Emlékezzék, maga bolond! Én szürkés ballonban, szőkén távoztam a repülőtérről. Maga borotvált volt, de ázottszagú; a haja frissen mosottan libegett, ahogy a sporttáskáját rángatta, de a dzsekijét alaposan átjárta az északi eső. Maga viselte a tengerről érkező felhők illatát. Nem néztem vissza, mert nem néztem vissza. Azért – igenis – láttam, hogy maga szembefordul a feladattal: odalép a pulthoz, az útlevelét nyújtja, idegesíti, hogy megint angolul szólnak magához, főleg idegesíti, hogy helytelenül, s leginkább, hogy maga zavarában képtelen csakazértis jól formált mondatokat alkotni. Igenis láttam, hogy maga nem ura a helyzetnek. Ráadásul visszanézett, maga vissza. Éreztem. Fájt. Egyébként ne szórakozzék velem! Tanulja meg, mikor lógathatja maga az orrát, s mikor én! Fújt a szél – hiszen emlékeznie kell –, és sötét volt, városi sötét. Férfiak jöttek szemben az utcán, és bámultak, engem. És egyik sem úgy, ahogyan maga szokott. Fájt. Maga meg repült Frankfurt fölött, tömte magába a sajtokat, a sonkát, mintha muszáj volna. Teázott! Szenvtelenül, elálló kisujjal – ezt már korábban megfigyeltem. Persze, mint ilyenkor általában, igyekezett mértéktartónak mutatkozni, nem fogadott el mindent, ami benne volt a jegy árában – alkoholt például nem vett magához. Vacsora után megpróbált Alice Walkert olvasni, de – haha! – eszébe jutottam én. Pedig nem volt közöm az olvasmányaihoz. Uram, néhány emléke itt maradt.

Láttam álmot. Nem szoktam. Abban az álomban az én nadrágomból, amely a vasalódeszkán simult éppen, egy lepke röppent elő. A nadrágot, még ha ez merész képzelgés is, azt hiszem, ön vasalta. Nem tudom. Most éppen semmit sem tudok. Illetve azt igen, hogy jó az olívabogyó meg a feta, amelyre ön a törököknél alkuszik, hogy jó mosolyogni a boltoson, aki az ön szőkeségét lesi, aki valahogy mégis meglát engem odakint állni egyik kezemben telirakott zacskókkal, a másikban táncoló esernyővel, s aki – jobb híján – mosolyogva kiint nekem; jó a valószínűtlenül gömbölyded, édes olasz szőlő, még a sör mellé is, ami képtelenség, ha ön teszi az asztalra; jó az üldögélés a csatornapart hideg lépcsőjén, ha ön kekszet dobál a kacsáknak; jó a szobában meggyűlt, kibírhatatlan dohányszag, jó a pillanatnyi pánik gyanús környékeken, jó a macskameleg. Egyébként, tudja meg, a repülőtéren, amikor ön azt mondta, ezt inkább nem nézi végig, s elsuhant, én visszafordultam, nem is egyszer: mindannyiszor fájt. Nem voltam ura a helyzetnek, csak adogattam az irataimat, és megpróbáltam kitalálni, pontosan hol járhat ön akkor. A gépen, a vacsora után, amely elterelte kissé a figyelmemet, megpróbáltam Alice Walkert olvasni, de eszembe jutott ön. Alice Walkert azóta sem tudok olvasni.

Uram, maga azt sem tudja, a ló merről rúg, merről harap. Egyáltalán sejti, milyen egyedül egy szobában a csikkeket számolgatni, amelyeket maga nyomkodott el akkurátusan néhány órával korábban? Sejti, milyen hirtelen felindulásból kiüríteni az összes hamutálat? Hogy milyen eltüntetni a maga nyomait, s közben ügyelni, hogy valami azért mégis maradjon?

Bár el tudnám magyarázni önnek, milyen egyedül kilépni a sürgő-forgó taxisok, buszsofőrök, rendőrök és kerekes bőröndöket vonszoló utasok közé. Mondjuk, Alice Walker kötetével a kezemben, ami tényleg nevetséges. Bár volna mondat megfogalmazni, hogy semmit sem így képzeltem el. A reptéri jelenetekben a férfiaknak kell ballonkabátot viselniük. A sötét, fenyegető bőrtáskával kezükben szükséges megállniuk egy pillanatra a terminál kavargásában, s próbálni megérezni, leselkedik-e rájuk valami veszély. Aztán muszáj cigarettára gyújtaniuk, lehetőleg Gitanes-ra, majd inteniük a taxisnak, aki természetesen a kocsira támaszkodva vár jó ideje, épp a kijáratnál, s ugrik, még a bőrtáskát is cipelné, ha a férfiak nem tudnák, ezt nem szabad hagyniuk. Bár volna mondat!

Magának könnyű. A férfiaknak mindig könnyebb. Magának elég, ha fölszáll a 3-as metróra, ha beül egy italra az Astoriába, ha átsétál a Tabánon, mert tudja, tudnia lehet, ezeket mi belaktuk, együtt. Én meg jövök-megyek itt, ügyelek a cikázó kerékpárosokra, összébb húzom a kabátomat, tűröm az idegen férfiak pillantását, és keresek, keresek, és nem mindig tudom, mit. Jó, emlékszem, hogy ott például megállt, kinyújtotta a karját, elvigyorodott (igen, maga vigyorogni szokott), és azt mondta: feka villamosvezetőnő, ezért már megérte; vagy hogy végignézett az üzletektől megrakott utcán, s elkerekedett szemmel azt kérdezte: ezeknél nincs hentes?; vagy hogy hirtelen átölelt engem az egyik hídnak nevezett átjárón, amelyet mindig fölhúznak, ha a csatornán odalent hajó érkezik, s amikor én a maga szemébe nevettem: romantikus naplemente az áradó folyó fölött?, maga azonnal rávágta: tessék, van minden, amit ígértem – sóhajok hídja (sóhajtson!), tovaúszó gondolák, hozzá északi fények. Pedig maga nem ígért semmit, én cipeltem magammal erre a helyre, pontosabban maga jött velem. És zuhogott az eső. Emlékszem. De a város tele olyan utcákkal, terekkel, ahol mi soha nem jártunk, amelyeknek mi a létezésére sem gondoltunk. Tudom például, hogy honnan jön a 12-es villamos, de nem tudom, hová megy. Azért ne higgye, hogy egyedül vagyok! Csak maga nélkül. Az épp elég.

Időnként fölkeresem azokat a helyeket, amelyeket mi együtt belaktunk. El sem képzelhetem, milyen egyedül ott, ahol tudni – mondjuk –, honnan jön a 12-es, de nem tudni, hová megy.

Megértettem, lehet egyedül lenni olyan városban is, amit együtt belaktunk. Elég egy önkéntelen mozdulat. Elég úgy ébrednem, hogy a kezem önt keresi; megállnom a sajtospult előtt; meglátnom egy szürkés női ballont vagy egy szőke frizurát föllibbenni; rábukkannom a fiókban az útlevelemre; egészen másért, de leírnom a 12-es számot; Észtországról szóló híreket olvasnom az újságban. Elég elővennem a söralátét-gyűjteményemet. Ön nélkül vagyok, és egyedül. Pedig vannak ismerősök.

Emlékezzék! Maga igen rossz bőrben volt, amikor ideérkezett velem. De jó fiúnak mutatkozott: eleget aludt, megfelelően táplálkozott, és – mindenekelőtt – szedte a vitaminokat. Amúgy maga hajlamos megrémíteni, mert képtelen vigyázni magára. Mintha jólesnék, hogy a Halál minduntalan ott sertepertél maga körül, hot dogot eszik, és teli szájjal beszél, beszél, hátha maga beadja a derekát. Ne legyen meggondolatlan! Hagyja, hadd beszéljen, ne figyeljen oda, társaloghat majd vele eleget! Húzzon vastagabb pulóvert, és ne tűrje tétlenül, hogy az eső átáztatja a dzsekijét! Ne akarja mindenáron viselni a felhők illatát! Megtiltom, hogy ne foglalkozzék eleget magával! A fenébe! Gondoljon rám is!

Gondoljon ön bolondnak! – járt itt a Halál. Azt mondta: igyál, barátom, még egy pohárral, mint régen! Mondtam neki: nem úgy, testvér!, alig hiszlek el, gyere színesben, mint a televíziós reklámok! Hunyorgott az átkozott, alulról nézett fölfelé, akár a hírolvasók meg a sportriporterek: és a művészet?, és a képzelet?, azzal mi van? Azonnal rávágtam: az élet szép, te miért nem vagy az? Még jó, hogy megsértődött. Mormogott: pöffeszkedsz itt, te majom!, jössz vagy sem? Azért nem sírtam el magam: ott volna a helyem, cimbora, de úgy esett, hogy emitt megbéklyózta a csuklómat egy szürkés ballonkabát ujja; ráadásul szőke hajfürtök verdesik annak a kabátnak a gallérját, ami képtelenség; na, ebből csinálj te alapítványt! Eloldalgott, persze hogy eloldalgott, ahogy szokott, mintha veszített volna a házi csocsóbajnokságon, de az iskola fölül még – láttam őt ellebegni – visszafordult, s rázta az ujját, hogy vigyázzak, lesz ez még így se. A hülyéje! Kiröhögöm őt, mert van ön. Van ön, nekem van, amíg – mondjuk! – söralátéteket gyűjt a kedvemért. Ha kérhetem: vigyázzon, vagy vigyáztasson magára!

Tudom, milyen lehet – például – egy vasárnapja. Maga nyilván nem ébred korán, későn sem, mint azelőtt, de azért alaposan meggondolja a dolgot. Jön-megy, tesz-vesz, teázik, szenvtelenül, elálló kisujjal, és egyfolytában hozzám beszél, még akkor is, ha nem, mint ahogy én is egyfolytában magához beszélek, még akkor is, ha nem. Ilyenkor a tekintete olyan, mint a kocsma elé kötött kutyáké. Nem borotválkozik; úgy érzi, ennyi jár, és megelégedéssel vizsgálgatja serkenő borostáját. Örül, amikor a mosógép a program végére ér, és röhög (bizony, maga röhögni is szokott), amikor megérzi – talán hallja is –, hogy egy emelettel följebb – s így föltehetően az összes emeleten – is épp akkor centrifugálnak. Egészen biztos, hogy sokat dohányzik. Szellőztet, majd megfagy, de azért szívja a cigarettákat, mintha muszáj volna. Ebédidőben büszkén melegíti saját főztjét. Elégedett. Délután még véletlenül sem olvas. Inkább írni próbál. Ha nem megy, a televízió távirányítójával játszadozik, és egyre dühösebb, mert nem megy az írás. Még véletlenül sem olvas. Este iszik. Kortyolgat, maga elé bambul, és megpróbálja kiszámolni, hány nap van még addig, amíg én megérkezem. Még véletlenül sem olvas. Inkább egyfolytában hozzám beszél, még akkor is, ha nem. Tényleg képtelen vigyázni magára.

Néha, bizonyos pillanatokban – legyen ez egy vasárnap délelőtt, amikor én csakazértsem borotválkozom, s ettől elégedetten mustrálgatom kiütköző borostámat a fürdőszobatükörben –, amikor önhöz beszélek, az a képtelen gondolat formálódik meg az agyamban, hogy van élet a Földön. Elég fölidéznem, ahogy ön hason fekve eszik. Meg hogy milyen különös, intim viszonyban áll ön a reggeli kávéval. És természetesen az olívával, a fetával is, amelyre a törököknél alkuszik. Igen, sejtem, valaminek lennie kell, mert ön pontosan tudja, hogyan kell kekszet dobálni a csatornán úszó kacsáknak. Emlékszik? Előbb két-három madár verdesett, hápogott ott ön körül, de néhány perccel később már tucatjával követelték, amiről úgy gondolták, nekik jár. Valaminek lennie kell, mert ön jól tudja, mely pillanatban kell az északi naplemente kulisszája elé állnia, éppen úgy, hogy én az ön sziluettjébe is belészerethessek. Lennie kell valaminek, mert ön tudja, hogyan fontos szőkének lennie egy reptéri búcsúzáskor. Már csak néhány hét.

Próbálja majd elviselni a legnehezebbet: hogy megérkezem! Készüljön föl! Szeretném, ha fegyelmezetten viselkednék, de úgy, hogy én tudjam, nehezére esik az önfegyelem. Ne hozzon semmit – elég lesz cipelni a csomagjaimat. A leghelyesebb az volna, ha korábban érkeznék, egy ideig tanácstalanul tanulmányozná a kiírt menetrendet, s aztán ugyanilyen tanácstalanul állna meg ott, ahol a legtöbben várakoznak. Tartson magánál olvasnivalót, de legyen képtelen olvasni! Fészkelődjék, helyezkedjék, törekedjék arra, hogy a legjobb helyen álljon! Igyekezzék mindent úgy intézni, hogy amint kilépek a folyosóból, azonnal meglásson engem, s én is könnyen észrevegyem magát! Várjon! Nyugtalanul vegye tudomásul, hogy a járat késik! Várjon türelmetlenül! Az óráját nem nézegetheti, mert azt maga nem hord, de vethet kétségbeesett pillantásokat az elektronikus kijelzőkre, figyelheti a minduntalan hömpölygő tömeget, és utálhatja azokat, akik magával együtt várnak, mert lökdösődnek, mert gyakorta combon taszajtják magát a táskájukkal, mert képtelenek higgadtan viselkedni. Amikor kilépek a folyosóból, azonnal lásson meg engem, és győződjék meg arról, hogy én is észrevettem! Jöjjön zavarba, izgassa föl magát – mindezt egyszerre! Próbáljon áttörni a tömegen! Végül, nagy nehezen, érjen oda! Legyen továbbra is zavart, köszönjön kisfiúsan elpirulva, de tartózkodóan, már-már ridegen! Ezzel engem bosszantson föl! Szerencsétlenkedjék a csomagjaimmal, de azért cipeljen derekasan! Cipekedés közben vigyorogjon idétlenül, ahogyan szokott, és sanda oldalpillantásaival keresse a tekintetemet! Vegye észre, hogy megtalálta! Süssön el két rossz poént! Ne bánja, hogy csak udvariasan mosolygok: fáradt leszek és bosszús a maga viselkedése miatt. Mielőtt kilépnénk az üvegajtón, hirtelen csapja le a csomagjaimat! Parancsoljon rám! Ezt mondja: tedd le azokat, és gyere ide! De ne várjon, előzzön meg, maga lépjen oda hozzám! Segítsen megszabadulnom a táskáktól és egyebektől! Nagyon szorosan öleljen át! Eszébe ne jusson elengedni! Érezze meg, hogy alig bírtam maga nélkül! Vigyen haza! Fáradt leszek. De nyugodt, nagyon nyugodt.

Ballonkabátban mennék, ha nem volna hideg. Nyugalommal eregetném a füstöt a bejárat előtt, és csak az utolsó pillanatban lépnék be, éppen akkor, amikor ön előbukkanna a folyosóból. Energikusan állnék ön elé, határozott mozdulatokkal átvenném a csomagjait, mindet a műmárvány padlóra helyezném, és elegánsan, nagyon finoman eligazítanám egy rakoncátlan hajtincsét. Gyönyörködnék a szőkeségében. Homlokon csókolnám önt. Aztán fölemelném a csomagjait, és azt mondanám: menjünk! Ön nem ellenkeznék. A taxiban jólesnék nekem, hogy ön a vállamra hajtaná a fejét. Átkarolnám önt. Csend volna, még a taxist sem hagynánk beszélni. Egyébként – úgy tudom – hideg lesz. Felelőtlenség volna ballonkabátban cigarettáznom sofőrökkel, rendőrökkel és kerekes bőröndöket vonszoló utasokkal a hátam mögött. Gondolja meg! Még ápolnia kéne! Főzhetné a teákat, adagolhatná a vitaminokat, és ellenőrizhetné, helyesen táplálkozom és eleget alszom-e. Már ha volna rá ideje s kedve hozzá. A tömegben várok önre. Azonnal meg akarom látni, amint kilép a folyosóból, és akarom, hogy ön is könnyen észrevegyen. Elveszem a csomagjait, cipelem mindet szó nélkül, és cipekedés közben sanda oldalpillantásokkal keresem majd az ön tekintetét. Szeretném úgy érezni, hogy megtaláltam. Közben szőkeségében gyönyörködöm. Tudni fogom, fáradt, és azt is, hogy bosszús, mert ridegnek érez. De mielőtt még az üvegajtóhoz érnénk, még a várócsarnokban, valami nyugodtabb szegletben a földre eresztem a táskákat meg az egyebeket, és azt mondom majd: tedd le azokat, és gyere ide! Persze segítek önnek megszabadulnia terheitől. Át fogom ölelni, nagyon szorosan. Eszembe sem jut majd elengedni. Reménykedni fogok, hogy érzi majd, alig bírtam ön nélkül. Hazaviszem. Nehezen türtőztetem majd magam. Mindenesetre: ott leszek. Ott leszek.

“Mi a fene az a történetmondás? Mi a fene az a történet? Miért kell elmondani? […] Mi is vagyunk mi, ha nincs történet? Vagyunk-e történet nélkül? Mi van egyáltalán? Mi vagyunk-e egyáltalán? Akkor most legyen-e történet?” Ekképpen sorjáznak az író reflexív kérdései bemutatkozó kötetében, a Fitriában (Fekete Zongora, 2001). Emlékezzünk csak Ludwig Wittgenstein tételére: ha egy kérdést fel lehet tenni, akkor azt meg is lehet válaszolni, ugyanis értelmetlen kérdések nem létezhetnek. (E témáról a későbbiekben még szó lesz!) Tehát remélhetjük-e, hogy választ kapunk a fenti feltevésekre a könyvből? Ha elfogadjuk a wittgensteini tételt, teljesen felesleges a bizonytalankodás. Hát, lássuk…

Tehát, lássuk! Az ám, de kinek is szólnak ezek az elvont, természetükre nézve retorikusnak látszó kérdések? Az olvasónak? Netán magának szegezi-e őket az író, vagy az egyik szereplő morfondírozásai ezek? S a legfontosabb kérdésekről van-e szó vajon, ami a művet illeti, vagy ez csak egy továbbgondolandó kiindulópont? Egy értekező munkában azonban előbb-utóbb el kell kezdeni állító mondatokat is írni, ezért meg kell próbálni aktívan kivenni a részünket a jelentésadás tevékenységében: lépésről lépésre haladva, analitikusan felgombolyítva az értelemkeresés alaposan összegubancolódott fonalát. Az első megállapítás kézenfekvő: szerteágazó, labirintusszerűen összetett írás a Fitria. A bonyolult összefüggéseket produkáló szövegrészek fokozatosan tömörülnek nagyobb egységekbe. Számtalanszor előforduló síkváltások, a cselekményvezetésben megmutatkozó előre- és visszautalások, a kiszámíthatatlanul, de biztosan bekövetkező megszakítások, a töredékesség benyomását adó mozaikos szövegszervezés megakadályozzák az önfeledt belefeledkezést a műbe. Az olvasó értelemkereső szándéka fokozottan igénybe van véve. Az enigmatikusság, a rejtélyesség, az elrejtettség szorosan hozzátartozik a kötet karakteréhez.

A kihámozható összefoglaló tartalmi ismertetés némileg közelebb vihet az idegenség feloldásához. Röviden: egy “Budapest nevű városban” a szociális munkásként dolgozó “segítő” gondoskodni akar Luigiról, a fiatal hajléktalan és munkanélküli fiúról. Míg munkáját végzi, válságba kerül párkapcsolata. Az elválás és egymásra találás duettjében a magánéleti, illetve a “közéleti” oldal éppen ellenkező irányú és tartalmú mozgásképet rajzol. A segítő szándék eleinte sikeres: a fiú munkába áll, és beköltözik a fedelet nyújtó közösségi szállásra. Márta, a barátnő időközben faképnél hagyja a “segítőt”, megvonva tőle, amire az vágyik, azaz saját személyét. Aztán fordulatot vesznek az események. Luigit csúnyán becsapják és kisemmizik a munkahelyén, ahonnan elégtételt véve távozik, majd visszatér korábbi megszokott világába: ágrólszakadt barátaihoz, a kocsmák asztalaihoz, az utca aszfaltjára. Márta és a “segítő” azonban ismét összeköltöznek, és igazi happy endként házasság lesz a dolog vége. Létezik viszont egy tragikus befejezés is, a segítő szándék teljes kudarca: Luigi halála. Utcai leszámolás áldozata lesz. Az a bérgyilkos végez vele, akit balszerencséjére meglopott, éppen akkor, amikor az egy üzleti ügyet – az egyik fél megbízásából – robbantással – a másik fél elpusztításával – oldott meg. Csakhogy mindez – ami a tartalmat illeti – nem ilyen egyszerű! Az imént vázoltak csupán a történet ok-okozati összefüggésekbe állítható, követhető egymásra következések láncolatát megvalósító, kezdeti és végpontok közé szorítható szintje. A könyvben fellelhetők különböző betéttörténetek, intermezzók (sőt, az intermezzók intermezzói) is. S hogy tovább bonyolítsuk: egy értelmezői és szövegstrukturálási analógiát, illetve mintát nyújtó bibliai vendégszöveg mellett megtalálhatóak a már felemlegetett retorikus természetű kérdéshalmazok is. Az így körvonalazott horizontális bemutatás után vizsgáljuk meg a szövegegységek vertikális kiterjedését is!

A szöveg hat szintje látszik alkalmasnak a megbízható körülhatárolhatóságra. Ez a hat szint az elvontsági fokozatot mérő elképzelt színskálán a metaszöveg áttetsző kékjétől a könnyen beazonosítható tapasztalati világ piszkosszürkéjéig rajzol ívet, illetve bomlik elemeire. Mint talán ebből a kijelentésből már kiderült, a Fitria a történetalkotás és metatörténet-írás együttesét valósítja meg. Azok a bizonyos visszatérő, a történetszemlélet alapvető gondjait megfogalmazó kérdések képviselik a legabsztraktabb szintet. Az egyes példázatszerű mesék vagy változatos kisepikai formák kurta-furcsa epizódjai már megszilárdultabb formát öltenek. (Idetartoznak a “segítő” naplójának részlete mellett az álomleírások is.) Jézus evangéliumi története a vakkal olyan poétikai és szemantikai alapja a kötetnek, amely mintegy hidat képez a referenciális vonatkozásokkal felruházható kétszálú cselekményhez, illetve intermezzókhoz. A heterogén összetevők széttartó irányát összeterelni nyilvánvalóan a kompozíció hivatott. A kérdés ezek után már az, hogy a szerkezeti konstrukció vajon egy közös jelentés irányába tereli-e a merészen indázó szemantikai síkokat, avagy a metaszint felvetései elbizonytalanítják, esetleg lehetetlenné teszik ezt a várakozást.

Nem véletlen a problémafelvetés, hiszen a narrációs technika kettős látószögű. Ahogyan az ember mindennapi beszédében megalkotott mondatai esetében, úgy az író az általa létrehozott szövegben a behelyettesíthetőség, a variáció lehetőségét kihasználó kiválasztás, illetve a mellérendeltséget és érintkezést mutató elrendezés elvei mentén szervezi meg kijelentéseit. Kerékgyártó Györgynél – amint azt már érzékeltettük – igen nagy a szöveg váratlansági potenciálja. Nemcsak a szerkezeti elemeknél megfigyelhető váltások, megakasztások, a többszörös rétegzettség miatt állapítható meg ez a sajátosság, hanem a variatív narrációs mintákat követő elbeszélés, valamint a jelentéstulajdonítás nehezen stabilizálhatósága is erősíti ezt a poétikai tulajdonságot. Ezeken a vizsgálati kategóriákon belül felsorolható például az írói nyelvhasználat többszólamúsága. Széles regisztereken játszik a kifejezés a szleng, a képi kifejezések, a nyelvi ötletek, aranyköpések, szólások – érdemes ízelítőt adni belőle: “Kokó vállaljon ellene öt menetet”, “a fehérvári részeg bakter váltson alá” –, a választékosság és a játékosság kevert felhasználásával. Találkozhatunk a stíluskeveredés stilisztikai eszközével: a verbális megformálás gyakran ironikus-humoros, máskor egészen más: költői, régies vagy egyenesen patetikusnak mondható. Ugyancsak itt vehető számba az elbeszélő személyének (többes szám első személy, illetve egyes szám harmadik személy), pozíciójának (kérdező, mesélő vagy idéző) és aspektusának váltogatása (ugyanaz a jelenet más-más látószögből elmondva). Az író gondoskodik viszont a szövegfelépítmény állandóságáról is. Ebben a vonatkozásban kap igazán egyéni színt a kerékgyártói próza. Jellegzetesek a szövegtestben az ismétlések, a visszaköszönő leíró-ábrázoló formulák. Nevezhetnénk őket akár toposzoknak vagy állandósult kódoknak is. A jobb megértés kedvéért álljon itt néhány példa! A “Budapest nevű város” rendszeresen félig rohadt retek-, megsavanyodott tej-, tévedésből kiloccsantott almabor-, száj- és hónaljszagú; Luigi mentora, az Öreg állandósult tulajdonsága az ördögi rafinéria; kidőlt-bedőlt reggelek váltják egymást; az idő gyakran csak fecskeszárny-suhintásnyi stb. Állandósító, koherenciát teremtő eszköz a feltevések, a sejtések azonnali alátámasztása – “…sejteni lehetett, gonoszakat kérdez majd. És gonoszakat kérdezett” –; illetve a mondatszerkezeten belüli evidenciateremtés: “Ellenkezett Luigi, nem hagyta magát, mert ellenkezni akart és nem hagyni magát”, valamint a motivikus összecsengések és cselekménybeli párhuzamok. Segítséget jelentenek ebben a vonatkozásban a mesének és a parabolikus, tanulságot hordozó történeteknek konvencionális formai és szemléleti szövegszervező mintái.

A példázat és a mese – mint a történet “ősformái” – befolyásolhatják leginkább az olvasói interpretációt. A bibliai vendégszöveg elvonatkoztatja, általánosítja a lehetséges jelentéseket. Megerősíti ezt a vonást a keleti filozófiák tudásmegosztó módszerére emlékeztető talányos példázatok szerepeltetése. Annyi nyilvánvalónak látszik, hogy szemantikai síkon is kettősségről beszélhetünk. Létezik egy a tapasztalati valósághoz tapadó referenciális és egy absztrakt vetület. Jézus és a segítő alakjának profán párhuzama nagy segítséget jelent abban, hogy egymáshoz közelíthessük ezeket. A Budapest nevű város megkésett figyelmeztetése című betéttörténetben (amelynek az elsődleges jelentés szintjén vajmi kevés köze van a címben felvillantott témához) az egyik szereplő, éppen Jézus, azt mondja: “…egy a világ. Húzz ki egy szalmaszálat, megrogy a kazal”. Arra a következtetésre kell hát jutnunk, hogy az alkotói szándék fókuszálni szeretné a rendezetlennek és szétszórtnak látszó szemantikai erővonalakat. A referenciális vetületben egy megőrült, zavarodott, kaotikus, nyugtalan, erőszakos és fenyegető várost ismerünk meg, esendő és hétköznapi alakokkal. A betéttörténet fura és fantáziadús alakjai is ismerős körülmények között élik át abszurd kis történeteiket. A beszélő nevek (például Körzethy felügyelő mint a rejtélyek után szimatoló nyomozó allegorikus alakja), a valóságosnak tetsző, ám a mesei szituációkat leképező miliő, a határok, a valóságsíkok álombéli feloldása, ezzel a realitás mibenlétének elbizonytalanítása túlmutatnak valamiféle szűken értelmezett realizmusigényen. Vegyük még mindehhez hozzá a kötet középponti egzisztenciális gondját: az apa-fiú viszonyt. A “segítő” elveszítette édesapját, árvaságát, egyedülmaradottságát fájlalja. Természetesen a jézusi analógia megengedi a felvetés kitágítását, hogy az apa elvesztésében az Atya, az értelemadó eredet- és célképzet elvesztését is beleértsük, annál is inkább, mivel a kötet a következő meglepő kijelentéssel indul: “Ebben mindannyian egyetértettünk: olyan hülye halál, amilyen apánkat (férjünket) elragadta, nincs is. Amúgy kiábrándító volt, hogy ő maga el sem jött a temetésre.” A bizonytalanság tehát általános, feltételezhető, hogy a halál most metaforikus értelmet kap. A fiúság állapotához a keresztény felfogásban hozzátartozik a bűnösség hordozásának terhe is. Egyetemes emberi gondról van szó: “…nem véletlen: eltűnnek az apák, meghalnak, és az ő eltűnésük, meghalásuk – mintha csak egy apáról volna szó – egymáshoz vezérli és összekovácsolja az apa nélkül maradottakat, baráttá, testvérré teszi őket”. A megtisztulás gondja összefonódik a történetek örökölhetőségének és elmondhatóságának, vagyis a kezdet és a vég (akár narratív problémaként, akár lételméleti gondként értve) megfoghatatlanságának kérdéskörével. (A kötet mottójául választott Gombrowicz-idézet – “elsőrendűséggel ruházzam fel alárendelt »fiú« szavunkat, hogy minden hivatalos oltárhoz még egyet odaépítsek” – alátámasztja ezt az értelmezői feltevést.)

Az ember megsegíthetőségéről, ha úgy tetszik, “megválthatóságáról” szól ez a könyv. A feladat kilátástalanul nehéz, mert azt olvashatjuk a műben, hogy “aki az ajándékra, a segítségre szorul, maga sem tudja, mi is az igazi ajándék, az igazi segítség”, továbbá azt is, hogy “az ember alapvetően nem gyáva, nem is gonosz, hanem eszeveszett hülye, mert nem képes kinyújtani a kezét azért, amit tálcán kínálnak elő”. Nos, amit legtöbbször kínálnak a könyvben (ha nem is feltétlenül tálcán), az a töltött káposzta. Az evés vándormotívum a történetek láncolatában. Aligha meglepő már, hogy jelentése szintén többrétegű. Az éhség – amint az kiderül egy tanulságos kis mesében – a vágy allegorikus képe. Az éhség csillapítása a kérdések megoldására törő akaratot is jelenti. (Nem véletlenül mondja az álombeli nagyanya a “rejtvényeit” folytonosan orvul megfejtő nagyapának: “Ha még egyszer megfejted a rejtvényemet, te nem eszel.”) Mielőtt azonban végre fellélegezhetnénk, hál’ istennek a végére jártunk a talányok megoldásának, természetesen újabb problémába, ezúttal a megfejtés paradoxonába ütközünk. Kerékgyártó György írása azt üzeni nekünk, hogy nem a történeten kívül kell valamit megértenünk, ellenkezőleg, a lényeg a történet maga. Jelentését önmagában hordozza, ahogyan a jézusi küldetés “megfejtése” végső soron maga Jézus, az ő személyében megtestesülő megváltás. A létezés történeteken keresztül hozzáférhető a számunkra, kérdéseink is csak általuk lehetnek. S hogy az eredet és vég kérdése nem kapunk megnyugtató választ? Az író hőse, a segítő sem érti, hogy miért a lányok és általuk a család lehet az apa- (Atya-) pótlék (a kötet címe a filius és a patria szavak ötvözetéből született! [a forrás: Gombrowicz]), miközben úgy áll a helyzet, hogy nők nélkül nem lehet élni, viszont elviselni is roppant nehéz őket, ezért is szenvedéssel teli az élet. S mintha minden kezdődne újból és újból elölről. Ahogyan az sem érthető (az elbeszélő sem érti), miért olyan brutálisan zárul Luigi mesés kalandja. Mégsem boldog minden mese vége? Már a mesében sem kerek a világ? Szpöj, ez a kötet utolsó szava, a nem értés kifejezése. De hová fellebbezzünk, kitől érdeklődjünk? A szerző talált egy idevágó bölcsességet Pettyéni Borbély Márton 1683–1701 között keletkezett Orvosló könyvében. Álljon ez most itt ideiglenes zárásnak: “Maga ő Fölsége rendelte az eszközöket”. Értsünk hát egyelőre ennyiből!

Ha a fentiekben bizonyos absztrakt vonatkozásokról beszéltünk, akkor fokozottan meg kell tennünk ezt a 2003-ban napvilágot látott második kötet, a Tengerpart szélirányban kapcsán. Az elméleti felvetések, a nehezen követhető áttételek és a zavarba ejtő elvonatkoztatások olyan mennyiségével szembesülhetünk, amely alaposan próbára teszi az irodalommal kapcsolatos előfeltevéseinket és elvárásainkat. Kétségkívül szépprózáról van szó, mely eleget tesz az elbeszélés, a történetmondás alapkövetelményének, azonban szinte minden részletében értelmezési gondot okoz, mivel – hogy csak a legszembetűnőbb körülményt említsük – messzire elkerüli a kauzalitást, illetve fittyet hány a cselekmény lineáris idővezetését igénylő esetleges elvárásnak. Sőt, még abban sem lehet bizonyos az olvasó, hogy pontosan miről szól az a szöveg, melyet figyelmével kitüntetett. Mivel Kerékgyártó György második könyve a hagyományos prózapoétikai fogalmakkal csak részben magyarázható, ezért a szövegalkotás módjának áttekintő leírása talán célravezetőbb lehet.

Amennyiben a szöveg fenomenológiájába mélyedünk, mindenekelőtt a Fitriához való kapcsolódást kell kiemelnünk. Az első kötet kérdései ezúttal is folytatódnak. “Enyém-e bármely történet, ha már elmondtam?” “Szólhatok-e másról, mint magamról, amikor történetet mondok?” “Kívánhat-e szólni egy történet másról, mint önmagáról?” Fejvakarva szembesülhetünk ezekkel a teoretikus gondokkal, annál is inkább mivel a korábbi – a könnyebbség kedvéért ezúttal nevezzük így – regénynek a hasonló felvetései, dacára a jelentésegyesítő szándéknak, kimerítően nem tisztázódtak. Most azonban mintha nem tágítana az író a megjelölt felvetésektől, s az a benyomásunk támadhat, hogy konokul a végükre akar járni. Ennek érdekében megalkot egy olyan szövegegyüttest, amely a reflexivitás és az önmagába irányultság különösen összetett és bonyolult hálózatát tárja fel a szemlélő előtt. A szöveg a folytatás és megszakítás láncolatára fűződik fel. Most is életbe lép a kerékgyártói meghatározatlansági tényező: a hely, az idő, a környezet, a szereplők, az események mind-mind plasztikusak, könnyen és szabadon alakíthatóak. Az elbeszélés menete körkörös alakzatokat ír le: az egyes részletek ismétlődnek, mondhatni, keringenek a szövegtérben. A metszetek rendszeresen “visszahullanak” egy előzetes pozícióba. A szöveg “építőkövei” folytonosan újrarakódnak, ezért rögzített állapotú szövegrészleteket és vándormotívumokat vehetünk észre. Szembeszökő a szöveg extenzív terjeszkedése: azonos szerepű mondatrészek halmozódnak, és a mondatszekvenciák kifejtése terjengőssé válik. A beszédszituációk tetszőleges számú reprodukciója, az állandósult beszédalakzatok sokszorozása időnként szinte az elviselhetetlenségig fokozódik. Általánosítva, a ciklikus ismétlődés kompozíciós elvét emelhetjük ki, amely megoldás a “honnan-hová?” típusú, illetve meghatározott időtartamtól konkrét időpontig terjedő intervallumokat tételező lineáris ok-okozati tér-, idő- és logikai szerkezeteket szorítja háttérbe, amiből az következik, hogy “nincs is itt és ott, és nincs azóta és addig, az egész tehát csak szemlélet kérdése”. A mű időfelfogása ennek megfelelően állapotszerűségben gondolkodik, a szerkezet, illetve azon belül a – meglehetősen homogén, mégis szinte összerakhatatlan – cselekménymozaik nem irányul valami látható vagy racionálisan megragadható cél felé. Sokkal inkább igaz, mint azt már korábban láthattuk, hogy a konstrukció önmagában találja meg értelmét. Ez a megállapítás kulcsfontosságú a lehetséges értelemadás tekintetében, ezért még vissza fogunk térni rá!

Miként válhat az írásban a paradoxon szemléletirányító szerepűvé? Úgy, hogy az író komolyan veszi a viszonyfogalmakat! Az elbeszélés folyamatában megvalósuló bemutatás, a magyarázat, a definiálás logikai fogalompárokra van visszavezetve abból a megfontolásból vezérelve, hogy fogalmaink jelentése csak melléjük rendelhető ellentétes értelmű párjukkal, illetve önmaguk hiányával együtt érthető meg. Azaz az állításnak mindig magában kell foglalnia a tagadást is – pontosabban: folytonosan utalnia, emlékeztetnie kell rá –, és mindez megfordítva is igaz. Sajátos tükrözésről van szó, amikor minden a maga viszonypárjában vagy ellentétében válik nyilvánvalóvá – ha erről beszélni lehet egyáltalán… Gyakran ütközhetünk egymást kizáró állításokba olvasás közben. Szemléltessük ezt két példával: “arra ébredt, hogy elaludt”; “állok a semmiben vagy a mindenben”. Az ellentétes minőségek összekapcsolása azért is indokolható, mivel a narráció alaphelyzete a keresés állapota. Csakhogy ezúttal a keresett tárgy mibenléte nemhogy kérdéses, de egyenesen ismeretlen! “Egyre elviselhetetlenebbül vágyakoztam azután, ami nekem tetszik, ami kell nekem, ami az enyém” – ennyi tudható róla. Tehát a kutatás az elbeszélő előtt rejtve levő dolog vagy minőség felé irányul. A paradoxonokba foglalt állítások a keresés módszerét képviselik. Ennek is “köszönhető”, hogy a beszédaktust fokozottan általánosítónak és elvontnak érezhetjük, s hogy az analógiák, az allegorikus ábrázolások, a képes kifejezések mindig valami mögöttes lényegire, a szövegfelépítmény hátterében “meghúzódó” fundamentumra utalnak. Érzésünket támogatja a kötetből vett megerősítés: “a válasz előbb él, mint a kérdés, a kérdés tehát csak út a válaszhoz, de ha a válasz maga jön elétek, minek az utat keresnetek?”

A dualitás a beszéd alaphelyzetében is megfigyelhető. A szöveg a kettős párbeszéd struktúráját nyújtja. Az alapszólam az egyes szám első személy és a többes szám első személy közötti kérdés-felelet viszony. Olyan kvízjáték ez, amely sohasem jut el a konkrét válaszokig. A retorikai fogás lényege abban áll, hogy a hallgatóság közbevetései, értetlenkedő reagálásai: “Nem értünk téged”, a vágy fókuszában álló meghatározatlan tárgy felé haladó tapogatózás útján kísérik végig a megnyilatkozót – akinek magatartása a következő mondatokban foglalható össze: “Én egy történetet mondok el nektek. A többi a ti dolgotok. S persze a történeté” –, illetve hősét, a harmadik személyben láttatott keresőt. Ez a vándorút leginkább bolyongásnak nevezhető, folytonos eltévedésnek, egy bizonytalan középpont körüli forgásnak. Vagyis válaszra vár a felvetés: mi ez, nyilvános gyónás, belső monológ, esetleg példázatok általi bevezetés egy bölcseleti rendszerbe? A beszélő (a megszólaló alanyiság, az én) és a többiek (mások) diskurzusa mellett az egymást követő történetek diskurzusáról is beszélhetünk. Amikor megállapítjuk, hogy a kettős párbeszédszerkezet egyes szintjei is dialógusban állnak egymással – betöltve ezáltal az összekapcsoló, valamint a korlátozottan érvényesülő értelmező funkciót –, szükséges leszögezni azt is, hogy a történetek a jelentésbeli rögzítések helyén állnak, helyettesítő szerepűek. Az egyes teoretikus kérdésekre adandó válaszokat képviselik a maguk önreflexív módján. Felmerül ezen a ponton egy újabb kérdés: vajon miként tekintsünk a szöveg számos síkot magában foglaló terére? Azon az evidencián túllépve, hogy nyilvánvalóan nyelvi térrel van dolgunk, még nem tisztáztuk: esetleg egy logikai vagy inkább egy pszichikus természetű horizonton ragadhatók-e meg a szöveg relatívan körvonalazható jelentésvonatkozásai.

A logikai-filozófiai indíttatást támasztja alá a szöveg bölcseleti igénye. Szentenciaszerű, tanítójellegű fogalmazásmódra ismerhetünk rá a példamesékben és parabolákban. Ahogyan a Fitriában, itt is felfedezhető a keleti filozófia hatása. Ezen túlmenően a modern, strukturalista nyelvfelfogásra emlékeztetően a feltáruló valóságsíkok – egy határozott aspektusból nézve – hangsúlyozottan magából a nyelvi szerkezetükből kapják igazolásukat: minden az adott összefüggés által értelmeződik. Viszont már a lelki tényezők felé terel bennünket az a sajátosság, hogy a véletlenszerűség, az összefüggéstelenség benyomása, a kiszámíthatatlanság, a szabad csapongás, a vízió- és álomszerűség a nonszensz, a képtelenség elfogadására kényszerítenek, illetve az egzakt jelentéstulajdonítás lehetetlenségére ébresztenek rá. Az eligazodást támogató biztos alapzatoknak a szöveg felszínén tapasztalt hiánya azt eredményezi, hogy tisztázatlan, miben áll a privát képzelet és az interszubjektívan tételezhető valóság közötti különbség, továbbá kérdéses marad az is, hogy hol ér véget a világ- és léttapasztalatot hordozó egyik történet, s hol kezdődik a másik. A műben folyamatosan teremtődő valóság ambivalens természetű: statikus, mégis az alternatívák sokaságát foglalja magában. Ezeket nevezi az elbeszélői én “lehetséges világoknak”, melyeknek közös sajátságuk, hogy mindegyikükben “zűr van”. Ezekben a világokban a kibomló cselekmény meglehetősen egyhangú. A várakozásról, egy városba való megérkezésről, telefonhívásokról, levelezésről van szó. Ráérős sétákon kísérhetjük végig a szereplőt, aki gyaníthatóan a képzeletből és az emlékezetből ötvözött városban bolyong. Rendszeresen visszatér továbbá a párkapcsolat, a szerelmi vágyakozás témája. Érdemes szemezgetni a kötet történeteiből, abból a célból, hogy szemléltessük, mire is gondoltunk a fenti fenomenológiai bemutatásban. Nézzük a női ballon történetét! Ebben, amint az a következő idézetből minden bizonnyal kiderül, a levélváltásban ábrázolt párbeszédhelyzet felbontja a logikai viszonylatok rendjét, és nagyfokú önelvűséget mutat: “még több levelet írtam, de nem azért, hogy elküldjem őket, pedig elküldtem valamenynyit, és nem azért, hogy választ kapjak rájuk, pedig választ kaptam valamennyire, hanem azért, hogy azokon a papirosokon ott álljon, amit tudok – azóta és addig nélkül”. Megemlíthetjük Morgan kapitány esetét, aki egy lakatlan szigetre emigrál a világ elől. A sziget persze meglehetősen népes, s lakói sem igazán értik, mi minden fordulhat elő egy lakatlan szigeten. Vagy vegyük Csi Lu és a Mester történetét! Csi Lu azt szeretné megtudni, mit nevezünk valójában szerelemnek. A Mester a szeretet fél iránti gyűlölet képességében látja a megoldást: akit képesek vagyunk szenvedélyesen gyűlölni, csak abba tudunk igazán szerelmesek is lenni. Csi Lu céltudatos akarattal szert tesz az igazi gyűlölet képességére asszonyával szemben, aki – szemben a Mester feleségével, aki megértette az ellentétek egységét, s még jobban tisztelte urát – elhagyja őt. “Csi Lu zokogva kérdezte: mi hát a bölcsesség? A Mester így felelt: a legfőbb bölcsesség az, hogy a bölcsesség nem a bölcselkedőktől ered. És Csi Lu hirtelen megvilágosodott.” A paradox gondolati formák, ahogyan látható volt, az értelmezést valami mögöttes értelem felismerése felé terelik. De még várjunk a végső következtetések levonásával!

Közelebb juthatunk ezekhez, ha megvizsgálunk két jelentéssűrítő, -szervező csomópontot. Az egyik a már említett férfi-nő viszony. Találkozások és elválások történeteiből leszűrhető tapasztalat alapján megkockáztatható a kijelentés, hogy ezek a princípiumok allegorikus képekként, a személyiség egymásra utalt pszichikus oldalaiként is számba vehetők. A könyv talán legrejtélyesebb epizódja, Bulgakov Mester és Margaritájának a sátáni bál mintáját felhasználó jelenete ebbe az irányba orientál. Az elbeszélések szereplői – nevezetesen Wheeler százados, a sárkányrepülő, Miss Imisher, Morgan kapitány és a három lovas – összegyűlnek, hogy az egyes szám harmadik személyben manifesztálódó “keresővel” közös párbeszédben vegyenek részt, ahol kezdetekben az “ő” képviseli a nőt, míg a fiktív szerepelők közösen a férfit, majd Miss Imisheré lesz a nő szólama, az “ő” pedig belép a “férfikarba”. A két pólus dialógusa befejezhetetlen imamalomként végeláthatatlan ismétléseket produkál. Az az érzésünk támad, mintha minden megszólaló egy hatalmas összhangzatban, egy nagyszabású monológban venne részt. A nő ilyen természetű interpretációját elősegíti a következő idézet magyarázata is: “Emlékezett a három lovas, emlékezett arra az időre, amikor a nő nem volt még szőke, barna sem, sőt nő sem volt igazán – valami egészen más volt még, ami hot dogot evett, körülötte sertepertélt, és folyton a fülébe sugdosott.” Ezen a ponton kerül bevezetésre a könyv egyik kulcsfigurája, az ismeretlen, akit arról lehet megismerni, hogy baseballsapkát és napszemüveget hord, rágógumizik, és gyorséttermek szagát árasztja magából. Ez a titokzatos alak a keresésre sarkalló vágy allegóriája: “Az egyet látta ő, amiről nem tudta ő, úgy egy, hogy kettő. Aztán a vágyat látta ő, ami sertepertélni kezdett, hot dogot evett, és minduntalan azt mondta: legyen!” Az idegen figurája vezet át a másik jelentésszervező centrumba, a bibliai analógiák által megteremtődő szemantikai mezőbe. Megjelenik a szövegben a teremtéstörténet párhuzama éppúgy, mint ahogy a baseballsapkás fickó is Jézus-nak a Sátán általi megkísértését elbeszélő történet mintájára ajánlja fel a vágyai által űzött keresőnek: “Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem” (Máté 4, 9). Ugyancsak a Bibliából származik és Morgan kapitány szájából többször felhangzik Pál korinthusbeliekhez írott első levelének jól ismert kifejezése, a “zengő érc vagy pengő cimbalom”.

Térjünk rá végül azokra az elméletekre, melyekkel megközelíthetjük a Tengerpart szélirányban gondolati magját! A szöveg mélystruktúrájának feltárásában három diskurzusformát is segítségül hívhatunk. Először induljunk ki a tartalomból. A “lehetséges világok” kifejezés az elméleti fizikából ismert. Richard Feynman “összegződő történetek” elméletére hajaz a megfogalmazás. A megfelelő fogalmi áttételekkel az elbeszélés variációs ismétlődést megvalósító gyakorlatához közelíthető az az első látszatra merész elképzelés, hogy minden elemi részecske két adott pont között a téridő minden lehetséges útvonalát bejárja. A “sokszoros történetek” azonban a makrostruktúrák esetében összegződnek. Megemlítődik még a Russel-paradoxon, a Gödel-tétel, valamint Kant elgondolása, miszerint a priori szintetikus ítéleteknek tekinti a matematikai ítéleteket. Kant és Gödel neve most bizonyos mértékben összeköthető, hiszen az osztrák matematikus éppen a tökéletes axiómarendszerek lehetetlenségét bizonyította be. Kant elképzelésének elfogadásával tehát azt állíthatjuk, hogy a tapasztalatot megelőző ítéleteink sem alkothatnak egységes és teljes logikai rendszert. A Russel-paradoxon azt fogalmazza meg, hogy a halmazelmélet is axiomatikus felépítésű, azaz erre is érvényes a “nem teljesség” tétele. Bármilyen meglepő is lehet tehát, a kötet poétikai szemlélete bizonyos fokú rokonságot mutat az elméleti fizika és matematika teoretikus felvetéseivel. Azt viszont már minden olvasó saját megítélésére bízhatjuk, hogy fatális véletlennek tekinti-e, hogy az egyik szereplő névazonosságban van John Wheelerrel, aki az anyag összeomlott állapotára 1969-ben megalkotta a “fekete lyuk” terminológiát… (Már csak zárójelben merjük megjegyezni, hogy a Fitria bérgyilkosának, ha úgy tetszik, az eltüntetőnek a neve is Wheeler… [Persze felmerülhet a szerző nevével való párhuzam is!])

Próbáljunk meg magyarázatokra lelni a nyelvfilozófia segítségével is! A kapaszkodó Ludwig Wittgenstein Tractátusának belátásai lehetnek. (Annál is inkább, mivel akik ismerik a művet, tudják, hogy az nem mellékesen Russel cáfolatára épül!) Kerékgyártó György szövege a maga ellentmondásosságában következetes logikus felépítettséget mutat. Wittgenstein tételei több ponton is összekapcsolhatók vele. “Mindaz, amit egyáltalán leírhatunk, másképpen is lehetne. A dolgoknak nincs a priori rendjük” (5.634) – mondja a bölcselő. Akárcsak a műről beszélne, s ugyancsak társítható “a tények a logikai térben – ez a világ” (1.13) kijelentése. Az író szövegszervező teóriájának pontos magyarázatára – azaz: miféle kombinációk és permutációk alapján állítja össze a konkrét szövegtestet – nem vállalkozhatunk, annyi azonban valószínűsíthető, hogy létezik erre szabályszerűséget mutató válasz. Wittgenstein abban is támaszt nyújt a megértéshez, hogy leszögezi: “A kijelentés ábrázolhatja a valóságot, de nem ábrázolhatja azt, aminek benne a valósággal közösnek kell lennie ahhoz, hogy ábrázolhasson – a logikai formát. […] Ami a nyelvben kifejeződik, azt a nyelv által nem fejezhetjük ki” (4.12; 4.121). A pontos jelentésbeli rögzítés könyvbeli hiánya tehát akár erre a belátásra is viszszavezethető. Mindenképpen figyelembe kell vennünk, hogy az idézettek feltételezik a nyelv mögött álló transzcendens hátteret, amelyről azonban nem tudunk érvényes kijelentéseket tenni, mivel csak a logika eszközével lehetnek képzeteink róla, az pedig csak tükrözi a világot, így annak értelmességének a világon kívül kell lennie. De megmarad a kérdés, hogy a szöveg logikája miért nem teremt mégsem egyértelműségeket, miért mutat mindent paradoxnak? Mégiscsak higygyünk inkább a “teljessé tétel” lehetetlenségében? Azaz csak megszorításokkal alkalmazható a “korai” Wittgenstein mint “megvilágosodásunkat” támogató tekintély. De a “kései” filozófus is megidézhető egy ponton! Ahogyan Wittgenstein – immár elfordulva az egységes nyelv metafizikai ideájától – a grammatikailag meghatározott világok elképzelése felé fordult, és a nyelvben való létezést egy városban való bolyongáshoz hasonlította, úgy a Tengerpart… is visszatérően városokról beszél nekünk, ahol a kereső rója az utcákat…

Útmutatóért a strukturalista nyelvfelfogáshoz is fordulhatunk. Megfigyelhető a szövegben a szinkrónia (azaz a nyelv miként alakítja a dolgok észlelését) és a diakrónia (vagyis hogyan képezi le [tükrözi] a nyelv a valóságot) feszültsége. A szöveg rendszerébe foglalt nyelvi elemek funkciójának és hatásának, valamint a benne felhasznált verbális eszközök eredetbeli, okszerű meghatározottságának állandó interferenciájára is visszavezethető a jelentésbeli meghatározatlanság termékeny homálya. Jakobsoni kategóriákkal szemléltetve: a metanyelvi funkció (a kód hangsúlyozása) konfliktusban áll a poétikai funkcióval (az üzenet hangsúlyozásával). Esetenként az a benyomásunk – mint arra már utaltunk –, hogy a szöveg jelentése a létrehozott struktúra terméke, amelynek kapcsolata a tapasztalati világgal önkényes. Máskor éppen ellenkezőleg: esküdni mernénk rá, hogy a struktúra minden eleme egy struktúrán kívüli, mögöttes lényegi tartalomra utal. Éppen ezért nem léphetünk át az értelmezésben a posztstrukturalista szemléletbe. Bár a narráció egy választható aspektusában nem áll távol John Bart Bolyongás az elvarázsolt kastélyban című regényének a posztmodern történetre vonatkozó alapelvétől, azaz: “volt egyszer egy elbeszélés, amely arról szólt, hogy volt egyszer egy elbeszélés, amely arról szólt, hogy…” S bizonyos mértékben most is állítható: a nyelv az irodalom tartalma is, illetve hogy az irodalmi mű maga is a nyelvnek feltett kérdés. Roland Barthes tézise viszont már nem alkalmazható a mi esetünkre, hiszen nem mondhatjuk a műre, hogy verbális kódjai egy olyan parole példái lennének, amelynek nincs végső langue-ja. A szövegnek mintha igenis volna transzcendentális háttere.

Térjünk át most a pszichológiai magyarázathoz! Kerékgyártó György munkája megfeleléseket mutat a jungi individuációs folyamattal. Carl Gustav Jung felfogásában a tudattalan megértésével a személyiség képes eljutni abba a harmonikus állapotba, amelyben léte eredetével, az ősvalóval képes kiegyensúlyozott kapcsolatot kialakítani. A lényeg nem más, mint az emberi élet okának és céljának azonosításával a saját sors vállalásának mint a létezés legfőbb értelemnek a felismerése. A folyamatot a személyiség krízise vagy sérülése indíthatja el, azaz az ember keres valamit, amit lehetetlen megtalálni, vagy amiről semmit sem lehet tudni. Akárcsak a könyvben, ahol azt olvashatjuk: “És úgy kezdtem újra, hogy azt mondtam: igen, elrontottam.” S a célba érkezés is hasonlatos: “Megtaláltam, amit nem kerestem”, vagyis “magamra ismertem”. Szóltunk már róla, hogy a vizsgált mű valami mögöttes lényegire utal. Nos, lehetne ez akár a tudattalan, s közvetítésével az ősvaló is. A tudattalan aspektusa nem racionális gondolat, hanem szimbolikus kép formájában jelenik meg. A szöveg visszatérő színtere, az ablakaival a négy égtáj felé néző szoba összekapcsolható azzal a jungi megfigyeléssel, hogy az individuáció szimbolikus struktúrái általában a négyes szám – a teljességet felidéző – motívumán alapulnak. A világ négy sarka, a négyes vagy a kerek forma (lásd a ciklikus kompozíciót!) az ősvaló szimbólumai is lehetnek. Ahogyan a szerkezetet a maga útvesztő jellegével a tudattalan jelképeként is szemlélhetjük. Ugyanígy a magányos utazás felfogható megszabadulási, beavatási élményként is. Az sem lehet véletlen, hogy Jung, a Tengerpart… poétikai sajátosságához hasonlóan, az egymást kiegészítő ellentétpárok formájában képzelte el a tudatos és a tudattalan psziché közötti viszonyt.

Képzeteink már azelőtt elrendezettek, még mielőtt felismernénk azokat, állítják a jungiánusok. Csakhogy nem kizárólag a feltételezett ősvalóra vezethető vissza az emberi személyiség eredete, hanem – Jacques Lacan véleménye szerint – sokkal inkább a nyelvre. Híres tétele azt állítja, hogy a tudattalan úgy strukturálódik, mint egy nyelv, illetve maga is a nyelv terméke. A strukturalista pszichoanalízis módszere is magyarázó erővel bír szövegünk kapcsán, hiszen ott a keresés folyamatában megjelenő vágy nem képes célba érni, azaz a lacani kategória, a megragadhatatlan, a fogalmilag definiálhatatlan “Valós” (tulajdonképpen a valóság helye, melyen a nyelv működik) tárul itt fel előttünk. Ebben a teoretikus rendszerben a vágy áll a nyelv mögött, azaz a nyelv strukturálja a vágyat, a tudattalan pedig a nyelv és a vágy között megnyíló résben jelenik meg. A változatok sokaságát, a végtelen jelölőláncot a hiány érzése, a tökéletes kifejezhetőség elérhetetlensége hozza létre. Idetartozóan fenntartásokkal talán még az is felhozható a művel kapcsolatban, hogy az egót egy imaginárius kivetítés, egy idealizáció hozza létre, létmódját tekintve tehát nem más, mint fikció, mint a külső látvány, egy tükörkép felismerése. Ebből viszont az kellene következzen, hogy az én és a saját kép elidegenedett viszonyban álljon. A szöveg záró meséje, jelképes parabolája azonban éppen ellenkező irányba tájékozódik. A keresztény vonatkozási rendszerbe illeszthető allegorikus alakjai, “kegyelemmel teljes” és “vigasztalás fia” az összebékülés, az egyetértés és az önvállalás értékeiben találnak egymásra.

Hová is érkeztünk el a segítségül hívott elméleti diskurzusok segítségével? Ismét csak olyan gondolati vidékre, ahol már a Fitria vizsgálatakor is kóboroltunk: a világ nyelvi megragadhatóságának feloldhatatlan ellentmondásaihoz, a létezésről való elmélkedés apóriáihoz. E szerteágazó próza már-már arra csábít, hogy a különféle tudásformákat sűrítő “interdiszciplináris poétikáról” beszéljünk vele kapcsolatban. (Vesd össze mindezt a kötetnek az Italo Calvinótól vett mottójával!) De mindezeken túl eljutunk a transzcendens reményig és bizakodásig is! A kötetben előforduló négyes alakzat és az állati jelképek vallási tartalmakat is hordozhatnak. Az oroszlán lehetne például Márk evangélista, a sas János, a galamb magától értetődően a Szentlélek megfelelője. A baseballsapkás kísértő is elűzetik végül, s az ellentéteket magába olvasztó egység képzete körvonalazódik: “A fény mindig úgy ragyog, hogy tudjátok, van sötétség.” Olyan bölcsességet közvetít Kerékgyártó György nehezen feldolgozható prózája, melyet most tükör által homályosan látunk, mert most rész szerint van bennünk az ismeret arról, amire Pál apostol kölcsönvett szavai is utalnak: a szeretet egységesítő erejére.

– Viszonylag későn, harmincegy évesen jelentkezett első kötetével. A pályakezdés, a publikálás korábban kezdődött. Emlékszem például, hogy évekkel ezelőtt, a NEM mind egy antológiában már szerepelt. Miért várt eddig az “önálló könyves” megjelenéssel?

– Igazából publikálni is későn kezdtem: huszonöt éves voltam, amikor először jelent meg elbeszélésem országos (valójában nemzetközi: az M-Szivárványról van szó) folyóiratban. Ezt számos más megjelenés követte folyóiratokban, periodikákban és antológiákban is: az első a NEM mind egy volt, aztán következett a Köztéri mulatság, majd a Friss irodalmi húsok, amiben külön öröm volt szerepelni, hiszen itt kimondottan gasztronovellákat lehetett és kellett közzétenni. A Fitria valójában már 1997 végén készen volt. Eredetileg ezzel a regénnyel indult volna egy új, kimondottan fiatal alkotókat bemutató sorozat. Nem így lett, de nem bocsátkoznék részletekbe. A kéziratot elfogadta egy másik kiadó, amely kifejezetten igényes, jó könyveket adott ki. Ez azonban tönkrement, mielőtt sorra kerültem volna. Néhány év csend következett, majd 2000-ben, amikor a Fekete Zongora létrejött, lehetőséget kaptam a regény publikálására. Alaposan átírtam, és most már könyv alakban olvasható. Ilyen prózai okai vannak az én késői debütálásomnak.

– Évekkel ezelőtt a Nappali Ház című folyóirat számos magyar íróhoz körkérdést intézett: miért ír ön? Egészen érdekes válaszok születtek. Én azok közé tartozom, akik úgy érzik, nem tudnak nem írni. Úgysem hiszi el nekem senki, de mióta megtanultam a betűvetést: írok. Második osztályos koromban már füzeteket írtam tele, mindegyik egy-egy regény volt. Ezek persze nem voltak irodalmi igényű írások, inkább a felhalmozódott olvasmány- és filmélmények sajátosan kevert formában visszaadott változatai, de két dolgot már megmutattak: hogy tudok írni, és hogy ez az, amihez feltehetőleg a legjobban értek. A késztetés azóta sem szűnt meg, csak annyi változott, hogy ma már nem írok le mindent, ami az eszembe jut. Többet szelektálok fejben, és aztán tovább szöszmötölök a “papíron”. Definiálható célképzetem nincs. Van képem a világról, és minden egyes műben ezt próbálom modellezni. Minden tehetséggel megírt mű tökéletes világmodell, az alkotó mégsem érzi tökéletesnek, újra akarja fogalmazni. Én is. Valószínűleg velem is így lesz életem végéig.

– A Fitriában beható valóságismeretről (most köznapi értelmében használva a szót) tesz bizonyságot. Mesélne valamit az élményszerzés mikéntjéről? Milyen körülmények között szívta magába azt a bizonyos jellegzetes Budapest-ájert, a félig rohadt retek-, megsavanyodott tej-, tévedésből kiloccsantott almabor-, száj- és hónaljszagot?

– Azt hiszem, az én Budapest-képem alapvetően hamis. Ebben a városban születtem, itt élek, és egyre kevesebb olyan szeglete van, ahol még nem laktam. De volt az életemnek egy meghatározó korszaka: kettőtől ötéves koromig egy Nádudvar nevű faluban (ma már város) éltem a Hortobágy szélén. Az első emlékeim innen valók. Talán ennek köszönhető, hogy az alapvető emberi közösségnek a faluközösséget látom. Nem biztos, hogy szívesen élnék falun, ezzel kapcsolatban nincsenek romantikus érzéseim, viszont azt tapasztalom, hogy az emberek a várost is a falu mintájára próbálják berendezni. Aki élt már klasszikus gangos házban vagy lakótelepen, érti, mire gondolok. Feltételezem, hogy nincs másképpen a kertvárosokban és a villanegyedekben sem. Én tehát úgy látom ezt a várost, mint sok-sok egymásba csúszott vagy egymáshoz nagyon közel épült falut: mindegyiknek más az arculata, a hangulata, a stílje, de mégis mindegyik falu. A Fitria atmoszférája egyébként attól olyan amilyen, hogy amikor írtam, a VIII. kerületben éltem. Furcsa hely. Ha lennének gyerekeim, nem szeretném, hogy itt nőjenek fel, de én valami miatt otthonosan érzem magam errefelé.

– A metaszint beépítését nem tartom szükségszerűnek, de én nem tudom nem beépíteni. Meghatározó élményem volt Esterházy munkásága: tizenkét évesen olvastam a Fancsikó és Pintát, és azt követően vagy másfél évtizeden keresztül faltam a könyveit. Ma már sok egyéb sokkal inkább érdekel, de az, amit Esterházytól tanulni lehetett, a nyelvhez való viszony, és ez az állandó önreflexió beépült a gondolkodásmódomba. A harmadik regényem – egy meseregény –, amelyet nemrég fejeztem be, már nélkülözi ezt a metaszintet, és valószínűleg a tervezett következő regényben sem kap majd szerepet. De a Fitriának ez valahogy szerves része. Mint ahogy a Tengerpart…-nak is.

– Ugyancsak tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor egy könyvtáros hölgy a kezembe nyomott egy Örkény-kötetet. Elolvastam, tetszett, és úgy éreztem, hogy az, amit ő képvisel, az irodalom egyetlen egzakt kifejezési formája. Addig nemigen szerettem a kortárs irodalmat, mert a neorealista látás- vagy a parabolisztikus fogalmazásmód nem tudta begyújtani a képzeletemet, mint ahogy később a szövegirodalom sem. Arra tapogatóztam tovább, amerre Örkény “mutatott”: Hašeket olvastam, Mrožeket, Hrabalt, Gombrowiczot. Tisztában voltam azzal, hogy az abszurd és az a fajta szürrealizmus, amelyet Hrabal is képvisel, nem a századvég szemléletmódja, de nem érdekelt. A trendekkel nem akartam törődni, csak azzal, hogy kialakítsam a saját nyelvemet. Ennek gyökereit pedig ezek a szerzők adják. Különben nem a különöshöz és a képtelenhez vonzódom. Komolyan hiszem, hogy a világ tökéletes egység, minden “eleme” nélkülözhetetlen. Nincs tér és nincs idő, tehát minden, amit ezek mellé a fogalmak mellé rendelünk, egészen másképpen létezik: a legkülönbözőbb világok rakódnak egymásra itt és most. Ha ezt egy irodalmi szövegben megmutatom, az hathat paradoxnak, különösnek, olykor mulatságosnak is.

– Zavarba ejtően elvont írásnak gondolom a Tengerpart szélirányban című második kötetét. Alighanem komoly erőfeszítést igényelhet az olvasótól: állandóan jelentkezhet nála az igény, hogy valamilyen hagyományos és megszokott diskurzushoz kapcsolva racionalizálja a szöveget. Én az értelmezésben, bevallom, célravezetőnek az elméleti-logikai vizsgálódást látom. Az érzelmileg azonosuló, élményszerű olvasás ebben az esetben minden bizonnyal háttérbe szorul. Nem bánja ezt?

– Nem bánnám, de szerintem van esély az élményszerű olvasásra. A Tengerpart szélirányban tulajdonképpen szerelmes regény. A technikája az, hogy egy történetet mesél el újra és újra, mindig másképpen: töredékesen, befejezetlenül, részletesen vagy nagy vonalakban. Közben azok az érzések, amelyek az elbeszélőben az elbeszélés során keletkeznek, kozmikussá nagyítják ezt az eseményt, ami lehet szívbe markoló vagy mulatságos. Ami megnehezítheti az olvasást, hogy az elbeszélés nem lineáris: utalok bizonyos motívumokra, amelyek csak egy későbbi “altörténetben” kerülnek majd elő, és fordítva. Szándékosan nem használok konkrét időt, és nem nevezem meg a teret, vagyis a várost, noha pontos leírást adok róla: mert ez az egész valójában egy belső utazás, egy történet, egy esemény megértése, feldolgozása.

– Az irodalom nem nőheti ki magát univerzális retorikává, mert mióta létezik, az. Bizonyos elméletek szerint a világ megismerése lehetséges a tudomány módszerével és a mitologikus szemlélettel is. Én azt gondolom, hogy az irodalom, és általában a művészet, a mitologikus szemléletre épül. A meglehetősen vitatható egyéniségű Osho egy helyütt azt írja: légy kreatív, mert ha alkotsz, közel vagy az istenihez. Feltételezem, ezt úgy kell érteni, hogy alkotás közben az ember a teremtést értheti meg, ezért van közel az istenihez, az Istenhez. Mivel a teremtés határozza meg az egész létezést, ennek misztériumát fejtegetni annyit jelent, mint a létezés értelmezésével kísérletezni. A mítoszok mind-mind erre törekszenek, és erre törekszik az irodalom is. Minden egyes valódi tehetséggel megalkotott mű – mondjuk a munkadaltól az Anna Karenináig – világmodell.