Amikor Kiss Géza kákicsi református lelkész hatására, a harmincas évek elején, tíz ifjú értelmiségi – egyéves helyi kutató- és gyűjtőmunka után – megírta és Teleki Pál előszavával kiadta az ormánysági Kemse szociográfiáját, még nem tudhatták, hogy munkájukkal a legjelentősebb társadalmi reformra szövetkező, a mielőbbi földosztást és a paraszti polgárosulást sürgető falukutató mozgalom elindítóivá válnak. A falukutató népi írók szociográfiái (Puszták népe, Alföld parasztsága, Futóhomok, Cifra nyomorúság, Ormányság, Viharsarok, Néma forradalom…) fölrázták a magyar ifjúság és a középosztály legjobbjainak szunnyadó lelkiismeretét és a keresztény egyházak szociális mozgalmaival együtt hozzájárultak a társadalmi szolidaritás erősödéséhez, az oktatás demokratizálásához, a nyomor enyhítéséhez.

A hatvanas évek elején, Sántha Ferenc Húsz órája, valamint a Magvető Kiadó szociográfiai sorozata, illetve valamivel később Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című regénye, a valóságismeret új reneszánszát hirdette. Ekkorra azonban már a filmművészet néhány jelentős alkotásában is (Tízezer nap, Sodrásban, Cséplő Gyuri, Húsz óra, Ne sápadj! stb.) megjelent a közelmúlt jelentős társadalmi átalakulásának szociográfiai jellegű ábrázolása. Más műfajban – megrázó filmversben – búcsúzik az eltűnő paraszti világtól az Elégia rendezője, amikor a gazdák leghűbb segítőtársainak, a lovaknak embertelen pusztítását mutatja be. Aztán megszületnek a tényadatokra, interjúkra és dokumentumanyagra építő, több részből álló szociografikus sorozatok, amelyek ugyancsak a változó valóságot rögzítik és a változtatás igényére figyelmeztetnek. Közülük is kiemelkedik egy példa nélküli filmsorozat, amely egy Baranya megyei kisközségről, a Pécshez közeli Pogányról készült.

Több mint három évtizedet, majd egy emberöltőnyi időt ölel át B. Révész László, Hanák Gábor és Római Róbert pillanatképek tízezreit és történetek százait rögzítő, tizenkét óra vetítési idejű alkotása. A Pogány című sorozat a film eszközeivel segíti és tudatosítja a Széchenyi által oly fontosnak tartott önismeretet és körülményismeretet, amely “minden változtatás és változtathatóság legbiztosabb alapja”. Az MTV 2-es csatornáján tíz részben sugárzott magyar történet, egy hétszáz lelkes falu és egy annál is nagyobb gazdasági közösség igazi létharcát, emberi vívódásait követi, mutatja be. Napló, szociográfia és dokumentumregény elegyedik e sorozatban, amely valósághű tényrögzítésével, olykor balladai, máskor romantikus hatású részeivel, majd nyugtalanító és felrázó történetiségével ragadja magával a nézőt. Akad-e ma ennél elevenebb és hitelesebb történelemkönyvünk a magyar közelmúltról?

Ennek ellenére gyanítom, hogy talán ezredannyian látták, mint a multik kereskedelmi televízióiban meghonosított, tömegeket bódító valóságshow-kat. De hát kit is érdekel manapság a magyar falu népe? Félő, hogy még az érintetteket sem! A tömegkommunikáció alanyai egyelőre jobban fogadják a médiaguruk züllesztő programját, mint az öntudatosító, valódi cselekvésre és emberségre ösztönző filmeket. De mondják: ez a piaci igény; s láthatólag az egymást kiszorító kegyetlen testvérharcot és nem a testvéri szeretetet követeli a szórakozni vágyó közönség. Vagy ezt sugallja nekik a pauperizáló média “Vakulj magyar!” programja!

B. Révészék szembe haladnak ezzel az árral. Döntésük, hogy végigkísérik Pogány község életét, több évtizede született. S hogy megvalósították, ahhoz több kellett puszta filmes érdeklődésnél. Szociográfusi elkötelezettség, B. Révész szűkebb hazájának vonzereje, s mély felelősségérzet tarthatta csak úgy egybe az alkotói csapatot, hogy mára elénk tárhassák a magyar történelem egy szeletét. Az ő sorozatuk nem a TV-függő tömegek, hanem az útkereső közösségek meg a töprengő egyedek érdeklődését vonzza, olyanokét, akik egyaránt felelősséget viselnek a múlt bűnei és értékei, a jelen gondjai és az élhető jövő embere iránt. Villantsuk fel hát nagyszerű filmsorozatunkat!

Az immár történelemnek számító fekete-fehér múltból fölberregő – a faluhoz közeledő – repülőgépről nézve egybemosódik a dimbes-dombos táj, a fekete-fehér filmen alig látszik a völgyben elterülő falu. A gép zajával felerősített távoli képeket időről időre régi családi fotók szakítják meg. A bosnyák, sokác, sváb és magyar viseletbe öltözött emberek ünnepi pillanatai, az esküvők, a keresztelők, a búcsúk, a bálok, netán az elsőáldozás vagy egy temetés képei. A messzi múltból fölsejlik a török hódoltság idején elűzött vagy jórészt kipusztult magyarok helyébe a XVII. században délről ideköltözött katolikus horvát pásztorok és a két évszázaddal később betelepülő evangélikus sváb gazdák és mesterek emléke, akiknek egészséges rivalizálását a XX. század eszmeáramlatai és hatalmi harcai tették ellenségessé. Temploma, saját orvosa, vasútja nem volt a településnek, két egyházi (katolikus, evangélikus) kisiskolája egy-egy tanítóval működött. Régen a pogányiak – a pécsi székesegyház uradalmaként – nagyrészt önellátásra rendezkedtek be, maguk termelték meg és állították elő mindennapi kenyerüket, élelmüket. Házaikat, ruháikat, lábbelijüket, szerszámaikat is többnyire maguk vagy a helyi mesterek készítették. Így éltek a XX. század közepéig, amikor a külvilág betört hozzájuk. Először azáltal, hogy a Dél-Dunántúl fővárosa, Pécs polgári repülőterét az ötvenes években, Pogány határában alakították ki. (Ez a hatvanas évek közepéig szolgált, de manapság megint viták árnyékolják be miatta a falut.) Később a német nemzetiszocializmus, a pánszláv törekvések, a kommunista önkényuralom szolgalelkű magyar államvezetése mind otthagyta kéznyomát a falu s főként lakosai sorsán.

A Volksbund- és az SS-önkéntesek toborzása miatt, amely Pogányt is elérte, a németek a vesztett háború után szinte törvényen kívülre kerültek, földjeiket, házaikat 1945 után nagyrészt elkobozták, kisajátították. Amikor később a “hős partizánvezér Tito” átvedlett az “imperializmus láncos kutyájává”, a sokácok torka szorult, a téeszesítési kampány pedig minden valamirevaló gazdát és mestert is sújtott. A szovjet kolhozrendszer átplántálását erőszakosan ösztökélték. Látjuk és halljuk Lipcsik Istvánt, a hírhedett pártvezért, aki “a fejlett elvtársakból” – köztük egy őrnagyból – álló “népnevelő” csapatot vezette. Ők gyúrták meg a nehézkes parasztokat, hogy álljanak kötélnek, s lépjenek be a téeszbe. Nem szívesen találkozna az ember velük ma sem!

A közösbe vert parasztoknak előbb a falun belüli téeszegyesítéseket, állataik közösbe terelését, gazdasági felszereléseik eltékozlását, néhol a városokból odavezényelt szakembereket, a hetvenes évek végétől pedig az “egy falu–egy téesz” helyébe lépő nagyüzemi összevonásokat kellett elszenvedniük. A szocialista építés a helyi mesterembereket is nehezen tűrte meg, zömüket az üzemi munkásságba olvasztotta. A vidék kiszolgáltatottságára utal, hogy a hetvenes években a hazai kommunális fejlesztéseknek mindössze egy tizede jutott a falvakra, ahol akkor még a lakosság fele élt. Ez párosult később a falusorvasztó településhálózat-fejlesztési tervvel, ami Pogányt a funkciónélküli kategóriába sorolta, 1980-ban alsó tagozatos iskolájától, postájától megfosztotta, sőt egy ideig az új házak építését is megtiltotta.

Ebbe a fölfordult, mostoha környezetbe helyezték ki a hatvanas évek elején téeszelnöknek a falusi tanítóból hivatali középkáderré vált Kislaki Lászlót Pécsről, aki magával hozott és helyben rekrutált csapatával hamarosan csodát művelt Pogányon. A kolhozokból – amennyire lehetett – hazánkban szövetkezeteket formáltak, s igyekeztek azokat nemcsak a népgazdaság, hanem – főként a háztáji üzemek révén – a tagság szolgálatába is állítani. Egyes helyeken ez felemás módon zajlott, s támadásra adott okot a gyarapodó tagok és szegényedő téeszek látványa.

Pogányon Kislakiék a közös és a háztáji olyan egészséges szimbiózisát alakították ki, amely egyaránt gyarapította a téeszt és tagjait is. Ebben közrejátszott az, hogy ő nem közönséges városi szakember, hanem a közeli Újpetrén nevelkedett falusi származék volt, aki hamar szót értett a helybeli gazdákkal. Értett a nyelvükön, tudta, mire van szükség a gazdaságban, a családokban, s azt a háztáji és a közös gazdaság jó együttműködésével elő is teremtette. Állami elismerést, a Kiváló Szövetkezet kitüntetést is megkapták; először 1969-ben, s aztán még vagy tízszer. Az 1971-es zárszámadó közgyűlés eleven képeiből, szövegeiből érzékeljük, hogy a nép a termelőszövetkezetet elfogadta, és elnökét – fiatal kora ellenére – a falu vezetőjének tekinti. Közreműködésével 1968-ban bekötőút, majd 1971-ben, az ifjúság igényére presszó épült, amelyet a gondolat megszületésétől az építésen át, az avatási ünnepségig, majd a működésig figyelemmel kísérhetünk. Akárcsak néhány kiválasztott család sorsát. Közülük, akik szorgosak, törekvők voltak, a háztájiban sertéseket, bikákat hizlaltak, vagy több keresetből éltek, azok sorra felújították a házaikat, ólakat, istállókat építettek, hűtőszekrényt, autót, új bútorokat vettek. Látjuk, amint a fiatal párok disznók, marhák, baromfik között, látástól vakulásig, az ünnepeket végigdolgozva küzdenek a gyarapodásért. Ekkoriban évente másfél ezer sertést és másfél száz bikát hizlaltak Pogány háztáji gazdaságaiban. Főleg az asszonyok, akik szemünk előtt válnak a tízrészes sorozat alatt ifjú menyecskékből gondoskodó nagymamákká. Törekvő férfiakat is szép számban látunk a színesre váltó filmen.

Sztanics János tanító úr és az öregek szerint ebben a tíz évben (1965–75 között) többet fejlődött a község, mint az előző százban. Az új gazdasági mechanizmus hatására a közös gazdaság is nagy léptékben fejlődött; új sertéstelepet és nagy baromfiüzemet létesítettek. Melléküzemáguk, az ötletes újítással készített alumíniumitatók gyártásával hozzájárult a gyarapodáshoz, s a városból visszatérő hajdani mesterek, illetve fiaik számára munkát adott.

A központi politikai akarat azonban hamarosan üldözni kezdte, s büntette a melléküzemágakat, mint az új gazdasági mechanizmus vadhajtásait, majd megszorító intézkedésekkel és kemény adóval visszavetette a háztáji gazdaságok fejlesztését is. Pogányon ekkoriban terjedt el a drága kripták állítása, amelyeken már az élők neve is szerepelt. Ekkoriban kezdték építeni a ravatalozót, ekkortájt számolták föl a focicsapatot, s akarta a megye összeházasítani a téeszt a régi rivális falu, Szalánta termelőszövetkezetével. Történetként írom, de a film nézője részese a téeszvezetőség cigarettafüstös vitáinak, s átéli a bizonytalan jövővel vívódó, presszióktól gyötört emberek szorongató helyzetét. Kislakinak és csapatának a végszükségben sikerült – a téeszemokrácia korlátozott eszközeit fölhasználva – Szalánta helyett a Pécs-Reménypusztai téesszel egyesülni. A megnagyobbított gazdaság élére Kislaki és a régi pogányi vezetőség került, akik a megváltozott lehetőségekhez igazodva igyekeztek a mellettük fölnőtt szakembergárdát bővíteni, új ágazatokat, termelési rendszereket meghonosítani.

A nyolcvanas években a szocialista tábornak szinte egyetlen, exportra is termelő, jövedelmező agrárgazdasága a magyar mezőgazdaság maradt, amelynek piaca, főleg a Szovjetunió felé, egyre bővült. Az agrárpolitika a gazdaságok méreteinek növelésével és a technológiai modernizációval törekedett a termelékenység és a hatékonyság fokozására, miközben a nehézipar bűvöletében intézkedő politika hatására egyre nyílott az agrárolló. Folyt az állami gazdaságok és a téeszek közötti testvérharc is azért, hogy melyik nagyüzemi típus lehet majd a fejlett szocializmus elfogadott formációja. Az állami szervek – különösen a Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztérium – az állami tulajdon felsőbbrendűsége mellett törtek lándzsát, míg a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa küzdött a téeszek fejlesztéséért. E harc nyomán a nagy termelési rendszerek mindegyikét egyidejűleg honosították meg a két nagyüzemi típusban, s közülük néhányat (a Bábolnai Baromfitenyésztési Rendszert, a KA-HYB Sertéstenyésztési Rendszert, az IKR kukorica-termesztési rendszert), a Pécs-Reménypuszta–Pogányi Új Élet Termelőszövetkezetben is bevezettek. A korszerű telepek zöme azonban – a pogányiak ellenére – Reménypusztán épült.

A képzett agrárszakemberek új generációi ambiciózusan láttak munkához az egyesüléssel hatalmasabbá vált nagyüzemben, s egyebek között – a kor kihívásával szembesülve – egy extraprofitot ígérő speciális fürjprogramot építettek ki a szülőpár tartásától a hizlaláson át egészen a feldolgozóüzemig. Szomorúan kell látnunk a filmben, hogy a muzulmán partnerek fogadókészségének változása miatt a drága pénzen épített új rendszer miként omlik össze már a feldolgozó avatása idején. Pedig nagy szükség lett volna a remélt extraprofitra, hiszen ekkoriban már egyre nagyobb ráfordítással egyre kisebb nyereséget tudtak hazánkban a mezőgazdasági üzemek elérni. A termelési rendszerek többet, de drágábban termeltek, s Pogányon meg kellett tízszerezni a termelési értéket ahhoz, hogy egy évtized alatt a nyereség megduplázódjon. Az agrárszféra helyzete és jövedelmezősége a nyolcvanas évek közepétől tovább romlott, a minőségi szempontok háttérbe szorultak, ami Pogányra is kihatott. Az alapító atyák, a hatvanas évek korosodó “aranycsapata” és az új nemzedék között egyre növekvő feszültséget tapasztalunk. A téeszvezetésből – a fürjprogramot követően – először Solti, a fő állattenyésztő távozott, majd 1986-ban Lenkei, a főagronómus kérte rokkantnyugdíjazását. Az általuk nevelt ifjú szakemberek közül Kiss Gyulát 1984-ben a szomszéd téesz elnökévé választották.

Kislaki Lászlót, aki először 1981-ben jutott túl egy szívinfarktuson, 1988-ban öt évre újraválasztották elnökké. Így vele éljük, illetve szenvedjük át a szocialista világrendszer, illetve szűkebben a magyar népgazdaság összeomlását. Együttérzőn hallgatjuk férfias panaszát a központi vezetés és az agrárgazdaság csődjéről, a romló munkamorálról, közállapotokról, s arról, hogy úgy érzi, immár a téesz halálos ágya mellett virraszt. Megrendítő az elnök kétévi próbatétel, illetve 29 évi szolgálat után történt lemondása. A téesz zárszámadó közgyűlésén, 1990. február 9-én elmondott búcsúbeszédében szinte kegyelmet kér – jórészt mások bűneiért – azoktól, akiket addig boldogított.

A dráma ekkor, a rendszerváltás éveiben csúcsosodik, hiszen utódjául egyik helyi neveltjét, a 42 éves háztáji ágazatvezetőt, Katics Dezsőt választották elnökké. Ő 1968 óta dolgozott a téeszben.

Katics más alkat, mint Kislaki. Jól felkészült, koncepciózus, de nem olyan határozott, mint elődje, akinek diktatórikus vezetését szűzbeszédében maga is elítélte, s korszakváltást ígért. Az új korszak azonban iszonyú kálváriajárással kezdődik, amelyben megszűnt ugyan a központi irányítás, de az útbaigazítók, sőt a törvények is hiányoztak. Az ellenzék és a szellemi elit által felbátorított köznép már az első szabad választások lázában égett, amikor jó néhányan a kapitalista szabadrablás eldorádóját próbálták saját maguk vagy külföldi cégeik számára kiügyeskedni. A magyar élelmiszeripar és kereskedelem egy része ennek lett áldozata, de megindult a nyerészkedő had a tájékozatlan és naiv vidék, így Pogány felé is. Az első szabad választások után a Torgyán vezette kisgazdapárt felemás agrárpolitikája teremtett zűrzavart, ami közrejátszott a tanácstalanság eluralkodásában Pogányon is. A részarányföldek kimérése, a vitákkal terhes földárverések és a kárpótlási jegyek fölvásárlása nyomán fölbolydult a falu. Az ide kiköltöző pécsiek és a helybeliek között is feszültségek keletkeztek. A józan gondolkodású Katics Dezsőnek kellett átvezetni a falu és a téesz közösségét a különféle átalakulások, vállalkozási formák, nyerészkedni szándékozó külföldi befektetők és a kárpótlási törvény nyomán keletkezett konfliktusok ingoványain. Ekkoriban úgy ítélték meg, hogy a politika a szövetkezetekkel együtt leírta az agrárértelmiséget is. Pogányban, illetve a nyolc falut magában foglaló körzetben Kiss Gyula és Katics Dezső az Agrárszövetség színeiben indultak a parlamenti választásokon, de nem jutottak be. Hamar ki is ábrándultak a politikából, így szerencsére a pártharcok sem szivárogtak be e faluba. A mezőgazdaság helyzete azonban a rendszerváltás után még évről évre romlott.

A rendszerváltás emelkedettebb pillanatokat is hozott, hiszen horvát és német anyanyelvi oktatással újraindult az alsó tagozatos iskola, új épületben indult az óvoda is. Látjuk, ahogy első polgármesterré a helyi tanítóból lett rokonszenves tanácselnököt választották, s 1991 augusztusában a Szentatya Pogány repülőterén tartott misét a Dél-Dunántúl népének. A történelem kedves fintora: lehet, hogy a falu hajdan Koppány valamelyik utódjától kapta nevét. Igaz, hogy akkori lakói is kipusztultak a pogánynak nevezett törökök alatt. Az ezredfordulóra a régi és az új Pogány összeépült, az utcák aszfaltburkolatot kaptak, vezetékes víz és gáz van a lakásokban, és már a templom is fölépült. Igazán megható, keresztény testvériségre valló jelenetben látjuk, hogy a délszláv háború poklából menekültek sokaságát fogadja be a falu, főként a svábok. De tudjuk azt is, hogy közülük a Schatt testvérpár a 80-as években Nyugat-Németországban keresett új hazát, s a rendszerváltás után apjuk is követte őket. De a faluba immár rendszeresen hazalátogatnak, mivel – ahogy Schatt János mondja – mára kettős kötődés alakult ki bennük.

Katics Dezső és egymással vitázó csapata azonban egyre nehezebben tudott úrrá lenni a bonyolult és mind anarchisztikusabbá váló gazdasági helyzeten. Végül közülük többen saját vállalkozásba fogtak. A vállalkozó kedvű, háztájiban jeleskedő régi gazdák közül néhányan szintén kiléptek, s birtokaikat visszavéve családi gazdaságok alapításához fogtak. Változó feltételek mellett a részvénytársasággá átalakult téesz nagyobb kockázatok vállalása nélkül, kisebb-nagyobb veszteséggel evickélt át a nehéz éveken, amely azonban Katics Dezső szívét erősen megviselte. 1998-ban, 50 éves korában szívinfarktusban halt meg. Elődje, Kislaki László egy évvel élte túl. Őt 68 éves korában, 1999-ben vitte el a szíve. Az élet megy tovább, s látjuk, hogy az a Kiss Gyula vette meg Kislaki házát, akit a szomszéd téeszbe választottak meg elnöknek. Ott sikeres lett, de barátja, Katics Dezső halála után visszatért Pogányba, ahol a vezetőválasztáson 98%-os szavazatot kapott. Az utolsó rész zárszámadó közgyűlésén, 2001-ben már tőle halljuk, hogy – a romló feltételek ellenére – a kétmilliárd forintos termelési produktum nyomán sikerült szerény 20 millió Ft-os (vagyis 1%-os!) adózott nyereséggel zárni az évet.

Egy izgalmas vonulata a filmsorozatnak azok sorsa, akik a családi gazdaságban, illetve vendéglősként vagy más vállalkozóként keresik boldogulásukat. Közülük a legsikeresebb a Pécsről idetelepült bolt- és lovardatulajdonos, repülőtér igazgató Ács Gyula, aki máris meghatározó szerepet játszik a faluban. Látjuk a többieket is, köztük a régi elnök, Kislaki sertéstenyésztő-vállalkozó fiát, akit innen a KÖJÁL késztetett elköltözésre, s aki máshol nehezen boldogul. Találkozunk a családi gazdaságukban örömmel tervezgető, de olykor panaszos Dugália, Dragovácz, Bosnyák családok ismert képviselőivel, s láthatunk esküvőt, válást, még keresztelőt is.

Sztanics tanító helyébe Dragovácz Márkot választották polgármesterré, akit még a presszóépítő helybeli fiatalok között ismertünk meg. Ők – a régi-új jegyzőasszonnyal együtt – láthatólag jó és felelős vezetői lesznek a falunak.

Fölvillantottam e szerteágazó, a pogányiak élettörténetét a jeles napokon (zárszámadás, falunap, választás, búcsú…) több oldalról rögzítő és bemutató alkotást. A filmkrónika ismertetését itt megszakítom, és meghajtom fejem az alkotók és a pogányiak előtt. Megítélésem szerint több évtizedes közös munkájukkal olyan remekmű született, amely – minden esetlegességével, örömével, sokféle bánatával, reményeivel és kudarcaival együtt – méltó az utódok figyelmére: a történelmi emlékezetet építi. Élményszerű és hiteles képet ad a magyar falu és lakói sorsáról, a vidéki Magyarországról. Remélem, hogy ez a film az Európai Unió küszöbén álló Magyarország társadalomtudományi és agrár felsőoktatási intézményeiben hamarosan tananyag lesz. Azt is szeretném megérni, hogy ez a mű és a hasonló alkotások döntéshozó politikusaink körében mielőbb hivatkozási alapul, tanulságul szolgáljanak.

Esik a hó 2003. január hetedikén, bevilágít az ablakon. Kinn menyasszonyi fátyolba öltöznek lassan a satnya, de kedves fenyőfák; gazdátlan macskák prüszkölnek alattuk. Verset kellene írni ilyenkor a télről, fölidézni egy őszi szerelmet, vagy favágás közben szilvapálinka mellett szalonnázni – de én, ostoba elme, pénzért a pedagógiáról írok.

Neveléstan – mondják az értelmezők. Lehet, hogy az, de nem tudomány. Szép szakma a hozzáértők kezén, ám amiként egy kiváló, szerény asztalosmester sem nevezné soha tudománynak az asztalosságot, én is legföljebb mesterségnek vagy még inkább blöffnek mondhatom a pedagógiát.

Úgy tudjuk: az ember a főemlősök egyik ágától eltávolodva vált uralkodó fajjá a Földön, többek között mérhetetlen agresszivitása és genetikus nyughatatlansága miatt. Mindkettőnek élettani okai vannak. Múltunkat tekintve utánzó faj vagyunk, nem tanulékony. Ismereteinket csak erőnk, fölényünk fönntartására használjuk, s miként a Krisztus utáni XX. századra végképp kiderült: barbárok és pogányok maradtunk a kereszténynek nevezett euro-amerikai civilizációban, akik a zsidó, a görög és a római kultúra követőinek tekintjük magunkat vallásunk, társadalmiságunk és gondolkodásunk alapján. Lehet, hogy az antik görögökkel valóban lezárult a Lét, valóban az volt az Aranykor vége, mint Hamvas Béla gondolta?

A homo sapiens is a gének a foglya. A gének fönnmaradásra késztetik, ez az élet törvénye, enni és szaporodni akar, ezt a két természeti törvényt teljesíti sikeresen, s olyannyira hatékonyan, hogy a Föld élővilágát elpusztítva önmagát is megöli. Hol van itt a pedagógia? Sehol. Ha mégis szerepet kap, természetesen csak a mindent elsöprő genetikus kényszer csatlósaként. Hiszen minden eddig ismert civilizáció saját fönnmaradása miatt a kényszerű idomítás eszközével élt: az utódokat tulajdon képére formálta a megszerzett gazdasági, kulturális stb. szint megőrzése és gyarapítása érdekében. Ezt nevezte nevelésnek. Ez az érdeke, ez a túlélés záloga. A vallás, a tudomány, a művészet, az ilyen-olyan tanok és a technika szintén ezt szolgálta és szolgálja ősidőktől kezdve máig. Nem bűn (bár szégyenletes), nem titok: ilyenek vagyunk – és nincsen visszaút.

Ma azonban nagyobb a tét. Összegződtek az emberiség megoldatlan gondjai, a több mint hatmilliárd ember: sok. Nem kínoz túl nagy emberiszony, nem gyűlölöm az átlagosnál jobban fajomat, de (lehet nevetni, nézzenek körül) néhány háziállatot és háziasított növényt kivéve csak embert lát ki-ki maga körül. Eltűnt a természetes élővilág, az egészséges élettér. Talán csak a nagy vizekben élnek még háborítatlan, mert fölfedezetlen fajok, ők is csak azért, mert (egyelőre) nincs kopoltyúnk. A falusi iskolások autóbusszal utaznak a 20-30 kilométerre levő gazdaságba, hogy tehenet, lovat, birkát vagy más őshonos állatot láthassanak. Kőszeg tájékán nincs tehén. Máshol sincs. Ez csak példa. Nem éri meg fölvásárolni: tartálykocsival beutazni a falvakba tejért. A teheneket levágják, a tej vegyszergyárban készül. A vegyszergyárban készült tej nem tej. Fehérnek fehér. A műtejet ivó ember nem lesz sokáig ember. Meg fog halni.

Pedagógia? A kiválasztás, legyünk tárgyszerűen tudományosak: a szelekció a születés előtt kezdődik. Földrész, ország, népcsoport – nem mindegy, hogy az európaiak által letarolt Fekete-Afrika nyomorába születik-e valaki, vagy például Közép-Franciaország gazdag dombvidékén, esetleg egy magyar faluban, városban. Mi a szülők foglalkozása? Mennyi a jövedelmük? Mire elegendő ez? Társadalmi kapcsolataik nyitottak vagy zártak? Műveltségük, tudásuk, táplálkozásuk, szokásaik, káros és előnyös szenvedélyeik? Mit örökítenek át a gének? Minden ezen múlik, minden. A környezet csak ezután következik: putri vagy palota várja-e az újszülöttet? Mivel táplálkozik a kismama, meleg van-e a gyerek körül, zenét hallgat-e álmában és szopás közben, vagy lármát, üvöltözést, televízióricsajt – mind-mind a jövőjét készíti elő. Pár év alatt, még az első iskolai csetlés-botlások előtt eldől a sorsa a legtöbb esetben. Emlékszem M. L. alföldi katonatársamra, aki felnőttként sem tudta kifejezni érzéseit. Ha dühbe gurult, majd’ a guta ütötte meg, megszorult benne a levegő, elvörösödött – számára vége volt a világnak. Ütni sem tudott. Tanyasi gyerek volt, tökéletes ingerszegény környezetben élt, kicsapták a pusztába. Első osztályos korában, 1961 nyarán a Beszélgetés nevű tantárgyból megbukott. Tizenöt év alatt sem tanult meg anyanyelvén gondolkodni.

A pénz dönt el majdnem mindent a pedagógiában is. Pénzért magántanuló lehet az egyik külvárosi budapesti iskolában a cigányvajda tízéves, analfabéta lánya, aki kedve szerint járhat az iskolába vagy mellé. Néha megjelenik a leány, de három éve sikertelenül vívja a tudás fellegvárát, mert voltaképpen kisegítő iskolába utasították, csak ezt szégyellik a szülők. – Nem gond – üzen a vajda –, kifizetjük a tanító nénit akkor is, ha nem megy iskolába a gyerek. Két év múlva férjhez adjuk, csak legalább a nevét tanulja meg addigra leírni…

Pénzért nemcsak autóvezetői jogosítvány, egyetemi diploma – doktorátus is kapható. Ha pénzed van: esélyt vehetsz, életesélyt. Ha nincs: hiába a küszködés, pályakezdő diplomás lehetsz akár havi 70 ezer nettó forintért a 2002-ben megválasztott magyar kormány kegyéből. Mire elég havi 70 ezer forint? Az olcsó disznóhús kilója ezer forint. A vezetékes telefon takarékos használata 10 ezer forint. Fűtés, főzés, tisztálkodás, egyéb energiaköltség – röviden: egy személy napi költsége, a nyomor szintjén való fönntartása legkevesebb háromezer forint volna naponta. Magyarországon 2003 januárjában egy, Budapest II. kerületében dolgozó kétdiplomás tanárnő fizetése harmincéves folyamatos pedagógus munkaviszonnyal 90 ezer nettó magyar forint. Bízzunk, mert biztatnak: majd több lesz az Európai Unióban!

Január tizedikén délelőtt is szakad a hó. Feleségem kilenc óra után indult az autóbuszhoz. Negyedik éve dolgozik, három éve az oroszlányi Arany János Általános Iskola napközis nevelője. Hétfőn nem volt szerencséje: sztrájkoltak a volánbusz-sofőrök. Átlagos hétköznapokon este hat tájban ér haza. A pedagógusok nem sztrájkolnak. A pedagógusok többsége emberemlékezet óta lojális, tájékozatlan, renyhe gondolkodású, szervezetileg és politikailag képzetlen, szegény, megalkuvó és “nyuszi”. “A pedagógusok csak a munkaadójuk ellen, ellenem sztrájkolhatnának – mondja az igazgatója. – Az iskolafenntartó önkormányzat sztrájk esetén széttárná a karját, és nekem kellene elvinnem a balhét.”

Tényleg, mi volna, ha a nőktől hemzsegő pálya megszervezné magát legalább egy országos figyelmeztető sztrájk erejéig? Elképzelhetetlen. Az 1990 előtti iskolákban a csak formális szakszervezetek különféle eszközökkel lekenyerezett munkásarisztokrata vezetői sikeresen szerelték le követelődző kollégáikat. A rendszerváltást megelőző két-három év föllendülő mozgalmárkodása is rövidesen elhalt a magyar iskolákban. Ma sincsenek, legföljebb elszórtan léteznek formális szakszervezetek. Az oroszlányi iskolában egy tucat szakszervezeti tag van a hatvanfős nevelőtestületben, de ők sem törődnek igazán saját érdekeikkel.

Az is jellemző, hogy az 1988–1990-es időben minden társadalmi csoport közül legutoljára a pedagógusok foglaltak állást az ország előtt álló változásokról. Féltek, vártak: majdcsak megoldja más a gondokat helyettük. Aztán (1990 őszétől) párttagság nélkül is a Magyar Demokrata Fórum támogatói és szimpatizánsai lettek többnyire, hogy azután 1994-ben az MSZP választási szavazatait növeljék. Hajlíthatóságukat, birkatürelmüket, kiszolgáltatottságukat ismerve ez sem meglepő. Nem váratlan későbbi Fidesz-vonzódásuk sem, vagy éppen a 2002-es, hazug ígéretekkel győztes újbóli maszopos (MSZP-s) vonzalmuk: az ember nyugalma, érzelmi biztonsága és anyagi boldogulása érdekében szeret az erősek, a győztes hatalom oldalára állni. Ezt diktálja a “józan” ész. Csakhogy hajlítható “jellemekre” szabad-e gyerekeket bízni?

Hogyan lesz ebből sztrájk? Sehogy. Kell-e pedagógussztrájk? Ezt elsősorban az érintetteknek kell tudniuk – vagy ne sírjanak, panaszkodjanak évente kilenc hónapon át. És még a nyári szünetben is. Oldják meg, ha valódiak a gondok. Ez a sztrájk viszont az a sztrájk lehetne, amely az egész társadalmat megállíthatná legalább néhány napra, és elgondolkozhatna az ország: merre kellene jelenkori válságából a kiutat keresnie – mivel a pedagógusok életét keserítő gondok megfogalmazatlanul is égetőek, kitapintható társadalmi nyavalyákról szólnak, ha szólnak. Tessék megoldani!

De sztrájkkal bajosan megy. Pártbarát vagy pártfizetést húzó szakszervezeti vezetőkkel? A Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete főnökével, Vadász Jánossal, aki a 2002-es parlamenti választások éjszakáján az MSZP harmadosztályú vezetői között tapsol és bunkofonozik a televíziókamerák előtt a maszop választási központjában? Kifizetik: 2003-tól a “Közszolgálati Reform Kormánymegbízotti Hivatalát irányító kormánymegbízott államtitkár”. Érdekvédelmi csúcsvezető Kis Papp László, a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének elnöke. “Nyugodt, kiegyensúlyozott, minőségi munkát kell ezután is folytatni” – mondja 2003 februárjában a szakszervezet jövőjéről. Mintha 1970-et írnánk, akkoriban röpködtek ilyen szép semmitmondások. Nyugodt, kiegyensúlyozott, minőségi munkát egy tehenésztől várok, az istállóban arra van szükség! De egy érdekvédelmi szervezetben? A valódi szakszervezetek nem kudarckerülésre, hanem folyamatos harcra rendezkednek be. Az olyasfajta szakszervezeti funkcikkal sem sokat lehet kezdeni, mint Bársony András, a Nyomdaipari Dolgozók Szakszervezete vezetője, aki pozíciója trójai falovában ülve kocogott be a parlament széksorába, ahol háromnegyed éve az MSZP-s külügyminiszter politikai államtitkára. Egyébként tele van a parlament volt szakszervezetisekkel. Jó kis trambulin a mozgalom! Hát nem sztrájkolnak sem a művelődésiek, sem a nyomdászok. Vállalván az elbocsátást is: hallgatnak és nyomorognak. Volt vezetőik pedig tartósítják a proletárdiktatúra embertelen rangsorát. Ne tévesszen meg senkit a szándékosan kezdetleges, szürke stílus, a szorongókra jellemző kötelező egyenzakó, sem az illó pipafüst: szívük helyén kő lakik.

A boldogtalan emlékű 45. számú Önálló Ipari Szakmunkástanuló Otthon (Budapest, Zugló, Mogyoródi út) fénykorában, az 1980-as évek közepén nyolcvan pedagógussal dolgoztatott. Szakszervezeti vezetője, S. Gy. nevelőtanár munkaidejében “természetesen” szerszámos táskával sétafikált: ágyakat és zárakat javított, esetleg az aligazgatók társaságában múlatta az idejét. Emlékszem, egy négyórás nevelőtestületi értekezleten dörgedelmes leszúrást kaptunk tőle: miért nem jegyzünk téglajegyet az épülendő Nemzeti Színház javára?! 1983-at írtunk. Aki vett téglajegyet, annak pénze bánja, mivel nem épült föl, csak más pénzből és más korszakban a Nemzeti; a téglajegyek árát pedig más közpénzekhez hasonlóan fölélte a szakszervezeti vezetés, az MSZMP vagy a Magyar Népköztársaság állama.

Az S. Gy.-éhez hasonló csapda foglya volt P. I. is, a gödöllői Erkel Ferenc Általános Iskola igazgatója az 1990–1991-es tanévben. Egyetlen évig övezte gyanakvó bizalom. Ő is a zárszerkezetekre szakosította magát: a kétkezi munkával és némi leleménnyel megoldható feladatokra. Mivel igazgatói munkája visszhang nélkülivé, magányossá és sikertelenné tette, e manuális tevékenységgel gyógyította a lelkét. Emberileg érthető ez, de igazgatónak tökéletesen alkalmatlan volt. Barátom szavával az ilyeneknek: kanaluk sincs hozzá!

Szintén a 45-ös kollégiumban jelent meg S. Gy. idejében egy túlhevült buzgalmú, fehér köpenyben cirkáló anti-kollegina. Ez a lény többnyire az igazgató elvtárs irodájában készült pozíciója erősítésére. “Jól startolt” – jellemezték két hónap múlva, a november hetedikei jutalomosztáskor, azaz: megfelelő hangon turbékolt a vezetőkkel. Alvezére az a K. L. volt, aki egyik új beosztottját e nemes pedagógiai tanáccsal bocsátotta a diákok közé: Ütni kell őket, mint a répát! Nos, a jó térdrajtot vevő hölgy a galambszaros étkezőhodályban aktívan taszigálta egyenes sorokba a korgó gyomrú kamaszokat, tudott üvölteni is, kiválóan intrikált az évi 2-3 jutalom érdekében, ezenkívül a rábízott tanulócsoportot csattanós “anyai” pofonokkal és a koponyákon koppanó nevelőtanári kulcscsomóval terelte a helyes útra. A minap került újra a szemem elé, a televízióban süketelt a pedagógusok titoktartását előkészítő rendelettervezetről. A kontraszelekció egyik díszpéldánya: K.-né B. B. az Oktatási Minisztérium Politikai Államtitkári Titkárságán dolgozik, politikai főtanácsadó. Van remény! Húsz év szívós fúrás-faragása az Ígéret földjére vezette.

“Lassan sejteni kezdjük, hogy jó közérzetre, boldogságra nem az az emberiség képes, mely az autóit, repülőgépeit tudja csak lerombolni és újjáteremteni, hanem az, amelyik önmagát. Ilyen hatalmas feladatra viszont csak olyan közösség vállalkozhat, mely nagy közös élményeket őriz” – írja Csoóri Sándor 1963-ban (Kubai napló).

A XX. században 1956 volt az egyetlen “nagy közös élménye” a magyarságnak. November 4-én ezt is szívgödrön rúgták. Az 1990-es rendszerváltás az akkor még érzelmileg 800 ezres párttagságnak (és hátországának), tehát a népesség felének vereség lehetett, ahogyan a másik félnek az 1994-es Horn-uralom.

Gődény Endre író, pedagógiai publicista, tanár levele Antall József miniszterelnökhöz – Budapest, 1991. március 15.:

“Az MDF győzelme után arra számítottam, hogy valamennyi igazgató megbízatását felülvizsgálják. Nem politikai boszorkányüldözésre gondoltam, hanem a nyilvánvalóan alkalmatlanok és hitevesztettek akciószerű leváltására. – Mert hogyan képzelhető el, hogy egy gyorstalpalt kreatúra, aki nem az igazgatói tisztséget, de az értelmiségi nevezetet sem érdemelte meg soha […], aki egyetlen önálló gondolat nélkül járszalagon szolgálta a pártot és a tanácsot – hogyan képzelhető el, hogy egy ilyen ember egyszer csak megtáltosodik, és magával ragadja környezetét az autonómia, a demokrácia, valamint az általa soha el nem ismert értékek érvényesítésének útjain? – Ez az ember, például, teljesen tisztában volt azzal, hogy az MDF győzelme után mennie kell. Ő lepődött meg legjobban, hogy mégsem! Reménykedni kezdett, bár nagyon tartott az őszi önkormányzati választástól. Kiderült: feleslegesen. Ugyanis a nyugdíjazás előtt álló főosztályvezető-helyettes behívatta a »veteránokat«, és a növekvő inflációra hivatkozva maradásra biztatta őket, annak ellenére, hogy például a mi emberünk már korábban megállapodott a tanáccsal abban, hogy ennek a tanévnek a végén nyugdíjba megy! – Ebből a helyszínen [Budapest, Zugló – Sz. J.] két dolog következett. Egyrészt az emberek úgy vélekednek, hogy befuccsolt a rendszerváltozás, legalábbis komolytalan; másrészt ez a szerencsétlen, zavarodott ember nem tudja, hogyan viselkedjék, mit csináljon. […] Erre a demokrácia, a nép által legitimált demokrácia érvényesítette! Ilyen erősnek soha a büdös életben nem érezte magát, hiszen Kádár idején tudta magáról, hogy csak a pártkönyvének köszönheti az igazgatóságot, s ennek megfelelően lapított! Viszont ha én most ezt az embert az alkalmatlansága miatt megtámadom […] – nagy esélye van a nyerésre. Akár felfüggeszthet az állásomból, az utcára tehet, amire Kádár idején soha nem merészkedett volna! – Tragikomédia! Egy hiteltelen ember hitelesíttetett; egy személyiség nélküli embernek személyiségi jogai vannak! […] Mit csináljanak a tanárok olyan iskolákban, olyan kollégiumokban, ahol […] ily módon érvényesített hólyagok uralkodnak? – Tiszteljék az úrrá lett elvtársat, aki eddig is akadék volt, s akit egy jobbfajta reformkommunista fordulat után is le kellett volna váltani? […] – Uram, a nép nem egykedvű és nem passzív, csak türelemre van intve, ugyanakkor feladat nélkül hagyták a választások lezajlása után. Ennyi az egész.”

A magyar pedagógusok csodára vártak; ugyanakkor a fölfokozott várakozást igazoló győzelem az 1990-ben hatalomra került kormányzatot is meghökkentette. Olyannyira, hogy egész nyara afféle politikai nyaralásban telt – nem ocsúdott időben a teendőkre. Kár. Hónapokig hallgatás uralta a hatalomból kibillentettek és a trónörökösök táborát is. Aztán (pedagógiai síkon) minden a régi kerékvágásban döcögött tovább, mint Gődény Endre majd’ egy évvel később, a miniszterelnökhöz írott visszhangtalan levele is példázza. A feudális pedagógiai alapokba betonozott iskolairányítás, tanárvezetés, diákterelés nem változhatott a két, szaktudósnak kiváló, de művelődési és közoktatási miniszterként erőtlen ember: Andrásfalvy Bertalan és Mádl Ferenc vezényletével sem. A szakminisztérium ugyanabban a kórban szenvedett, mint az alap-, a közép- és felsőfokú iskolák: a régi gárda régi módon gondolkodó vagy egyáltalán nem gondolkodó csinovnyikjaitól várták a megoldást, a pedagógusok szintén, s mint mindig: mástól. A közelmúltban ekkor volt először érezhető az összefogott nemzeti szándék, a nemzeti cél hiánya. A Gődény Endre-i “feladat nélkül” hagyott nép és a tanártársadalom ha akarta sem tudta volna lapulásra idomított tudatával megújítani a magyar nevelésügyet.

Mert hát mire való a “neveléstan”? A választ keressék a szakemberek; de várhatjuk-e tőlük, akiktől évtizedek óta hiába várjuk? A pedagógia súlypontja önmagán kívül van. “És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra…” (Biblia, Mózes 1,26. Károli Gáspár fordítása.) Igen, a felnőttek az ifjúsággal ugyanezt cselekednék: saját képükre gyúrnák őket. A tehetetlensége kalodájában már-már boldogan vegetáló pedagógia vagy nemzetépítő erővé válik, vagy eltűnik a magyar nemzet – és a magyar pedagógia is. Az utóbbiért nem kár.

Amikor 1983 őszén azt írtam Dűlőháza című szociográfiámban egy Fejér megyei falu iskolájáról, hogy ott nyolc év alatt sem tanulnak meg a diákok írni, sem asszociatív módon olvasni, a környék pedagógusai felhördültek. S noha ma már tudományos vizsgálatok igazolják országosan ezt az akkor és ott rögzített megfigyelést, mai észrevételeimért sem várhatok dicséretet.

“Van állásom! Van állásom!” – lobogtatta a tatabányai Kodály Zoltán Általános Iskola levelét, de nem sokáig lelkesedett. Szerződéssel alkalmazták, s ez a munkaviszony 2000. augusztus 15-én megszűnt. A tanévzáró ünnepség előtt egy nappal közölte vele Cs. J.-né igazgatóasszony: nem tartanak rá tovább igényt. Nem tudom, miként kellett volna “beilleszkednie” az iskolába, nem tudom, mit rontott el, és miért fogadták el a gyerekek az utolsó pedagógiai padba sorolt napközis tanító nénit, azt viszont tudom, hogy pedagógiai irányítást és szakellenőrzést kilenc hónap alatt sem kapott. Egyetlen panasz volt ellene: egy alkalommal a tanári asztalra támaszkodva oktatta a nebulókat. Ebben az iskolában nem tanított cigány gyerekeket – nem is igen látott romát.

2000 nyarán táboroztatást vállalt Tatabánya Megyei Jogú Város megbízásából a megye Balatonakalin levő gyermektáborában. A szerződés szerint július 11-étől július 20-áig, tíz napig “naponta 24 órában köteles a feladatot ellátni”. Ellátta a feladatot. Egyszeri 16 ezer forintért. Ha elosztjuk ezt az összeget, kiderül, hogy bruttó 66,66 forint/óra díjat kapott érte. Mennyi volt nettóban? Szerencsére már nem tudja… Ki dolgozik ma ennyiért? A pedagógus. És nem sztrájkol. Nem, kérem, ez csöppet sem megalázó. Ez diplomához kötött hivatás! Tessék jelentkezni: bárkinek része lehet benne, az iskola tárt karokkal várná – a gyerekeket, de nem a pedagógusokat, mert 2003-tól már pedagóguselbocsátások várhatók.

Feleségem következő iskolája lett a mostani. A kinevezés szerint 2000. október 2-ától alkalmazták 43300 forintért. Ez az összeg 47100 forintra nőtt 2001. június 30-ára, amikor munkaviszonya a szerződés szerint lejárt. A tanévzáró értekezlet után közölték vele: nem kívánják alkalmazni. Indoklás: “A közalkalmazottal kötött határozott idejű kinevezés lejárt.” 2001. május 25-én az igazgató öt szerződéses munkatársról tudott iskolájában, akikkel (szavai szerint) 3-4 hónappal előbb közli, ha nem akarja vagy nem tudja őket tovább alkalmazni. Nyáron (úgymond) nem tud bért fizetni a szerződéseseknek. Miért? Vagy például miért kedvezőbb tanév közben kiadni a szabadságot részükre, részletekben (ugyanannyi bér jár érte) – hová kerül a szerződéssel alkalmazottak nyári bére?

Az irat 2001. július 3-án keletkezett. Ezután lehet az illetékes munkaügyi központot megkeresni. Augusztus vége felé érkezik 25 ezer forint körüli összeg többszöri meghallgatás, kihallgatás, panasz, telefonálás, kínoztatás, sürgetés után. De van jó hír is. 2001. augusztus elsejétől újra a régi szakmai és anyagi feltételekkel várja az iskola! Csak a napközis csoport változott, azt más kapja, ő újat vezet ezután. Egyik szeme sír, a másik nevet. Hazudtam: mindkét szeme sír, csak a fizetésre szükség van. Ez a szakmája, ezt tanulta, ezt szeretné csinálni – más föltételekkel. A kinevezés ezúttal is tanév végéig, 2002. június 30-ig szól. (Még pár kinevezés, és itt a nyugdíj!)

2002. június végén, a tanévzáró előtt egy héttel kiderül: ismét a munkaügyi központ, újra augusztus végén várható munkanélküli-járadék, talán 25 ezer forint, és augusztusban értesíteni fogják: alkalmazzák-e az új tanévben. Megígérték, ám amíg nincs kinevezés: bizonytalan. Az autóbusszal vagy vonattal ésszerű időn belül megközelíthető összes iskolában érdeklődik állás után, de nincs hely, vagy más kapja. Vár az oroszlányiakra. Alkalmazzák. Tud olyan kollégáról, sorstársról, akivel 6-8, sőt 13 éve “játsszák” ezt a pedagógiai ipiapacsot: júniusban búcsú, augusztusban a nagy találkozás. Megjegyzem: szeptembertől ismét másik gyerekcsoportot kapott. Ilyenkor a fizetés is késik az elszámolóhivatal tehetetlensége és az iskolavezetés közönye miatt, mondjuk, leghamarabb szeptember közepén kap bért. Addig? Oldja meg. Ilyenkor (ősszel, áprilisban és májusban) aztán valóban felhőtlen légkörben él a vagyontalan magyar pedagógus. Láttak már önerejéből, pedagógiai munkájából vagyonossá vált magyar tanárt?

2002 őszén nőtt a pedagógusok fizetése. A közalkalmazottaké is emelkedett. 2003. január közepén írom ezt. Közalkalmazott vagyok még, akinek a pedagógiához is közöm van, mert az Oktatási Minisztérium Magyar Felsőoktatás című pedagógiai szaklapjánál dolgozom. Ezért írok a pedagógiáról – no nem a szaklap miatt, hanem azért, mert jövedelmemből nem tudok megélni. Írásomért pénzt kapok a TANÍ-TANI nevezetű pedagógiai periodika kiadójától. Így mulat egy magyar íróféle. Bosszant a neveléstan tehetetlensége, a folyamatos panaszáradat, a hivatásszerűen űzött szervilizmus – és érdekel. Megtaláltam a megoldást? Nem vagyok ütődött… De nyíltan kellene végre beszélni a korántsem szakmai gondokról.

A 2002 májusában hatalomra került kormány miniszterelnöke, Medgyessy Péter választási programjában a közalkalmazottak egységes 50 százalékos béremelését ígérte. Munkahelyem, az Oktatási Minisztérium által működtetett Professzorok Háza főigazgatója, S. P. miniszteri megbízott aláírásával értesített, hogy (arányát tekintve) az ígért helyett 14 százalékos alapilletmény-emelésre számíthatok. Írásos kifogásomra semmilyen formában nem válaszolt. A már hatalmat gyakorló magyar miniszterelnök kormányprogramjában is szerepeltette azt, amit választási kampánya során. Sokan, több százezren, én is vártam az 50 százalékra szeptemberig. Jelentős segítség lett volna. Így azonban választási átverés lett. Négy hónap alatt más munka után nézek, ha – legalább kíváncsiságból! – nem bízom a leírt-elhangzott szavakban. Fölösleges volt. Az Oktatási Minisztérium, a Professzorok Háza a Foglalkozáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium támogatásával (élén Kiss Péter miniszterrel, a Baloldali Ifjúsági Tömörülésből kinőtt ifjúval – talán BIT-nek hívták az őskommunisták unokáiból álló szervezetet) szépen átverték a jónépet. Tűrtük, tűrjük, hallgatunk.

A főigazgató Tájékoztató címmel minden beosztotthoz eljuttatott egyenlevele ezt is tartalmazza: “A bérrendezésre vonatkozó minisztériumi tájékoztatás értelmében a Professzorok Háza differenciáltan osztotta szét a rendelkezésre álló keretet. A tájékoztatás szerint ez az intézményvezető diszkrecionális jogköre, azt indokolni nem köteles. Ennek értelmében – valamint a többi közalkalmazottra és a Profeszszorok Háza befogadott feladataira vonatkozó adatok védelme érdekében – nem kívánom tájékoztatni a bérrendezés körülményeiről […] Dr. Solt Péter miniszteri megbízott.” Tájékoztató, amely nem kíván tájékoztatni… A Professzorok Háza (pusztán összehasonlítás végett jegyzem meg) 2003-ban egymilliárd forintot kap az oktatási tárcától.

Ésszerűsítések

2002 őszén tehát a pedagógusok munkabére is emelkedett. Az oroszlányi Arany János Általános Iskolában napközis csoportvezetői besorolású feleségem jövedelme bruttó 104 ezer forintra nőtt, ez körülbelül nettó 70 ezer forint havonta. A 2002. szeptember elsejétől érvényes, immár “átlagosan” 50 százalékos (ha elhisszük) pedagógusi béremelést a kormány állta, mondjuk úgy, a központi költségvetésből, tehát az adóforintokból. De ez csak a múlt évre érvényes, hiszen 2003 januárjától már az iskolafenntartók, többnyire az önkormányzatok dolga a növelt bérek előteremtése. Hagyján, hogy a közalkalmazotti beosztásúak, az egészségügyi dolgozók és a pedagógusok ilyen mértékű béremelése “inflációgerjesztő” hatású (nem tőlük, tőlünk sajnálom a pénzt) – az a baj, hogy az egész társadalom nyögi ezt a gazdaságilag indokolatlan béremelést. Tavaszra gyakorlatilag oda jutnak a pedagógusok, arra a vásárlóerőszintre, ahol fél éve, szeptemberben voltak. Jól tervezett módon tehát: amit a kormány elvesztett a réven, megnyerte a vámon.

Az önkormányzatok 2003 januárjától bajban vannak: nincs pénzük az emelt bérek kifizetésére, mert állami költségvetésből származó bevételeik nem növekedtek. Sok helyen a “kedvezőtlen demográfiai tendenciákat” is okolják, vagyis az elmúlt tíz évhez képest kevesebb a gyerek. Egyetlen példa: Zalaegerszeg megyeszékhely egyik óvodával társult általános iskolájában 1200 gyereket tudnának fogadni, ehelyett 600 nebuló jár hozzájuk, ezért “racionalizálni” kell. Föl sem merülhet hazai viszonyok között, hogy feleannyi gyerekkel eredményesebb munka folyhatna abban az iskolában is. Magyarországon ez fényűzés.

A rendszerváltás után sem tudtak mit kezdeni a tanárfölösleggel. Föl sem merült komolyan, hogy központi rendelkezéssel segítse elő az oktatási kormányzat az ideális, kisebb létszámú tanulócsoportok engedélyezését. Az egyik budapesti (zuglói) általános iskola bérgondokkal nyűglődő igazgatója az önkormányzat oktatási szakvezetőjéhez fordult: – Elbocsátani nem akarom a nyugdíj előtt álló kollégát, de nem is tudom: végkielégítésre nincsen pénzem. – Javaslok valamit – mondta a XIV. kerületi oktatási Cézárnő. – Oszd be hajnali ügyeletre, majd adj neki dél körül pár óra helyettesítést, és délután összevont napközis ügyeletet 16–17 óra körül. Pár hét múlva magától is fölmond… – Ez a cinizmus nem egyedülálló, azért említem.

Sok a pedagógus. Skandináviában pár évtizede ilyenkor csökkentették a gyerekcsoportok létszámát, nem a “demográfiai hullámvölgyön” siránkoztak. Volt olyan óvoda, ahol hat gyerekkel foglalkozott egy-egy óvónő. Gazdagabbak? Olcsóbb nálunk a gyerek? Igen, sőt: értéktelen. Senkinek sem kell. Sok a tanítónő? Tíz éve is tudta ezt a szakminisztérium és a képző főiskolák is. A jelentkezőket mégis fölvették, a sokszor alkalmatlanokat is – továbbtanuláshoz joguk volt akkor is a fiatal tanító- és tanárjelölteknek. De tudatták-e velük, hogy mintegy kétharmaduknak lehet csak állása tíz év múlva? Elképzelhető, hogy 2004-től kevesebb lesz a diák, ezért pedagógus-elbocsátásra (“szép” szóval: létszámleépítésre) kerül sor az oroszlányi iskolában is.

Foglalkozási ártalom: olyan vagyok, mint egy régiségkereskedő – gyűjtöm a ki tudja, mikor fölhasználható gondolatokat. Másfél éve, 2001. május 25-én jártam Oroszlányban. Mint megtudom, az adatok alig-alig, a körülmények pedig semmit sem változtak.

A Komárom–Esztergom megyei kisváros, Oroszlány lakossága 21 ezer fő. A hajdan virágzó bányásztelepülés közlekedési szempontból is zárvány: Tatabánya megyeszékhellyel naponta hét vonatpár köti össze – oda-vissza. (Az autóbusz-közlekedés drágább és bonyolultabb.) Tatabányáról tizenegy órakor indulna a vonat, de a MÁV álmodozásra hajlamos dolgozói öt perc késéssel indítják a háromkocsis, piros szerelvényt. Húsz perc múlva Oroszlányban vagyok. A szocialista kisvárosban tízemeletes lakóházak fogadnak a város szélén, és legalább ötszáz, hullámpalával borított autógarázs. Oroszlány sem lesz mostanában a világörökség része.

Az Arany János Általános Iskola előtt álló lányszobor egy őzikének tűnő lényt simogatna, de a keze nem ér hozzá. Ez is lehetne a pedagógia jelképe… Az első emeleti folyosó tablóiról a régi úttörővilág is visszaköszön. Táborozások, életképek – ez is a múlt. Akkor lettek volna ostobák, ha letagadták volna ezeket az emlékeket, ha a szellemi rendszerváltás után lomtárba hajították volna e kordokumentumokat, mint például Budapesten a mozgalmi szobrok köztéren ácsorgó förmedvényeit.

Az irodában Csőre Imréné igazgató asszony beszél – most ért vissza az egyik helyi gimnáziumból, ott is tanít. Nem miatta, de úgy érzem magam, mint egy oroszlányi fapados kocsmában, ahol ezt hallottam másról: “Félreültél, mint a szegénygyerek!” Mért érzem így? Mert a jó szándék ellenére sem az iskoláról, a lényegről beszélünk. A lényeget nem mi és nem itt döntjük el.

Az 1958-ban épült iskolát csuda tudja, ki keresztelte a költő nevére… A hagyományokat mindenesetre a névadó hetén, március 2-án szavalóversennyel ápolják. Az igazgatónő matematika–fizika szakos, harminc éve van a pályán. A pedagógusok nagy része oroszlányi, három dolgozó jár ide Tatáról. Költségvetésük 110 millió forint körül van 2001-ben, ebből a társadalombiztosítás 19,5 millióba kerül. Munkabérre 64 milliót költenek, dologi kiadásra 5 milliót. Az állami normatíva a teljes költségvetés 83 százalékát állja, az önkormányzat 17 százalékot. Önmagukban semmitmondó adatok. Az 58 tagú nevelőtestület átlagéletkora 40 év fölött van, közülük hét férfi, a többi nő. A kollégák továbbtanulására nincs pénz. Átlagfizetésük 2001-ben 50–60 ezer nettó forint volt, ennél többet senki sem keresett. Az igazgatónő a bérekkel kapcsolatban megjegyzi: differenciált módon, a mindenkori gazdasági viszonyokhoz kellene igazítani a fizetéseket.

Oroszlányban öt általános iskola és három középiskola van. Az Arany János Általános Iskolába 545 tanuló jár, közülük 114 cigány. Hiába a lakóhely szerinti fölvételi körzet: egyre több cigány tanuló kerül ide, az összlétszámhoz viszonyítva arányuk folyamatosan növekszik, jóllehet Csőre Imréné és a pedagógusok szerint is “a cigány gyerekek jelenléte taszítja a szülőket”. Lehet szidni a helyzetet, lehet kifogásolni – ez van!

Sok a nő a pedagógiában. Oroszlányban az 58 fős nevelőtestületből 51 a nő. Rossz ez; s minden munkahely életét megkeseríti a női vezetés. Az általános iskolák többségét is nők irányítják. Elfogultság nélkül a csábítóbb nem (leginkább kárvallott) hódolója vagyok, a tapasztalatok mégis rosszallásra intenek. A temérdek intrika, magakelletés, nyafogás, rongyrázás, a kiszúrások tömkelege át- meg átszövi az iskolák hétköznapjait a nők kisstílűsége és létszámfölénye miatt.

A női igazgatókkal (tíz közül nyolccal) az a fő gond, hogy nem tudnak részrehajlás nélkül dönteni. Képtelenek a mellőzésre méltó dolgok előtt zárva tartani a fülük és a szájuk. Élvezik a “trón” körül nyüzsgő hízelgők fuvolaszavát és sokszor hasznos intrikáit. Összekeverik a magánéletet a munkahellyel, az iskolával. Szeretik a marionettfigurák irányító fonalait a saját kezükben tartani. Nem ismerik a barátságot, ezért a szolidaritást sem igazán, tehát hajlamosak a gonoszkodásra. Hiúak: hisznek a hízelgőknek, ezért legalább érzelmileg lekenyerezhetők. Sokszor sikertelen párkapcsolatuk egyensúlyát billentenék helyre beosztásuk által.

Taszítják a cigányok a magyarokat? De hiszen valamennyien magyarok vagyunk, legalábbis magyar állampolgárok. A magyar szót az egyszerűség kedvéért használom; a cigányok amúgy parasztnak mondják őket. Mi a cigány–magyar ellentét oka? Az, hogy nem vagyunk egyformák. A másság. A másságot el kell fogadni, a másságot tisztelni kell! Ezt az erkölcsi parancsot nem a szocializmus évtizedei és nem az új-liberális SZDSZ ojtotta belém, hanem szülőfalum talán lefojtott indulatok hamuján kínlódó népe.

Délszlávok, svábok, cigányok és magyarok lakták Bácsalmást az 1960-as években. Természetes volt egymás elfogadása és az egészséges elkülönülés is, mert valamiképpen szabályozta az együttélést az illuzórikus faluközösség. Nem hajtotta túl az önazonosságot, nem erőltette, és megtorpant a másik náció önérzete előtt. Lefojtott kor volt, de igazából nem engedte szabadjára az indulatokat. Lehet, azért, mert elhanyagolható, jelentéktelen település lévén tét nélküli helyszíne volt a hazának? Működhetett még, ha nem is oldott meg sok mindent, a hagyományos, a régi együttélésből táplálkozó önszabályozás?

Németkéren, Tolna megye svábok lakta községében 1978 februárjában farsangolt a falu. “1944 óta először mertek népviseletben pompázni, német–sváb módon farsangot ünnepelni az itteniek” – mondta akkor H. O., a falu népművelője. Bácsalmáson barátom nagyanyja nem tudott magyarul még 1970-ben sem. Négy-öt szót hallottam csak tőle: kenyér, forint, bolt, Jóska. Magyarországon éltek nemzedékek óta az ősei, nem rosszabbul, nem hátrányosabb létben, mint a falu szlávjai vagy magyarjai. Senki sem rosszallotta svábságát, ugyanúgy bántak vele, mint például a “magyar” öregaszszonyokkal. Fogalmaink szerint nem voltak magyarok vagy svábok, csak öregasszonyok… Éva néni, a cigány lókupec özvegye 1971-ben negyven forint állami nyugdíjat kapott. Nyomorgott, de cigánysága miatt a faluban sérelem nem érte. Sőt, tisztelet övezte néhai férje miatt. Családjába befogadott egy árva, a nevelőotthonból már elbocsátott “magyar” fiút. Hogy színesítsük a palettát: a falu katolikus kántora egy Bátya községből származó délszláv (horvát vagy szerb?) fiatalember volt.

2002. nyár végén, ősz elején ujjal mutogatott a média, az Oktatási Minisztérium és a valódi kirekesztők gyülekezete Jászladányra. “Rasszizmust üvöltenek, ahelyett, hogy a társadalmi gondokat orvosolnák” – mondta akkor a hazai pedagógia egyik jeles napszámosa, Oroszlány Péter.

Szép, hasznos dolog a másság tiszteletére inteni, tanítani Budapest belvárosában. Bocsánat: Budapest gazdag kerületeiben, ahol nem tudnak gyökeret ereszteni a csóró cigányok. Mert a VI., a VII., a VIII., a IX. és a többi gettósodó kerületben élők hétköznapjaiban más színű a másság is. Minden társadalom folyamatosan újratermeli gondjait; ábránd, hogy véget érnek egyszer a bajok, és megvalósul egy gondtalan társadalom. Újra és újra megoldandó ellentétek szelídítésére kényszerülünk, amíg csak létezik a faj – jól látta Ancsel Éva.

A másság viszont kétoldalú. Csak közted és köztem születhet meg a másság. Az Egy nem ismeri. A gond, hogy hiába tisztelem és viselem el a cigány másságot, ha ő fölényes közönnyel mellőzi, sérti meg az én másságomat. Én is más vagyok! Igényem: hagyományaim, szokásaim, ízlésem szerint éljek. Lehet-e együtt élnünk? Összehangoltan? Nem. Egyre inkább kiderül: egymás mellett tud csak élni két vallás, két kultúra, két szokásrend, hagyományvilág.

Ha azt mondom, Európa pogány maradt, sokakat fölháboríthat, mégis tény. A leigázott amerikai társadalmak mára valamennyien keresztény egyházközösségekben gyakorolják a képmutatást, csakúgy, mint a vén kontinens népei. De csak egyetlen pillantást kell vetni a múlt dögkútjába: a történet, a történelem, a homo sapiens története és a keresztény Európa históriája hullákkal teli. Ez nem Krisztus követéséről tanúskodik. A Hegyi beszéd szellemében él a hívő – vagy sem? Ez a vízválasztó. Ha a krisztusi szeretet szerint élek: keresztény vagyok. Ezért tartom Európát, Amerikát pogánynak. “…a mi emberi történelmünk századait, ezredeit Határ Győző habozás nélküli metaforával »egyetlen, megállásnélküli mészárszéknek« mondja” – írja Tornai József költő.

A barbárság állapotát folyamatosan konzerváló európaiak örök harca ma is folyik. Ha a protestáns és a katolikus írek bombákat dobálnak egymásra, ha a katolikus horvátok és a görög katolikus szerbek (a muzulmán bosnyákokat említeni sem merem) több évtizedes látszatbéke után gátlástalanul ölik egymást a vér szagát követve – ezek a példák sem elegendőek ahhoz, hogy kimondjuk: egymás mellett kell élni, ha együtt nem tudunk. Európában, csak Európában van erre még több tucat példa. Érdekes módon több száz éve egymás mellett él a horvát és a magyar nemzet – szinte (!) békében. Miért? Mert okosan elkülönült egymástól. Kölcsönösen védi önmagát. Balkán népei között (az ortodox, a római és a muzulmán hit különbsége miatt) nyaktörő szakadékok húzódnak. Szlovákok és csehek? Nem akarnak együtt élni. Folytassam? Merre nézzünk? Olaszország máig nem forrt össze. Ugorjunk az óceánon túlra? Gondoljunk Kanadának a francia és az angol múltból fakadó ellentétére, Québec meg-megújuló kiválási kísérletére. Térjünk vissza Olaszországba, ahol a Szardínia szigetén élő szárdok méltányosságot és önállóságot követelnek. Írország, Baszkföld, Ciprus, Moldva (önrendelkezését visszanyerve sem akar Romániához csatlakozni) – merre kellene néznünk, hogy e lehetetlen állapotban a megnyugtató együttélésre utaló jeleket találjunk?

És itt van a lassan száz éve, Trianonban szentesített, Közép-Európa szétszabdalására hivatott döntés. A magyarságot Szerbiában megfélemlítették, kiirtották, elűzték. Az önálló Ukrajna, az önálló Szlovákia nem akar együtt élni “kisebbségi” magyarjaival. Romániában románok élnek, és “bozgorok”, hazátlanok. Erdély kulturálisan nem vált az új, Nagydák birodalom részévé. A romániai zsidókat és a szászokat eladták Izraelnek és Németországnak, a magyarok viszont a kutyának sem kellettek. Aki tudott: elmenekült, aki nem tudott, nem mert vagy nem akart elmenni – rájuk mi vár? A szülőföldjén élő romániai magyarság Erdély autonómiája nélkül szétmorzsolódik. Nemzetmegtartó erő lehetne (ha támogatná a 2002-es magyar kormány és a szintén széthullóban lévő anyanemzet szándéka) egy nagyszabású pedagógiai “hadjárat”. Erre viszont nincs esély. Csak ellenállásra számíthatunk a román értelmiség részéről is. A romániai magyarok puszta létükkel irritálják a többséget, noha nem egyszerű kisebbséget alkotnak, hiszen ott születtek, nem bevándorlók; őket az ukrajnai, a szlovákiai, a szerbiai magyarokkal együtt az új, mostoha anyanemzetnek “ajándékozta” a XX. századi Európa. Az utódállamok történészei, demográfusai megvizsgálhatnák már egyszer: a trianoni döntés óta mostani területeikre hány új magyar betelepülő érkezett? Ezekből az országokból a magyarok csak menekültek. De a tények ma sem érdekelnek senkit.