A formaművészetéről híres Weöres Sándort sokszor illették az “öncélúság” vádjával. A vers születése című vallomásában kétségtelenül úgy nyilatkozott (Arany Jánoshoz hasonlóan, akit nem szoktak öncélúnak nevezni), hogy a vers ritmusa és dallama előbb készen van a fejében, mint a szövege, s a vers elsősorban zene, a szóra bírt világ muzsikája. Bírálói közül többen azt a következtetést vonták le ebből, hogy a formát a tartalom fölé helyezi, s ezért “kiüresedés” fenyegeti költészetét.

Weöres Sándor költői gyakorlata azt bizonyítja, hogy a formának a tartalommal szembeni elsőbbségét éppúgy jogosnak tartotta, mint az ellenkezőjét. Számos verse arra bizonyság, hogy ha alkotói érdeke úgy kívánta, kész volt lemondani a mámorító verszenéről, a káprázatos poétikai bravúrokról és a csillogó képekről, s puritán módon, “egy az egyben” közölte véleményét az emberi dolgokról. Igaz, ilyenkor gyakran “cinikusnak” tartották, és csakugyan az is volt, amennyiben elfogadjuk, hogy a mindenkori vezércikkíró bölcs próféta, a költő pedig a választási programok felelőtlen fumigátora. Világrengető filozófiákról is csúfondárosan dalolgat, ahogy ezt megtette már húszévesen Suite bourlesque című versében: “Régen elmúlt immáron a bronzkorszak, / kedves rózsám, a világért nem adlak. / Nem leszek én többé / a falu bolondja. / Sej-haj-hacacáré, / ahogy Nietzsche mondja.” A harmincas években, a Nietzsche-vulgarizálók idején ez majdnem akkora szentségtörésnek számított, mintha az ötvenes évek diákja Marx tanításain élcelődött volna társának: “aztán állj az eresz alá, amikor a tudományos szocializmus villáma belecsap a széles néptömeg mozgalmába”.

Weöres cinikusan tekintett a közhelyekre a harmincas–negyvenes években csakúgy, mint az ötvenes–hatvanas években és később. Az ellene felhozott kifogásokat nem fordította vissza támadóira. Nem akart fontoskodni, mert a fontoskodást egész életében elutasította. Sosem mondott olyasmit, hogy a költő ne avatkozzék bele a társadalom életébe, hogy a politikát és a közéletet hagyja az újságírókra, a morális fejtegetéseket pedig bízza prédikátorokra, bírákra és néptanítókra. Kioktathatták arról, hogy mi a költő feladata, ő nem tett ilyet, csak azt kívánta meg pályatársaitól, hogy jól végezzék munkájukat, és ne legyenek unalmasak. “Mit bánom én, hogy versed mért s kinek szól, / csak hátgerincem borzongjon belé”; “Ó, szépség lázmérője, hátgerinc, / te néma bölcs: légy, te légy bírálóm!” – írta a negyvenes évek elején legszínvonalasabb vitapartnerének, Halász Gábornak Harmadik nemzedék című ars poeticájában. Az esztétikai élményben a “hátgerinc” szóval a tetszés fiziológiai oldalát hangsúlyozta. Nem érdekelte, hogy Halász Gábor polgári humanista-e vagy a szocialisták útitársa. (Ez a későbbi kor ideológusainak kérdése volt.) Arra tanít, hogy a költészetben semmi sem tilos, versben bármit szabad, csak jó legyen. A többi közt így ír a Harmadik nemzedékben: “»Politikátlan« korosztály vagyunk? Ha / »szociális« versünk mind megpipázzák, / a plajbász csúcsa elkopik, fogadjunk” – írja, nemcsak olyan nemzedéktársaira értve replikáját, mint például a markáns politikai álláspontot hangoztató Zelk Zoltán vagy Vas István, hanem önmagára, Jékely Zoltánra vagy Dsida Jenőre is utalva.

“Direktben” megfogalmazott verses véleményközlései több költői műfajban is előfordulnak. Hol vitairat formájában kifejezett ars poeticák, mint a “Harmadik nemzedék”, vagy az évtizedekkel későbbi, mégis hasonló hangvételű Vázlat az új líráról és a Nagyság, hol episztolák, mint a Vihar Bélának írt szonett, hol próféciák, mint a Nehéz óra, hol vallomás, mint Az élet végén, hol imádság vagy fohász, mint Az új évezred szelleme, hol pedig filozofikus tanítás, mint A teljesség felé. Lehet ezek valamilyen kombinációja is, mint a meditációt vallomásra váltó, majd ódai hangnembe átcsapó Szemfényvesztők és becsapottak. Kétségtelen, hogy verspublicisztikát nem írt, bár ezt sem tartotta tilosnak.

Az Óda a kispolgárhoz nem verspublicisztika, és történetesen nem is vitairat, ars poetica, episztola, prófécia, imádság vagy filozofikus tanítás, hacsaknem közvetett módon, jókora áttételekkel. Az azonban kétségtelen, hogy közvetlen beszéd. Óda, nevezi meg műfaját a cím. Ám igencsak megcsavart óda. Ironikus színlelés váltakozik benne a teljes komolysággal hangoztatott ámulattal, elismeréssel, némi szemrehányással és határozott önbírálattal. Ha ezek lebegtetése valamelyes bizonytalanságot okozhat is az olvasóban, a két utolsó szakasz ironikus túlzásai már nem hagynak kétséget vállalt, személyes véleményéről.

Az óda legjellemzőbb vonása, az ünnepélyesség csak a gúnyolódó és bíráló részletek közti szűk résen találhat magának utat. A költő gondosan végigsorolja, hogy mi mindennek az ellenére szól “nem gúnnyal”, hanem “áldozatos lélekkel” a kor “új nemes-osztályához”. Világos és egyértelmű, hogy mi az, ami nem tetszik neki, és mi az, ami tetszik. A sok szeretőt végigkóstolgató, szerzési kedvének határt nem szabó, könyöklő és törtető, autóját dédelgető, különféle szerkezeteket bütykölő, érzelgős zenét hallgató, önérzetes és változó kedélyű embert nem tartja vonzónak. (“Tán csodállak, ámde nem szeretlek”, mondhatná Petőfivel.) Nem tetszik neki ez a típus akkor sem, ha valóságos vagy irodalmi hősök a mintái.

Hősökről van szó, nem alkotóikról. Faust a nagy feltaláló (és a nyughatatlan boldogságkereső); Casanova a telhetetlen nőcsábász; Byron a regényes-romantikus “világfájdalom” XIX. századi mintaadója. Csupa “nagyság” mind, akik talán magunk is szerettünk volna hasonlítani életünknek valamely szakaszában. Tetszik viszont Weöresnek a “hűvös, tiszta szeretet”, mely “cifrátlan”, mi több: “unalmas”. (Szemben a verssel, amely minden lehet, csak unalmas nem. Baudelaire vallott hasonló nézeteket emberről és művéről.) Tisztaság, elfogulatlanság, egyszerűség és igénytelenség az életben, harmónia és gazdagság a lélekben. De erre itt alig veszteget szót: a saját példaképei közül kiválasztott három modern költő, Ungaretti, Babits, Eliot neve eleget árul el arról, hogy mire gondol. Egyúttal kijelöli azt a nézőpontot, ahonnét szemlélődik: ő is közéjük tartozik, ha a szellemi közösség vállalása valamiféle összetartozást jelent ott, ahol teljes függetlenség uralkodik.

Egyensúlyt alkot a műben a szimmetrikusan működő irónia és önirónia. A mű záradéka egyesíti ezt a kétféle beszédmódot. Nem bírál, nem utálkozik, csupán el akarja gondolkoztatni megszólítottját, “a kispolgárt”. A kispolgár persze – miként utal rá – sosem én vagyok, sosem te vagy és sosem egy megnevezhető harmadik személy, hanem a szomszéd, ki tudja, melyik. De ítélkezünk róla, mert valamiért nem szeretjük, és éreztetni akarjuk, hogy mi bezzeg mások vagyunk. A kispolgár fantomszerű ismeretlen. Rengeteg van belőle, legalább három- vagy négymilliárd, de arcát nem ismerjük. A kispolgár utálatos, gerinctelen képződmény, aki nélkülözi a mi erényeinket. Egy igazhitű forradalmár – ő aztán nem kispolgár – nyugodtan felrobbanthat egy egész tokiói metrószerelvényre, algíri repülőtérre vagy New York-i felhőkarcolóra való embert. Vásárlókat, hivatalnokokat, őröket, kalauzokat, háziasszonyokat, számítógépeseket és szelvényvagdosókat. Ezekért nem kár, hiszen kispolgár mind, hadd pusztuljon a férgese. Weöres nem használ pokolgépet. Inkább annyira viszonylagossá teszi a kispolgár kilétét, hogy miután feketén-fehéren megkülönböztette magától, mint kutyát a macskától, körtét az almától, a vers végén helyet cserél vele.

Mindenkinek más képe van a kispolgárról. A sziklamászó, az ejtőernyős és a filmdublőr úgy gondolja, hogy a kispolgár élete nagy részét karosszékben tölti, tériszonyban szenved, és elájul, amikor a konyhában a szakácsnő elvágja a csirke nyakát. A kiképzőaltiszt szerint a kispolgár szemüveget visel, nem tud lenyomni húsz fekvőtámaszt, és kiköpi a rumot. A fiatal bölcsész-tanársegéd viszont őt tekinti kispolgárnak, főleg ha a kiképzés gyötrelmei után a főtörzsőrmester úr megkéri, hogy olvassa el a levelét, amelyet kedvesének írt. A szoknyavadász megítélése alapján a kispolgár nem meri leszólítani a lányokat. A maffia-keresztapa szemében az a kispolgár, aki bérlettel utazik a villamoson, adót fizet, és még senkit sem fojtott meg villanyvezetékkel. A diszkógitárosnak kispolgár a madrigálénekes, az operaházi üstdobkezelőnek a tamburmajor és a hotelportás, utóbbinak a rendőr, aki nem tud kiejteni egy francia szót. A belevaló újságíró kispolgárnak nevezi az ellenpárt által eltartott és fölplecsnizett kollégáját; amaz meg őt tartja minden disznóságra kapható, gerinctelen kispolgárnak. A bohém nagyivó, akinek egy liter kocsisbor meg se kottyan, úgy vélekedik, hogy a kispolgár absztinens vagy vizezett bort iszik. Lukács György társadalomfilozófus szerint a kispolgár legveszedelmesebb fajtája: a bohém. Igaz, hogy Lukács György esztéta legkedvesebb költője Ady Endre, ám Lukács a nagy lírikus bohém életformáját nem tudta megbocsátani Krúdy Gyulának. Quod licet Iovi, non licet bovi. Coppola zseniális filmje, A keresztapa arról tanúskodik, hogy nemcsak a bohém, hanem a bűnöző is éppen eléggé veszedelmes változata a kispolgárnak: a tisztességtelenségben elaggott maffiafőnök szeretné, ha kis unokája az ő méltó utódjává nevelkedne, ezért Drakula-foggal vicsorogva edzi a gyermek idegeit, hogy ne legyen ijedős. “Élj veszélyesen”, és hacacáré, ahogy Nietzsche mondja. Az egyik író azért nyárspolgár a másiknak, mert számítógépet használ, a másiknak az egyik azért, mert kalligrafikus giccset ír nyálas tintaceruzával. Láttunk már politizáló írót, aki lekispolgározta pályatársait (a kiváló lírikust és a hasonlóan kiemelkedő elbeszélőt), mert fontosabbnak tartják írásaik megmunkálását, mint azt, hogy állást foglaljanak olyan napi politikai kérdésekben, amelyekben nem tartják magukat okvetlenül illetékesnek. Amazok viszont őt tartják kispolgárnak, mert az örök dolgok helyett az aktualitások rabja. A változatok kimeríthetetlenek.

Az Óda a kispolgárról puritán művészi alkotás. A páratlan poétikai felkészültségű Weöres ezúttal nem csillogtatja eszköztárát. A versben előforduló képek általában egyszerű trópusok, melyek a közbeszédben is gyakoriak. A bevezető sort bármelyik néprajzos vagy szociológus leírhatta volna (“Mikor a pásztornak, szántóvetőnek / gyökere már nincs”). A folytatás már cselesebb (“a fenol és töf-töf korában”): a gyermekded szóalkotás nem a költő saját infantilizmusára, hanem a technokrata korszak szellemi éretlenségére utal. A képanyag a továbbiakban is nélkülözi Vörösmarty óta leggazdagabb fantáziájú költőnk bravúrjait, s a képzelőerő tekintetében alig haladják meg egy az átlagosnál valamivel jobb újságíró metaforakészletét. A szavak használati értékében rejlik a költői erő: a szemléletmód radikális érvényesítésében. Mert vajon ki más tud olyan sommásan nyilatkozni az őseiről, a társadalmi rétegről, amelyhez tartozik, de úgy, hogy közben esze ágában sincs megtagadni a vidéki közép- vagy kisnemességet, amelyet “kutyabőrös / aluszékony pereputtyom”-nak nevez. Így teremti meg a pozíciót, ahonnét beszélve szavai egy pillanatig sem hatnak fensőbbségesen más társadalmi osztályok, rétegek tagjaival szemben. (A Suite bourlesque bizonyítja, hogy mindig így gondolkozott: “Megint megcsókolom röcsögei meghitt / kis trágyadombom, mert nekem ez a hely itt / szent emlék: apám, a bús, lázadó-öklű / törpebirtokos hatmétereset köpött / itt egy vasárnapon az úri ég felé! / A hajnalcsillag is boldogan neveté.” Igaz, hogy az ősök iránti tiszteletlenségben meg sem közelíti ama nagy forradalmárt (Révai Józsefről van szó), aki a költészetben “Dögölj meg apám, dögölj meg anyám, dögölj meg legelső tanítóm” kezdetű műremekével vált ugyan hírhedetté, de azután vezető ideológusként sokáig “legelső tanítójának” vallott egy véreskezű diktátort.

Az Óda a kispolgárhoz szabad vers. Ha azonban tüzetesebben megnézzük alapjában véve kötetlen ritmusát, jócskán találunk benne görögös figurációkat, verslábakat és kólonokat az adonikustól (új nemes-osztály) a tribrachisszal kombinált spondeuson (gyökere már nincs) és a tribrachiszt adonikussal kiegészítő soron át (Te vagy a lírai lélek) a korijambusig (elfogadom), a spondeussal megtoldott daktilusig (taposó talpad). Szabályos jambusi sorok is akadnak a műben (pl. a fenol és töf-töf korában; ha tágas léttel szemközt nem lehet; Varvácshoz és Kogához), a könnyed dikcióba anakreóni ionicus a minore is belejátszik (aluszékony pereputtyom). Néhol olyan daktilikus-spondeikus megoldásokra bukkanunk, mintha egy csonka hexametert hallanánk (vonzottál: akarásod, erőd; inkább, mint kutyabőrös; érzelmes gramofon-zene mellett), s az ilyen ereszkedő ritmusú sorok döccenő nélkül folytatódnak emelkedő, jambusi-anapesztusi sorral (az eszközök és tárgyak sűrűjében). A verssor olykor ritmusváltó, az ereszkedőnek induló sor egy belső sormetszet után emelkedő ritmusban folytatódik (haj de színes vagy! Csupa pumpa, motor) – a színes szó első tagja röviden is olvasható, főleg ha azt nézzük, hogy Weöres több helyen él a nyugat-dunántúli nyelvjárásnak azzal a természetével, hogy a hosszú magánhangzót röviden jelöli (sürüjében, munkáju, jószívü, nagyszerüségét). A mű kevert ritmusa egészében az időmértékes vershez húz, s az ógörög drámai kardalra emlékeztet.

Ezen belül más verstani-stilisztikai eszközökkel is visszacsempészi a kötetlenségbe a belső kötöttséget: alliterációk színesítik a szöveget (taposó talpad; a szoros bestia ott szorong; egyetlen eleven emberi valóság), és a régi népdalok vagy a Kalevala-fordítások ütemes, alliteráló szóismétléseivel él (aki akarsz, aki hódítsz). A nevekkel űzött szójátékok a mágia egy különös nemét ültetik el a szövegben. Gyakori magyar vezetékneveket vonultat fel, melyek egy részét gyermekcsínyekre emlékeztetően kifacsarja (a Kefete a Fekete név “kificamítása”), vagy trágárságot bújtat el benne (a Szabik a “kefe…” kezdetű szó szomszédságában egy vaskos ősmagyar ige anagrammájának érződik), más részükben összecseréli két vezetéknév szótagjait (Varvács és Koga: Varga és Kovács. Közbevetőleg: vajon tudta-e Weöres, hogy a “Koga” az egyik legfélelmetesebb “kispolgár”, Sztálin, azaz Koganovics bizalmas neve vagy beceneve volt? Hiszen a Kilencedik szimfónia – A szörnyeteg koporsója – a bolsevista diktátor méltó párját, kor- és vetélytársát, sokban elvbarátját, Hitlert vizionálja. Eljárása ősi, mágikus szertartás: megidézi a szörnyeteget, hogy a koporsó födelét végleg rázárhassa, s többé ne kísértsen.)

A tisztelet hangján Weöres csak a “pásztort” és a “szántóvetőt” említi versében. Ám azt is jelzi, hogy a XX. század hatvanas éveinek közepe táján, amikor versét írja, a magyar parasztság már jórészt a múlté. Felszívta magába a város ipara, magába olvasztotta a munkásság, az értelmiségi és alkalmazotti réteg, összefoglaló nevén az a szociológiai képződmény, amelyet Weöres “kispolgár”-nak (kispolgárságnak) nevez. Ekkoriban gyorsul fel az a folyamat, amelynek következtében a lakosság mezőgazdasággal foglalkozó többsége erősen megfogyatkozik, illetve életformát változtat. Akik továbbra is a föld munkásaiként tartják fenn magukat, a gyakorlatilag kötelezővé tett szövetkezeti gazdálkodás mellett már nem kell, hogy éhezzenek. Rákosiék parasztnyomorító begyűjtési rendszere már a múlté, az államhatalom elnézi a háztáji gazdálkodást. Használati tárgyaikat már a falusiak sem maguk állítják elő, hanem a boltban vásárolják meg szerszámaikat és háztartási eszközeiket. Nem népdalokat dúdolnak, hanem a rádióban hallott slágereket hallgatják. Moziznak, televízióznak, az esküvőn magnetofonzene szolgáltatja a talpalávalót. Felhagynak a népművészettel és a népszokásokkal. A szociológusok “frizsiderszocializmusról” értekeznek. Az MTI által kiadott, “C Bizalmas”-nak nevezett nyugati sajtóismertetők – nálunk a vezető funkcionáriusok juthatnak hozzá e kiadványokhoz – arról tudósítják olvasóikat, hogy a “gulyáskommunizmusban” nem kell nélkülözni, a politikai konszolidáció viszonylag biztonságos megélhetéssel párosul. Ennek ára a jellegtelenség, a házgyári lakónegyedek és a csempével díszített falusi házak arctalansága, az életforma szürkesége, az erkölcsi gondolkodás elsivárosodása, a kisközösségek szétesése, a családok szétzüllése, az alkoholizmus, az öngyilkosság és a művi vetélés elképesztő gyakorisága, az “egyke” és az “egy se”. Az újságok óvatosan kerülgetik ezeket a jelenségeket, s ha valaki megpróbál szót emelni e közállapotokról, letorkolják vagy elhallgattatják.

Weöres éppúgy felháborodik, mint a közéleti témákat feszegető írók, Fekete Gyula, Csoóri Sándor, Galgóczi Erzsébet, Bertha Bulcsu, Ratkó József és más, közéleti ihletésű szerzők, Illyés Gyulával az élen. A társadalomra nehezedő válságjelenségeket illetően ő sem cinikus, és a legkevésbé sem cinkos. Igaz, nem sokat foglalkozik a társadalom változásaival, de mint korábban, ekkoriban is kitűnő antennái vannak alkotói magányában, melyekkel a “valóságot”, a közállapotokat fel tudja fogni, és véleményt tud alkotni róluk. Az Óda a kispolgárhoz keletkezésének időszakában, a hatvanas évek közepe táján írja meg a kor egyik legfontosabb társadalomkritikai költeményét, a Szeretők a nagyvárosban címűt, mely néhány sorban összefoglalja, hogy a fiatalok kielégítetlen igénye a jólétre s az önálló lakásra miként teszi átokká számos családban a gyermekáldást. (Az 1968-as Merülő Szaturnusz kötetben és az életműkiadásokban közvetlenül követi ezt a verset az Óda a kispolgárhoz.)

Míg a Szeretők a nagyvárosban megszólaltatja a kor szorításában élő férfit és nőt, az Óda a kispolgárhoz megszólítja a legnépesebb “osztályt”, a kispolgárságot, mely már nem paraszt és nem proletár, nem úr és nem szolga, hanem “új nemesség”, melynek címere: autó, zászlója: mikiegér, eszménye: szerzés, ízlése: érzelgős sláger, kedvtelése: bütykölés, koslatás, közérzete: világfájdalom és duhaj nekividámodás. A tegező mód a vers “ódai” rendeltetését hivatott kifejezni: a régiek az isteneket szólították meg imádságos verseikben, hogy közvetlen kapcsolatot létesítsenek velük. A közvetlenség azonban az ironikusan színlelő dicséret hatására csak néhány sorban imitálja az imádatot vagy a leborulást az új osztály előtt, mely sokkal tágabban értendő, mint ahogy a kor társadalomkritikusa, Milovan Gyilasz érti. Weöres nemcsak a rendszer által fölemelt funkcionáriusokra gondol, hanem a népesség többségét kitevő társadalmi képződményre, mely úgy élt, ahogy az adott lehetőségekkel élhetett, s úgy boldogult, ahogy tudott. A közvetlen megszólítást arra használja Weöres, hogy személyes tekintélyét odadobja megszólítottjának “taposó” lába elé, de önlefokozó gesztusai árán (melyek máskor oly jellemzőek rá) megkívánja, hogy meghallgassák ironikus színlelésbe csomagolt intelmét. Személyes érdek nem vezeti, érdek nélkül szól. Nem várja, hogy tiszteljék vagy becsüljék, nem bánja (mint a Nagyságban sem), ha “bearanyozott hülyének” nézik. Csak hallgassák meg legalább annyira, mint ahogy a főrangú ógörög kispolgár, Kreón hallgatta meg Teiresziászt, a vak jövendőmondót az Antigonéban – igaz, akkor már késő volt, a “véres szamár” (ez Szentkuthy Miklós ideillő szava) már túl van rémtettein, és már nem változtathat a következményeken. Hogy meghallgassák, közvetlen és puritán módon fejezi ki magát, de az ellen akarva sem tehetne, hogy egyszerűsége az omnipotens formaművészé.

Az irónia mindjárt az első szakaszban megszólal, majd a másodikban, az “áldozatos” ódai hangon elzengett vallomás nyomán magasra csap. Az “új nemes-osztály” elnevezés nagyrabecsülést játszva hízeleg a hatvanas évek kispolgárának, a vezércikkekben hangoztatott “munkáshatalom” állítólagos gyakorlóinak, akik egyszerre érezhették magukat az uralkodó osztály becsapott tagjainak és alattvalóknak. De érezhették magukat ügyeskedésre, csalásra feljogosított ravaszdinak is. Meglehetősen nagy volt a kor züllesztő hatása. A “kispolgár” általánosítása mégis jókora blaszfémia a hatvanas években. Az ilyesmit “történelmietlen” és “tudománytalan”, sőt “kispolgári” cinizmusnak minősítették. Weöres tudta ezt, de mivel sihederkora óta szerette bosszantani a fennálló hatalmat – Horthyét, Hitlerét, Rákosiét –, most sem tagadta meg magát. Az állami üzemben sokszor tessék-lássék tempóban dolgozgató, a “második műszakban” önmagát nem kímélve fusizó munkást korántsem az április negyediki vagy május elsejei felvonulások kellékeivel és jelmondataival tünteti fel a költő: “címered autó, zászlód miki-egér, / jelszód szerezni ami még nincs, / kardod fényes könyököd”. A “hajdani lovagok utóda” persze csak a “szűk lehetőség kanyarjain át” érvényesítheti hódító kedvét, és elégítheti ki szárnybontogató vágyait, melyek: televízió, hűtőszekrény, Trabant, esetleg Skoda, Wartburg, panellakás, hétvégi telek, társasutazás “Cseszkóba”, a “jugó” tengerpartra. A képlet sematikus, de épp ezért tipikus.

Mindamellett a költemény korántsem csak a hatvanas években szerényen gyarapodó és munkásból, proletarizálódott parasztból kispolgárrá, szellemi dolgozóvá, alkalmazottá átvedlő magyarországi tömegekről szól, noha elsősorban erre a típusra ismerünk a versből. Weöres az örök kispolgárt vizionálja a hatvanas évekre jellemző változatában. Az örök kispolgár pedig szociológiai értelemben egyáltalán nem csak kispolgár lehet. Füst Milán “a világ kispolgárá”-nak minősítette egyik egyetemi előadásában a Hamlet főkamarását, Poloniust. Az irodalmi példák a végtelenségig szaporíthatók Pató Pál úrtól Oblomovig, a Háború és béke Napóleonjától és Karenintól Bovaryig, Gorkij Klim Szamginjától Heinrich Mann hőséig, Az alattvalóig, továbbá Thomas Mann Varázshegy, Móricz Rokonok, Saul Bellow Napjaid gyötrelme vagy Fejes Endre Rozsdatemető című regényének számos figurájáig. Füst Milán-i értelemben azt tarthatjuk kispolgárnak, aki a haza, a közösség, az alkotás, a szerelem eszménye, a magasabb emberséges érzések elé helyezi középszerű magán- és családi érdekeit. Aki példás családapa, de habozás nélkül cinkosságot vállal mások életének és családjának tönkretételében. Aki tökéletes eszközember.

A kispolgár számára a hatalom, a pénz, a siker és a büszkeség öncél, a látszatértékeket többre tartja a valóságnál, mohón törekszik az újra, akkor is, ha silányabb a réginél, verseng a többiekkel, mielőtt meggyőződne arról, hogy amiért folyik a verseny, az értéket hordoz-e, vagy csupán díjjal, elismeréssel kecsegtet, és aki olyasmire büszke, ami nem az ő érdeme. A kispolgár a könnyű megoldások embere, elkótyavetyél minden értéket, semmibe veszi az életet, a magáét is, másokét is, és örök időkre szóló emlékműveket emel a silányságnak. A Mein Kampfot a nácik romolhatatlan anyagra nyomtatva, rozsdamentes acélborításban, különleges védőszelencében a mélybe süllyesztették és lebetonozták, hogy ki ne kezdje az idő. Féltették az időtől, ezért mumifikálták ezt a “szellemi terméket”. A népdalok balzsam és beton nélkül is kibírták az évszázadokat, s miután lejegyezték, fonográfra vették őket, túlélnek további évszázadokat.

Hogy a kispolgár viszonylagos és szinte parttalan fogalom, azt Szerb Antallal is szemléltethetem. A mindenki által kiköpött nyárspolgárnak tartott semmittevőről, Oblomovról azt mondja, hogy talán nem is az, talán nem is tunya élősdi; talán bölcs, aki már tudja, hogy reggel nem érdemes fölkelni, kár fontoskodni, a világ nem érdemli meg, hogy bajlódjanak vele. (Szerb a maga korának fontoskodóira gondol, akik hangyaszorgalommal leltározták az embereket, majd ugyanolyan szorgalmasan el is pusztították őket, köztük őt magát is. Oroszország a XIX. század második felében csakugyan az ázsiai tétlenségtől fuldokolt.) Jól látható az Oblomov példájából és a többi nagy orosz regényből, hogy az arisztokrata és a nagypolgár éppolyan kispolgár lehet, mint a sarki zöldséges vagy a trafikos. Csak – hatalmánál, vagyonánál fogva – még sokkal kártékonyabb.

Az ifjúság egy kicsit másképpen értelmezi a “kispolgárt”, mint az írók, bölcselők és szociológusok. A fiatalok szótárában “kispolgári” dolognak minősül az is, ha a felnőttek óvják őket attól, hogy áthevülten hideg vizet igyanak, ha tiltják a dohányzást, vagy egyéb “bölcs tanácsokkal” látják el őket. Az ő gyerekes tiltakozásukat a “kispolgáriasság” ellen mégis komolyan kell vennünk. Naiv és elferdített formában, de benne lappang a fiatalság természetes szabadságszeretete. S a kispolgáriasság legnagyobb vétsége a szabadság megcsúfolásában rejlik. A fiatalság ösztönös önvédelme egy csapásra szabadságharccá lényegül át, mihelyt a szerelem igaz érzelmét védelmezi a felnőttek értetlenségétől, mihelyt az igazság vagy a tehetség jogait követeli. (Korunk abszurduma, a hatvanasévek második fele óta eltelt időbotránya, hogy ezzel az alapvető igazsággal is visszaéltek. A drogterjesztésre és a terrorizmusra erkölcsi értelemben nincs mentség.)

Weöresnél történelmi koroktól, társadalmi formáktól és osztályoktól független fogalomról van szó. Igaz, hogy az Óda a kispolgárhoz értelmezése elsősorban a hatvanas évek társadalmi mobilizációjával kapcsolatos jelenségeket érinti, de a költő a korok, nemzetek, osztályok és rendszerek fölött álló, mindenkori kispolgárt vagy nyárspolgárt is bírálja. Őt inti “hűvös szeretettel”, őt rettenti el emberségbe ütköző szélsőségeitől. A vers ma is éppolyan érvényes, mint volt a hatvanas években. Még ízléstelenebb lett az érzelmeket száműző szexmánia, a pénzimádat, a törtetés, a kábítószerezés, a szórakoztatóipar és a giccsművészet. S még nem tudjuk, hol a felső határ. Húszévesen írta Weöres Dsebel Aethiop költő verse a fehér emberről című költeményét. Ez sem csupán valamelyik korszak kultúrkritikája, nemcsak egy osztály, réteg vagy embertípus bírálata, hanem az egész európai és a rajta időben-térben messzire túlérő, túlterjedő civilizációé is: “tudom már: az a világ mit sem ér, / ott az kell csak, mi mindig új, csodás, / ott egy az Úr: az örök változás. […] Őnáluk minden csak gép, meg ideg, / villanyuk fénye merev és hideg / s a lelkük, mint a vén disznó bele, / csupa fehér féreggel tele.”

A bírálatot akkor értelmezzük legjobban itt is, a kispolgárhoz írt “ódában” is, ha ki-ki magára veszi belőle azt, ami megilleti. Az Óda a kispolgárhoz és A szörnyeteg koporsója “házmestere” persze hogy nem a házbizalmiak foglalkozása ellen szól, hanem a diktatúrák céljaira “gázmesterként” is kitűnően felhasználható szolgalelkűség, a leselkedés, a besúgás és az fontoskodó középszerűség ellen. A hivatalnoki könyökvédő sem tehet arról, hogy a kispolgár egyik jelképe lett. Kosztolányi számos novellája, köztük A kulcs, a Fürdés vagy Csehov Prisibejev altisztje arra int, hogy a kispolgárt sajnálni is lehet. Erre figyelmeztet József Attila Hazám című szonettciklusának altisztje is, aki elmenekült a faluból, ahol nem akart nyomorultul tengődni. A kispolgár meg is változhat: gondolkozhat sorsán, és hőssé is lehet, mint Albert Maltz Tüzes nyíl című regényének hőse, Willi Wegler. Nem kell gyűlölni a kispolgárt: tanácsos előbb értelmezni, s aztán felháborodni, ha kell. Annyi változata van, ahányan vagyunk. A fő, hogy megismerjük, s ha kell, bármikor meg tudjuk rendszabályozni.