Ülök a kövön, lógázom a lábam a víz fölött, bámulom a zöld hegyoldal szakadéka fölött a roppant falakat. Al-hamrá: “a vörös”. Ilyenkor reggel inkább barnásak a falak, semmint vörösek, akár az öreg moha. A dél óráiban elsárgulnak, aranyló, nedves szalmaként világolnak, majd meg színüket vesztik. Megfakulnak, mint a homok. Este aztán pirulni kezdenek, s az alkony előtti órán rózsaszínben vagy lazacvörösben pompáznak. Bámulom a falakat, az Alcazaba tömbjét, a Fegyverek, a Hidalgók és Mohamed tornyát, és eszembe jut egy másik Lorca, a Kis bécsi valcer Weöres fordította néhány sora:

A napokban hallottam a dalt. Nem magyarul, és nem is spanyolul. Angolul. Maricarmen játszotta le nekünk Fuente Vaqueros felé menet. Még Leonard Cohen gordonkázó hangját is hallani vélem: “In a dream of Hungarian lanterns / In the mist of some sweet afternoon…” Talán honvágyam van? (Most elő kell vegyem a spanyol Lorcát, mert nem állom meg, hogy ezt a két sort ide ne másoljam spanyolul is: “sońando viejas luces de Hungría / por los rumores de la tarde tibia…” Az eredetiben a langyos délután zsongásán szüremlik át a vágy, a meleg este idézi fel, az a kiváltója a merengésnek.)

Visszafordulok, leugrom a mellvédről. A kutya eloldalgott, a kis hídnál somfordál lefelé. A bácsi figyel. Ugyanúgy ül, mint korábban, de a szeme nyitva. Engem néz. Sapkája az ölében. Int a fejével. Nem értem. Megint int, a kezével is: tessékel befelé. Nincs pénzem, mondom, s mutatom is neki, de csak invitál, terel befelé: – No importa! Pase, pase! – Felhágok három kopott lépcsőfokon, s ezer esztendővel korábbi időbe lépek. Félhomály fogad, az apró ablakréseken késpengékként szöknek be a borotvaéles fénysugarak. Nem működik már, emlékhely gyanánt szolgál a majd’ ezer esztendős kis arab fürdő. Sok néznivaló nincs, nyers kő, vályog, agyag. A medencék csak odúk, feketén ásító lyukak, mégis minden kiállítóhelynél erősebben ragadja meg az embert a szűk, sötét építmény valósága. Leülök a döngölt padló egyik lépcsőfokára. Mint a múltból, úgy nézek ki a sötétből: az ajtó résében a verőfényen az öreg kinyújtott lábát, fölötte a domboldal zöldjét, s az Alhambra falának egy darabkáját látom. Ülök a félhomályban, és Abu Hamid jut eszembe. Magam sem értem, miért, de nehéz elfogadnom, hogy a hajdan Magyarországon időző arab utazó és az odakünn napkúrázó vénember ugyanannak a városnak a szülötte.

Murib an baad adzsáib al-Magrib, azaz “Nyugat országainak néhány csodájáról szóló világos beszámoló” című, 1155-ben Bagdadban írt művében Abu Hamid beszámol a magyarországi muzulmánokkal történt találkozásairól.

“Ezerszám élnek itt a magrebi származásúak, és szintén megszámlálhatatlanul sokan a khorezmiek utódai – írja a granadai születésű jogtudós, majd így folytatja: – A khorezmi származásúak a király szolgálatában állnak, keresztényeknek mutatják magukat, muzulmán hitüket eltitkolják. A magrebiek leszármazottai csak háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan iszlám hitűnek vallják magukat.”

Khorezmiek alatt feltehetően azokat az iráni eredetű perzsákat érti, akik az arab és iszlám terjeszkedés korában, a VII–XIII. század idején az Aral-tó déli partvidékén, Buharától és Szamarkandtól északnyugatra, az Oxus folyó (Amu-Darja) mentén éltek, s akikkel a magyarság – hosszú sztyeppei vonulása során – még Levédiában (a Kazár Birodalom északi részén, a Meotisz, a Kaukázus és a Káliz- vagy mai nevén Kaszpi-tenger környékén) került szorosabb kapcsolatba. Őket, ezeket az arab hódítás során muzulmánná lett perzsákat neveztük mi itthon, a Kárpát-medencében kálizoknak. Feltehetően a kazárok ellen fellázadt kabarokkal együtt, Árpád honfoglalóival, s elég nagy számban jöttek az országba. A IX. században, a fejedelemség idején, de I. István király uralkodása alatt is tudunk róluk; más katonai segédnépekkel (besenyőkkel, székelyekkel) együtt leginkább a határvármegyékben találjuk őket. Élelmes emberek lehettek, mert hosszú időn át ők bonyolították az ország keleti irányú kereskedelmének nagy részét, de a vízi átkelőhelyek, révek, hidak vámszedői is ők voltak, pénzt váltottak, pénzveréssel foglalkoztak. Könyves Kálmán 1111-ben kelt oklevele így említi őket: “a királyi fiskus pénzkezelői, akiket magyarul káliznak hívnak”. Nyilván éppen “bizalmi állásuk” miatt színlelték azt, hogy kikeresztelkedtek, pedig valójában megtartották iszlám hitüket. Az a tény is különleges gazdasági szerepük mellett szólhat, hogy királyaink, akik más mozlimokkal türelmeseknek mutatkoztak, őket igyekeztek áttérésre kényszeríteni. Már az 1077-től uralkodó I. (Szent) László is törvényben rendelkezik arról, hogy azokat a kikeresztelkedett izmaelita kálizokat, akik mohamedán vallásukhoz visszatérnek, el kell űzni lakóhelyükről. Az 1096-ban trónra lépő Kálmán keresztény templom építésére kötelezi falvaikat, szétszóratással fenyegeti őket, ráadásul jutalmat ígér azoknak, akik segítenek leleplezni a disznóhús és a bor élvezetétől tartózkodókat: vagyis a sejthetően titokban iszlám hiten megmaradókat. Az 1150. évi magyar–bizánci háború idején a magyar király szolgálatában álló khorezmiekről maguk a bizánci források is említést tesznek. Ama khorezmi mohamedánok, akiket Abu Hamid emleget, a korabeli magyar szóhasználatban tehát feltehetően nem mások, mint kálizok, vagyis izmaelita böszörmények.

Az Abu Hamid munkáit közreadó orosz kutatók, O. G. Bolsakov és A. L. Mongajt, a Kárpát-medencébe költöző magyarok nyomán a délorosz sztyeppét, majd a Kárpátok előterét elözönlő nomád török besenyőkre, másik nevükön pecsenegekre gondolnak. Az úzok és kunok űzte besenyők első nagyobb betelepülése Magyarországra valamikor 960 táján, I. István nagyapjának, Taksony fejedelemségének az idején történhetett. (Taksony a besenyő törzsfők leányai közül választott magának feleséget is, nyilván megpecsételni kívánva a hagyományos besenyő–magyar ellenségességnek véget vető szövetséget.) Nagyobb szünet után ismét tömeges besenyő betelepüléssel számolhatunk a XI. század második felében, amikor is a besenyő törzsszövetség megrendülni látszott. A magyarországi besenyők nagy számát, tehát súlyukat bizonyítja az is, hogy csak okleveles adatokból is mintegy félszáz településükről tudunk. Állítólag erdélyi településneveink komoly hányada is csak besenyő eredettel magyarázható. A legnagyobb besenyő településcsoport talán éppen a fejedelmi törzs szállásterületén, a mai Fejér megyében volt. Ez amellett szólhat, hogy a harcos és harcias népelem a fejedelmi sereg, netán a testőrség egy részét, magját is képezhette.

A besenyő-pecseneg magyarázatnál érdekesebb a másik teória, mely Abu Hamid szóhasználatát (a magrebiek kifejezés valódi értelmét) is igyekszik beépíteni gondolatmenetébe. Ennek az elméletnek a hívei úgy vélik, hogy a granadai utazó alánokat ért a szó alatt.

Itt most nincs helyünk taglalni a különböző szarmata törzsek Krisztus születése utáni I–II–III. századbeli vándorlásait, rómaiak, dákok, hunok ellen és mellett vívott harcait, a magyar Alföldre több hullámban történő betelepülésüket. Szűkítsünk inkább az alánokra. Ők már a II. század folyamán is a Fekete-tengertől északra elterülő nagy sztyeppeken éltek. Az északnyugatról érkező, III. századi gót nyomás elől részben a Kárpátok felé közeledve, a Prut folyó környékére vonultak (sokak szerint ezek a IV. századi alánok nem mások, mint az antok, vagyis a cserkeszek), míg más csoportjaik dél felé, a Kaukázus, Örményország, Kisázsia felé nyomultak. (A VIII. században a Kaukázus északi előterének neve számos forrásban Alánia, s nem kevés kutató vallja, hogy ezek a Kaukázus környéki alánok egészen a XIII. századig, a mongol–tatár veszedelemig megőrizték etnikumukat.) A Kárpát-medencébe az első nagyobb alán népesség valamikor 375. után a hunokkal együtt, azok segédcsapataiként érkezett. Az ő útjuk ettől kezdve szépen követhető. Két év múlva, 377-ben a Dunán átkelve a Római Birodalom területén telepednek le, 400 körül pedig már a vandálokkal együtt a római Noricumban, a mai Ausztria területén harcolnak Róma mellett, a nyugati gótok ellen. Nem mondható, hogy otthon ülő nép volnának, 406-ban Galliában tűnnek fel, két évvel később pedig megérkeznek Hispániába, ahová valamivel később a vandálok is követik őket. 422 után pedig a két nép együtt kerekedik fel, s kel át Gibraltárnál Afrikába, ahol megalapítják a száz esztendeig fennálló Vandál Királyságot.

Magyarországra érkezése előtt Abu Hamid Szakszin városában élt, a Kaszpi-tenger partján, ott, ahol a Volga a tóba ömlik. Közvetlen szomszédságba került hát az Azovi-tenger és a Kaukázus környékén sok évszázada élő alánokkal, akikben felismerni vélte a távoli Afrikában, Marokkó környékén élő arabok, a magrebiek rokonait. Nem csoda hát, ha őshazát és vándorlási irányt megfordítva, messzi idegenbe szakadt észak-afrikai rokonainak gondolta őket. Hamid igazi utazó, világ csavargója (hittérítő prédikátor?, szemfüles kereskedő?, földrajztudós?, útleíró?, kém?), érdemes hát odafigyelni a kijelentéseire. Rólunk magyarokról például basgirdokként beszél. Vajon miért? Lehet, hogy tudott a magyar törzsszövetség kettészakadásáról? Ami még a 600-as években Magna Hungáriában, a magyarság Volga-könyök környéki őshazájában történt? Tudott róla, hogy a Volga bal partján, Baskíriában visszamaradt öt törzs (bas-kir, bes-gar, vagyis öt ogur) s az Unkurijába települt tíz törzs (un-gar, ono-gur, vagyis tíz ogur) ugyanazon fának hajtásai? Lehet, hogy a baskíriai (és kaukázusi szavárd) magyarok történelmi emlékezete őrizte még az elszakadás tényét? Netán a nyelv is magáért beszélt? (Gondoljunk csak Julianus barátra, aki még három-négy emberöltővel Hamid után, 1240 körül is találkozott s beszélt magyarul a Baskíriában maradtakkal.)

Granadában, az Alhambra alatt, a Darro-parti kis arab fürdő jó helyszín ilyesféle töprengésekhez. Vajon csak vigasztal az idegen táj, város, történelem, vagy megbocsátóbbá is tesz? Odakünn, a folyó fölött fecskék csivognak-kavarognak a levegőben, fejemben a vándorló, sodródó, hányódó, eltűnő majd búvópatakként ismét előtűnő népek. Ibérek, zsidók, kelták, vandálok, gótok, szvévek, gepidák, longobárdok, dákok, szkíták, szarmaták, hunok, avarok, bolgárok, magyarok, úzok, arabok, besenyők, jászok, kunok. Mint uralkodó széláramlatokat ábrázoló földrajzi térképeken, úgy idéződnek bennem a népvándorlás históriai atlaszainak tekergő, szerteágazó, visszahajló színes nyílkötegei. Ebből a magasságból, a műholdak perspektívájából nézve olyan varázslatosan széppé lesz a történelem, olyan értelmetlennek és kicsinyesen provinciálisnak tűnik minden igyekezet, ami a sokszínűség, a buja tarkaság és a rejtélyes-csodás kavargás helyett az egyszínűség irányában működik.

Alánok és magyarok. Azt hihetnők, alig lehet közünk egymáshoz. Pedig nem így van.

Levédia. Valójában milyen keveset tudunk róla. Egy állomás a nagy vándorúton. Valahol az Ural hegység és Etelköz között. Talán százötven esztendőt töltöttünk el itt? Történelmi léptékkel kevés idő, de azért mégis hat-hét emberöltő. Lássuk hát, hol is járunk.

A Kazár Birodalom, pontosabban annak északnyugati peremvidéke az, ahová a magyarok vándorló törzsei megérkeztek. És Kazária, a nyugati türkök állama éppen akkoriban, a VIII. század elején élte a fénykorát. A VII. század közepétől meg-megújuló arab támadások a 730-as évekre kifulladtak, az Aral-tónál, a Kaszpi-tenger környékén és a Kaukázusban elakadtak, s attól fogva arab seregek nem, kereskedőkaravánok viszont annál nagyobb számban vonultak Kazária útjain. Az ország szerencsés fekvésének köszönhetően a távolsági kereskedelem hihetetlenül megélénkült. Északról a volgai bolgárok felügyelte finnugor népek nemesprém-kereskedelme összpontosult itt, varég hajók ereszkedtek le a Volgán egészen a Kaszpi-tengerig. Délről, Bagdadból és Horaszánból, Buhara és Szamarkand felől pedig Horezm érintésével vezetett az út a kazár fővárosba, a Volga deltájában épült Itilbe. Keletről ezüst, a Kaukázusból ékszerek és egyéb ötvösművek áramlottak az ország nagyobb városaiba, élénk volt a kapcsolat a Krím bizánci-görög városaival is. Kazária nagyobb városaiban mecsetek, iszlám iskolák működtek, Itilben a konstantinápolyi pátriárka alá tartozó püspökség székelt, Derbentben pedig már az arab hódítás előtt felépült egy zsinagóga. A kazár uralkodóréteg – éppen a két terjeszkedő világvallástól való függetlenségét hangsúlyozandó – a zsidó vallást vette fel.

Élettel teli, színes világ volt ez. Dél felé vonuló eleink igencsak elbámulhattak, mert jurtákhoz, egyszerű boronaházakhoz és földvárakhoz szokott szemük elé ismeretlen látvány tárult. A Don és Donyec partjain sűrűn sorjáztak a kisebb-nagyobb települések. Némelyikük erődített volt, másikuk nem, de mindőjük körül gondosan művelt szántóföldek, hívogató gyümölcsligetek, csinos konyhakertek zöldelltek. A gerendaházak és a hatalmas istállók oldalában még sűrűn feltünedeztek az ismerős formájú, kerek alaprajzú lakóépületek is. Bizony, favázas jurták voltak ezek, a csak nemrégiben letelepedett nomád pásztoremberek földbe mélyített, s a tél hidege ellen körben földsánccal föl is hányt, gyeptéglával kirakott lakásai. Egyiken még nemez fehérlett, a másikat már sárral tapasztott sövény- vagy cölöpfal körítette. A hatalmas, városias jellegű települések itt is a kézműipar és a kereskedelem központjai. Ezekben kő- és boronaházak, egész utcasorok, negyedek emelkedtek, zsúfolt piacaikon és bazárjaikban kazár, arab és perzsa kereskedők, iparosok kínálták portékájukat. A legnagyobb városok közepén hatalmas kövekből rótt várak magasodtak, de feltehetően még ezeket a legnagyobb, legvárosiasabb településeket is valóságos jurta- és sátorerdő ölelte körül.

Az egyik legnagyobb kazár város, a Don-balparti Sarkel is ilyesféle település lehetett. Bíborbanszületett Konstantin szerint a szó jelentése “fehér ház”. Az oroszul “Bjelaja Vezsá”-nak, vagyis “Fehértorony”-nak, magyarosan inkább “Fehérvár”-nak mondandó település messzeföldön híres, nagy erődjét Theofilosz császár embere, “Petronász kardhordozó díszőr” vezényletével építették a kazárok (sokak szerint éppen a magyarok törzseitől való féltükben). “Mivel azon a helyen nem voltak erőd építésére alkalmas kövek”, írja a Bíborbanszületett, ezért a hamarosan főkardhordozó címmel is kitüntetett Petronász “néhány kemencét csináltatott, és bennük téglát égetett, s azokból vitte végbe az erőd felépítését”. Konstantin tanúsága szerint Sarkel építésénél kötőanyagot, habarcsot is használt a bizánci építőmester, aki “a folyóból származó apró kavicsokból meszet készíttetett”. Némely történész szerint a Sarkel elnevezés (mely ez esetben nem Fehérvár, hanem inkább Fehérszállás) nem az erőd magas, meszelt falaira, hanem a település körül fehérlő ezernyi nemezes jurtára utalhat.

Milyen távoli, milyen ismeretlen, de mégsem idegen ez a kép. Milyen könnyen magunk elé idézhető – a tágas, füves síkon a perzselő nap fényében fehéren világló jurta-metropolis. De ne álljunk meg, képzeljük tovább, töltsük meg a képet mozgással, élettel. A folyók gázlóinál szekeres, lovas és tevekaravánok torlódnak fel, s a perzsa, arab, örmény, görög-bizánci kereskedők vezetői hangoskodnak, ordítoznak, a szemüket forgatják, de kötelező színjáték ez, valójában nem türelmetlenkednek, fegyveresek vigyázta karavánjaikkal félrehúzódnak, hogy utat engedjenek egymásnak, vámot fizessenek, éjjeli szállás, karavánszeráj után nézzenek, elbandukoljanak a legközelebbi rabszolgapiacra, vagy lemálházzanak valamelyik Volga- vagy Don-parti település kikötőjében, ahol kazár vagy varég-rusz hajókra kerülnek át az áruk. A Don jobb és bal partján kazár erődök, föld- és favárak, vályogtéglából vagy hatalmas fehér kövekből rótt erősségek sorakoznak, bennük fegyveres zsoldoshad, kiknek feladata őrizni a határokat, a gázlókat és a réveket, s az ugyanott működő kagáni kincstár vámszedőit. Muzulmán és keresztény, zsidó hitű és pogány bírák őrködnek városi hivatalukban a kereskedelem tisztaságára, s főleg zavartalanságára, rendezik a hozzájuk fordulók vitás ügyeit.

A Levédia végtelen síkjára érkező magyarság letelepült, földműves életmódot folytató bolgár–török és szarmata–alán népek szomszédságába került. Hosszú lenne felsorolni, hogy milyen mély és maradandó nyomokat hagyott elődeink műveltségén a kazár, alán, bolgár–török szomszédság. Szőlőművelést, borászatot, nehéz-ekés földművelést, istállózó állattartást, gyümölcs- és konyhakertészetet tanultak új hazájukban a magyarok. Alán hatásra lett az egyenes kard helyett új fegyverükké a hajlított pengéjű szablya, s feltehetően az ő hatásukra lett mindennapos felszerelési tárgyukká a vaskengyel. Honfoglalás kori ötvöseink párját ritkítóan szép remekei a tanítómestereket – a kaukázusi alán, a horezmi káliz, a szamarkandi és buharai szogd kézműveseket – is dicsérik.

Magyarok és kazárok közt a viszony sokáig felhőtlen lehetett, hiszen – amint Bíborbanszületett Konstantin császártól is értesülünk róla – elődeink “minden háborújokban együtt harcoltak a kazárokkal”. A jó viszony azonban a IX. század elejére megromlott. A 820-as években belső válság rázta meg a kaganátust, s a küzdelemben a magyarok törzsei a lázadók mellé álltak. Végül a felkelőket legyőzték, ám a bujtogató magyarok megbüntetésére mégsem került sor, pedig hűtlenségüket azzal is tetézték, hogy védelmükbe vették, befogadták a kegyetlen megtorlás elől menekülőket. Ezek a vegyes etnikumú, feltehetően kazár, bolgár–török, alán és mohamedán káliz töredékek azok, akik kabar néven (jelentése némelyek szerint: lázadó) a magyarok nyolcadik törzseként vesznek majd részt fél évszázad múlva a honfoglalásban. Magyarok és kabarok a 830-as években kivonultak a Kazár Birodalom területéről, a kazárok pedig – ahogy azt a buharai Dzsajháni nyomán Ibn Ruszta írja – “körülsáncolták magukat a magyarok és az országukkal szomszédos más népek ellen”. Annak emlékét pedig, hogy a magyarok közt már a honfoglalás idején is voltak mohamedán hitüket évszázadok óta őrző, túlnyomórészt katonai szolgálatot ellátó (ám mohamedánok ellen harcot nem vállaló) alánok, azt Oszlány és Varsány helységneveink máig őrzik. Szarmata rokonság különben később is sűrűsíti még a vérünket, hiszen a XIII. században a kunokkal együtt befogadott s letelepített jászok is az alánok maradékai voltak.

Abu Hamid Muhammad ibn Abdar-Rahím al-Garnáti al-Andaluszi. A pesti polgár. Itt cseperedett fel Granadában, de felnőttként több időt töltött Magyarországon, mint a szülővárosában. 1080-ban (vagy 1099-ben) született, tehát ha gyermekként itt tekergett a Darro völgyében, ahol magam is szívesen töltöm az időt, nem láthatta még a mai Alhambrát: akkoriban még csak a régi kis erőd, az Alcazaba tömbje, s a későbbi csodás palota kezdeménye magasodott a termékeny síkság, a vega peremén elterülő arab–zsidó város fölé. Amikor pedig harminc esztendővel később kilépett pesti házából, s elsétált a szélesen hömpölygő Duna partjára, nem láthatta a szemközti hegyen a magyar királyok hatalmas várát és palotáját sem, mert Buda, a későbbi főváros sem létezett még.

Muribjának, Beszámolójának van egy részlete, amit elolvasva nem is olyan nehéz elképzelnünk ennek a pesti szaracénnak a hétköznapjait. Magyarország gazdagságát ecsetelvén a bárányokról és gödölyékről gyorsan áttér a pesti rabszolgapiacon kapható rabszolganők szépségének, kedvességének, ügyességének, olcsóságának dicséretére. Hetven (vagy ötven) éves elmúlt, (lassan) vén kecske már, de azért lelkesen nyalogatja a sót. “Vettem egy rabságban született rabszolgalányt ágyasnak tíz dinárért – írja. – Tizenöt éves lány, szebb, mint a hold, fekete hajú és szemű, bőre fehér, mint a kámfor. Ért a főzéshez, varráshoz és a számoláshoz is. Vettem egy másik rúmi lányt is, nyolcéves és öt dinárba került. Vettem egy napon fél dinárért két csupor lépes mézet, méhviasszal együtt, s azt parancsoltam neki: »Tisztítsd meg a mézet a benne levő viasztól.« Azzal kimentem a ház elé, a kapunál levő szufához, ahol össze szoktak gyülekezni az emberek, és ott üldögéltem velük egy darabig. Aztán újra bementem a házba, ahol már készen várt öt aranyszínű viaszlepény, és egy nagy kancsó, teli tisztán folyó, rózsavízhez hasonló mézzel.”

A baráti s szomszédi körben háza előtt keleties nyugalommal elüldögélő, vízipipálgatva diskuráló, fiatal rabnőivel szívesen enyelgő andalúziai képe becsapós. Ne higgyük, hogy az Ezeregyéjszaka valamelyik selyemturbános, piros bugyogós, bársonypapucsos, hordóhasú keleti urával van dolgunk, aki álló nap a hárem körül koslat vagy kincseskamrájában számolja a dirhemeket. Abu Hamid szívós, kitartó, idős korában is tevékeny, fáradhatatlan ember: messzi földön híres jogtudós, lelkes mozlim hittérítő. És persze szemfüles távolsági kereskedő. Fontos ember, fejedelmek és királyok küldönce, emírek és sahok bizalmasa. És persze író. Nem született író, hiszen Muribjának végén leírja, hogy ötvenöt (vagy hetvenöt) éves korában, Bagdadban is csak noszogatásra fogta kezébe a tollat: “Ha nem kérte volna oly sok kitűnő imám (mohamedán pap és hittudós), hogy gyűjtsem össze tapasztalataimat, akkor sohasem vágtam volna bele ebbe a munkába.” Másik, nekünk talán kevésbé fontos – Tuhfat al-albáb va nuhbat al-adzsáb (A szívek ajándéka és a válogatott csodák könyve) című –, 1162-ben Moszulban írt műve a korabeli arab világ egyik ismert, népszerű olvasmánya, a csodás kozmográfiák egyik előfutára lett.

Magyarországon, az 1150-es évek legelején, három esztendeig időzött. Akkoriban tehát, amikor “Unkurija” fővárosa még Székesfehérvár volt. Jó kereskedő, tehát kiváló megfigyelő lehetett. Gyönyörű, olcsó lovakról, sehol nem látott hatalmas ménesekről regél, de szót ejt egy különös állatról is. “Él itt egy nagy vadmarha – írja. – Akkora, mint egy elefánt. A bőre egymaga felér két erős öszvérnek, feje pedig egy borjúnak a súlyával. Csodálatos jószág! A húsa kövér és jóízű. Szarvai olyan nagyok és hosszúak, mint az elefánt agyara”. Nem másról, mint a magyar szürke marha nagypapájáról, egyenesági őséről, az őstulokról, helyesebben a vadökörről beszél. A granadai, akinek legnagyobb fia, Hamid magyar földön házasodott (két előkelő mozlim lányait vette el, írja a boldog atya), szeret nálunk tartózkodni: a Szívek ajándéka egyik fejezetében városainkat – talán Fehérvárt és Esztergomot? – Bagdadhoz és Iszfahánhoz hasonlítja, ami a mozlim utazó részéről a legnagyobb elismerés. Megállapítja, hogy “Unkurija azon országok közé tartozik, melyekben legnagyobb a jólét és a bőség”. Ez megint nagy dicséret, hiszen Hamid, a vándorló hittérítő és távolsági kereskedő (titkos ügynök is?) van mihez méricskéljen; beutazta Észak-Afrikát, a Közel-Keletet, fél Európát. Járt Alexandriában, Kairóban, látta (sőt belülről látta) a piramisokat, felpillanthatott az akkoriban még épségben álló pharoszi világítótoronyra. Átutazott Baalbeken, Damaszkuszon, Palmyrán, élt vagy időzött Bagdadban, Moszulban, áthaladt a Bab-al-Aluval-on, a hitetlen, vad Északot az igazhitű, civilizált Kelettől elválasztó Kapuk-kapuján, vagyis Derbenten, megfordult Kijevben, talán még Rómában is. 1151-ben a sztyeppén átutazva éppen a Volga partjáról, Szakszinból érkezett meg hozzánk, és a II. Géza király által kormányzott országot hatalmasnak, gazdagnak és erősnek látta: “Bátor emberek, megszámlálhatatlanul sokan vannak. (…) A básgird uralkodó gyakran pusztítja a bizánci területeket. (…) A básgirdok »királ«-nak nevezik fejedelmüket, akinek birodalma sokkal hatalmasabb, mint a bizánci uralkodóé, és megszámlálhatatlanul nagy a hadserege. Országának területe húsznapi járófölddel vagy még többel nagyobb, mint Bizáncé. Ugyanazt a vallást követi, mint a frankok, közülük is házasodott, mégis hódító hadjáratokat vezet a frankok birodalmába is, ahol foglyokat ejt. Harcosai nagy száma és vitézsége miatt valamennyi nép rettegi a haragját.”

Hamid Magyarországon sem csak kereskedik, másik hivatását is lelkiismeretesen ellátja. “Amikor ellátogattam a magrebiek leszármazottaihoz – írja –, nagy tisztelettel láttak vendégül. Egy kicsit tanítottam őket a vallás tudományaira, néhányat sikerült arra ösztönöznöm, hogy próbálkozzanak az arab nyelvvel is, s nagy kitartással velük együtt arra törekedtem, hogy átismételjék és gyakorolják az imádkozás és egyéb vallási kötelezettségek előírásait. Hasonlóképpen röviden összefoglaltam számukra a (mekkai) zarándoklatra és az öröklésre vonatkozó előírásokat.”

“Amikor a király meghallotta, hogy megtiltottam a mozlimoknak a borivást és megengedtem nekik, hogy ágyasokat vegyenek maguk mellé, feleség gyanánt pedig négy szabad nőt, akkor azt mondta nekem: »Nem ésszerű ez, mert a bor erősíti a testet, a sok nő viszont gyengíti a testet és a szemet. Az iszlám vallás előírásai nincsenek összhangban a józan ésszel.« Így válaszoltam a tolmácsnak: »Mondd meg a királynak: a mozlimok törvényei különböznek a keresztény törvényektől. A keresztény ember ugyanis a bort az ételre issza víz helyett, és nem részegedik le tőle, s így valóban csak növeli az erejét a bor. A mozlim azonban, amikor bort iszik, csak a mámort keresi, elhagyja az esze, olyan lesz, akár a bolond, paráználkodik, öldököl és istentelenségeket mond, csinál. Minden jó kivész belőle, (bárkinek) átadja a fegyverét és a lovát, elvesztegeti minden vagyonát, pusztán az élvezeteket hajhászva. Ezek a mozlimok itt a te katonáid, és ha támadást parancsolnál nekik, nem lenne sem lovuk, sem fegyverük, sem vagyonuk, mert mindent az ivásba ölnének. Neked meg, ha tudomást szereznél erről, meg kellene öletned őket, vagy megveretned és elűznöd, esetleg éppenséggel új lovat és fegyvert adnod nekik, amiket aztán újra csak elherdálnának. Ami pedig az ágyasokat és feleségeket illeti, a mozlimoknak nagyon is megfelelő a többnejűség, mert forró a természetük. Meg aztán, ne feledd, ők a te katonáid, és ha nekik (a sok feleségtől és ágyastól) több gyerekük lesz, akkor neked több lesz a katonád.« Erre azt mondta a király: »Hallgassatok erre az öregre, mert bölcs, házasodjatok csak anynyiszor, ahányszor akartok, és semmiben ne mondjatok neki ellent.« Ez a király volt az, aki szembeszállva a keresztény papokkal, engedélyezte az ágyasokat (a mozlimok számára) – ez a király szereti a mozlimokat.”

Lehet, hogy kicsit tódít a granadai, de akár így, akár úgy, beszámolójából a lényeg kiderül: II. Géza idejében az Árpádok Magyarországán még a Szent István hagyományozta vallási türelem uralkodott. Idézzük csak fel a jól ismert sorokat: “Mivel minden nép saját törvénye szerint él, ezért mi is meghatározzuk népünk számára, miképpen éljen tisztességes és békés életet…” Szent István királyunknak az ezredfordulót követő legelső esztendők valamelyikén keletkezett első törvénykönyve megengedi (pontosabban nem tiltja) a kisebb vallási közösségeknek, hogy régi szokásaik, hagyományaik szerint éljenek.

Időtlenül provinciális, már-már falusias tér ez itt az Albaicín, a Sacromonte és az Alhambra dombjai alatt. Otthonosság és nyugalom érzete tölti el az embert. A pataknyi folyón átívelő ódon hidacskák mellvédjére támaszkodva, a fecskék csivogását hallgatva úgy merengünk a múlton, mint a tegnapon. Mint Krúdy nagy utazója, Szindbád, aki nem tengerek és óceánok, hanem a múlt folyamának hajósa volt.

Itt nem vonja el a figyelmünket semmi, itt minden egy kicsit avítt, egy kicsit poros, egy kicsit régi. Itt minden használt, mint a kedvenc ruhánk, kényelmesre taposott cipőnk, a kezünkhöz kopott szerszámnyél. Épp ezért itt minden az életről mesél. Az élet pedig, mint tudjuk, valójában soha nincs, mindig csak volt és lesz, mert a múlt és a jövő kváderköve szorosan illeszkedik egymáshoz. Lent, Granadában szalad az idő, itt a Darro völgyében minden olyan, mint tegnap, tegnapelőtt. Hidak és fecskék, macskákat etető nénik, verdeső libák, patakcsobogás, napozó vénemberek, selyemfényű, öreg tonettszékekkel teli kávéházak, arab fürdő.

A Convento de San Bernardo a Darro-völgy Albaicín felőli oldalában húzódik meg. Ha nem is hajnali, de azért granadai idő szerint igen korai órán, fél tíz körül bandukolok erre, amikor egyszer csak női kórus halk énekét hallom. Hatalmas, fehér fal, három emelet magasban néhány kicsi ablak. A templom sűrűn szegecselt, irdatlan fakapuján félig nyitott kiskapu, mögüle hallatszik a kórus. Átlépem a harminc centi magas küszöböt (ami valójában nem is küszöb, hanem a nagykapu maga; mindenütt így nyílnak a kiskapuk, mintha kivágták volna őket a nagyból), s a külső és belső ajtó közötti zárt, sötét kutricába jutok. A falnak dőlve hallgatom a kórust, s az olykor-olykor elkülönülő szólóéneket. Elkényeztetettnek érezhetem magam, mert nem keresem, mégis majd’ mindennap kórust hallgatok. Előző este odalent, a Realejo városrészben. Amaz zengett, zúgott, ez most inkább röpdes, csordogál. Tudom, becsapom magam, mert ahogy hallgatom őket, fiatal apácákat képzelek el, szende, csinos arcokat, rögtön vagy harmincat. A kiskapu világos rése elsötétül, spanyol család – papa, mama, három pici gyerek – botladozik át a magas küszöbön, lép be a sötétbe. Ismerhetik a járást, nem bizonytalankodnak, tapogatózva, sutyorogva nyúlkálnak a kilincs után, és már nyikordul is a belső ajtó – én meg gyorsan a nyomukba szegődöm. A templom üresnek látszik, aztán észreveszem, hogy a szentéllyel szemközt, külön kis térben, melyet a földtől a mennyezetig érő kovácsolt rácsozat választ el a hajótól, néhány apáca ül. A család, melynek uszályán magam is behajóztam, elhelyezkedik egy padsorban. A falnak dőlök, úgy hallgatom az éneket. A hét öreg apáca kis kórusát. Mert öregek, mint az országút. Mindőjük nyolcvan felé közelíthet; hármukon olyan szemüveg, mint a szódásüveg talpa. A kis térség közepén, velük szemben ül a pap. Elhallgatnak. Mozdulatlanok. Most olyanok, mintha mindannyian elaludtak volna. Ölbe ejtett kezek, lehajtott vagy hátrabukott fejek, lehunyt szemek. Csak az ajkuk rebben, és ettől a semmi kis mozgástól úgy elmélyül a csönd, hogy nekem is le kell hunynom a szememet. Amikor kinyitom, a pap éppen feláll, az egyik apáca a kis orgonához ül. Megint énekelnek. A hang nem tölti be a templomot; bujkál, csalinkázik a bolthajtások alatt, az oszlopok között. Nézem őket, a hét öreg apácát, lehunyom a szemem, s ahogy hallgatom incselgő éneküket, ismét meggyőződhetek arról, amit régen tudok: az ember megöregszik, de a hangja nem. (Nem feltétlenül.) Amikor kilépek a templomból, a nagykapun rajzszöggel tűzött cédulát veszek észre: Dulces Variados (C/Gloria no.2), alatta pedig – Jornadas de Vida Monástica (julio 13 y 15). A különféle édességek talán még jobban vonzanak, mint a kolostori napok.

Szeretem ezt a várost; Granada úgy jó nekem, ahogy van. Eleinte valami mégis bosszant. Nem is bosszant, inkább hiányzik. Hiányérzetem van. Apró dolog, nem komoly. Nem gyötör, csak pitiszkál. Azt sem tudom, mi. Napokig tart, míg rájövök – nincs fű. Tekergek, bóklászok hegyen-völgyön át, régi városfalakon innen és túl, és amikor letelepednék, hogy bámészkodjak kicsit, elnyúlnék, hogy az eget bámuljam, kiderül, hogy nincs fű. Attól fogva, hogy rájövök, nem keresem tovább, már nem hiányzik. Van helyette sok-sok langyos, fehér kő.

Ha tovább sétálunk fölfelé, a jóságos Manhón atya sétányára, a Paseo de Padre Manjónra érkezünk, amelynek végében az út derékszögben balra fordul, kisebb-nagyobb carmenek fehér kőkerítései közt meredeken szalad neki a hegyoldalnak. Itt, a sétány végében ismét ívelt, régi kőhidacska áll. A túlparton az Alhambra erődfalait kelet felé megkerülő széles, lépcsős sétány – a Cuesta de los Chinos, a Kínaiak lejtője – tekergőzik a zöld domboldalon.

Nem az Alhambra, hanem a Sacromonte felé kanyarodom. Negyedóra múlva fent vagyok a legmagasabban fekvő házacskáknál, magasabban, mint az Alhambra, egy vonalban a másik híres kerttel, a Generalifével. Alig térdmagasságú, meszelt kőfalon ülök, hátam is meszelt falhoz vetve. Alattam cseréptetők, szűk udvarok, szeszélyesen kanyargó kőkerítések. A házak akkorák csak, mint egy-egy présház vagy nyaraló. Az utcák itt fent is tiszták, folyami kaviccsal vannak kikövezve. Nem is utcák, inkább fehér falak közt szeszélyesen tekergő ösvények ezek. Minden fehér – vakít a mész a napsütésben –, csak a falusi fürdők medencefalához hasonlatos, girbegurba kerítések oldalában tenyésző kaktuszok bokrai zöldellnek. Behegedt sebeiken látszik, hogy fűrésszel nyírják, tartják rendben ezeket a minden kőfalnál zordonabb, tüskés élősövényeket.

Csöndes hely ez. Előttem a régi mór városfal magasodik az apró házak fölé, omladozó, barna köveivel meredeken kúszik följebb és följebb a hegyoldalon. Odalent a kis házak ablakai, spalettái zárva, sem az udvarokon, sem a keskeny ösvényeken nem mutatkozik ember. Aki először jár erre, azt hiheti, kihalt üdülőövezetbe tévedt; szegény, ámde tisztaságra kényes emberek aprócska nyaralói közé; holtidény közepén. Az avatatlan nem is képzeli, micsoda élet zajlik itt éjszakánként, mikor is amerikai, japán, német turisták csordái vonulnak tétován, míg le nem csap rájuk egy-egy mosolygós, öreg javasasszony, s be nem tereli őket valamelyik elfüggönyzött odúba, ahol gitár peng és tarka szoknyájú, büszke tartású, gyönyörű dońák – valójában tizenkét-tizennégy éves kislányok – ropják s dalolják a flamencót. Ha valaki délelőtt téved ide először, az mindebből semmit sem sejt, nem tudja, hogy a hegyoldalba simuló házacskák csak bejáratai, előterei azoknak a tekervényes barlanglakásoknak, amelyek többségében ma már színes televíziót, automata mosógépet és mikrosütőt használnak a gitanók. Most azonban csönd van és nyugalom, lélek sem mozdul az utcákon, udvarokon.

Üldögélek az alacsony kerítésen, bámulom a sikátorokban bóklászó kutyákat, a heverésző macskákat. Ezek a szelíd andalúz macskák mindenütt ott grasszálnak: tetőkön, teraszokon, kerítéseken, lépcsőkön, ablakokban, de ott heverésznek az utca langyos kövén, ott gubbasztanak az irdatlan kaktuszbokrok tövében is. Valahol messze ütemesen kalapálni kezdenek, lehunyom a szemem, hang és visszhang olyan ismerősen csapkod a völgy falai közt, hogy azt veszem észre, a fűrész visítását várom.

A ház mögé kerülök, ahol keskeny ösvény indul, tekereg fölfelé a meredek domboldalon. Elindulok fölfelé. Elmaradoznak mögöttem a házacskák. Lassan kapaszkodok, gázolok a vörhenyes fényű, derékig érő fűben. Az ösvény egyenesen a régi városfalnak tart, s csak amikor egészen közel érek, akkor látom, hogy az ősöreg, omladékos falon kis alagút, egyetlen embernyi gyalogkapuféle nyílik. Ahogy átbújok rajta, kinyílik előttem a táj. Balra a Generalife kertjei, lejjebb az Alhambra erődje és ligetei, majd a Darro völgye. A völgy tölcsérként kiszélesedő öblében pedig a város, a síkon nyújtózó Granada, melynek háztengeréből sötéten magaslik a székesegyház tömbje. A városon túl a termékenynek mondott síkság, a Vega terül el, alattam pedig az Albaicín fehér házakkal, zöldellő carmenekből gyertyaegyenesen magasodó ciprusokkal borított kettős dombhalma. “El último suspiro del Moro.” Itt vagyok hát megint. A “berber fügé”-nek is mondott hatalmas kaktuszokkal s a tövises agávéval borított hegytetőn, ahol az utolsó mór uralkodó nyelte a könnyeit. A legenda szerint a búcsúzó Boabdil (arabul Abu abd-Allah) egyetlen szót sem szólt, csak sóhajtott, de nyugodtan mondhatta volna akár azt is, hogy “Si no puedo ver Granada, no puedo ver nada”, vagyis: “Ha nem láthatom Granadát, nem láthatok semmit.” Már nem keresem a füvet, otthonosan telepszem le egy szikladarabra. Lábam alatt egybefüggő kaktuszerdő, s az agávé húsos kardleveleinek csokraiból meredező, tíz méter hosszú lándzsaszárak, melyeken a festőkorongnyi sárga virágernyők sorakoznak. Csak itt fent ücsörögve jut eszembe, hogy Boabdilnak könnyebb dolga lehetett, ha fel akart jutni ide, hiszen a buján tenyésző, hatalmas kaktusz (az Opuntia, melyet később majd “tövises körtének” is neveznek) és az agávé, ez a két szúrós növény, ami ma már az egész hegyoldalt, sőt egész Andalúziát, Katalóniát, de még Észak-Afrika partvidékét, vagyis az egész Mediterránumot elborítja, akkor még csak Amerikában, a mai Mexikó, Arizona és Nevada területén tenyészett.

Utolsó beszélgetés Erdős Irma színművésznővel

Erdős Irmát, a Svédországban (Svedalában, egy dél-svédországi kisvárosban) élt színművésznőt kivételes tehetsége, előadó-művészete, megnyerő emberi és művészi alkata emelte az egykori, immár legendákkal övezett, Állami Székely Színház “nagyasszonyai” sorába. Tavaly májusban, hetvenhárom éves korában hunyt el. Ez a beszélgetés Svedalában, 1999 augusztusában készült.

– Erre én egyszerűen azt is válaszolhatnám: mindent! Csakhogy ez a kurta, egyszavas válasz példák nélkül érthetetlen és viszonylagos maradna, a hajdani Székely Színház eszményítése lenne. Mivel a színpadon – de csak a színpadon! – mindent kimondhattam, amit Tanítónőként éreztem – Bródy Sándor: A tanítónő című drámájában –, az nagyon is egybecsengett azzal az állapottal, amelyben mi akkor, az ötvenes évek derekán voltunk, és a közönség azonnal ráérzett arra, hogy valójában a saját mindennapi sorsáról van szó. Az akkori helyi hatalmasságok, kiskirályok – félig-meddig analfabéta párttitkárok, néptanácselnökök, brigádosok – feletti nagyon kemény bírálatként értelmezték és élték meg.

Milyen bámulatos egybecsengése a dolgoknak, a valóságnak és a színháznak: Tóth Flóra, a tanítónő is otthagyja azt a társadalmat, amely őt nem értette meg, nem fogadta el, mint ahogy az én magánéletemben bekövetkezett változást – a svéd állampolgárságú dr. Bartha Istvánnal kötött házasságomat – sem értette meg, nem akarta megérteni! – a hetvenes évek mind jobban elembertelenedő világa. A román kommunista diktatúra mindent elkövetett, hogy a férjem ne jöhessen haza a szülőföldjére, sem kutatóként, sem tanárként, sem magánemberként.

– 2001-ben, egy fél évszázada volt annak, hogy alig egy hónapi próba után – harmadéves színisként és a Sirály főszereplőjeként – lépett a “világot jelentő deszkákra”. Nem félt attól, hogy ekkora teher alatt akár össze is roppanhat?

– Az én váratlan, “koraszülött” színpadi életem valójában 1951. április 7-én, a marosvásárhelyi Székely Színház ötéves jubileumán kezdődött! “Koraszülöttnek” azért éreztem magam, mert akkor még a kolozsvári Színművészeti Főiskola hallgatója voltam, művészileg tapasztalatlan, emberileg éretlen. Váratlannak pedig azért tekintettem, mert valójában nem színésznő, hanem előadó-művésznő szerettem volna lenni. Mégis engem kértek fel a főszerepre!

– Hogy úgy mondjam: mára egy kicsit kihevertem, hogy nincs színpad, nincs színház. Így igaz: amióta eljöttem, szinte csak lopva, lopakodva jutottam egy-egy pódium-előadáshoz. Színpadhoz semmiképpen nem, mert nem is volt kedvem más nyelven egy egészen más népet – ilyen értelemben – lelkileg szolgálni. Szolgálhattam volna pénzért, sikerért, elismerésekért, de valahogy éreztem: ez nem az én dolgom, mert ehhez, ami itt Svédországban van, ahhoz én nem értek. Én csak ahhoz a nyelvhez értek, amelyben felnőttem, s ami teljesen az enyém volt. Ha az itteni színpadon szóhoz jutok, úgy sem lett volna ugyanaz a színházi élet, ugyanaz a hangvétel, amelytől én elszakadtam.

Akkor talán nem is voltam tudatában, ma pontosan tudom: az erdélyi magyar közönség számít rám, számít a hitemre, a kiállásomra, a versműsoraimra. Nem is mertem volna erről beszélni, ha az 1993. szeptember 28-i “hazahívásom”, s az azóta lezajlott turnéim során nem éreztették volna mindezt velem. “Nagyon hiányzol, gyere haza!”, súgták nekem.

Mennyire relatív, hogy “elhagytam a közönséget”. Sokszor itt, Svedalában közelebb érzem magam Erdélyhez vagy a közönséghez, mint amikor Marosvásárhelyen a Hosszú utcában laktam. Az otthoni életformától, az otthoni gondoktól semmiképpen nem szakadtam el. Számomra ma az összes svédországi lap “eltörpül” a Népújság mellett. Lehet, hogy jobbak, színvonalasabbak, jobban tájékoztatnak mindenről, ami a világban történik, de nem tehetek róla: engem csak és kizárólag az érdekel, ami otthon történik… A Duna TV is segít, hogy ne szakadjak el otthonról. Trianon óta talán ez a legnagyobb jótétemény a világ minden tájára szétszóródott, szétszórt magyarság számára!

Otthon még a Városháza toronyórája is – úgymond – beépült a mindennapi életembe. Az előadások idején amolyan ritmusszabályozó volt. A tanítónő előadása során, ha az iskolaszék jelenetnél nem ütötte a féltizenegyet, tudtam, hogy rossz a ritmus, újból megkéstünk… Sajnos, itt Svedalában semmi sem nőtt enynyire a szívemhez. Lehet azért, mert nem dolgoztam. Nem tudom… Itt csak kívülről nézek mindent. Semmi sem függ tőlem, sem a jó, sem a rossz. Kényelmesebb az élet, de sokkal üresebb… Szinte mindenről tudok, ami otthon történik. Tudom, miről vitatkoznak az RMDSZ-ben, szurkolok a jobbaknak, s epedve várom, hogyan bogozzák ki – egyáltalán kibogozható-e? – az otthoni sorsunkat.

A hajdani Székely Színház indulásakor Tompa Miklós nagyon jó szemmel válogatta ki az operett színpad primadonnáit, szubrettjeit, bonvivánjait, s nagyon rövid idő alatt megtanította a realista színjátszás formanyelvére. Biztosan nagyon nehéz volt! De: volt, aki megtanítsa őket mindenre…

Az akkori színház nagy varázsa az “áthallásokban” volt. A nézők a sorok között is tudtak olvasni, a színész helyettük is kimondta az igazat. Számomra ez volt a lényeg! Nem a siker hajhászása volt a fontos, hanem az izgatott: a közönség jól érezze magát? Hogy kapjon valamit, hogy ne úgy menjen el az előadásról, nem is tudja, mi történt a színpadon. Ezt érezte a közönség is. Például olyan “elszánt” közönség, mint Székelyudvarhelyen, sehol sem volt! Az egyik előadás közben egy nézőre véletlenül rádőlt a derítőlámpa. A hozzátartozók nem engedték kivinni, nehogy, mire visszajön, elfoglalják a helyét.

– Sokat beszél A tanítónőről! Ez volt a kedvenc szerepe?

– Így igaz: A tanítónő volt a meghatározója a színészi pályámnak, de a magánéletemnek is. Magamban Tóth Flórára ismerek a legváratlanabb helyzetekben is. Nagyon sokszor a Tanítók Napján tűzték műsorra a darabot. A hatalom ezt a “kipipálandó dolgok” közé sorolta. Én viszont igazi tanítónőktől kaptam leveleket. Volt olyan, aki az előadás hatására döntött úgy, hogy művészi pályára lép, volt, aki átbeszélte velem egész élete keserves megaláztatásait.

– Igaza van Tarr Lacinak! A közönség azonban “elnézte” ezeket az előadásokat. Ők pontosan tudták, miért kellett azokat a darabokat játszani. “Összekacsintottunk”, s ez még inkább összekapcsolta a színházat a közönséggel.

– Olyan sokrétű volt a Székely Színház hatása, hogy csak az általam is megélt epizódokat tudom felemlíteni. Nagyon szép emlékeim vannak például a bukaresti vendégszereplésekről. Minden fontosabb előadással megfordultunk Bukarestben, mintegy igazolva, hogy jogosan létezünk, hogy nem nyelvbotlás volt az, amikor Tompa Miklós bejelentette: Állami Székely Színház vagyunk. Bármennyire állítják a mai színházvezetők az ellenkezőjét: a legnyereségesebb színház az, amelyik remekműveket játszik. És mi remekműveket is játszottunk!

Emlékszem, Bukarestben egy hétig játszottuk A tanítónőt. Olyan nap is volt, amikor két előadásunk volt. Elterjedt a hír, hogy a világhírű Bulandra Színház művészei úgy döntöttek: a saját délutáni előadásukat elhagyják, és megnézik a Székely Színházét. Hurráztak, perceken át zúgott a taps. A román színjátszók mekkájában egy vidéki színháznak ritkán volt ekkora sikere, mint nekünk. Anynyira megnőtt az érdeklődés a darab iránt, hogy remek fordításban műsorra is tűzték Bródy Sándor A tanítónő című drámáját.

Meghívtak a premierre. Meg kell mondanom, hogy mi álmunkban sem mertünk olyan magyar ruhákban játszani a színpadon, mint ahogyan ők tették. A sok vitézkötéses ruha már nyomasztó volt. Ifjú Nagy István csak úgy feszített a díszmagyarban. “Úristen, itt ezt is lehet? Csak Erdélyben nem szabad?”, kérdeztem, csak úgy, befelé. Nagyon szép előadás volt, de éreztem, hogy mégis csak a miénk ez a darab.

– Volt olyan két év, amikor nem is köszöntünk egymásnak. De ez nem színpadi nézeteltérések, hanem olcsó személyeskedés miatt történt. Fájdalmas volt, mert két évig nem láttam a színpadot. Még második szereposztásban sem! Valahányszor kinyitom a számat, a színházról beszélek, mindig rá hivatkozom. Nekem ő volt mint rendező a legtöbb. Azóta még inkább meggyőződtem arról, hogy ez nem valami túlzás, nem a múltamat akarom megszépíteni. Ami minket összekötött, az a színpadi munka volt. Lehettünk akármilyen ellenségek, ősellenségekként haragudhattunk egymásra, nem köszöntünk, de amikor a színházi munkára került sor, úgy dolgoztunk, mintha egyenesen szerelmesek lettünk volna egymásba.

– Tompa Miklós gyakran idézett visszaemlékezésében a Székely Színház “legrafináltabb, legfinomabb előadásának” az 1951-es Sirályt tartja. Szabó Ernő kezdte rendezni, és Tompa Miklós fejezte be. Az úgynevezett “magyaros temperamentum” helyett sikerült igazi csehovi atmoszférát teremteni. Nézem a szereposztást. Olyan színészóriásokkal játszott együtt mint Hamvay Lucy, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Kovács György, Borovszky Oszkár, Andrási Márton. Hogyan emlékszik vissza minderre?

– Már a nevek hallatára zavarba jövök. Hogy is mertem közéjük egyáltalán bemenni, velük együtt játszani? Érdekes módon akkor sok mindent öntudatlanul csináltam a színpadon, de egy dologban biztos voltam: a felsoroltak hihetetlenül sokat tudnak az emberről, a színházról, a világról.

– Közönséges, szenvedő és végtelenül örülni tudó emberek voltak. Egyszer hősök, máskor nyomorultak. Delly bácsi, amikor a hangját elvesztette, tanársegédje voltam a főiskolán. Rettenetesen szenvedett amiatt, hogy eltűnt, tovaszállt a csodálatos hangja. Nagyon sokat jártam vele a Somostetőre, tájat nézni. Mindig elkísértette magát, mert félt egyedül járni. A szívével is baj volt. A megtévesztésig úgy nézhettünk ki a Somostetőn, mint valami szerelmespár, ahogy kézen fogva mentünk. Időnként megállított, hosszan elnézett egy völgyhajlatot, dombot, ami egyben azt is jelentette: én is nézzek utána. Egy szót nem tudott szólni, csak a szemével nyugtázta, hogy én is látom, hogy milyen gyönyörű a táj. Ugyanolyan némán mentünk tovább.

Delly bácsi Kolozsvárról átjárt tanítani Marosvásárhelyre – amíg csak bírta –, de a színházba – fogadalma szerint – többet be nem jött. Egyszer mégis bejött. Téged vártalak, mondta. Az este bent jártam a színházban, folytatta. Meg akartam nézni, valóban megérdemled a sok szép kritikát? Féltem, nehogy túldicsérjenek. Megnyugodtam. Megsimogatta az arcomat és bement az előadására… Reményik Sándor Ézsaiással című versét is az ő emlékére vettem be 1993-ban az Eretnek ima című pódiumműsoromba. Az ő emberi lénye jelenik meg mindig, amikor e sorokat mondom: “Kiket szerettem e világon: Nekem ők embernél több számba mentek.”

– Kőszegi Margittal szerencsém volt “együttlakni” az öltözőben. Azt hiszem ez életem egyik leggazdagabb ajándéka. Margittal akkor is megmaradt a bensőséges kapcsolatom, miután már eljöttem. Ő volt az, aki – amikor búsultam, hogy akkor megyek el, amikor egyre nehezebb az élet, olyan nagy szükség van a színészekre, a színházra, nem tudok segíteni a szüleimen, a barátaimon – azt mondta: “Tévedsz, így sokkal többet fogsz segíteni!” Azt hittem, hogy csak vigasztalni akar. Kiderült, hogy pontosan látta a várható eseményeket. Én azonban most az Öltözőről szeretnék beszélni, ahol néha sokkal több minden történik, mint a lámpákkal megvilágított színpadon.

Eléggé görcsösen dolgoztam, koncentráltam az öltözőben, a kulisszák mögött. Mindenhol borzasztó nagy igyekezetben voltam, hogy megfeleljek a feladatomnak. Egyszer csak látom, hogy Kőszegi Margit kártyázik, kacag, éli az abszolút hús-vér életet. Soha nem láttam még nőt olyan igazi hús-vér embernek, mint Margitot. Nem az élete, a lelke volt felhőtlen. Olyan magától értetődő volt, hogy amikor elhangzik a végszó, bemegy a színpadra és játszik.

Tompa Miklós színházat, értő közönséget teremtett azzal is, hogy esőben, hóban, sárban, farkasordító hidegben kikergetett falura. Eleinte nyitott teherautókkal, majd rossz buszokkal jártuk a falvakat. Arra tanított: ha nem megyünk, nem maradhat fenn a Székely Színház! Nem teremtünk olyan közönséget, amelynek létérdeke a színház. Már falvakon sem volt mindegy, hogy az első vagy a második szereposztás jött el hozzájuk. Megharagudtak arra a színészre, aki egyszer-kétszer nem ment kiszállásra.

Voltunk olyan faluban is, ahol korábban soha nem volt hivatásos társulat. Nem tudták, hogy illik tapsolni is. Ilyenkor Szabó Ernő megállt a kulisszák mögött, s azt kérdezte: “Na, mi van? Csattogás nincs?” Nyugodtan tapsolni kezdett, mert ő ismerte a közönség lélektanát. A többi már ment magától, tapsoltak boldogan. Akkor a Magyar Autonóm Tartományhoz tartozott az egész Székelyföld… Nagyon hálás vagyok ezekért a kiszállásokért! Úgy fogtam fel: ingyen elvisznek minden faluba, megnézni a templomokat, a régi udvarházakat, kastélyokat. Megnéztem, hogyan beszélgetnek vasárnap délutánonként az emberek, hogyan szőnek, fonnak, varrnak. Így ismertem meg például Szabó Biri nénit Kisgörgényben, aki Bartók Bélának is énekelt.

– Az akkori hiedelmek szerint az én egyszerű szüleim attól tartottak: ha “nagy színésznő” leszek, akkor szégyelleni fogom őket. A második aggodalmuk az volt, hogy a színészeknek akkor sem volt valami nagy tekintélyük. Édesapám nagyon jó barát volt a szülőfalum, Nyárádkarácsonyfalva tanítójának lelkészfiával. Apám nagyon féltett. Azt szerette volna, ha a korán elhalt fia helyett én viszem tovább a nevét. (Igaza lett: megtartottam a nevemet!) Elhozta tehát a karácsonyfalvi papot, hogy verjék ki a fejemből a színészi mesterséget. Akkor én már játszottam. A Magyar Népi Szövetségnek Marosvásárhelyen volt egy kultúrcsoportja, azzal mutattuk be Moličre A botcsinálta doktor című vígjátékát. Sikerem is volt. Joggal gondolta tehát apám – aki vasutas volt –, hogy a színészi pályára indulok.

Szegény tiszteletes úr a lelkét is kitette, elmagyarázta nekem a színésznői élet csöppet sem hízelgő, legintimebb részleteit. Állítólag minderről komoly tapasztalatai voltak. Szerencsére végül elrontott mindent. Amikor már-már ott tartottunk, hogy apám kimondja a szentenciát: “Márpedig, oda te nem mész!”, a tiszteletes úr nagyon belelendült az egész “kiábrándító” feladatába, és azt találta mondani: Kívánom neked, ha mégis színésznő leszel, az első alkalommal, amikor színpadra lépsz, törjön el a bokád! Erre az én apám felkapta a fejét, s az egykori iskolatársát alaposan legorombította: “Na, na… az én lányomra, hogy lehet ilyen átkot szórni? Hogy képzeled?” Tudtam, hogy nyertem és felszabadultan kirohantam az udvarra, ahol már vártak a pajtásaim.

Az érettségi elnök, dr. Demeter János közölte velem, hogy az érettségin való szereplésem után úgy gondolja, hogy a színészi pályára kellene mennem. Mire én azt feleltem: “De én nem akarok színésznő lenni, csak verseket akarok mondani. A másik pedig az, hogy mi szegények vagyunk, nekem dolgozni kell, nem lehet, hogy csak verseket mondok és a színészi pályára készülök, mert abból nem lesz pénz. Nekem pedig segítenem kell a szüleimet!” Dr. Demeter János elvitte az önéletrajzomat, a fényképemet, s beíratott Kolozsvárt a Színművészeti Intézetbe. Jött aztán az értesítés, kezdődik a felvételi. Felmentem Kolozsvárra. Vizsgáztam. Mintegy háromszázan voltunk felvételizők. Mindenkit nagyon sokáig tartottak a teremben, forgatták őket, több verset, jelenetet, improvizációt kértek. Horváth István Paraszt voltál című versét mondtam el. Még akartam volna mondani másodikat, harmadikat is de… “Jól van, kislány, köszönjük, menj ki”, mondták kedvesen. “Sikerült?”, kérdezték, amikor hazamentem. “Nem sikerült!”, válaszoltam. “Mindenkit másfél-két órát hallgattak, engem egy vers elmondása után kiküldtek. Biztos unták az egészet.” Aztán jött az értesítés, hogy első helyre felvettek.

– Biztos így lehetett, különben az emlékezetemből mára teljesen kihulltak volna a felkészülés szakaszai, amiről ma is számvetést végzek. Ha rántást kavarok, ha kertészkedem, akkor is csak a színházra gondolok. Ma is pontosan ugyanúgy gyűjtöm az élményeimet, ugyanúgy készülök a “szerepekre”, a versekre, mint 40–45 évvel ezelőtt. Nekem hihetetlen erőfeszítésbe került a színházon belül kiharcolni a “magam törvényeit”.

– Főszerepeket játszott! Itt nemcsak Tóth Flórára, a Ványa bácsi Szonyájára gondolok, hanem A vágy villamosában, A sötétség hatalmában is emlékezetest nyújtott. “Ellen Mamlock fakó, vázlatos szerepében (Friedrich Wolf Mamlock professzor című darabjáról van szó – T. Z.) Erdős Irma (az indulásához fűződő Sirály és a fejlődésére jellemző A tanítónő után) művészetének új magaslatához érkezett” – írta Deák Tamás az Utunkban. Hogyan emlékszik vissza ezekre a ritkábban emlegetett szerepekre?

– Közülük néhányra szívesebben gondolok, mint a főszerepekre. Nem az érdekelt, hogy főszerep, mellékszerep, hanem az: mi volt az eredmény? Ha öt szót mondtam ugyanolyan ambícióval készültem, mint a főszerepre. Ami a mai napig “nincs befejezve bennem”, az a Szonya szerepe Csehov Ványa bácsi című drámájában. Éjszakánként, amikor nem alszom – a többi mellett – azzal is “szórakozom”, hogy teljessé teszem ezt a szerepet, mintha csak folytatnám a próbát.

Sokszor hallom Tompa Miklóst, amint megáll velem szemben a Bolyai és a Köteles Sámuel utca sarkán: “Itt, Marosvásárhelyen, Flekkenfalván, játszottunk Csehovot, Gorkijt, Shakespeare-t. Itt, ahol addig kocifer társulatok jártak csak, amelyek, ha nem hoztak új primadonnát, akkor nem volt közönségük.” Mennyire igaza van Tompának! Ha én nem játszom el ezt a szerepet (Szonyát), emberként is kevesebb lennék, jóval kevesebbet tudnék az emberről. Én nagyon kötődöm Csehovhoz. Gyönyörű gondolatait nem tartják tiszteletben.

– Féltve őriz egy fényképet: a Székely Színház 1958. november végi, december eleji vendégjátéka során a Madách Színházban bemutatott Kós Károly Budai Nagy Antal című történelmi drámáját. Az előadás egyik szünetében Kós Károly meghatódottan, már-már gyermekeként öleli át a Bese Annát alakító Erdős Irmát.

– Az előadás egyik szünetében készült fényképet valóban ereklyeként őrzöm, és itt Svedalában is a lakás legszembetűnőbb helyén áll. Abban a felejthetetlen hangulatban, ott, Budapesten, az akkor még csak 76 éves Kós Károllyal találkozni, önmagában felejthetetlen élmény. A 16 éves Bese Annát alakítottam, a kritikák szerint nem is roszszul. Kós Károly veretes szövege azóta is fogva tart. Ha ránézek a fényképre, az Állami Székely Színház magyarországi diadalútjának minden pillanata eszembe jut. A román lapok is nagy elismeréssel írtak a kivételes sikersorozatról. Valentin Silvestri el volt ragadtatva minden egyes előadástól. Nagy-nagy élményt jelentett, hogy A tanítónő előadását megtekintette Bródy András, Bródy Sándor fia is…

– Ritkán láthattuk úgynevezett negatív szerepben! Tolsztoj A sötétség hatalma című drámájának marosvásárhelyi bemutatóján – 1966-ban – a “rossz” képviseletében lépett színpadra.

– Csehov, Tolsztoj és Gorkij világa közel áll egymáshoz, de Móricz Zsigmondéhoz is. Néha az volt az érzésem, hogy Móricz és Tolsztoj ugyanazt a nyelvet beszéli. Nekem ez az egyik gyenge pontom – vagy erősségem? –, hogy az író formanyelvét is pontosan érzem. Anyiszja szerepét élveztem, szerettem, csak a feladatommal nem tudtam olyan nagyon megbékélni. A korábbi szereposztások túlságosan hozzászoktattak ahhoz, hogy én voltam, a “jó”, a “kedves”, akinek mindig igaza van. A színházi világ egyik átka, hogy a színész maga is beskatulyázódik egy lelki folyamatba, egyfajta szereptípusba. Anyiszja szerepében egy teljesen új világot, új eszköztárat kellett feltárnom magamban. Ezúttal ismét a partnereim siettek a segítségemre. A “kis Varga Józsi” bácsi milyen remek volt!

– A “kis Vargát” említette. A Székely Színház egyik nagy érdeme volt, hogy az epizódszereplőkből is ki tudta hozni a maximumot. Varga József színészi pályája legjobb alakítását nyújtotta A sötétség hatalmában.

– A “kis Vargát” Tompa Miklós úgy szedte föl egy amatőr társulattól. Egy műkedvelő csoportban játszott. Tompa mindenhova elment, ahol színdarabot játszottak, főleg a Székely Színház indulásakor, amikor toborozta a színészeket. Pontosan tudta, hogy a színházhoz egyformán kellenek a vezető színészek, de a “kis emberek” is.

– A Székely Színház történetétől elválaszthatatlan Illyés Gyula Fáklyaláng című drámájának 1954. évi és Németh László A két Bolyai című darabjának 1966. évi bemutatója. A két szerző, a két szellemóriás jelen volt a premieren. Egyik előadásban sem játszott! Akkor éppen engedtek a szorításon. A Fáklyalángnál futotta még a dupla szereposztásra is. Remek előadás volt. Emlékszem rá jól: nagy esemény volt. Minden este ott ültem a nézőtéren. Figyeltem a közönséget; minden este másként és másféleképpen reagáltak. Ez a színház nagy varázslata: egyik előadás sem hasonlít a másikhoz.

– Illyés Gyula elismerően értékelte és összehasonlította a budapestivel is. Óriási élmény volt a jelenléte. Illyés Gyula addig elérhetetlen hegycsúcsként magasodott előttünk. Beszédtechnikát és a helyes magyar beszédet tanítottam a színművészeti főiskolán – az ő versein keresztül is. Illyés Gyula minden versében, minden írásában a magyarság sorsproblémáival foglalkozott. A hatalom “húzd meg, ereszd meg” – játékának biztos barométere volt, ha engedélyezték, ha megtiltották a versei tanítását tudhattuk, milyen a viszony a két ország között. Amikor letiltották, teljes apátiába estem: hogyan tanítsam én a versmondást, a szép magyar beszédet, ha a legnagyobb kortárs magyar költő verseit tilos mondani?

1954-ben minden felhőtlennek tűnt. Illyés Gyulát vendégül láthattam és megismertem Flóra asszonyt, Illyés Gyula feleségét, aki azelőtt József Attila nagy szerelme volt. Következett A két Bolyai. (Nem a darab, hanem Németh László személye ellen volt kifogása a hatalomnak. Én néma szurkolója voltam az előadásnak. Németh László is eljött Marosvásárhelyre. Vele akkor nem sikerült olyan személyes kapcsolatot kialakítani, mint Illyés Gyulával és Flóra asszonnyal.

A történelem keserű fintora, hogy 1990. március 19-én a leitatott, vasvillákkal, fejszékkel, dorongokkal felfegyverkezett görgényvölgyi román parasztok a közel 150 éve halott két Bolyait is fel akarták akasztani. Kétségbeesve lestük, hallgattuk, itt, Svédországban, az otthonról érkező híreket.

– Csak önmagamnak tartottam fontosnak. Ha olvasmányaimban odajutottam, hogy egy-egy gondolat megérintett, akkor gyakran lejegyeztem. Ezek jó része mai is vezérlő fonala az életemnek. Ahogy Tompa Miklósra vakon rábíztam magam a rendezésben, a világban való tájékozódásban a költőkre bíztam a lelkemet. Sajnos elkövettem azt a megbocsáthatatlan bűnt, hogy még dátumot sem írtam a naplójegyzetek fölé, alá, legtöbbször a szerzőket sem tüntettem fel, csak lejegyeztem, ami engem az egekbe emelt. Akkor nem gondoltam arra, hogy egyszer majd előveszem ezeket a feljegyzéseket, s mekkora jelentőségük lesz az életemben. Nem véletlenül hivatkoztam a naplóra. E nélkül nem tudnám felidézni – már-már óráról órára! – Euripidész-Sartre Trójai nők című drámájának Stúdió Színház-beli bemutatóját.

– A bemutató abban a korszakban valamiféle ébredés jele volt. A darabot a Nagyvilág egyik számában kezdtem olvasni. Nem is mentem el az esti előadásra, amelyben nem játszottam, hanem olvastam, olvastam. Döbbenetes hatással volt rám. Másnap reggel órám volt a főiskolán. Előzőleg bementem Szabó Lajos rektorhoz. Ott volt Koller Erzsébet, a társadalomtudományi tanszék vezetője és Kovács György, a nép művésze. A Nagyvilág a kezükben. Kiderült, hogy aznap éjjel mind a négyen a Trójai nőket olvastuk. Szinte egyszerre mondták: milyen jó lenne az intézetben is bemutatni. Kovács György volt a negyedévesek osztályvezető tanára. Valahogy olyan sandán néztek rám. Mit gondolsz? A Hekabé szerepét kire tudjuk kiosztani? Mielőtt megszólalhattam volna, Szabó Lajos megjátszott “parancsszavával” rám szólt: “Hát kire? Irma kell, játssza, mert egyik színinövendék sem tud olyan öregasszonyt játszani! (Most vagyok hetvenéves, de ez a színházi munkában nem számít.)

Az első olvasás után csak a nagy mámor maradt meg bennem. Tettem-vettem magamban a gyönyörű gondolatokat. Miután megjött a jóváhagyási engedély (ugye, milyen szép csomagolású a cenzúra?), fogtunk hozzá a szereposztáshoz. A legnagyobb gond a kórus volt. A három nagy név által fémjelzett darab maga a kristálytisztán csengő tökéletesség! Jean-Paul Sartre érzékeny kézzel huszadik századivá formálta Euripidész laza szerkezetű drámáját, Illyés Gyula magyarította: gyönyörűen mondható szép versformával, az ő szabad verseinek íjként feszülő stílusában, tömör megfogalmazásban. Óriási erőpróba volt “kibogozni” a színisekkel, hogy milyen jelentősége van a szüneteknek. Ha nem vesszük észre a szövegből sugárzó, mindannyiunkhoz szóló “áthallásokat”, akkor hiába dolgozunk. Nem szabadott nekünk megalkudni azzal, hogy csak érzik az Illyés Gyula-i magyar beszéd gyönyörűségét! A mondanivalójáért játsszuk ezt a darabot! Ez nagyon nehéz volt akkor, amikor mindenhol jelen voltak a “szolgálatos fülek” (Sütő András találó megállapítása) a növendékek között is!

– A román tagozat létrehozása hasonlóan történt Nagyváradon, Szatmárnémetin, később Sepsiszentgyörgyön: a hatalom a magyar társulat nyakára ültette, célirányosan, a román színtársulatot. Akkor már nem jártak tanulni a Székely Színházhoz. Már nem is volt Állami Székely Színház sem. Jóval előbb eltűnt a név: Állami Színház lettünk. A román tagozat létrehozása után nem sokkal a hangzatos Marosvásárhelyi Nemzeti Színházra kereszteltek el/át bennünket. Ma már tudjuk, mire ment ki a játék, mire kellett a román tagozat. Nem arra, hogy minket megerősítsenek, hanem hogy a magyar társulatot lezüllesszék a gyenge közepes szintre.

A rendszer kapkodott. Ott “fent”, a legfelsőbb pártvezetésben, ahol az ötletet kiagyalták, pontosan tudták, hogy semmi alapja nincs a román tagozat létrehozásának Marosvásárhelyen. Igény sem volt rá. A régi vásárhelyi román nézők sokáig a mi előadásainkat látogatták. (A nagy betelepítések ellenére 1956-ban a lakosságnak csak valamivel több mint egynegyede volt román anyanyelvű: 48290 magyar, 14669 román! Csak 1966-ra, a Maros Magyar Autonóm Tartomány létrehozásával “javult” annyira a nemzetiségi arány, hogy a 61309 magyar anyanyelvű mellett 24413 románt írtak össze a számlálóbiztosok.)

A cél tehát az volt, hogy mi se legyünk olyan önállóak, hogy szétziláljanak. A próbálkozás már minden fontosabb magyar intézménynél megtörtént. Valahogy mi azt hittük, hogy a Székely Színházra – annyi nagysikerű előadás, külföldi turné után – csak nem kerül sor. Sor került! Egy egész évfolyam fiatal román színészt küldtek le Bukarestből Marosvásárhelyre. Egy idő után észrevettük, hogy valamennyiüket azonnal első kategóriájú színészeknek nevezték ki. Ezért a minősítésért ők egyáltalán nem dolgoztak meg. Elhitették velük, hogy ők most missziót, küldetést teljesítenek. Egy-két román kolléga, amikor látta, hogy mi mindig telt házak előtt, ők pedig üres teremben játszanak, megkérdezte: “Minek kellett ide román színház?” Sajnos, legtöbbjük csak a kérdés felvetéséig jutott el. Aki rosszul érezte magát, az kérte, beszélgessünk a már megszüntetett Székely Színházról.

A román tagozatnál minden jegyet négynek minősítettek, így felduzzasztották a nézők számát, a magyar előadások esetében pedig fordítva 4 jegyet 1 darabnak számoltak el… A tiszta bevétel már nem is szerepelt a kimutatásban. Később is gyakran megtörtént, hogy a vállalatokra, intézményekre, iskolákra, a katonaságra ráerőszakolták a román tagozat jegyeit, de a nézők nem jöttek el. Üres nézőtér előtt játszottak a színészek. A román színészek dühösek, elkeseredettek voltak, megalázottnak érezték magukat. A tehetségesek félév-év után futva hagyták el Marosvásárhelyt. Lemondtak még az első osztályú színészi fizetésről is.

– Ez a fogalom, hogy “elhagytam a hazámat”, nemcsak fáj, hanem bosszant is. Nekem még az sem fordult meg soha a fejemben, hogy Marosvásárhelyről átszerződjem Kolozsvárra vagy Temesvárra. Úgy jöttem el, hogy kaptam egy felszólítást: “Hagyjam el az országot!” Nagyon sokan próbáltak segíteni, hogy ez ne következzen be. A férjem gondolkodás nélkül azt mondta: “Összeházasodunk, és én jövök haza, mert itthon is szükség van jó mérnökre. Téged semmiképpen nem akarlak elszakítani a színháztól.”

A színház? Aki elhagyja a színházat, nem az a célja az életének, hogy mentse ezt az intézményt. A közönséggel egy hajóban eveztünk. Ugyanúgy sorba kellett állni húsért, cukorért, olajért, mint minden romániai halandónak. A férjemet is úgy ismertem meg, hogy beszálltam egy barátom kocsijába, aki elvitt a város túlsó felébe egy mészároshoz, mert az ígért két kiló húst. Így találkoztam a jelenlegi férjemmel, dr. Bartha István ökológussal Svédországból… A házunk elé vitt a közös ismerősünk, Kulcsár Béla szobrászművész, s megkérdezte: “Itt van egy barátom, megállhatunk?” Kijött Bartha István… Három nap múlva már elhatároztuk, hogy összeházasodunk.

– Amire gyermekkorában vágyott, beteljesedett: az előadó-művészet, a pódium lett újra élete hivatása, értelme. Tizennyolc évi távollét után indult el először Erdélybe, az Eretnek ima című műsorral. Aztán következtek az újabb turnék. Erdély, a Partium kis és nagyvárosaiban, a néhány lelkes magyar szórványban, Magyarországon, az Amerikai Egyesült Államokban bemutatta az Illyés Gyula címadó verse nyomán összeállított műsort. Az Eretnek ima után következett Babits Mihály Jónás könyve. Miért kellett tizennyolc évig várni az első előadóestre?

– Az Illyés Gyula ihlette versműsorral visszatértem oda, ahová tizennyolc éven át sóvárogtam. Számomra mindig a pódium volt az alap. Lehet, hogy megbotránkoztató, amit mondok: a versmondást mindig magasabb rendűnek éreztem, mint a színpadi játékot. A vers valóban “az ember legtöményebb megnyilvánulása, legnyugtalanabb röpülése”, ahogy Latinovits Zoltán mondaná! Egy pár sorban néha többet kell elmondanom és megélnem, mint egy színpadi főszerepben

– Persze, ha csak a vers szövegének puszta közlésére vállalkozik az előadó, akkor a katarzis szükségessége fel sem merül. Az ilyen versmondásnak azonban, szerintem, semmi értelme sincs. Ahogyan az ötvenes években rám ragadt a “tanítónő” elnevezés, ugyanígy volt egy vers – Horváth István Tornyot raktam című remeke – amelyiket kislánykorom óta az én nevemmel azonosítottak. Nem toronnyá avattak, hanem én voltam a “csusza”. Beszélgetéseink során Horváth István többször elmondta: “A torony, az torony, de az emberek a csuszára összpontosítanak. Úgy szeretem újra és újra meghallgatni a verset, mert megérezted: mit jelent, amikor felrakod a csusza-tornyot. Ugyanazt a hangulatot kelted, mint amikor a verset megírtam.”

– Tizenhárom éves koromban ott voltam szüreten. Mindenki tudta rólam, hogy verset mondok. Szedtük a szőlőt, majd leültünk enni. “Mondd el, leányka azt a csuszát!” Mondtam boldogan. Az idő eltelt, már színésznő voltam, már tanítottam a főiskolán is. A marosvásárhelyi nagypiacon tehéntúrót akartam vásárolni. Tudtam, hogy a panitiak árulják a legfinomabbat. Egy fiatal asszonytól kérdeztem: mennyiért adja? Nem is válaszolt a kérdésemre, csak nézett rám hosszan mígnem egyszer megszólalt: “Tessék mondani nem a »Csuszának« tetszik lenn?!” Ilyen finoman, ilyen nagyon szemérmesen soha nem szólítottak meg engem.

Amikor 1994-ben Mezőpaniton voltam a versműsorommal – a szószékről mondtam a verset, mert az volt a legmagasabban! – bevezetőként elmondtam, hogy nekem már múltam is van ebben a faluban. Elmondtam a tehéntúróvásárt, de ez már úgy tűnik nem is igaz, olyan régen történt – tettem hozzá! És ekkor jelentkezett egy javakorabeli asszony: “De igaz, én voltam az, kérem!” Azóta is levelezünk. Lélekben körülcsókoltam minden betűjét. Elküldte az egykori fényképet, amikor találkoztunk, és a mostanit, amelyen együtt van a lányával és az unokájával. Ilyen nagy ajándékokat őrzök én itt, Svédországban. Legelkeseredettebb pillanataimban, amikor elkap a honvágy, ezek az emlékek óriásokká nőnek, betöltik a lelkemet. Amikor már azt hiszem: Erdély valójában nincs is úgy, ahogy elképzelem, előveszem ezt a két fényképet, s azonnal valósággá válik az én szülőföldem.

– Hogyan állt össze az Eretnek ima című műsora?

– Meg kellett értetni a közönséggel, hogy mekkora törés volt számomra a szülőföld, az imádott színház elhagyása. Ugyanakkor azt is meg kellett mutatnom: hol tartok az előadó-művészetemben, a hitemben. Majdnem mindig olyan verseket választottam, amelyek egyes szám első személyben szóltak a közönséghez, s így szinte adódott, hogy ráérezzenek a sorsomból következő áthallásokra. A tapsokból és a könnyes szemekből megértettem: megértettek!

Versmondáskor mindig egy kicsit össze lehet kacsintani a közönséggel. Ezt éreztem, amikor Szabó Lőrinc Különbéke című versét mondtam. Úgy tűnt, végig társalgok a közönséggel: ugye, ti is ugyanazt gondoljátok? Az előadásmódot is mindig céltudatosan választottam meg. Ellenkező esetben az egyik vers hangulata, értelmi, érzelmi töltése elfedi az előzőét, s a hallgató úgy érzi: egyetlen hosszú verset hall csupán. Hagyjunk időt a közönségnek, hogy megérezze: Ady Endre, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Mária Sándor, Tamási Áron, Kiss Jenő verseit, prózáját hallotta.

Illyés Gyula Eretnek ima című versét nem tudom hányszor mondtam el. Mindig “szétszedtem”, majd “összeraktam” ezt a verset. Olyan feszes, tömör tőmondatokat ír, hogy néha átkozom azt a pillanatot, amikor rátaláltam a versre, s mégis mindig úgy érzem: ezt a verset el kell mondani! Nagyon megkínlódtam azért, hogy ezt a tömörséget úgy közvetítsem, hogy a közönség számára nyilvánvalóvá váljon, a költő mit akar mondani? Illyés Gyulának és ennek a versműsornak köszönhetem, hogy rátaláltam a legszebb gondolatok egyikére: “A legnagyobb bátorság a remény.”

– Ahogyan Budapesten, a műegyetemen elmondta Márai Sándor Halotti beszédét, az megmozgatta az akadémikusokat is. Pungor Ernő szemében ott csillogtak a meghatódottság könnyei.

– Levélben csak három vers elmondására kaptam lehetőséget: Márai-Tamási “kettős”-ére és Illyés Gyula Koszorú című versére. Elhangzott a Halotti beszéd, el Tamási Áron Felelete, majd következett a Koszorú, a siratóének a “szél-kaszabolta magyar nyelv”-ről. Akinek van füle, azonnal meghallja a daktilusok lüktetését. Illyés húsz sorban mondja el mindazt, amit kötetek sora, könyvtárnyi irodalom a mai napig képtelen összefoglalni.

A magyar műszaki értelmiség krémje – Pungor Ernő akadémikussal az élen – ott ült lecövekelve. Kénytelen voltam bejelenteni, hogy vége a műsornak. Úgy tettek mintha nem is hallották volna, amit mondok. Csak ültek és vártak… Gyorsan “felbontottam” a műsort, s elkezdtem egyenként, össze-vissza mondani a verseket. Legvégére hagytam Váci Mihály Azóta című versét, amely elsősorban a műszaki értelmiséghez szól. Akkor sem mozdultak! A szemem sarkából láttam, hogy Pungor Ernő feláll a helyéről, hogy átadja a nekem szánt virágot. Elindult a csokorral felém – erről videofelvétel van! –, s egyszer csak kibuggyant belőle a sírás. Majdnem belefúrta a fejét a virágcsokorba, s annyit mondott: “Nem tudtam, hogy Márai Sándor Halotti beszédében ez van!”

Akkor már képileg is összeállt bennem a vers. Amikor a nagy idegenben az embert kétségek gyötrik, behúzódik az ágy sarkába, és ott “fölmondja” magának az egész életét. Azt is, ami volt, s azt is, amiben pillanatnyilag van. Így kerültek Márai gondolatai a helyükre, így vált bennem igazán hitelessé. Olyan csodálatos volt ez az “együttműködés” Máraival! Már azt is tudtam: hogyan működik a szíve, az agya, a fájdalma. A versmondás egyfajta fordítás, de nem egy idegen nyelvre, hanem az emberi lélek nyelvére való átültetés. Azt kell mondanom, hogy ezek a szenvedések, éjszakai gyötrődések kellettek nekem. Ezek az érzésbeli színek hiányoztak az előző életem palettájáról. Lelkileg talán ennyi gazdagságról nem is álmodtam, soha nem tudtam volna összeszedni, és amit most már nem cserélnék el a világ minden kincsével sem….

– Szinte öntörvényszerű volt, hogy annyi belső vívódás után Babits Mihály Jónás könyve című poémájával jelentkezik a marosvásárhelyi Vártemplomban, hogy a gótikus falak tovább rezonálják a költő üzenetét.

– Eddig a Jónás könyve úgy élt bennem: “mert vétkesek közt cinkos, aki néma”. A Stockholmi Magyar Ház vezetősége felkért: tanuljam meg a verset, s mondjam el a Ház közönségének. Ahogy szokásom szerint “szétszedtem”, rá kellett jönnöm, hogy Babits remekművének merőben más a mondanivalója. Sokáig bódorogtam a versen belül, míg egyszer csak meghallottam: “Bezároltattál, Uram, engem! Sarak aljába, sötétségbe tettél, ragyogó szemed elől elvetettél.” Elhagytam a színpadot, az volt a ragyogás. Most már tudom: minden cselekedetünk mögött ott van az Isten! Van sorsszerűség, és én ebben hiszek. Szíven vágott: mintha a személyes élményemet, sokunk élményét mondaná el a költő. Rólunk “kitántorgókról” van szó! Úgy kell tehát elmondanom a verset, hogy bizonyos dolgokat – tetszik, nem tetszik – be kell ismernem.

A Cethal számomra nem csak Svédország, hanem az egész Nyugat, ahol nagyon sokan feloldódnak. Belőlem is majdnem ehető, rágható, emészthető “sós hús” lett. “Ebének kíván engemet a Pásztor, és megszabadított a rothadástól.” Időnként valóban néha prédikálni kell! Hogy azt az “árnyékot”, amely reám vetült, függönyként szaggassam szét. Nem primadonnának, körülrajongott színésznőnek kíván engem a Pásztor! Megyek és prédikálok a legeldugottabb faluban, a tanyabokrokon is. Azt kérdezed: “Miért nem megyek végleg haza, ha ennyire hiányzik az otthon, a színpad, a pódium?” Nem csak azért, mert a kis közösségeken kívül nem hív senki. A mostani színházban nincs mondani- és prédikálnivalóm!

Talán mentséget keresek? Tovább kellett volna otthon harcolnom? Nem tudom. “…szavaim hibátlan hadsorban állván, mint Ő súgja, bátran szólhassak, – s mint rossz gégémből telik, és ne fáradjak bele estelig…” Ez az “ima” az én életemben a Miatyánk mellé került. Így kérem naponta az Istent: legyen erőm beszélni. Néha kiáltó szóként a pusztában. Ezek az igazságok adnak erőt, hogy ne éljek tovább árnyékban…