Az elmúlt évtizedek prózairodalmának immáron halhatatlan alakja, Gion Nándor, 2002 nyarán úgy ment el váratlanul világunkból, hogy egy tekintetben bizonyosan nem hagyott hiányérzetet maga után. Halála előtt néhány héttel, hónappal befejezte a kortárs magyar prózában egyedülálló, három évtizedig formált, ugyanakkor szorosan egymáshoz kapcsolódó, egymásra épülő részekből álló regényfolyamát (Virágos katona, 1973; Rózsaméz, 1976; Ez a nap a miénk, 1997; Aranyat talált, 2002), s ezzel “időben zárttá” tette – ahogy maga fogalmazta meg régi vágyát egy Füzi Lászlónak adott 1997-es interjúban – életművét, azt a világot, amelyet regényekkel (nem csak a tetralógiát alkotókkal), novellákkal építgetett tudatosan (ha nem is időrendi sorrendben).

Időben zárttá tette, azaz feldolgozta azt az időszakot is, az 1940-es évek második felét, amelyről műveiben addig még nem szólt. Így a regényekből, ifjúsági regényekből, novellákból, novellaciklusokból, regényszerű novellafüzérekből álló életmű gyakorlatilag a teljes XX. századra, annak a magyar történelem szempontjából csaknem minden fontosabb időszakára rálátást nyújt. Természetesen a történelmi valóságelemekből is építkező, de szuverén módon teremtett írói világ, egy vajdasági magyar író nézőpontjából, a számára egy életre meghatározó élményvilágot nyújtó szülőföld, a szenttamási, bácskai táj emberformáló, soknemzetiségű világának kitüntetett szerepeltetésével, de az egész délvidéki magyarság XX. századi sorsát nyomon követve, egészen a kilencvenes évekbeli háborúkig, magyarországi áttelepülésekig. Művészete értelmezhetetlen a délvidéki kisebbségi magyar léthelyzet mellőzésével, ennek ellenére esztétikai és ideológiai értelemben is távol áll mindenféle kisebbségi provincializmustól. Gion Nándor az igazi elbeszélők, a nagy mesemondók méltó örököseként természetes egyszerűséggel előadott történeteiben a hétköznapi helyzeteket, az átlagembereket, a szürke élettényeket is képes volt megszépíteni, a poézis magasába emelni. A magyar irodalomban hagyományos anekdotikus-realista elbeszélésmódot megújító legsikeresebb regény- és novellaformáiban a valóságábrázolás olyan modern alakváltozatát teremtette meg, amelyben a reálisnak és a jelképesnek, a hétköznapinak és a mítoszinak varázslatos egymásba játszatása révén az emberi létezés konkrét és univerzális tényei mellett, annak teljessége is felidéződik.

A tetralógia első három kötete a századfordulótól 1944–45-ig, a szerb partizánok hatalomátvételéig, s az első “szabad” választásokig mutatta be a többnemzetiségű (magyar, sváb, szerb, zsidó, cigány) bácskai Szenttamás lakóinak életét, boldogságkeresését, a megmaradásért folytatott küzdelmét. A regényfolyam főhőse, Rojtos Gallai István a Virágos katonában a kálvária keresztútstációira festett képek közül kilógó egyik alaknak, az eseményeken láthatóan kívül álló virágos katonának a titkát abban találja meg, hogy “el kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ki kell lépni abból a képből, ahol a Megváltót korbácsolják”. Ugyan a regény végén már neki is szembesülnie kell a valóságtól (álmodozás, fantáziálás révén) való elmenekülés illuzórikus voltával, de még a következő regényben, a Rózsamézben is, még ha időnként latroknak is játszva, sikerül megőriznie az önmaga, de időnként a környezete számára is örömteremtő külön világát. Az 1941–44 között játszódó, Ez a nap a miénk című regényben azonban már esélye sincs kívül maradni a kisember sorsát is meghatározó történelmi eseményeken, az impériumváltásokon, a magyar csapatok bácskai bevonulásán, a német megszálláson, a zsidók deportálásán, a szerb partizánok magyarokat irtó hadjáratán, az új kommunista hatalmat legitimálni szándékozó választásokon. Sőt, az eseményekben való aktív részvétele szükséges is, mert az erőszak, a háború, a nemzeti sovinizmusok világával szemben a józan ész, a humánum, a hétköznapi örömök képviselőjeként az éppen regnáló hatalom szolgálatában állva is az egyéni túléléseket, a közösségi összetartozást és megmaradást segíti.

Az Aranyat talált című – a Forrás folyóiratban még az író életében folytatásokban megjelent, tehát valójában nem is posztumusz – regény a korábbiakhoz képest váratlanul indul: Budapesten, 1945 elején, a szovjet hadsereg nyomában a fővárosba bevonuló, orosz fogságból szökött Tölgyesi Mihály honvéd közlegény sorsát követve. A harmadik mondattól kezdve világos azonban az előzmények ismerői számára, hogy a történtek önmagát kezdetben meg nem nevező mesélője ezúttal is a szenttamási mezőőr, amatőr citeraművész és szükség esetén profi hamiskártyás: Rojtos Gallai István, aki azért kezdi a veje, a Kis Kőműves (Gion Mátyás) barátjának és katonatársának, Tölgyesi Mihálynak bemutatásával elbeszélését, mert kettejük élete az elkövetkező években szorosan összekapcsolódik. Az elbeszélő Tölgyesi Miska háború utáni történetét évekkel később hallja tőle magától, a negyedik fejezetben tudjuk meg, hogy akkor, amikor visszatér Szenttamásra. A tizenkét fejezetre tagolt regény tere a korábbiakhoz képest kitágul: immár nem csak Szenttamás, illetve Bácska az események helyszíne, hanem más vajdasági városok, a határvidék és a két főváros, Budapest és Belgrád is. Annak függvényében, hogy hová szólítja éppen a főhőst, aki az indítás ellenére ezúttal is maga az elbeszélő, a kettős ügynöki kémtevékenység.

A cselekmény történelmi hátterében az a közismert, de íróilag – a lakosságok hétköznapi életére kiható következményeiben – még nem igazán feldolgozott ellentét áll, ami a Tájékoztató Iroda (Kominform) 1947-es megalakulása, majd 1948 elejei irányváltása után a titoista Jugoszlávia és a sztálinista szocialista tábor, azon belül a rákosista Magyarország között kialakult. A jugoszláv partizánvezér, Tito addig Sztálin leghűségesebb és legradikálisabb tanítványának számított, aki a testvérpártokat jóval megelőzve már 1945-ben megkezdte a kommunista párt diktatúrájának kiépítését, s aki a Nyugattal szemben Sztálinnál is keményebb, határozottabb szembenállást sürgetett. Tito és vezérkara azonban 1947–48-ban nem fogadta el, hogy “nemzeti érdekeiket”, a jugoszláv államot, annak hadseregét, rendőrségét, kül- és belpolitikáját a Szovjetuniónak rendeljék alá. Ezért romlott meg a viszony, ezért fordította Sztálin a Tájékoztató Irodát és a testvérpártokat Jugoszlávia ellen, s így lett Titóból hamarosan “az imperialisták láncos kutyája”. Az is köztudott, hogy Tito és Jugoszlávia elítélésében a szocialista táboron belül a Magyar Kommunista Párt és vezetője, Rákosi Mátyás az élen járt, aki a Rajk László elleni koncepciós pert is jórészt ennek a szolgálatába állította.

Gion regényében ezekből a nagy történelmi, politikai folyamatokból csupán annyi jelenik meg, amennyit hősei a maguk kis világukban érzékelnek belőle. A két ország között a viszony megromlásával párhuzamosan megélénkül az egymás elleni kémtevékenység, ennek válik áldozatává, egyszersmind haszonélvezőjévé a jég hátán is megélő Tölgyesi Mihály, a budapesti újjáépítés során magát megszedő, kertészeti munkavezetővé feltornászó egykori katonaszökevény és a szenttamási mezőőr, Rojtos Gallai István. Tölgyesi bácskai származása és élelmessége Budapesten elég ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra titoista szemétté és jugoszláv ügynökké nyilvánítsák, s ezért börtönbe zárják, ahonnan egykori szakaszvezetője, az új államrendőrségben őrnagyi rangot kapott Püspöki Péter segítségével kiszabadul ugyan, de annak árán, hogy a magyar titkosszolgálat ügynökévé, jugoszláviai kémjévé válik. Első feladatául a helyi ügynökök beszervezését kapja, s kihez is fordulhatna máshoz, ha nem ahhoz az emberhez, akit főnökének így jellemez: “Rojtos Gallai István módfelett óvatos és ravasz ember. Ő az örökös túlélő fasizmusban és kommunizmusban, szerb világban és magyar világban. Még a kártyát is jobban kezeli, mint én.” Csakhogy eközben a Szenttamáson, a különböző nemzetiségű lakosok körében egyaránt nagy tekintélynek örvendő Rojtos Gallait már egy, a jugoszláv hatalmat szolgáló, vezető magyar kommunista is megkereste (mint ahogy az előző regény végén az 1945-ös választások előtt is), hogy segítsen a lakosságot meggyőzni arról: “Sztálin elvtárs tulajdonképpen a világ legsötétebb gazembere”. Majd Tölgyesi hazaérkezéséről és küldetéséről értesülve, immár a helyi elhárítás egyik vezetője, Vladan Drenovakovics beszéli rá arra, hogy hagyja magát beszervezni Tölgyesi által, sőt vállalja magára a további ügynöki hálózat kiépítését, s ők adnak majd olyan listát, amelynek Budapesten is Moszkvában is örülni fognak, miközben az azon szereplők természetesen az ő embereik lesznek.

Az ügynöki, kettős ügynöki szerep vállalását utólag faggató kívülállók számára mindig alapvető fontosságú kérdés a “Miért?”, ahogyan az elmúlt hónapok magyar belpolitikai eseményei is tanulságosan szemléltették ezt. Rojtos Gallait nem kényszerítették rá, nem zsarolták meg, nem alkalmaztak vele szemben pszichikai terrort, sőt különösebb rábeszélésre sem volt szükség, s talán még örömét is lelte a kémtevékenységben. A regény többféle magyarázatot is kínál erre. Egyrészt fontos nagyon az egésznek a hátterében álló szorongatott kisebbségi magyar léthelyzet, amelyben Rojtos Gallai korábban is jó érzékkel tudott eligazodni, s amelynek a két ország közötti megromlott viszony által teremtett új dimenziói iránt ezúttal is fogékonyságot mutat. Amikor például a magyar kommunista, Fehér Jóska kéri a segítségét, ez a párbeszéd zajlik le közöttük: “Sztálin elvtársról minden további nélkül elhiszem, hogy sötét gazember – mondtam. – Viszont ezt a titoista bandát is utálom. Irtottak bennünket… De hát ők vannak közelebb. – Ez a helyes magatartás – mondta elégedetten Fehér Jóska. – Nekünk, jugoszláviai magyaroknak nagyon kell vigyáznunk viselkedésünkre. Hátterünk nincs. Egy megszállt, szolgalelkű anyaország semmire sem biztosíték. Itt kell jó viselkedéssel valamiféle jó helyzetet teremteni a megmaradáshoz.” Gion Nándor egy nem sokkal a halála előtt adott interjúban maga is elmondja, hogy a regény megírására őt éppen ez a rendkívül izgalmas, több irányba nyitott (és sokak által mindmáig nem ismert) helyzet sarkallta: “a Tito–Sztálin összeütközés, ami számunkra, vajdasági magyarok számára azt jelentette, hogy vagy nagyon esküdsz a jugoszlávságra, vagy eleve gyanús vagy, mert az anyaországod Sztálinhoz tartozik, és arra esküszik, te pedig itt Titónál vagy. De ki is vagy te tulajdonképpen? […] A magyar nemzetnek egy része a történelemnek olyan forgatagába került ekkor, amelyben először kezdődtek a szocializmuson belül villongások. Amikor te is mint magyar, bajba kerülhettél, vagy éppen jobban járhattál, mint az anyaországi magyarok.” (Forrás, 2002. 12. sz.)

Mivel a szenttamási mezőőr megtanulta már régen, hogy “csúszós helyzetekben ajánlatos óvatosan viselkedni”, az agitálásra való felkérésnél megígéri, hogy beszél az emberekkel, de aztán valójában esze ágában sincs agitálni a “jó vagy rossz oldal mellett”, hiszen tudja, hogy a hatalmon lévők ilyen vagy olyan eszközökkel úgyis meggyőzik majd a kétkedőket. A kettős ügynöki szerep vállalásába is nyilván belejátszik az a tudat, hogy a maga ügynöki hálózatát úgyis megpróbálja kiépíteni mindkét fél, akkor még mindig jobb, ha mindkét szolgálatot becsapva maga áll az élére az egésznek, vigyázva arra, hogy az egyszerű és jó embereknek a legkevésbé okozzon kárt. Sőt ellenkezőleg, inkább használjon, így mentheti meg Tölgyesi Mihály életét, így nyílik esély Rézi, a felesége öccsének, Stefan Krebsnek a hazahozatalára a szibériai lágerekből, s mellesleg anyagilag is megfejve a szolgálatokat, egyénileg sem járva rosszul. A hamis ügynöki névsorok és jelentéktelen valós információk közvetítése közben azonban, mintegy véletlenül, fontos titkokat tartalmazó iratokat is beszerez és továbbít az ellenérdekelt félnek (amint láthattuk, számára a budapesti kommunista hatalom éppolyan ellenszenves, mint a belgrádi, egymás ellen egyaránt örömmel játssza ki őket), így viszont tevékenysége egyre veszélyesebbé, s mivel mindkét oldalon gyanússá, a saját életét is veszélyeztetővé válik, holott az eredeti cél ezúttal is, mint az Ez a nap a miénk című regényben, a túlélés lenne. Ezért nagy megkönnyebbülés számára, amikor végül kiszállhat az egészből, és visszatérhet mezőőri hivatásához. Előtte azonban még helyt kell állnia egy feszült, az asztalra kitett pisztolyok jelenlétében lezajló párbeszédben, amikor a szerb belügyi elöljáró, Vladan Drenovakovics meggyanúsítja fontos titkok Budapestre juttatásával. Ennek során arra hivatkozik, hogy ő hűségesen szolgálta a hazát, és a Török Ádámtól örökölt fegyvert is a haza védelmében tartja magánál. A kérdésre, hogy melyik haza védelmében, jellemző módon kitérő választ ad, s az olvasó sem lehet bizonyos abban, hogy egy ilyen bonyolult helyzetben vajon mit is ért a haza fogalmán, de nyilvánvaló, hogy nem valamelyik államiságot, inkább csak a maga szűkebb létezési terét, Szenttamást és környékét, illetve egy belőle felnövesztett, valóságosan már régóta nem, csak a lélekben létező virtuális haza-képet. Az ő hazája már éppúgy csonka, ahogy az élete is köztes élet, egymásra fenekedő két országa, anyanemzetének és többségi nemzetének országa közötti térben, vagyis a senki földjén zajló. A regény nagy lehetősége, hogy ennek a kisebbségi sors mélyén meghúzódó általános létfilozófiai helyzetnek adjon konkrét életes, egyúttal esztétikailag is érvényes megjelenítést.

Gion Nándor a számtalan fordulatot, kalandos eseményt produkáló, izgalmas kémhistóriát a regényciklus első két darabjában kipróbált összetett elbeszélői eljárások helyett redukáltabb, egyszerűsítettebb eszközökkel adja elő. Már az Ez a nap a miénk című harmadik regényben is csökkent a jelképes, metaforikus szövegszervező és jelentésképző eljárások szerepe, inkább csak kiegészítette a metonimikus kapcsolatokat és realista módszereket, ebből a regényből pedig már el is tűnt. Rojtos Gallai István immár nem álmodozik, nem meditál, csak a megtörtént események tényszerű előadására, esetleg azok kiszínezésére törekszik, éppúgy, ahogy Tölgyesi Miska, aki soha nem számított megbízhatóan igaz embernek, ezért az elbeszélő már a második oldalon közli, csak fenntartással adja tovább az ő történetét: “főbb vonalaiban bizonyára valósak, a részletek azonban színezettek”. Egyfajta írói önreflexióként olvashatjuk a következő, a kommunista Fehér Jóskával folytatott párbeszédrészletet is: “Magáról sokan mesélték már, hogy jó beszédű és jó fantáziájú ember. Ebből kifolyólag még az asszonyoknál is sikerei voltak. Csakhogy most kissé átlátszó a beszéde, márpedig én ragaszkodom a valósághoz. – Tőlem mindig a valóságot hallja – mondtam nagyon komolyan. – Maga is meg mások is. – Időnként dúsítva és kiegészítve kitalált dolgokkal, szépekkel és csúnyákkal. – Ilyesmi csak akkor fordul elő, ha citerán játszom és énekelek hozzá. Egyedül vagy a feleségemmel vagy a szomszédokkal. Tudja, a magyar népdalokban előfordulnak néha túlzások, de azok is a valóságból nőttek ki. Nemrég olvastam az egyik könyvben…” Gion Nándor többször is “dúsított realizmus”-nak nevezte alkotói módszerét, amin valami olyasmit érthetett, hogy hőseinek jellemét és cselekedeteit némileg elrajzolja, színezi és árnyalja, hogy a valós történeteknél többet hordozzanak. Ez a több, a konkrét valóságtól való elemelkedés révén mélyebbé tett létfilozófiai sugallat ezúttal azonban hiányzik ebből a regényből.

Gion prózájának régóta egyik legnagyobb erénye: a rendkívüli alakteremtő képessége és a tanítani való párbeszédtechnikája, ami viszont itt is érvényesül. Regényeinek hőseiben általában különösségük, furcsaságaik ellenére is képes az író a történelmileg és társadalmilag tipikus megmutatására, ráadásul a realista lélekábrázolás hagyományos eszközével nem élve, csupán helyzetbe hozva, cselekedtetve, beszéltetve őket. Ahogy a regényfolyam korábbi darabjaiban már tucatnyit, úgy itt is teremt még néhány emlékezetes, karakterisztikus figurát. A kezdetben főszereplőnek vagy legalábbis egyik főszereplőnek látszó, de később az író által némileg háttérben hagyott Tölgyesi Mihály, vagy a hatalom új birtokosai, Vladan Drenovakovics és Fehér Jóska mellett például Glázer Lajos, a besurranó tolvaj, Margith Gábor, a határvidéken nagy biztonsággal ide-oda közlekedő egykori kocsmai verekedő és Majoros Péter, a verekedéstől szintén nem megrettenő, de titkos iratok eltulajdonítására is képes tanyasi keménylegény alakjában. Ezzel együtt sem tudja azonban ez a regény az előzőek összetett jelentésvilágát megismételni, miközben a cselekmény, a sztori bonyolítására koncentrál az író, nem tudja igazán közösségi érdekűvé tenni a történetet, megmarad az a szenttamási mezőőr privát kalandjának és üzletének.

A regény címadása, a címnek a korábbiaknál korlátozottabb, metaforikus konnotációk nélküli értelmezési lehetősége is mintha az író művészi elbizonytalanodását jelezné. Ráadásul az “aranyat talált” állítás arra a Tölgyesi Mihályra utal kizárólag, akiből a regény kezdetén talán főhőst (vagy legalábbis az elbeszélővel azonos súlyú szereplőt) akart teremteni az író, de később valószínűleg rájött a karakter korlátozott teherbírására, vagy a cselekmény alakulása, alakítása terelte el róla a figyelmét. Mindenesetre ő az, aki a budapesti újjáépítés során tisztázatlan körülmények között valódi aranyat talál, s aki a regény végén, az előző regényben meghalt Török Ádám eldugott aranytárgyait is megtalálja a Kálvária tövében, miközben a regény igazi főhőse ezúttal is a mindent túlélő Rojtos Gallai István.

Minden említett gyengéjével együtt is tanulságos és élvezetes olvasmány lehet mégis az Aranyat talált, különösen azok számára, akik a tetralógia korábbi darabjaiban már megkedvelték a gioni világot és hőseit. A négy kötet együtt, egyetlen egészként kezelve pedig, akár ismét a Latroknak is játszott cím alatt, az elmúlt évtizedek magyar prózairodalmának azért is egyik meghatározó műve, mert az olvasmányos, érdekes és szép történetek iránt megnövekedett olvasói elvárásoknak éppúgy képes megfelelni, mint a mélyebb emberi tartalmak közvetítése és a művészi-esztétikai igényesség iránti szakmai elvárásoknak.

Vass Tibor: Előzuhany kötelező

étezik-e szolgáltató irodalom? A kérdés szónoki, hiszen Vass Tibor legutóbbi könyvében éppen ezt a műfajt gyakorolja. Akik ismerik az immár több mint egy évtizedes munkálkodása dacára még mindig fiatal szerzőt, azoknak bizonyára szeme sem rebben erre a hírre, hiszen megszokhatták már meglepő “húzásait”. Ők tudhatják azt is, hogy a költő pályája néhány éve fordulatot vett, és az avantgárd alkotói technikákat és attitűdöket alkalmazó-próbálgató lírikus szövegei egy csapásra “közérthetővé” váltak, sőt határozott elmozdulást mutattak egy sajátosan felfogott élménytükröző “realizmus” irányába. A Hamismás vagy a Fürge ujjak könyve című kötetek már ezt a poétikai metamorfózison átesett Vass Tibort mutatják. A tavalyi verseskönyv is ebbe a vonalba illeszkedik. Sőt, konkrét, dokumentálható helyszínhez és időponthoz köthetők az opusok születése. Vass Tibort vendégül látta a berekfürdői írótábor. Ennek “fejében”, “fizetségéül” írói munkáját ajánlotta fel a költő. Íme az eredmény: a könyv.

Aligha kétséges, hogy játékos-ironikus költői szerepfelfogással van dolgunk. Hamar nyilvánvalóvá teszi ezt az alkotó is. A valódiságot és hitelességet garantáló előszövegében, hamiskás, önmaga naivitását bemutató bevezetőjében vagy a nyitó versben kendőzetlenül tárja fel poézisa eredetének e sajátos körülményét: “a föladat az írótáborban, / holnaptól egy hét kosztkvártély: / egy vers, / íratlan szabály, melybe a fürdőhely Vass Tibor által / beirodalmazandó”. Ebben a tekintetben a szerző túlteljesít, hiszen ő hetet is írt. Szinte naplószerűen rögzíti a táborozás egyhangú, tizenkét éven aluliak számára is megismerhető eseményeit. Semmi különös, mondhatnánk, azonban egy ponton – egy éjszakai fürdőzés kapcsán – majdnem tragikus fordulatot vesznek az amúgy izgalommentes történtek. Olvashatunk üveggyár-látogatásról, “boniem” zenétől hangos és vendégszeretettől átitatott “lakról”, udvarias eszmecseréről a polgármesterrel, könnyed gesztusról, azaz egy még iskoláskorban kapott – nem kurrens – könyv felajánlásáról a községi könyvtárnak, belterjes “irodalmi” veszekedésről, kidomborodó hasról és a barátságról. Amint a felsorolásból kiderülhetett, a szerző tüntetően megragad a hétköznapi banalitások szintjén. Benyomásokat rögzít, tényeket sorol. A félreértés veszélye – remélhetőleg – nem áll fenn: szándékolt alkotói fogás a kilátástalan “szócséplés”, a felületes eszmefuttatások láncolata. Ezekben a “költeményekben” bizony nincs magasztos “üzenet”, nem található semmiféle önmagán túlmutató “mondanivaló”. Van viszont blazírtság, szenvtelennek mutatkozó dokumentálás. A körülményeskedő és fontoskodó dikció azonban mégsem válik kiábrándítóvá, ugyanis Vass Tibor – már korábbról ismert erényét – kellően “gonosz” iróniáját is alkalmazza. A versek nemhogy deprimálóak lennének, ellenkezőleg: keserűsége, megbocsátható rosszmájúsága dacára mégis derűs szarkazmusa kifejezetten szórakoztatóvá teszi a kötetet. A humor forrása alapvetően az alaphelyzetben lelhető meg: a költő saját verseinek esendő és gyarló hőse. Az illúziótlan és ironikus önbemutatás kedvtelve játszik el a költészet “régi dicsőségével”, a tekintélyesség és fontosság kiürült kliséivel. Ragaszkodik az irodalomtörténeti emlékezetből felkutatható és a helyzethez társítható sztereotípiákhoz, a formalitásokhoz. A szerep szarkasztikus felfogása megengedi számára azt is, hogy bókoljon házigazdáinak, háláját és rátermettségét bizonygassa: “érdemes őt Berekükön hordozni, / mert ha jól van tartva, / beirodalmaz érdemi dolgokat”; “ledolgozom rendesen, amit kapok, / ráadásul ezek olyan szövegek, / melyeket föl lehet vésetni emléktáblákra”. Az öndokumentálás, a folytonos pontosítások, emlékeztetések, szőrszálhasogató ismétlések, a céltalanul gyűrűző körkörös gondolatalakzatok mind-mind ennek a beszédhelyzetnek az egyenes következményei. Az ekképpen kondicionált költő eszközei között – tulajdonképpen természetesnek nevezhetően – megtalálhatók még a nyelvi játék különböző metódusai: a travesztáló allúziók, az elmés szóképzések, a nevetés szolgálatába állított jelentéspárhuzamok és a jelentésmódosító hangzásbeli csatolások vagy tördeléstechnika, a szinte kötelességszerűen űzött szótorzítások. Az avantgárd, akcióművészi múlt is kísért, ha másban nem a verseket kísérő vizuális elemek, a (fürdőzés élménye motiválhatta) táblák és képek alkalmazásában – ezek is felfoghatók “vissza(görbe)tükrözésnek”.

Tévednénk azonban, ha valamiféle nyegle, pimasz és cinikus könyvként bélyegeznénk meg az Előzuhany kötelezőt. Ugyan valós megállapítás lehet a versekkel kapcsolatban, hogy azokban a költészetről lebontatik minden megmaradt pátosz, “romantika”, illúzió vagy egyszerűen csak az önmagát respektáló komolyság. Nem véletlenül, hiszen az irodalom “haszontalansága” és “érdektelensége” az utóbbi bő évtized önvizsgálatra késztető benyomása lehetett az elfogadottságukat, társadalmi presztízsüket rohamos gyorsasággal elvesztő írók körében. Ehhez társult aztán az irodalom elszánt visszavonulása a közélet terepéről, a létszemléleti szkepszis zászlaja alatti bemasírozás az elitizmus betonkeménységű nyelvkritikai tételekkel megtámasztott falai mögé. A változások dacára, a megszokottság – végső menedékként – lehetővé tette a megtűrtséget. A költői személyesség “titka” – de hiszen nem oly nagy titok ez – a “posztirodalmi” korban “működő” alkotó önszemléletének összetettségében keresendő. Egyrészről átveszi a közömbös, nem olvasó közönség hallgatólagos véleményét, és lefokozóan ábrázolja magát: “apámék íróvá avattak magukban, / műértő támogatásuk / révén / gépesítve lettem, // Vass Tibor beirodalmár, satöbbi: / immáron tíz éve számító- / gépes // szótestépítő, / terro- és motorizált szövegfaragó, / eldobható szórágó, / rigórugóregörejtem, / öreges, de még / sikert is arató észkombájn, / fény- / másoló / papír-takarmány, / önkormányzó / teve az iránytű fokán, / vitorla-, rend- és észbontó / komposztmodern”. Ez az állapot hozza magával aztán a “vasstibiséget”, szüli meg a “jelentés-újrahasznosító iparos” alakját. Talán nem túlmagyarázása a jelenségnek, ha az egyenrangú fontosságúnak látszó jelenségeket összekapcsoló, a világ hierarchikus bemutatását mellőző, a felszínes érintkezéseket elfogadó, a jelenségeket kombináló látásmódot éppen ennek a tapasztalatnak a jellegzetes kifejezőjeként értékeljük. Igen, az öntörvényűbb, a távolabbra tekintő attitűdökkel, a képalkotással, a látomással, a képzettársítással szemben is felfoghatjuk mindezt. Az értelemalkotás olyasféle módjának, amely más lehetőséget nem látván hagyománymaradványokból, kulturális “hulladékokból”, emlékezetmorzsákból dolgozik. Szép magyar kifejezéssel ezt nevezzük “buherának”. (Lévy-Strauss “barkácsolásnak” mondaná.) Össztársadalmi mentalitásként éppúgy, mint poétikai alapállásként kényszer szülte ezt a jelenséget. Ennek megfelelően a költő is “csak” egy név, egy szövegbe simuló motívum. A szereplehetőség tudatosítására Vass Tibor megalkot egy találó és szemléletesen kifejező jelképet, az éjszakai medencében tetszhalottként lebegő poéta alakjában. “Lebegni, vélt hullaként” – morbid, mégis mennyire élő kép!

Az eljelentéktelenítés mögött mégis fölmagasul az alkotó személye. A költő ugyanis a fentiek dacára azt szeretné elhitetni velünk, hogy ő “korunk hőse”. Benne tisztelhetjük az önmegvalósító, igényeit istenítő és azt minden körülmények között kielégíteni igyekvő fogyasztót, akinek jelszava: “legyen jó nekem”. A lehetséges olvasó arcába vágja: poézisa egyetlen értelme az egó – időnként meg-meghasonuló – nárcisztikus öndokumentálása, a rikító színű, aranyozott műanyag Vass Tibor-szobor kifaragása. (Vesd össze mindezt a kötet fülszövegének a “jelentőségteljességet” és reputációt bizonyító “dicsőséglistát” követő, transzparensként felmutatott táblájával: “NAGY KÖLTŐ”!) A lírikus vidámparkjának torz tükreibe tekinthet bele korunk önimádó konzumfogyasztója. A “beirodalmazott” pszeudo-cinikus “Vass Tibor”-portré kísértetiesen emlékeztethet a szemlélőre. Versei sem mások – bizonygatja –, mint fizetség, az írás: árucsere. Lám, a költőnek társadalmi megbízása, feladata van! Ez a keserűen ironikus és provokatív alkotói munkálkodás napjaink sterilizált romantikáját képviseli. Hiperrealista túlrajzolásai nyugtalanítanak és elbizonytalanítanak: a költő végül is az úr, avagy ő lenne a (köz)szolga?

Van egy fiatal írónk, Vida Gábor, és neki egy igen jó novellája a Torony emelkedőben (Rezervátum, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998). Hogy miről is szól ez az írás, annak Vida Gábor a megmondhatója, de ha csak nehezen érthető lenne, a kutya sem olvasná, de ez úgy nehéz, hogy közben nagyon könnyű, mint a matt előtti utolsó lépés.

A novella egy kisváros főépítészéről szól, Horgas úrról, aki meg van győződve arról, hogy a hajdani nagy építész elődök a belváros tervét egyetlenegy ponton elrontották. Megtalálni és kijavítani a főtér kompozíciójának gyenge pontját, ez volt Horgas úr legnagyobb vágya, de – bár ötvenéves is elmúlt – még nem akadt rá a főtér hibájára. Aztán egy nap nagyon szokatlan történések veszik kezdetüket. A városháza tornya, fitytyet hányva a gravitációra, lebegve elvált a földtől, és fokozatosan elkezdett emelkedni. Senki sem tudta megállítani a torony emelkedését, még Horgas úr sem, aki már kezdi sejteni, hogy éppen a hosszú éveken át keresett gyenge pont mutatkozik meg ilyen furcsán. Egy nap a városba érkezik egy toprongyos és büdös idegen, Angélus (az ördög maga természetesen) aki, ha Horgas úr felajánlaná neki a szeretőjét, meg tudná akadályozni a torony fokozatos emelkedését, de minden szeretkezés ellenére a torony mégiscsak elszállt, mint egy kilőtt rakéta.

Horgas úr fiatalos hévvel veti magát bele az új torony megtervezésébe, mindenben a régi ellentéteként képzeli el: ha az vaskos volt és tömör, az új nőies lesz és karcsú. Végre jól érzi magát, sokévi rosszízű nyugtalanságnak szakad vége a tervek elkészültével, és csak a polgármester megjegyzésére – miszerint az új torony szakasztott mása a réginek – fogja el valami vészterhes nyugtalanság. Rosszat sejtve rohan az archívumba összehasonlítani a régi terveket az újjal, és valóban: az új torony terve mindenben egyezik a régiével.

Csak a történet fősodrását meséltem el, önkényesen lehagyva a mitikus kellékeket, a felbukkanó (csoda)rénszarvast és a többit, mert ennyiből is látni, honnan merít Vida Gábor a történet megírásakor.

Irracionalitás a magyar prózában nem új jelenség, első kedvelői a nyugatosok (Babits, Kosztolányi, Krúdy, Csáth stb.), csakhogy az ő irracionalitásuk valahogy sokkal emberibb, az ő novelláikban a szereplőnek csak önmagával kell megküzdenie, és nem az ördöggel, a sokkal nagyobbal, mint napjaink prózájában, amely újra az irracionalitás reneszánszát éli (lásd például Vörös István vagy Krasznahorkai műveit.)

A Magyar Napló kiadásában megjelent: Az év novellái – 2002 című antológia írásai nem e reneszánsz jegyében fogantak, bár van köztük egy ilyenszerű is: Körmendi Lajos Egy nyugtalan lélek című írása. Ez a kötet is – micsoda egybeesés – egy “tornyos” novellával kezdődik (Határ Győző: A torony), de ez egészen másképp semmisül meg, nem száll el, mint egy bohó léggömb: orosz ütlegek lövik szét 1956-ban az Astoria tetejéről. (A New York-palota tornyáról van szó…)

Ez a valósághoz való odakötöttség, a történelem felbuzgása a sorok között az antológia legfőbb jellemzője, a legtöbb író az általa is megélt történelmi időt mondja el, pontosabban a nehéz idők embertelenségét teszi a legfőbb szereplővé, háttérbe szorítva az egyéni sorsot. A szereplőknek nincs gazdag jellemrajzuk, szerepük annyi, hogy az ő sorsukba pecsételődjék bele 1956, a kollektivizálás, az elhurcoltatás, a kilakoltatás borzalmai és a jelen nyomora meg aljassága. Nem mintha Vida Gábor novellájában valami másért szerepelne Horgas úr, de a főépítész élete nem elég keretnek a – nevezzük így – metafizikus történések köré, a történések átcsordulnak rajta, arra inspirálva az olvasót, a megdöbbenésen túl, hogy találjon ki ő is további emberi sorsokat (a metafizikus történésekhez), ha úgy tartja kedve. Az antológia novelláiban egymásra van szabva a történelmi idő és emberi sors, nincs amihez hozzá tudna valamit toldani az olvasó. Ezek a novellák az érzelmekre hatnak, sajnálat, düh és valami sajátos magyar jajongás visszhangzik az olvasóban a szöveg olvasásakor.

A legnehezebb lehet olyan novellát írni – legalábbis így gondolom –, amelynek nincs cselekménye, a történet tudati folyamatokból tevődik össze. Tudatról lévén szó, bármi megtörténhet, az emberi elme bármilyen vakmerő dolgot el tud képzelni. És mégis, a lehetőségek tárháza ellenére a “tudati” szöveget a legnehezebb érdekessé, feszültté tenni. Papp András elbeszélésében, a Valóság címűben ez mégis megvalósult, Monoszlóy Dezsőében viszont már kevésbé. Az övé különben a kötet második novellája. Itt találkozni először túlírt, nem eléggé feszes, írói zsenialitás hiányára utaló mondatokkal. Például: “A többé már fel nem idézhető ráncok éppúgy lehámlottak róla, mint előbbi életének gondolatokat borító karcai. Görcsös köhögések fordított képleteként könnyed ásítást inhalált tüdejébe.”

A humoros elbeszélések a legjobbak. Nemcsak azért, mert a legjobb írók írták: Bálint Tibor, Lázár Ervin, Gion Nándor, Molnár Vilmos és a legfiatalabb, az 1977-es születésű Csender Levente, de azért is, mert a jó humornak nem lehet ellenállni. Feltéve persze, ha jól van megírva…

Antológiában szerepelni minden bizonynyal olyan, mintha az ember a tanteremben ülne harminchat diáktársával együtt. Ha nem is készült valami fényesen, a jó feleletek megmentik a mundér becsületét. Ilyen meglapuló diákként hatnak azok az írók, kiktől sokkal jobbakat szoktunk olvasni, de most az antológiára valahogy nem készültek. Ferdinándy György, Grendel Lajos, Faludy Ádám és György Attila író urakra gondolok…

“A közösség szellemi ereje megtört, az élet az egyéni érdekek mentén szerveződik, ennek megfelelő a tudatzavar, az erkölcs fellazulása, a politikai viszonyok kuszáltsága. A délvidéki magyarság nem egy család többé, nem összeszokott testvéri közösség, amely a közös célok megvalósulására törekedne.”

Ezek a sorok akár a végső indokot és magyarázatot is jelenthetik, noha egy másik délvidéki írástudótól, az eszmetárs-pszichológus Hódi Sándortól származnak. (Hódi Sándor Légüres térben. Tízévi küzdelem a délvidéki magyarságért címmel adta közre közéleti tárgyú írásainak gyűjteményét 2001-ben a tóthfalusi Logos kiadónál.) Döntő, mindent egyértelművé tevő összegzését persze nehéz adni egy vaskos gyűjteményes kötetnek – s egyúttal meghatározni egy ember szellemi életművének olyasfajta kiinduló és végpontját is, amely éppen könyörtelen realitása miatt teszi nélkülözhetetlenné a Tettet. A Művet. Az írást, az írások egész sorát, hosszú-hosszú évtizedeken keresztül. Hiszen Hornyik Miklós – az elszakított területek írástudóinak legnemesebb hagyományait folytatva – voltaképpen egész életében, mindvégig ugyanazt és legfőképpen ugyanarról írja. A szülőföld: a Délvidék, ezen belül is “a magyar Gascogne”, Bácska sorsát. Ha úgy tetszik: legújabb kori végzetét.

“Semmiféle kettős, hármas vagy négyes kötődéssel vagy kötöttséggel sem lehet elbűvészkedni azt a tényt, hogy a jugoszláviai magyarság a magyar nép – szerves vagy szervetlen – része. A magyar író a zulukafferek földjén is magyar marad, nem azért, mert szünös-szüntelen történelmi vagy “faji ” nosztalgiák nyugtalanítják, hanem mert az anyanyelve fogva tartja. Az anyanyelv olyan bástya, ahonnan az egyes embert gazdasági mesterkedésekkel vagy a párthűség mindent szentesítő jelszavával ki lehet kergetni, de olyan erődrendszer is, ahonnan egy népet nem lehet kiűzni.”

Ezek a sorok, bármennyire is hihetetlen, forradalmi érvényűek voltak. A hetvenes években vagyunk, Tito kirakat-Jugoszláviájának északi gyarmatán, a szerb szó tükörfordításával Vajdaságnak nevezett, egykoron a Délvidék névvel illetett dél-alföldi vidéken. Ott akkoriban a “szocialista tábor” boldogtalan lakói által csodált és irigyelt speciális kommunista mintaállam polgáraiként éltek százezerszám az anyaországtól elszakított magyarok. Több mint sajátságos lelkületűvé idomított értelmiséggel és azzal a gondosan ápolt-alakítgatott tudattal, amelynek romboló, kártékony hatásait ma is lépten-nyomon tapasztalhatjuk. A “jugoszláviai magyarsággá” lett déli nemzetrész önnön sorsát 1920-tól napjainkig elsősorban szellemi életén, kulturális, művészeti területeken mérhetően élte meg a tanulságosabban. A tizenkét éve kényszerűen Magyarországra áttelepült írástudó pedig az eléje közel félszáz éven át tárult látványegyüttessel nem kezdhet mást, mint hogy hiteles adalékokkal szolgáljon szülőföldje elnyomatásban, idegen uralom alatt eltöltött évtizedeiről. A szellem, a kultúra hadállásaiból tekintve szét a vigasztalan tájékon.

Hornyik Miklós 1965 és 2001 között írott tanulmányai, cikkei, kritikái, interjúi végső soron egytől-egyig: vitairatok. Olyan evidenciákért hadakozik – micsoda magyar abszurd ez is –, mint például az anyanyelv erődrendszerének megőrzése, az anyanemzethez, az egy és osztatlan, örök magyarsághoz való kötődés. A kötet címe – Határsértés – hajszálpontosan kifejezi ezt az igazából csak a mi számunkra érthető, másoknak jószerével felfoghatatlan léthelyzetet. Mindazt, amit a szó – “államhatár” – nekünk jelenteni képes. Hornyik Miklós így ír erről: “Mégsem okultunk a történelemből – félálomban élünk ma is. Életfölfogásunk és történelemszemléletünk változatlanul naiv, változatlanul romantikus. A nagyvilág ezért nem érti a szavainkat, a sebeinket, a nosztalgiáinkat sem. Költőink szavára hallgató, fellegjáró nép vagyunk. A valóság pedig csak annyi, hogy a nyelvünk idegen ezen a földrészen, s hogy dalainkat az Óperenciás-tengeren túlról hoztuk magunkkal, az álombéli őshazából, Kodály földjéről… Magyarország sorsa talán mindig is jobban érdekelt bennünket, mint a tulajdon kisebbségi sorsunk. Képzeletbeli országok lakói vagyunk valamennyien, egyidejűleg pedig egy nagyon is valóságos állam polgárai. Úgy hittük és úgy gondoljuk ma is: ha a határon túl egyszer kicsillagosodik az ég, valamiképp kitisztul a mi lelkünk is, egyenesebben járunk majd a földön, s több erőnk lesz a megmaradásra… itt, a mi eszméletünkben már megszületett az Új Magyarország – alma nem esik messze a fájától: mi, kisebbségi magyarok is fellegjárók vagyunk, mi sem akarunk hit nélkül élni” (Képzeletbeli országok lakói vagyunk, 1991).

Ez a fajta eszmei alapállás persze – ötvöződve azzal a könnyed, a fölényes íráskészséget kitűnő humorral és magas szintű intellektussal egyesítő stílussal, amely a szerző egyik legfontosabb jellemzője – óhatatlanul szembekerül a délvidéki magyar értelmiségnek a Tito-korszakban kialakított, sajátságos szemléleti nyomorúságával, megalkuvásainak, szemléleti torzulásainak, közösségét eláruló megnyilvánulásainak sorozatával: Hornyik nem kerülheti el – és esze ágában sincs elkerülni –, hogy ne tegye szóvá azokat az anyaországi ember számára is ismerős, az elszakított területeken azonban félelmetes, lidérces “ellenfényt” kapó anomáliákat, amelyek a közösség szellemi embereinek erkölcsi hitelét a balkáni-bizánci létformák híg, bűzös sarába rántották. Kíméletlen: pontosan tudja, hogy a hipokrita renegát csakis az egyetemes magyar szellem hadállásaiból támadható és támadandó. Ráadásul ez is csak védekezés. Tény ugyan, hogy fölényesen magabiztos, igaza teljes tudatában eltökélt, férfias defenzíva, de akkor is defenzíva. Ebben is – egyetemlegesen magyar… A küzdelmet, a kesztyű határozott felvételét azonban így is vállalni kell: “Csendben kellett volna vallatóra fognod a tényeket, János. Négy fal között kellett volna szembenézned önmagaddal. Egyebek között azzal, hogy hazugságban éltél évtizedeken át. Lógtál a Jugoszláv Mesék tején. És hogy közben magad is részt vettél a nagy szemfényvesztésben, az országos mellébeszélésben. Közben: megkapaszkodni igyekeztél az irodalomban, a műegészben. Az esztétikumban, a generatív poétikában, a struktúraelemzésben, az irodalmiban: de sohasem beszéltél a művek egészéről, mindig csak a művek ilyen-olyan formai jegyeiről értekeztél. Soha semmiről nem szóltál egészen és igazán… Csendben kellett volna szembenézned a tulajdon elmulasztott jövőddel, János. Ám szerepbe csúsztál ismét, színpadra álltál, mint a múltban annyiszor, elfogott a lámpaláz, s nem volt bátorságod az őszinteséghez. Amit tettél, a rossz lelkiismeret lázadása csupán. Oda sújtottál, ahonnan a legkisebb ellenállást vártad: a határon túlra ment írástevőink felé, akik szerződéses félállásban vagy állástalanul, zsebükben katonai behívóval, a családjuktól és a szülőföldjüktől távol, otthontalanul ténferegnek Szegeden vagy Pesten, idegen ízű cigarettát szívnak, és másodállásban élik az elrontott életüket… a mai napig nem volt annyi bátorságod, hogy néven nevezd a jugoszláv tragédia előidézőit és okozóit. »Háború van az országban«, írod, affektált mélabúval a hangodban. János, képzeld el! Csakugyan háború van az országban! Valami absztrakt és generatív háború, a jó fene tudja, ki kire lövöldöz, és miért, mert ez egy kompartisztikai műegésznek beillő, esztétikus háború, úgyszólván egy globális irodalmi hadviselés, par excellence, mit mondjak még, egy elvont, standard háború – tényleg egy csöpp standard hányingered sincs, amikor ilyeneket írsz?” (Levél Bányai Jánosnak, a főállású magyarok ügyében, 1992).

A határsértőket tudvalevően büntetik: a Hornyikot sújtó ítélet látszólag csak tizenkét éve – valójában azonban csecsemő kora óta – van érvényben, tíz- és tízezer sorstársával egyetemben. A határsértő magányos lény: társasága illékony, kapcsolatai gyanúsak, közössége legalább olyan gyorsan kiveti magából, mint amilyen könnyen befogadta. Képzeletbeli ország lakója, álomlovag, gyorsan tovatűnő vágyak, hangulatok megszállottja, akinek mániákus vágya van egy ábránd után, miközben a sorompók és a tiltott zónák közül makacsul nem akarja meghallani a jól nevelt és eurokonform ölebek sürgető nyüszítését vagy a marcona és éber rendpárti pitbullok fenyegető morgását. Hosszúra nyúlt nyomozások, zaklatások, megalázások, gyötrelmek, nemzedékeket átívelő sora. Végtelennek tűnő küszködések, aprócska győzelmekkel. A szellem napvilága, amint éppen csak pislákol. Mindezek foglalata ez a kötet. Az anyaország és az elszakított területek közé húzott trianoni határ könyörtelensége pedig a politika mellett a kultúrában is éreztette a maga rettenetes hatását: akár az 1920 és 1929 között létezett, Délbácska című, kitűnő újvidéki napilap históriájáról, akár a szintúgy újvidéki Hungarológiai Intézetben a nyolcvanas évek első felében lezajlott csatározásokról, akár a közelmúlt Balkán-háborúinak természetrajzáról szól: Hornyik Miklós egyszerre végez irodalomtörténészi, publicisztikai-esszéírói és társadalomkutatói-történetfilozófiai munkát. Gigantikus körképéből egy irtózatos sorsú magyar népcsoport végzetes romlásának tragikuma bomlik ki, nagy bácskai lakomák megkeseredett ízeinek egyvelegével. Igen hitelesen, mert a személyes sors, a megélt élmények magas szintű íráskészséggel és kristálytiszta eszmei elkötelezettséggel tálalt együttese áll a teljesítmény mögött, valódi aranyfedezetként. És mivel Hornyik jól ismeri a világbajnok szélhámosságok sorába tartozó, néhai kirakat-Jugoszlávia mélyebb, máig ható valóságait, nemcsak a milosevicsi háborús őrület végkifejletének következményeivel, hanem a szépszámú, nagyhangú, napjainkra újfent csodás karriert befutó renegát magyarok változatos, tanulékony balkáni trükkjeinek repertoárjával is tisztában van: alighanem többszörösen határt, határokat sértett és sért ezután is. Hála istennek.