Néha-néha fölröppen egy-egy jótékony izgalmat keltő hír az újságokban vagy a televíziókban, hogy az ország valamelyik dombján nagy hatású mágneses sugárzásra bukkantak. A híradásokból az is kiderül, hogy nem betanított, okos műszerek érzékelték ezt a sugárzást, hanem maguk az emberek. Legutoljára Tápiószentmárton egyik dombjáról, az Attila-dombról derült ki ez a mágikus tulajdonság. Csodának is mondhatnánk, hisz a beszámolókból azt is megtudhatjuk, hogy elég megjelenni a helyszínen és eltölteni ott néhány órát, csak úgy lazán, csak úgy szabadon, s az ember szervezete minden közbeiktatott segítség nélkül olyan természeti erővel töltődik föl, amely valaha magának az életnek a létrehozója volt a földön.

Régóta tudtam, mégpedig Illyés Gyula egyik írásából, hogy van itt Balatonfüreden valamilyen Panteon, emlékfolyosó, halhatatlanjaink márványtáblájával földúsított sétálóhely, de a képzeletem csupán magára hagyva boldogtalankodott. El kellett ide jönnöm, majdnem azt mondtam: zarándokolnom, hogy a hely szelleme és ereje megérintsen, mielőtt bármit is mondok majd róla. Vagyis látnom kellett a falakat díszítő márványtáblákat, elolvasnom rajtuk a neveket, látnom közelről azokat a századokat, éveket, amelyekből nagy elődök érkeztek ide gyógyulni, pihenni, reménykedni, megújulni azért, hogy a maguk megújulásával Magyarországé is megtörténhessék.

Legalább két órát töltöttem el itt Füreden, a földből és a házfalakból szétsugárzó múltban, de egyetlen összefoglaló, kikristályosodó gondolat nem született meg bennem. Ha gondolat nem is, de annál több kép, érzelem, képzet és látomás rajzott körül. Láttam a füredi parton álló Csokonait, ahogy épp Tihany riadó leányát készül megszólítani. Láttam Vörösmartyt, aki a szabadságharc leverése után megtörten, korszakos tanulságként és jóslatként, az emberiség legfájdalmasabb mondatát formálgatja magában: “Az ember fáj a földnek…” S a két költő után bekövetkezett a gátszakadás. El kellett képzelnem rögtön a harmadikat is: Berzsenyit. Berzsenyiről azonnal nagy híve: Széchenyi István jutott eszembe, a balatoni hajózás megindulása, a titáni erőfeszítések ideje, villámgyorsan a Berzsenyi verseire írt Kodály-kórusok szilaj fennköltsége: “Forr a világ bús tengere ő, magyar!” Aztán az, hogy: “Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér!” Istenről pedig Ady Endre, Adyról Németh László, róla Illyés Gyula, Illyésről Szabó Lőrinc, az egész XX. század magyar irodalma és történelme, benne az 1956-os forradalom, annak is a harmadik napja, amikor a Török utca sarkán, a Bem mozi oldalfalánál izgatottan én számolok be mindkettőjüknek a budapesti eseményekről, mivelhogy ők a forradalom első két napján Miskolcon ragadtak.

Igazság szerint el kellett szakadnom a helyszínről, hogy a rám zúduló emlékeim és képzettársításaim közül azokat szólaltassam csak meg, amelyek e nevezetes emlékgaléria legújabb beköltözőjéhez, legújabb halhatatlanjához: Illyés Gyulához tartoznak. Azokat? Sietve igazítom ki magamat: még az ezredrészüket sem. Ugyanis Illyés Gyula a XX. századi magyar irodalmi élet egyik központi alakja, aki körül, szinte akarata ellenére is, olyan nagyarányú szellemi körhinta forgott, amelynek a szédületéről még sokáig nem tudunk tárgyilagosan beszélni. Illyés nemcsak író volt, de szekértábor-szervező is, évtizedekig viszonyítási pont, érzelmek, eszmék, politikai és esztétikai küzdelmek közben az igazodás legtisztábban látható alakja. Választható és megtagadható, istenülő és bemocskolható. Ráadásul olyan nemzedéktársak közt jutott neki ez a szerep, mint József Attila, Németh László, Szabó Lőrinc, Kodolányi János, Cs. Szabó László, Márai Sándor, Radnóti Miklós, Veres Péter, Szerb Antal, Halász Gábor vagy Tamási Áron.

Illedelmes diákként azt kellett megtanulnunk róluk, hogy a Nyugat első nemzedéke után – vagyis Adyék, Babitsék, Móriczék, Kosztolányiék után összeállt egy újabb nemzedék, amely formálisan – hangsúlyozom, hogy csak formálisan – a Nyugat második nemzedékének is tekinthető, és mivel második, a besorolása úgy is hangozhat, mintha az elsőhöz viszonyítva másodlagos is volna.

Meggyőződésem, hogy korszakokat formáló, nagy nemzedékeket kicsinyes vállalkozás volna centivel méricskélnünk vagy versenyeztetnünk egymással, de ha egy ilyen bensőséges alkalom teret enged személyes vallomásnak, szívesen kimondom, hogy József Attiláék, Németh Lászlóék, Illyésék teljesítménye vetekszik a nyugatosokéval. Az igaz, hogy nem volt olyan regényes, mutatós, mitologizálható, mint azoké, de vállalkozásuk nagysága és mélysége, esztétikai és erkölcsi hatékonysága semmivel sem volt kisebb. A különbséget Illyés egyik mesteri meghatározása értelmezheti számunkra a legvilágosabban. Ezt írja Illyés: Ady profetikus tehetséggel megjósolta világok omlását, az utánuk jövőknek viszont a próféciák vigasza nélkül kellett megélniük ezt az összeomlást. Sőt, új hazát csakis a trianoni törmelékekből kellett emelniük. És ez csak a kezdet volt. Húsz év múlva jött a második világháború. Nyomában jöttek a megszállások, a diktatúrák, az egy mondatba beleszorítható zsarnokság évei, amikor a legtöbb író számára egyetlen realitás maradt: a túlélés. Nem nyílt szabad tér a jövendölések előtt. Egyetlen nyiladék kínálkozott csupán: a lehetetlenségekből lehetségeset teremteni. A valószerűtlenségekből valószerűt.

Ehhez a korlátozó csodatevéshez – véleményem szerint – legnagyobb tehetsége Illyés Gyulának volt. Mintha erre készítette volna föl a sorsa. Írói jelentkezése első percétől kezdve neki a fölfedezések forradalmias izgalma jutott. Gondoljunk például a “puszták népére”. A táj és a nép nem a föld alatt rejtőzködött. És nem is a valóság fölött, mégse látta meg senki. Valósággá, láthatóvá, létezővé egyedül Illyés tudta tenni. Hasonló történt Petőfivel is. Ki tudja, hány tanulmányt, hány könyvet írtak az 1930-as évek közepéig Petőfiről! De olyat, amelytől az Isteni Fiú, megszabadulva fölösleges legendáitól, föltámadhatott és személyes ismerősünkké válhatott, senki se írt.

Ha az eredményt azzal éri el Illyés, hogy új tények birtokában új összefüggésekre következtet, senki sem csodálkozhatott volna. De nem ez történt. Ő nem új adatok tömegére támaszkodva mondott újat, hanem a valóság átrendezésével és újfajta értelmezésével. Ha nem volna túlontúl kihívó és robbanékony a hasonlat, Illyést legszívesebben Galilei késői követőjének mondanám. Galilei, mint tudjuk, nem egy új naprendszert s nem egy új világmindenséget fedezett föl, hanem a meglevő régi számára fogalmazott meg új törvényt. Azt az egyszerű, de lenyűgöző evidenciát, hogy nem a Nap forog a Föld körül, hanem fordítva.

E fönti gondolat-mankót azoknak nyújtom szívélyesen át, akik Illyést szinte közhelyszerűen megalkuvásokkal vagy kétlelkűséggel szokták vádolni. Nem ártana, ha néhány életrajzadat örökös emlegetése helyett a létünket érintő, furcsa, ellentmondásos kérdéseken gondolkodnának el inkább. Például a magyar történelmet oly sokszor és oly mélyen érintő forradalmiság alapkérdésein. Mondjuk azon, hogy egyféle forradalmiság létezhet-e csupán számunkra, vagy lehetnek-e változatai?

Árnyalt fölfogását egy elég gyakran idézett vallomása révén szeretném közkinccsé tenni. Ezt írja A nép költészetéért című tanulmányában: “Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam – bármennyit hadonászott is a kardjával –, hanem csalónak. A nevezetes csomóval a föladat ugyanis nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár.”

Illyés nemcsak a műveiben érez és gondolkodik így, de élet- és világszemléletében is mindenütt ezeket a képességeit fedezhetjük föl. Még a tájakhoz fűződő kapcsolataiban is. Rácegrespuszta, Ozora, Párizs, Budapest után a Balaton környéki táj az, amely már-már úgy tartozik hozzá, mint Petőfihez az Alföld, Juhász Gyulához a Tisza, Tamásihoz a Hargita tája. Bodosi György lírai idő-leltárából megtudhatjuk, hogy nyolcvanegy évéből Illyés a leghosszabb időt Budapesten töltötte, de Budapest után rögtön Tihany következik. Igen, Tihany. Hiányos műveltségünk ellenére abban bizonyosak vagyunk, hogy Tihanyt Isten teremtette, aztán a honfoglalás után I. András alapított a területén bencés apátságot, később, egyszer, Csokonai felejtette rajta a szemét, de végül Illyés alkotta meg számunkra úgy, mintha maga Tihany is vers volna, akár a Bartók vers, a Haza, a magasban vagy a Kőasztal, madárka, este című verse. “Nemcsak a Kozmutza családba nősültem be, hanem a tájba is” – szokta tréfásan mondogatni. Meggyökeresedését máskor azzal is indokolta, hogy neki Tihany előtt csak szülőföldje volt, de szülőfaluja soha. Tehát – ha későn is, de – legyen az is!

Íme: az érzelmi, játékos háttér! Vagy legalábbis csak egyik részlete. Mert a többi nem a szavakkal való játékban, hanem a költő lelkében és idegrendszerében készült el eszméivel és életfilozófiájával párhuzamosan.

Egyik tetten érhető pillanata ennek az érlelődési folyamatnak az 1946-os nyugati utazása, amelyről Hunok Nyugaton című könyvében Cs. Szabó László számol be. Svájc olaszos vidékén sétálgatnak, napsütötte hegyek között. A meredek hegy oldalában merész út kanyarog fölfele. Kiderül, hogy egy hadiút. A hadiút két oldalán szőlőkarók, emberi munkával kialakított teraszok, gyümölcsösök, valamiféle édeni világ tárul eléjük. Illyés arca fölragyog: mintha az otthoni Balaton környéke úszott volna a szeme elé. A Badacsony, a Gulács és Tihany hasonló teraszai, ahol szintén jártak római légiók. S már két vers is megfogan benne. Az egyik, a négysoros, amelyet évekkel később ír csak meg, így hangzik:

A másik A Lago Maggiore fölött című negyvenkét soros verse, amely Cs. Szabó tanúskodása szerint szinte azon melegében születik meg, egy határállomás éttermében:

A vers egyrészt udvarlás és hódolat a távolból Tihanynak, illetve Pannóniának, ugyanakkor a háborúkra alapozott emberi történelem kritikája is. Illyés a tájjal azt mondatja el, amit az életével akart. Számára a táj sose térkép, de élő metafora. Az anyanyelv mellett egy másik látható és tárgyiasuló nyelv. S ez a nyelv első megszólalásra rögtön arról beszél, hogy ahol nemesítik a tájat, ott másfajta nemesedés is törvényszerűen bekövetkezik.

A magunk szóhasználata szerint ezt harmóniának nevezhetnénk, de Illyés értékvilágában ez sokkal többet jelent, hiszen ha az ember úgy alakítja át maga körül a természetet, ahogy arra a természet sose gondolhatott, mi mást hajt végre rajta, mint termékenyítő forradalmat?

A táj tehát nemcsak választott otthona, szálláshelye volt, hanem költői munkásságának a része is.

1936 decemberében, tizenhét éves koromban és hetedik gimnazistaként egy derűs nap délutánján a Belvárosban kódorogtam, és az utcai forgalmat, a házakat, kirakatokat nézegettem. Mint már előtte többször, ezúttal is megálltam a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán, a hajdani Nemzeti Színház helyén lévő üres telken felállított, fából készült bódéknál. Ezekben régi, használt könyveket, képes folyóiratokat, térképeket árusító antikváriusok kínálták a portékájukat. Az emberek többsége nem vásárolt, hanem a fapolcokra rakott vagy ládákban elhelyezett könyvekben és nyomtatványokban lapozgatott.

Beálltam a böngészők közé, és hamarosan egy érdeklődésemet megragadó könyvre bukkantam. Szabó Dezső regénye, Az elsodort falu egy kopott, szakadozott, elrongyolódott példánya került a kezembe. A második kötet hátsó borítóján ceruzával oda volt írva az ára. Olcsó volt. Megvenni azonban nem tudtam, mert a zsebemben csak pár tízfilléres lapult. Az esetet elmeséltem apámnak. Nagy meglepetésemre, röviddel utána, karácsonykor ott találtam a karácsonyfa alatt Szabó Dezső könyvét. Nem tudom, apám honnan szerezte meg. Talán éppen a Múzeum körúti antikváriustól.

A karácsony és újév közötti napok olvasással teltek. Az elsodort falu teljesen felkavart. Nem a történet hozott izgalomba, hanem a korabeli Magyarország állapota, a szembesülés a társadalmi és politikai valósággal. Amit a magyar társadalomról megtudtam belőle, teljesen új volt. Ez a regény döbbentett rá, milyen országban élek, milyen a hazám, milyen körülmények között vergődik a magyar nép, milyen problémák gyötrik a társadalmat. Azt addig is tudtam, hogy vannak szegények (mert az én családom is az volt) és vannak gazdagok, vannak, akik elégedetten és boldogan élnek, és vannak, akik szívfacsaróan szerencsétlenek, nyomorultak és boldogtalanok. Azt hittem, hogy ez Isten rendelése, az egyéni sorsok alakulásának esetlegessége, a véletlenek műve, amiből ki lehet törni, erős akarattal, tehetséggel, szívós munkával, de ez csak keveseknek sikerül. Szabó Dezső ébresztett rá, hogy a magyar társadalom végzetes bajban van, milliók élnek emberhez méltatlan módon, és nem lehet nemesebb feladat, mint a gyógyulás útját keresni és a megújulás módozatait kutatni. Nemzet, hagyomány, magyarság, lenn és fenn, szegény és gazdag, parasztok és proletárok, történelem, sors, végzet, mind reflektorfénybe kerültek, és elgondolkoztattak, mi minden van a világban – és minderről én mily keveset tudok.

Történelmi érdeklődésem persze addig is volt. Eszmélkedésem kezdetétől fogva inkább a valóságos események érdekeltek, és kevésbé az ifjúsági irodalom körébe tarozó kalandos és fantasztikus történetek. Olvastam, mint minden gyerek, Vernét, May Károlyt, Benedek Eleket, más ifjúsági könyveket és néhány népszerű történeti munkát. Ez utóbbiak a múltat ismertették meg velem, Szabó Dezső regénye azonban a jelenről szólt. Az írói képzelet és lelemény terméke volt, de én valóságos történetként olvastam, és nemigen törődtem azzal, hogy a történelmi és társadalomtudományi tényeknek mennyiben felel meg. Csak a második elolvasás után, még a téli hónapokban, kezdtek foglalkoztatni a mai állapotokat is bemutató művek, és kezdtem érdeklődni aziránt, vajon mit írnak a Szabó Dezső által érintett témákról más írók és tudósok.

A karácsonykor kapott könyvnek az volt a következménye, hogy érdeklődésem teljesen a jelenkort bemutató, tényfeltáró, az akkor már néhol népinek nevezett irodalom felé fordult. Elsőnek elolvastam mindent, amit Szabó Dezső írt, és éveken keresztül buzgón vásároltam az újabb és kisebb munkáit tartalmazó Ludas Mátyás füzeteket. Később, egyetemista koromban pedig rendszeresen hallgattam havi előadásait a Marczibányi téri Lövőház vendéglőben. Szabó Dezső könyvei hatásának tulajdoníthatóan érdeklődésem és életem új fordulatot kapott, ami abban is kifejeződött, hogy a magyar társadalom természetéről már nem a régi módon gondolkodtam. Figyelmem mindinkább a népi és falukutató írók felé fordult, az ő felismeréseik alapján kezdtem a magyar társadalomra, különösen annak alján elhelyezkedő falusi szegényekre pillantani, és városi emberként, munkásszülők sarjaként környezetem és – mondjuk úgy – saját osztályom problémái helyett az agrárlakosság, a magyar parasztság problémáival foglalkozni.

De akkor még legfontosabb törekvésem és tennivalóm az volt, hogy a gimnáziumot befejezzem, és közvetlen jövőmről gondolkodjam. 1938 tavaszán készülődtem az érettségire, hogy sikerüljön. Az is eldőlt, szüleim egyetértésével, hogy egyetemre megyek. Miután különösen a történelem érdekelt, kézenfekvő lett volna, hogy a bölcsészeti kar felé tájékozódom, és esetleg tanár leszek. De ennek ellentmondott az a szempont, hogy olyan pályát kellene választanom, amelyen viszonylag hamar álláshoz és fizetéshez juthatok, segítendő a családomat és visszatérítendő valamit abból, amit szüleim rám költöttek. Ilyen lehetőséget a jogászság kínált. Nyolc szemeszter, utána dolgozhatom és pénzt kereshetek. Tehát jogász leszek.

A júniusi érettségi vizsgák jól sikerültek. A vizsgabizottság elnöke Sík Sándor piarista tanár, országos hírű költő és irodalomtörténész volt. Jelesen érettségiztem, miután minden tárgyból jelest kaptam, kivéve a német nyelvet, amelyből kettesem lett. Ez meglepetés volt, hiszen kisgyerek korom óta tudtam németül.

1938 abból a szempontból is fontos szakasza volt akkori életemnek, hogy eldőlni látszott, milyen irányba fordul az érdeklődésem, és miket olvassak ahhoz, hogy ismereteim gazdagodjanak, és melyek azok az olvasmányok, amelyeket nyugodtan figyelmen kívül hagyhatok. A magyar történelmet tárgyaló művek továbbra is érdekeltek, de még inkább olyanok, amelyek a jelenkori eseményekkel és a társadalom állapotával foglalkoztak. Ezek sorában különleges helyet foglaltak el azok, amelyeket a mind ismertebbé és korosztályom körében mind népszerűbbé váló népi írók alkottak.

A napi sajtó tekintetében sem elégedtem meg többé azzal, ami véletlen folytán került a kezembe. Attól kezdve, hogy 1938 augusztusában megindult Pethő Sándor szerkesztésében a Magyar Nemzet, olvasójává váltam. Nem rendszeresen, mert előfizetésre egyelőre nem volt pénzem, de amikor lehetett és mód volt rá, megvettem. Legtöbbször könyvtárak olvasótermében forgattam. Az új lapot vonzóvá tette nyugodt hangja, az írások magas színvonala, a széles körű tájékoztatás igénye és a gondolkodás sokfélesége. Szemléletét tekintve az tette rokonszenvessé, hogy mérsékelt, középutas álláspontot foglalt el, idegenkedett mind a jobboldali, mind a baloldali szélsőségektől. A korabeli magyar külpolitikában az ország önállóságának és függetlenségének az ügyét támogatta. Ez annyit is jelentett, hogy szemben állt egyfelől a német nemzetiszocializmussal és annak terjeszkedési szándékával, valamint a hasonló magyarországi vállalkozásokkal. Az elkövetkező években gyakori szerzője volt a többi között Szegfű Gyula, kinek történetírói munkásságával akkor kezdtem megismerkedni, Szabó Zoltán, kinek első falukutató könyvét akkor már olvastam, Kunszery Gyula, akit a Kölcsey-gimnáziumból ismertem, ugyan nem volt tanárom, de helyettesített másokat, és vezette az önképzőkört, amelybe én is eljártam. Voltak újságírók – például Hegedűs Gyula vagy Parragi György –, akiket olvasóként a Magyar Nemzetből ismertem meg.

Ezen kívül egy időben rendszeresen olvastam a Pesti Naplót és a Magyarországot. Más lapok csak alkalmanként kerültek a kezembe. A folyóiratok közül 1938-ig olykor láttam a Nyugat, a Magyar Szemle, a Válasz egy-két számát. Az 1938-as könyvnapokon figyeltem fel a Magyar Élet című folyóiratra, amelyet a későbbiekben rendszeresen olvastam. A népi írók orgánumaként sok mindenről adott hírt, tudósítást, ismertetést, ami a népi mozgalommal kapcsolatban volt. Amint éveim száma növekedett és velük együtt a tájékozódási igényem, iparkodtam nemcsak olyan szerzőt és művet olvasni, aki és ami tetszett, akivel és amivel rokonszenveztem, de olyasmit is, amiről úgy éreztem, hogy művelt magyarnak ismernie illik.

Az 1938. június 10-én kelt érettségi bizonyítványom átvétele egybeesett a 9-e és 11-e között rendezett könyvnapokkal. Ha nem tévedek, az első könyvnapok, amelyekre felfigyeltem, az 1936-osok voltak, június elején. Akkor azonban még nem volt semmilyen irányú érdeklődésem, a könyvek közül is csak kettőre emlékszem, Illyés Gyula Puszták népe című művére, amelyet csak később olvastam el, és az Asztalos Miklós–Pethő Sándor szerzőpáros A magyar nemzet története című munkájára, amelyet azonban még erős történelmi érdeklődésem folytán nyomban elolvastam, azután, hogy a fővárosi könyvtárból kikölcsönözhettem.

Egy évvel később, 1937. június 1-jétől 3-áig már otthonosabban mozogtam a könyvsátrak között, hiszen Szabó Dezső hatásának betudhatóan több népi író nevét és egy-két munkáját már ismertem. Ekkor jelent meg Veres Péter Számadása, Kodolányi János Boldog Margitja és Szabó Zoltántól A tardi helyzet. Amint hozzájutottam, ezeket is elolvastam.

Az 1938-as könyvnapokon ismertem meg Püski Sándort és feleségét. Mint nyolcadikos, éppen érettségiző gimnazista (nem kis elfogódottsággal) bemutatkoztam nekik. A Püski-stand a Szerb utcai könyvkereskedésük előtt volt. A könyvesbódék között járkálva többször is visszatértem a Szerb utcába, hogy lássam egyik vagy másik írót. Ha nem tévedek, Móricz Zsigmondot, Erdélyi Józsefet és Sinka Istvánt sikerült látnom. Még nem voltam a népi írók olvasója, de a neveket az újságokból és – könyvkirakatokból már ismertem. Könyvet akkor – pénztelen diák lévén – még nem vettem, csak egy évvel később, 1939-ben, amikor már egyetemistaként mozogtam a könyvsátrak között, és tájékozottságom is nagyobb volt.

Elsőéves jogászként 1939 elején tagja lettem az Országos Széchenyi Szövetségnek. Schandl Károly hívására és Halász Géza barátom ösztönzésére léptem be. Mindkettőjükkel az Emericanában találkoztam először. Schandl a Széchenyi Szövetség díszelnöke volt, Halász nemrégen lett tagja. Kezdődő népi érdeklődésemnek és elkötelezettségemnek megfelelt a csatlakozás, mivel Halász Géza hasonlóan gondolkodott, és kért, segítsem abban a törekvésében, hogy ez az agrárérdeklődésű társaság, főleg a velünk egykorú új tagok határozottabban a népiség felé tájékozódjanak.

A szövetség még az első világháború előtt alakult. Egyetemi és főiskolai diákok szervezték, elsősorban azzal a céllal, hogy a Galilei Kör és más baloldali diákszervezetek befolyását ellensúlyozzák. A keresztény és nemzeti szemlélet, a mérsékelt haladás és a hagyományok ápolása volt a cél. A húszas években a szövetség szerepe és befolyása csökkent. A nagy diákszövetségek mellett eltörpült, exkluzív társasággá, elitszervezetté alakult át, és főleg olyan diákokból állott, akik a falu, a parasztság, a mezőgazdaság, a szövetkezés problémái iránt érdeklődtek. Kebelében a harmincas években Péter Ernő, Imreh Ferenc és más agrárszakértők vezetésével falukutató munkaközösség alakult. Halászt és többeket, magamat beleértve, e munkaközösség tevékenysége érdekelt elsősorban. Schandl Károly – aki akkoriban az Országos Központi Hitelszövetkezet elnöke, valamint a felsőház tagja volt, korábban államtitkár – konzervatív beállítottságú politikusként ismerték, de nagyfokú türelemmel kezelte a szövetségben mindjobban terjedő népi szellemet és kapcsolatokat. Az új széchenyistákat már nem elégítette ki az elődök szemlélete és tanítása. A keresztény és nemzeti jelszavak önmagukban már nem lelkesítettek, hanem csak akkor, ha valóban az igazi keresztényi erények, az emberszeretet, a humanizmus, az emberi egyenlőség, a szociális igazság és a szolidaritás eszméit testesítették meg. És nemzeti érzületük is azt követelte elsősorban, hogy a nemzet problémái megoldódjanak, és a sok millió szegény paraszt emberileg és társadalmilag is felszabaduljon.

A szövetség Kecskeméti utcai helyiségének kis udvari szobájában, amelyet irodának használtunk, sokszor hajnalig tartó vitákban tisztáztuk, miben áll a mi nemzeti és keresztényi mivoltunk, és milyen feladatokat ró ránk az idő, amely a magyar népet mind nagyobb megpróbáltatások elé állította. Akárcsak annak idején Kovács Imréék, mi is arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a parasztság valódi helyzetének ismerete nélkül semmit sem ér a honfiúi és reformeri lelkesedés. Éreztük, hogy ami van, nem jó és nem állhat fenn sokáig. A háború, akárhogyan végződik is, nem mentheti át a jövőbe a fennálló társadalmi és gazdasági viszonyokat. Valaminek történnie kell, hogy a magyarság lépést tarthasson a korral, és a maga érdekeinek megfelelően rendezhesse be az országot. Hogy mi történjék, arról csak halvány elképzeléseink voltak. Abban megegyeztünk, hogy demokráciára, parlamentarizmusra, földreformra, a társadalmi előjogok és kiváltságok megszüntetésére, a nemzet feleszmélésére és talpraállására van szükség, de hogy ez hogyan valósítandó meg és mi hol kezdhetnénk el a munkát, arról csak általánosságban beszéltünk, és a konkrét tennivalókban nézeteink el is tértek egymástól. Egy dolog azonban világosan állt előttünk: le kell menni a faluba, meg kell nézni a paraszti életet, és meg kell állapítani, változott-e valamit azóta, hogy Illyés, Veres Péter, Erdei, Kodolányi, Kiss Géza, Bajcsy-Zsilinszky, Kovács Imre, Féja és a többiek munkái megjelentek.

1939 őszén a parasztság helyzetének és problémáinak módszeres tanulmányozásába fogtunk. A szövetségnek kiváló könyvtára volt, amelyben ritka és páratlan értékű szakmunkákat, régi kiadványokat, a magyar mezőgazdaságra, paraszti életre, agrárpolitikára, üzemi és termelési viszonyokra, néprajzra és népművészetre vonatkozó tudományos dolgozatokat találtunk. Könnyű volt tehát a dolgunk, és a munka kitűnően haladt. Mindenki érdeklődési körének megfelelően kutatott, és hamarosan sor kerülhetett arra is, hogy szétnézzünk az országban, és egyeztessük az elméletet a valósággal. E munkát Halász Géza, a szövetségnek 1939 óta elnöke és Szalay Zsigmond, a falukutató munkaközösség vezetője irányította. A szövetség ügyintézésében mint kulturális alelnök ettől kezdve én is részt vettem, arra törekedve, hogy művelődési programunk a népiség szellemét tükrözze.

A falukutatási módszerek tekintetében nagy segítségünkre volt Gusti román professzor bukaresti szociológiai intézetének munkája, azonkívül azok a tapasztalatok, amelyeket az elődeink, elsősorban Kovács Imréék kemsei útjukon szereztek. Alapos előkészítő munka után került sor 1941 nyarán az ormánsági útra, amelyen Halász Géza, Koós Mátyás, Galambos János, Barcza József és én vettem részt. Az volt a tervünk, hogy bejárjuk az egész dél-baranyai Ormánságot, és észleleteinket összevetjük azokkal az adatokkal, amelyeket Kodolányi János, Kiss Géza, a budapesti Diákok Háza falukutató csoportja (Kovács Imre és társai), valamint mások összegyűjtöttek. Mindegyikünk az élet más és más területét vizsgálta, és esténként, amikor összeültünk, egyeztettük a megfigyeléseinket. Én népesedési problémákkal foglalkoztam, és így az én témakörömhöz tartozott a születésszabályozás, az egyke, a paraszti élet nyomorúságának és kilátástalanságának szomorú tünete, a nemzeti öngyilkosság e megdöbbentő formája. A kép, amelyet kaptunk, leverő volt. Mindenben igazolta Kodolányi, Kiss Géza, Hidvégi János és Kovács Imréék adatait. Kákicson Kiss Géza református lelkész, az Ormánság egyik legjobb ismerője meghökkentő történeteket mondott el arról, hogyan öli meg magát a nép, mert reménytelennek és sötétnek látja a jövőjét. A következő napokon magunk is meggyőződhettünk erről. Az anyakönyvek szörnyű pusztulásról adtak hírt, és a temetőkben nyomon kísérhettük az ormánsági nép lassú halálának állomásait.

Az út nagy részét gyalog tettük meg, egyik faluból a másikba vándorolva. Kemsén még emlékeztek, hogy 1935-ben jártak ott pesti diákok, Vajszlón néhányan ismerték Kodolányi János nevét, és egyik-másik községbe a népi írók híre is eljutott. Persze legfeljebb a pap vagy a tanító tudott arról, hogy az ormánsági nép sorsa országos ügy lett. A hivatalos személyek meglehetősen bizalmatlanok voltak hozzánk.

Sellyén elfogtak a csendőrök, és a vásárra gyülekezett nép szeme láttára vittek be a főszolgabírói hivatalba, ahol felelősségre vontak minket, mit keresünk a horvát határ mentén. Minket nem a horvát határ érdekelt, hanem a Draskovich-birtok. Ezt a főszolgabíró és a csendőrség vezetője is tudta. Éppen ez volt a baj, ám hathatósabb eljárásnak látszott annak firtatása, mit akarunk a határon. Órákig tartott, míg tisztázódott a helyzet. Hogy nem voltunk hosszabb ideig “letartóztatva”, annak köszönhető, hogy Koós Mátyás barátunk, aki doktor volt, az OKH tisztviselője, tehát úriembernek számított, erélyesen fellépett, és követelte, hogy hívják fel Budapestet, ahol igazolnak majd minket. Mi, rövidnadrágos és poros cipőjű diákok nem számítottunk, és talán napokig is várhattunk volna, míg kiengednek a főszolgabírói hivatalból. A csendőrök szigorúak és erélyesek voltak, de nem durvák. A renitens parasztokkal másképp bánnak – mondották ormánsági ismerőseink, akikkel az esetről beszélgettünk –, de ti nadrágos emberek vagytok, és az nagy különbség. Itt is rádöbbentünk, hogy nem mindegy, kinek születik az ember, illetve hogy a társadalmi ranglétrán ki hol helyezkedik el. Velünk tisztességesen bántak, de micsoda társadalom az, amelyben a hatóság szervei különbséget tesznek állampolgár és állampolgár között, mert ez volt a helyzet. Minket a többi között ez is ellenzékivé tett.

Az ormánsági útról – amelynek során bejártuk Piskót, Vajszlót, Zalátát, Kemsét, Hiricset, Kákicsot, Okorágot, Sellyét, Bogdását, Besencét, Nagycsányt és még néhány községet – nagy köteg jegyzettel tértünk vissza. Az anyag kiadására, sajnos, a háborús helyzet miatt már nem kerülhetett sor. Az 1942-ben kiadott Széchenyi évkönyvben a tanulmányút néhány eredményét közzétettük ugyan, de a legfontosabbak és legjellemzőbbek a cenzúra áldozatául estek. Én például az egykéről szóló értekezésem kefelenyomatát csupa vörös és kék kihúzásokkal kaptam vissza, úgyhogy egy ideig haboztunk is, hogy az évkönyvet ilyen körülmények között megjelentessük-e, vagy sem. A többi tanulmány és cikk is erősen megcsonkítva került a kötetbe. A háborúnak ez is következménye volt.

1941-ben és 1942-ben a szövetség több más falukutató utat is rendezett. Jártunk Cegléden és a Csepel-szigeten Makádon, ahol ugyancsak kötetnyi anyagot gyűjtöttünk a többi között a kopjafás temetőkben. Rendezett a munkaközösség falujárást a Tiszántúl, és a Duna–Tisza közének déli részében, sőt 1942-ben és 1943-ban Erdélyben is.

Felvetődhetnék a kérdés, mit szóltak e falukutató munkához és a fiatalok ellenzéki szemléletéhez azok a konzervatík körök, amelyek a szövetség mögött álltak vagy működését figyelemmel kísérték. Be kell vallanom, hogy falujárásunk részben partizánmunka volt. Az ormánsági utat például támogatta a földművelődésügyi minisztérium, ám ha tudta volna, hogy mily céllal és szándékkal mentünk el Baranyába, biztosan egy fillért sem adott volna. Előttem jó ideig rejtély volt, miként lehetséges ilyen munkát végezni egy olyan szervezetben, amelynek élén Schandl Károly áll, és felső irányító testületeiben Széchenyi, Károlyi meg más grófok is szerepeltek. Először arra gondoltam, hogy Schandl, ez a velejéig konzervatív felfogású politikus és agrárszakember nem tudja, mi megy végbe abban a szövetségben, amelynek ő a legfelső irányítója és a hivatalos Magyarország előtti védelmezője. Ám lebecsülnénk, ha feltételeznénk, hogy nem ismerte a helyzetet, és nem vette észre, hogy a szövetségben a harmincas évek közepe óta másfajta társaság gyülekezik, mint a tízes vagy húszas években. Azt is tudnia kellett, hogy a fiatal széchenyista nemzedék már nem az ő és társai tanítására hallgat, hanem azokra a népi írókra és politikusokra, akiket meghurcoltak, bíróság elé idéztek, ország-világ előtt gyaláztak és nemzetárulónak kiáltottak ki. Schandl mindezt tudta, de nagyfokú türelemmel tudomásul vette és elviselte, aminthogy tudta, ki az a Halász Géza és Szalay Zsigmond, akit az 1938–39-es új áram emelt a szövetség élére. Ez mindenképpen mellette szólt.

Engem észrevehető rokonszenvével tüntetett ki. 1941-ben meghívott a szilveszteresti fogadására. Ezt vendégei úgy magyarázták, hogy kiszemelt a szövetség jövendő elnökének. Az előkelő társaságban, amely a Gellért-hegyi villájában gyűlt össze, én voltam a nép, és nem volt vitás, hogy ennek szimbolikus jelentősége van. Schandl érezte, hogy új szelek fújnak, a változások elkerülhetetlenek, és nincs értelme szembefordulni a kíméleten valósággal. Ennek felismerése okosságra, pontos helyzetismeretre és jó ösztönre vallott. Schandl tehát nem véletlenül tűrte el azt a fordulatot, amely a hajdan konzervatív és minden radikalizmustól irtózó szövetségben végbement. Ő már nem léphetett a mi utunkra. Származása, más forrású műveltsége és politikai múltja másfelé vitte. A mi munkánkat azonban nem gáncsolta. Ha hivatalosan nem is helyeselte, türelmével valójában támogatta. Akárhogy akarta is, én már nem lehettem elnök, mert 1942 őszén behívtak katonának. Velem együtt Halász Géza is bevonult.

Hadd térjek vissza röviden az 1941 szilveszteri meghívásra. A Schandl család háza a Gellért-hegy oldalán volt. A villában már jártam egyszer, mégpedig szövetségünk valamilyen delegációjával, de csak az előszobáig jutottunk, a háziak nem tudtak fogadni, és ezért csak névjegyeinket tettük a szobalány által felénk nyújtott ezüsttálcára.

A szilveszterestre szmokingot öltöttem, mert az még a legszegényebb diákoknál is akadt, ha bálra vagy estélyre voltak hivatalosak, az esetek többségében kölcsönzőből szerezve be ezt a finom ruhadarabot. Én úgy jutottam hozzá, hogy valaki használt állapotban és megfizethető áron adta el. Ott feszítettem tehát az előkelő társaságban, amelyből a háziakon kívül senkit sem ismertem. Szaporán mondtam a nevemet, valahányszor Károly bácsi – mi, fiatalok csak így hívtuk – a többi vendégnek bemutatott. Sajnos, mindnek a nevét elfelejtettem már, kivéve Schandl József professzorét, aki a házigazda öccse és a mezőgazdaságtan országos hírű tudósa volt. Rá is csak azért emlékezem valószínűleg, mert hosszan beszélgettünk, sok kérdésére kellett válaszolnom.

Éjfélkor kölcsönösen felköszöntöttük egymást, miként szokás, minden jót és szépet kívánva az elkövetkező esztendőre, 1942-re. Utána a társaság elhelyezkedett a legnagyobb szobában, körülvéve azt a kis asztalt, amelyen a házigazda már különböző borítékokat rendezgetett. Hagyomány volt e házban, hogy a szilveszteri társaság minden tagja éjfél után negyedív papírra ráírja, hogy mit jósol a következő évre, véleménye szerint mire számíthat az emberiség és a magyarság az elkövetkezendő tizenkét hónapban. E papírlapokat azután mindenki szépen összehajtja és beteszi egy borítékba, amelyre ráírja a nevét. A következő szilveszterkor ezeket a borítékokat felbontják, és nyilvánosságra kerülnek az egy év előtti jóslatok.

Nem tudom, hogy ez a játék gyakori vagy ismert volt-e másutt is, vagy Schandlék találták ki. Én sem előtte, sem utána soha nem találkoztam vele. Mindenesetre rendkívül szórakoztató volt hallani az 1940-es szilveszteresten megfogalmazott jövendöléseket. Schandl Károly egymás után bontotta fel a borítékokat, és olvasta fel a papírlapokra írt jóslatokat.

Az 1941-es szilveszteri társaság tagjai is ráírták minden lapra a következő évre szóló prognózisukat, és a borítékra neveiket. Én is elvégeztem e műveletet, amely nem volt egyszerű, hiszen dúlt a háború, és ezúttal már magyar részvétellel (amely ellen a házigazda, emlékezetem szerint, oly sokszor emelte fel szavát). Az elkövetkező évben, ha nem is fordulatra, de sorsdöntő eseményekre lehetett számítani, és bizony nehéznek bizonyult valamennyire is reálisan a jövőbe tekinteni. A mi borítékjaink felbontására én már nem jelenhettem meg, mert 1942 szilveszterét katonaként Erdélyben töltöttem.

A Széchenyi Szövetséget hamar megkedveltem, és kezdettől fogva szívesen vállaltam munkát. 1939-ben jegyző voltam, 1940 őszén megválasztottak kulturális alelnöknek. Halász Géza maradt az elnök, Andersen Tibor lett az üv. alelnök, az én feladatom lett a kulturális tévékenység megtervezése és irányítása. Meglehetősen sok időt töltöttem a Kecskeméti utcai helyiségünkben, nagyrészt az irodában. Az előadásokat a nagyteremben tartottuk. Sajnos, a szövetség nagyszerű és gazdag könyvtárát nemigen használtam, mert főleg agrártudományi művekből állott, és az nem tartozott fő érdeklődési körömhöz.

1941 Széchenyi-emlékév volt, névadónk születésének 150. évfordulóját ünnepeltük, előadásokkal, zászlóavató ünnepséggel, könyvvel, kiadványokkal, Andrássy Kurta János alkotta balatonfüredi szobrának leleplezésével és a szeptember 20-ai emlékünneppel, amelyet a kormány szervezett, de lebonyolításában mi is közreműködtünk. A Pesti Vigadóban rendezett ünnepségen megjelent Horthy Miklós kormányzó, az ünnepi beszédet Bárdossy László miniszterelnök mondta. Ünnepség volt budapesti szobránál is. Ezen Varga József miniszter méltatta Széchenyi munkásságát.

Nagy élmény volt a Széchenyi Munkaközösség nagykörösi országos értekezlete, amelyen alkalmam volt több neves agrárszakemberrel, aranykalászos gazdával, hírlapíróval, pappal, tanárral, mozgalmi emberrel megismerkedni. 1942. februárban a Zeneakadémia kamaratermében jó nevű művészek közreműködésével, nagyszámú közönség előtt szerzői estet rendeztem Békeffy Gábor költőnek. Többször felléptettük és népszerűsítettük Puszta Sándor költőt, aki majdhogy belső tagja lett a széchenyista közösségnek.

Jól emlékszem a jelenetre, amikor először jelent meg Kecskeméti utcai helyiségünkben. Már nem tudom, ez a papköltő hogyan került közénk, a társadalmi kérdések, elsősorban az agrárszegénység iránt érdeklődő főiskolások közé, akik formailag a legalitás keretei között, de lélekben és szellemben határozott ellenzékiségben éltünk, mélységesen idegenkedve mind a kormányzat konzervatív gondolkodásától, mind a Németország felől fúvó új szelektől. A szövetség adta ki 1940-ben verseit, és utána mind gyakrabban tűnt fel közöttünk. Minket minden más áramlatnál jobban és határozattabban a népiség vonzott, körünkben Puszta Sándor azonnal otthon érezte magát. Ő akkor valamivel a harminc alatt vagy a harminc körül volt. Mi nyolc-tíz évvel fiatalabbak.

Nemcsak azzal hódított meg minket, hogy népi gondolkodású pap volt, hanem külsejével is. Magas, karcsú, jó arcú, ruganyos léptű férfiként jelent meg, aki arra teremtetett, hogy különösen a nők rajongjanak érte. Látható sikere mögött a kellemes fellépése okozta jó benyomás is érezhető volt. Persze nemcsak az, hanem kitűnő versmondó képessége és költeményeinek szavalhatósága is. Templomi prédikációi is vonzották az embereket. Jól emlékszem, hogy egy alkalommal, már a háború alatt, a lakásomhoz közeli Szent Család-templomban prédikált. Sármány Ferenc plébános mondta a misét. Puszta Sándor már azzal is feltűnést keltett, hogy a templomba – akkori tábori lelkészként katonai szolgálatot teljesítvén – tiszti zsávolyegyenruhában érkezett, mondanom sem kell, hány női szemet vonva ezzel magára. Ha szokás lett volna a templomi taps, bizonyára az fogadta volna, amikor a szószékre lépett. Kissé somogyias hanglejtéssel beszélt. Somogyi származására büszke volt, mindenütt eldicsekedett vele, hogy hol született, és mily nagyon szereti szülőföldjének tájait, népét, szokásait. Évtizedekkel később, a nyolcvanas évek elején müncheni lakásomban hangszalagról meghallgattam egy budapesti rádiós prédikációját. Ezt már az öregedő Puszta Sándor mondta, de szövegén és hangján átsütött a fiatalkori hit és hevület, az értelem szülte megszállottság, amely a harmincas éveiben is oly imponáló volt benne.

Amikor először találkoztunk vele, nevén kívül csak keveset tudtunk róla, de minél többször szerepelt széchenyista körünkben, annál kíváncsibbak lettünk munkáira, amelyek huszonegy éves korától fogva jelentek meg. Amikor nálunk, a Széchenyi Szövetségben forgolódott, már nyolc kötete volt olvasható. Külföldön élvén csak annyit sikerült később megtudnom, hogy plébános lett Leányfalun. Bennem mindmáig a fiatal Puszta Sándor képe él. Nem tudom magam elé képzelni, ahogyan egyszer egy öregkori képén láttam, testesen, nehézkesen és görbe meggybotjával a kezében – miként egy versében írta.

Szövetségünk könyvkiadói tevékenységet is folytatott. Főleg agrártudományi könyveket adott ki, köztük Péter Ernő földbirtok-politikai és szövetkezeti tárgyú műveit, azután szociográfiai, történeti, pedagógiai munkákat, valamint Széchenyi István életével és munkásságával foglalkozó köteteket. Élénk volt a szövetség társasági tevékenysége is. Alkalmanként társasági összejöveteleket, teadélutánokat hirdetett, és évenként megrendezte a Széchenyi-bálokat, mindig nagy érdeklődéssel kísérve és látható sikerrel.

A harmincas évek végétől együttműködést épített ki más, hasonló célú és szellemű szervezetekkel. Egyike volt azoknak, amelyek 1938 októberében megalakították az Egyesületközi Együttműködés (EKE) nevű csúcsszervezetet, azzal a céllal, hogy művelődési tevékenységük összhangba kerüljön. 1941-ben már 22 egyesület volt az EKE tagja. Élén Donáth György, a népi irodalom iránt érdeklődő kormánypárti képviselő állt. Halász Géza elnök mellett mint kulturális alelnöke, részben rám hárult a részvételünk szabta feladatok ellátása. A csúcsszervezet legjelentősebb kezdeménye az Él az örök magyar szellem nevű tavasz végi irodalmi és zenei ünnepség volt. Az elsőt 1941. június 5-én rendeztük a Városi Színházban. A rendezésben a szövetség részéről én is részt vettem. A megnyitóbeszédet Kodolányi János mondta, Erdélyi József és Sinka István költeményeiből adott elő. Illyés Gyula és József Attila néhány versét, valamint Szabó Dezső prózai szövegét színművészek olvasták fel. Veres Péter és Darvas József előadást tartott. A zenei műsort Bartók Béla- és Kodály Zoltán-művek alkották. Az est legizgalmasabb pillanata az volt, amikor Németh László lépett a színpadra, hogy felolvassa a Debreceni kátét. Az író felemelt hangon adta elő megsemmisítő kritikáját a magyar uralkodó rétegről. A díszpáholyban ülő kormányférfiak felé fordulva jelentette ki: alkalmatlanok arra, hogy a nemzetet egy jobb jövő felé vezessék. A hatalmas színházban visszafojtott lélegzettel figyelt mindenki, a néma csend csak hosszabb szünet után tört meg, amikor a közönség frenetikus tapsba kezdett. A kormány jelen levő képviselői, két miniszter, mozdulatlanul hallgatták végig Németh László szavait. A műsor nagy és maradandó élmény volt. Ma is szinte minden mozzanatára emlékezem.

Egy évvel később, 1942 májusában az Operaházban rendezték meg a második estet, ismét nagy érdeklődés és figyelem közepette. Ezúttal Karácsony Sándor, Kodolányi János, Veres Péter, Gombos Gyula és Szíj Gábor tartott előadást. Megjelent és beszélt Móricz Zsigmond is. A költészetet Szabó Lőrinc képviselte. 1943. május 31-én ugyancsak az Operaházban került sor a harmadik és utolsó Él az örök magyar szellem estre. Juhász Géza bevezetője után Németh László tartott előadást a kisebbségi sorsról. Gulyás Pál költeményeit adta elő, Tamási Áron egy novelláját olvasta fel, Kulcsár Irma, a tehetséges előadó-művésznő Erdélyi-, Sinka- és Szabó Lőrinc-verseket szavalt. A zenei betéteket a rendezők Kodály, Bartók és Veres Sándor műveiből vették.

Az Él az örök magyar szellem évi irodalmi seregszemléi hűen tükrözték azt a hangulatot és légkört, amely az EKE tagegyesületeiben uralkodott. A hitlerizmus ellen a függetlenség és önállóság melletti állásfoglalással, valamint a magyar nemzeti sajátosságok és hagyományok fokozott ápolásával tüntettek. A népiség melletti kiállás egyenlő volt az elutasításával mindannak, ami a nácibarát politikát és a nemzetiszocialista ideológiát jellemezte.

Az a gárda, amely 1939-től az ismeretgyarapító, falukutató és szellemi termelőmunkát végezte, a történelem és a személyes sorsok alakulása folytán lassan szétszóródott. A háborús események nemsokára minden komoly tevékenységnek véget vetettek. Jómagam és mások 1942-ben katonák lettek. 1943-ban a szövetség még részt vett a népi írók megmozdulásain, szervezett egy-két kisebb falujárást, budapesti és vidéki irodalmi estet és előadást. A tagok budapesti estjeikre és vidéki útjaikra (alföldi és dunántúli városokba) előadóknak meghívták Veres Pétert, Sinka Istvánt, Féja Gézát. A szövetség helyiségében alakult meg 1941-ben a Magyar Parasztszövetség, és e helyiség lett 1944-ben az ifjúsági ellenállási mozgalom egyik gócpontja.

És még tovább az időben. Ami a magam korabeli széchenyista barátaim személyes sorsát illette: Halász Géza épségben tért vissza a háborúból, de minden közéleti tevékenységtől távol tartotta magát, Antal Gyula, a tehetséges költő meghalt, Galambos János egy hadifogolyvonatból kiugrott, és életét vesztette, Barcza József és Nyújtó Ferenc visszament vidékre, Varga József és Nyeste Zoltán részt vett az ellenállási mozgalomban és az 1945-ben újból megindult ifjúsági politikában. Szalay Zsigmond agrártudósként ott volt 1945-ben Debrecenben, amikor a földreformtörvény készült, de nem az ő javaslatát fogadták el, hanem a kommunista Donáth Ferencét.

1946-ban néhányan kísérletet tettünk a szövetség feltámasztására. Chikán Zoltánnal próbáltunk ehhez kormány-hozzájárulást szerezni. Mi ketten kerestük fel ez ügyben Veres Pétert, aki akkor miniszter volt. Szerettük volna elnöknek megnyerni. Ő azonban eltanácsolt, az időt nem tartotta érettnek ahhoz, hogy a Széchenyi Szövetség újból működhessék, a politikai akadályok szerinte elháríthatatlanok voltak.

Talán az is említést érdemel ebben az összefüggésben, hogy a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején amolyan népi hullám csapott végig az országon, mintha az eszmélődő és gondolkodó emberek ebben láttak volna hatékony erőt a fenyegető barna és zöld veszedelem ellen. A lakosság nagy része mozdulatlan maradt, és késznek látszott elviselni sorsa fordulatait, de az értelmiség, a tanult és művelt fők jelentékeny hányada mintha a magyar eredetű népiségben vélte volna felismerni az ártó eszmék elleni orvosságot.

Eszmei és politikai útkeresésemben én is ennek hatása alá kerültem, még ha annak gyors és hódító sikere nem látszott közelinek. De éreztem, hogy jobboldal és baloldal versengésében, a két erődrendszer között, középen keresendő az igazság és a mentség. Ekkor vált ismertté és népszerűvé a harmadik oldal és harmadik út eszméje, amely Németh Lászlóban találta meg bölcseleti megalapozóját.

Jól emlékszem, mily erős hatást gyakorolt rám az író, amikor 1940 novemberében egy rövid bemutatkozás formájában módom volt kezet fogni vele és személyesen megismerni. Ez egy előadóesten történt, amelyet a Turul Szövetség jogász tagozata, a Werbőczi Bajtársi Egyesület rendezett a Fővám tér 8. szám alatt lévő, úgynevezett Turulvárban, a Ferenc József híd pesti hídfője alatt kiépített pincehelyiségben. Németh később nyomtatásban is megjelent Magyar radikalizmus című esszéjét olvasta fel. A korabeli magyar politikai tájékozódás és magatartás irányait elemezte, és az ellentétekről beszélt, amelyek a magyar társadalmat megosztják. A helyiség zsúfolásig megtelt, még a hozzá vezető folyosón is álltak az emberek, főleg fiatalok, magamfajta diákok, aztán ifjú értelmiségiek és néhány író, közéleti szereplő. Ha nem tévedek, Féja Gézát, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Kovách Aladárt láttam. Ami engem megkapott, az a pontos fogalmazás, a fogalmakkal való bánás biztonsága, a szöveg tömörsége, a világos, minden homálytól mentes, félreérthetetlen nyelv és a kendőzetlen nyílt beszéd volt. Az előadást lelkes taps követte, a közönség hosszan ünnepelte az írót. Azt észleltem, hogy az arcok megelégedettséget sugároztak, annak hitét, hogy a magyar radikalizmus, a magyar népiség hódító erő.

Mágikus szerkezet áll egy magyar kertben, a háztáji fenyves tisztásán, mégis mintha az őshazában. Nincs ember körülötte, de megtartotta teremtője eltávolodó jelenlétét, művébe változását. Nézzük a látszólag semmire se hasonlító bálványt, amint mégis az Ember elvonatkoztatott képe a világfa határai közt. Lombját-húsát vesztett váz, a Fölfeszített öt sebe szerint ácsolt gerendázat a fatörzs hengeréből metszett földszeleten. A potenciális kínzószerszám-mobil hegyes csúcsban sújt alá, ugyanakkor fölfelé csillagugrató játéknak mutatkozik egy háromkirályos gyermeki népszokásból, míg szálkái külön-külön is alkalmasak a kivégzésre.

Így jelenik meg Dohnál Tibor művészetében, művében az emberképletű világegyetem. S bárhol, bármikor érvényes minta lehet ez a világfa.

Ha a rádiócsillagászok az értelmes földi lények abszolút ábráját sugározzák szét az univerzumban, hogy hírt adjanak rólunk, ezt az alapmodellt sem mellőzhetnék. Nemcsak a Föld helyét jelöli ki a Naprendszerben, hanem a Kereszt által megváltott, halála árán élő ember lényegét is. Bennünk meg azt az alvó tudást akarja fölébreszteni, mely által kiemelkedtünk a művészi, szimbolikus gondolkodással az érzék feletti dimenziókba, amitől több tízezer éve homo sapiensnek, bölcs embernek tudhatjuk magunkat, miként az isteni titkok megértésére törekszünk. És kétségbevonhatatlan egyértelműséggel képesek vagyunk átörökíteni jelképeinket. S a legősibb formákból ma is megfejthetjük az örök állandó lényeget, akár a hímes tojásokon, a kapuk nap-csillag-virág ornamentikáján, a fejfák díszítésein.

– Amióta az eszemet tudom, engem csak a zene érdekelt. Már Dugófalva egyenes irányba, a zene felé terelte ösvényemet – néz rám gyermeki tisztaságú mosolygó szemével Haáz Sándor. Nem kell bemutatnia Dugófalvát, mert én a beavatottak közé, szinte a családhoz tartozom. Történt ez topánkás kisfiú korában, amikor édesapja, testvéreivel együtt, tavasztól őszig elvitte Tarcsafalvára nannyóhoz. Tízesztendős koráig minden szabad idejüket ott töltötték, de hogy ne tétlenkedjenek, feladatot rótt ki édesapjuk: fel kellett építeni nannyó udvarán a kicsinyített Tarcsafalvát. A boltból vásároltak dugót, és azzal helyettesítették a lakosságot, a háziállatokat. Így született meg Dugófalva, mely megállás nélkül épült, és soha be nem fejeződött, mivel drága nagyanyjuk kiköltözött a temetőbe. Amíg a játékfaluban játéktyúkólat építgetett Sándorka, az igazi utcán legények mentek vizitába énekelve, és ő sorba állította a dugólegényeket, hogy ne csak egyedül utánozza s fújja azt a népdalt, amit hirtelen meghallott a kapun kívül. A játék-iskolában dugó-tanulókat tanított énekelni, és aki nem énekelte tisztán a dalt, megbuktatta.

– Bárhol kezdi az ember, csak közösségen belül juthat el oda, ahova el akar jutni. Negyedszázada élek Szentegyházán, tanítok az egyes számú iskolában, itt ébredtem rá, hogy mekkora lehetőség vár rám. Rengeteg jó hallású, szép hangú gyermek, kiknek a hangszer sem teljesen idegen. Minden erőmet bevetettem, hogy kipróbáljam: lehet-e élményszerző művészi együttest létrehozni velük. Az iskola szelleme, a szülők hozzáállása, a gyermekek buzgósága erősített meg további céltudatosságomban. Érdekes módon a próbák hangulata ünneppé sűrűsödött, ünnepi rangot kaptak. Az énekes gyermek vagy aki hangszeren játszik, biológiából, matematikából is jeleskedik. Az úgynevezett “húzó” fiatalság könnyebben beilleszkedik a megkövetelt fegyelembe. Vezénylés közben mérem le ezt a belső fegyelmet, amikor százhatvan ragyogó tekintet árasztja felém a lélek sugarát.

– Évfordulót ünnepeltünk, amikor az “öreg filiseket” – ahogy nevezik magukat – gyermekeikkel együtt szerepeltettem. Együtt énekeltek, muzsikáltak anyák, apák és nyolcesztendős gyermekek. A gyönyörűség érzelmi hatása megbéklyózta a közönséget. Magasztossá vált az előadás. Több mint kétszáz posztóharisnyás férfiember és még csak emberke, rokolyás asszony és pillangónyi leányka szorongott egymás mellett. A felnőttek hangja nagy havasi madárként szállt, pacsirtahangok fölött. Bevallom, hogy bár tudatosan követem édesapám szigorú utasításait, de addig nem éreztem a nagy “választ”. Ott, abban a pillanatban Haáz nagyapám, édesapám, tarcsafalvi nannyóm és ki tudja hány ősöm vezényelt bennem és velem. Ilyen érzést a Fennvaló nem mindenkor és nem mindenkinek ajándékoz.

– 1982-ben tartottuk az első koncertet, azóta több mint ezer nevet jegyeztünk be. Természetesen más-más módon kellett érdekeltté tenni a gyermekeket. A nyolcvanas esztendőkben a tanítók, tanárok loholva végezték a kötelező népnevelő, közművelődési munkát. A szekuritáté megfigyelése alatt akár kényszermunkának is tekinthettük volna, de ebben is felmértük a lehetőségeinket, és tettük a dolgunkat. Mivel a menynyiség volt a fontos, a jegyzőkönyvbe annyi együttest írtunk be, hogy a hajuk kukra állt az aktivistáknak. Mi pedig nemzeti hagyományainkat, tiszta kultúránkat teljesítettük ki ezekben a szörnyű időkben. Az együttes tagjai ebbe a hangulatba születtek bele. Hiába, hogy előttük nem politizáltunk, benne volt a levegőben a dacos megmutatkozás, a kitűnés vágya.

– Minden Megéneklünk Románia Fesztiválon osztatlan sikerünk volt. Lássuk be, a román zenetudós is vészhelyzetben volt, legtöbbje odáig nem züllött, hogy a művészi teljesítményt ne értékelje. A nemzettipró aktivisták többször meghátráltak együttesünk előtt. Minket követtek a néptáncosok, emlékszem, amikor a népdalt, a csűrdöngölő táncritmusát fegyverként szegezték szembe a gyűlölködő román nacionalista hangulattal. Szabó László volt a táncmester – harminc esztendeig bírta –, azt mondta: ezeket a bogkötőket táncoljátok ki a bőrükből. A szenvedésből szenvedélyesen megtisztulva ütötték arcul az ellenséget. Megtévesztő volt virtuskodásuk. Elhitték vagy csak tették magukat? – hogy boldog magyar nemzetiség táncol, énekel előttük. No, mutassuk meg a világnak, hogy Románia megoldotta a nemzeti kérdést – ötlött eszükbe a hazugság. A legszigorúbb határzár idején valósággal kituszkolták Magyarországra az együttest, hadd lássák a “valódi székely boldogságot” az anyaországban.

Én akkor huszonévesen a földi paradicsomban éreztem magam, mert belefeledkeztem a hangszertanulásba, kórusmű-válogatásba, -hangszerelésbe és -vezénylésbe. Bárdos-, Farkas Ferenc-, Kodály-, Márkos Albert-, később Mozart-, Beethoven-műveken tanítottam a gyermekegyüttesnek. Tanítványaimmal együtt muzsikáltam, gyakoroltam, hiszen meg kellett tanulnom egyik-másik hangszeren játszani is. Aztán egyszer csak elkezdtük járni Erdélyt. A diktatúra fullasztó napjaiban szerepeltünk Kolozsváron, Szatmárnémetiben, a környékünkön mindenütt. Óriási volt a sikerünk. A tréfás dalokat a gyermekek mosolyogva énekelték, a közönség mosolyogva könnyezett.

– Húsvét ünnepén száznyolcvan gyermekkel és húsz kísérővel megérkeztünk Magyarországra. Budapesten, Szentendrén, Esztergomban léptünk fel a templomban. Halálunkig tartó élményekkel gazdagodtunk, Sárospataktól Szárszóig bejártuk az anyaországot. Az előbbi felejthetetlen az ősisége miatt. A Balaton partján, a szárszói találkozón a nemzet legnagyobbjainak közelsége ért áramütésként. Czine Mihály szívből jövő atyáskodása felejthetetlen. Emlékszem, valaki egy kalapot kerített, letette a földre, és gyűjtöttek a filharmonikus együttesnek. Drága kicsi gyermekeinket akkor, ott érintette meg a magyar haza simogató szele.

– Egyszer Ausztriában is voltunk. Hívogattak másfelé is, de az volt a baj, hogy sokan vagyunk, sokba kerülünk. Legyünk kevesebben – mondták. Hát azt nem, inkább újra körbejártuk Erdélyt és Magyarországot. Legkevesebb százharminc gyermekkel indulok otthonról, a szállodánk elől. Ahogy a falut elhagyjuk, kötelező az éneklés. Mire az országhatárhoz érünk, befejezzük az első repertoárt. Onnan Budapestig elénekeljük a következőt. Útjainkon úgy hull az ének, mint földre az eső.

– De még milyen szigorú és sokirányú szabályok szerint! Az éneklés, muzsikálás mellett más tevékenység is létrejött. Időközben szállodával gazdagodtunk, nyáron bútorfestőtábort szervezünk. Ez a két elfoglaltság a gyermekek egy részét igénybe veszi. A falusi turizmus fellendülőben van ezen a tájon. Már télen lefoglalják a szobákat. A bútorfestésben ha nem is vesznek részt a “filisek”, de segédkezni kötelesek. Deszkát szereznek, festéket biztosítanak. Ki merre futhat… A zenekari próbáról nem késhet senki. Pontozzuk a szövegtudást és a fegyelmet. Az utóbbi időben minden művet eredeti nyelven éneklünk. A német nyelv már elég érthetően hangzik. Legutóbb egy török kórusművet vettem elő, azt aztán gyakorolhatják. Szabály mondja ki, hogy hétvégén, fürdés után egy órát gyakorolnak otthon a zenészek és a dalosok egyaránt. A szülők figyelmeztetik gyermekeiket, ha nem tartják tiszteletben s nem énekelnek eleget. Az egyik szülő emlegette, hogy a török dallal annyit bajlódott gyermeke, amíg kihűlt a kád víz, s lilára váltan fújta szegény a sok ü betűs szöveget.

– Isten tudja, hogy is vagyunk ilyen gazdagok… Ebben a pillanatban kitűnő szólóhegedűsünk van. Bezzegelek eleget, amikor egyik-másik túl elégedett játékával. Akkor büszkélkedj – mondom –, amikor úgy hegedülsz, mint Mihály Zoltánka. Szerintem ő is zenei pályát választ, mint elődei. Sok tanítványom végzett konzervatóriumot, és helyezkedett el tanárként vagy valamelyik filharmóniánál.

Nemrég voltunk Fogaras várában, Kercen. Ahány vár, ahány templom, annyi művelődéstörténeti, történelmi lecke. Ott ismerték meg a mély szórványt a székely gyermekek. A lakosság egy része magyar katolikusnak nevezi magát, de csak románul beszél, még ha ért is keveset magyarul. Mindazonáltal akkora szeretettel szállásoltak el minket, mintha vérrokonaik érkeztek volna.

– Minden turnén naplót vezetnek. Megtérve az útról, összeszedem a naplókat, és átolvassuk ketten Szabó Klárával, a könyvtárossal. Ebből lassan könyvet kellene szerkeszteni, mert megérdemli. Az ismeretek mellett jelen van a döbbenet is időnként. Magyarországon nyílt történelemórát tartottunk. Szárszón József Attiláról hallhattak a sínek mellett. Észrevehetően nyomot hagyott lelkükben, kicsi eszükben az élmény. Van egy újságunk is, a Szentegyházi Hírlap – ebben megjelentetjük a legjobb naplórészletet.

– Tizenkét éve működik a szállodánk, ez anyagi létünk alapja. Az autóbuszt ajándékba kaptuk, a benzinköltséget megkeressük. Néha a felnőtt népi zenekar is támogat. Neve Szöcske Zenekar, volt tanítványom, a kitűnő bőgős, Szöcs Árpád becenevét vette fel. Tagjai: Bodó Levente szobrász, Gábos József vállalkozó és jómagam. Időnként összegyűjtjük a falu legjobb énekeseit, és torkunkszakadtából énekeljük a népdalokat. Kétszer tartunk próbát. Ne felejtsem megemlíteni, hogy a régi “filisekből” alakult az egyházi kórus.

– Ezzel az intenzív művészet-terápiával egy országot meg lehet gyógyítani. Szakképzettsége, tehetsége szerint élhetne Budapesten, Berlinben vagy Párizsban. Azt mondja, nincs ideje máshova menni innen, a “világfigyelő” tetejéről. Néha azt a benyomást kelti, hogy az európaiság szempontjai halványodnak is valamelyest a környezetében, az erdélyi magyarság szempontjai világosodnak. Kuncz Aladár gondolatait követi: “A transzszilvanizmus azt jelenti, hogy Erdély az az alap, melyre reá állva, melybe életünk gyökérszálaival belekapaszkodva kell keresnünk és munkálnunk hittel és reménységgel magyar életünk európaibb, egyetemes tartalmát.”

– Beleszigorodtam ebbe a népközeli munkába. Ennél biztonságosabb életet nem tudok magamnak elképzelni. Maximalista vagyok, és tanítványaimmal itt megleltem. Nyugatabbra ezt már nem tehetném, az más világ. Maradhattam volna Magyarországon, de nem maradtam. Elmentem Párizsba, több munkahely között válogathattam. Vívódtam, mi lenne, ha kint maradnék. Mi lenne, ha kitelepednék, de az én alkotóképességem otthon találkozik az alkotással. Két hónap múlva mindenki meglepetésére hazamentem, és ott folytattam, ahol abbahagytam. Két hónap elég ahhoz, hogy idegennek érezd magad Párizsban. Arra is elég, hogy megbizonyosodj: aki a pályán a maximumot akarja elérni, Gyergyóalfaluban, Szentegyházán, Csíkzsögödön is eléri. Csak tanulni kell. Mindenki önmagát viszi az új világba. A költő nem lesz költőbb, a középszerű hegedűsből nem lesz zseni, a politikus belegabalyodik önmagába. Azóta is ismétlem: aki máshol keres magának hazát, esetleg jobb házat, több pénzt talál. Aki valamit is ad magára, az a “szolgálati” esztendő lejártakor hazajön, mert itthon dolog van, és élete van.

– Rendkívüli ember, rendkívüli színész Szabó T. László színművész. Ő nem hazát, csak tájat cserélt. Magyarországon született, élt, majd feleségül vett egy szentegyházi lányt, mindnyájunk legnagyobb örömére itt maradtak, itt akarnak tovább is élni. Szentegyházán létrehozott egy színjátszó társulatot óvónőkből, tanítókból. Itt nem szenvedünk színházhiányban, mint a nagyvárosokban… Szabó T. László színművész kitűnő darabokat visz színre, kitűnő előadásokban van részünk. Ő itt találta meg azt, amivel Budapesten nem foghatott kezet.

– Szólok, mivel ezer tanítványom, énekesem, muzsikusom közül negyvenen elmentek, és még nem tértek vissza. Egyiket minden ünnepen itthon látom, a filharmonikusnapokon, a népdalvetélkedőn és a vallásos nagy ünnepeken. Az ünnep megejtő pillanatának gyógyszerét magához veszi, mint az ostyát, aztán újra elmegy. De bízom benne, hogy ráébred: az ünnepek különböznek. Megtanulja, hogy mások ünnepeiből hiányzik őseink rendtartása. A mi ünnepünk, életünk rangja. Múltunkból előjönnek a láthatatlan pillanatok is, mert mi belülről tisztálkodunk meg az ünnepi szertartáson. Én ezt ismertem fel Párizsban, amikor a Szajna partján felsóhajtottam: ölelj magadhoz, kicsi hazám, Erdély…

– A tudomány szerint a Földnek van néhány kisugárzási pontja, ezek szent helyek, zarándokhelyek. Fölöttünk a Hargita csúcsa. Tőlünk huszonöt kilométerre Csíksomlyó. Lehet, hogy ezek kisugárzása irányítja sajátos sorsunkat…