László Zsolt
“63-as” a Szilícium-völgyben
Bobory Zoltánnak és Péntek Imrének
Kiteljesedni mint a hold
kikerekedni mint az aranyos fánk
itt már nem lehet
A pályaudvarok zilált rendje
dérrel liheg körbe
fagyos vágányok között
a söntések befelé nyelt cigarettafüstös
ködje sem maradt meg átláthatónak a
Szilícium-völgyben az elhagyott gyártelepek
portáit csak a többéves por galambszutyokkal
elegyített csirize tartja egyben…
Kiteljesedni mint a hold
kikerekedni mint az aranyos fánk
itt már nem lehet –
Kifarolva a mindig váratlanul
érkező hajnalok torkolattüzéből
le
fejtem magamról gyöngyházfényű testedet –Néha még fölélednek epizódhőseink
el-eltámolyogva a sodorvonaltól
arcukban titkolva arcukat és sunyi másnapjaikat
Csak a böllérek keze mozdul határozottan
Csak a hermafrodita tündérek büntetnek
és bűnhődnek vágyaik
miatt itt aholtágulva szűkülő életterünk amőbája
állandó riadókészültségtől éhes…
Kifarolva a mindig váratlanul
érkező hajnalok torkolattüzéből
lefejtem magamról gyöngyházfényű testedet –
Nem akarok fölébredni mert nem érdemes
Nem akarok fölriadni a választott kómából
arra hogy törzsemről lenyesett végtagjaimat
ügyes üzletemberek időközben már privatizálták…
Csak egy beteg egyed vagyok a sok közül
akinek nincsenek ingerei az igényre
aki úgy nincs ahogy van
és úgy volt ahogy lesz a
tömegember talizmán nélkül –
Nem akarok fölébredni és tagadni
Nem akarok halászhálót kifeszíteni
a félig telt bilikben…
Az anyag megmutatja erős természetét
a tudattal formázott kövekben fémekben
és azok árnyékában is…
Mester a mestertől merít az időfolyam hordalékából kanalazv
aSchwalm és Bory talán egyek így a várban ágaskodó túlélésben
a bozót tüskéi között tövisként –
Az anyag megmutatja erős természetét
a hosszúra nyúlt árnyékban is
a nevesített középszerben
a névtelenített vidékiségben
az elevenné gyúrt bazaltgolyóbisban
egyedül bent atomi részecskeként a magban
ahol nem lehetsz ott tanítóm és nem lehettek ott cimboráim
billegő székek és csonka lábazatú asztalok között
mint vigaszkereskedők
ex librisek vallatói
zsebek piszkát alkímiátokkal matérium-arannyá mosók…
Csöndes a támaszpont és bezárt a bázis
nem habzik föl a jótékony sör
Eső nyálazza be a várost és a tér megint
üres mint mise után a templom –
A nem létező kategóriák
mint selyemhernyók gubóiról legombolyított
szálak szövik át és újra a kort
az értelmet a kényszert az agg városrészek gyönyör-falatos állán…
Legördült a tank a Csúcsos-hegyről
a könnyektől barázdált arcok mindegyike mégsem
simulhatott ki az Aranybulla monolitja előtt –
A macskaköves centrum közepéről
nem gurult el az Országalma és gömbölydedségét
súlyok nyugvópontján tovább pihenteti…
Tegnaptól Mária-völgyben sem igézőbb a pasztell-ősz
mint Víziváros betontornyai között –
Tragédiáink közeliek
Közelebb vannak hozzám Urivnál
a párával beszippantott percben szaglanak mentolként
Mégsem babusgatom a nemzetrontás
szemtelenül életképes csíráit –
Nem disszidáltam Ausztráliába
amikor kellett és lehetett volna
mert túl korán hagyott itt az Apám
mert a sálak melengetés helyett
csak fojtogatni tekeredtek nyakamra
Hiába akartam és kértem…
Megrekedtem a Szilícium-völgyben
hányógörcsök között is farkát csóválni tudó dingóként –
Tragédiáink közeliek
Közelebb vannak hozzám
mint pillanat gordonkájához
a hangzásból kibukó akkordok…
Nem az vagyok aki tegnap voltam
és nem az aki múlt héten
Estéről estére próbá
lom a tisztségetmegetetni “három sarjammal”
Megpróbálom elkapni a közeli harangok
tétova bimbamjait…
Már nem az vagyok aki sziklák hűvösére
hajtja kicsi gyermekfejét mert fél a hegyekben
a magasságtól a lejtőktől és zuhanástól…
Gombot nyomogató viaszosan petyhüdt ujjam
lett az eszköz szerszámot markoló kezem helyett –
Kell hogy legyen az a valami
amit nem ronthatunk már el
Kellene még az a valami
hogy az Isten ne várakoztasson
sokáig fogadótermében
És legalább egyszer jó volna kimondani
hogy szép lesz
azt hogy szép volt
egymásra hagyottan és egymásra szántan is
a Szilícium-völgyben –
Lászlóffy Aladár
Margit a Kossuth téren
Kő Pál szobra alá
Vándor ki ideért haza:
egy pestkörnyéki téren
a máglya versek halmaza,
hófehér folt a véren.
A titok rajza mandala,
a halálé a szégyen,
a szeme mint a mandula,
mosolya volt az éden.
Eljött a mosoly angyala:
Margit a Kossuth téren.
Költő akinek van dala,
csak vére nincs, hogy éljen.
Az élet túlél egymaga
csak híren és kenyéren.
Mint rózsán tövis: ballada
a nagy főnyereményen.
A mandula, a mandala
s a költészet nevében
Margit, ki egykor meghala,
itt támad fel e téren.
Kemsei István
Kis tandoris – és mégsem az
T. D. könyvéről szóló bírálat írása közben
Ki tudja, mi lesz “hozadéka”?
“Hordaléka” jobb szó lenne itt,
elsodortan is maradékra:
az élet haszonra dolgozik.
Van nyereség, miről nem tudok,
s jobbat nem az én malmomra hajt?
Üzenet nélküli flakonok.
Mocskosak. Tele velük a part,
loccsan bennük a többi szemét,
minden darab ellenemre van,
hogy mindig több betétre kivét,
így pusztítom magamra magam,
amint sétálok a parton át,
harminc éve, évente többször
a magamnak rugdosom nyomát:
víz helyett a hányinger jön föl,
s nem a bomló iszap émelyít:
ismétlődve történt meg velem,
azóta hurcolom rémeit,
kavicsait csörgeti zsebem.
Néhány dolgot aprópénzre vált
Pénzváltónk, önkényes terv szerint:
legyen ennyi: hordalékul hányt,
és hasztalan hasznomra megint,
hogy minden hozadék kicsorbul
menet közben, s színét veszti el,
és hogy egyszer kedvemre fordul
a világ: a vastojás kikel:
ilyen esélyem még adható,
de majdhogy semmi ez, jóllehet,
szív alá tenni se volna jó
berozsdásodott értékeket.
Nincs más hátra, mint evezni le,
a felvert sátrat lebontani:
ne lássam! Így nincs gondom vele,
az édes Duna hullámai
ringatnak, ez is dögunalmas
annak, aki megoldást keres,
agyában hordaléknyi katyvasz,
gyomrában a műanyag leves,
és a műségnek nincs varázsa,
talán az egy hajóm kivéve,
pedig őt is zátonya várja,
ha így döntök felőle végre,
ha megunom ezt az egészet
édes Dunával egyetemben,
és minden addigival végzek,
süllyedünk más közegbe ketten…
Hívséget már csak tőle várok,
nem tárgy az, aminek lelke van,
neked mondom, hisz volna pár ok,
hogy tebenned kikössem magam.
Vagy ott se. Amit kell, megteszem,
s hogy ma még jól-rosszul elvagyok,
lehetne hordalék-érdemem,
ki eddig megszűnnöm nem hagyott.
Mi jön még? Oly sebre nincs vigasz,
amit a holnapi nap cipel,
nekem is ismeretlen, kit az
ördög hosszú combokon visz el.
Ébert Tibor
Mint fénylő légy
(kórházi naplómból)
Éva léptei közelednek
Éva léptei távolodnak
ezek a léptek egymást keresztezik
és egymásba fonódnak gabalyodva
egymást vonszolják és tuszkolják
egymásba ütődnek halmozódva egymással
együtt születnek és elhalnak
újrakezdik
tengercsepp zátony föveny magánymagasság
mélység
lágy puha egyforma léptek
kop kop kop kop
a folyosón emeleteken lépcsőkön
lent a pavilonok közt
oly egyformák akár a lázmérők
ablakok kőkocka lepedők
léptek a portásfülkénél
túl a cirádás kapun
mindenütt léptek
kaptatón úton utakon
egyik lépés indítja a másikat
egyik a másikba hajol
köröket egyeneseket ábrákat ír le
dombok parkok sövények valamennyi lépte
megannyi monoton súrlódás
hang madár betű papírlap csillag tükör
és mintha ezek a léptek mind
felém igyekeznének
tőlem indulnának el
… …
Jönnek a hegyek
hogy átússzák a folyót
leüljenek a vár előtt
egy fuvolás vár rájuk
a tömzsi toronyban
andante moderato
… …
Velem szemben
igen ott megint ott
mint tegnap tegnapelőtt
ismét megérkezik
a kivilágított kocsisor
melynek nincs nem lehet vége
mert nem vonszolja maga után
a sötétet
kinyúl sok ablakkéz
elvenne az éjszaka rekeszeiből
egy-egy maroknyi
vacsoramaradványt könyvlapot
álmot álmatlanságot kutyaugatást
nem mozdul ez a vonat
vonat szerelvény vajon (?)
áll
megérkezett vagy ott volt mindig
láthatóan láthatatlanul
áll nyílt pályán
állomások közt
vagy ő is állomás talán
ablakszáj – homlok ablaktest-
csontozat
egyetlen ablakmosoly
leukémia
… …
Narancs az ablakban
lehetséges hogy ez a narancs
a búcsú (?)
lehetséges hogy ez a narancs
a kezdet (?)
ez a gömbölyűség ez a simaság (?)
ez a narancs az én narancsom
szögletes lázadozások
gyalult elsimult belenyugvás
mérföldkő idő
metamorfózisok narancsa
narancsligetek narancsgalaktikák
üzeneteként
a magányosság
fennakadt tekintet
mely narancson túl horgonyoz
tornyom átszúrta narancs
hídon guruló narancs
lebegő narancsvároson
narancslabda nevetés
narancslélekharang előtt
lélekharang után (?)
… …
Kilenc óra
mint fénylő légy
csillag tapad ablakom alsó
sarkához
elindul
talán mintha az üveg fordulna
lassacskán
egy láthatatlan tengely körül
mászik mozdulatlanul
átlósan az üvegen
el fog érni mindig odaér
a felső sarokba s akkor
akkor éjfél lesz
minden éjjel keresztülmegy
ugyanott ugyanúgy a pályáján
lehet hogy aztán kialszik lehull
mint légy döglötten
nézem ezt a furcsa vonulást
néznem kell bámulattal
meg kell várnom a végét
az is lehet hogy a téglabordás
falnak ütközve darabokra törik
s az üres áttetsző homályosság
megérinti homlokom
fényfoszlánylengeségével bepólyál
ilyenkor már jeltelen
az üvegablak…
tudom
semminek a csillagoknak se
hiányzik ez a csillag
el fogok aludni
s ez a legfontosabb
… …
Fecske Csaba
Színház az egész
Bizonytalanság
sose tudhatjuk
hogy ez csak próba vagy már
az előadás
Imágó
másolat vagyok
a kérdés csak az kinek
az arca rejt el
Élhetetlen
nélkülem telik
az életem helyettem
fogok meghalni
Az emlékező
lehunyom szemem
legyél ahogy csak lehet
egy nemlétező
Költöző madár
szemem elárvult
égboltjára karcolod
hiányod jelét
*
Rózsakert
bimbózó rózsák
neszezése a kertben
kukucskál a hold
Igazolás
besötétedtem
reszkető távoli fény
igazol engem
Sors
mások sorsában
foszlottunk szét mint a füst
az őszi kertben
Végül
belőled csupán
árnyékod maradt kis folt
az éjszakából
Félbeszakadt történet
évek izzadnak
ki magukból lecsöppensz
sose tudva meg…
Veszteség
halott gyermekét
siratja a képzelet
az sincs ami van
Elhagyatva
voltam szállásod
biztos menedéked most
hű
lt helyed vagyok
* *
Karmok
a csend üvegén
végighúzza karmait
a téli reggel
Újrateremtés
Istenem hányszor
magam elé képzellek
élsz ha nem vagy is
Két Li Taj-Po-motívum
1.
véget ért a tél
de fejemen megmaradt
a dér fehére
2.
tóba hullt a hold
halász gázol a vízbe
de csak halat fog
A múlt
árnyékod agyam
meddőjárataiban
bolyong céltalan
Boda Magdolna
(könyvtárban)
Ujjaim végigfutnak a
könyvek gerincén
mennyi kérdés
mennyi válasz
gondolom,
kinyitom –
p
a történetek rózsaszín
csőre áttöri a valóság
gyenge héját
kövér tyúkokká lesznek
és az összes álom
vasárnapi ebéddé lesz.
(és)
Tele volt benzines
palackokkal és
lábujjhegyen jártunk
és nem mertünk
gyufát gyújtani
é
vezetett az oltárhoz
málnaszörpöt ittunk
szívószállal
A szőnyeg alatt
fekete-fehér kőlap
ellentmondások
kételkedések
egyetlen széklábon
egyensúlyoztunk
fél kézzel
de azt mondták
mindez semmi
azt mondták
feltámadunk
megdörzsöltük a szemünket
Jó ég, még ez is?
(vándor)
Hányszor meghalt már
vízbe fulladt elégett
vagy csak
sarokból sarokba ült
házról házra
városról városra
országról országra
ment mendegélt
örök vándor
szívtől szívig
hiába
nem ért sehová
pedig már
az egészet
bejárta
(ablakrajz)
finom bársonyvörös fény
csíkok sávok és
árnyékok élesek
fényesek tudod
úgy valahonnan
a redőnyön túlról
sárga fény keveredik benne
és vörös
a vér színe
lefutott a szem a harisnyámon
a vonalat ujjammal végignyálazom
a légkondicionáló zaja
felerősödikegy hajó kifut a tengeren
egyre távolabb
feléd
a vers túloldalára
kinyújtod a kezed
és elér
kitapintod a vonalat
a valóság ütőerét
elszakadt harisnyámon.
(utazom)
utazom
tralla trilla
fut az út alattam
tralla trilla
ezernyi útjelző
marasztal
ezt igen, ezt nem
ezt innen oda
onnan meg vissza
tralla trilla
lehet hogy vonat
lehet hogy körhinta.
Falusi Márton
Metróról villamosra
Vörösbor folyt fehér ruhádra,
szemed a fakó holdra téved:
cigarettával hadonászva
kiégetted a mindenséget.
Öklébe szorít világváros,
ujjnyi házsorok közt lapítasz.
Hajadra szentelt eső szálldos,
megzabolázod szitkaidat.
Mellőzött bűneidet bánod,
eltékozoltad vétkeidet.
Amid van, aprópénzre váltod:
gyalázol dogmát, koldus hitet.
Miféle puttós szentségeket
rugdostál bambán, képzelt daccal?
Ütőér dagadt, düh szétvetett,
mégsem árthattál akarattal.
Kiporciózott adagokat
veszel be versből tonnaszámra!
Kétbalkezes barátság fogad,
emlékeiddel parolázna.
Látod, vértanúid sincsenek,
dobpergős kivégzé
sek helyettkapaszkodókként cirógatják
nyakadat akasztókötelek.
Nem lehet itt már vétkezni sem,
szikár gerinccel menetelni
vesztőhely felé, már nem, hiszen
újságok ostromgyűrűiben,
táskádban kucorog új könyved,
metróról villamosra viszed,
bele se lapoztál még, többet
rántod elő pénztárcád; inged
zsebében kivérzett toll szárad,
mobiltelefont szegeznek rád,
frissen lehúzott borostádat
ebédre, íme, feltálalnák,
megfőznék szépen, mint a mákot,
karácsonyi tortákba tömnék. –
Császárnak, Istennek is áldozz,
le ne igázzon dőre önkény!
Vihar zúg éjjel ablakodban.
A reggelek a legrosszabbak.
Korán kelsz, matatsz vontatottan,
rendbontó álmod egyre aggaszt.
Megvágod magad, szád szisszenne,
sebed, a nap előpiroslik,
csorba villám nyit, már kifenve
hegybe, völgybe törölt zsilettje.
Más életét
Az apró dolgokat, csak azokat nehéz.
Könnyű belátni a nagy igazságokat,
őszi rögről rugaszkodó varjak reptét.
Csillagmandinertől riadtak az esték.
Minden búcsú, futó köszönés végleges.
Dühödt kézfogás ráz hamis felismerést.
Cserépben marék táj, ujjak közt szétpereg,
szemem belvizét szivattyúzzák vérerek.
Ház helyetti ház, ember helyetti ember.
Pótolhatatlan, lekésett tapasztalatok.
Isten hunyorgó szemembe nézni nem mer,
az üresség szelét zúgatja november.
Jöhetne már öröm, szavam se lenne rá,
szó sincsen a szóra, könyvbe kapaszkodom.
Bennem zengené himnuszát kert, vasbeton.
Más életét élem rímtelen napokon.
Amit írnom kéne, megírják az álmok,
amit pedig tennem, nélkülem történik.
Dublőrszerepemet lekésem, túlj
átszom,mozdulatok útvesztőiben kószálok.
Holdfogyatkozás
Hiába nem féltem, hirtelen este lett.
Remegő kezemben töppedtfaszú feles.
Alázatát velem halomra lövetni,
célomra fogható, aznap se jött senki.
Inflált mozdulatra váltott föl a kényszer,
pár
olgott bőrömön a tehetetlenség.Idegszálam maradt, öntudatom pénzel,
mégis elvesztettem, ahová mehetnék.
Minden mellbimbó a helyén – szabvány szerint,
centírozott keblek gördültek előttem.
Szobákban drága vicc, mint hormon, úgy kering.
Szesznek, megríkat
ó kurvának bedőltem.
Idebenn a májak holdfogyatkozása,
ingzsebből mobilom, kizuhan a szívem.
Piacra szórt agysejt pusztulna, hogy másnap
egy emlőn heverő pasztilla segítsen.