például vagy ilyen-olyan médiacsillag; a tanult lumpenek csak a ráció szintjén gondolkodnak, előrelátásuk ideje legföljebb 3-4 hónap a természettudósok szerint. Az értelem az érzékeket esetükben nem tudja megzabolázni. A multinacionális cégeket a pénz és még egy dolog: a pénz érdekli. Ezek a cégek a jelenkori szerveződések szakaszában vertikális államok és: lumpenszervezetek.

A pedagógia társadalmi gondok megoldására és megelőzésére hivatott. Ezért a mindenkori hatalom csak általa, vele érheti el mégoly kétes céljait is. A pedagógia pedig abban a sanyarú helyzetben van, hogy céljaihoz a hatalom által megkaparintott pénzből kell koldulnia. Hol van a távlat, a remény horizontja?

Csoóri Sándor biztat: látomásos szociográfiát írjak – ám a pedagógia nekem mindig elsötétíti nemcsak a tudatomat, az érzékeimet is. Megvadít az össznépi tehetetlenség. Szociográfiai olvasmányaimmal a jövőt faggatnám, ha volnának társak is hozzá: mit várunk magunktól, gyerekeinktől, s miként fordítható le ez a jövőkép a holnap, a holnapután anyanyelvére? Lesz-e a holnapnak anyanyelve? És még Szabó Dezső sokszor durva fejszéje és Bartha Miklós okos szikéje is megfontolt írásra oktat, a nyílt beszédre. Talán azért, hogy a mostani mocsár fölött föllobbanjon végre a várt lidérc, a látomás?

Befelé nyíló ajtók vezetnek bennünket – a labirintus belsejébe. A közintézmények ajtaja kifelé nyílik a biztonság miatt. A sokaság veszély esetén föltorlódik, a pánik az ajtóhoz nyomja a menekülőket, ezért rendelet írja elő, hogy az ajtók kifelé nyíljanak. A pedagógia birodalmába viszont csak befelé nyíló ajtók vezetnek. Aki innen ki tud menekülni: boldog ember is lehet. Én csak azt tudom, hogy az oroszlányi Arany János Általános Iskola második emeleti, 219-es számú osztályterme befelé nyílik. Ugyanitt még tucatnyi tanterem ajtaja szintén egyirányú. Megnehezíti a menekülést.

Szeretnék segíteni a pedagógusokon. Ők ezt nem igénylik. Nem kérnek belőlem sem, nem baj, ettől azért még nem leszek boldogtalan, mert igazából valódi segítség-sóhajok sem szállnak föl köreikből a szép magyar égre. Egyetlen közös, elutasíthatatlan követelésük, kérésük, óhajuk sem volt emberemlékezet óta. Egymás között keseregnek boldogtalanul (hogy véletlenül se hallja meg az igazgató). Voltaképpen jól érzik magukat ott és úgy, ahol és ahogyan vannak. Akkor én mért verem magam?

Feleségem 104 ezer forintos fizetése (az F/2 kategória minimuma 2002 szeptembere óta) január harmadik hetében elfogyott. Az enyém is. Felelőtlenek vagyunk! Pénz nélkül ment Oroszlányba. Minek a pénz a csóróknak? 13 800 forint a buszbérlet ára, többségét az iskola fizeti, ameddig tudja. 9.25-kor szokott elindulni, ha nem helyettesít, mert akkor már korábban; leghamarabb 17.30-kor ér haza, de inkább később. Hiába tanítónő és rajztanár, e két diploma is csak a halmozottan és fokozottan hátrányos helyzetű, szerencsétlen cigány gyerekek napközis gondozásához elegendő, a megélhetéshez nem. (Rajzot nem tanít.) Ebből csak a létfenntartást lehet szerényen, balkáni módon fedezni.

A nettó 70 ezer forint a régen “bővített újratermelésnek” hívott célokhoz kevés. Pár példa: kikapcsolódás, nyaralás, öltözködés, könyvvásárlás, kulturálódás, a lakás “öltöztetése” – ugyan már! Igénye sincs ezekre a magyar pedagógusoknak! Mára lettek ők szó szerint is a nemzet napszámosai. A pedagógusfizetés fűtésre, világításra, szerény étkezésre, víz- és csatornadíjra, tisztálkodásra elég. Minden más kiadás luxus, és csak többletjövedelemből telik rá. A pedagógusnak nincs többletjövedelme, sem idő, sem lehetőség nincs rá.

Az oroszlányi Arany János Általános Iskolába úgy került a feleségem pár éve egy bágyadt októberi napon, hogy napközis nevelő elődjét szeptemberben megverték az elégedetlen cigány szülők, ezért a hölgy elkeseredésében mindörökre hátat fordított a magyar pedagógiának.

Az iskolára jellemző, hogy a 45 perces tanórából átlagosan 20 perc “fegyelmezésre” fordíttatik. Tankönyv, füzet, munkafüzet nincs. Elfelejtik magukkal hozni. Nincs is nekik. A harmadik osztályos gyerek sincs még betanítva: tízpercben menjen vécére, ne a tanóra elején vagy közben kéretőzzön, rosszabb esetben ne akkor rohanjon ki engedély nélkül. Eszközök híján unatkozik, kallódik a gyerek. Túrja az orrát. Bökdösi a padtársát. Ezzel-azzal játszik. Vonalzóval méregeti a péniszét. (Legalább megtudja: mekkora.) Fogdossa a kislányokat. Négykézláb ugat a pad alatt. Nem tévedés, nem tegnap viselkedett így, nem tegnap ugatott és nem a jövő héten teszi majd ezt, hanem rendszeresen. Ő az osztály házőrzője.

Az egységes pedagógiai nevelés elve, gyakorlata ismeretlen. Meg sem kísérli ezt a nevelőtestület, hiszen munkahelyi (főként pedagógiai) közösséget nem alkotnak; jönnek, eltöltik az időt, trécselnek, nyafognak és hazamennek. Valamennyien “magyarok” – és nagy-nagy áldozatnak tekintik a munkájukat. “A tanári karban az egyik legjobban virágzó növény a pletyka” – mondta Csőre Imréné, az irigylésre méltatlan igazgató asszony.

Két éve feleségem a 3. és az 5. osztályos napközisek egy részét patronálta. Az előzőekkel nem volt gondja, a másik résszel viszont cigányságuk miatt nehezebben boldogult. Előző nyáron bezárták az oroszlányi Gárdonyi Géza Általános Iskolát, innen irányították a gyerekeket hozzájuk. Összesen 31 nebulóval dolgozott. Később az 5. osztályos csapat is kezelhetővé vált a közös tevékenységek során: udvari játék, kosárlabda, sakk, társasjátékok – kár, hogy kevés idő maradhat közös élményszerzésre, hiszen a napközi nem osztálytermi oktatás lenne! A kisgyermek 7 órától 17 órai hazaérkezéséig az iskola mágikus bűvöletében kallódik, többnyire személytelenül. Ez sok. Gondoljuk el: esetünkben hat-, legföljebb tizenegy éves csemetékről van szó, ha nem túlkorosak… Irányított hétköznapok rombolják a lelküket heti öt napon át – szorozzuk meg tíz hónappal. Ebbe minden, még épeszű, ép lelkű gyerek is belenyomorodik.

A 2001–2002-es tanévben első osztályosokat bíztak rá. Miért nem az előző évi, már ismert gyerekek kerültek a már ismert tanítóhoz? Meg sem merte kérdezni. Miért nem merte? Volt kitől? Válaszoltak volna rá? A napközis csoport “normál” képességű diákokból állt, összesen huszonketten voltak, közülük 13 cigány, 9 pedig magyar volt. Itt is a cigány gyerekek nyelvi-kommunikációs hátránya, otthonról hozott lemaradása volt a baj. Nem ismerik a vécépapírt. Büdös a szájuk – mi az a fogmosás? Hétfőn fölhúzzák az alsónadrágot, a bugyit, a zoknit – péntekig ugyanabban a fehérneműnek nevezett ócska kis göncben vakaróznak mindenki szomorúságára. Büdösek. Húgyszagúak. Piszkos, retkes a körmük és vágatlan – lehet így írni tanulni? Lehet-e jó érzéssel megsimogatni ártatlan, csibész kis kobakjukat, ha tetű araszolgat a hajszálak tövén? Ó, Istenem! Pedig milyen jó volna megsimogatni, ha akadozva, nyögve, izzadva, több hét kínlódás után végre kibetűzi: ma-ma, és rád mosolyog! Ma-ma: betűzi, szótagolja, ha hagyják – de mit ér, ha beront az igazi, eleven mama, és káromkodva leteremti a tanító “nénit”, majd szemrebbenés nélkül elküldi a büdös kurva anyjába mindenféle következmény nélkül, mert ez itt így szokás, mert ő az erősebb, mert gátlástalanabb és nagyobb hangja van, mert neki szabad, mert ő más.

Hetente érkezik az egészségügy, a védő- és gondozónő, megnézi a gyerekek haját; ha tetves, Nittyfor nevű szerrel ápolja, majd hazaküldi a kis szerencsétlent. Ha másnap is tetvet vagy serkét találnak, ismét hazaküldik. Ezzel is fényűző módon telik az idő. Hazaküldenék a gyereket, de kísérő nélkül nem lehet egy kisiskolást hazaküldeni, kísérő viszont nincsen. A tetves nebuló tehát társai között marad. A délelőtt tanító pedagógus tízperces szünetben (ha van ideje) tízóraizhat, kávézhat, vagy például vécére mehet. A napközisnek nincs szünete. Folyamatos foglalkozás az övé, se uzsonna, se vécé – egy szusszanás se, mert nincs kire hagyni a csoportot: zavarják a többieket, elszabadul a pokol, minden megtörténhet. Ellopják a pénzét, levetett karóráját, karikagyűrűjét.

Nincs kivel hazakísértetni a tetves gyereket az esetleg üres lakásba, ezért marad az iskolában. A szülő este (jó esetben) megmossa, kifésüli a gyerek haját, vagy vaktában belenyír a tetves hajcsomóba. Másnap aztán szégyenkezhet a kölök társai előtt új frizurája vagy tar kobakja miatt. A Nittyfor nevezetű szeren kívül létezik még speciális tetűfésű is. Igen, 2003-at írunk Magyarországon, nincs ebben semmi rendkívüli, megszoktuk a nyomort, a tetveket, a változatlanság gyönyörét és – innen szép a látomás!

Nem ismerik az irányokat, a színeket, a színezést, ceruzát az iskolában látnak először. Nekik ezért most kell, nem 1-2 éves korban, megszagolni, a szájukba venni, beleharapni, széttörni: megtanulni, hogy mire való. Nem hallottak, nem ismernek mesét, nincsenek szavaik, szókincsük, képzeteiket nem tudják szavakkal kitapogatni. Nem tudnak köszönni, kérni, nem tudják mi az az ételféleség, amit ebédre kapnak, vagy egyszerűen nem merik elvenni, megkóstolni – az ismeretlen étel első kóstolásra amúgy sem ízlik igazán. Nem érzi jól magát a csupa-csupa idegenségbe ütköző kis szellem. Ismeretlen a tányér számára, az evőeszköz, tehát kézzel eszik, de legalább van mit ennie. Nem látott még fölvágottat, sült húst – s ezerféle mást sem. Itt és azonnal kell alkalmazkodnia. Ez természetesen nem sikerül, tehát folyamatosan kudarcot vall tanítói előtt – a szavakkal és tettekkel kifejezett állandó elégedetlenségbe ütközik.

Ilyen gondokkal s az ebből fakadó nagyobb durvaságokkal küzdenek Oroszlány mellett Jászladányban is, s ez csak két város a sok közül. Csak, szinte csak a szociálisan lemaradt vagy lumpen családokkal és gyerekeikkel van baj, de ők többnyire: cigányok. (De bánjunk csínján a megítéléssel: hónapok alatt lumpensorba és nyomorba süllyedhet akármelyikünk.) Az iskolában a pedagógusokon múlna a cigány szülők tanácsokkal való segítése – az iskolának kellene (az éreztetett társadalmi igény alapján) a “cigánykérdést” megoldania, nevezetesen az ésszerű beilleszkedést úgy kezelni, hogy a cigányok önazonossága sérülés nélkül megmaradjon.

Ki törődik eközben a tanárok másságával, önazonosságával? Az évszázadok óta tartó beilleszkedési zavart mikor és miként tudja megoldani segítség nélkül a magyar pedagógia? Képtelen rá, ahogyan eddig is képtelen volt. Nem csak az ő dolga. Kevés ehhez a tetűirtó és az iskolai beszoktatás, ehhez nemzeti cél, néminemű közakarat, ellenőrzötten költött pénz, cigány értelmiség, alkalmatlanság esetén azonnal elcsapható politikusok s ezer más dolog kellene. A cigányszülők a megértett segítséget elfogadják. Nem az a fő baj, hogy nincs, aki szót értsen velük? De, ez az egyik baj – csakhogy ehhez kevés egy napközis nevelő, egy önmagában kallódó iskola, egy önmagával is békétlen, anyagilag és mentálisan és lelkületében is gazdátlan társadalom.

A problémás gyerekek kötik le a tanárok idejét és erejét. A kiválókra sem idő, sem erő nem marad. Az átlag, az igenis legfontosabb derékhad, a derék had, a legnagyobb hányad pedig magára maradottan bámul. Az iskolavezetés, nyűgeitől zaklattatva, nem partner a társadalmi fölzárkóztatásban sem. A következmények nélküli (mondjuk úriasan!) pedagógiai lazaság, lezserség csak ront a helyzeten.

A mondott oroszlányi iskola bejáratait nem zárják. Az udvaron sörösüvegek, injekciós tű, szar (emberi ürülék), gumióvszer (vajon ki használta?). Az iskola 2003-ban a tervezett és ígért összegből 11 millió forinttal kevesebb pénzt kap az önkormányzattól. Ebben az évben csak az adminisztrációhoz és a gyermekfoglalkoztatáshoz szükséges papírköltség egymillió forintba kerül. Találunk-e egy átlagos magyar iskolában vécépapírt, szappant vagy törülközőt?

A két srác azóta is ugyanahhoz a pedagógushoz jár, fontos a folyamatosság és a bizalom. A tanárnőt meg sem próbálta kárpótolni senki. A fiúk jelképes iskolai dorgálásban sem részesültek, noha harmadnap új “szerelésben” jelentek meg a nevelőtestület előtt. Mindketten cigányok. Mi ez (a törvény támogatásával), ha nem fölhívás táncra: lopjatok!?

Feleségem iskolája nem tudja biztosítani a gyerekek részére szükséges legegyszerűbb eszközöket sem. Rendszeresen én fénymásolok számára foglalkozási segédanyagot a munkahelyemen: feladatlapot, színező füzetet, egyéb segédletet, havonta több ezer forint értékben. Egyelőre megtehetem – ha nem: nem sokszorosítja majd senki. Tanévkezdés után hónapokig kell újra és újra pénzt kérnie társasjátékra, labdára, más eszközökre és játékokra, amíg végre, jó esetben, tél elején kap a csoport kevéske eszközt vagy pénzt. Itthonról visz hanglemezt, CD-lemezt, diafilmet, vetítőt, mesekönyvet, ceruzát, tollat, ollót, radírt, papírt, ragasztót, festéket, dekorációs anyagokat, madzagot, gemkapcsot, tűzőgépet, vonalzót, szöget, kalapácsot, harapófogót, csavarhúzót – soroljam még? Hátizsákkal jár az iskolába.

Pedagógusdinasztiából származom. Néhány józanabb elmét kivéve, körülöttem mindenki pedagógus volt. Aki újat tud mondani róluk, megemelem előtte mélyen barátom fekete, eredeti perui lámaszőrkalapját. Anyám 1947 őszétől 2002 júniusáig tanított, ötvenhárom éven át. Közelében is átéltem néhány dolgot. Amikor otthonról kezdtek eltünedezni az eltünedezhetők, apám tanév elején, szeptemberben azonnal anyámra gyanakodott, noha édesanyám nem volt kleptomániás… Októberben apám még csak morgott, de novemberben már üvöltött, ha nem talált egy-egy kezéhez szoktatott tárgyat. Tudta, hogy az iskolában kellene keresnie, mert már akkor sem adott (1947-től és folyamatosan) anyám egyik iskolája sem elég segédeszközt és anyagot az oktatáshoz, sem Tápiószecsőn, sem Bácsalmáson, sem Budapest anyám által végigtanított 4-5 iskolája közül egyik sem.

Mindez természetes az iskolavezetők számára, eszükbe sem jut, hogy (ha kell: évekig tartó makacssággal) érvényesítsék az iskolafenntartónál igényüket a jogos, az elegendő eszközellátásra. Végül is nem fényűzés, nem hobbi a nevelés, hanem társadalmi igény és kényszer. Még akkor is, ha Jászladányban, Oroszlányban, itt és ott megfenyegetik vagy megverik a szülők a pedagógust, a nemzet lámpását, akik közül sokan félnek az osztályterembe lépni mindazokban az iskolákban, ahol az emeletről laza slukkal leköpnek a túlkoros, elpimaszodott lumpenkölkök az előtérbe, fogdossák a kiskamasz lányok mellét és ágyékát, esetleg egy-egy nevelőotthon vagy nevelőház 6-7 éves fiúcskái homoszexuális srácok ferde ösztönéletét elégítik ki orálisan és análisan.

S mivel a fiatalkorúak különféle fokozatú “büntetés-végrehajtási intézményeit”, magyarán börtöneit kétharmadrészt cigány származású gyerekek uralják, kénytelenül lejegyzem általánosításomat. A nem a befogadó többség által megnyomorított hazai cigányság túlnyomó részét az alábbiak jellemzik: a felelősségérzet, a jövőtudat, a takarékosság, a gazdaszellem hiánya; a tapintat, a figyelem, a türelem, a derű helyett a harsányság, a szilajság, a trágárság, a durvaság, az erőszak, a felelőtlenség.

Ez a tény is a befelé nyíló ajtók rendíthetetlen sarokvasait csikorogtatja. Nincs kijárat. Robbantani kellene? Ehhez viszont hiányzik a határozott, országos pedagógiai szándék. Mihez? Ahhoz, hogy legalább a gyerekek túléljék a szüleik és az előttük járó nemzedékek ostobaságát.

Pár gondolatot még a már említett s egyre gyakoribb iskolabezárásokról. A jogosan igényelt, de gazdaságilag megalapozatlan pedagógus-béremelések és a mostanában iskolába kerülő gyerekek csökkenő létszáma intézménybezárásokkal jár. A zalaegerszegi példát egészítem ki: egy városi óvoda és a József Attila Általános Iskola (talán a jövő tanévben) bezár – tudatja az önkormányzat január 24-én. Magyarországon ugyan csak szerényen nő a munkanélküliség, világszerte azonban egyesek “minden idők” (mi az?) legnagyobb foglalkoztatási gondját említik.

Az Oktatási Minisztérium most is késve akar észbe kapni, ezt már Jászladánynál megismertük, és végre 2003. január végén elismeri: az iskolafenntartó önkormányzatok nem kapják meg a pedagógus-béremelés teljes összegét a magyar kormánytól. A budapesti X. kerület, Kőbánya egyik általános iskolája is nemsokára bezár, az előbbi ok mellett a csökkenő gyereklétszámra hivatkozik a fenntartó. Győr városában 1300 diákot érint a szomorú tény: két középiskola, egy általános iskola és egy óvoda ítéltetik halálra, a költségvetési hiány tarthatatlan, ezért a gyerekeket más iskolákba szórják szét. Balogh József polgármester szerint több százmillió forint megtakarítást jelent majd ez a “racionalizálás”. Hogy ez észerű-e? Legalább annyira, mint a győri Kekszgyár (pár éve a Danone multinacionális cégcsoport tulajdona) a város és az Orbán-kormány által megakadályozhatatlan szétverése volt.

A győri pedagógusoknak új pedagógus-munkahelyeket ígértek a várospolitikusok, de a súgólyukban meghúzódó szakmai bennfentesek reménytelennek tartják a megyén belüli elhelyezkedést. Nincs hely. Nem kellenek. Hol érdeklődjenek? A Nyírségben, ahol az országos átlag kétszerese, tíz százalék fölötti a munkanélküliség? Ahol egy falucskában pár éve egy Csíkszeredából származó, a nyíregyházi főiskolán végzett 23 éves férfi tanárt négy hónap múlva iskolaigazgatónak neveztek volna ki (ha maradni akart volna) – helyismeret, ember- és környezetismeret nélkül, annyira ínséges helyzetben vannak. Kötéllel fognák, főként a férfi tanárt.

Új hullám indul a magyar pedagógiában, a bezárások és elbocsátások hulláma? 2001-ben, Oroszlányban az igazgatónő jól látta ezek szerint: ő 2004-re jósolta az elbocsátásokat. Kevés a gyerek, nincs pénz, sok a pedagógus – másra kell a nemzet pénze. Mire? Mihez kezdenek a “nemzet lámpásai”, a nemzet marokszedői? Lassanként eltünedeznek. Az igaziak rejtőzködnek és dolgoznak (úgy és ott, ahogyan és ahol hagyják őket), az áltanárok pedig továbbra is kóklerkednek, önként vagy kényszerből pályát módosítanak – ám valójában nem kellenek (miként a diákok sem) senkinek.

Jó annak, aki dolgozik. Jó annak, aki dolgozhat – most érezzük igazán, amikor a munkanélküliek pár év alatt testileg-lelkileg megnyomorodnak, és már csak a ravatalozó áll nyitva a középkorú munkanélküliek előtt. Miért nem tudok harminc év (többnyire állami alkalmazásban töltött) munkaviszony után sem megélni a jövedelmemből? Marxi szavakat kölcsönözve: rosszak az elosztási viszonyok. A foglalkoztatási helyzet pedig ideges kapkodásba és bizonytalanságba löki az embereket.

Több százezren évek óta csak ideiglenes, viszonylagos állandóságot találhatnak egy-egy munkahelyen. Belépés után pár hónappal vehetik a batyujukat. Posztmodern rabszolgák. Dolgoznának akár tizenhat órát is naponta, csak legalább volna némi látszata. Lenne pár hónapra annyi tartalékunk, hogy ne féljünk a téltől, a mezítlábasságtól, az elvont falatokért sóvárgó száj keserű mosolyától. Magyarországon a Központi Statisztikai Hivatal szerint 2003 januárjában százezer gyerek éhezik. Azt hiszem: többen. Miért nem tudnak megélni bérükből a pedagógusok? Ha szükség van rájuk: fizessék meg őket. Mit tehetnek, szerezhetnek-e más jövedelmet az állami, egyházi és alapítványi iskolákban dolgozó, olykor tengődő óvónők, tanítók, tanárok, felsőoktatási dolgozók? Mi mindenre kényszerítették már őket az előző évtizedekben!

Édesanyám 1952 nyarán a bácsalmási római katolikus templom tornyában töltött pár hetet. A pedagógusok (úgymond) nyáron ráérnek, mert nem dolgoznak. A dolgozó népet azonban akkoriban fokozottan szolgálni illett. Így tanítónő anyám is arra kényszerült, hogy figyelje az aratás előtti bácskai mezőt. Tűzfigyelés a toronyban. Háromóránként alászállt – csecsemő nővérem szoptatása végett. Nem tudom, volt-e váltótársa, de 2-3 hónapos nővérem nem szenvedett anyatejben hiányt. Természetes szolgálatnak vélték, egyesek buzgólkodtak, mások sokat sejtetően hallgattak – mindenféle megalázó ingyenmunkára a tanárokat rángatták elő.

Országszerte a pedagógusok dolga volt rábírni a gyanútlan állampolgárokat a szovjet-orosz hadisarc egyenlegét helyrebillentő, úgynevezett békekölcsön-kötvények jegyzésére csakúgy, mint a mezei rágcsálók elleni küzdelem. Vegyszerrel kellett járni tanárnak és diáknak a szántóföldet tanítás után, s a pocok-, ürge-, cickány- stb. lyukakba tömködtük a mérget. Ez már az 1960-as évek vége felé történt. De előtte a magyar pedagógus járta gyalog vagy kerékpáron a mezővárost, a falut és a csüggedten hallgató tanyavilágot. A parasztokat “agitálták”, győzködték a szocialistának nevezett termelőszövetkezet előnyeiről. Állami alkalmazottak lévén kötelezték őket erre, s ők (mit tehettek volna?) hűségesen teljesítették az állam és az egyetlen, mindenható párt parancsát. Ezért aztán a téeszbe kényszerített parasztok szemében sem maradt becsületük többé.

Lehetne sorolni a példákat, de most csak egyet írok le. 1984 tavaszán a Fejér megyei Tabajd község termelőszövetkezeti elnöke, Sz. elvtárs fölkereste a három környékbeli falu: Tabajd, Alcsútdoboz és Felcsút község iskoláit. Nyári és őszi munkát ajánlott a társközségek pedagógusainak. Egy kísérleti kukoricaültetvényen címerezést és tengeritörést kellett végezniük. Egy-két kivétellel valamennyi pedagógus vállalta a munkát. A bérről szó esett, ráharaptak a lehetőségre, de szerződést nem kötöttek. Minek? Miféle csürhévé züllesztették 1984-re a pedagógusokat, hogy nem tiltakoztak már az ajánlat ellen is? Napszámos munka kell a téesznek? Igen. Szóljunk a pedagógusoknak! Sértő volt, de sajnos, mohó kezek kaptak utána: lesz pénzünk!

A végeláthatatlan kukoricasorok címerezése nyáron megtörtént, egy-egy vállalkozó tanár normáját viszont csak a család vagy a barátok 3-4 segítővel kiegészített brigádja tudta teljesíteni. Sebaj, lesz pénzünk! Kukoricatöréskor (november elején) három napig dagasztották a sarat. Keserves munka volt, kézzel törték a csöveket, de csak a pedagógusok. A szomszédos sorokban dolgozó téeszadminisztrátorok törökbúzáját, kínlódásukat látván, géppel takarították be. A tanügy szerencsétlen jelesei pedig a kukoricacsöveket is kézzel hajigálták a két és fél méter magas teherautó-palánkok mögé. Sebaj! Végül is ötnapos munkáért, amelyet átlagban három ember végzett, kaptak összesen (vállalkozó tanáronként) 1700 forintot. A téeszelnök közölte: nem volt nyereséges a kísérleti kukoricatábla.

A magyar nyelv- és irodalom tanára nem olvas. Mért tenné? Fárasztó a gondolkodás. Az énektanár nem ismeri, csak a kortárs konzerv-zenét. Kössük össze a két szálat, és előttünk áll az 1990-es évek közepén egy magyar kisváros ének–magyar szakos általános iskolai tanára, aki történetesen egy református líceum osztályfőnöke is. Szép, nemes arcú, sármos alkoholista. “Utálom a lányodat!” – mondja a szülőnek. Jó, végül is nem lehet minden tanítványt szeretni. Ám D. I. tanár “úr” ugyane kislány, a tanítvány anyjával szerelmi viszonyra lép. Háromnegyed évig részegen rikoltozik a család ablaka alatt. “Küldd le az asszonyodat!” – üvölt este vagy éjszaka a bamba férj felé a negyedik emeletre. Az asszony lesuhan. A líceum igazgatója tud erről, miként D. I. neje is (szintén tanár ugyanott). Tudja a polgármester is, aki véletlenül az igazgató asszony testvére. Tudja a katolikus káplán, a fél világ – de első a pedagógusmundér becsülete.

A tanár használhatatlan, először magyaróráit adják más kolléga kezére, mert az érettségire készülő nebulók másfél éves lemaradásban vannak, majd az énekórákat is másra bízzák. Elvonókúrára vitetik a derék vitézt. “Most már kipipálhatjuk ezt is!” – vihog a tanár, amikor elbocsátják az elvonóról. A jótékony kezek tovább kísérik: tanév közben az Amerikai Egyesült Államokba küldik rokonához, hogy kipihenje a fárasztó, ideggyötrő kalandot. Természetesen eközben és ezután is osztályfőnök – kell a példa, hiába! Pár hét múlva hazatér, közmegelégedésre. Folytatja az addigiakat.

Most már nem tanít, nem tud tanítani. A polgármester városi ünnepségeihez szerez kísérőzenét és dilettáns koreográfiát. Maga is színpadra lép a polgármesterrel együtt – frenetikus linkségeket adnak elő, azt hiszik: erre vár a nép. Tanárunk mindezt állami és egyházi munkabérért gyakorolja – munkája helyett, a református líceum színeiben. Amúgy (bevallása szerint) pogány, sosem volt hívő egy pillanatig sem. De képmutató módon jelen van minden istentiszteleten, és szorgalmasan udvarol az aktuális hatalomnak. A szerelmi kaland lezárul. D. I. egyáltalán nem boldogtalanul búcsúzó osztálya után 1-2 évvel ismét osztályfőnök lett…

A pedagógus, azt mondják, referenciaszemély. Tetszik, nem tetszik: példát kell mutatnia talán még álmában is. Ezért nem tanácsos például a nyakában lógó aranykereszt-bizsuval piszkálnia ebéd után a fogát. Méltatlan helyzetbe sodorja magát akkor is, ha beletörődik a ténybe: a gödöllői Szent István Egyetemen még egy tanszékvezetőnek is csak a dékán írásos engedélyével szabad vécépumpát vásárolnia.

Az oktatási szakemberek, szakírók elképesztő mennyiségű közhelyet és blöfföt fogalmaznak meg emészthetetlen stílusban a szaksajtó oldalain. Sokan kényszerítve is vannak rá: a tudományos fokozatokhoz “tudományos” munka és publikáció is kell. Megjelennek a szerkesztőségben a felsőoktatási intézmények jelesei és (lássatok, diákok, csudát!) varázsütésre megszelídülnek az otthon kiskirályként trónoló, diákjaik és beosztottjaik sorsáról diktátorként rendelkező vezetők. Van faragatlanabb is. Az egyik dunántúli egyetem rektor ura (önhittsége glóriájával a feje körül) köszönni is elfelejt kifelé menet. Nem csoda: már érkezésekor sem köszönt. Senkik vagyunk a szemében. Megszokta, hogy nem köszön. Nem tanította meg köszönni az édesanyja.

G. Gy., a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola pszichológia tanszék vezetője rettegésben tartotta a felnőtt diákokat. Ő írta az 1970–1980-as főiskolai lélektanjegyzeteket is; csak a vizsgákon nem tudott oldott légkört teremteni, mert nem akart. A legkiválóbb vizsgázók sem remélhettek kettes osztályzatnál jobbat. Beosztottja, a szintén a pszichológia tanszéken dolgozó testnevelő tanár, később a Művelődési és Közoktatási Minisztérium alkalmazottja: K. T. szintén sorsok ura volt Szegeden. Egyetlen dolgot nem tudott: mosolyogni. Így oktattak lélektanra ezek a savanyú pofák.

Eszembe jutnak az 1960-as évektől látott állami általános iskolák, gimnáziumok, főiskolák jeles napjai. Ma is ugyanaz az örömtelenség vesz körül falaik között, mint régen. Nem tudnak ünnepelni: az állami, az egyházi, a bármiféle iskolai színezetű ünnepek nem ünnepek, mert baljós, kedélytelen gyülekezetek kínlódják végig őket. Gyerek, szülő, tanár egyaránt úgy feszeng, úgy érzi magát ilyenkor, mintha egész eddigi létezéséért, sőt jövőjéért is bocsánatot kellene kérnie. Nem érzi otthon magát.

Három-négy évtizede a D. I.-hez hasonlókat messzire űzték volna a pályától, talán. Ám a fordított kiválasztás folyamatos erősödése érzékelhető. B. J., néhai igazgatóm 1982-ben bukott le: a budapesti Bokréta utcai, a fiatalkorúakat begyűjtő hírhedett intézetben csépelte egy darabig a gyerekeket. Távozását lopás siettette: egy vécé- vagy mosdókagylót fújt meg a nevelőotthonból. Új munkahelyén pár hónap múlva aligazgatónak léptette elő S. E., az az S. E. igazgató, aki 1985-ben, közel ötvenévesen belépett az 1200 fő befogadására tervezett szakmunkástanuló-otthon Kommunista Ifjúsági Szövetségébe, hogy a 25–35 éves, ellene lázadó ifjakon közvetlenül is rajta tarthassa a mancsát. S amikor ezt kifogásolták, így válaszolt a hatórás, 360 perces, megszakítás nélkül zajló nevelőtestületi értekezleten (nagyot ütve mellkasára így üvöltött): Azért léptem be a KISZ-be, mert én kommunista vagyok! Aztán kissé megnyugodott.

A lumpenek alulról veszélyeztetik a magyar neveléstant. Fölülről viszont a politika által is gerjesztett beteg médiavilág, a média által vezérelt “közízlés” – és a közízlés szolgája, a magyar oktatásirányítás.

Az oktatáspolitika régóta tehetetlen, kiszolgálja a politikai hatalmat, s eközben föladja olykor fölismert érdekeit. Vér és arany, pénz és hatalom és ösztönök – szervilizmussal fűszerezve.

A magyar pedagógia nem létezik. A neveléstan vagy oktatásgyár a minőségbiztosításról locsogók korszakában is eredménytelen. Blöff. Százezrek élnek belőle, védik a szakadozott mundér becsületét. Akár politikus, oktatási vezető, akár egy vegetáló kisközségi iskola tanára beszél róla: tét nélkül fecsegnek. Mindenki ért hozzá, mint a labdarúgáshoz vagy az autószereléshez, csak gólt nem tudnak rúgni, vagy hazáig tolni kell az autót.

A pedagógia végleg elveszítette hagyományos szerepe után a még öt évvel ezelőttit is. S nemcsak a pedagógia, a kultúra, hanem az egész civilizáció múltját el kell végleg felejteni. Nincs szükség a múltra. Vége. A hetvenéves néptáncművész és a huszonkét éves bölcsészhallgató ugyanezt mondja. Miért? Nem csüggedtek, nem keltenek világvége-hangulatot, legföljebb a tisztán látók szomorúságát árasztják. A Tornai József által vázolt jelenséggel van (több más mellett) dolgunk. Az Egyesült Államokból induló járvány összegzése: “Le az elitkultúrával, éljen a brutalitásipar!” (Tornai József: Légy a lekvárban – Hitel, 2002. december.)

A depressziós civilizáció szorongó nemzetei újra a barbárság szintjére süllyednek; mintha visszafelé járnánk végig a társadalmi evolúció útját. Mi, európaiak most a neo-rabszolgaság szép idejét éljük. A túlnépesedett világban fölösleges az ember. A fiatalokkal sem tudunk mit kezdeni. Világszerte olcsóbb így-úgy eltartani a népességet, mint félig-meddig értelmesen foglalkoztatni; főként emberi szinten kezdeni velünk valamit.

Nálunk a középiskolát végzett ifjak 40-50 százalékát egyetemre, főiskolára küldené a kormányzat. Máshol is így van, máshol is egyre később akar önálló életvitellel élni a fiatalság, mert nincs előtte anyagi, érzelmi, szellemi távlat. Ők érzik leginkább a jövőtlenséget. A felsőoktatásban töltött idő késlelteti a döntést, de csak elodázza, nem oldja meg! Nincs szükség arra, hogy a fiatalok felét egyetemre-főiskolára küldjük, ahol pár év alatt elavuló dolgokat tanulnak meg – az egész népesség méregdrága költségén –, ahelyett hogy ez alatt a 4–6 év alatt hasznosabb ismeretekkel gazdagodnának. Hogy mik ezek? Tessék gondolkodni és kitalálni!

Az iskola haszna, a természetéből fakadó, évszázadok alatt megszerzett joga a bizonyítvány-oklevél, a szakértelmet tanúsító papír kiadása, a mesterségre való fölkészítés lenne. Ezért tartják fönn ma is, noha hatékonysága elégtelen, nevelési föladatát pedig – az idomításon kívül – sosem tudta beteljesíteni.

Mára eltűntek az eszmények, az eszmék, a tetszetős világmagyarázatok, az ideológiák – helyükre a nyers erőszak lépett. “Ideológiája”, jelmeze a törvényszerűsége ellenére is mindenkire káros globalizáció. Az új évezred elején egyetlen primitív jelenséggel izgatják az “adófizető állampolgárokat”: Irak és az olaj. Irak állítólag ötven évig elegendő olajat rejt a földje alatt, Nagy-Britannia és az USA külön-külön legföljebb tíz évre eleget. Az amerikai diktátor, az elnök a jóakarat és a kereszténység nevében háborút hirdet Irak ellen. Az amerikai diktátornak viszont atomfegyvere is van. Ennyi. Csak ennyi! Újra csak egyet mondhatunk: ha együtt nem tudnak élni, mert nem tudnak: egymás mellett kellene. Csakhogy az olaj is kell, még akkor is, ha esetleg koporsóban mennek haza az amerikai zsoldosok. Nem számít!

(A másságra való nevelés, rábeszélés célja sokaknál csak annyi, hogy elfogadjuk azokat az egyre erőszakosabb borzalmakat, amelyeket mások követnek el ellenünk.)

Romániában, Erdély őshonos, ma is teljesen magyarlakta területein az 1990-es években egyre több ortodox román templomot emelnek olyan helyeken, ahol sem görög katolikus, sem román ember nem volt, nem élt – mondja Vetési László református lelkész. “…ez a vallási-pszichológiai terror egyik formája és eszköze. Gondoljuk meg, hogy éli meg szigetlétét az a torockói magyar ember úgy, ha az ablakból kinézve ortodox kolostorba ütközik a tekintete. Ha úgy megy ki a faluból, hogy naponta szembesül azzal, amit egy idegen középület szüntelen reprezentál az ő szigetlétében, magyarságában. Ez a sokkhatás fokozatosan gyöngíti önértékelését, aláássa hovatartozásának értékét, napról napra visszaszorul a saját területén, ha kényszerűen együtt él a »másik« fölényével.”

Mi zavarja a tisztánlátást, vonja ködbe a tekintetet? Az, hogy a magyar nemzet nem tudja fölismerni és megfogalmazni az érdekeit. Nem hiszem, hogy a politikai rendszerváltás és az új, nihilizmusba hajló világ által bármelyik más nemzet hagyta volna annyira megzavarni emlékezetét, mint a miénk. A mérce a magyar nemzet, a nemzet jövője! A franciák, a németek, a spanyolok (sorolhatom Európa valamennyi, nálunk egészségesebb nemzetét) okosan védik szellemi felségterületüket. Ennek legfontosabb pajzsa a nemzeti kultúra. De a nemzeti kultúra is a televízión keresztül jut el hozzánk, és minden mesterségesen atomizált társadalom népességéhez. Ki fogja össze a jövőteremtő társadalmi törekvéseket Magyarországon? Párt, parlament, szervezet, egyház? Senki.

Ma az USA, az Európai Unió és más, szomszédos országok is gátolják a magyar szellem megerősödését. Kívülről és fölülről irányítottak vagyunk. Kívülről, mert idegen népek és idegen gazdasági hatalmak által irányítottak. Fölülről, mert az előbbiek eszközeként, a magyar politikai vezetés támogatásával vagy tehetetlenségénél fogva hazánkban is a média, és elsősorban a televízió irányítja a közgondolkodást. Ezért marakszanak érte oly sokan – akié a média: azé a hatalom és a pénz újraelosztási monopóliuma! Nem kellünk senkinek – ez derül ki a magyar közszolgálati televízió adásaiból is. Nem veszi komolyan senki a magyar valóságot, az embert, az életet.

Mit várunk a magyar pedagógiától? A tizenhét éves, középiskolás diák házi feladata a Himnusz és a Szózat összehasonlító elemzése. Meg is oldja föladatát, de az esze máshol kalandozik, fényévekre Kölcsey és Vörösmarty világától, mert elméjét már a Nagy Testvér, a nemzetek fölötti szörny irányítja. A Big Brother és a ValóVilág nevezetű, “magyar valóságshow”-nak titulált műsor például, vagy más mélyen szántó baromság. Drága szüleik és remek tanáraik oly igen óvnák ezektől őket, de nem tudnak védekezni, és nem is akarnak tenni ellene.

Ki és mikor és mit tett eddig ellene? Azt mondják: ez a televízió mélypontja. Ez nem igaz. Tessék tovább követni a Tele Vízió, a Tele Kép mélyröpülését – nagy reménnyel kecsegtet ezután is. Ezt kell nézni, ez a jövő! És egyre erősebb ingerek kellenek. Hiába, gyönge lény az ember: egyre erősebb ingerekkel lehet csak fölborzolni az érzékeit.

Mindez (természetesen) nem a pedagógiáról szól, hanem a pénzről. A pedagógiáról senki sem beszél. A pénz pedig nem ismer sem nemzetet, sem oktatást, sem istent, sem embert – egyedül önmagát ismeri. Ezért felejtsük el mindörökre a Himnuszt, a Szózatot s az efféle szólamokat – kinek fontos, mire való ez az egész, avítt múlt?

Amikor tíz éve két, az USA-ból érkező társadalomkutatóval beszélgettem többedmagammal, és nemzetük 1956-os magyar emlékeiről kérdeztem őket, a magyar tolmács jóindulattal ezt kérte: “Hagyd őket, Amerika emlékei csak a vietnami háborúig terjednek!”

De miért őrzi múltját az észt, a finn, az orosz, a dán, a spanyol, a német, a francia, a görög – hogy csak néhány európai nemzetet említsek; miért őrzik féltőn a múltat? Csak nekünk nem szabad? Nekünk csak a ValóVilág maradt? Hogy is van ez? Mért nem lehetek hazámban magyar? Miért fontos magyarként élnem? Minden ez ellen uszít – csak én nem élhetek kultúrámban háborítatlanul? Mindenki más: az amcsi, a román, a francia, az angolszász, a zsidó, az eszkimó azonos lehet önmagával otthon; és idegenben, máshol, Magyarországon bátran: más?

A két említett műsor nem a magyar közszolgálati televíziócsatornán fut, de a magyar 1, a magyar 2 és például a Duna Televízió is kényszerűen satnyul a pénzes tévék bóvli-kínálatától. “Versenyezni”, mi több: “versenyeztetni” kell! Kit és kivel? A nihilistákat az egészséges szellemiséggel? Milyen szempontok alapján? Ki mondja meg: mi a szempont? A homoszexualitás, a másság, a kisebbség, az agresszivitás?

Régen nem a televízióról beszélek. A televízió, a művészet, a pedagógia, a két ember közötti viszony legfontosabb mércéje, hogy segít-e élni? Mit segít és hogyan egyre hazátlanabb diákjain a magyar pedagógia? A magyarok nem kellenek külföldön; pár ezer, a fejvadászok által megvásárolt magyarnál évente ezután sem kell több magyar még a mindenhatónak vélt Európai Unióban sem. A többiek itthon maradnak, mert egyszerűen ezután sem tudnak kivándorolni; itthon kell maradniuk, nem válhatnak “világpolgárrá”; itthon viszont az élethez, a túléléshez, ahhoz, hogy hittel, harmóniában, szeretettel, felelősséggel tudjanak élni, többek között önismeret, hazaszeretet, múltismeret miegyéb kell, sőt nélkülözhetetlen. Szeretni kell azt a földet, ahol élek, különben elviselhetetlen lesz számomra az élet. Egészséges röghöz kötés kell, mert elfújja az első szél a szalmabábot. Segít-e ebben a magyar pedagógia?

A szomszédunkban élő Marika néni a nyugdíjából él. Hetvenöt éves, gyerekkorától dolgozik, havonta 41 320 forintot hoz neki a postás. Ebből legkevesebb 12–13 ezer forintot azonnal kifizet gázra, villanyra, televízióra, vízre. A maradékból sorstársaival együtt nyomorog. Mit ért ebből tizenhét éves unokája, aki a Himnusz és a Szózat összehasonlító elemzésével (azonosságok és különbözőségek) bajlódik a ValóVilág bűvöletében? Azonosulás nélkül is elemezheti a félhalott “szövegeket” – eredményesen. Holnap a gimnáziumban nem erről beszélnek, nem is várja ezt már tőlük senki sem; holnap majd a mindenható “villában” történt manipulált olcsóságról locsognak.

Mi lesz ezzel a nemzedékkel, ezekkel a mesterségesen későn érlelt gyerekekkel, utódainkkal? Nem tanulnak meg beszélni, gondolkodni, érezni. Nem tanulják meg az együttérzés, a szeretet hétköznapi tetteit. Nem tanulnak meg tűrni, szenvedni, dolgozni, társaikért élni. Tőlük várja a mai magyar társadalom, az őket kezelő pedagógusok és szülők, hogy eltartsák, ápolják őket tíz-húsz-harminc év múlva? Először meg kellene őket erre tanítani. Az idomítás csődbe jutott. Én nem várnék tőlük semmit.

A sokaságból kivált (korántsem a legértékesebb) réteg a televízió által vezérli-irányítja a társadalom közömbös vagy leszorított, leginkább nyomorgó többségét. Ez is kirekesztés. Ez a valódi kirekesztés. A hatalomból részt nem kérők vagy a hatalomból kiszorítottak talán csak háborítatlan életre vágynak – de hétköznapiságukban sem hagyják őket békén: újabb és újabb “prolitáppal” tömik, mi több: tömény hazugsággal etetik, sokkolják, idegesítik, irritálják őket. A szelíd befogadók bámulnak és hallgatnak. Hallgatnak, mert félnek; attól tartanak, hogy a rasszizmus bélyegét sütik a húsukba, ezáltal ellehetetlenítik őket – pedig ők csak az élősködő és a pimasz embereket szeretnék az életüktől távol tartani. Egymás mellett – ha együtt nem sikerül.

Szögezzük le: Magyarország ajtaja folyamatosan nyitva állt a honfoglalás óta minden olyan kisebbség számára, amely a befogadó nemzettel együtt szeretett volna boldogulni. Ez az ajtó ma is nyitva áll, de (mint minden ajtó) kifelé is nyitva van mindazoknak a (kisebbségen belüli) kisebbségieknek, akik nem a magyar nemzet érdekét tartják elsősorban szem előtt. A közös magyar nemzet érdekét kell mindőnknek követnünk. Más nemzet is ezt a természetes emberi igényt követi. Tud-e erre bárki is ellenpéldát hozni?

2002-ben, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) és a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) újabb hatalomra kerülése után ismét átalakították az MTV 1–2-t, vagyis a közszolgálati televíziócsatornákat. Azóta például az esti híradóműsorokból többet tudunk meg olykor az USA-ról vagy Izraelről, mint a Kárpát-medencében történtekről. Ismét a “Kádár”-medencében élünk? Egyszer már elhittük, hogy újra Közép-Európa Kárpát-medencéje a hazánk… Tévedtünk volna?

2002. április 7-én a legutóbbi parlamenti választások első fordulóját is közvetítette a magyar televízió. A többivel együtt egyenes adásban kapcsolták a Szabad Demokraták Szövetsége választási központját is, ahol a párt vezetői őszinte, baráti szeretettel fogadták Magyarország izraeli nagykövetét. Miért éppen oda ment azon a napon? Csak nem azért, mert Izrael állam érdekeit az SZDSZ képviseli Magyarországon? Rendben, de miért leplezi a mondott párt ezt a rokonszenvet? Miért vonja be az MSZP vezetői arcát enyhe pír, amikor választási kampányuk szervezőcégéről, az izraeli X. cégről kérdezik őket? Mi a baj? Szégyellik? Vagy csak a nyilvánosság előtt?

Volt-e az elmúlt évtizedekben Izrael államnak ahhoz a Magyarországhoz szava, aki a holocaust előtt és után egyetlen zsidót sem “üldözött” más bevándorolt nációk fiainál túlzóbb módon? Miért, hogy az Oktatási Minisztérium által véletlenül sem ajánlott program még a budapesti középiskolások számára sem a Budapesten létesített Terror Háza meglátogatása, ahol két SZDSZ-es vezető, Pető Iván és Bauer Tamás elődei verték a magyar államvédelmisek mundérjában kortársaikat? Miért, hogy 2003-ban a magyar kormány hatmilliárd forintot költ magyar filmgyártásra, és ennek hatoda, egymilliárd forint Kertész Imre Sorstalanság című, holocaustregénye megfilmesítésére különíttetik el? Kell hozzá (más pénzből) még egymilliárd, mert sok a színész és a statiszta… Értem: az első magyar irodalmi Nobel-díjat Kertész Imre kapta, megérdemli a filmet a megjelenése után harminc évvel fölfedezett regény. Vajon ajánlják-e majd a magyar középiskolásoknak a filmet?

De miért válaszolja Kertész Imre magyar író a német sajtó kérdésére azt, hogy: “…igen, voltaképpen emigráns vagyok Németországban”? Frászt emigráns! Magyar állampolgár, akit 1945 után nem üldözött senki sem; és egyáltalán nem bánt, sőt érdektelen számomra, hogy zsidó. Egyszerűen nem mond igazat. Nem a babérkoszorúját akarom tépdesni, csak megkérdezném tőle, ha válaszolna: ez a haza, Magyarország nem tett egyetlen babérlevelet sem abba a koszorúba?

Sokkolják a nyomorgókat? Igen. Faludy György idős írónk hosszú bolyongás után pár éve Budapesten vert végre gyökeret. Író ő is, a ma élő, körülbelül ötszáz jó magyar író egyike. Budapest székesfőváros eddig mintegy húszmillió forintot költött Faludy mindmáig rendezetlen lakhatására. Nem akarom láttatni F. Gy. újabb sokkolását, amikor a Penthouse című lap címoldalán pucérkodik 2002 őszén legújabb kedvesével – amúgy gusztustalanul. Mit kapna egy magyar–magyar író ezért az úgynevezett liberálisoktól!?

Kertész Imre Sorstalanság című regénye nemsokára kötelező olvasmány lesz a magyar középiskolákban. Helyes, legyen kötelező ez a könyv is. Illyés Gyula Puszták népe című szociográfiája kötelező olvasmány – Ausztráliában. Bartha Miklós Kazár földön című szociográfiája nem kötelező olvasmány sem Ukrajnában, sem Izraelben. Itthon sem.

Első magyar Nobel-díjas írónk nyilatkozza külföldön, hogy Magyarországon antiszemitizmus van. Melyik Magyarországon? Melyik megyében, városban, faluban, iskolában – kérdezem én? Az egyik Pest megyei újságíró harminc évig úgynevezett magyar néven élt és írt. A közelmúlt leginkább “zsidóellenes” korszakában, az Antall-kormány (1990–1994) idején visszavette eredeti, “zsidó” nevét. A hetvenhárom éves, korábban Izraelbe települt magyar író tavaly tért haza Magyarországra. A jól értesült, érzékeny zsurnaliszta, a sokat próbált zsidó–magyar író (túl a hetvenen) “zsidóüldözés” idején nem lehetne ennyire ostoba… A kutya sem bántja őket a közös hazában!

A magyar vagy magyarországi zsidóságról nem esik szó a honi iskolákban. Említésétől mindenki ódzkodik. Miért nem esik szó róluk? Értéket hoztak e hazába, de a hazai zsidóság is igen-igen sokat köszönhet a magyar nemzetnek. Erről talán nekik is szólniuk kellene néha. Hol vannak azok a zsidó tanítók, tanárok, akik a zsidó gyerekek beilleszkedését, magyarabbá válását segítenék Magyarországon? Szükségtelennek vélik? Pár éve Budapest XIV. kerületében, Zuglóban az egyik zsidó óvodában beszélgettem a vezetővel – a kerületi önkormányzati lap olvasóit ismertette meg intézményével. Érdekes módon nemcsak a gyerekek, hanem a teljes személyzet, még a takarítónők is zsidók voltak. Gyönyörű zsidó és magyar (magyar és zsidó) nők! Nem érte hátrányos megkülönböztetés abban az óvodában a magyarokat?

Mi vibrál itt? Miért nem tudunk szót érteni? Ne legyünk telhetetlenek. A kölcsönösség alapján álló kiegyezésre volna szükség. A magyarországi zsidók, miközben nem tudják saját késztetéseiket, szellemiségüket vállalni, úgy érzem: minket is akadályoznak az önmagunkkal való béketeremtésben. Jó ebből nem származik. De jobb-e, hogyha hallgatunk?

A médiát és a pénzvilágot uralva sokszor nyíltan hangoztatott felsőbbrendűségük bukkan elő megannyiszor – és az egyoldalúan fölfogott múlt. Egyetlen közös vonásuk a holocaust virtuális vállalása, a szerencsétlen hazátlanság, a sorstalanság valódi vagy vélt élménye. Önazonosság-zavarukat vallásuk sem gyógyíthatja – amiként a keresztényekét, az ő hitüket is a nyers érdek vezérli.

Nézzük az egészséges rangsort. Születésemnél fogva elsősorban ember vagyok. Másodsorban európai fehér, harmadsorban magyar. Ez a társadalmi sor, a többi ezután jöhet. Minden nemzet, természetes ösztönét követve, így éli évszázadok óta vagy régebben az életét, így idomítja utódait. Elsősorban önmagát védi: a személyiséget, a családot, a törzset, a nemzetet – csak utána támogathatja a tágabb közösséget. Melyik a fontosabb kötődés számodra? Melyik nekem? Izrael vagy Magyarország érdeke? Az egyik magyar író szerint: “Ha két tehetséges író közül kell választanom, természetesen a zsidót támogatom szerkesztőként.” Én úgy érzem: szava csak annak lehet közöttünk, aki a saját bőrét viszi a vásárra, aki azonosul velünk.

Ifjú barátom még nem tud dönteni. Néhány év alatt párszor volt Izraelben, egy kibucban csirkefarmon dolgozott. Egyik szülője úgymond zsidó, a másik nem. Ezért a mondott állam is csak félig fogadta be, mert szülői ágon különbséget tesznek. A fiatalember katonaként is föladatot vállalt: lődözte a palesztinokat. Mi lenne, ha Magyarországon is aszerint különböztetnénk meg például a zsidókat, hogy mindkét szülő révén azok-e, vagy csak félzsidók, félmagyarok? Tiltakoznának az “idegengyűlölő” megkülönböztetés miatt! De ők itthon sem tudják vállalni a másságukat.

Fiatal barátom nem tud dönteni: kicsoda is valójában? Ki zavarta össze? Nem kell döntenie itthon, ahol eddig élt, ahol eddig magyar iskolába járt, magyar kultúrán nevelkedett. Nem tud dönteni, de nem is akar, ezért ott él, ahol éppen kedve, lehetősége van. És sajnos, még nem érti: miért kérdeznek ők újra és újra önazonosságukra? Miért tőlünk, magyaroktól várnak az általuk firtatott kérdésre választ?

A fiú édesapja szerint a zsidók talán a holocaust miatti érzékenységük, a sorozatos üldözésekből származó félelmük miatt rezdülnek össze minden “zsidózásra”. Azt azonban nem tudják: mi is az a “zsidózás”, hol a határa? Mindez egy magyarországi nomád tábor egyik esti beszélgetésén került szóba. A táborozók 19 éve találkoznak nyaranta Magyarország más és más vidékén. A tábor vezetője, T. I. úr szerint körükben a zsidóság kérdése sosem került szóba, egyszerűen nem volt kérdés: ki kicsoda. Amikor 2002 augusztusában megérkezett nemrég Izraelben járt ifjú társunk, negyedóra múlva ő vetette föl: beszéljünk izraeli élményeiről.

A legtanulságosabb az volt, amiről nem beszélt, amire nem válaszolt. Igazából ő sem tudta, hogy mit akar. Középpontba kerülni? Máshogyan is megtehette volna a baráti társaságban. Provokálni szeretett volna? Nem magamutogató. Valami viszont zaklatja. Bár tudnám, hogy mi! Talán együtt sikerülhetett volna a válasz. Akarta-e ezt? Nem kérdezte még tőle senki talán, ezért nem is tudhatja talán, én mégis megkérdem: mit adott ő eddig és mit készül adni a hazának? Egyelőre a megválaszolatlan kérdéseket, a nyugtalanságot, amelyek engem is zaklatnak közös múltunk és közös jövőnk miatt. Az említett tábor többsége középkorú magyar pedagógusokból és kamasz gyerekekből áll.

Szegény Kertész Imre azt mondta 2002 őszén, hogy a holocaustról még nem született egyik nemzet tollából sem érvényes szépirodalmi alkotás. Csak egy példa: talán nem olvasta André Schwarz-Bart Igazak ivadéka című, franciául 1959-ben, magyar nyelven 1962-ben megjelent regényét? E kiváló művet szintén egy, a vészkorszakot átélt zsidó ember írta. Régóta (2. kiadás 1976) szeretem ezt a könyvet. De vajon André Schwarz-Bart, Faludy György, Kertész Imre (és még sokan-sokan mások…) miért nem szólnak egyetlenegy szót sem a századokon át az ősi földről kirajzott zsidók üldözése kapcsán a pogromok, a holocaust okairól?

Miért üldözte Európa (is) a zsidókat? Mi lángoltatta föl a zsidóüldözések fáklyáit újra és újra az “antiszemita” Európa éjszakáin? Egyetlen okot szeretnék hallani, egyetlent, amely a zsidó önvizsgálatra is rávilágít: miben tévedtünk, hibáztunk mi, zsidók, az együttélés során? Mindig, mindig más volt a bűnös? Ez az egyoldalúság nehezen vezet el a tisztánlátásig.

A magyar pedagógián óriási, láthatatlan teher ez is, a kisebbségben élő zsidókról való folyamatos, konok, mesterséges hallgatás. Nincs zsidókérdés! – mondja az oktatáspolitikus. (Csak antiszemitizmus?) Nincs zsidó kisebbség, kisebbségi önkormányzatról hallani sem akarunk! – mondja a zsidó felekezet egyik vezetője. A gyerekek pedig a zsidókról hallanak a szülőktől, a magyar filmekből, az amerikai film-mocskokból, és nem tudnak mit kezdeni a mások másságával, az egész (talán még megoldható) jelenséggel. Mi mindig csak a mások másságát fogadjuk el! Ha így folytatódik, elkövetkezik ez is. Ez a cél? De hogyan tudunk szembenézni tanítványainkkal, gyerekeinkkel, ha magunk elé sem merünk tükröt tartani? A választ a magyar kormányzat, az oktatásirányítás és a pedagógusok választott vezetőitől várom. Várom?

A Kádár-korszak oktatási mesterkedéseitől sokak közt én is hányingert kaptam, diákként és felnőttként egyaránt. Vajon melyik miniszter elvtárs vagy úr hagyott az oktatásügyi aktákon vállalható ujjlenyomatot az elmúlt korszakokban? Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint után Ortutay Gyula, Darvas József, Kállai Gyula, Benke Valéria, Ilku Pál – vagy a ma másodszor próbálkozó Magyar Bálint? A megújuló, meddő erőlködéseket látva-hallva, a nemzeti értéket félresöprő szociálliberális oktatási kormányzatra nézve már nemcsak hányingert kapok. Elég volt, elvtársak!

A torockói magyarok közé épített ortodox román templom éppoly sértő, mint a mi múltunkat és jövőnket kétségbe vonó moszkovita rendszer viselkedése, pogány szertartásai (a magyar ünnepek betiltása vagy háttérbe szorítása: március 15., húsvét, pünkösd, Szent István napja, október 23. stb. – ugyanígy az állami alkalmazottak templomtól való eltiltása, a szégyellni valóvá nyomorított emlékek: a doni hadsereg kényszersorozott bakái, az osztályidegen, polgári értelmiség múltjának bevallhatatlansága és a többi). A szerencsétlen “kényszerünnepek” szégyene: november hetedike, a budapesti Felvonulási tér május elsejéi és szerte az országban például április negyedike, vagy Magyarország évi egyetlen tűzijátéka augusztus 20-án a Szabadság-szoborral, a szovjet katonákkal, a vaktöltényes lövöldözésekkel, a vörös csillaggal és a mindent elborító hazugsággal nyakon öntve. A kelleténél szelídebben tűrtük mindezt, de végül is egyetlen nép sem viseli el soká, ha megfosztják egyetlen kincsétől: a hagyományaitól. A múlttól. Nem szeretem, ha “gyökereket” mondanak a hagyomány helyett, de pontos a kifejezés: olyan a múlt és az emlék az embernek, mint a növénynek a gyökér. Elsorvad nélküle.

Ha a (csak az országhatárok között!) tízmilliós, önmagát többségében magyarnak valló népességet rendszeresen más kultúrájával, például a megfoghatatlan létszámú kisebbségi magyar zsidóság múltjával, hisztérikus nyugtalanságával táplálják iskolai és médiatámogatással, akkor ezt a népességet létében, jövőjében is veszélyeztetik. Tisztelem, becsülöm őket, eddigi 49 életévem alatt nem bántottam őket, megpróbáltam megismerni gondjaikat, múltjukat, együtt érzek és élek velük a közös hazában – de ne akarjanak zsidót csinálni belőlem! Ki tudja: miféle nációk vére folyik az ereimben, lehet, hogy “zsidó” is. Nem baj. Azt viszont tudom, hogy őseim az ír és a sváb–bajor föld örökségét ötvözték bennem, amikor a XX. században ide születtem. Magyarnak vallom magam, mert azonosultam a többséggel. Ha nagyon-nagyon megutálom vállalt-örökölt fajtámat, eltűnhetek még Bajorország várai vagy az ír sziget mostoha sziklái között. Ám ha maradni szeretnék: el kell fogadnom; és én szorongó örömmel fogadom el a magyar hazát. Itt tanultam meg nyomorogni és szeretni.

Ha nincs nemzeti cél, jövőtudat, távlatos oktatáspolitika, akkor a pedagógiai tervek is zátonyra futnak, mint legutóbb például a Nemzeti Alaptanterv. Azóta is ott vesztegel. Nem biztos, hogy kár érte.

“A magyar pedagógus megtanult egyrészt alkalmazkodni és végrehajtani, másrészt csöndben ellenállni. […] A passzív rezisztencia lélektana nem új, legfeljebb a formái és technikái. […] a magyar közgondolkodásból, köztudatból és irodalmi köztudatból ténylegesen hiányzik az a standard, ha kell, az a nemzeti standard, amely közmegegyezésen alapulna, amelyet hosszas és tartalmas vita után az egyetértés szentesítene. […] amíg a 60-as években az irodalomtanár meghatározó és szemléletalakító volt a magyar iskolában, ma már messze nem az. Persze az okok nem a szakmában rejlenek, hanem azon kívül: a politika, a média, a kultúrahordozók átalakulásában, az információrobbanásban, az életformaváltásokban. De a szakma nem tudott ezekre a kihívásokra érvényes választ adni” (Fenyő D. György: A Nemzeti Alaptanterv. Magyar Felsőoktatás, 1996/5–6. és 7. szám).

Nemcsak a NAT volt sikertelen, a mostanában készülő alternatív nemzeti alaptanterv is az lesz. A megoldáshoz határozott, legalább évtizedekre előre látó oktatásirányítás szükségeltetik.

Nem lesz ilyen, ameddig csak egy-egy párt érdeke vezérli az Oktatási Minisztériumot, ameddig nem kell elszámolnia a rábízott szellemi javakkal. A közelmúltban például az SZDSZ ragadta magához ismét a jövő minisztériumát, az a párt, amely legutóbb alig több mint tucat képviselőt tudott csak a parlamentbe juttatni. A kisebbség ráerőlteti akaratát az oktatásirányítás eszközével az egész népességre. A pedagógusok pedig, minden nekik kényelmetlen kísérletet félresöpörve, egyszerűen anyagilag-szellemileg nyomorgó óraadók lesznek ezután is. De ez sem érdekel senkit. Magyarországon az otthontalanság levegője bűzlik a befelé nyíló osztálytermekből.

Hogyan is lenne jókedvű és sikeres egy önmagával is békétlen, testileg-lelkileg nyomorult és gazdátlan társadalom az áldemokrácia második évtizedében; egy nép, amelynek nincsen föladata, s azért is megrója a hatalom és a média, ha nemzeti törekvéseiért tüntet az utcán?

Mit várhatunk az alulról és fölülről szorongatott nevelésügytől, amelyből nemzedékek óta százezrek esnek ki szocializálatlanul; és érzelmi-fizikai társadalmon kívüliek: lumpenek satujában vergődik, akiknek a nemzet jövője semmit sem jelent; akiket nem érdekel gyermekeik holnapja, mert jövőképük sincs – vagy más országban, esetleg ott is parazita módon képzelik el egyszemélyes jövőjüket?

Igen, egyetemes emberi tapasztalatok szelektált átörökítése volna a pedagógia célja, de ezekre a hagyományokra a mai világ már nem tart igényt. A társadalmi gondokat ez a nevelésügy már nem tudja megoldani vagy enyhíteni, mert a társadalom sem látja saját arcát és érdekét. Ameddig viszont nem tudunk a többség által legalább hallgatólag elfogadott és támogatott nemzeti célt megfogalmazni, láttatni, olyan célt, amelyért talán a romantikusok még lelkesedni is képesek – ne várjunk semmi jót, sőt: semmit se reméljünk a magyar pedagógiától. Tudniillik csak erre a közös látomásra épülhetne a jövő.

A magyar pedagógia blöff. Nem létezik. A beteg nemzet, amelynek minden személyiségét kizárólag a saját érdeke és ennek eszköze, a pénzszerzés foglalkoztat, senkitől sem várhat semmit. Hagyományait, múltját, ezért gyermekeit, jövőjét is eltaszítja magától. Öngyilkos kézmozdulat. Jövő? Pusztába kiáltott szó.

S akik, kevesen, mégis hiszünk a folytatásban, Ladányi Mihály költő szavával azért imádkozunk, hogy legalább “…értelme legyen a bábaasszony keserves útjának a hóesésben”.