Azon a meleg májusi napon, mikor Verpelétit, a fiatal tanárt megszólította a jós, a levegő éppen nem csábított filozófus eszmefuttatások végiggondolására. Egészen másra ösztönzött az az életadó és kiegyensúlyozott fény, mely biztatóan és kitartóan melengette az alant nyüzsgő embertömeget. Az a fajta idő volt, mely még a tanárokat és más életidegen elemeket is megindítja, s amikor mindenki boldogan hódol a Napnak. A valóság ünnepe minden szép tavaszi nap, s mivel a valóság szebbik oldalát kívánta látni Verpeléti is, ezért a hazafelé induló buszban igyekezett olyan helyet találni, melyből pompás kilátás nyílik. Ez azt jelentette, hogy ha a megfelelő szögben fordította el fejét, akkor tekintete egy már nem túl fiatal, de virágjában levő fiatalasszony napbarnított combjára esett. A hölgy bokáját a legújabb divat szerint egy aranylánc ékesítette, mely modernséget, kurázsit kölcsönzött viselőjének, de egyes vélemények a szabados viselkedés legfőbb jelének tartották. Verpeléti nem tudta, valóban így van-e, ő a Szépet önmagáért szerette, l’art pour l’art csodálta, a gyakorlati megvalósítás nem érdekelte.

Mindez önmagában túlontúl ideális lett volna hősünknek. Tudvalevő, hogy a tanároknak csak június közepén érkezik el a Paradicsom, s ez az időszak még messze volt. A kötelesség szólította Verpelétit, s ő fegyelmezetten meg is jelent, bejelentkezett szolgálatra, gondosan kiterítette a III. b dolgozatait, s hogy időt nyerjen addig is, amíg utazik, nekilátott az osztályzásnak. E kettős vonzás bűvöletében, a teher és a gyönyörködés szorításában meg is találta a maga lelki nyugalmát. Azonban, mint tudjuk, ez a jósokat – nem tudom őket másképp nevezni – egy cseppet sem érdekli. Jönnek a maguk nyugtalanító gondolataival, és megzavarják álmodozó hangulatunkat. A jósok már csak ilyenek.

Verpeléti észre sem vette, és az illető jós egy szempillantás alatt ott termett.

Mivel a dolgozatpapíron osztályzatok álltak, ezt nem volt nehéz kikövetkeztetni. A következő feltevés már ennél merészebb: ha tanár, akkor nyilvánvalóan értelmes ember; ez nem feltétlenül igaz, de az esetek nagy százalékában be szokott igazolódni. Ez szolgálta az alapot Verpeléti szomszédja számára, hogy bemutatkozzon. A bemutatkozást azonban nem a szó szokványos értelmében kell értenünk, ó nem; akadnak még olyan kivételes emberek, akik nem semmitmondó szavakkal, hanem szellemük egy-egy felvillanásával lebbentik fel a fátylat igazi önmagukról. A jós ezek közé az emberek közé tartozott.

Manapság, mikor két olyan ember találkozik, aki figyeli a világ eseményeit, óhatatlanul szóba kerül az emberiség pusztulása. Hogy a világ megérett a megsemmisülésre, megmérgezzük magunkat, lassan rothadunk el, az erkölcs szétfoszlik, az élet minősége végérvényesen megromlik és így tovább és így tovább. Ki tudja, mire alapozzák pesszimista jóslataikat?

Ebben mindketten egyetértettek. Verpeléti végképp kizökkent kora tavaszi, megbékélést sugalló bizakodásából. Nem szeretett volna haragudni a világra, inkább élvezni szerette volna azt a meghatározhatatlan tavaszszagot, mely mindenünnen áradt, s még itt, ebben a bűzös, olajszagú járműben is jelentkezett. De ahogyan az ismeretlen belemelegedett mondandójába, egyre kevésbé tudott másra figyelni.

– Ötven évvel ezelőtt még a környezetszennyezés problémája sem jelentett gondot – folytatta, miközben mindketten egy olajfinomító füstölgő kéményeire vetették tekintetüket. – De azóta felgyorsultak a folyamatok, s ma már nemcsak a városok, hanem a vidék is szennyezett. Ha így pusztítjuk a környezetünket, a Föld nem lesz képes eltartani a növekvő népességet. Ugyanakkor a javak egy szűk kör kezében koncentrálódnak, s ez a társaság féltékenyen fogja őrizni hatalmát. A felduzzadt városi lakosság két részre oszlik: a zöldövezeti, úszómedencés elitre és a gettóbeli szegényekre. Mivel a gettólakók nem képesek eltartani magukat, nem jutnak munkához, bűnözésre adják a fejüket. A bűnözést azonban valahogyan meg kell fékezni, s a gazdagok ki fogják követelni a “Rendet”.

– Ebben segít majd a technikai civilizáció. Én nem a jelenről beszélek, bár a jelenből indulok ki, hanem arról, mi történik ötven-száz év múlva. Ma már a robottechnika olyan fejlettségi szinten áll, hogy az ember fizikai teljesítményét bármikor reprodukálni tudja. Eszébe fog jutni valakinek, hogy a mesterséges intelligenciát rendfenntartásra is lehet használni. És eljön az idő, mikor jól felfegyverzett emberszabású gépek tizedelik meg a külvárosi szegényeket. Senki sem fogja sajnálni őket. Fegyelmezetlen, munkakerülő csürhének titulálják a médiában a gettók népét, amelyet senki sem képvisel szívesen.

– Az emberiség története azt bizonyítja, hogy mindig akad valaki, aki felemeli a szavát az elesettekért. S ebben az esetben kialakulhat egy jól működő társadalmi ellenállás, akár egy – szélsőséges eseményekkor – nemzeti, nemzetközi összefogás – vetette közbe Verpeléti.

A hatalomban ő sem bízott, a politikusok felelőtlenségére sokszor hivatkozott, az ígéretek megtévesztő voltát többször hangsúlyozta tanítványai előtt. De a józan emberi észben rendíthetetlenül hitt, s kételkedett a jós szavában, egészséges ösztöne tiltakozott e pesszimista világlátás ellen, mert utastársa saját titkolt félelmeit mondta ki.

– Az Emberi Jogok Nyilatkozata – ismételte kétkedőn a jós.

– Az Amnesty International – a mellette ülő elfojtott egy cinikus mosolyt. – Ön komolyan gondolja, hogy ezek a szervezetek képesek megakadályozni a világ kettéosztódását?

– Nem lesz társadalmi ellenállás. Ezt is képes legyőzni a technika. S a megoldást csak egy végtelenül egyszerű, parányi chip jelenti, amely visszafogja az indulatokat, és jókedvet teremt ott is, ahol nincs. Például a munkahelyeken. Vagy az emberek lelkében. Egy kicsike chip az agyban, és máris minden rendben van – vigyorodott el. – Remek reklámszlogen lenne.

Van valami ördögi a mosolyában – gondolta Verpeléti. Homályos sejtelem szállta meg, mely azt sugallta, hogy ez az ismeretlen annyira csalódott az emberekben, hogy képes lenne segíteni azt a sötét hatalmat. Talán megszervezné a reklámkampányt. Cinizmusa lehetővé tenné, a humora pedig megvan hozzá. De gyorsan elterelte a gondolatait erről a tárgyról, hiszen most vált igazán izgalmassá számára a téma.

– Ki az, aki ellentmondana a főnökének? Feletteseink néha komolyan gondolkodóba ejtenek minket, s nehéz döntésekre kényszerítenek, nemde? Maga mit szólna, ha egy nap a főnöke így fordulna önhöz: itt van ez a kis szerkezet, remek találmány, segíti az embert a mindennapokban. Jelentéktelen rutinműtéttel be lehet építeni a szervezetbe. Nem fog érezni semmit, nincsenek káros mellékhatásai, csupán jótékony befolyással van a kedélyállapotra, és energiát ad. Jobban fog tőle dolgozni. Nem kötelező, de… megnézheti magát, ha fel akarja venni a versenyt a fiatalokkal. Azok már mind rendelkeznek ilyennel. Értik az új idők szavát. Ugye tudja, hányan pályáznak a helyére?

Verpeléti megborzongott. A felvázolt jövőkép hihetetlennek tűnt, mégis valószerűnek találta. A szabadság, egyenlőség, testvériség korszaka már a múlté. Végérvényesen véget ért a tizenkilencedik század. Újra csak a teljesítmény számít. Eszmék helyett jönnek a rideg tények. No meg a modern, virtuális, cyberspace herkentyűk. (Utálom őket, a hideg is kiráz tőlük.) De miért beszél ő ilyenekről ezen a vadító, tavaszi délutánon egy alkalmi filozófussal? Ahelyett, hogy a kellemes külsejű, nyáriasan öltözött nő magánéletéről érdeklődne. Férjezett? Elvált? Netán egyedülálló? De… mit tegyen? Mégis jobban érdekli, amit ez a vastagkeretes mond. Ebben legalább van ráció.

– Inkább metafizikát – jegyezte meg az, iróniával a hangjában, de arca inkább bosszúsnak látszott. Mire idáig ért elmélkedésében, tekintete elkomorult, s tovatűnt a jókedv ábrázatáról. – Le kell szállnom, viszontlátásra – közölte röviden, és egy perc alatt ott termett a busz ajtajánál. Valami elhanyagolható kis porfészeknél jártak.

Verpeléti csak nézett utána. A jelenésszerű alak amilyen gyorsan meglepte délutáni álmodozásában, olyan gyorsan ott is hagyta. Titkon várta, hogy okfejtésének végén rávezeti őt valamilyen távoli eredménnyel kecsegtető megoldásra, s megjelöli a biztos gyógyírt. Ezután megpróbálja rávenni, hogy lépjen be egy vallási-politikai szervezetbe, és Jézus Krisztus vagy Josef K. nevében keresse a kiutat. De semmi ilyesmi nem történt, s emiatt értetlenül állt a lezajlott események előtt. Míg a busz el nem indult, tekintetével nyugtalanul kutatta a jóst, hátha megpillantja, amint elrugaszkodik a földtől, s a házak fölé száll, de sehol sem találta. A jármű megzökkent, és sűrű bűzfelleget hagyva maga után elindult az útjának végcélját jelentő koszos gyárváros irányába.

Még a nevét se tudom – ébredt rá Verpeléti, azután megvonta a vállát. Mindegy, ez nem változtat azon a tényen, hogy rendkívül vonzónak találta azt a nőt, akit kiszemelt magának. Már nemcsak a szép ívű női láb vonalai érdekelték, hanem megpróbált a kurta textília mögé is nézni. Szemei felitták a látványt, végigkísérte, amint a formás vádli húsos combocskában végződött, s még feljebb, ahogyan a feszülő szövet mögött felsejlettek a lágy emlők. Átélte azt az érzést, mely akkor minden férfiban közös, s amely a gyermekkor boldogságára emlékeztet. Behunyta a szemét, s maga elé idézte a meztelen asszonyt. A nap változatlanul melengette az arcát. Pozitív neutronok keringtek a levegőben.

Lóci megint képtelen elfoglalni magát. Reggelente arra riadok, menetrend szerint berobban az ajtón. Nem tudja, de inkább nem akarja finoman nyitni. Anya, mondja, nézhetem a tévét? Lassan eszmélek, a fejem szaggat, nem nézheted, hagyj még. Lóci hajthatatlan. Miért nem? Korán van, álmos vagyok, nincs benne semmi – meg sem hallja. Egyet tud: tévé elé akar ülni, és ennek érdekében bármire hajlandó. Zokni miért nincs rajtad? Csak, von vállat vérlázító képpel. Bekapcsolhatom? Nem. Mind a ketten megmakacsoljuk magunkat. Miért? Mert nem. De miért, anya, miért? Tudom, másodpercek kérdése csupán, és kiabálni fogok. A hangos, haragos beszédre sírással válaszol. És akkor mondhatok bármit: tudatát elfüggönyözi a bőgés sűrű, áthatolhatatlan szövete. Gyengécske idegeim gátrendszere összeomlik, kezem emelkedik, még fékez a tudatosság, de az ösztön nem akar engedelmeskedni, hagyd-ab-ba-a-zon-nal, kiabálom, hiába, végül csattan a kéz, ordít Lóci, és legszívesebben párnába fúródott arccal zokognék magam is.

Ezek a nyári reggelek hosszú órákra meghatározzák a hangulatomat. Látni sem akarom, fortyog bennem a düh. Elűzöm, menjen a szobájába, csukja magára az ajtót, szűnjön meg. A kávéfőzőből mellészórom a zaccot, nem szeretem ezt a fekete morzsalékot takarítani, rádobom a nedves szivacsot, kevés a víz, aztán sok, a gáz nem akar begyulladni, nincs türelmem kivárni, hogy a láng megmaradjon, három gyufa is elszáll. Az órára lesek. Ma reggel elaludtam, kilenc lesz azonnal, szünidő van, nem viszem iskolába Lócit, ha kifli kell, mehetek csak ezért. Kilenckor azonban már nem kapni. Tegnapról van egy puha, nyúlós, gusztustalan. A kés akadozva hasítja ketté, dühösen kenem rá a margarint, a szem olvassa, az agy nem is kódolja, mennyi mesterséges anyagból áll össze e massza.

Ujjaim reszketnek, pontatlanul gépelek. Nem volt türelmem a reggeli ceremóniákhoz, Lóci nem evett, nem tudom, hogyan végzek ezzel a halom papírral. Határidős munka, most nincs pardon, ha másnap reggelig görnyedek itt, akkor sem mondhatom, nem készültem el. Ha jön érte Edina, a barátnőm, a régi, az egykori, készen kell lennie mindennek. Edina szeret, ezt gyakran hangsúlyozza, de a munka nem barátság kérdése, szokta mondogatni. Ha nem vagy kész, mást kell keressek, a hangja méz, mosolya színes, szélesvásznú. Mikor érsz rá kávézni egyet? Kiülni, nézni a pasikat, mondja és mosolyog. Néhány éve le sem olvad arcáról ez a negédes vigyor. Azt hiszi, jól áll neki, holott csak konzerválja ráncait. Az üzleti élet magával sodorta, emlékei vannak arról, hogy valaha közünk volt egymáshoz, megszokta, hogy nevem ismerősei listáján szerepel – sorszámom legkevesebb kétjegyű… –, ezért nem töröl ki a jegyzékből, de alapvetően nem számítok. Amit hoz, azt jó áron adja, nem érzem, hogy kizsákmányolna. Talán azért, hogy jusson minden napra jó cselekedete, hiszen Isten szeme mindent lát, Edina hisz Istenben, hisz az angyalokban, és óvakodik a kárhozattól, légy jó, integet, ha távozik, de érzem, ahogy becsukja az ajtót, hatalmas terhek pattogzanak le szívéről, rozsdás vasúti kövek gurulnak szerte, valakinek össze kellene kapkodni, a lépcsőházban nem maradhat szemét, azért is szólnak a szomszédok, ha Lóci a mi ajtónk elé ejti a csokipapírt.

Hosszú tanulási folyamat eljutni oda, hogy a gépelt szöveg értelme távol maradjon tőlem. A helyesírási hibákat javítom, az puszta automatizmus. De nyelvi ügyekkel nem foglalkozom. Nem én vagyok a szerző, írjon jót, aki ír. Betűket látok a papíron, egymás után írott jeleket. Sorminta, ha akarom, értelme van, ha úgy tetszik, csak ritmusa. Kell tempó, dallam, hogy haladjak. Kívülről nem jöhet, az én saját belső munkadalomat kell meglelni nap mint nap. Ez az első. Aztán a szigetelés. Ne jusson el hozzám semmi, ami a tudatomon kívülről próbál utat találni. Számos kísértés létezik, a hangoké ezek közül a legádázabb. Forgalom, gyerekzsivaj, zene a szomszédból. A sorrend talán nem jellemző, de ezek irritálnak leginkább. A lift is. Zökken, ajtó nyílik, záródik. Ezt úgy-ahogy távol tartom a csukott szobaajtóval. A bejáratot lánc is védi és két zár, nem tartok tőle, hogy rám törnének.

Év közben, hétköznapokon minden megy, ahogyan kell. Szombaton és vasárnap próbálok időt szakítani arra, hogy takarítsak, főzzek, jusson Lócira is, mesére, játékra, és emellett legalább fél adag munkával végezzek. Ha Lócinak szünete van, kezdetét veszi a káosz. Dráma. Tragédia. Szeretem a fiamat, de ha azt akarom, hogy legyen miből etetni, ruházni, végeznem kell a dolgomat. Nem bírja, ha a gépnél ülök, ideges lesz, türelmetlen. Könnyen csattan, ahogy az anyja. S talán az apja is. Róla azonban nem beszélünk. Nincs rá ok. Ha kérdi, magamhoz ölelem, azt mondom, minden gyereknek van apja, neked is, de neked inkább anyád van, s addig beszélek, míg elfelejti, mit is kérdezett. Főleg azonban újra és újra visszakanyarodik. Én pedig azt mondom, apa elment, régen, nem is emlékszem, de azt mondta, szeresselek helyette is. Mi mást mondhatnék neki? Ha eljön a szünet, s nem tudom senkire rábízni, lassabban haladok a munkával. Lóci állandóan kizökkent a ritmusból, hol éhes, szomjas, máskor csak kérdezne. Nincs időm kóvályogni a városban. A házak nélkülem öregednek, a kerítések nélkülözik árnyékomat, az ablakokról nem tükröződik kislányos alkatom. Börtönbe zár Lóci szabadsága. Ekkor nagyon érzem, korán érkezett. Alig várom az estét, hogy filmet keressek, a gyerek homlokára nyomott búcsúpuszi után a képernyő öleljen magához.

Szerencsére van választék. Az orleans-i szűz a délszláv Milla Jovovichcsal. Történetesen szőke piszkafa, kígyószem, fiúfogakkal. Dustin Hoffman, a néhai diplomázó a sátán. Vagy az angyal? Játéka elbizonytalanít. A valóság, a hit, a kétely fonata csattog pupillámon. Szeretnék túllenni az egészen, elborzaszt: pár száz évvel ezelőtt a vér micsoda természetességgel öblítette körül a világot. A kereszténység őrülete pokolra vetett ezreket, milliókat. A szeretet nevében gyilkoltak, Bibliával a kézben és az üdvözülés reményével a szívben. A búzamezőket idéző hajzat lassan fekete lett, ahogy a szűz elhagyta az álmok földjét és megérkezett a valóságba. Manapság talán reformra készülő kékharisnya lenne a multik mókuskerekében? X-akták. A tévésorozatot nem néztem, két-három rész éppen elég volt, hogy hetekig annyit se aludjak, mint egyébként. A félelem felzaklat. Tudom, hogy gyáva vagyok, hogy nem lenne szabad, hogy semmi értelme. A fickó, David Duchovny – hányan hányféleképpen képesek ejteni nevét! – az esetem volna. Habár túl szögletes. Erotika már nem jutott neki a teremtés folyamatának végéig. Amit szerzett, konditermek hozadéka inkább, mintsem könnyed és könnyelmű férfibáj. A nő, Miss Anderson – micsoda név: Gillian! – törpe törtető-mű. Nem hiszek intellektusában. Az idegen lényekben talán. Azok emberibbek, még pokoli terveikkel is. Dűne. Ez nem az a dűne, nem az a herceg, nem az a fűszer, nem azok a férgek. Nem azok a jók és gonoszok. Nem az a mitológia, amiben reménykedtem, amit tíz éve láttam talán, a fullánkos tehetségű Sting ármánykodásával. Nem feltétlenül a fantasztikus a jó szó, de nem is a mese. Úgy rémlik, lehetett volna kevésbé filozofikusabb, kevésbé zavaros az egész. Mintha a keresztény hitet oltóanyaggal fertőzték volna, boszorkányok és elmebetegek parádéztak kék szemű idealistákkal a Szaharában. Azt várta mindenki, amit én: jöjjön már a megváltás. Nem szimbolikus értelemben. Konkrétan. Nekik a messiás. Valaki, aki azt mondja, kövess. Velük ellentétben, én megelégednék, ha lenne egy esemény, egy pillanat, amikor minden megváltozik, az életem értelmet kap, és jelentősége lesz annak, amit és ahogyan teszek. A homokbolygó története valahol és valamikor, a messzi semmiben régen elvarázsolt, a színészlista meg a négy rész alapján most csupán elvonszolt a másolás világából.

Mindig mulattatott, ha ifjú párok szerepében, mondjuk poros Rómeó és Júlia-feldolgozásokban negyvenes férfi tipródott nálam vénebb delnő kegyének elnyeréséért. Nem hiszek abban, hogy a szerelemhez fel kell nőni. A szerelem a tizenéveseké, az idősebbeknek már csak töredék jut, mielőtt koporsóba kényszerülnek. Van az ausztrál őrült, Baz Luhrman. Pár éve olyan pazar Verona beach-i drámát kevert, amilyet nem látott még a világ. Hangos zene, benzinkutak és felhőkarcolók, strand és party-time. Sápadt Itália helyett Dél-Amerika, mítoszok földje. Júlia – Claire Danes jó, ha a tizenhetediket betöltötte, barna, esetlen, lapos (mondhatnám, ideális énem tengerentúli klónja) –, Rómeó – Leonardo DiCaprio, nekem első ízben, csak utóbb homokos Rimbaud és betépett drogos szerepében, soványan, eszményien, a kellő hősiesség és intellektus romantikus keveréke, a leglobogóbb ingekben! –, Tybalt, Júlia nagybátyja, vén (!) huszonéves – a megjegyezhetetlen nevű latin-amerikai John Leugizamo vagy Leguizamo, tarka ívű barkóval, barokkos tetoválásokkal, kiért talán ma is elkárhoznék –, s a félvér Mercutio, eszelős igazságérzetével. E figurák, kombinálva az eredeti versbeszéddel, W. S. mester mondataival a jelenbe hozták vissza az egykori ideákat. Az első csók ízét. (Nem is emlékszem, volt-e első csók. Mindegy.)

Valaha bolondultam a hatvanas évekért. A hippik, a Hair világa, Bergerek és Bukowskik drámája a tőkehalmozás, a háborúk és a rock and roll korszaka után a kiábrándultság, a harag és a szeretet lázadása felvillantotta előttem a reményt, hogy a világ lehetne elviselhető is. A szabályok áthághatók, az eszmékért halni is érdemes. Aztán, konok és mogorva gimnazista, arra gondoltam, elég, ha szemlézem a szülőket. Ők nem égettek behívót, nem vonultak ki a társadalomból, nem éltek kommunában, nem szeretkeztek boldoggal-boldogtalannal, csupán mert hittek volna a lélek és a test szabadságában. Úgy döntöttem, jobb, ha öszszeszorítom a fogaimat, és elfelejtem ezt az egészet, amilyen gyorsan csak képes leszek rá.

Vannak néhány évente újra nézhető filmek. Ilyen az 1995-ben forgatott Mielőtt felkel a nap is. Ha úgy vesszük, semmi különös. Jószerével leforgatható lenne egyetlen kézikamerával is. (Ami persze csak a látszat.) A történet banális: összeismerkedik a vonaton a francia lány (Julie Delpy) és az amerikai fiú (Ethan Hawke), egy hirtelen ötlet hatására leszállnak Bécsben, és mivel szállásuk nincs, végigkószálják az éjszakát a közép-európai városban. Másnap a lány megy a vonathoz, a fiú a reptérre, ki-ki haza. Az eredeti megbeszélés szerint. Csakhogy:
a szimpátia szerelembe csap. Reggel már nem ugyanaz a pár búcsúzkodik a peronon… Bennük zakatol a kérdés, jól döntenek-e, ha soha többé nem találkoznak. Szabad-e mindörökre elköszönniük? Azt hiszem, attól igazán jó ez a film, hogy bárki által megélhető élethelyzetek-életérzések teszik hitelessé. Jó újranézni, tűnődni, hogy hét-nyolc év már majdnem egy évtized, s hogy az ember szerelmes lehetne vénülő fejjel is – de kölyökkutya már nem. Engem kivéve talán, mert érzelmi hőségre igazán nincs sem időm, sem igényem. Azért sírok, s nagyon örülök, hogy a végét nem csapták agyon egy hirtelen bevágott reklámmal, műsorajánlóval. Hagyták, hadd hömpölyögjenek csak a feliratok, háttérben a zenével, s tűnődjön a néző, milyen mulandó is az élet. S mégis szép.

Anya paradicsomlevest főzött. Piros lé, sűrű, a liszt pépessé teszi, csomókkal teli semmi. Lelkesen sózom, borsozom, Lóci azonban, mielőtt szólhatnék anyának, nem szereti a gyerek, azt mondja, mama, ez szar.

Apa robban. Jószerével nem is beszéltünk, hogy megérkeztünk. Köszönt, két könnyed puszi nekem is, Lócinak is, aztán idétlen kérdések, hogy vannak-e újabb fekete pontok, a gyerek értetlenkedése, miért kérdez ilyet a nagyapja, mintha nem tudná, szünidő van, jaj, mindig elfelejtem, mondja apa, és bemegy a szobájába, éppen magnót szerel, ősrégi szalagos monstrumot. Várhatóan előadást fog tartani arról, annak idején micsoda igényes munkát végeztek a gyárakban, és a kazettás magnókhoz képest ez a készülék mennyivel értékesebb. Míg mi ettünk – volna –, a fotelben ült, olvasott. Máskor meg sem hallja, mint mond a gyerek – ha arra kéri, papa, sakkozzunk, meg sem rezdül –, ezúttal azonban ugrott. Micsoda? Lóci, hogy képzeled ezt? Kitől tanulod te ezt a viselkedést? Ha én ilyet mondok ételre, az én apám a fogamat kiverte volna. És mondja, mondja, Lóci sír, sírni szeretnék én is. De nem tehetem. Azonnal a sarokba állsz, kiabál apa, Lóci közli, elszánt ellenálló, nem, a nagyapja azonban erősebb, megszorítja a karját, erre külön érzékeny a gyerek, de a nagyapja nem ismeri, ezért ott szorongatja, ahol Lócinak lassan gyógyuló sebe van, a gyerek könnye akár a zápor, vigasztalhatatlan lesz egész nap, tudom, te állat, ordítok apára, velem is ilyen voltál, hagyd békén!

Nem fogunk hetekig beszélni. Apa kérlelhetetlen. Nem ismeri azt, hogy béküljünk ki. Képtelen azt mondani: sajnálom, nem volt igazam. Hallgat. Akkor is hallgatott, amikor annyi idős voltam, mint Lóci, amikor először megjött, amikor szerelmes lettem, amikor matematikából buktam, amikor anyát baleset érte, amikor szükségem lett volna valakire, csak hogy fogjam a kezét. Talán lecsillapodik. Talán megérti, a gyerek nem mikrofelnőtt. A gyereknek lelke van. Lóci érzékenyebb az átlagnál. Anya is, én is. A fizika és matematika világában azonban nincs helye az emócióknak. A képletek nem függnek a pillanatnyi lelkiállapottól. A számok könyörtelenül követik egymást, se elejük, se végük, legkevésbé konkrét értelmük, de szabályaik azt sejtetik, itt vagyunk, élünk, habár fogalmunk sincs, mi keresnivalónk e bolygón.

Lóci sült krumplit eszik, én gyrost. Nem különösebben klasszikus vasárnap. Szólok, ne egye le az ingét. Késő. A ketchup csorog. Véres, mondja Lóci, látom reszket, mi lesz most, meg dacosan húzgálja a száját is, nem tud dönteni, mi lenne a legalkalmasabb reakció részéről. Ma azonban nincs kedvem vitázni, elég volt délben, örülök, ha le tudom nyomni ezt a szendvicset. Még az sem tölt el különösebben jó érzéssel, hogy eszembe jut, Lóci akkor mozdult meg első ízben, amikor a török étteremben falafelt kóstolgattam.

Ül az ember a fotelban, nyomogatja a távkapcsoló gombjait, s rájön, hogy ami igazán érdekes, azt a szív látja. Meg a bagolytermészetű nézők. Vasárnap este, hosszú, irgalmatlan nap után csokoládé és meggylikőr. Együtt kissé émelyítő. Vadászok. Hátha lesz valami nézhető. Amit hajlandó lennék elviselni. Filmet most nem. Semmit, ami összefüggene. Szétesek, nem akarok rendszert látni. A képek elszántan villognak. Oda-vissza futtatom a távkapcsolót. Végül rábukkanok Harry Potterre. Nem a mozifilmre. Az egyik ismeretterjesztő csatorna idekeni, sikerkönyvek írónője – Rowling? Joan talán? – hogyan ötvözte a valódi mitológiákat, a görög, a gall, a kelta mítoszok világát, az Arthur-mondakör különös szereplőit a saját pezsgő, sokszínű képzeletével. Mindazt, amit tudott, hogyan olvasztotta a realitás határára kenhető péppé. A kamera segítségével beleshettem egy angol bentlakásos elitiskolába – ez szolgált a regény fő helyszínének mintájául, monják –, megtudhattam, ki volt Kirké, Odüsszeusz merre hányódott, hogy hívták az eredeti háromfejű kutyát, hol élt az igazi Nicolas Flamell, aki a legenda szerint felfedezte a bölcsek kövét, miért épített kör alakú bástyát egy ördögtől rettegő nemes, hogyan lehet levezetni a seprűháton lovagolva játszott kviddicset a lovaspólóból. Ez kellett nekem. Egy ilyen nap után. Látni, hogy a fontos dolgok olyan hálót alkotnak, melyet a realitásokhoz fantáziátlanul ragaszkodók a legnagyobb erőlködés dacára sem lesznek képesek szétszabdalni.

Holnap könyvtárba viszem Lócit. Ha készen leszek a munkámmal. Utána. Aztán eszembe jut valami. Ettől elmegy a kedvem. Holnap hétfő. Szünnap. Majd kedden. Kihozzuk ezt a könyvet. Megnézzük, más gyerek hogyan bírja ki.