Keresztény Testvéreim! Az utóbbi időben nagyon élesen vetődött fel a kérdés: politizáljon-e az egyház? Tudom, hogy a kérdés megosztja az erdélyi társadalmat, s a választ mindenki hite, meggyőződése, politikai állásfoglalása, elkötelezettsége vagy egyéni érdeke szerint adja meg. Egyesek elvárják az egyháztól, hogy ne politizáljon, s ezen azt értik, hogy ne szóljon bele. Maradjon szépen csendben a kispadon. Mások viszont azt hangoztatják, hogy politizáljon, mert csakis így tudjuk kiharcolni jogainkat. Nos, véleményem szerint a kérdésnek két nagyon fontos, el nem hanyagolható vetülete van. Az első a görög városállamok, a “polis”-ok világából származik. Jó tudni, hogy a “politizálás” szavunk a görög városállamokban a közügyek intézésében részt vevő ember kötelességét fogalmazta meg. A kifejezésnek határozott morális töltete is van, hiszen a városállam polgárához méltó viselkedésformát jelentett. Aki a városállam polgára volt, annak közéleti feladatai voltak: a városállam érdekeit kellett képviselnie. Mindez kiegészülhet egy másik fontos gondolattal, amely az Ószövetség világából származik. Sokan meg vannak győződve arról, hogy az ószövetségi próféták politizáltak. Ez nem így van. A próféták nem politizáltak, de nem is maradtak a kispadon, hanem részt vettek az eseményekben úgy, hogy Isten szavára figyelmeztették a népet, konkrét történelmi vagy akár politikai helyzetben Isten szavát közvetítették. Így is mondhatnám: szinte kényszerítették a népet arra, hogy mielőtt cselekedne, álljon meg, gondolkozzon, figyeljen Isten véleményére. A próféták nem a saját magánvéleményüket hangoztatták, nem azt mondták, amit a király hallani szeretett volna, nem simultak bele a pártpolitika elvárásaiba, ők azt adták tovább, amit Isten üzenetként rájuk bízott. Itt és most én is, a prófétákhoz hasonlóan, ezt szeretném tenni.

Az a tény pedig, hogy erre a fórumra templomban került sor, nem azt jelenti, hogy az egyház bevonult a politikába, hanem azt jelzi, hogy az egyház nem hajlandó a kispadon maradni, de éppen küldetéséből adódóan a krízishelyzetben igenis, hallatni akarja szavát – de ez a szó nem a pártpolitika, nem a magánvélemény szava, hanem Isten beszéde.

A felolvasott igeszakasz Isten népe történetének egy szomorú korszakából való, a kettészakadt királyság időszakát idézi. A Királyok könyvéből ismerjük az eseményeket. Salamon halála után Roboám lett a király, s a nép hozzá fordult, és kérte, hogy enyhítse azt az igát, amit apja tett rájuk, Roboám három nap gondolkodási időt kért, beszélt tanácsadóival, s végül semmibe vette a nép kérését, sőt, még jobban megnehezítette a népre tett igát. A felháborodás szakadáshoz vezetett. Tíz törzs Roboámmal maradt, két törzs pedig Jeroboámmal új országot alapított. És mi lett ennek a következménye? A két királyság között állandó lett az ellenségeskedés, egymás ellen háborúztak, egymást marták és falták, egymást emésztették. Kr. e. 587-ben pedig jött a babilóniai király, és fogságba vitte a népet.

Ott, a fogságban szólal meg Ezékiel próféta. Pontosabban, eleinte meg sem szólal, csak tesz valamit. Isten parancsára vesz két fadarabot, az egyikre ráírja: Júdáé, az Izrael fiaié, a másikra pedig: Józsefé, Efraim fája. A két darabot a kezében egyesíti, és úgy jár-kel a nép között, s amikor az emberek kíváncsiak lesznek arra, mit cselekszik a próféta, akkor szólal meg, és ezt mondja nekik: “Ezt mondja az Úr Isten: Ímé, én fölveszem a József fáját, mely Efraim kezében van, és Izrael nemzetségeit, az ő társait, és teszem őket ő hozzá, a Júda fájához, és összeteszem őket egy fává, hogy eggyé legyenek az én kezemben.”

A Biblia ezt jelpróféciának nevezi. Amikor az emberek süketté válnak, amikor a szavak elveszítik értelmüket, akkor a próféta valamilyen jelképes cselekedetet hajt végre, s amikor annak értelme felől érdeklődnek, csak akkor szólal meg. Jelképes cselekedet és a hozzá kapcsolódó magyarázat akkor és ott a konkrét történelmi, ha úgy tetszik, politikai helyzetben Isten üzenetét hordozta, de itt és most néhány alapigazságra ugyancsak figyelmeztet bennünket.

1. Ez a jelprófécia először arra emlékeztet bennünket, hogy Isten számára fontos népének egysége. Az Úr tudomásunkra hozza, hogy a népnek csakis Istennel és embertársaival való szoros egységben van jövője. Különben egészen biztosan elpusztul a történelem viharában. A marakodásból, a szakadásból csakis vereség következhet. Isten nagyon jól tudja, hogy nem vagyunk egyformák, nem is a különbözőség a baj, hanem a meghasonlás. Nem az a baj, ha az egyformán gondolkodók csoportokat hoznak létre, a baj az, ha ezek a csoportok egymás ellen kezdenek harcolni. Ez önmarcangolás, ez önpusztítás.

Kár volna tagadni, hogy erdélyi magyar közösségünk egységesnek mondott testén hajszálrepedések jelentek meg, csoportosulások körvonalazódnak, a szakadás veszélye fenyeget. Ez a megosztottság tény, ezt nem lehet véka alá rejteni, ezzel őszintén szembe kell nézni, erre orvosságot kell találni, gyógyítani kell, amíg nem késő. Kisebbségi helyzetünk nagy erénye lehetne, ha éppen a krízishelyzetben tudnánk összefogni, mernénk lemondani a szétválasztó ellentétekről, tudnánk elfelejteni a sértéseket, mernénk háttérbe szorítani az egyéni érdekeket. Hadd szóljon az Úr szava: “Ha egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást meg ne emésszétek!” Amikor ezen a fórumon egybegyűlünk, és közös gondjainkról, magyar népünk egészét érintő kérdésekről tárgyalunk, erről meg nem feledkezhetünk.

2. Aztán azt is látni kell, hogy több mint 2500 évvel ezelőtt azt a szakadást az elégedetlenség szülte. Hogyan kezdődött? Úgy, hogy a nép elpanaszolta elégedetlenségét a királynak, de az nem hallgatta meg őket, sőt, rossz tanácsadóira hallgatva még inkább megnehezítette a nép terhét. Ez nagyon rossz politikai döntés volt. Sok más esetben nem a nép vonult a király elé, hanem a próféta feladata volt, hogy a nép elégedetlenségét a király elé vigye, vagy éppen a király bűneire kellett, hogy rámutasson. Ez bizony nem volt könnyű feladat, a prófétának sokszor szembe kellett néznie a király haragjával, s az életét tette kockára, amikor Isten igazságát vagy a nép érdekeit képviselte. Erdélyi református hagyományainkban nagyon is elevenen él az igehirdetésnek az a formája, amelyben a prédikátorok magukra vállalták azt a nagyon hálátlan feladatot, hogy a hatalom gyakorlóit is merték megszólítani, és előttük is őszintén, szókimondó módon képviselték Isten szavát vagy a nép óhaját. Úgy érzem, hogy amit a nép suttogva mond, azt Erdély püspökének meg kell fogalmaznia és őszintén kimondania.

Kár volna tagadni, hogy megválasztott és képviseletünkkel megbízott érdekvédelmi szervezetünkkel szemben egyre nagyobb az elégedetlenség. Egyesek úgy érzik, hogy azok, akik annak idején a templomban, Isten színe előtt esküt tettek, mára esküjükről megfeledkeztek. Mások azon a véleményen vannak, hogy azok, akik őket is kellene, hogy képviseljék, hibás politikai irányban haladnak. A másként gondolkodók és az ifjúsági szervezetek szomorúan tapasztalják, hogy őket soraikból kirekesztették. Egyre többen hangoztatják, hogy érdekképviseletük egyes csúcsvezetői már régen nem a mi érdekeinket védik, hanem a saját maguk érdekeit, nem a népet féltik, hanem a saját vagyonukat és hatalmukat. A történelmi egyházaknak is van okuk panaszra. A ’90 utáni politikai játékszabályok értelmében az egyház csendben a kispadra szorult. Az elvárások szerint az egyház ne szóljon bele a nagyok dolgába, s ha mégis megszólal, akkor dicsérjen vagy buzdítson arra, hogy mindenki menjen el szavazni. A politikai hatalom az egyházat szolgálóleánynak tekinti, s azt várják el tőle, hogy szolgálja érdekeit, hogy álljon szépen be a sorba, s lépjen egyszerre, mert ha nem, akkor nem fog támogatásokban részesülni. Hát, Testvéreim, lehet, hogy a Dimbovita partján így szoktak politizálni, de nálunk, itt, a Szamos partján ez nem megy.

Testvéreim! Felelősségem teljes tudatában kijelentem: püspökségem ideje alatt egyházkerületünk nem fog pártpolitikai csatározásokban részt venni! De nem fogunk megfeledkezni arról sem, hogy az egyház Istentől kapott feladata az, hogy szóljon, hogy Isten szavával akár a hatalmat is figyelmeztesse. Ezt az egyház sohasem azért teszi, hogy bárkit is megsértsen, ezt azért teszi, mert ez az Istentől kapott küldetése. Szól, hogy a bűnösöket bűnbánatra hívja, szól, hogy a sebeket begyógyítsa, szól, hogy az egyenetlenségeket kisimítsa, szól, hogy az egységet munkálja. A hatalom Istentől van, Ő aláz és Ő magasztal.

3. Végül, Ezékiel próféciája figyelmeztet arra, hogy igazi egység csak Isten tenyerén van. Mit mond Ezékielen keresztül az Úr? “Hogy eggyé legyenek az én kezemben.” Akkor és ott a szakadás megtörtént tény volt, két király, két ország, két székhely osztotta meg a népet. Lehet egy eltört botot eggyé tenni, a törést, a szakadást meg nem történné nyilvánítani? Hát, lehet próbálkozni vele, vannak nekünk emberi módszereink, lehet ragasztani, összekötözni, de az már sohasem lesz az igazi. Istennek azonban a szakadás után is van megoldása. Ebben a jelpróféciában Ezékiel nem véletlenül jár a kezében összefogott, eltört bottal, hiszen éppen így jelzi, hogy Istennek a szakadás után is van megoldása. Isten megoldása nem az, hogy az egyik királyt elismeri, a másikat pedig kitaszítja, az egyiket támogatja, míg a másikat ellehetetleníti. Az Ő megoldása nem az, hogy egyik fejéről leveszi a koronát, a másikat pedig választottjává keni. Isten nem akar a két csoport vitájában döntőbíró lenni. Neki más megoldása van. Az Isten által felkínált megoldás az, hogy mindkét király és mindkét csoport meghajol az igazság mennyei Királya előtt. És akkor megtörténik a csoda: Isten lehajol, fölveszi a Júda fáját, és felveszi a József fáját, hogy eggyé legyenek az Ő kezében.

Amikor ősi templomokban Isten színe elé állunk, és aggodalommal tekintünk a jövő felé, akkor meghajtjuk magunkat a világmindenség Ura előtt. Őszintén megvalljuk előtte érdemtelenségünket, elébe visszük fájdalmainkat, neki mutatjuk meg megosztottságunkat, és Őt, a világmindenség Urát kérjük, nyúljon alánk, emeljen fel bennünket a tenyerére, munkálja közöttünk az egységet, adjon nekünk bölcsességet Lelke által, védelmezzen és oltalmazzon bennünket. Mi Isten színe előtt nem valaki vagy valami ellen jelentünk meg, hanem népünk érdekében gyűltünk össze, mi nem akarjuk szétverni a meglevő struktúrákat, hanem a krízishelyzetben próbáljuk a megoldást keresni. Mi nem a szakadást, hanem az egységet próbáljuk szolgálni.

Testvéreim! Ezékiel próféta Isten parancsára egy kettétört fát vett a kezébe, magasra emelte, és Isten népét az egység fontosságára és feltételeire emlékeztette. A történelem távlatából a mindenkor ugyanaz, örökkévaló Isten most bennünket figyelmeztet. A szakadás az ember bűne, az egység az Isten csodája. Én ezért a csodáért imádkozom.