“Sarkadi világa így, csak a Simeonon keresztül, nem tudja eléggé feltárni önmagát. Ha ott állna három-négy vele rokon dráma (hogy nyitott utat a IV. Henrik és a Boldogtalanok Füst Milán elfeledett, ismeretlen kis remekműveinek!), egy ilyen kis hadsereggel együtt az egész magyar közönség, a magyar irodalom és színház, a magyar szellemi élet számára sokkal többet jelentene. Így minden alkalommal újra és újra fel kell fedezni.” Gábor Miklós fogalmaz így, Sarkadi Imre legjelentősebb drámai szereplőinek többszöri életre keltője, drámáinak értő elemzője. Szavaiban a Sarkadi-recepció szempontjából kulcsfontosságú igazságot találunk: a hirtelen kettétört írói életpálya talán további remekművekkel adós, ezért az utókor hajlamos elfelejtkezni a már meglévőkről.

Mikor Sarkadi halála után az életművét érintő viták lecsillapodtak, két monográfia is napvilágot látott alkotásainak feldolgozása és elemzése céljából: 1971-ben Kónya Judit (Sarkadi Imre alkotásai és vallomásai tükrében az Arcok és vallomások sorozatban), 1973-ban pedig Hajdu Ráfis tollából (Sarkadi Imre a Kortársaink sorozatban). Nem kevesebb, mint három évtizedet kellett várni a következő Sarkadival foglalkozó könyvre. Éppen két éve jelent meg ugyanis a Nap Kiadó gondozásában a Pokolraszállás – Sarkadi Imre emlékezete című gyűjteményes kötet, melyet az író életművével már többször foglalkozó Márkus Béla állított össze a Sarkadi-szakirodalom darabjaiból válogatva. Hiánytpótló mű ez, hiszen a nyolcvanas évek után alig-alig gazdagodott a Sarkadiról szóló irodalom. Gábor Miklós fent idézett szavai is rávilágítanak erre: 1961-ben az életmű lezárulni kényszerült, noha sok megíratlan mű biztosította volna még a méltó helyet Sarkadi Imrének a magyar irodalomban. Élete rövidsége ellenére azonban számos műve készült el: novellisztikája terjedelmes, publicisztikai írásai, színikritikusi tevékenysége mellett regényei és drámái képezhetik az irodalmi vizsgálódás tárgyát.

A hetvenes évek monográfiái, elsősorban Kónya Judit könyve igyekeznek a Sarkadi-életmű életrajzi hátteréről beszámolni, és amennyire ez Sarkadi esetében lehetséges, jellemét, személyiségét is kikutatni, családjának történetét, szüleihez, rokonaihoz való viszonyát, gyerekkori kalandjait, házasságát, baráti kapcsolatait oly módon feltárni, hogy az a művek vizsgálatához keretet biztosítson. Az életrajzi elemek számbavétele együtt fut a kronologikusan következő Sarkadi-művek ismertetésével. Az egyéniség azonban mégis inkább a történelmi-társadalmi kontextus részletezésének szűrőjén keresztül válik láthatóvá az olvasó számára. Hajdu Ráfis művében a súlypont az életrajzi háttérről a Sarkadi-oeuvre elemzésére helyeződik, ezen belül is nagyobb hangsúlyt kap az életmű utolsó szakasza csakúgy, mint a parasztírói korszak alkotásai. Ő sem kerüli ki még a kor társadalmi, történelmi, sőt politikai környezetének részletes és talán felesleges bemutatását, sok esetben pedig a történelmi kontextus szolgál bizonyos művek interpretációjának magyarázatául.

A nemrég megjelent antológia az író életében és halála után róla megjelent irodalomkritikai írások egy részét tartalmazza, barátok levél- és naplórészletei mellett Sarkadi saját leveleiből is olvashatunk benne részeket. Mindezek során emberi és írói portréja sajátos módon, többféle nézőpontból rajzolódik ki. Mert a könyv célja nemcsak az írói életművet, hanem magát az embert is, a körülményekhez képest hitelesen, a jelenkori olvasók elé állítani. Ahogy a szövegek egymást követik, felidéznek bennünk valamiféle dialógusláncot a barátok, ismerősök, kritikusok között, amelybe maga az érintett, Sarkadi is bekapcsolódik néha egy-egy levélrészlettel.

Bata Imre rövid, de az indító írásokra jellemző összegző jellegű visszaemlékezése és a család futó bemutatása után elsősorban a Sarkadit személyesen ismerő írók élményeiből táplálkozó Sarkadi-kép jelenik meg. B. Nagy László, Szeberényi Lehel, Kelemen János írásainak előnye az első kézből kapott élmény. A “lidércszerű”, Adrian Lewerkühn-rokon Sarkadit követik a Mikszáth-regényekbe illő anekdoták a baráti társaságban életre keltett úgynevezett kormoránszövetségről, tenyérkaparászós, szertartásszerűen kódolt köszöntésekről, arccsípésekről, fonák módon alkalmazott invitálásokról. A kötet tehát Sarkadinak mint embernek a lélektani elemzését sem nélkülöző passzusokkal indít (bár ő maga azt sohasem szerette, ha személyiségének mélyebb rétegeire irányult az érdeklődés), így mintegy előkészíti az írói portré tárgyalását, mert csak ezek után találunk utalást Sarkadi irodalmi tevékenységére.

Olvasás közben feltűnik, hogy az egymás után illesztett írások összefüggenek. Ha úgy tetszik, párbeszédet folytatnak, beszélgetnek egymással. Amire az egyikben röpke utalás történik, az a másikban részletesebb kifejtést kap, és bizonyos problémák, életrajzi mozzanatok (például a rádió Magyar Parnasszus című műsorában egy kommunistaellenes vers miatt kitört botrány) így valóságos kis történeteket alakítanak ki maguk köré. Mindez bizonyos “filmszerűséget” is eredményez: jelenetek, szituációk, élethelyzetek villannak fel a “megszólalások” során. Az interjú-, napló- és levélrészletek szubjektív hangja hozzájárul a Sarkadiról kialakított kép még személyesebbé, még emberszerűbbé tételéhez.

Újdonságot hoz tehát az antológiaforma a fentebb említett korábbi monográfiákhoz képest. Jelen esetben a Sarkadi-életmű feldolgozása nem egyetlen, meghatározott irodalomtudományi és történelemszemléleti háttérrel bíró irodalomkritikus összegző, elemző munkája, hanem a számos kortárs (és későbbi) barát, irodalomtörténész véleményeinek összessége, melyek egymásutániságából felnövekvő polifónia sajátos képet rajzol az íróról: nemcsak két-, hanem többarcúságát, személyiségének bonyolultságát bontja ki a több nézőpontúság révén. Megjelenik előttünk a mindent asszimilálni, feldolgozni, megérteni akaró, a baráti hecceket kiagyaló, csillogó intelligenciájú, emberszerető, de önmagát elrejtő íróember képe. A történetek között talán még egy anekdota helyet kaphatott volna: Szeberényi Lehel Dannys háza című visszaemlékezése (Élet és Irodalom, 1973. 22. sz.) második felének felidézésével Sarkadi jelleme ugyanis újabb vonásokkal gazdagodott volna: a gátlástalanságot elfogadni sohasem képes “kristályerkölcséről” mesél barátja, valamint azt a Sarkadiról egyik legmélyebben valló, feledhetetlen történetet mondja el, amikor régi barátjának, a beteg Jóbinak hozta vissza az életkedvét egy vitorláskirándulással.

Az összeállított írások jellegzetessége kronologikus sorrendjük: pontosabban, a bennük leírtak füzére kíséri Sarkadi életének eseményeit. A kötet középső részében elérkezik a rendhagyó életrajzmesélés az író halálának időpontjához, és az ember rajzát egyre inkább, mintegy történelmi távlatból már, az íróé váltja fel. Sarkadi kiszáll a párbeszédláncból, a főszereplő elhagyja a “színpadot”, de a téma továbbra is ő marad (az olvasó számára érdekes tapasztalat, hogy hiánya ezután érezhetővé válik). A személyes hangú napló- és levélrészleteket az író műveiről szóló kritikák váltják fel.

Kikerülhetetlen a Sarkadi-jelenség tárgyalásakor az író halála után fellobbant vitát megemlíteni. A kötet ezt pusztán érintőlegesen teszi, és nem tárgyalja túl azt, amit amúgy is felesleges. Másrészt viszont irodalomtörténészek jelentős elemzéseivel találkozunk a kötetnek ebben a részében. Az egykori barátok műelemzőként bukkannak fel, és az ember után a szellemi produktum fő problémáit, kérdésköreit, hangulatát, életérzését vizsgálják. Az összegyűjtött írások erénye a korábbi monográfiákhoz képest, hogy jobban előtérbe kerülnek az életmű irodalmi kérdései, mint például a társadalmi-politikai mozgatórugók. Kibontakozik az a korabeli légkör, amelyben Sarkadi és kortársai az irodalomról gondolkodtak, kiderül, az irodalom fogalmának és szerepének milyen eltérő meghatározásairól vitatkoztak (például Csontos Sándor Örsi Ferenccel készített interjújában).

Fontos tulajdonsága az antológiának, hogy lehetővé teszi, hogy a Sarkadi-művek befogadástörténetét figyelemmel kísérjük az összegyűjtött írások alapján. Attól az állásponttól kezdve, miszerint a Gál János útja azért nem lehet számottevő értékkel bíró mű, mert a “kulák mégsem lesz igazi ellenség” benne egészen addig az immáron korszerűbb, politikai atmoszférától elvonatkoztatott véleményig, amely világirodalmi közegbe helyezve a Sarkadi-oeuvre-t, a beatnemzedékkel, az osborne-i dühöngő ifjúság problémakörével rokonítja az életmű bizonyos kérdéseit, illetve a magyar irodalmon belül a hatvanas években kibontakozó próza új hullámát előlegező életműnek tartja.

Helyet kapnak az egész életműre kiterjedő elemzések után a részletesebb, egy-egy szempont szerint vizsgálódó írások, melyek a jellegzetesen Sarkadi-féle önsorsrontó hőstípus, a mítoszinterpretációk, az egzisztencializmus oldaláról közelítik meg a műveket. Természetesen itt is közbeiktathatnánk még egy-két hiányozni vélt opuszt, amely a Sarkadi-életmű kritikai feldolgozásához hozzájárult, de a kötetből kimaradt. Ezen a ponton egyre inkább leszűkül az elemzés az egyes művekre, így a szakirodalomban a Sarkadi-téma fontos alkotóelemeként megjelenő önsorsrontó hőstípus releváns szempontot biztosíthatott volna olyan cikkek közbeiktatásához, mint Béládi Miklós összefoglaló tanulmánya a Sarkadi-féle önpusztító hősökről (Az önpusztítás hősei, in Kritika, 1969, 6. sz., 29–32), mely a szakirodalomban egyedülálló módon vizsgálja ennek a szereplőtípusnak az életművön belül történő fejlődését. Szintén Béládi Miklósnak, ezúttal Sarkadi novelláiról szóló írása is bekerülhetett volna az antológiába, mely világirodalmi kontextusban is vizsgálja az író rövidprózájának ismertebb darabjait (Béládi Miklós: Véletlen és abszurditás, in B. M.: Válaszutak. Tanulmányok. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983), és ezáltal újabb elemzési szempont szerint világítja meg az életmű bizonyos darabjait. Az ember és író jellemzése után az antológia az egyes művek problematikája felé fordul, valamint a tipikusan a Sarkadi-életműre jellemző problémakörök (mint a rossz tudatos választása, erkölcsi kalandorság stb.) vizsgálatát helyezi előtérbe. Ebből a szempontból Kemény Gábor az Oszlopos Simeon alakjainak egymáshoz való viszonyát vizsgáló rövid, de tömör és mély elemzése (Literatúra, 1974, 3. sz., 121–126), illetve Bécsy Tamás Sarkadi drámáiról írott tanulmányának az Oszlopos Simeon és az Elveszett paradicsom alakjai között megjelenő viszonyrendszerekről szóló részlete (Sarkadi Imre drámáinak világáról, in Irodalomtörténet, 1981, 4. sz., 924–941) is bekerülhetett volna az ebben a tárgyban összegyűjtött írások közé, és jól kiegészíthette volna Eörsi István és Tarján Tamás a fenti drámákról írott (és a könyvben is szerepeltetett) tanulmányait.

A kötetben legtöbbet Sarkadi drámáiról esik szó, de novellái, regényei, sőt színikritikusi tevékenysége is előtérbe kerül. Ezen belül is szembetűnő, hogy a parasztírói korszakról születő tanulmányok helyett a korábban dekadensnek ítélt 1956 utáni írói korszak művei képezik a kutatás – és méltatás – tárgyát (ahogy ezek a művek is indították el Sarkadi újból felfelé ívelő, noha korán félbeszakadó pályáját), amely egyúttal az adott korszakra jellemző irodalmi kánon alakulását is érzékelteti. Ezek alapján jutunk el a hatvanas évekbeli lesújtó Márkus István-féle véleménytől az olyan, a későbbi utókor által adott jelzőkig, mint a “legélesebb szemű és a legtöbbet ígérő író” (Czine Mihály), “a kor jellegzetes alkotója”, valamint “a hatvanas évek látványos fölívelése előtt álló irodalom reneszánszának előkészítői és megújítói között is a legelső helyre” lépő író (Fülöp László).

A kötet utolsó része egy bizonyos szempontból az elejéhez kanyarodik vissza. Az irodalmi elemzések szellemi kalandja után újra felbukkan a régi ismerős: Sarkadi, az ember. Visszatérünk a baráti beszélgetésekhez egyfajta keretet találva ezáltal az összegyűjtött írások amúgy is kreatív módon megoldott kompozíciójához. A lazán kapcsolódó írások többszólamúsága így szabályos életrajzot ad. A jelentős szakirodalommal egyidejűleg az emberi élet is kirajzolódik tehát, egymást át-meg átszőve, értékes egységet alkotva.

“Izgalmasnak mondható, de érződik rajta, hogy a szerző szétszórt, túl sokat akar mondani. Mint általában a fiatalok. Mindent megpróbálnak elmondani a külvilágról s magukról, pedig semmit se kéne.”

Furcsa regény a Szalmatánc, keveréke a bildungsromannak, az esszéregénynek és az önreflexiókban bővelkedő metaregénynek. A történet Füleki Viktor születésekor kezdődik, és felnőtté válásakor, 25 éves korában, marad abba. Szándékosan használtam ezt a kifejezést, mivel a narrátor szerint egy történetet, akárcsak az életet, csak abbahagyni lehet.

A kurzívval szedett részekben a narrátor közvetlenül szól olvasóihoz, illetve felfedi szerzői szándékait is. Szándékosan a háttérben szeretne maradni, hősét állítva az előtérbe. Viktor felnőtté válásának történetét akarja elmondani. Nem regényt, izgalmas, fordulatos cselekményű kalandot akar létrehozni, mely az ő írói érdemeit domborítaná ki, hanem a hétköznapok unalmas átlaghelyzeteiből akarja kialakítani történetét. Ennek a megfogalmazott szerzői szándéknak az ismeretében azt kell mondanom, hogy a terve részben sikerült. A szöveg tényleg nem lett regényszerű, nyelvezetében sokkal inkább az esszékre emlékeztet. Viszont a szövegben annyira hangsúlyos Viktor és a narrátor különbsége, hogy arra lehet gyanakodni, Viktor a szerző egy alakváltozata lehet, és ezzel a szerző semmiképpen sem maradt a háttérben.

Metaregényként olvashatók össze a kurzívval szedett részek, melyek a regény írásának, a főszereplő formálásának nehézségeit taglalják, illetve azt a küzdelmet, ahogy a narrátor a világot igyekszik a műalkotás nyelvére lefordítani. Mintha a regénnyel együtt a regény keletkezéstörténetét is olvashatnánk. Olyan érzésünk lehet, mintha a regény a szemünk előtt írná saját magát. Ezt használja ki a mai irodalomelméleti irányzatokat kiválóan ismerő szerző, és szándékos önellentmondásba keveredik. Azt állítja, hogy bizarr az az elmélet, miszerint a regény írja önmagát, hiszen ő ezt saját kezűleg írja. Eltekint a kifejezés metaforikus értelmétől, és a szó szerintit cáfolja meg.

A szöveg posztmodern voltát erősítik továbbá az intertextusok (például József Attila), a különböző nyelvi regiszterek keverése (reklámok nyelve az archaizmusokkal), melyek között nincs értékkülönbség.

A regény alapproblémája a család, vagy annak hiánya. Két erdélyi magyar család történetébe nyerhetünk bepillantást. Szétköltözés, válás, összeköltözés jellemzi az életüket. Viktor és szerelme, Ani szülei sem egymással, sem egymás nélkül nem boldogok, képtelenek egy valódi, meleg családi fészket biztosítani gyermekeik számára. Szétforgácsolódott családok, az igazi emberi érzések hiánya nem alkalmas környezet a két fiatal szerelme számára. Mégis, hosszú éveken keresztül kitartanak egymás mellett, és bár kapcsolatuk egy időre elhidegül, de ezt leküzdve együtt maradnak.

Hiteles képet kapunk a mai emberi viszonyokról, mikor az emberek általában csak összetartoznak, de igazából már nem alkotnak családot, mert önzésük eltávolítja őket embertársaiktól. Ellenben rábukkanhatunk a vágyott ideális állapotra, ahol még a család is működőképes, és ez nem más, mint a falusi élet. Viktor is nehezen érez rá az ízére, de utána már erősen igényli az évenkénti ott-tartózkodást. Éppen nagymamájával lesz a legharmonikusabb a viszonya, és Bodri kutyához tud a legőszintébb lenni. De Viktor túl későn ismeri meg a rusztikus életmód szépségeit, így sosem lehet már belőle igazi falusi.

A vidéki idill ellenképe Viktor magyarországi cserediákoskodása. A meg nem értést, a mélységes űrt tapasztalja ember és ember között. A szerző túlzóan negatív képet fest az anyaországi létformáról, melyet felszínesnek, léhának, szűk látókörűnek állít be. Alig győz a zárójeles részekben magyarázkodni, de hasztalan. Ez a kritika (eltekintve attól, hogy mennyire igaz) szervetlen része a történetnek, a magyarországiak fölényeskedése, enyhe lenézése nem illik bele a mű problematikájába.

A regény metaforikus címét a narrátor totemnévnek tartja, mivel az igazit nem szabad kimondani. Ennek ellenére a szövegben számtalanszor megjelenik a szalma, a tánc vagy a szalmatánc mint valamilyen ködös jelkép. Ez is egy tudatos önellentmondás lenne? Egy ponton a szalmatánc az élet metaforájává válik, sőt maga a történet is egy utolsó szalmatánc.

A narrátor túlzottan sokat használja a pillangó és a cölöp jelképét is, ezáltal elhasználódnak, és jelentésük is szétfolyóvá válik.
A pillangó talán a művészi szabadságot, önállóságot jelképezheti, míg a cölöp egy ideális létállapotot jelenthet, melybe nagyon nehéz eljutni. Viktornak is csak néhányszor sikerült életében, mikor teljes összhangban élt önmagával és környezetével, és a cölöp összekötötte az eget és a földet. A cölöplét társ(ak)at feltételez, önmagában csak halálra ítélt karó az ember. Viktor a cölöplétet választja, de a baj az, hogy Ani látszólag nem követi a példáját. Vajon Viktor is ugyanolyan magányos karóvá válik, mint a többi szereplő? Jövője bizonytalan, mert Anival “eldöntötték, hogy nekik más-más irányba kell menni, de együtt”. Előbb önmagukat igyekszenek kiteljesíteni, utána – ha még nem váltak karóvá – jöhet a közös cölöpvárépítés.

Zsidó Ferenc kiválóan bánik a nyelvvel, színes, friss nyelvezetében megfér a bravúros eposzparódia, a szleng és az irodalmi szaknyelv is. Irodalmilag képzett, érett hangú, tudatos író, aki a posztmodern irodalmi tanok értője és hiteles alkalmazója. Érdekes, bátor és becsülni való kísérletet tesz arra, hogy olyan regényt írjon, mely nem regényszerű. Történetvezetése néhol döcögős, van, hogy vakvágányra téved. Kissé zavaró a túlzott jelképhasználat, melynek kulcsa gyakran rejtve marad a befogadó előtt. Hatásvadásznak, művészieskedő póznak lehet érezni azokat az ismételt jeleneteket, melyekben Viktor fejére három alkalommal különböző tárgyak esnek. Ezek a történések kétségtelenül egységet alkotnak egymással, de a történet megértése szempontjából szerintem fölöslegesek. Nem hiba, hogy a szöveg néhol elrugaszkodik a valóságtól, mint például Viktor repülése vagy többszöri megkettőződése. De néhol “elszalad a ló” a szerzővel, és olyan dzsungelt hoz létre a jelképekből, szimbolikus történésekből, melyből befogadó legyen a talpán, aki kiszabadul. Egy letisztult, visszafogottabb szimbólumrendszer alkalmazása sokat javítana a szövegen.

Visszatérve a kezdő idézethez, Zsidó Ferenc nem akar mindent elmondani a külvilágról, magáról meg pláne (hacsak nem Viktoron keresztül, amit gyanúsan sokat tagad), de az általa megteremtett szimbólumrendszeren keresztül túl sokat akar mondani, de csak keveset sikerül. Néhol tényleg szétszórtnak tűnik, bár nem jellemző módon. Nyelvi leleményei, játékai egy idő után fárasztóakká válnak, és a regényszerűség hiánya miatt néhol leül a történet.

Négy évtizedet ölel át Salamon Konrád monográfiája a népi mozgalom, vagy ahogyan gyakran írja, “a népi gondolat” történetét elemezve. Sőt, alkalmaz egy harmadik kategóriát is, hiszen könyve címében is benne van: “A harmadik út küzdelme”. Nem egyértelmű tehát még a téma – történészek között – legavatottabb ismerője számára sem: hogyan nevezze azt az írói-politikai irányzatot, amelyről egyre jobban látható, ahogyan haladunk előre a jövőbe, hogy az elmúlt évszázad leghatásosabb és legmaradandóbb magyar szellemi irányzata volt. Még akkor is, ha politikai erővé, főleg kormányzati tényezővé, sohasem tudott emelkedni, de talán nem is kívánták ezt kiformálói és követői. Magunk sem hisszük, hogy ismernénk a választ arra a kérdésre, hogyan is, milyen egyszavas megnevezéssel tudnánk kifejezni, amit ez a mozgalom vagy eszme valójában jelentett, ezért elégszünk meg recenziónk címében a könyv időhatárait kicövekelő két szimbolikus földrajzi név felvillantásával.

Az 1943. évi balatonszárszói konferencián már megmutatkozott az a megosztottság, ami a harmincas évek elején, derekán még egységesnek mondható mozgalom történetét a következő évtizedekben jellemezte. Ugyanazt, a legszegényebb és legmagyarabb néposztály, a falusi népesség felemelését egymástól eltérő politikai eszközökkel kívánják, vagy – finomabban szólva – látják lehetségesnek megvalósítani a népi írók és szociográfusok. A legtöbben mégis a saját párt szervezésében, politikai küzdelmében bíztak. A Nemzeti Parasztpárt azonban nem tudta betölteni sohasem azt a feladatot, amit neki szántak alapítói. Maga a mozgalom és különösen szellemi aurája sokkal szélesebb volt annál a befolyásnál, amit ez a – mondjuk ki bátran – “pártocska” valaha is el tudott érni. Valószínűleg éppen azért, mert szinte sohasem volt tisztázott a mozgalomban, milyen politikai irányzatot felvéve lehet a kitűzött, fő vonásaiban elfogadottan közös célt megvalósítani. A harmadik út lehetőségében sokan már kezdettől fogva kételkedtek. A Szárszón Erdei Ferenc által interpretált vélemény a szocializmus mellett tette le a garast. Mások már ekkor a polgári demokráciában látták a megoldást. Az ország szörnyű háborús pusztulása, majd a széttört, elavult politikai rezsim romjain meginduló újjáépítés sokáig azt az illúziót tette a népi körben általánossá, hogy lehetséges mégis valamiféle közbülső megoldás a baloldali diktatúra és a magántulajdon feltétlen tiszteletén alapuló kapitalista modernizáció között. Nem sok időnek kellett eltelnie, hogy a csalódás bekövetkezzék.

Salamon Konrád hét fejezetbe sűríti mondanivalóját. Felemelő és lesújtó korszakok váltogatták egymást 1944 és 1987 között a népi mozgalomban is. A legtöbb gondolata a szerzőnek a legrövidebb, 1944 és 1948 közötti korszakról van. Sok oka van ennek. Tényleg ekkoriban van a csúcson a mozgalom. Parlamenti képviselettel rendelkező pártja van, napi- és hetilap, valamint folyóirat áll a mozgalom képviselői rendelkezésére. Megvalósulni látszanak a háborús összeomlás előtt elképzelhetetlennek tűnő változások, például végrehajtják a radikális földreformot. A népi gondolat valóban politikai erővé vált, ahogyan a monográfia fejezetcíme is jelöli az 1944–45-ös, gyors és biztató jövővel kecsegtető újrakezdést. A szerző jól látja, hogy a mozgalom politikailag szélesebb körben fejtette ki hatását, mint a Parasztpárt. Különösen a paraszti-falusi eredetű ifjúság szervezetei rokonszenveztek nagy számban a népi gondolattal. Kimutatja az elemzés, hogy a Kisgazdapártban is erős volt az az irányzat, amelyik a földosztás végrehajtása után úgy látta, hogy a parasztegység megteremtése révén létrejöhet az a politikai erő, amelyik Magyarországból egy nemzeti agrárdemokráciát alakíthat. Olyan politikai formációt, amelyik a magyar történelemben először teszi lehetővé a lakosság többségét kitevő néposztály méltányos érdekérvényesítését, s úgy közelíti hazánkat a fejlett világhoz, hogy elkerülhetjük a szélsőséges pauperizációt az egyik oldalon és az igazságtalan tőke- és vagyonkoncentrációt a másikon. A mozgalom számos képviselője úgy látta azonban már ekkor, hogy ezt a célt legeredményesebben a szovjet típusú szocializmushoz hasonló, bár annál szervesebb, arányosabb formában lehet megvalósítani. A kommunisták köréből érkező szirénhangok egy idő után már nemcsak azokat csábították ebbe az irányba, akik az elmúlt rendszerben lettek a szocializmus hívei, hanem másokat is. Különösen feltűnő volt a fiatalabb nemzedékek védtelensége a kommunista demagógiával szemben.

A monográfia híven számol be arról a kezdetben talán szellemi, majd egyre konkrétabb formákat öltő párbajról, ami a népi mozgalom parasztsághoz, agrárdemokráciához hű képviselői és a kommunista ideológia bűvkörébe kerültek között kialakult. A kommunista előretörést nem lehetett törvényes eszközökkel, népmozgalommal, szellemi felvilágosítással, érveléssel megállítani, mert már 1946 tavaszán olyan erőszakos eszközökhöz nyúlt a kikényszerített koalíciót s annak baloldali blokkját domináló kommunista párt a megszálló szovjet tényezőkkel együttműködve, ami a tisztán látók számára nyilvánvalóvá tette, hogy ismét negatív irányba fordul az ország. Külön fejezet szól Küzdelem a magyar demokráciáért címmel erről a harcról, amelynek során először a Nemzeti Parasztpártban csaptak össze Kovács Imre, illetve Erdei Ferenc vezetésével azok, akik önálló magyar úton, s azok, akik a kommunistákhoz kötődve kívánták folytatni a politizálást. Veres Péter közreműködésével egyelőre elsimulni látszottak az ellentétek, azonban néhány hónap múlva, amikor a szélsőbaloldal a kezében tartott erőszakszervezet felhasználásával “összeesküvést” provokált és elkezdte felőrölni saját koalíciós partnereit, bekövetkezett a pártszakadás, ám Kovács Imrét csak kevesen követték. Mivel a mozgalom tagjainak többsége nem volt politikailag iskolázott, még az első, látványos politikai per sem nyitotta fel az írók, gondolkodók többségének a szemét. A jeles politológus és jogtudós, Bibó István, aki pedig már hozzákezdett a Valóságban, majd a Válaszban a legfontosabb kérdések elemzéséhez éppen úgy helyt adott Rákosiék vádaskodásainak, mint azok, akik ekkor már titkos kommunista párttagként bomlasztottak a mozgalomban. Kár, hogy Salamon Konrád nem használta fel Németh G. Béla elemzéseit, amelyekben a népi mozgalom legeredetibb ideológusát “megátalkodott jóhiszeműség”-ben, Veres Pétert pedig, igaz, egy későbbi, 1950-ben tett ukrajnai úti beszámolója miatt teljes behódolásban marasztalta el (N. G. B.: Emlékek, eszmék, emberek. A Magyar Írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó kiadása, Budapest, 1996). Ugyanis már a negyvenes évek végén lezajlott politikai küzdelmekben megmutatkozott a mozgalomban az irányzatok és a vélekedések eltérése mellett a jellemek különbözősége is.

Salamon Konrád nem mondja ki sehol sem, de művéből kiolvasható, hogy a népi mozgalomban voltak árulók, naiv behódolók és olyanok szép számmal, akik megérezvén, hogy veszedelmes idők következnek, csendben visszavonultak az írói munkába, s csak ott és annyit mutatkoztak, amennyit a láng őrzése vagy az elemi létfenntartás megkövetelt. Így lett Németh László műfordító és titkos drámaíró, Tamási Áron ifjúsági író és emlékiratain dolgozó múltba néző. Illyés Gyula csak a politikától vonult vissza, egyébként tette, amit lehetett. Hazafias drámát, filmforgatókönyvet írt, de soha egy sor engedményt nem tett a diktatúrának. A mozgalom csak kevés emigránst adott Nyugat-Európának és Amerikának. A nevesebbek közül csak Kovács Imre menekült el. Nem véletlen, hogy ő, hiszen ő volt a legpolitikusabb alkat, aki már 1946-ban felvette a Parlamentben a kesztyűt, és védte, ahol lehetett, a fogyó demokratikus értékeket. Pártjában kisebbségben maradt, de csak akkor lépett ki belőle, amikor Kovács Béla elhurcolásakor nyilvánvalóvá vált, hogy oda a szabadság Magyarországon. Nem volt hajlandó többé olyan pártban közreműködni, amelyik kormánytényező ilyen körülmények között.

Viszonylag rövid fejezete a műnek az, amelyik a Rákosi-diktatúra éveit idézi. Megismerkedhetünk Veres Péter Paraszti jövendje visszautasításával, a Válasz felszámolásának történetével, majd a két parasztpárt vazallussá süllyesztésével. Több népi író és gondolkodó kiszolgálta az ötvenes évek kommunista diktatúráját. Igaz, mikor lehetett, Nagy Imre irányzatához közeledtek, de mindig megtalálták a módját, hogy megindokolják, miért maradtak funkcióban akkor is, amikor felnevelő eszméiket kisöpörték a nyilvánosságból. Erdei Ferenc legalább protezsált, ha hozzá fordultak, ám Darvas József feledte, honnét jött. A mozgalom peremén elhelyezkedő Bognár József és Ortutay Gyula teljes behódolását majd 40 évig csak szomorúan konstatálhattuk. A könyv elemzései megerősítenek bennünket abban, hogy a szellemi képességek, teljesítmények és a jellem, ami nyilvánosságot vállaló személyek esetében a fölnevelő társadalmi osztályhoz való politikai hűséget jelenti elsősorban, két egymástól elváló, megkülönböztethető dolog.

Külön fejezet foglalkozik az 1956-os forradalommal, amikor néhány napra viszszaálltak az 1947-ben csalással és erőszakkal felszámolt politikai erőviszonyok, s újjáalakult a Parasztpárt Petőfi Párt néven. Jelentős szerepet játszott a népi mozgalom ezekben a hetekben, de az utóvédharcok során is, amelyek az irodalmi életben évekre elhúzódtak. A legfontosabb sajtóközlemények és elemzések a népi oldalon születtek. Így Bibó István kibontakozási javaslata, amely 9 börtönévet ért, Németh László publicisztikája, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének közlése. Ez a költemény a kommunista diktatúra elleni tiltakozás modellértékű darabja, s megérdemelten legismertebb alkotása lett. Tamási Áron elemzése, a Gond és hitvallás is a forradalmi eszmeiség népi oldalról létrehozott, örök értékű alkotása. A monográfia részletesen ismerteti a népi írókról fogalmazott kommunista párthatározat vitáját és sokatmondó visszhangtalanságát az írói körökben.

1956 után a magyar ellenzékiség, máshogyan gondolkodás, kontesztálás – nevezzük bárhogy – központi helye a Magyar Írószövetség lett. Közgyűlései mindig megpróbáltatást jelentettek Kádáréknak, mert a magyar írók – élükön az egyre nagyobb tekintélyt szerzett népi írókkal – ezután sohasem hódoltak be a politikai rezsimnek. Pedig az mindent megtett annak érdekében. Kiadókat üzemeltetett, életműkiadásokat finanszírozott, fenntartott egy sor folyóiratot, külföldi utakat szervezett. Igaz, hogy a műhelyek élére megkísérelt párthű szerkesztőket kinevezni, hogy kézben tartsák a mindig elégedetlenkedő írótársadalmat. Kétségtelen, hogy a megjelenés érdekében sokan öncenzúrázásra kényszerültek, vagy legmaradandóbb gondolataikat csak az asztalfióknak írták meg, de az irodalmi élet mégiscsak fennmaradt, és kiindulópontja lett a nyolcvanas években az ellenzéki mozgalmaknak. Salamon Konrád könyvének egyik maradandó értéke, hogy ezt a folyamatot meggyőzően ábrázolja, s rámutat, hogy – az úgynevezett demokratikus ellenzék mellett, amely önmagát és múltját kiválóan menedzseli – a társadalmi és politikai rendszerváltoztatáshoz vezető úton mindvégig ott voltak a népi mozgalom képviselői, akik az új nemzedékek alkotóival kiegészülve, felfrissülve komoly politikai erőt képviseltek. Helyesen mutat rá a szerző, hogy a mérföldkőnek számító lakiteleki konferencia nélkülük nem jöhetett volna létre.

Az már más kérdés – és egyben vitatható is –, hogy valóban harmadik utat próbáltak-e kijelölni a magyar társadalom számára. Jól tette Salamon Konrád, hogy ebben a kérdésben nem mélyült el jobban, mert nem ez volt vállalt feladata, s még nem is ért meg eléggé az idő arra, hogy a tudomány állást foglaljon ebben a kérdésben. Kétségtelen, hogy a “harmadik út” kifejezés divatja nem múlt el, de ez, ahogyan régebben, úgy ma sem jelenti feltétlenül a népiség megnyilatkozását. Ha ebbe az irányba tágította volna elemzéseit, akkor nyilván Borbándi Gyula és az ő nyomán Bibó István erre vonatkozó elemzéseit sem kerülhette volna meg.

2002-ben az Antológia Kiadónál jelent meg egy kétkötetes tankönyv, amely már címével és alcímével is új típusú és nagy hiányokat pótló taneszköz létrejöttét jelzi. A “Haza a magasban” Magyar nemzetismeret a külhoni magyar diákoknak két kötetét Alföldy Jenő, Bakos István, Hámori Péter és Kiss Gy. Csaba írta és szerkesztette.

A szerzők előszava szerint ez a “magyar nemzetismereti tankönyv – amely 2002-ben a hazai Oktatási Minisztérium pályázatán első díjat nyert – a nyugati világ országaiban szórványban élő nemzettársaink, a magyarul tudó és tanuló diákok és tanítóik számára készült. Az ő iskolai tanulmányaikat kiegészítő magyarságismereti alaptankönyvnek szánjuk e munkát.”

De nem csak ők használhatják sikerrel. Az előszó így végződik: “Az Illyés-centenárium évében – a költő szellemét idéző címmel – kiadott hiánypótló tankönyv jól használható a Kárpát-medencei magyar szórványok és a külföldi egyetemek magyar nyelvű oktatásában, valamint a hazai iskolákban is, mivel tartalmazza az alapfokú oktatási kerettanterv hon- és népismereti tananyaga »B« változatainak tantervi követelményeit.”

Igen. Önhibáján kívül, de tragikus mértékben csonkított nemzettudat-állapotából lábadozik a mintegy tizenötmilliós magyarság számos része az új évezredben, az Európába és az új világba visszaintegrálódás nem könnyű kihívásainak küszöbén.

“Nemzetünk nyolc évtizede vergődik Trianon és a párizsi kényszerbékék szorításában, s a történelmi Magyarország elcsatolt területein immár a negyedik nemzedék éli meg, hogy szertenéz, s nem leli honját a hazában. […]

A II. világháborút követő csapás 1947 februárjában Párizsban még súlyosabb volt, mint a trianoni, hiszen nemcsak maradék reményünket vették el az etnikai határokhoz közelítő békés határmódosítás érvényesítésére, hanem az ismét megcsonkított Magyarország még a függetlenségét is elvesztette. Az államot fél évszázadon át megszálló szovjet haderő és idegen szellemiségű zsarnoki rendszer uralta, ahol a magyar önismeret átprogramozása, a nemzettudat negligálása a hivatalos politika része volt. Még inkább szenvedték ezt a magyar nemzetellenes politikát a kettős megszállás alatt élő határon túliak, mivel a régi és újabb megszállóknak, a rossz döntéseket hozó nagyhatalmaknak, sőt a Moszkva által kézben tartott anyaországi politikusoknak is arra irányult minden erőfeszítésük, hogy a történelmi Magyarországnak és a Kárpát-medence hajdani egységének még az írmagját is kitöröljék az emlékezetből. A könyvkiadás állami monopolizálása és a cenzúrázás ennek jegyében történt.

Én itt hadd idézzek csak néhány részletet egy előadásomból, amit 1979-ben, az Anyanyelvi Konferencia debreceni pedagógus-továbbképző tanfolyamán tartottam. Huszonöt évig (1960–1985) tanítva egy amerikai hétvégi magyar iskolában, állandóan igyekeztem olyan tankönyveket találni, amelyeket esetleg a mi szórványkörülményeink között is hasznosíthatnánk. Kutatásaim néha szakszerű taneszközök helyett tankönyvnek álcázott, felháborító hazugságokat sulykoló propagandabrosúrákat eredményeztek, amelyeket a kommunista diktatúrák kötelező tananyagként taníttattak évről évre minden iskolájukban. Erről szól itt e néhány lehangoló idézet.

“…Az erdélyi magyar gyermekeknek ezt kell tanulniuk Hazánk története című tankönyvükből (Editura Didactica si Pedagogica, Bucuresti, 1968) arról, hogy milyenek voltak a magyar tanulók barbár bevándorló elődei, akik ellen az őslakos dákoktól származott román vajdák több száz évig próbálták védeni függetlenségüket: »A dákok a mi őseink. Erőteljes arcvonások, vitézség, szorgalom és tettvágy, becsület és harckészség jellemezte őket. Búzát, kölest, gyümölcsöt és szőlőt termesztettek. Nagy városokat építettek. A népvándorló barbárok íjjal vagy lándzsával a kezükben, csapatokba verődve indultak zsákmányt szerezni. Ha jobb, kifosztásra alkalmasabb területről hallottak hírt, továbbvonultak. Házakat nem építettek, hanem sátrakban húzódtak meg. Tehát jóval elmaradottabb életmódot folytattak, mint a dákó-románok.«

A csehszlovákiai magyar gyermekek szintén nem sok jót hallhatnak az iskolában elődeikről, akik az őslakos szlávokat ellenségként támadták meg, például a Honismeret a kilencéves alapiskolák 4. osztálya számára című tankönyv szerint. (Voitech Spendla és Anna Venzarová munkája, Slovenské pedagogické nakladatel’stvo, Bratislava, 1970.) A támadó magyarokról ezt tanítja a könyv: »A honfoglalás nagy esemény volt őseink életében. A nomád, állandóan vándorló nép véglegesen letelepedett. Az életmód megváltoztatásában igen nagy szerepe volt a már itt élő szlovákok hatásának. A szlávokkal nagy csatákat vívtak honfoglaló őseink, a letelepedés után viszont sokat tanultak tőlük. A Pribina és Svatopluk vezetése alatt álló szláv államok népe fejlettebb volt a támadó magyaroknál.«

Az 1956-os forradalomról ezt hazudja a budapesti Tankönyvkiadó Történelem az általános iskolák 8. osztálya számára című könyvének 1968-as kiadása: »A szocializmus építését egy időre megakasztotta az 1956. évi ellenforradalmi lázadás. Kitörésének több oka volt. A nyugati imperialista körök és a külföldre emigrált ellenforradalmárok állandóan uszítottak népünk, rendszerünk ellen. Ők készítették elő titkos hazai központok segítségével az ellenforradalmat. Nyugat felől fegyveres ellenforradalmárok rajzottak be hazánkba. Az ellenforradalmárok a népi demokrácia megdöntésére törekedtek. Gyilkolták a kommunistákat, a haladó gondolkodású embereket. Több ezer hazafit zártak börtönbe. Olyan volt a helyzet, mint Horthy fehérterrorja idején. A Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány öszszefogásra szólította fel az igazi hazafiakat. Segítséget kért a szovjet csapatoktól és felszámolta az ellenforradalmat.«”

Egy tankönyv – még ha kétkötetes is – természetesen nem nyújthat teljes magyar nemzetismeretet. Tudatában vannak ennek a szerzők is, ezért írják bevezetőjükben azt, hogy a tankönyv anyaga felhasználásának követendő “módszerét – az adott körülményeknek és a tanulók, tanulócsoportok tudásszintjének megfelelően a helyi pedagógusok dolgozzák ki. A szükséges munkafüzetek és segédletek – a tankönyvből tanító pedagógusok közreműködésével – a külhoni oktatási tapasztalatok és igények alapján készülhetnek el a szükséges változatokban.”

Vagyis a két kötet olyan magyarságismereti információk tárháza, amelyet világszerte használhatnak különböző korú és különböző magyar nyelvtudásszintű tanulók és oktatóik, akik számára nem mindenütt áll rendelkezésre gazdag könyvtár, példatár, szakmai szemelvénytár tanóráik anyagának összeállításához.

Az első kötet kétszáz oldala a Kárpát-medence földrajzi ismertetése és a magyarság szomszédainak bemutatása mellett – rövid magyar őstörténeti oldalak után – huszonnyolc tömör részben taglalja, magyarázza és gazdagon, színesen illusztrálja a magyar történelmet a honfoglalástól az 1848/49-es forradalom és szabadságharcig. A magyar nyelv története kilenc oldalas bemutatását a Magyar irodalom című fejezet követi a magyar népmeséktől és népdaloktól József Attiláig és Csoóri Sándorig (tizenegy költő, író). Az Anyaországi, határon túli és külhoni magyarok című tizenkét oldalas rész bemutatja a világ mintegy tizenöt milliós magyarsága nemzetrészeit. A Magyar művészet panteonja huszonnégy gazdagon illusztrált oldala különböző művészeti ágak kiváló magyar alkotásait és alkotóit idézi föl.

A második kötet első huszonkét oldala a magyar nemzetről, annak jelképeiről, ünnepeiről szól. E fejezetet bő képanyagú Földrajz, néprajz, honismeret című fejezet követi a Kárpát-medence magyarlakta tájegységeit bemutatva. Az első kötet történelmi fejezetét e második kötet folytatja, tizenhárom egységben taglalva az újkor történetét a kiegyezéstől a harmadik ezredfordulóig. Nyolc oldal magyar nyelvismeret után e kötetben folytatódik a magyar irodalom történeti bemutatása is: Janus Pannoniustól és Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig és Illyés Gyuláig.

Egy következő kiadásban a teljesebb magyar nemzetismeret érdekében elengedhetetlen lesz az irodalmi szemelvényanyagot a mai Magyarországon kívül élt és élő írók alkotásai néhány legfontosabbjával kiegészíteni (nevük mellett jelezve lakóhelyük nevét is) – jelenleg egyetlen ilyen szemelvényt tartalmaz e két kötet: Kányádi Sándor Nyergestető című versét (II. 76. old.).

Hiszen egy-egy tankönyv bizonyos mértékig modell is. Ha egy magyar gyermek úgy nő fel, hogy tankönyvei egyáltalán nem tartják számon ennek vagy annak az országnak a magyar irodalmát, akkor általános műveltsége is és magyarságismerete, nemzettudata is hiányos lesz. Akkor az ifjú és később a felnőtt könnyen arra a következtetésre juthat, hogy azt a magyar irodalmat talán nem is érdemes, nem is fontos számon tartani. Az Anyanyelvi Konferencia tankönyvei összeállításának sokéves tapasztalatai szerint a nem magyar többségű vidékeken működő szórványiskolák magyar tanulói számára azok a legsikeresebb tankönyvek, amelyeknek minden fejezete “mikrokozmosz”. Vagyis amelyik a világ sok országában élő magyarság teljes múltbéli és jelenkori kulturális kincsestárából tartalmaz szemelvényeket.

Külön fejezetet szentel e kötet a külhoni magyar diaszpórának (nyugati, tengerentúli és ázsiai magyarok), a magyarság oktatástörténetének és a XX. század híres külhoni magyar tudósainak (Magyar panteon, tizenkét oldal). A magyar nemzeti és a külföldi magyar intézmények címekkel is adatolt felsorolása zárja ezt a kettőszázhárom oldalas kötetet.

Gazdag, értékes, hasznos tartalom, olvasmányos, jól szerkesztett szövegek, művészien esztétikus reprodukciók, illusztrációk, fényképek teszik e két kötetet becses taneszközzé. A jövő tájékozottabb és szolidárisabb, emelkedettebb magyarságtudata érdekében csak azt kérhetjük a szerzőgárdától: folytassák az ígéretesen elkezdett munkát további, a teljes magyar kultúrából, irodalomból is bővített, kiegészített kiadásokkal és további ilyen tankönyvekkel, taneszközökkel!