Talán helyesebb lenne az itt következőket vádiratnak nevezni, s ahhoz illő keménységgel sorolni a tényeket: hibákat, mulasztásokat, amelyért a felelősséget évtizedekre visszamenően és napjainkban is elsősorban az oktatásügy mindenkori irányítóinak kell viselniük. Enyhítő körülménynek melléje állíthatná a képzeletbeli ügyész az elért eredményeket, melyeket valakik mégiscsak létrehoztak áldozatos munkával, sokszor a hivatal packázásai ellenére…

Legalább két évtizedes a probléma, tudjuk, amikor szót emelünk a (hajdan) méltán világhíres, habár soha ki nem teljesedett, igazi dús termést inkább csak ígérő, mint már valóban termő, a kodályi “százéves tervben” megfogalmazott ideál megvalósulásától még mindig messze levő (sőt, ma egyre távolabb kerülő) magyar zenei köznevelésért. Hosszú folyamat juttatta el mostanra oda az iskolaügy, a nevelés ezen ágát, hogy egészében lássák veszélyben mindazok, akiknek fontos önmagában a zene és a zenei nevelés ügye s rajtuk keresztül a kultúra és az oktatás egésze.

Amikor az aggodalomra okot adó jelenségek felbukkantak, sokan csak a világhírre vergődött zenei nevelés belső kudarcaként érzékelték és értelmezték azokat. A körülmények kellő mérlegelése nélkül elmarasztalták az “eredménytelen” zenepedagógiát, a zenei nevelőket. Könnyen tehették, mert az iskolai énektanítás – az alapját jelentő úgynevezett Kodály-módszer nemzetközi ismertsége és elismertsége miatt – talán jobban szem előtt volt, mint más tantárgyak, s így érzékenyebben jelezte a háttérben megbúvó, a magyar oktatásügy általános válságára utaló problémákat. Egyesek inkább kárörömmel, mint az ügyért szeretettel és felelősségtudattal aggódók figyelmével emlegették a gyér eredményekben megmutatkozó bajokat, hangoztatva, hogy “a Kodály-módszer csődöt mondott”. Ezen aztán mások kapva kaptak, elmarasztaló véleményüket tett követte: úgy vélték, hogy ha eredménytelen vagy csekély eredményű belföldön e – szerintük csak csodálatosnak kikiáltott – “módszer”, akkor vonjuk meg tőle a támogatást, kevesebb is elég vagy akár még sok is belőle, hiszen nincs rá igény… Ideológia is hamar került hozzá: a korszerűsítés, a tanulók túlterheltségének csökkentése – a társadalmi igényeknek megfelelően más, fontosabb, közvetlen hasznot hajtó tárgyak előnyére. Az eszükbe sem jutott, hogy valóban elemezzék, mi a hibák oka; sem az, hogy azokat meg lehet szüntetni, a hibákat ki lehet javítani, vagy legalább meg kell kísérelni a megújulást, lehetőleg a saját rejtett tartalékokból. Az igazság az, hogy sohasem voltak meg az optimális feltételek Kodály koncepciójának teljes körű megvalósításához. Ha problémák voltak, akkor azok nem magának az eszmének, hanem a megvalósításnak, a gyakorlatnak a hibáiból következtek. Egy módszer önmagában nem lehet csodaszer, az alkalmazók rátermettsége és megfelelő feltételek szükségeltetnek hatékony működéséhez…

A szakmai kérdések rengetegébe vezetne most, ha részleteznénk az (ön)kritikát méltán kiváltó és megérdemlő belső problémákat (például a zenei olvasás-írás tanításának ideje, mértéke; a tananyag vagy a zenehallgatás kérdései). Itt és most elismerjük: voltak és vannak ilyen megoldásra váró feladatok. Ahhoz azonban, hogy ezekről érdemben lehessen (majd) beszélni és intézkedni, néhány alapvető és lényegbevágó, de a zenepedagógia szűkebb szakmai kérdésein kívül eső, legalábbis külső, még pontosabban: felső intézkedést igénylő dologról kell beszélnünk. Mert elsősorban ezek a problémák teszik aggasztóvá a magyar zenei köznevelés egészének jelenét és jövőjét. Némi történeti visszatekintésből az is kiderül, hogy – amint már a bevezető mondatokban utaltunk rá – a felelősségben az oktatásügy emberöltővel korábbi, közelmúltbeli és jelenlegi vezetői közösen osztoznak.

Az akkori művelődésügyi miniszter, 1967. március 11-én Kodály Zoltán ravatalánál mondott búcsúbeszédében ígéretet tett arra, hogy megőrzik Kodály szellemi örökségét. Ebbe pedig nagy részben beletartozott, beletartozik a zenei nevelés ügye. Ha ezt az ígéretet betartották volna, akkor a következő években nem ásták volna alá az akkor már felsőfokú tanítóképzők zenei programját a nevetségesen alacsony óraszámokkal. Ezt a leendő alsó fokú pedagógusoknak töredékét érintő, úgynevezett szakkollégiumi oktatás nem tudta ellensúlyozni. A kétszakos rendszerben kiképzett általános iskolai énektanárok körében elég erősen érvényesült a kontraszelekció a beiskolázás, a felvételi követelmények kényszerű megalkuvásai miatt. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola nem volt képes ellátni sem a középiskoláknak csak mintegy 25%-át kitevő gimnáziumokat, sem a pedagógusképző főiskolák zenei tanszékeit egyetemi szinten képezett oktatókkal. Ez a probléma csak az utóbbi tíz évben oldódott meg úgy-ahogy, ezt el kell ismerni, azzal, hogy más intézmények – konzervatóriumok s a pécsi egyetem – is képeznek ötéves kurzusokon ének-zene tanárokat, és a Zeneművészeti Egyetem lehetőséget adott kiegészítő zenetanár–karvezetői diploma megszerzésére. Sokan azonban nem tudnak elhelyezkedni teljes állásban, mert nincs rájuk szükség, oly kevés az énekórák száma. Mennek tehát másfelé… Pedig ez egész embert és egész életet kívánó hivatás! Sok mindent csak hosszú gyakorlatban lehet megtanulni. Itt nem állja meg a helyét, aki néhány évenként változtatja a foglalkozását…

Örömmel üdvözöltük, hogy a kilencvenes években megfogalmazott oktatási törvény 16 éves korig terjesztette ki a kötelező iskolázás határidejét, egyúttal minden iskolatípus számára megadta a 9–10. évfolyamokra is az ének-zene órát. De amit az egyik kéz adott, azt a másik elvette, mert az általános iskolai óraszámot – a 3–4. osztály kivételével (ma ez is veszélybe került) – heti egyre csökkentette. Vagyis jóval többet vett el, mint amennyit adott. A legfelsőbb középiskolai osztályok számára pedig csak minimális esély maradt a zenei élmények és műveltség intézményes gyarapítására. És ezzel el is érkeztünk a mai helyzet egyik kulcskérdéséhez.

Az oktatásügy legfőbb őre nyilvánosan deklarálta, hogy nagyra értékeli Kodály szellemi-zenei örökségét, és szavaival hitet tett megőrzésének fontossága mellett. A gyakorlati döntés azonban ennek ellentmond. Mert egy szakmai eszmecsere résztvevői előtt és a hozzá küldött protestáló levelekre válaszolva kijelentette, hogy nincs szükség az ének-zenei órák számának, a heti két órának a kötelező érvényű visszaállítására minden osztályban, mert – akárcsak az iskolai karének ügye – megoldható helyileg a szabad órakeret terhére. Győzzék meg hát a maguk igazáról, tantárgyuk, a zenei köznevelés fontosságáról az énektanárok a kartársaikat, az igazgatójukat, az önkormányzatot. Megalázó és egyenlőtlen küzdelem, mert nem egy soha nem volt “privilégiumért” kell(ene) harcolniuk, hanem egy korábban elért, de megvont feltétel visszaállításáért olyan erőkkel szemben, amelyek sokszor kicsinyes érdekből, illetve szinte napi haszonelvűség alapján, a gyerekek érdekeire hivatkozva tartják feleslegesnek nemcsak a zenei, hanem általában is az esztétikai-művészeti nevelést. Ebben a helyzetben aztán a minimális társadalmi-iskolai “reprezentációnak” sem tudnak eleget tenni a tanárok, mert nincs énekkar nagyon sok helyen a kívánatos szinten. (Így aztán a felnőtt műkedvelő kórusok utánpótlása is tovább csökken a fiatalok kellő motivációja híján.) Itt kell megjegyeznünk – látva az énektanár-karvezetők megbecsülésének általános hiányát –, hogy a pedagógusok között ők azok, akik a kórus révén valódi részesei – saját “bőrüket is vásárra víve” a pódium izgalmában, igaz, a nehezen elérhető sikerben is – tanítványaik produkciójának.

Ha az arra illetékes legfőbb irányítók valóban fontosnak tartanák a nevelésnek ezen ágát, megadnák a minimális védelmet. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ebben a kérdésben a megelőző oktatási kormányzat sem gondolkozott másként. Hadd táncoljanak gúzsba kötve az énektanárok…

Mire lehet ebből a látszólag apró részletből következtetnünk? Mindenekelőtt arra, hogy sem szűkebben zenepedagógiai, sem általános nevelési szempontból nem gondolták végig, a problémát. Általában is érvényes, hát még egy – Kodály szavával élve – “állandó gyakorlást kívánó tárgynál”, hogy a heti egyórás tantárgy nem tantárgy. Nem kell különösebb pedagógiai éleslátás ahhoz, hogy kimondjuk: egészen banális ok – a diák vagy a tanár hiányzása, egy-egy ünnepi vagy más program egybeesése – elegendő ahhoz, hogy a tanuló akár hetekig ne találkozzon ezzel a tárggyal. Bármennyire is szeretnék egyesek “digitalizálással” korszerűsíteni az ének-zene oktatását, hogy hatékonyabb legyen az általuk elfogadott jelenlegi keretek között, a tanár diákkal, osztályközösséggel való személyes kapcsolatának gyakorisága és rendszeressége nem mellőzhető sem a “tréning”, sem pedig a közvetlen zenei élményt teremteni képes nevelői ráhatás tekintetében. Tudjuk, ezt csak elhivatott, zenésznek és pedagógusnak tehetséges, jól képzett tanítók s tanárok képesek optimálisan teljesíteni. De ha nem kapják meg a minimális lehetőséget, akkor még a legkiválóbbak is légüres térbe kerülnek, kényszerűségből adósai maradnak tanítványaiknak.

A modernizáció, a felzárkózás jegyében csakis és kizárólag utánoznunk szabad a Nyugatot? Ott ugyanis vagy nincs ének-zene óra a közismereti iskolákban, vagy csak fél, jó esetben egy óra hetente, s a szerencsétlen tanár több iskola között cserélgeti napjait, s még arra sincs lehetősége, hogy a tanulókat megismerje. (A tanítás ottani anyagáról már nem is beszélve…) Olyan nagy baj lenne, ha a zenei nevelés dolgában az “euroharmonizálásban” mi adnánk a követendő példát? Talán még egyéb területeken elérhető egyenrangúságunkhoz is hozzájárulna. Hosszú távon a jó zenei nevelés biztosan több hasznot hoz, mint amennyibe kerül…

Az iskola soha és sehol nem lehet csak “szolgáltató intézmény”. A társadalom egészének és az individuumok szellemi, lelki és erkölcsi épülését szolgáló célok nélkül csak munkaerőgyártó üzem lesz, úgy-ahogy. (Ez lenne a szabadelvű globalizáció célja? Reméljük, hogy nem!) Talán még a zeneiskola sem működhet csak szolgáltatóként. Két különböző dolog a Kodály megálmodta zenei köznevelés és a bármily széles körű, mégis csak a társadalom szűkebb részét érintő zeneiskolai oktatás. Nem lehet mentség az előbbi elhanyagolására, hogy a másik a korábbinál szélesebb lehetőséget teremt az iránta érdeklődők számára. Nagyon fontos a szerepe, s nem csak a leendő szakemberek utánpótlása szempontjából, de nem helyettesítheti a kötelező iskolai oktatást! Talán nem is mellesleg, meg kell jegyeznünk, hogy Kodály nevelési koncepciójának csak alapja az ének, a zene. Gondolt ő többek között a fizikai nevelésre is, amikor a néptáncról és az iskolai uszoda fontosságáról beszélt.

Kodály és legkitartóbb követői talán túlságosan is ideális célokat fogalmaztak meg, amikor a mindennapos énekórával dolgozó általános iskolát tekintették a zeneileg művelt, de másban is kiváló és hatékony társadalom megteremtése egyik eszközének. Az ének-zenei iskolák kényszerűségből, de némiképp érthető módon váltak “elit” iskolákká. De tévednek azok, akik azt hiszik, legfőbb feladatuk a zenei szakmai utánpótlás képzése lenne. Elsősorban a zenére és még inkább a zenével való közönség- és közösségnevelés a céljuk! Számuk a nyolcvanas évtized végére jóval kétszáz fölé emelkedett. A rendszerváltás hozta új lehetőségek és új igények, de leginkább az önkormányzatok anyagi gondjai soknak a létét hamar aláásták. Még nemzetközi hírű iskolákat is a megszüntetés réme fenyegette. Ma jó, ha annyi van, mint három és fél évtizede, Kodály Zoltán halálakor. A ma emelt szintűnek nevezett tantervvel működő iskolák hatékony munkáját is lehetetlenné tette volna, ha az oktatási törvény módosítása valóban kizárta volna az alsó tagozatból a szaktanárokat. (Szerencsére ez a “szabály” nem érvényes a művészeti tárgyakra, hisz egyéb művészeti iskolákat is ellehetetlenített volna.) Akik hagynák veszendőbe menni az ebben az iskolatípusban megtestesülő zenei és általános nevelési értéket, azok valószínűleg sohasem hallottak azoknak a tudományos vizsgálatoknak az eredményeiről, amelyek szerint a zenével való intenzív foglalkozás egyéb képességek kibontakoztatására is jótékony hatással van. Azok pedig, akik csak a társadalmi reprezentáció egyik (ünnepi) megnyilvánulásának vagy csak a szórakozás (= magunk szétszórása, kikapcsolása) eszközének tekintik a zenét, elfelejtik, vagy nem is tudják, hogy “a zene nagy művészet”, s hogy “vannak a léleknek régiói, amelyekbe csak a zene világít be” – ehhez viszont nem kikapcsolódni kell, hanem nagyon is bekapcsolódni az arra méltó nagy zenékbe: hallgatóként vagy résztvevőként is.

Ez a két dolog – a zene élni segítő funkciója és úgynevezett transzferhatása – éppen elegendő ok arra, hogy az oktatás és a kultúra felelős irányítóitól azt kérjük, sőt követeljük: ne csak a tengődés, hanem a virágzás lehetőségét és feltételeit teremtsék meg a zenei köznevelés számára. Ez pedig csak az itt említett látszólag kicsi lépésekben valósulhat meg. Olyanokban, mint a szükséges óraszámok visszaállítása, a pedagógusok képzése és megbecsülése. Higgyék el a fent levők: ha ők elkötelezettséggel, tettekben is támogatnák ezt az ügyet, az példaként állna a közép- és alsó szintű vezetők előtt, s e példa bizonyára nem egy követőre találna…

Aki kicsit is ismeri Kodály Zoltán gondolatait, könnyen felismerheti a zenekultúra fejlesztése okán és érdekében megfogalmazott eszméinek páratlan gazdagságát: demokratizmus, hagyományőrzés a jövőért, nemzeti elkötelezettség, ugyanakkor európaiság, sőt világkultúrát befogadó sokszínűség; a zenén keresztül az egyént készségeiben, alkotóképességében és emberségében egyaránt gyarapító, önmegvalósítást és közösségi szellemű gazdagodást szolgáló pedagógiai alapelvek, a művészi és szakmai igényesség. Nem az elfogultság vezette, amikor a zenei nevelés fontosságát hangsúlyozta, amikor annak mindenkire kiterjedő bevezetéséért harcolt közel fél évszázadon át, és mozgósította tanítványait s mindenkit, akit csak lehetett.

A Magyar Kodály Társaság tagsága egyénenként és testületként is azt vallja névadójával, hogy három dologban nem lehet megalkudni: a kultúra minősége (ezen belül a zene), a magyarság és az emberség ügyében. Szerencsére sokan mások is vallják ezt. Külön meghatalmazás nélkül is úgy érzem, nevükben is írtam a fentieket, és nevükben is szólok, amikor arra a hosszú távon érvényes történelmi és társadalmi felelősségre hívom fel a figyelmet, amely az egész zenei szakma – alkotók, előadóművészek és természetesen zenepedagógusok – mellett, sőt ebben az esetben előtt, az oktatásügy minden szintű irányítójára hárul a magyar zenei nevelés mint nemzeti és általános kulturális ügy gondjainak megoldásában.

A szokatlan címből sejthető: nehéz szívvel emlékezem Kodály Zoltánra. Szerettem volna álmai megvalósulásának töretlen ívéről beszámolni. De, sajnos, itt és most, súlyos gondjainkról kell szót ejtenünk, nem halogathatva tovább azok kimondását.

Mondandóm elején személyes hangvételre kell váltsak. Közel 50 év után a legőszintébben jelenthetem ki, hogy hosszú zenetanítói pályámon számtalan örömben, boldogító élményben, szeretetben volt részem, s hogy mindezt megérhettem, megélhettem, hogy megtalálhattam életem értelmét és célját, elsősorban Kodály Zoltánnak köszönhetem. Én is őt dicsérem szívem minden hálájával és szeretetével Illyés Gyula szavait felidézve: “Azt a gyökérmélyű erőt, azt a múlt-táplálta erőt, mely érted száll harcba, jövő: örökös élet.”

Az első a Károlyi-kertben történt, nehéz, kanyargós ifjúságomban – mert akkor oly korban éltünk –, 19 évesen, egy Kodály-hangversenyen. A Psalmust akkor hallottam először. Megrendítő hatása alatt a MÁVAG esztergályosaként munkásoverálban álltam eléje autogramért. Érdekelte, hol és mit dolgozom, művelem-e és mi módon a zenét, mik a terveim. Akkor még eszembe se jutott, hogy a zenei pályát válasszam, de hiszem, hogy az az este, a beszélgetésünket befejező biztatás volt az az áramütés, ami végül is pályára állított.

Az utolsó találkozás röviddel halála előtt jött létre. Egy árva, elhagyott gyermekekből verbuválandó fiúkórus gondolatával kerestem meg, véleményét, segítségét remélve. Most is alaposan tudakozódott elképzeléseim realitása felől. A tervet nagyon jónak tartotta. “Ha elakad, jöjjön vissza!” Elakadtam, és már nem volt hová visszamennem. Mégis, ezt a hozzám intézett utolsó mondatát végrendeletének érzem, és mint tévedhetetlen iránytűhöz, föl-földobott kőként újból és újból visszatérek hozzá.

És talán még egy élmény, amely követésében nagyon megerősített. Belgiumban, Namurben történt, az Oktatási Minisztérium egy nagy pedagógiai demonstrációján, melyen a frankofon terület minden zenetanára részt vett. Négy zenetanítási módszer – a Willems-, a Suzuki-, a Dalcrose- és végül a Kodály-módszer – képviseltette magát egy-egy bemutatóórával. Az első három belga tanárok vezetésével saját csoporttal, én vendégtanárként, számomra ismeretlen, de szívesen éneklő, lelkes gyerekekkel. A bemutatókat követő megbeszélés után a rendezvény gazdája, egy minisztériumi főosztályvezető megkeresett, gratulált és a következőket mondta. A Kodály-módszer volt a legtisztességesebb. Ez a mondat felér egy magas kitüntetéssel. Ez a mondat akkor a Kodály-módszer apoteózisa volt. Egyúttal bámulatos megérzése, egyetlen szóban való felmutatása az olyan sokunkat követésre késztető kodályi lényegnek. A tisztesség parancsolta felismerés és vállalás, azaz: aki sokat kapott, annak oly sokat kell visszaadnia. Ha valaki, ő aztán igazán milliókra költötte élete dús kincsét. Mint oly szépen írja a Visszatekintésben: “Látszik az út, áttekinthető kezdetéig. Mi lehetett a hajtóerő, amely minden akadály ellenére máig egyenes úton hol repítette, hol vonszolta ennek az életnek a szekerét? Egy reménytelen, viszonozhatatlan szerelem. A néphez, melynek ezeréves látható története és talán még jobban nyelvében, dalában élő több ezer éves láthatatlan élete ellenállhatatlanul vonz magához vérségi kötelék nélkül is.

Igen sokrétű érzés ez: egyrészt gyermeki, nagy ősök példáján lelkesedő, másrészt anyai féltő, óvó, nevelő. Félben maradt nép, teljesületlen nagy ígéretek hordozója. Ilyen nép lantosa csakhamar ráeszmél, hogy időnként le kell tennie a lantot, és »pueros elementa docere«, ha megértésre vár. Így voltam én is: fél kézzel lantos, másikkal néptanító, kubikos, téglahordó, pallér, orvos, ami csak kellett, és szerettem volna minden egyéb lenni, amire szükség volt.”

Zenei kiválóság, közéleti nagyság, nagyszabású etikus magatartás sokszor forrott már egybe a történelem géniuszaiban. De példa nélkül való a kodályi jelenség – és ez megrendülésünk fő oka –, midőn visszaemlékezik mezítlábas pajtásaira, lehajol hozzájuk, megfogja kezüket, és énekelni, írni, olvasni tanítja őket. Hát ez a lehajló gesztus, a “nincs mód nem menni, ahová te küldtél” evidenciája.

Mert Kodály Zoltán minden megnyilvánulása, tette, álma evidencia, azaz nyilvánvaló, lapidárisan egyszerű, magától értetődő, mindenkire érvényes, érvényesíthető és érvényesítendő igazság. Vagyis: a zene a teljes életet élő ember pótolhatatlan értéke. Boldogító, jobbító ereje minden ember jussa, öröksége, aki erre a világra születik. Következésképpen a minden gyerekre nézve kötelező iskolai nevelés szerves része kell legyen a – remélhetően a felnőttkorban is ható – zenei nevelés. Művelése parancsoló kötelesség, akadályozása megbocsáthatatlan mulasztás. Lényegében ez a koncepció, “a zene mindenkié”, mely a mester dicsőséges pályafutásának mindig is a homlokterében állt, egyszerű és természetes, mindazonáltal fennkölt, és az egész világot átfogó NAGY HARMÓNIÁBA torkollik.

Ez a gesztus a gyermekek mérhetetlen szeretetéből fakad. Átérezte kiszolgáltatott helyzetüket, hiszen senki sem kérdezte meg tőlük, meg akartak-e születni. Vallotta, hogy a gyereknek a legjobb is éppenhogy csak jó. Ahogy furcsán mondani szoktam: a gyereknek a duplája is a fele sem annak, mint amit megérdemel. És Kodály felismerte, hogy a legnagyobb ajándék, amit adhatunk nekik, és amit minden énekórán sokszor katartikus élményként kaphatunk tőlük: az osztály (karének) minden tagjára érvényes, a közösség erejével felfűtött, művészi megformálású szép, átélt, kifejező éneklés. Ezt tartotta tehát zenei nevelésünk legfontosabb sine qua non területének, mert a tanulók többségének ez az egyetlen lehetősége és alkalma a művészi újrateremtésre. Ez a semmivel sem pótolható zenei táplálék, ami nélkül nincs teljes ember.

Titánok teremtek ebben a kis országban. Annyi sorvasztó évszázad után végre példát adhattunk a világnak. A vetés kezdett szárba szökkenni. Szépen szaporodtak a mindennapos zenei táplálékot nyújtó zenei iskolák. Állandósult a normál iskolák heti két órája, a gimnáziumok heti egy órája, bár nem minden osztályban. Mind a fővárosban, mind vidéken virágzott az Éneklő Ifjúság énekkari mozgalom. A szakfelügyelet rendszeres és visszatérő látogatásaival hatóságként ellenőrizte és segítette az ének-zenei nevelést. Röviden, a rendszer álságain felülemelkedve ezen a téren rend volt. Mert volt Kodályunk! Áldó-védő kezére mindenki bizton számíthatott. A hozzá fordulókat sohasem engedte el üres tarisznyával. Még életének kilencedik évtizedében is briliáns logikával perlekedik, vitatkozik, levelezik. Többnyire csatát nyer. A Tökmag Jankók sorra elkotródnak előle. Bizakodva tekint a jövőbe. A 2000. évre minden magyar gyerek biztos kottaolvasását reméli…

Minden esztétikai és – hangsúlyozni kívánom – tudományos érv is amellett szólt, hogy a világ e csodáját meg kell őrizni, támogatása, kiteljesedése a józan ész követelménye, szükségszerűség. Bajban orvosság, a kihívások, a személyiséget romboló civilizációs ártalmak ellen hatékony prevenció. Egyúttal nemzeti büszkeségünk, identitástudatunkat segítő megtartó erőnk, követésre sarkalló világszenzáció. “S ilyen áldások dacára ez a nemzet mégis árva, mégis rongyos, mégis éhes, közel áll az elveszéshez” – mondhatjuk Petőfivel.

Mert ránk szakadt az égbolt. Meghalt Kodály! S vele lassan-lassan eltűnni látszik pedagógiai öröksége is. Eleinte úgy éreztük, a láng ég tovább, még sikerült visszaverni egy – a gimnáziumi énekoktatás elleni – bornírt támadást (a rendelet éppen december 16-án jelent meg a közlönyben!) Ilku Pál minisztersége idején. De ezután már sorra vesztettük el bástyáinkat.

Megszűntek a mindennap éneklő zenei tagozatú iskolák. Pedig már 240 volt belőlük az országban! Helyettük “emelt” óraszámban, heti három órában tanítják már csak, és jóval kevesebb iskolában a zenét. Az úgynevezett normál általános iskolában heti egy órára csökkentették az óraszámot. A gimnáziumban már csak az első két osztályban van zeneoktatás. Megszűnt a szakfelügyelet, szaktanácsadó testületté alakult át. A szaktanácsadó csak akkor látogathat órát, ha erre az iskola felkéri. Az Éneklő Ifjúságon részt vevő kórusok száma ijesztően csökken. A kívánatos nagy létszámú részvétel is eltűnőben van.

Befejezve ezt a jeremiádát, be kell számolnom még – sajnos – néhány neves középiskolában végzett felmérésem szomorú és megdöbbentő eredményéről. Általában a tanulóknak csak 20%-a emlékezett nosztalgiával és szívesen általános iskolai zenei élményeire. Miért e katasztrofális állapot? Elsősorban azért, mert nem tanították meg őket az éneklés gyönyörűségére! Hát itt tartunk most, Kodály Zoltán születésének 120., halálának 35. évfordulóján!

Lehet, hogy egy-egy gyerek magában – minden jóindulata ellenére – nem, de mély, sok-sok tapasztalatból összeálló, megingathatatlan meggyőződéssel állítom, hogy minden osztályközösség képes a művészi előadásra. Benne a gyenge is szárnyra kap, s eljut a paradicsomkertbe. Természetesen nem a tankönyvet böngészve, padjában hasalva vagy fekve, hanem lehetőleg állva, a dalokat jóízűen csokrokba szedve, jól artikulálva, teljes jelenléttel énekelve. S miután mindenki boldogan mutatja, amit tud, azt is el lehet érni, hogy minden órán, tehát nem csak az énekórán, énekelve várják a tanárt. Ez mintegy 25 éneklési alkalmat jelent hetente. Az iskola így “zengő csodaerdővé” válik, s még megnyomorított állapotunkban is megvalósulhatna Kodály Zoltán nagy célja, az Éneklő Magyarország. Higgyük el, a gyerek a konzumlét szorításában is szívesen lesz partner ebben az embermentő tevékenységünkben, ha szinte saját gyerekünkként szeretjük őt, és ha képesek vagyunk minden órán zenei élményt teremteni. S ha zeng az ének, a többi – kottaolvasási, zenehallgatási követelmény – hozzáadatik. Miért nem él hát vele minden tanár, minden gyerek?

Mert tanáraink nagy része – érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon – a dalok énekeltetése során csak a zenei paraméterek (dallam, ritmus, tempó stb.) felvázolásának szintjéig jut el általában, vagy addig sem. De ez még a legjobb esetben is csak szemcsétlenített agyag a fazekas korongján! Hátravan még a formáló mozdulat, a megnevezhetetlen szférába emelés, a katartikus élmény. Hát ez bizony nem könnyen megteremthető minőségi lépés, a zene leglényege hiányzik többnyire. Sok énektanár miért nem teszi meg ezt a boldogító lépést? Talán mert nem hatja át őket eléggé hivatásuk szent szerelme? Az “érdemes” és “kell” parancsszava? Vagy nem tudják, nem merik kezelni korunknak a gyerekekben gyakran riasztóan lecsapódó feladatait? Vagy félnek, hogy nem jut idő egyéb tantervi tennivalóra? Vagy – ki sem merem mondani – nincs rá igényük?

És a többszólamúság, a karéneklés jelene és jövője? Kérdőjelek tömege. És végül szembe kell néznünk a legszorítóbb kérdéssel: jó tanárok vagyunk-e? Megfelelünk-e hivatásunknak? Annak az elvárásnak, amelyet Kodály támaszt velünk szemben meghökkentő mondatában: “Sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója.”

“A jó fa jó gyümölcsöt terem” meg “Gyümölcseikről ismeritek meg őket”. Ha a gyerek boldogan énekel osztályban, énekkarban, és ahol csak teheti, akkor jó tanára van. A felnőtt, ha alkalmat talál rá, szívesen énekel, hallgat jó zenét, gyermekét már magzati állapotától kezdve dallal, zenével neveli, jó tanára volt. De annak a felnőttnek is jó tanára volt, aki a tanügyi kormányzati felelős döntéshozójaként nem támogat semmiféle zenei nevelést tönkretevő, Kodály pedagógiai hagyatékát semmibe vevő elképzelést. Az ilyen jó zenében felnőtt vezetők nemes ügyünket a világörökség részének tekintik, és legalább annyi tisztelettel övezik, mint hazánk kiemelt régióit.

Azt hiszem, nem szorul már bizonyításra, hogy siralmas helyzetünkből való felemelkedésünk kulcsa az énektanárok kezében van. Amit elrontottunk, most bizony kemény feltételek teljesítésével kell helyrehoznunk. Heti egy órában? – jajdulunk fel. Igen, most heti egy órában! Ha van tisztességünk, önérzetünk, becsületünk.

Állapotunk súlyos, de nem reménytelen. Még jelen vagyunk iskoláinkban. Még szép számmal tanítanak kiváló kollégáink, akik élményzuhatagban részesítik tanítványaikat, hallgatóságukat. Tanuljunk tőlük, igazodjunk hozzájuk! Szívós, kemény munkával növeljük tudásunkat, műveltségünket, tökéletesítsük módszereinket. Váljunk jó tanárokká! Legyünk az iskolánkban folyó érzelmi nevelés értő, nagy tekintélyű segítői, irányítói! Higgyük el, gyerekeinknek még soha nem volt annyira szüksége ránk, mint mai eltorzult életünkben! Ne legyen hát többé zenétlen, élmény nélküli énekóra, meddő kóruspróba, örömtelen szereplés!

Tartsuk meg ígéretünket, hogy méltók lehessünk jó Mesterünk ránk hagyományozott bizalmára és tanítványaink szeretetére! Most a megpróbáltatások nehéz időszakát éljük. Scyllák és Charybdisek közt kell hajóznunk. De ki tudja, mit hordoz méhében az idő? Segítsenek bennünket Nietzsche szép szavai: “Akinek van miért élnie, szinte minden hogyant ki tud bírni.”

Álljon előttünk Deák Ferenc reményt keltő híres mondata: “Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják.” Hiszem, hogy lelkiismeretes munkánk nyomán így is lesz! Kodály életművének szépsége, rendje és mindenkori aktualitása a garancia rá.

Adynak Az Isten harsonája című versére megfogalmazott utolsó műve, utolsó üzenete csak vázlatban maradt fenn.