Az érkezési oldalon már várnak ránk a barátaink, Bea és angol férje, Steve, akik a quitói International Language School tanárai. Tizenegy hónapos munkaszerződéssel tartózkodnak Ecuadorban, ami decemberben ugyan lejár, ám 2003 februárjától Kínába, Sanghajba teszik át székhelyüket, s ott folytatják a tanítást. Bea és Andrea nemrégiben még kollégák voltak egy budapesti nyelviskolában, innen az ismeretség.

Az utcára kilépve döbbenten tapasztalom, hogy szinte alig kapok levegőt, amin persze nincs mit csodálkozni, hiszen 2400 méterrel vagyunk a tengerszint fölött. Két-három lépés után le is pottyantom a cigarettát, ám mégis oly sóvárogva nézek vissza, mint kisfiú az elejtett nyalóka után. Bámészkodásra pedig most nincs idő. Gyorsan berakodunk a citromsárga taxiba, aztán irány… Hová is? Úristen! Fogalmam sincs. Dermedten lapítok a sofőr melletti ülésen, és nagyokat hallgatok, minek borzoljam az idegeket már az első pillanatokban. Az autó hangszórójából dől a zenének nemigen nevezhető, mégis unalomig ismert interkontinális nyavalygás, amely elől elmenekülni, úgy látszik, lehetetlen. Kétoldalt, a pálmák mögött jellegtelen kockaházak sorakoznak, mindegyikük csupa beton, nagy részükről nemigen lehet eldönteni, épülnek-e, avagy bontják őket.

A forgalom azonban igazi látványosság. Minden jármű folyamatosan cikázik, tülköl, dudál, a kormot okádó, hihetetlenül lepusztult autóbuszok a kalauz fülsiketítő óbégatása közepette szinte röptében szippantják föl s köpik ki az utasokat, akik szökkennek és zöttyennek, itt-ott hármasával, négyesével is, tényleg olyan az egész, mint egy habókosan megkomponált, valódi flúgos futam. Rendszernek, szabályszerűségnek még a nyomát se lehet fölfedezni. A messziről jött ember talán még mosolyogna is az egészen, ha tehetné, ha nem akarná megfojtani ez az elviselhetetlen bűz, hiszen a kipufogógázoknak olyan koncentrátuma van itt jelen, amelyhez fogható Európában teljességgel ismeretlen. Mégis talán a szűnni nem akaró dudálás a legtébolyítóbb, kapkodom a fejemet hol ide, hol oda, pedig sehol egy fékcsikorgás, sehol egy koccanás, ennek ellenére az az érzésem, bármelyik pillanatban világra szóló tömegszerencsétlenség áldozatai lehetünk. A belvárosba érve mindez hatványozottan folytatódik, már-már maga a káosz. Minden utca egyirányú, autók és buszok kerülgetik egymást türelmetlenül, nemritkán hárman versenyeznek egymás mellett. A sűrű kereszteződésekben aztán egyszeriben nekidőlnek a dudának, a gáznak, mert ott lehet a legkönnyebben egérutat nyerni, a rutintalanabb járókelők meg úgy röpködnek az eszeveszett ricsajban, mint a szöcskék.

Bea csak mosolyog, szerinte semmi különös nem történik, egyszerű, átlagos vasárnap délelőtt van, béke és nyugalom, gyönyörködjünk inkább a felhőtlen égben, a napsütésben, nemsokára úgy is beköszönt az esős évszak, és fél évig zuhogni fog, de ha szerencsénk van, még éppen megússzuk. A gringo negyed szélén vagyunk, mondja, amikor megáll velünk a taxi a Reina Victoria és a Joaquin Pinto sarkán. Hirtelen, ki tudja honnan, visszatér az emlékezetem. Hát persze, Andrea még otthonról, az interneten keresztül lefoglalt egy olcsó szálláshelyet, mutatta is a visszaigazolást, ám ezek szerint nem hagyhatott bennem mély nyomot. De jó, hogy nem kérdeztem rá, pedig nincs másról szó, csupán arról, hogy tökéletes biztonságban érzem magamat mellette.

Sebtében lepakolunk, és Beáékat követve komótosan átballagunk egy közeli kocsmába – bár a légszomj miatt inkább csak poroszkálásnak nevezném –, koccintani egyet az érkezésünkre. Halkan, fújtatva, verejtékezve meg is jegyzem, olyan lehetek, mint egy légszomjas fenevad, de még a hervatag nevetés is krákogásba fullad. Steve azonnal négy üveg sört rendel, majd meglátjuk, milyen remek, hiszen pilseni típusú, ők is ezt szeretik, ráadásul hat decis. A felszolgáló azonmód visszatér, ám nem a várva várt söröket hozza, hanem négy nagyméretű üres papírlapot helyez elénk, az asztal közepére pedig egy színes krétákkal telt poharat koppint. Rajzoljunk, ha van kedvünk, mondja Steve, itt szívesen látják a műalkotásokat. Zavaromban csak legyintek, ám a gesztus magával ragad. Édesanyám ma is őrzi óvodáskori rajzaimat egy kék dossziéban, amelynek közepén, egy vignettán, aranysárga kiscsirke virít. Talán ha nagyon összekapnám magam, kikerekedhetne valami hasonló, néhány odvas fával a háttérben, mert azokat különösen kedveltem. Jóval később, amikor vizsgára készültem a pszichológiai tesztekből, döbbenten olvastam, hogy az odvas fa a gyerekrajzok esetében egyet jelent a szorongással. Micsoda ökörség, gondoltam, s gondolom most is, hiszen az odú nem csak “díszítő elem”, hanem elsősorban újabb információ, amelybe a nyiladozó értelem belekapaszkodhat. Én pedig annyi odvas fában turkáltam Bánrévén, hogyha azok a madártojások, amelyeket beléjük rejtettünk, most mind kikelnének, lenne itt surrogás, nem is akármilyen. Szorongani pedig csak addig szorongtam, míg nagyanyám ki nem eresztett a rakodóra, a kazlak közé. Később ugyan gyökeresen megváltozott a helyzet, de erősen hajlok rá, nem az odvas fáknak köszönhetően.

A sör valóban jó, jól is esik, a második még jobban. Ám mielőtt belemelegednénk, Steve sietve fizet, menjünk inkább aludni, hogy mielőbb átvegyük a megváltozott ritmust. Este értünk jönnek, van itt a közelben egy kitűnő argentin étterem, meghívnak minket vacsorára.

Fölriadok. A fülemben még zúg a repülőgép, de csak Andrea szuszog csendesen a másik ágyon. Csirkékkel, kacsákkal viaskodtam az imént a bánrévei óvoda, az egykori Serényi-kastély mögött szivárgó néhány centis patakvízben. Králik Lenke volt a társam, aki a feje tetején összecsomózott, megőszült hajjal, ejtőernyővel ereszkedett mellém, és kérte, hagyjam békén az állatokat, mert azok Lengyelországba készülődnek. A fejünk fölött eközben ordítva körözött a dupla szárnyú, szürke AN–2-es, és hullatta az ejtőernyősöket, tucatszámra. Aztán leszállt, és egyenesen felém tartott. Egészen a temetőig futottam előtte, ott ért utol.

A hatvanas években valóban rengeteg ejtőernyős röpködött a falu fölött, ám géppisztolyos katonák voltak egytől egyig. A temetővel szemközt, a reptér szélén, egy magas póznán pedig folyvást ott csattogott az a hatalmas, dagadozó vászonhurka, amely akkoriban talán a legkomolyabb fejtörést okozta számomra. Amikor megtudtam, hogy szélzsáknak hívják, minden erőm elhagyott, képtelen voltam megtölteni tartalommal. Beles Pisti azonnal le is hülyézett. Hasonlóan jártam a százéves háború, és a vezérkari főnök fogalmával is. Előbbiről Öregmama mesélt esténként, de hiába, nem tudtam elképzelni az évszázados, szüntelen vagdalkozást, utóbbit a rádióban hallottam, ám se Öregmama, se Nagymama nem tudta, mit jelent.

Elkeseredetten nyúlok a gyógyszerért. Ha ez így folytatódik, nem lesz egy perc nyugtom. Andreát se szeretném traktálni a rám törő gondolatokkal, hiszen őt más fából faragták, mi több, három évig az Egyesült Államokban élt. Neki Bánréve annyi, mint nekem Amerika. Engem folytonosan az álmok gyötörnek, őt a nagyvilág tüzeli, új ingerekre, új ismerősökre vágyik. Én csupán a régieket próbálom fölfejteni, megérteni, mert a “könnyű álom” ígérete más irányból nemigen érkezhet. Ő Tiszaújvárosba jár haza, a szüleihez, én Bánrévére, a temetőbe, ahol szinte minden sírkő alatt ismerősök, gyermekkorom főszereplői nyugszanak. Nincs még egy helye a világnak, amely megrendítőbb erővel hatna rám, úgy érzem, mintha a lelkem darabkáival távoztak volna valamennyien, amelyeket minden évben, újra és újra össze kell rakosgassak a talpon maradáshoz.

Miután Léka nagyapámra nemigen emlékszem, hiszen másfél éves voltam, amikor 1958 őszén meghalt, Nagymama volt az első felnőttkori halottam. A temetésén nyolcéves Marci fiam sírva, két kézzel csimpaszkodott belém, amikor végre rám talált a zsebkendőnyi területen. A sírok között bóklászva eltévedt, s már éppen kezdődött a szertartás, mire mellém csapódott: “Édesapa, milyen gyönyörű neve van ennek a Simon Dezsőnek!” A drága doktor úr, Simon Dezső alakját máig legendák övezik a faluban. Minket megkülönböztetett szeretettel vett körül, hiszen édesapám első útja – bármily rövid időre tért is meg Bánrévére – mindig hozzá vezetett, s egy-egy üveg bor mellett gyakran az egész éjszakát átbeszélgették. Ennek ellenére féltem, valósággal rettegtem tőle. Egy alkalommal még az is megesett, hogy a templomból jövet – amely 1928-ban, éppen édesapám születésének évében épült – nagyanyámnak segítséget kellett kérnie a rendelő előtt, hogy becipelhessen hozzá. Rónaföldi néni pedig egy szempillantás alatt úgy nyalábolta föl a lábam szárát, mintha markot szedne. Nagymama a hónom alatt ragadott meg, s már vittek is a doktor úr színe elé, akinek szája szegletéből soha nem hiányozhatott a füstölgő szivar, csak úgy hullott rám az elfúvatlan pernye.

Már este hét óra is elmúlt, amikor zörögnek az ajtón. Beáék törnek ránk harsányan, fülig érő szájjal; hagyjunk az álomból éjszakára is, kapjuk össze magunkat hamarost, s induljunk, várnak ránk az újabb és újabb sörök, no meg a fejedelmi vacsora! S tényleg, se egyikben, se másikban nincs hiba. A sör kimondottan csúszós, az étel, amelyről csak annyit sikerül megtudnom, hogy disznóhúsból készült – noha én választottam –, több mint kitűnő, egyenesen pazar. Az étterem kimondottan családias, argentinnak pedig úgy argentin, hogy semmi flanc, semmi erőszakos, túldimenzionált jelkép, mégis összetéveszthetetlenül az, aminek hirdeti magát. A hátam mögött magányos indián zengeti a spanyolgitárt, talpával ütemesen dobol az okkersárga hajópadlón. Vendéglátóhelyen ehhez fogható önfeledt és felszabadító harmóniát utoljára majd egy negyedszázada, a franciaországi Confolens-ban éreztem a Téka együttes zenészei előtt, ahol mezőségi korcsos közben talán még a tulajdon szívemet is széttapostam volna.

Közben befelé is hallgatózom, mert gyanús, hátha csak a sör, a cerveza súgja mindezt. De nem. Nem csak a sör, ugyanaz a koncentrált, összesűrűsödött erőtér keresi bennem az alanyt, amely édesapámból sugárzott évtizedeken át – még felnőttként is bele-beletörpültem! –, s amelyet édesanyámon kívül egyetlen nőnemű teremtmény sem tudott sem megérteni, sem elviselni soha, még a színpadon sem. Az a háziasítható, ámde mégis megfékezhetetlen – kivételesen nevezzük így – entitás kerített hatalmába, amelyet Utassy Jóska így fogalmazott meg a Tíz mondat című verse utolsó sorában: “Egy pohár csönd unatkozik az asztalon. Belenézek. Elreped.” Duendés ember az apád, Gézám – mondta Jóska, már az első találkozásuk után –, duendés ember, mégpedig a legjavából! Édesapámból persze ösztönösen áradt mindez, ám rajtam, mások tapasztalatából tudom, ilyenkor semmit se látni. Így aztán csak félig-meddig mondhatom a sajátomnak, hiszen amihez neki elegendő volt egy kézmozdulat, egy arckifejezés, ahhoz nekem a torzító indulat is kevés, ami nála elfért egy szűk mosolyban, nálam a legtágasabb gesztusok mögül is kilóg. Olyan titok ez, amelyet minél kevesebben birtokolnak, annál nagyobb a hatása, annál többeket képes megbabonázni, magával ragadni. Egyetlen ember akadt a szívem körül, aki mindebből még fiatalon megérzett valamit, nem is maradt sokáig a kádári talajban elgyökértelenedett, szánalmasan infantilissá vált szülei nyakán, ha jól tudom, ma pszichológus Málta szigetén.

Közben Bea már sorolja is a megszívlelendő instrukciókat: vigyázzunk a pénzre, itt nem ritka a fegyveres rablás, néhány dollárnál ne legyen több nálunk, lám, ő is csak egy húszast melenget a melltartójában – és látványosan, önelégülten megigazgatja duzzadó kebleit. Bármi kívánságunk van a helybeliek felé, csak türelem és türelem, mert a momentón túl létezik ugyan egy esdeklőbb, rövidebb távú időkérés is, a momentino – ezt hangoztatják a leggyakrabban –, de ne lepődjünk meg, ha a várakoztatás sok esetben a momento határát is jócskán túlszárnyalja. Mindent megígérnek, még az áldomást is boldogan meginnák a megkötött egyezségre, miközben homlokegyenest az ellenkezőjét cselekszik. Ne foglalkozzunk
vele, megfejthetetlen. Steve a bölcsek mosolyával csettint: jöhet az újabb sör! – s egy ötdolláros bankót nyom a zenész markába, aki hajlongva megköszöni, és – legnagyobb bánatomra – sietve elhagyja a helyiséget.

Andrea is utána néz, de láthatóan nem észleli igazán, ő csak szárnyal tovább, röpdös ide-oda, hol Bea, hol Steve vállára száll, diadalmasan fölcsipegetve minden nyelvi morzsát, legyen az angol, spanyol vagy éppen magyar. Meglepetéssel tapasztalom, hogy közben arcmimikája is jelentősen átalakul; mintha az ábrázatához megszólalásig hasonló, ám mégis idegen maszk lenne rajta, amelyen bújócskát játszanak, elmosódnak vagy éppen máshol és más formában jelennek meg a magyarul egyébként jól beazonosítható érzelmek és érzékletek. De még mindig csak keresgélem, ízlelgetem a szavakat, vajon kifejezik-e ezt a különös hatást, amit a szokatlan látvány gyakorol rám. Bár meglehet, csupán arról van szó, hogy a manírok idegen nyelven plasztikusabbak, teátrálisabbak, amelyeket a számomra szokatlan artikuláció csak tovább erősít. Igen, a manír! Talán ez lappang a dolog mögött. Ki nem állhatom a keresettséget, a mesterkélt pozőrködést, mert tudom, a hátterében majd minden esetben önértékelési zavar rejtőzik. Ahol a személyiség fonala valamely okból elvékonyodik, ott nyomban ráfonódik, s szinte észrevétlenül veszi át a hatalmat. Lehet, hogy butaság – Isten ne vegye bűnömül –, de még magam előtt sem titkolhatom el: már a vacsora első pillanatában Szindbád és az általa oly arisztokratikusan csak Vendelin barátomnak nevezett pincér felejthetetlen párbeszéde jutott az eszembe, amelyből kiderül, hogy mindkettőjük egykori asszonya, a vérbő Pasziánsz kasszírnő volt Debrecenben. Egy kasszírnő és a manír pedig közeli rokonok, ha éppen nem tejtestvérek.

Talán azért gyűlölöm ennyire a manírt, mert egy híján tíz esztendeig tartott, mire sikerült bebizonyítanom, hogy az önértékelésemmel semmi baj, s nem emberekkel, pusztán az igénytelenséggel, a méltatlan, önfeladásra kényszerítő körülményekkel harcolok, és nem alkuszom se pénzért, se jó szóért. Ám önvédelmi manírok nélkül ezt az elhúzódó csatát nem lehetett volna eredményesen megvívni. Hála istennek, azóta ritkán látogatnak, de a szagukat azonnal megérzem ma is. Kipróbált barátok között persze mindez ismeretlen, jelen esetben azonban csak egy budapesti gyökerű, a helyzet és a hely által jócskán föltupírozott ivócimboraság áll fenn, legyen hát ez a mondat némi elégtétel az angolul is önfeledten csivitelő Andreának.

Megbékéltem ugyan, de még a sötét utcán se tudok igazán fölengedni, pedig van itt látnivaló bőven, ami elterelje a figyelmemet. Kávézók, éttermek, éjszakai bárok egész sora, taxi taxi hátán, valahol a közelben andalító harmonika szól, a járdákon, a falak tövében indián asszonyok ücsörögnek gyönyörű, ám elkoszlott népviseletben gyerekestől, a nagyobbacskák kötött sapkákban csúsznak-másznak, szedegetik a macskakövek közé taposott színpompás szemetet. Kimondottan kényelmetlenül érzem magam, hiszen Steve-vel eleve dúsgazdag célpontoknak tűnünk, mivel alaposan kimagaslunk a helybeliek közül, s a gringo negyed így éjféltájban nem csak a külföldiek, de a koldusok, az ágrólszakadtak reményteli otthona is. Nehéz szívvel iszom a látványt, hosszabb távon ez bizonyosan elviselhetetlen. Számomra, aki még e mesébe illő utazás dacára is csak egy fokkal vagyok tehetősebb ama templomi egérnél, egyenesen demoralizáló. Ám az éjszakai Quito nem tesz különbséget külföldi és külföldi között, kivált e szerencsétlenek szemében. Egy világraszóló kultúrát szennyben, mocsokban látni pedig jócskán túlmutat az egyes ember önmagában is szánandó, nehezen emészthető nyomúságán.

Délelőtt tíz órakor már ismét az utcán vagyunk. Az idő remek, tisztán látni a város fölött magasodó 4790 méteres Pichincát, a “Fortyogó hegyet”. Az óváros felé vesszük az irányt, de csak csínján, komótosan, mert már az egy-két fokos lejtő is komoly gondot okoz. Szörnyű, hogy az ember valóban képtelen egy mély lélegzetet venni. Meg is állunk hamar, és beülünk egy presszóba, talán a kávé segít a bajunkon. Hát, így bizony nehéz lesz ráhangolódni a városnézésre, pedig Andrea előtt már ott van kiterítve az egész “internetes művészettörténet” – angolul. Amíg rendezgeti a tetemes mennyiségű papírlapot, én a Beától kapott színes útikönyvet lapozgatom, amely természetesen szintén angol nyelvű. Quito főtere, a Plaza de la Independencia felé mennénk, a nevezetes Moreno úton, ahol Latin-Amerika leghatalmasabb temploma, a jezsuita La Compania található, amelynek mennyezeti freskóiról azt tartják, hogy Quito városa ezzel kívánt feleletet adni a Sixtusi kápolna freskóira, de ezek az átkozott térképek olyan kicsik, hogy az utcaneveket már képtelen vagyok elolvasni. Ő persze jól lát minden betűt, ám az én szemüvegem törötten pihen Pesterzsébeten, a biciklitáskámban. Te jó ég, micsoda kiszolgáltatottság! Mindegy, majd ballagok mellette engedelmesen, akár egy jól idomított eb, egyetlen percre sem tévesztve szem elől, s a zebránál megállok.

Andrea fejben rögzíti a legrövidebb útvonalat, majd lassan, andalogva nekivágunk az emelkedőnek. Pár lépés után meghökkentő felfedezésre jutok: a házak falára mindenütt két tábla van fölerősítve. Ezen itt például fekete betűkkel a 15-ös szám látható, fölötte kékkel a 74-es. Vajon melyik lehet az igazi? A következő épületen a 32 és a 84 virít. Hogy lehet így bárkit is megtalálni? Ilyen apróságokon úgy le tudok ragadni, hogy pillanatok alatt fölbosszantom magam.

Egy papírbolt kirakata előtt elszántan megállok; elég a fecnikből, a folyton összekeveredő lapokból, végre veszek magamnak egy tisztességes jegyzetfüzetet. Már lépnék is beljebb, ám a küszöb előtt villámként hasít belém a szó: tyitrágy! Egyéb nem jut eszembe. Megtorpanok. Andrea, látva bizonytalanságomat, kerek szemeket mereszt rám. Semmi, semmi – mondom –, mehetünk tovább, csak elkalandoztam. Tisztán érzem, most nem alkalmas az idő, hogy megkérjem, vegyen nekem egyet.

Ahogy lépdelünk egyre feljebb és feljebb, nem túl messzire előttünk Gellért-hegy magasságú domb emelkedik méterről méterre, a hegyében nagy méretű szobor: szárnyas nőalak tapossa a sárkányt a földgömb tetején. Ezzel vége is a tudatlanságnak, mert Andrea már fordítja is a vonatkozó passzust. Santa Marianita de Jesust, Quito védőszentjét látjuk, aki spanyol családból származott, s az elszegényedett indiánok gondviselője volt. Amikor a várost járvány tizedelte, tulajdon életét ajánlotta föl Istennek, s hamarosan – 1645-ben – meg is halt, 1950-ben pedig szentté avatták. Földi maradványait éppen a La Companiában őrzik, ahová “igyekszünk”.

Távolodva a gringo negyedtől, a város képe is megváltozik. A jellegtelen építményeket mindinkább fölváltják a több száz éves, spanyol építészeti remekek. A lélekemelő Morenón, közel a templomhoz, újabb villámcsapás ér: Karsai Zsiga bácsi, a péceli festő és híres táncos jön velünk szembe, fehér ingesen, lobogó fehér hajjal, napbarnított arccal, akitől népdalokat, legényeseket, köztük szülőfaluja táncát, a lőrincrévei pontozót tanultam egykor. Ragyogok, fülig ér a szám, már emelném is a karom, de ő rám se néz, úgy megy el mellettem, hogy közben kampót akaszt a szívembe, és csak húzza, húzza maga után. Meg kell bolondulni! Istenem, mi a fészkes fenét keresek én itt! “…futhatsz a szeplőtelen Notre-Dame elé, / vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé, / földed nyomorúsága” – mormolom Csoóri Sándor Idegszálaival a szél című versét, kicsit le is maradok, mert olyan torokszorító földindulást érzek, hogy még a szemem is könnybe lábad – majd váratlanul füttyre váltok (nicsak, egy önvédelmi manír!). Gulyás László Széki muzsikáját fújom, amit életemben először Zsiga bácsitól hallottam kisgyerekként, valamikor a hatvanas évek közepén – fütyülve. Andrea az egészből csak a vékonyka hangfoszlányokat regisztrálja, de nem is bánom, az élménynek ez a fajtája, tudom jól, megoszthatatlan.

A templom minden előzetes várakozást fölülmúlóan gazdag, a belső tér vörös és arany színekben pompázik. Az oltárok, a falak, és a karzatok díszítésére állítólag több mint hat tonna aranyat használtak föl. Különlegességnek számít, hogy a központi alakok szobrait valódi szövetruhákkal öltöztették föl, mi több, hajuk, bajszuk, szakálluk is “eredeti”. Andrea ismét fordít. A templombelső minden négyzetcentiméterét harsogó színnel festették ki, már-már a mór stílushoz közelít a gazdag díszítés. A quitói művésziskolát még a ferencesek alapították 1535-ben. Itt tanulták meg az indiánok és a meszticek a vallási tárgyú festmények és szobrok európai stílusban való megmunkálását. Az indiánok nem tudták elfelejteni saját művészeti hagyományaikat, így egy sajátos stíluskeveredés jött létre. Micsoda? – kapom föl a fejem hirtelen. Ez van odaírva, hogy nem tudták elfelejteni? Igen, mondja Andrea, szó szerint ez. Fogalmam sincs, kik írják ezeket a vérlázító sületlenségeket. Emlékszem, néhány éve az Aggteleki cseppkőbarlang Koncerttermében az idegenvezető azzal szédítette a látogatókat – köztük engem is –, hogy a zenészek azért szeretnek itt muzsikálni, mert a hamis hangok észrevétlenül eltávoznak, elszivárognak a hajszálrepedéseken. A tökkelütött társaság meg bódultan, tátott szájjal hallgatta. De mi az, hogy az indiánok nem tudták elfelejteni? Ezen az alapon Rózsa Sándor se tudta a Szinetár-filmben, hogy kalapban nem illendő belépni az Isten házába! Édesapám se tudta, hogy a Nagy Imrét halálra ítélő vérbíróval, Vida Józseffel mellőzgetik egymást nap mint nap a János-kórház mögötti Diósárok úton, nagyokat köszönve egymásnak, mint egyik nyugdíjas szomszéd a másiknak. Hát kit néznek itt megint hülyének? Mondom is Andreának, tegye el vagy tartsa úgy az útikönyvet, hogy ne is lássam, engem nem érdekel. Méghogy az indiánok nem tudták elfelejteni saját hagyományaikat! Persze, az a sok száz ádáz szerzetes pap pedig, aki a munkát felügyelte, mind a kolostorban felejtette a szíjas korbácsot! Megáll az ész!

1967 nyarán, az egri búcsúban, nagyanyámmal végigültem az éjszakát a minorita templomban. Egy gombostűt se lehetett volna leejteni, a közlekedő útvonalakon is hollófekete, hithű zarándokok ültek szatyorból előhúzható, szétnyitható székeken. A röpke, hivatalos ceremónia után egy nyomorék ember ragadta magához a szót, fölült az első pad tetejére, s onnan celebrált – világi a világiaknak. Hajnalig tartott, amíg néhány sorstársával egyetemben hajlongva, bicegve végigjárta a stációkat. Talán azóta se voltam olyan büszke, s azóta sem láttam magamat olyan távolról. Teli torokból énekelhettem velük latinul a Tan tum ergót, a Páter nostert, s ekkor éreztem meg első ízben, hogy a templom – szakralitásától függetlenül is – a lélek, az alázat mindenkori fellegvára. Szomorúan vettem tudomásul, hogy művészettörténeti vonatkozásainak lajstromba vételéhez az enyémtől jócskán eltérő mentalitás szükségeltetik.

Pál Jóskával beszélgettünk róla nem egy alkalommal, hogy barátai, ismerősei, évfolyamtársai nem tudtak mit kezdeni a rajongásával egy-egy nyilvános Czine-előadás vagy az Egyetemi Színpadi Forrás-kör estek után. Én pedig döbbenten néztem rá, hiszen magam is ugyanezt a falelkűséget tapasztaltam valahányszor, s ha feltüzelten, csillogó szemekkel rá-rákérdeztem a csodára, ez volt a legtöbb, amit kaphattam: jó volt a szövegválogatás. Tehát: szépek a frízek, az oltár fölötti timpanonok, a díszes szószék, és a megcsavart, barokk oszlopok. De hát hol voltak ők, hol jöttek be, melyik ajtón, és mit éreztek akkor, amikor például Sinka István számtalanszor megidézett Legény Tót Mihálya ott, a szemük láttára, s a fülük hallatára az egész Kádár-rendszert is áthaldokolta?

Az utcai meleg már-már elviselhetetlen. Jó lenne valahogy megmászni a hegyet, hogy a “Quitói Szűz” közelébe jussunk, de buszjáratnak nyoma sincs, gyalog pedig órákba tellene, így csak pihegünk alatta egy kőhíd széles, átforrósodott párkányán ücsörögve. Körülöttünk mesztic gyerekek ugrabugrálnak dollárra éhesen. Nem is bírjuk sokáig, s hosszas, megerőltető barangolás után ismét a jól bevált argentin étteremben kötünk ki, hiszen már kopog a szemünk az éhségtől. A sör olyan hideg, hogy a habja azonnal belefagy a pohárba, alig tudjuk kiszürcsölni alóla a hőn áhított nedűt. Steve említette ugyan, hogy ilyen magasságban megváltoznak a folyadékok tulajdonságai, de az aprólékos fejtegetés nem igazán jutott el a tudatomig, s tegnap nem is volt ennyire szembetűnő. Megint csak nem tudom, mit eszek, de marhahús, annyi szent. Andreára nem lehetne ilyesmit rátukmálni, mániákusan retteg a kergemarhakórtól. Legalattomosabb ellensége a Maggi leveskocka, azonnal vége lenne a világnak, ha otthon használni merném. (A gasztronómia új isteneként reklámozott Héra főzőmargarint is úgy dobta ki a szemétbe az E-330-as adalékanyag miatt, hogy majdnem átlyukasztotta a nejlonzsákot.)

Néhány órás szendergést követően este már egy hamisítatlan angol kocsmában múlatjuk az időt. A kocsmáros Steve közeli barátja, folyton itt sertepertél az asztalunknál, fejcsóválva kóstolgatja a táskámból előhúzott Unicumot, amellyel Beáéknak kedveskedtünk volna, ám Steve nagylelkűen neki ajándékozza. Nincs mit tenni, előkotrom a másikat is. Közben sörök érkeznek és fogynak számolatlanul, majd lehuppan mellém a már korábban széllelbéleltként beharangozott harmadik nyelvtanár, a harmincéves budapesti dalia, Miklós is, aki szintén itt él, ám tartózkodási engedélye hónapok óta lejárt, repülőjegyre pedig nem telik, mert az egyébként oly gyönyörű, ámde világszínvonalon markecoló mesztic nők nemrégiben minden spórolt pénzétől megszabadították. Most feketén dolgozik, fizetése csupán az albérletre, és a napi szükségletekre elegendő. Beszélgetésünk bódult, ám az újabb és újabb szellemi injekcióktól föl-fölhorgadó moralizálásba fullad; Miklóst kis idő után már-már a sírás környékezi. Zárórakor a nyakamba borul, és átlényegülten megköszöni a “kijózanító”, a sosem hallott egyetemes bölcsességeket fölvonultató, felejthetetlen estét.

Nem mondhatnám, hogy szeretek hegyet mászni. Ehhez képest – Andreának köszönhetően – meghódítottam már a Börzsönyt, a Mátrát, a Zemplént – a Bükkbe csak készülünk. A “Quitói szűz”, ott a hegytetőn azonban kimondottan izgat. Még Zugligetben, a Dániel úton laktunk, amikor kisgyerekként föltűnt nekem a falon egy különös kép: Mária áll a Glóbuszon, s talpával a világot körülfonó kígyó fejét tapossa. Nem mertem előtte megállni, csupán néhány másodpercre. Aztán megtudtam; a képet Nagymamától kaptuk, aki ha hazamentem Bánrévére nyaralni, minden alkalommal, már az első napon megkérdezte tőlem: ott lóg-e még? Hogy hová tűnhetett, nem tudom, mert a Diósárok úti lakásba már nem került. Ez a szobor pedig kísértetiesen hasonlít rá, a két hatalmas, éles szárny pedig valósággal faragja a lelkemet. Nem másért, Nagymama emléke miatt fogok fölcaplatni odáig, ha addig élek is!

Oda csak az merészkedjen gyalog, aki végleg megunta a földi létet! – mondja Bea, reggeli töprengéseimről mit sem sejtve, már a taxiban, s dicséri ösztöneinket, amelyek tegnap nem eresztettek tovább. A hegyre vezető szerpentin ugyanis a quitói lumpenréteg életveszélyes, útvesztőkkel teli kacskaringós epicentruma. Különösen a gyanútlan és bávatag európai turisták köréből szedik áldozataikat, akik a bordáiknak szegezett pisztolycsőtől már réges-régen elszoktak, s akár egyetlen szóra is átnyújtják mindenüket. Bea fölhajtat velünk a kedvünkért, de a taxinak ott kell várakoznia karnyújtásnyira, mert higgyük el, nem babra megy a játék. Majd egy éve lakik Quitóban, de most merészkedik először a szobor közelébe. Hiszünk neki, sőt szívből köszönjük, mert a látvány önmagáért beszél. Az egyik kanyarban barna szőrű kismalac szalad át előttünk, nyomában egy egész kompánia harsog és huhog, a komor, végletekig elrongyolódott felnőttek ránk szegeződő tekintete metszőbb a borotvakésnél. Egyszeriben mindent értek.

A hegytetőn az olcsó, krajcáros árukat kínáló hitvány pavilonok előtt önelégült, amolyan Váci utcai folklornyikok téblábolnak a bóvlik között rezzenéstelenül, a háttérben unatkozó taxisofőrök ráérősen, látványosan vizelnek a kiégett fűben. A panoráma azonban sok mindenért kárpótol. Belátni az egész hivalkodó Quitót, csak a szemérmes Pichincha húzza maga elé a fellegeket, talán egyedül ő tudhatja, mi zajlik most bennem. Hirtelenjében nem is tudnám megmondani, hogy a szenvtelen és rutinos Bea vagy a fényképezőgépet sűrűn kattogtató, a Santa Marianitát tréfásan legiziző Andrea az, aki folyamatosan szedegeti rólam a malasztot, de úgy tör rám a magány, hogy szinte arrébb taszít. Ha lenne kardom, azonnal lecsatolnám.

Visszafelé menet, a taxiban a házak különös számozásának titkaira is fény derül. Beától megtudjuk, hogy miután Ecuadorban nem sikerült megfelelő szakembert találni az égető feladatra, egy jó hírű kolumbiai várostervezőt kértek föl a rendszer végleges kialakítására, aki tetemes summáért el is vállalta a megbízatást. A lázas munka hamarosan megkezdődött, a kék táblák már ennek jegyében kerültek a falakra. Kerültek, amelyekre kerültek, mert a koma amint megkaparintotta az előleget, nyomban elszelelt, Panamában sütteti a hasát, akárcsak a volt államelnök, aki két esztendeje lépett meg az ország éléről, a kincstári vagyonról el nem feledkezve. Nemrégiben még az is megesett, hogy három nap alatt három elnök váltotta egymást a hatalom csúcsán. De nincs ezen semmi álmélkodnivaló, inkább mosolyogjunk rajta – a helybeliek is ezt teszik –, és érezzük jól magunkat.

A sofőrnek leszurkoljuk az előre kialkudott összeget, majd buszra szállunk. Beáék a város másik végében laknak, amely Quito Rózsadombjának számít. Tövében irdatlan méretű plaza bölénykedik, azt pedig – praktikus okokból – ma nem lehet kihagyni. Nyomasztó érzés tudni, hogy e perctől kezdve semmi beleszólásom az események további alakulásába. Békésen tologatom a bevásárlókocsit, a két nő pakol és pakol. Gránátalma, papaya, mangó, sajt, kenyér, felvágott, nem is tudom követni. A gyengéd felszólítás némileg megnyugtat; üljek le bátran a csomagokkal, ők még áttekintik a drogéria kínálatát, mert ami ott van, az valami csoda! Fél óra elteltével érkeznek meg, Andrea már messziről nyújtja a karját, amelyet csuklótól hónaljig különböző illatszerekkel fújkált tele. Ne legyek rest, válasszam ki, melyik tetszik leginkább. Buzgón szimatolok. A tricepsz és a könyök között lelek rá a bódító pontra. Félve az elvonási tünetektől, nem is akarom elengedni.

Leküzdve a hosszú, zsírégető emelkedőt, a lakásban Steve fogad minket elegáns öltönyben, hiszen nemsokára órája kezdődik a közeli nyelviskolában. Odakinn, a tágas erkélyen foglalunk helyet, előttünk a Pichinca orma ágaskodik, közvetlenül alattunk az impozáns, negyvenezres aréna, az Estadio Olimpico Atahualpa zöld gyepére látni, amely Quito egykori “fattyú” uralkodójáról kapta a nevét.

Atahualpa Inkát, miután álnok módon tőrbe csalta, maga a nagy hódító, Francisco Pizarro végeztette ki 1533-ban. Atahualpa a fogságban “megtört”, felvette a keresztséget, de gyaníthatóan csak azért, hogy ezzel elkerülje a máglyahalált, amely az inka kultúrában a legszörnyűbb büntetésnek számított, hiszen a kivégzésnek ez a módja elválasztja a lelket a testtől. Ezért aztán “csak” lefejezték.

Néhány méterrel előttünk, szemmagasságban aprócska, smaragdzöld kolibri száll le a villanydrótra. Bea már ugrik is a távcsőért, de a madár nem várja meg, ami érthető, hiszen átlagosan ötpercenként táplálékra van szüksége, hogy bírja az energiát nem kímélő strapát, amelyet a másodpercenkénti kétszáz szárnycsapás követel tőle a virágkelyhek előtt lebegve. Mosolygok belül, milyen könnyedén táncolt le nyelvemről ez a mondat, mintha a legcsekélyebb közöm is lenne az ornitológiához, noha nincs másról szó, mint hogy az egyenlítői élővilág tanulmányozása is a felkészülésünk része volt, legalábbis az ilyen és ehhez hasonló meghökkentő adatok tekintetében.

Nem időzünk sokáig, türelmesen visszabuszozunk a gringo negyed szélére, majd ismét a Plaza de la Independencia felé vesszük az irányt, és elvegyülünk a nyüzsgő sokadalomban. A járdán szinte egymásba érnek a helyi specialitásokat kínáló roskatag bódék, párolog, terjeng a beazonosíthatatlan, édeskés illat. Húsfélét nemigen látni, valószínűleg zöldségek lehetnek, de hogy milyenek, arra tippelni se mernék. Az orrom előtt, egy műanyag lavórban hatalmas mennyiségű fehér valami gőzölög, első pillantásra pattogatott kukoricára gyanakszom, de közelebb hajolva már a főtt hóvirághoz hasonlít. Odébb egy kisebb kazalnyi bajuszgyalázó, lehet tészta is, talán káposzta, leginkább az csüng az éhes szájakból. A vödrök külső felén a sűrű, színes mártások szökevény cseppjei versenyeznek, melyikük potytyan előbb a rostélyon szenesedő, egyetlen ismerős ínyencségre, a karvastagságú jukka-gyökerekre. Közben pedig pöfög és pöfög a fojtogató, áthatolhatatlan kipufogógáz. A kapualjakban terpeszkedő ráérős asszonyok előtt a billegő ládák és papírdobozok tetején rikító vezetékes telefonok várják a néhány centes kuncsaftokat, akik a zsinórba gabalyodva, olykor hadonászva, harsány igyekezettel próbálják túlkiabálni a folyamatosan dudáló autókat és buszokat. Az egyik sarkon hamisított Rubik-kockát akarnak ránk sózni, sikertelenül. Nem tudom az okát, csak érzem, percről percre oldódik bennem a lappangó feszültség, nem karambolozik múlt és jelen, érdeklődve tudok figyelni a részletekre.

A téren aztán megtörténik a nem remélt csoda is: saját nembeliségem egyetemes élménye fogad. Olyan frissen kifestett, világos szobákat nyithatok végre magamban, amelyekbe az újszülötteket szokták hazahozni. A pálmák leveleit fürkészem, füvenként a nyírt gyepet, a cipőpucoló fiúkat az árkádok alatt, talán még a szőrkefe s a puha rongy diszkrét surrogását is hallom, padnak vetett háttal, mosolyogva, percenként belepillantva a napba, de merengőn elfogadva azt is, ha időközben holddá változik.

Tízkor befutnak Beáék; a tizenegyes buszt kellene elérni! Rövid, de intenzív ámokfutást követően sikerül is, s a városból kikecmeregve, jókat nyújtózkodva hajtunk rá az autopistának nevezett keskeny sztrádára. Utunkat embermagasságú kaktuszok szegélyezik. Én ülök a szélen, elfogódottan próbálom memorizálni a belém sulykolt spanyol kifejezéseket, ha elém toppan a rafinált kalauz, emelkedetten nyújthassam át a gondosan kiszámolt centeket. Ennek ellenére be akar csapni – én ugyan nem veszem észre, de a kaján Steve szerint velünk is meg akarják fizettetni a “gringo-taxot”. Andrea cinkosan derül, magam egy kukkot sem értek az egészből. Pontban déli tizenkettőkor megérkezünk az egyenlítői emlékműhöz, az Ecuatorial Monumenthez. A fővárosból való tizenöt kilométeres távolság megtételéhez tehát éppen egy órára volt szükségünk. A megállóból nézve, amerre a szem ellát, sehol egy település, egy épület, a párálló, ködlő Andok ural mindent körös-körül, alig győzi a szem.

2002. október kilencedike van, Guayaquil függetlenségének ünnepe. Már meszsziről csalogat a zene, az Egyenlítőt jelképező sárga vonallal elválasztott központi téren egymást váltják az előadók, a népes zenekarok és tánccsoportok. A nap ragyog, a hangulat karneváli, éttermek, kocsmák, ajándékboltok csalogatják kincseikkel a bámészkodót. A harminc méter magas, négyzetes hasáb alakú emlékmű tetejére lifttel lehet feljutni. Belsejében igényesen kialakított néprajzi gyűjtemény található, ahol szintenként lefelé haladva az egyes régiók gazdagon, aprólékosan dokumentált népművészete elevenedik meg előttünk.

Az Andok népeinek kultúrája bizonyos fokig ugyanazt a kérdést feszegeti bennem, mint a Kárpát-medencéé. Nem lehet véletlen, hogy a kultúra fogalmának máig nincs egységesen elfogadott meghatározása. Talán, mert a civilizáció vakfoltja vetül a különféle nézetek mindegyikére, hiszen szinte valamennyiből hiányzik a számomra mindig kiindulópontként kezelt tény: ahol az ember természethez és társadalomhoz való viszonya egyensúlyban, harmonikus kölcsönhatásban képes megnyilvánulni, ott a Teremtés logikája van jelen. Érdekes módon a természeti népeknél ez az egyensúly soha nem bomlott és bomlik (?) meg, ám ahol a szüntelen és elkerülhetetlen “fejlődés” hatására a társadalmi szerep a természeti környezetet gőgösen eltakarítja maga mellől, ott előbb-utóbb fölhangzik a felsőbbrendűség által használt, az előbbiekre ujjal mutogató jelző: primitív.

Az általam “kötelezően” fölleltározott, ám a kincstári ateizmus által számon kért szovjet típusú kultúraelméletekből ez a logikai láncszem hiányzott leginkább a nyolcvanas években, amikor művelődéspolitika-szigorlatra készültem a város egyházi jellegét ellensúlyozandóan Nyíregyházáról Egerbe telepített főiskola budapesti tagozatán. Létezhet-e egyáltalán vallástól különálló etika? A kultúra szakrális vonatkozásait szóba hozni egyébként se volt tanácsos, hiszen a pedagógus vallásossága deklaráltan nem számított a magánügyek közé. A kérdésre, hogy szakrális tartalmától megfosztható-e a nagybetűs kultúra – s ha igen, akkor annak nevezhető-e még –, számomra azok adták meg a léleknemesítő választ, kiket se erről, se másról nem kérdeztek soha: Kodály, Bartók, Erdélyi Zsuzsanna, Kallós Zoltán “iskolázatlan” adatközlői, akiket irigylésre méltó életbölcsességgel közösségükön túl, felerészben természeti környezetük ruházott föl. Édesapámra is hivatkozhatom, akinek színpadi kiállásában egy nélkülözhetetlen, ám a béketábor történelmi szakadékába taszított archetípus minden ismérve személyesen és egyszerre volt jelen. De említhetem a Kalahári busmanjait is, akik – Káin ide, Ábel oda – a kutatók leírása szerint a XIX. század végén még nem ismerték az irigység, a hazugság fogalmát és gyakorlatát. Vagy azokat az elszigetelt indiai törzseket, akik az emberi lét keletkezésének biológiájáról a mai napig sem tudnak semmit, de az élet továbbörökítésének, a házasodás törvényeinek grafikusan is megrajzolható évezredes modellje megóvja őket a közösség fönnmaradását veszélyeztető vérfertőzéstől.

Élesre köszörült sarkításaimmal csak azt szeretném jelezni, ha én mondjuk Miklós Gyurkáné Szályka Rózsára, a bámulatos erdélyi adatközlőre vagy a metaforikus beszédéről méltán elhíresült Jánó Annára hivatkoztam volna bármiben is
a kultúraelmélet kérdéskörét sem mellőző, rossz emlékű szigorlatomon, a kihúzott tétel tárgyalásáig se juthattam volna el. Azt pedig kár lett volna kihagyni, mert emígyen szólt: A kultúra pártirányítása. Percekig tartó, sápatag döbbenetemet látva Kormos elvtárs az uralkodó osztály pozíciójából tette föl a kérdést: “Maga hogy került ide?!” Már éppen csomagoltam, hogy megsemmisülten elhagyjam a termet, amikor megkönyörült rajtam: “Hát nem a Párt választotta ki, hogy a kulturális célokban megfogalmazott feladatok megoldására kiképezze?” Levelező hallgatóként (amelyhez a munkahelyi pártszervezet ajánlása kellett) is nagyot nyeltem, és megkezdtem ádáz élethalálharcomat a végül közepesre sikeredett elégségesért. Ügyelnem kellett minden oda nem illő részletre, hiszen Novák Ferencet (Tatát), akihez néprajz fakultációra jártam, ekkor már bőszen mószerolta az évfolyamtársaimból alakult, valóban pártdelegált Primitívus Maximus frakció egy, a számukra megemészthetetlen kijelentéséért, amely szó szerint így hangzott: “Vegyék tudomásul, hogy a Kárpát-medence, a magyar nyelvterület, a folklórban nagyhatalom!” Kik voltak ők? Már a nevükre sem emlékszem.

De hogy szellemi rokonaik Ecuadorban is élnek, arra Steve hoz fejbekólintó példát az ebédnél. Elmondása szerint a quitói fiatalok egy jól körülhatárolható csoportjában mind gyakrabban bukkannak föl az európai történelem fekete lapjairól ismert nevek, mint például Hitler, Sztálin, Lenin. Nemrégiben neki is volt egy alig felejthető tanítványa, aki Sztálin Rodriguez névre hallgatott. Ha ehhez hozzáveszem, hogy mindeközben pirosra sült tengerimalacot ropogtat a jobbomon, nem járok messze az igazságtól, ha egy ideig senkit se szeretnék látni. Persze ezt nem tehetem meg, Andrea kótyagosan pillog rám a szemközti székből, néhány perccel ezelőtt még nagyokat kurjongatva táncolt nekem a világ közepének sárga csíkjáról le-lebillenve. Közben Beától kapok egy színes kitűzőt, amely népviseletbe öltözött, táncoló ecuadori párt ábrázol. Nagyot dobban a szívem: milyen boldog lesz vele az én Veronkám! Mellesleg szólva tengerimalacot legutóbb Veronka egykori zuglói óvodájában láttam, alig látszott ki a gyalult, göndör faforgácsok közül.

Szürkületkor már újfent a gringo negyedben, a csigalépcsők és andalító szeparék trópusi növényekkel telített fellegvárában, a buja Sutra bárban könyökölünk, nagyokat kortyolva Hemingway egykori kedvenc koktéljából (kubai rum, mentalevél, citrom, cukor, jég, szóda), miközben zúgnak, bongnak a quitói harangok, ám Akiért a harang szól, most olyan mélyről sóhajtott füstkarikákat ereget az ég felé, akár a bocsánatos bűnökre vadászó, derengő glóriák.