Utam már szívemig szűkült,

gyulladt torkomból kél a Nap,

piszkos galamb mint kő suhan

Semmi fa, álldogál az ősz

vas lámpaoszlopok között,

felleg lóg rám mint pléhdarab –

esik, rozsdás eső zörög.

Fényes szálba fogja

időm, ha laza,

szőkének, hol ősznek

látszik guzsalya.

Rokka surrog, zörren,

jár cipője talpa,

kopott falevél.

Kertemben ácsorgok,

füstölgő férfi,

ki asszony munkáját

hallgatja, nézi.

Orsójára a fény,

Napra felpörög,

ahogy fent a Nap nől,

elfogy lenn a köd.

Szerelmem s halálom

fonja, egy legyen –

hosszú, téli sálat

Beléd fogózom, bánat,

gyötör vak szerelem,

ne kelljen őt, hazámat

is elveszítenem.

Hazámat, mint anyámat,

mint Annám s Margitom –

szoríts magadhoz, bánat,

mert megtébolyodom.

Már ezzel kellett volna szembenéznem

december tizennyolcadika óta

amikor is kikerültem egészben

anyám méhéből mint egy idióta

kinek testéből mégis benn maradt

a szép redők közt össze-vissza bújva

egy lábcsücsök anyai hajfonat

mi hatvan év után is visszabújna

Látom apám konok keserüségét

ahogy Oroszországból hazajött

de összeverve sem hajolt a kétrét

görnyedni sújtó hatalom előtt

anyám ereje belém költözött de

szépségéből valami benn maradt

csak ennyi év után nézvést tükörbe

hol van az az anyai áhitat?

Fogam végül is összeszorítom hogy

az arcomon ne lássék mennyit ér

ne ismerjék a bennmaradt bolondot

amíg a számról lepörög a vér.

Utolsó percig élni kell

még akkor is ha nem lehet

lelked sötét sebeivel

kiengesztelni istened

törölje meg kezeivel

utolsó percig élni kell

vagy még tovább.

Talán Babitshoz érek

majd Kosztolányihoz

keveredem a térnek -

bizonnyal fájni fog

mert senkit sem találok

a régi helyükön

a rengeteg halál-ok

elragadta külön-

külön de itt az utca

alattvalókra vár

a kávéházba dugva

Szabó Dezső király

regnál az ősi erkély

föl akar szállani

a sárga falak mentén

ott lebeg Márai

Károlyi Amy lebben

kis iskoláskötényben

a szélnél sebesebben

futok hogy utolérjem

és Schöpflin Aladárnak

súgjam bár bajsza őszes

költészetben a várnagy

nem Jékely – Weöres lesz

Németh László kilobban

a térre mint a láng

és Vészi Endre sorban

tekeredik alánk

és Ottlik Géza elszáll

a nagy kapuk fölött

mint egy III. Fejszál

Kálnokyval pöröl

megszerezni a nőt ki

úgy vonzza mint a mágnes

de mindkettőt megőrzi

végül N. N. Á.

egykor krónika hangja, fohász, mely jó siratónak.

Általa Kölcsey szól? Éji bogár, Tisza zúg –

legszebb. S hogy Móricz, Krúdy beszélte! Mit ér?

Fenn maradott bár, csak hogy az ármány tenszavaiddal

érjen utol. Magyarul dőljön a rágalom. Ő

lesz, ki felad, beperel. Két földrész spiclije, ő szít

gyűlöletet. Minekünk szégyen a glória rajt’.

Egy irodalmi vita margójára

Élt itt – nem csak pásztor, szóra fukar gulya-, ménes-,

nyájterelő s gyülevész had, volt itt agorán,

templomon úr piacos nép, s álltak városok itt is

szőlők, kertek alatt. Bévül a sárfalakon

ő, aki polgár, földet túr odakinn. “Sunyi” jobbágy?

Felkoncoltatik és csontja törettetik! Így

Kettőzött haza. Innen fut Turinig, s ide tér meg

ükpapa – hányadszor! – dúlt ivadékaiban.

Apám nem kedveli a verebeket,

ez egy laikus számára is kiderülhet,

a laikus láthatja,

hogy apám légpuskával céloz a madáretető felé,

megrándul a válla, miután meghúzza a ravaszt,

kábé öt méterről lődözi a madáretetőjének szolgáltatásait

igénybe vevő verebeket,

a cinkéknek nem jut elegendő szolgáltatás,

a verebek feleszik a cinkék elől a magot,

ezért néhány fölevőnek az a sorsa,

hogy apám kábé öt méterről leteríti őket.

A laikus azt láthatja,

a laikus nem látja, hogy apám kizárólag

csak a verebek szeme közé céloz,

nem a cinkék felé irányoz,

úgy tűnhet egy laikus számára,

hogy apám kábé öt méter közelségre

magához csalja a madarakat, és leteríti őket,

megrándul a válla, ahogy lő,

s aztán elnézi, ahogy a macskái ízekre szaggatják

a madáretető alá hulló verébtetemeket.

Van, hogy a halon élő macskák elunnak figyelni,

eltelnek a leölt állatokkal, nincs kedvük tovább vadászni,

olyankor verébszőnyeg keletkezik

a madáretető alatt,

a tetemekre újabb tetemek hullanak,

tömegsír ölt testet

a békésen lakmározók alatt.

Szép nagy etetőt épített apám,

lécekből fabrikálta gondosan össze, leápolta,

szürkére festette és rögzítette rendesen, ne himbálózzon,

ha himbálja a szél az etetőt,

apám odafigyel az ilyesmire.

A laikus cinkék is tudják, hogy apámnál nincs mitől félniük,

ellentétben a verebekkel, a cinkék visszajárnak,

de a verebek is,

igaz, apám számára úgy tűnik, egyre kevesebben,

szerinte elterjedt már a laikus és nem laikus verebek között,

hogy apám kertjében válogatás nélkül lelövik őket,

veréb legyen a talpán,

akinek van bátorsága apám kertjébe

válogatás nélkül járni,

a cinkék elől,

apámtól kábé öt méterre fölenni a magvakat.

Szívesen megyek hozzád is lőni, fiam

– egymással szemben a kertünk –,

úgysem győzöd etetni a verebeket meg a cinkéket,

etesd te is csak a cinkéket, mondja apám,

a cinkéket nálad sem fogják elriasztani a verébhullák,

a halon élő macskáim is átjárnak időnként,

látni nyomukból a hóban, hová tartanak.

Megköszöntem szépen, hogy hozzám lődözni is járna,

s kértem, hogy golyói nálam a levegőbe beszéljenek,

puskavégre ne kapjon állatot, csak odaát,

etetek inkább válogatás nélkül, cinkék terhére verebeket,

a szarkákat se bánom, meg a varjakat,

őket a szalonna csalja oda, hadd jöjjenek,

igaz, drága a mag,

meg az élet is drága, a szalonna főleg,

kenyérszalonnát veszek a madaraknak a piacon,

és fekete napraforgót literszámra, ha drága is,

nekem mindegy, melyikük mikor

hal

éhen.

Ezzel nem arra célzok,

hogy tőlem nem kell félni senkinek,

a pajzstetvet irtom, és néha hernyóra is akarattal taposok,

a vakondot lehordom a folyópartra,

törpeharcsát vödörben tartunk,

a gyíkot addig fogom meg, míg a fiamnak megmutatom,

gilisztát ketté nem vágunk,

pókjainkat szúnyoggal etetjük,

apámat meg azzal, hogy a verebeket annyira

mi sem szeretjük.

Apámék pénzt adnak karácsonyra, vegyük azt,

amit jónak látunk,

összeadjuk, amink van, szerintük jó megoldás.

Láttam, jónak láttam egy madáretetőt,

kéményét csodáltam a kirakatban,

kívülről kéménynek látszott, hasztalan dísznek csak,

s mikor a boltban rájöttem, mert ráébresztettek,

hogy a szerkezet önetetős,

a kémény tetejét le lehet emelni,

a kémény tetején át lehet adagolni a magvakat,

azt mondtam, nincs az a pénz, apámék pénze karácsonyra,

amit a madarak felnőttkora

és az önetetés ne érne meg.

Horogra akadtam, megér minden pénzt,

hogy teletöltöm a kéményt,

és otthagyhatom biztonságban az állatokat,

nem pusztulnak el,

hacsaknem eltévedt golyóktól,

amikor apám a tudtom nélkül

szerinte jót akar.

Laikus vagyok, többek között a pénzhez se értek,

az életen kívül nekem semmi se drága,

igaz, műcsalim nincs, de két madáretetőm van már,

himbálózik az új kéményes,

cinkék járnak oda és verebek,

szarkák meg varjak, a fiam szerint mekkora madarak.

Mutatom unokaöcsémnek az új szerzeményt,

igen, tudjuk, mondja, ez a te karácsonyi ajándékod,

anyánktól is tudjuk, hogy állatbolond vagy.

Hát az vagyok, állatbolond, jobbra fordítom,

bolond állat,

a madarak sorsát, sokba kerül az nekem.

Az is, ha eljár a kezem,

mozdulataimban apám mozdulatai jönnek,

hangomban a hangja,

ha ikrát eszek, szavait eszem,

szervesebb csapások is tudom, honnan származnak.

Attól tartok,

úgy rándul valamikor a vállam, ahogy rándul az övé,

laikusnak majd úgy tűnik,

válogatás nélkül tüzelek mindenre, ami mozog,

s fölajánlom majd a fiamnak,

ugyan,

átmennék,

kilőném szürkébb madarait.

Mondanom se kéne, hisz tudja, hogy jót akarok,

semmiben nem voltam ellene,

ellenne barbár dolgaimmal, élne, mint hal a vízben,

etetne azzal, hogy mozdulatban mozdulat, hangban a hang,

a szervesebb csapásoknak szárnya van,

s hogy a szó megszáll,

a sírás elmarad.