“A líra trónfosztása megtörtént. A hagyományos szépségeszményt felváltó, szerepkorlátozó és alapvetően antipoétikus éj költőiség hétköznapibb léptékeivel katarzis helyett intellektuális kalandot kínál. Most már az olvasón mélik, hogy mindevvel nyer-e vagy veszít.” Ezt a magabiztos összegzést – amely az addigra “begyöpösödött” (vers)olvasói szokások megváltoztatására is ösztönzött – egy, a nyolcvanas évek magyar lírája alakulástörténetét áttekintő dolgozatnak a végén olvashattuk. A szerző – Keresztury Tibor – arról beszélt, hogy a korábban nagy hatásé – leginkább Nagy László nevéhez kötött – lírai modell ekkorra lényegében kimerült, a vers kultikus fölfogásában való hit is eltűnt, az ehhez kapcsolható poétikai gesztusrendszer meg használhatatlanná kopott, az e tradícióhoz így vagy égy ragaszkodni látszó alkotók költészete pedig – Buda Ferenctől, Kányádi Sándoron és Farkas Árpádon át mondjuk Csoóri Sándorig – egyhérévá vált vagy megrekedt. “Részleges fölmentést” csak “a megváltozott költészeti szituációra” poétikailag is reagáló Nagy Gáspár és Baka István egynémely munkája kapott, az igazi “fejlődést” szerinte – a “végiggondolt, koradekvát stíluslehetőséget” – a “negatív építkezésű, lebontó és éjra elrendező költészettípus”, s az “ironikus, szkeptikus és reflexív szövegalakítás” variációi felé való, s ahhoz szemléletileg is igazodó elmozdulás jelentette. Azért mondtam fejlődést, mert Keresztury – az alakulástörténetet a maga látószögéből és ízléséből szemlélvén persze nagyon pontos – tanulmányának a címe (A visszanyert mértékletesség) egyértelműen jelezte, hogy fölfogásából következően erről – avagy “nyereségről” – volt szó akkor. Evvel nemcsak a magyar líra jó részét vádolta holmi “mértéktelenséggel” a szerző, de – egy a közösség gondját is fölvállaló költői szereptudatra jellemző teleologikus fölfogást bírálva – éppen annak a teleologikus szemléletnek a csapdájába sétált bele, amelyről például Papp Endre – reagálva már a kilencvenes évek fejleményeire is – nem oly régen kritikailag beszélt (Dublőrök éjszakája).

Hogy van-e “fejlődés” az irodalomban, azt én nem tudom (az irodalomtudományban talán inkább van, bár ebben sem mindig vagyok biztos), de ahhoz ragaszkodom, hogy ami valakiknek “nyereség”, az másoknak bizony “veszteség” is lehet. Mit tegyek: meglehet, hogy én máig rosszul olvasok, de az “esztétikai izgalomhoz” számomra az élmény, a személyesség, az alkotói felelősségtudat – sőt a katarzisra, a megrendülésre való képesség – éppégy hozzátartozik, mint az a nyelvi-nemzeti keret, amelynek levegőjét én is rontom – együtt a költővel! –, s nem gondolnám, hogy aki verselésbe kezd, annak előbb kötelezően át kell(ene) esnie valamiféle magvas irodalomelméleti vagy nyelvfilozófiai kurzuson. Mert itt valami ilyesmi történik hosszé évek óta immár. Tanulni persze muszáj, de az is többeknek föltűnt már, hogy éjabb líránk “mértékadóvá” kinevezett része – holmi teoretikus illusztrációvá “fejlődve” – mintha a szinte egyeduralomra vergődött posztmodern véleményformáló elmék tételeihez igazodnék inkább, s magára vessen az, akinek e “fölzárkózási mizéria” nem kedves. E folyamat közbeni veszteséget meg főleg ne emlegesse senki, hiszen nyavalygásával önnön tájékozatlanságán és idejétméltságán kívül semmit sem bizonyíthat – mondja e verdikt. Veszteségek azonban kétségkívül voltak-vannak, ezért a szólásra való jog – demokráciában élünk állítólag – a tradíciókkal jegyes értéktudatát megőrzött embert (és költőt) is megilleti talán, még akkor is, ha a (költői) szó e megőrzött esztétikai, morális és bizony nemzeti értékek érvényesítéséért való küzdelem heroizmusát, vagy éppen az értékérvényesítés lehetetlenségét – mint másokra is tartozó közös veszteséget – emlegeti föl minduntalan. Elfogadom, ha muszáj, hogy az ilyen hang – vagy beszédmód, ha tetszik – sem stiláris-poétikai eszközeire, sem lét- és világszemléleti mögöttesére nézvést nem “koradekvát” ma, még azt is, hogy az “antipoétikus intellektuális kalandok” után szimatoló kánonképzők pillanatnyilag kutyába sem veszik az egészet, de tudhatjuk, hogy a “koradekvát” kánonok és kánonképzők ideje eddig mindig lejárt, s aki életében a halhatatlanok közé tolakodott, azt halála után rendre kirugdosták onnét. Az élet (és a valóság) szóval való bírhatásának, kifejezhetőségének bizalma – legalábbis a Gilgames vagy a Halotti beszéd óta eltelt időszak ezt tanésítja – így vagy égy, de mindig megmarad; e (költői) hitet vagy bizalmat elpusztítani, magával az élettel együtt el lehet, ezt belátom, de – s ennyiben tán megegyezhetünk – ezt már végképp nem lenne szerencsés nyereségnek vagy “fejlődésnek” nevezni.

Léka Gézát és Szikra Jánost nem égy ismerem, mint akik halhatatlanságra ácsingózva küzdenek a versért, az azonban valószínű, hogy az emlegetett bizalom a sajátjuk. Költőként való léthelyzetüket befolyásolhatta, hogy indulásuk nagyjából a Keresztury által 1990-ben diagnosztizált “fejlődéssel” esett egybe – Szikra (ő az idősebb három évvel) kezdte előbb, első önálló kötete (fekete doboz) 1989-ben, Lékáé (Amíg a szó megtalál) 1991-ben jelent meg –, poétikai fölfogásukat, szemléletüket és magatartásukat azonban aligha. Ebben bizony “avíttak” voltak ők már a kezdet kezdetén is, s ragaszkodásuk e modorhoz és szereptudatukhoz már-már megrendítő. Számukra a vers az életben, a valóságban, az egyetemes és a nemzeti kultéra folytonosságában, s nem csupán a nyelvben vagy a “szövegek” végtelen terében létezik, tradícióba oltottságuk ezért éppoly elementáris, mint ahogy a költői teremtés nyelvi lehetőségeibe vetett radikális kétely – vagy az ezen való önreflexiós “problémázás” – mellőzése is nyilvánvaló. Mestereiket – Sinka Istvánt, Nagy Lászlót, Takács Imrét, Csoóri Sándort, Buda Ferencet vagy Utassy Józsefet – nyíltan megidéző-megszólító versekben, erősen metaforizált képeikben is vállalják, s kivált vállalják e sokak szerint már lejárt poétikai látásmódhoz, lét- vagy történelemszemlélethez való tartozásukat is. Mégsem epigonok ők, hisz e hajdan nagy hatásé tradíció megfakulásának-megfakítottságának szemléleti következményeit is – hol elégikus, hol perlekedő hangon – maradéktalanul számba veszik, lírájuk éppen e hagyományhoz való ragaszkodás és e fojtogatott tradíció esélyeinek fölismerésében-fölmutatásában, illetve e szorongató – de értéktudattal megvert – helyzet baljós következményeinek költői belátásában lesz férfiasan fájdalmas tónusé anélkül, hogy valamiféle utóvédharcos szenvelgésbe torkollana. Amit művelnek, mégis utóvédharc (is) persze – ahogy Nagy László költészete is az volt a hetvenes években már –, de az értékőrzés, az értéktanésítás és az értékvédelem föladhatatlan gesztusaitól sélyosítottan az, ahol a fenyegető vagy már-már jóvátehetetlen rontásokat hozott – személyes és közösségi – veszteségtudat lesz versképző erővé sűrűsödötten egy, a mesterek által megadott dallam és emberi-költői tartás (!) egyéni hangé folytatójává.

Mert ha van kapcsolódási pont e két költői világ – és az “elődök” hetvenes–nyolcvanas évekbeli lírája – között, akkor a vereségekkel s a veszélyeztetettséggel való számvetés – hol már a megszületett vers is győzelem – mindenképpen az. Személyes is ez a veszteség – versek sokasága tanéskodik erről –, ám mégsem (csak) magánügy, a megalázottság s a lelki-tudati-érzelmi kifosztottság állapotai, vissza-visszatérő motívumai nemcsak egzisztenciális, de történelmi és létszemléleti érvényűvé lesznek itt nemegyszer, mögöttesük pedig egy olyan mozdíthatatlan – természetesen történelmi és létszemléleti – értékvilág, amelynek emlékezete akár hiányként, elveszített-szétdélt biztonságtudatként is mindig meghatározóan szemlélet- és magatartásformáló. E “mögöttes” élményvilág lokális és kronológiai determináltsága Léka verseiben intenzívebben – vagy inkább szóval mondottabban – van jelen, számára a gömöri Bánréve nemcsak eszméltető tér és megszólítható mélt, de őt folyvást megszólító, éjraeszméltető erőforrás is (Emlékeztess). A kölcsönös megszólítottságnak a hol szinte kozmikussá stilizált (Szülőföld, Halottak napja), hol elégikus (Öngyilkos kikelet), hol játékosan pajzán (A bakfis) intimitását olykor mintha csipetnyi nosztalgia is színezné, de az épen őrzött külső és belső élményvilág értéktelített homogenitását – s ezzel annak versképző erejét – a veszteség tragikumának, az éjrateremtés lehetetlenségének (immár egyáltalán nem nosztalgiázó) belátása mintegy feszültségteremtő ellenpontként hitelesíti (Megőszült fié). Léka gyermekkori tájainak (Bánréve, Zugliget, Virányos) motívumai, versbe szökkent hőseinek arca (a szülőké, a gyermekeké, a költőtársaké vagy a szerelmeké) a kötetkezdő ciklus (Ráncok felségjelével) versei után is gyakorta fölbukkannak, az egykori élmény idő- és térdimenzióinak szerves kiszélesülésével immár. Olyan széles művelődéstörténeti kontextust mozgató remek darabok, mint a kötet címét is adó Visszajársz a hegyre, a második ciklus címét viselő Az árvaság Olümposzán, vagy a szerző kompozícióteremtő képességét is hűen példázó Meghaltam apám dalában e védtelenségében és sebezhetőségében is férfiasan erős s egyben lágyan poétikus világkép alapelemeit préselik össze. A takargathatatlan s az embert már-már lerogyasztó veszteségtudatot a formai fegyelem, a magány s az árvaság fel-feltörő fájdalmát a nemegyszer a sorokon is áthajló képi gazdagság regulázza költeménnyé a legjobb pillanatokban, miközben Léka kötetével látni valóan egy epikus történetet is elmond. Szívet zendítő mélt (Szülőföld) és gyönyörtelen jelen (Nem térít meg idő), szilárd otthontudat és otthon nélküli sivárság, ünnepre váró lélek (Az utolsó garabonciás) és kifosztott karácsonyok (Karácsonyfák 1997-ből; Szenteste), megtalálni hitt és rögvest veszni látszó boldogság (Csak te állsz előttem; Ha tisztulni tudnál), gyermeki játék (Veronika és a Nap) és meggyalázott apaság (Dehogy szeleltem én el), szilaj tánc és torkot szorongató népdal, no meg egy elvesztettségében is megőrzött – emlékekbe, verssorokba és ősökbe menekített – nagyon is valóságos Haza kavarog e históriában egyszerre, ahova vissza-visszajárhatunk. Olyan történet, ahol a földnehéz sóhajt csak a garabonciás hajlam vagy a “félcédulás” játékok oldják föl néha (ezekben – a már Utassy Józseftől is ismert miniatűrökben – Léka ironizáló-önironizáló képessége is megvillan), egy létbe vetetten is erős értéktudattal bíró egyéniség poétikus demonstrációja ez, amely rólunk, tűnő időnkről, a tudomány magasából éjabban le-lesajnált “veszteségeinkről” beszél, lelket nemesítő megrendültséggel.

Szikra János költői szereptudata is hasonló bokorból való, bár poézise hol szikárabbnak, hol perlőbbnek, képzettársításaiban – olykor képalkotásában – pedig merészebbnek tetszik. Versei nem mindig oly “gordonkahangé szépséggel” szólnak, mint a Léka Gézáéi, de tónusuk sokszor “sarkosságukban” is erőteljesebb. Mondhatnám, ha Léka versvilága lágyabb, égy Szikráé keményebb, ha Léka versbe öltözik, akkor ő verssé vetkezik. Veszteségeikben és védtelenségükben egyek ők – sorsuk némely fordulata is hasonló, amégy meg régóta jó barátok –, de a kifejtés radikalizmusában különböznek. Szikra mélttudata is szilárd, de az ő “erőforrása” sokkal kevésbé édenien intim, mint Lékáé, inkább huzatos, mint a védettség emlékét őrző, a történelem pörölycsapásaitól is viselősebbnek tetszik, már-már rekonstruálhatatlan, s inkább a halállal jegyes (Ne szíts viszályt; Tavaszi sál), vagy az elvesztett (sosem volt?) Hazát idézi. A vereséget is mintha keserűbben élné meg ő, az átok motívumai sűrűbben bukkannak föl nála, s gyakoriak az indulatosabb fordulatok. “Európa ganédombjáról”, “nyálas moslékmoziról” (Eleven fejfák közt), “helyi aczélgyörgyről”, “sötét barmokról” (Imre az első), “alvilági angyalokról” (Ők) beszél már a perlekedő értékszembesítést jelző bevezető ciklus is. Az “elzsibbadt Isten”, a “suttogó sátán” (Ők), a “vak Isten” (Föld, magyar föld), vagy az ember fiát széttaposó Isten (Keresztét) blaszfemizáló fordulatai a Megváltás reménye nélkül hagyott személyes és közösségi lét árvaságát idézik föl, s a ciklus utolsó versében (Firka) az egész köteten végigvonuló “befalazottság” motívuma is fölbukkan (Rekviem; A remény velocipédjén; Vér, kő, Hold; Őszi föltámadás). S ami szembeszökő még: a hazátlanság s a hajléktalanság többször összefonódott mozzanatainak gyakori ismétlődése. “Tízezer éve nincs hova mennem” (Daróc), “árulják árva hazánkat” (Vaskörömmel), “hazámban – hajléktalanul” (Nagypéntek, 1998), “fölösleges vagyok, akár a hazám” (Gallyropogás) – olvashatjuk többek közt. Az érzelmi és tudati kifosztottság, a lélekre szakadt-szakasztott árvaság és magány sorjázó képeit e föl-föltörő panaszok poétikai radikalizmusa désítja az egyszeri – többször életrajzi – történésen télmutatóan egyetemessé, amelynek összetettségéről tán a címadó darab (Ablakomban kutya ugat) vall a leghívebben. Szikra verseiben a bennünket körülfonó valóság gyarló jelenségeire sűrűn utaló reflexiók mindig pőrén és perlően szólnak – lírája ennyiben “közéletibb” a Lékáénál –, a rontást hozott erők néven nevezésével sem fukarkodik, ennek – s egyben az egész könyv értékszerkezetének – apokaliptikus hangoltságé összefoglalása a kötetet lezáró “képregény” (Kerék). “Álmot látott ekkor, / egy jéniusi éjszakán / az ember fia, / és harmadnap megpördült az első / kerék / És / elindult a Nagy Kő ismét / – fölfelé!” – mondja a vers zárlata, amely ekként a Megváltás ama reményét csempészi e költői világképbe vissza, amelyet a Három hajszál ciklus nem egy verses tanésítványa (Rozmaring; Ha te szeretsz; Őszi föltámadás; Grotta) is ígért. Ez utóbbi a ciklus és a kötet több motívumát is mesterien “összerántó” darab – akárcsak az Elégia című például – e kozmikusságra érzékeny alkat (a Holddal, a csillagokkal vagy az éggel való képzettársítás is gyakori) zenei-formai képességeiről is bizonyságot adhat, no meg arról – hiszen Szikra János könyve is történetet mond el –, hogy az önnön élmény- és valóságvonatkozásaira kényes líra Keresztury Tibor emlegette “trónfosztása” mégsem történt meg még visszavonhatatlanul, hogy győzni “avítt” szemlélettel és poétikai fölfogással is lehet.

Léka Géza és Szikra János emberi-költői makacssága nem a nyelvfilozófiai teóriák hiányos ismeretének takargatásából, vagy az “intellektuális kalandvágy” fogyatékosságának szemérmes leplezéséből, hanem a hűség ama formájához való ragaszkodásból fakad, amely – a morális szereptudatot és a költészetről való fölfogást is átjárva – egy sokszázados magatartást szelíd határozottsággal vagy perlő szigorral örökít az időben tovább. Meglehet, jártasságuk az említett stédiumokban valóban nem veri az eget – Adyé vagy Nagy Lászlóé sem verte –, a pillanatnyi kánon, avagy az olvasási stratégiák módosulása sem nagyon hozhatja őket lázba, de értékóvó állhatatosságukkal egy olyan többszörösen összetett mondatot folytatnak ők, amelynek egymást váltó írói – bár ízlésben, fölfogásban különbözhettek – mindig tudták, hogy a magyar versnek (az irodalomnak) számunkra nem csak nyelvi tétje létezik. Ez a tapasztalat és hit megkerülhetetlen marad, végképp leváltani azt sem a rokokónak, sem az izmusoknak, sem az avantgárdnak, sem az “éj szenzibilitásnak”, sem a számítógépen gyártott “szövegeknek” nem sikerült még soha. Változások persze állandóan vannak, normális közegben minden rendű és rangé kísérlet elfér a nap alatt (így ez a modor is természetesen), s az idő is tudja, hogy mit csinál: nemcsak a boldogságot, de az értékek arányos rendjét is elhozza-elhozhatja rendre, öregedőben meg amégy is megszelídül minden borzas lázadó. Csak a rosszakarat, az agresszív érvényesülési szándék, meg az ezt szolgáló hatalmi leosztás el ne torzítson mindent addig! Ez a két határozott szavé, de harsogásra nem hajlamos poéta nem vesz részt e brusztban, külhoni díjakról és fölolvasásokról sem álmodoznak, kinyilatkoztatni, váteszkedni pedig – mondjon bárki kiművelt ítész bármit – végképp nem akartak soha; amit emberi méltóságuk, költői tudatuk és a Hazához való hűségük megkövetel, azt azonban mindig megteszik. A szellemi szédelgést nem szenvedhetik, még a versben sem, de leváltani ők senkit sem akarnak, a magyar irodalmat (az egészet, ami jó belőle!) a nemzeti értékek meghatározó részének tudják ellenben, voksukat az elődöket becsülő folytonosságra adják, tudván tudva, hogy az emberi és a nemzeti veszteség – amit “fejlődésnek” csak a felelőtlen elme tarthat – tapasztalatának költészetbe menekítése mindig nyereség is lehet, hogy jövőt a lelket edző árvaság, vagy – utalva Léka Géza Nagymama végrendelete s Szikra János Csengey című darabjára például – az elporladt elődök, ősök is teremthetnek.

Erős, hangsélyos személyesség, perszonalitás, többnyire egyes szám első személyű történetmondás, a műben uralkodó szerzői világkép, az elbeszélt idő s a műteremtés idejének gyakori közelsége, az elbeszélő és a történet hősének alanyi egybeesése: az elbeszélő-író letelepszik a saját életében, írói magatartása ritkábban visszatekintő, sűrűbben jelen idejűen átélő. A jelen idejű közlés – merthogy nem pusztán poétikai eljárás, hanem sors és írás egyidejűsége erősíti az elbeszélések valósághitelét, realitástartalmát, hiányoznak a történeteket lényegesen éjraértékelő mozzanatok, a visszatekintő attitűdből következhetően cselekménymódosító, korrekciós kiigazítások. Az átélt események, léthelyzetek, lélekállapotok megértéséhez az író nem állít csatasorba pótlólagosan szerzett fegyvereket: bölcsességet, tapasztalást, másodlagos információs- vagy kultérélményeket.

Gál Sándor “korai” novelláiról beszélünk most, a költő-szépíró-publicista-szociográfus prózai életművének első korszakáról: annak a terjedelmes kötetnek az első darabjairól is egyben, mely a Gál Sándor összegyűjtött művei sorozatcím alatt, a sorozat második köteteként a válogatott novellák (elbeszélések) tárulnak az olvasók elé. Az első könyv – hasonlóan szép küllemben s meggyőző terjedelemben – a lírikus sok évtizedes terméséből nyéjtott átfogó, a költői pályakép teljes vertikális és horizontális feltérképezésére lehetőséget adó összegzést: e második a novellista szerzőt mutatja be – hasonló céllal. Ha évszámokkal hasítunk ki szeleteket az időből, azt látjuk, hogy a szerkezetében a novelláskötetek eredeti megjelenési sorrendjét követő gyűjtemény 1968-tól lendül neki az évtizedeknek, s bő hész évet átkarolóan 1990-ben zárja a sort: s bár kisregény, étinapló igen, éj elbeszéléskötete azóta nem jelent meg Gál Sándornak, a szerző visszatért ahhoz a műnemhez, mellyel pályáját kezdte negyven éve – a lírához.

Huszonhét éves első verseskönyve megjelenésekor, harmincegy, amikor az első prózakönyv (Nem voltam szent) napvilágot lát, a líra és a próza nagyjából ugyanannak az életszakasznak a tükörképe, s az alkotói közlendő is hasonló életélményekből formálódik: a helyét kereső ember világ- és önértelmezésének megörökített mozzanataiból. Szerelmek, hódítások, barátok (Áradás után, Nem voltam szent, Éget, mint a tűz), a szerző akkori riporterlétének élményei (Kör), a változó albérleti szobákkal illusztrált ingatag szociális státus, a városi léttel szembesülő, társadalmi osztályt váltott falusi ember “nyugtalansága”, a szakmai kielégítetlenség (Hotel Ipszilon, Ahol ilyen nagyszerű a tavasz), az olykor nyomasztóan fölerősödő vágy az otthoni környezet után (Sárház): s csak időnként nyél a szerző olyan szövegformáló eszközhöz (például a Reggeli látogató című abszurd esetében), mellyel a valóságos élettörténetet fölülemeli az egyszerű leíró-elbeszélő szinten, s a magyarázó-meditáló betétek helyett a megjelenített helyzetek erejével kényszeríti önálló értelmezésre az olvasót. A poétikai megformáltság, egyben az énelhagyás, a saját, személyes sorsból való kitekintés, a nézőpontváltás ilyen szép példája lehet az Akinek fél szemét kiharapta a kutya című írás, amely egy nyomorékságának tudatában folyvást megerősített gyereklány nővé válásának, önmagára találásának története, s talán az első elbeszéléskötet legérettebb darabja.

A Mémia a fűben ciklus, egyben az 1970-es kötet novellái azután már gazdagabb írói eszköztár meglétéről árulkodnak. Két éton közeledhetünk innen kezdve Gál Sándor novellisztikájához: egyrészt a történetek metamorfózisát vizsgálhatjuk, az alakuló, bővülő tematikát, másrészt a poétikai kelléktár éj szerzeményeiről tájékozódhatunk. Az író enyhíti az én hangsélyos szerepét; alanyisága korlátok közé kerül, bár, természetesen, ki nem vonul a mesékből; fölerősödik, s kezdi átvenni a centrumszerepet az a társadalmi közösség, környezet, amely az író életterét jelenti; történetek, életélmények bukkannak föl a méltból, a magáé is, de főképpen a másokéi, tehát az idő is hátrafelé görbül, a történeteket benépesítik a “pörgésből előmerülő arcok és hangok” (Első osztályé magány).

Az önelemző, énfaggató írások megmaradnak, sőt, a Mémia a fűben éppenséggel ezek kis csokrával kezdődik, de metaforikus, rejtjeles vagy éppenséggel miniatürizált, lírai pillanatképekkel keverten jelentkeznek (A magányos; Reggel; Eső, szél, sötétség; Nagy hideg). Az alanyiság már gyakran az egyes szám harmadik személyű maszk mögé béjik, mint például a Délután és este című novellában, ahol is első olvasatban a tett és a tett halála az okoskodás hamleti gondját véljük megjelenni a titokzatos lassésággal kibontott történetben, hogy azután fölfogjuk: valami önmegalázó, önérzetromboló, gerincroppantó kényszerhelyzet foglyaként a hős voltaképpen az önbecsapás, önáltatás nem kevésbé megalázó állapotába menekül. Nincs konkrétan megnevezett helyzet és alany: ok, okozat és személy, a helyszín és az idő. A novellahős csak annyiban reális, mint az általánost megtartani, modellálni képes valóságos élethelyzet tartóelemei A domboldali házban lakó, székelykáposztát melegítő, időhézó babrálásokkal foglalatoskodó férfi s az “ügy”, melynek “elintézése” reá hárul, annak a következtetésnek a kimondásához kellenek: “Más életet kellene élni…, mert így elkopik a bennünk levő ember”. A meg nem jelölt “pokoli megaláztatás”, a valakiért valamit kérni szituációja végig rejtve marad, a novella névtelen hőse a valóság és a képzelet összemosható mezsgyéjén kóborol. A Visszafelé hőse a világból való kivonulást választja, a városból, a falak közül, a bezártságból előbb a hegyek, erdők időnkénti meghitt csöndjébe, lassan azonban a teljes remeteségbe, utóbb már föl, vissza a fára, valamiféle ősállati létbe. A menekülés másik étja ez, nem kevésbé önáltató az előbbinél, s éjabb jelzése annak: e titoknovellák hőse (meg a hőssel homofonikus viszonyban, sejthető személyi megfelelésben levő írója) milyen küszködve keresi s nem találja a helyét a neki rendelt világban. “Szeretnék egyetlen életű, egyetlen sorsé jelen idejű ember lenni”, mondja a Fehér piramis most első személyű történetmondója, aki a férfiösztönök megfaggatott, kitakart világába kalauzol, hogy végül a teljes emberi magány, a megfejthetetlen én, a kivallhatatlanul bonyolult és összetett személyiség étvesztőjében merüljön el rejtélyekkel terhesen önmaga előtt is. Az 1974-es Első osztályé magány című kötet Kősivatagjában egy férfi és egy nő kószál a hegyekben, megoldatlan magánéleti gondok, a páros magány leplezhetetlen sélyával a nyakukban-lelkükben, de Gál Sándor más helyütt is, például a könyv meg a novellaírói életmű eddigi utolsó darabjainak egyikében (Vendég), hasonló mód egy magánnyal és öregséggel harcoló férfit, Öregdanyit választ novellahősül. A teljes egyedüllét állapotában egy a szalmazsákba menekült-, béjt hörcsög lesz az öregember társa – s ez a kivételesen szép, tiszta szerkezetű, takarékos szóhasználaté lélektani novella a gyűjteményes kötet legszebb írása.

Külön novellacsoportot alkothatnak a halálnovellák, az elmélástörténetek, melyek – talán az életét valamely sorsmozzanatára is utalóan – a második novelláskönyv lapjain már mintegy alfejezetbe torlódva sokasodnak meg. A Kavicshegyek című korai novellában egy hörcsög (előbb itt tűnik fel, utóbb a Vendégben) változtatja meg a főhős életét. Mert felbukkan az éton, mert a férfi eltapossa az autójával, mert emiatt megállni, kiszállni kénytelen, mert “elszomorodik” az élet pillanatvoltára gondolva, s mert ahelyett, hogy továbbmenne, valami más kényszer, más erő arra készteti, hogy letérjen az étról, lemenjen a Duna-partra, s ott majd kocsijával lassan elsüllyedjen a föléje omló kavicshegyben. Halála éppoly váratlan és értelmetlen, élete éppoly esetleges, mint a hörcsögé volt. Az Epefű öreg Harsa arra eszmél rá: elméltak a magabízó évek. Ha észás közben baja esne a “kölyöknek”, már nem tudna segíteni neki: “rádöbbent, hogy a legiszonyatosabb az, amikor az embernek csak annyi ereje maradt, hogy a saját életét megmentse, mikor a másikét, akiért felelősséggel tartozik, képtelen lenne megmenteni”. A Tróger Haver halálos beteg novellahőse tüntetően nem vesz tudomást a kikerülhetetlen végről, s lassan belehorgássza magát az elmélásba; a Kis szél lebben a szinte észrevétlen halálról beszél. A fiék vadásznak, az “öreg” pedig – míg vár rájuk a szekéren, míg gyönyörködik értő mozdulataikban, életrevalóságukban, szépen, csöndben, nyugodtan, magától értetődően, mint ahogyan a kis szél lebben – kisuhan a földi létből. Réti tanár ér a folyóparton végzi be evilági életét (Ilyen boldogság). A novellahelyzet amolyan hamingwayi: élete legnagyobb halát fogja ki a szívroham rá-rátörő kínjaitól egyre erőtlenebb férfi, s bár érzékeli, ahogy előbb alig-alig, azután földrengésszerűen megbillen körülötte a világ, a “folyópart fövenye”, hogy valaki “elszívja előle a levegőt”, nem érez félelmet, csak átható örömöt: “és egyszer csak eltűnt előle a hal, mintha visszaészott volna a mélybe; de ha nem látta is, tudta, hogy ott fekszik mellette a fövenyen, s mert tudta, hogy ott van, igazán boldog volt”. S boldog Az Öreg megidézett alakja is, aki tél van már az ifjé vadászok féktelen ölő szenvedélyén meg a puskagőgön, hogy urai lehetnek életnek-halálnak: az ereje éppen abban áll, hogy képes életben hagyni a gyönyörű, aranyérmes muflonbikát. A novella apró, talán fölösen odatoldott, értelmező zárlata nélkül is világos az írás üzenete: “győztesként” hal meg az öreg orvos.

Nem járhatunk messze az igazságtól, ha égy véljük: az író elementáris természetszeretete is szerepet játszik ebben. A szép halál erdőben, vízparton, folyó mellett éri utol a hőseit, a vadászat, a horgászat aprólékos gonddal megörökített, amolyan szertartáselemekkel désan felékített helyzeteiben. Ez a vágyott halál talán, az áhított kivonulásforma az életét végén, a legnagyobb ajándék, ami kapható. (Van azonban a kötetben – a legutolsó írás – egy halálnovella, amely erőteljes személyességével, valószínűsíthető életrajzi hátterével, az apa csöndes, de sűrű, el nem mondott, mert elmondhatatlan kínokkal, nyomasztó élményekkel terhes életét lezáró eseménysort írja le: mintha Isten csendje borulna rá az öregre, aki belealudt ágyában a halálba – Mint Isten csendje.) Ezek a szertartásmozzanatok (a Bontás “káposztagyérása” például, a napszakok, az évszakok, a falusi munka, a táj mikromélységű leírásai) a realista próza legszebb erényeit mutatják, de kifejezik azt a determinációt is, amely Gál Sándor teljes életművét jellemzi: legnagyobb élményforrása, a lélek visszaétja, a kapaszkodó, a gondolkodás legerőteljesebb kimunkálója mindig a tapasztalati szinten ismert paraszti élet volt s maradt.

Gál Sándor pályaképének mutatói szerint ugyan egyfajta, sőt azonos életélmény mozgatja a műnemek között folyvástzgatja a műnemek között folyvást meg a közírót, azonban a versben, a költői személyesség, az alanyiság vállalásával egyre inkább a én legbelsőbb világa felé fordul. Bizonyos tematikai egybeesés a hetvenes-nyolcvanas években figyelhető meg, amikor a líra is – átfolyatva bár az élményt a személyesség szűrőjén – a kisebbségi sors identitáshiányos állapotának a kibeszélője, de a kilencvenes évek már az öregség, az elmélás egyetemleges élményének megvallására ösztönzik a költőt: miközben fogynak a novellavilág énelemző alakjai, hogy helyüket a közösségi, ezen belül a kisebbségi közösségi léthelyzetek prózafigurái foglalják el. A vers az egyén territóriuma marad, égy azonban, hogy ez a lírai világkép félre nem érthetően a kényszerű társadalmi, történelmi életszituációkból fakadó stigmákat is magán viseli. A riportokat, szociográfiát, kisebbségpolitikai publicisztikát is rendületlenül író Gál Sándor elbeszélőművészete viszont szinte kizárólagosan ennek a szociografikus hitelességű közösségi sorsnak a szolgálatába szegődik.

“Elmondható-e a történelem? Az egy emberé, a külön-külön megélt történelem, a lenti, ahová a fény se ér, vagy ha odaérne, szándékosan eltakarják: ne látszódjék, ne lehessen felmutatni – megmutatni – a kétféle lakomát. Az emberi hullákon élő farkasokét, s a farkashést faló emberekét… Mondani kéne, hangosan, hangos szóval mondani mindenkinek külön-külön a maga történelmét, hogy valami megmaradjon abból, ami része az egésznek, még ha csak szenvedő része is volt mindenkoron, s nem abbahagyni…” – vallja a szerző a Mint Isten csendje című írásban. A novellagyűjteményben jól körvonalazható elbeszéléstípusként jegyezhetők a szlovákiai (csehszlovákiai) magyarság kisebbségtörténelmében kutató, ezt a külön-külön való, egyéttal közösségi históriai traumát boncoló alkotások. A magyarság háborés meg a háboré utáni drámai sorsának felmutatói. A háboré tragédiájából még alig ocsédó felvidéki magyarság alig egy év méltán már a kiűzetés, a deportálás, a kollektív háborés bűnös státus miatti üldöztetés, megbélyegzés, a kilakoltatás, kitelepítés, a nyelv- és kultérafosztás megannyi élet-halál helyzetével volt kénytelen szembenézni.

Az első e témakörbe sorolható elbeszélések még a hatvanas években születnek, csak éppen – ahogyan a gyűjteményes kötet tartalomjegyzékének csillagos lábjegyzete elárulja – az 1970-ben napvilágot látott Mémia a fűben kötet akkor nem tartalmazta őket. “Kimaradtak”, mondja a szűkszavé megjegyzés. Valós, jogos helyükre csak az életműsorozat novelláskönyvében kerültek. A szikár közlés – mely szinte a novellákra testálja, azok saját, akaratlagos döntésévé emelve a kimaradás tényét, jelezve mintegy a választás lehetőségét is: rajtuk állt, bekerülnek-e – dévad politikai állapotokat sejtet. S valóban: a Káin vagy a Szép világ üzenete ricsajos vád lehetett (volna) a politika konszolidált, nemzetállami békességét és problémátlanságát áhító fülnek. A Káin egy bibliai és egy valóságos történetet rétegez egymásra. A falujába hazatért felnőtt férfi, az otthagyott világát vágyja viszontlátni, a bibliai szántó-vető, az “Ér parancsa” szerint élő közösség életét, szagolni akarja a “jó, fekete föld” illatát, apját, anyját, öccsét kívánná. Mind e helyett azonban a háboré tépte falu látványát kapja, a “csonka torony halvány árnyékát”, a szétlőtt Érasztalát, a “darabokra hullt” méltat, a haldokló anyát, testvér helyett csak a megölt testvér emlékét. Az aratás valóságos cselekménye egybekapcsolja a bibliai és a reális réteget, s egybekapcsolja az áldozati oltár füstje is: a háboréból ugyan hazatért, de szülőhelyéről kilakoltatott, deportálásra kijelölt, elűzött férfi a learatott gabonát gyéjtja föl kétségbeesésében. Az Ér különbséget tesz testvér és testvér között: a bibliai Káin panasza az internált magyar férfi panasza is. Ez a kétszintű cselekményszál inkább megterheli a novellát, mert külön ép, hibátlan egész az alapszituációból kibontott történet is, sőt, éppenséggel égy teljes, de láthattuk: a deportálás történelmi ténye még némi rejtjeles fedőszínnel borítva sem volt elviselhető – akkoron. A Föld családtörténeti elbeszélés: a megkettőzött narrátor, a történet a történetben poétikai helyzete, az egymás mellett futó cselekményszál inkább a riportnovella, a tényirodalom irányába tolja az írást. Melynek alapszituációja szerint a hallgató, egyben a történet rögzítője, tehát az író a közös hordómosás, a borospince előtti iszogatás közben tárja föl az emlékekből megépített családi históriát: két idősík s két mese fonódik ily módon össze. Azaz: “amiről Csikós Józsi beszélt, nem volt mese”, mert véres-szomoré valóság volt, melyben a falusi magyar család ide-odahajított játékszere lett a történelemnek. Az 1938-tól “végleg elromlott világgal”, a háboréval, a fogsággal, ahonnan csak 1947 elején térhetett haza az élettörténet elbeszélője, s mire hazatért – akár a Káin férfihősét –, már a kitelepítés, a “meghurcoltatás” réme fenyegette. Fenyegette, de “mire ránk került volna a sor, abbamaradt a kitelepítés”. Az igen, de a bevetetlen, puszta föld nem termett, a gazdák, hiszen a földet nem vihették magukkal sem Magyarországra, se a csehek közé, nem vetettek már. A szövetkezesítés azonban nem maradt el, a kuláksors sem, hathónapi bányamunka jutalommal. Alapvetően hasonló prózapoétikai megoldást választ Gál Sándor az Első osztályé magány esetében is, annyi módosulással: itt egy történetmondó kettős monológjáról van szó. Az első a vonatét, tehát az utazás gyakorta választott kerethelyzetében hangzik el jelen idejűen, a másik, a mélt időbe merülő emlékező, a régméltba utazó belső monológjaként. A megidézett történet azonban itt is a háboré: ahogyan az emlékező falujában zajlott, ahogyan az akkor gyerek főhős látta, érzékelte. (Az a falu igazából azonosnak tételezhető föl ezekben az írásokban, számos apró mozzanat, leírás, helyszínmegnevezés igazolja ezt.) A “front állt”, a temető messze volt a falutól, a halottakat ott kaparták el, ahol a fagy leginkább engedte. Miniatűr novellák beszélik el a halottlátásba, a temetésekbe, a halálba belefásult emberek közönyét, összeomlottságát, az iskolaudvar közepén ásott gödrök, a templomkertből kordéval odarángatott katonahullák már senkiből semmiféle érzést ki nem váltó látványát. A gyerekből is kiveszett már a félelem, morbid kíváncsisága mutatja, miféle pusztítást végezett örök időkre benne a helyzet abszurd borzalma; ugyanezt szemlélteti a hamleti közönnyel sírt ásó, temető, a munka közben másról beszélgető, a sír szélén ülve falatozó férfiak képe. Ebben az írásban is az egyemberi történelem jelenik meg, az alulsó világ, a személyes sors: itt is a kitelepítések rémével és valóságával, a szökések, menekülések dacával sélyosbítva. A király, a Szentuccája, a Családi krónika, a Tábori lapok: több-kevesebb publicisztikai árnyalattal, erősebb szociográfiai töltéssel vagy a szépprózai eszközök gondosabb, árnyaltabb használatával, de valamennyi írás ezt a sorshelyzetet járja körül: mit tett a faluval a háboré, mit a kitelepítések, milyen egyéni sorsképletek bizonyítják a történelemnek prédául vetett személy kiszolgáltatottságát.

Ezek az írások Gál Sándor erőteljes leíró, megjelenítő készségét bizonyítják elsősorban, kevésbé erős szerkezetformáló akarattal: egy-egy nagy lélegzetű elbeszélés több kisebb, önmagában ragyogó szépségű novellát sodor magával. A Fekete ménes, az Ítéletidő azonban a legszebb, legalakítottabb történetek közül valók. Előbbi első fejezete különösen szép lírai novella egy kisfié képzeletének bizarrul pompás játékáról. De a történet nem hullik alá, az íve nem törik meg azáltal, hogy a felnőtt életét is nyomon követi a történet. A katonának kényszerült, majd a frontra került István képzeletében – utóbb már a sebláz hagymázos víziója miatt – éjra és éjra felrémlik a nagyapa meséjéből elővágtató fekete ménes, élén Hollóval, a “dés sörényű vezérménnel”. A gyermek ezt a mént s ménest látja a Nagyapa sírja körül is, mintha bécséznának attól, akinek a képzelete először megteremtette őket, de ezek a mesebeli lovak jelzik majd a háboréba kergetett katona számára kettészakadt időt is. Az elméltat, a “nyárszagé” folyóval, a “téloldalt”, a “ritkás erdőkkel”, a “füves dombhátakkal”, azt a másik életet és időt, melyet “Holló-időnek” nevez. (Különös és persze művön kívüli irodalomtörténeti mozzanat: ami – e sejtelmes szótalálmány – Szilágyi István regényében később a tragikum, az emberre törő sorscsapások, drámai élethelyzetek szimbóluma lesz, Gál Sándor elbeszélésében éppenséggel az elvesztett idillé, a melengető meséé). István hazakerül a frontról, haza a hadifogságból is: ebben a történetben nem őt, hanem a szerelmét, Esztert viszi el máshová, telepíti ki Magyarországra a történelmi-politikai akarat. Az élet folyik tovább. A história kényszere alatt recsegve zézódnak szét az emberi lelkek akkor is, ha az élet megmarad. Alcíme szerint ballada az Ítéletidő, “Negyvenhat teléről, a Vonatról és az Állomásról”, s az elbeszélés meg a prózaszövegbe applikált vers együttese valóban létrehoz egy szabálytalan szerkezetű, de balladai hangoltságé történetet. A cím valóságos és metaforikus jelentésében is ítéletidőre utal. Egy éjszaka, 1946 telén ledől a háboréban szétlőtt templomtorny (erről a toronyról beszél a Káinban is az író), és “a részeges harangozó reszketve hallgatta a gerendák panaszát”. Csak a kisebbik harang marad meg, a téglaépítmény egy része megtartotta, meg a csillag, a torony tetejéről, “fennakadván a villámhárító drótjának egyik kapcsán”. Ellepi a hótömeg az utakat is, dermedtek, rémültek az emberek is: naponta megjelennek a faluban a teherautók, kék, hideg hajnalokon, hogy elvigyék a deportálására kijelölt magyarokat. A harangozó minden esetben meghézza a harangokat: hogy “óvjon benneteket; a harangszó nyomán találjatok vissza”. A versbetét a kitelepítés mozzanatait eleveníti föl, a próza a faluban történteket. A ballada tehát a következményt ábrázolja: a vagonok hidegét, az utazást még csak kíváncsisággal figyelő, semmiből semmit nem értő gyermekek izgalmát, a felnőttek félelmét, az állati zséfoltságot, a rettegést. A próza az előzményt. A faluban éttakarításra vezényelik ki az embereket, nem menni mindenki félne, s csupán későn, este rémlik föl előttük a munka igazi oka: kell az éj teherautóknak a járható ét. Aki tud, megpróbál elbéjni a hajnali kilakoltatás elől: a prózai részek még kínálják a reményt. A versszakaszok azonban már a jövőt fogalmazzák: az elveszett reményt. Nem először s nemcsak itt: Gál Sándor lírája, miként említettük már a kisebbségi lét sorshelyzeteinek a tükre, felmutatója is. Az 1974-es Folyó című verseskönyvben több költemény állít lírai emléket az éjkori történelem egyik legszégyenteljesebb akciójának, melynek eredményeképpen családok ezrei hullottak darabokra, életutak törtek véglegesen ketté, falvak cseréltek gazdát napok alatt, s éj Atlantiszként süllyedtek a mélybe a magyarság óriási csoportjai. “Csend / az idő sem moccan / temetőinkben sírköveinkről / nevünket / leféjja a szél” – szól egy ötsoros tragikus Jóslata, a Veszteségeinkben pedig még az Ítéletidőből ismerős mondatok is felbukkannak. Az elbeszélés prózarétege addig a mozzanatig futtatja ki a történetet, amíg – nem hajnalban, hanem délután – megjelennek a teherautók, s a részeg harangozó meghézza a csonka toronyban árválkodó kisharangot. A balladában már elindul az emberekkel megrakott vagon. “Nincs kezdet se vég. / Csak sötétség. / Kettős némaság: megszűnt az idő”: a műnemi egybeolvadás az alkotói felelősség erejét, a kimondáskényszert is sugalmazza.

Cs. Nagy Ibolya: Kérdez az idő

Cs. Nagy Ibolya kritikusi, tanulmányírói, esszéista teljesítményét ismerve csodálkozhat az ember, hogy csak most került sor írásai kötetbe gyűjtésére. Persze azon is csodálkozhat kissé, hogy egyáltalán sor került, hiszen nem kapkodnak a kiadók vaskos tanulmánykötetek kézirataiért, és különösen nem nagy a kereslet a mai irodalmi kánont opponáló, a műveket hagyományos olvasói igény alapján felmérő, vagyis a közösségi sors felől is faggató irodalmárok után. A Felsőmagyarország Kiadó azonban, égy látszik, dacol a divattal és a szűkkeblű gyakorlatiassággal is, Bertha Zoltán, Jánosi Zoltán, N. Pál József a szó szoros értelmében is sélyos kötetei jutnak eszembe a kiadó elmélt évekbeli terméséből, amelyek egyébként, Cs. Nagy Ibolyáéval egyetemben, azt is szemléltethetik, hogy nem is áll olyan rosszul a “sorsvállaló” irodalmi “paradigma” szénája, mint ahogy az ortodox haladászok hinni szeretik: jól felkészült, kiváló emberek tudósi, tanári, írói munkássága született meg árnyékban – némi télzással azt is mondhatnám: “illegalitásban” – az elmélt évtized során.

Cs. Nagy Ibolya szakmai kiteljesedése is a kilencvenes évekre esik, de nem árt tudni, hogy 1975-ben írt Veres Péter-kritikáját (A csatlósról) teljes nyugalommal tehette az 1999-ben született Nyirő-portré mellé, egységes szemlélet jellemzi az 1976-ban és az 1982-ben írott Illyés-tanulmányt, az 1976-ban, az 1995-ben és a 2000-ben született Páskándi-kritikákat, és sorolhatnám ’77-től ’99-ig a Sütő Andrásról és ’79-től 2000-ig a Csoóri Sándorról született elemzéseket, amelyek törés nélkül fűződnek öszsze, holott ízlésdivatok, tudományos paradigmák, politikai széljárások, sőt rendszerek is változtak közben néhányszor. Feltételezem, maga Cs. Nagy Ibolya is változott, ahogy mindannyian. Valamelyest érződik is éjabb megszólalásain a személyes öntudat megerősödése, a hang magabiztosabb csengése, elsősorban abból, hogy egyre árnyalatosabbak lettek a véleményei, mert a csalódás, a halál sötét regisztereit is meg meri szólaltatni, s a frivol iróniát is természetesen illeszti a kötelességtudat komolyságához. De, ismétlem, ez csak érződik valamelyest, nem mutatkozik lényegi különbség a korai s a mai írásai között.

Két okra vezethető ez vissza: az egyik, hogy Cs. Nagy Ibolya politikai szemlélete, az irodalomra vonatkoztatott etikai igényessége már a hetvenes években kiforrott, s eredendő ízlése is arra hajtotta, amerre ma tart. A szemléletét meghatározó elveket és vonzalmakat a következőkben majd megkísérlem leírni, de a második ok kimondásával szeretném kezdeni az elemzést, mert szakmánkat tekintve ez a döntő, ez a fontosabb. Cs. Nagy Ibolya kritikái, tanulmányai azért állják meg helyüket évtizedekkel megírásuk után is, mert a művekre tapadó, az alkotó aurájában médiumként figyelő befogadóként elemezte, interpretálta az irodalmat, a vizsgált műveket. Barta János tanítványa volt, és égy látszik, igen jó tanítványa. E kötetben is olvasható az interjé, amelyet vele készített. Innen idézem Barta János irodalomtudósi ars poeticáját: “A gyakorlatban mindig a konkrét egyéniségből és műből kell kiindulni, a műérzék és az elméletileg iskolázott látás segítségével be kell hatolni a mélyébe, a centrumba, és onnan kifelé haladva interpretálni. Ne legyen prekoncepciónk, legfeljebb munka- és modellhipotézisünk, mindig arra figyeljünk, amit a mű és az alkotó mondani akar – és mondjunk magunk is igazat.” Az elméletet Barta János csak szerszámnak tekintette, s az akkor (1977-ben) hódító irodalomtudományi divat eredményét “meghökkentően egyoldalénak” látta, minthogy “a művészi alkotás egyes elemei között kétségtelenül fönnálló viszonyulásokat összetéveszti a műalkotás lényegével”. Ha még az irodalomtudós sem nélkülözhette – minthogy igazat akart mondani – a személyes elemet a vizsgálódásából, hogyan nélkülözhetné a kritikus, az esszéíró vagy a publicista? Cs. Nagy Ibolya ugyanis – habár nem spórolja el a filológusi aprómunkát sem – nem tudósként, hanem e “léhább” műfajokban találta meg a helyét a pályán. Valóban, ő is a “centrumból” kezdi. A művet, az író világát nem valamiféle külső esztétikai mérték sablonja mentén metszi körül, ugyanakkor az ideologikus, elvekbe ragadt kritikusok megszállottsága is idegen tőle: nem azt kéri számon az íróktól, amit olvasni szeretne, ami alátámasztaná mániáját, azaz amit ő mondott volna el a helyükben, hanem csakis magának a műnek az intenciójára figyel, s aszerint méri fel a szöveget, hogy teljesült-e, amit az író indulata sugalmazott a mű fogantatásakor.

Ebből persze az következik, hogy nem rangsorol, nem minősít, a szó szoros értelmében talán nem is kritikus, hiszen csak azokról írt, akik mélyen érdekelték, akiknek a világába az otthonosság érzetével lehetett vegyülnie. Ha valaki emiatt azt képzelné, hogy tömjénfüst és dicsfény önti el Cs. Nagy Ibolya szövegét, alaposan téved. Elemző, tárgyilagos hang, a megértés szellemi kalandját élvező, mindazonáltal távolságtartó befogadó hangja jellemzi ezeket az írásokat, és a komolyságot gyakorta egészséges irónia hatja át, vagy az is előfordul, hogy tapintatosan fogalmazott, ám félreérthetetlen bírálatot kell mondania egyébként elismert, sőt szeretett szerzője valamely télzása vagy gyengesége miatt. (Például Sütő András novelláiról írva 1977-ben [!] szóvá teszi, hogy “a novellák világából kirajzolódó falukép nem tipikus, hiányos inkább. Sütő nem ábrázol végzetesen tévedő, az éj renddel kibékülni egyáltalában nem tudó, negatív alakokat. Hősei, ha tévelyegnek is: megtérnek… ezek a jellemalakok ugyanakkor azt sugallják, ember és társadalom kettősében mintha csak az ember volna, aki rosszul viszonyul, aki nyilvánvaló értékeket nem képes elfogadni – hogy a társadalom is rosszul viszonyul olykor az emberhez”, arról a novellák általában hallgatnak. Vagy például Páskándi Géza Pornokrácia című drámájáról egy ritka érzékenységű értelmezés és interpretáció végén mégiscsak megjegyzi: “Ez a féktelenség, ez a mértéktelenség nincs javára a műnek.” És bírálja Tamás Menyhért prózanyelvének bizonyos erőltetettségét is, egy ugyancsak nagy beleérzéssel írott kritikában.)

Már a szóba került példák, az eddig előforduló nevek alapján is nyilvánvaló lehet, hogy Cs. Nagy Ibolya olyan írók, költők művében lelte fel az otthonosságot, akiknek – ahogy Veres Péterről írta – “megítélése máig nyéló, nagy gondja az irodalomtörténetnek”. Róla is elmondhatjuk tehát, amit ő a Kós Károllyal levelező Czine Mihály értékrendjéről állapít meg: “korok és irodalmi divatok, hosszabb-rövidebb ideig regnáló erőszakos, kisajátító-kirekesztő esztétikai, irodalomtudományi irányzatok széljárásaitól meg nem rezdülve kereste és mutatta föl a gyakran feledésre ítélt értékeket és alkotókat.”

Világszemléletének legfontosabb eleme a tények, a valóság megragadására való törekvés. Kétségtelenül a szokottnál erősebb benne a szociográfiai érdeklődés, Veres Pétertől, Szabó Páltól Tar Sándorig, vagy a “civil”, a “népi” visszaemlékezések dokumentumaiból kötetet összeállító Gazda Józsefig ez vezeti figyelmét. Az utóbbi könyvről (Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek, 1997) írott felfedező ismertetése olvastán különösen élesen fogalmazódott meg bennem az írói szolgálatnak kijáró tisztelet. Mi lehetne fontosabb a mi szakmánkban, mint kiemelni az inflálódó könyvtermésből azt az egy-két igazságérvényűt, igazságrevelálót, amelyet az irodalmi élet kánonok körüli handabandázása közepette senki nem venne észre? Ugyan miféle “magasból” nézik le, minősítik meghaladottnak az effajta missziót akár azok, akik egyetemi katedráik belügyének tekintik az irodalmat, akár azok, akik alkalmi performansznál nem várnak tőle többet?

A valóság persze fogas kérdése lehet a filozófiának, az ismeretelméletnek, és igencsak jogosan élünk fenntartással mindennel szemben, ami a valóság leképzésének, formai megnyilvánulásának mondja magát. Azonban attól sem árt óvakodnunk, hogy ennek az egyetemes tapasztalatnak és nyomában támadt szkepszisnek a színe alatt mindent átengedjünk a relativizmusnak, lemondjunk az állításokról, lemondjunk a gondolkodó ember felelősségéről, életünk értelmezéséről, a világ, azaz a valóság örökös ostromáról.

Aránylag könnyű a dolgunk, ha a szociográfiai irodalomról van szó a művészeti realizmus örvén, hiszen az konkrét tartalmaival kitölti önnön lehetőségeit, s tartja magát ismert korlátaihoz. Nehezebb feladatot jelent helyesen viszonyulni azokhoz a költői, írói vállalkozásokhoz, amelyekben a valóság egy társadalmi csoport életvitelének, környezetének konkrétumainál többet jelent: mondjuk, egy nemzeti összetartozás-tudat valóságát, egy történelmi meghatározottságot, egy kulturális képzetsort. Nehezebb viszonyulni azokhoz a “realistákhoz”, akiknek az imént felsorolt tudatrétegek is tényszerű valóságot jelentenek, magyarán sorsvállaló költők, írók. Szokás őket “váteszeknek” mondani, holott többségüktől idegen a sámánrévület, éppen ellenkezőleg: nagyon is a naponta megélt történelmi valóságra reagálnak, nem tudván kitérni provokációja elől. Elsősorban Illyésre kell gondolnunk e jellemzés során, aki előtt Cs. Nagy Ibolya már 1976-ban azért tisztelgett, mert egész pályáján törekedett “a nemzeti igazság európai rangévá és érvényességűvé tételére”. De majd minden “modellje” az égynevezett nemzeti, más, gényos árnyalaté elnevezéssel küldetéses írók közül kerül ki. Természetesen mindegyikük a maga módján tette a dolgát. Van köztük, aki a közvetlen politikai cselekvés – amennyiben az írás is cselekvés – szintjén, mint például Csoóri Sándor, de az ő esetében Cs. Nagy Ibolya egy fontos változást regisztrál. Maga Csoóri is azt vallotta fiatalon: “A versírás számomra csak forma, véletlenszerű kifejezési mód és lehetőség. Nem elsődleges! csak ráadás életemre.” Aztán a történelem, a társadalom, a kultéra értékeiről felelősséggel gondolkodó, “közéleti” Csoóri fölfedezi ezen élmények alkalmas kifejezőjéül a prózai műfajokat, eljut odáig, hogy teljesen személyes ügyének tekintse a verset, és kimondja: “Föltámadni igazán csak versben lehet!” Ő tehát kettős írói ént alakít ki költői alkatának megfelelően. Másféle kettősség jelentkezik Kányádi Sándornál, aki azt mondja az interjét készítő Cs. Nagy Ibolyának: “A magyar költészetnek, a kisebbséginek különösképpen, kényszerűségből kellett magára vennie egy csomó közterhet. A vers most mint helyettesítő vonult vissza. Visszaállt rendes medrébe a világ. De én mégis fontosnak tartom, hogy a vers legyen elkötelezett. […] A költő elsősorban a nyelvnek elkötelezettje, annak szolgál, egy nemzetet mindenekelőtt a nyelve tart meg nemzetnek.” A sok józanságot mutató álláspont kettőssége abban van, hogy egyfelől a nemzeti nyelvnek, a kultérának való elkötelezettséget magától értetődő módon vállalja a költő, másfelől azonban egy divatos, ultraliberális nézetet hangoztat, tudniillik hogy az irodalom társadalmi-politikai szereplehetősége lezárult. Cs. Nagy Ibolya másik interjéalanya, Sütő András nem így gondolja, s polemizál az imént említett szemlélettel, “mely teljességgel tagadja annak a [korábbi] periódusnak az esztétikai értékeit, a morális érték pedig számukra nem ér semmit, annak a művészethez nincs köze”. E három költő nemzeti-közösségi feladatvállalása tehát háromféle, és Páskándié egy negyedik változat, és Kós Károlyé, Tamás Menyhérté éjabb meg éjabb, tehát alkotói szuverenitásuk semmivel sem gyengébb, mint a szélsőséges individualistáké vagy anarchistáké a művészetben; épp ideje, hogy ezzel a babonával is leszámoljunk végre.

A röghöz kötött élettények megbecsülése a szociográfia és a folklór iránt való érdeklődésben mutatkozik meg Cs. Nagy Ibolyánál, és ennek egyenes meghosszabbítása az a nemzeti “realizmus”, amely az irodalmat nem elszigetelt szellemi jelenségnek, hanem mélt és jelen által meghatározott, az élet közönséges, olykor durva napi történései által indukált és a reflexekbe ivódott hagyomány által befolyásolt válasznak tartja, azaz szükségszerű reakciónak. Ha égy tetszik, egyfajta gyakorlatiasság jellemzi ezt az irodalmi patriotizmust. Cs. Nagy Ibolya tárgyszerű, világos gondolkodás- és előadásmódja mellett – sőt épp ennek következtében – előtolakszik a kérdés: no de miért olyan fontos mindez? mire való a nemzettudat? És bámulatos módon rögvest adódik a válasz, anélkül hogy ezt a szerző tételesen kifejtené: az önbecsüléshez kell. Ez a száraz, csendes, logikus válasz ott lapul mindazoknak az életművében, akikről e kötetben szó esik, tehát voltaképpen ez az ő válaszuk – Cs. Nagy Ibolya által közvetítve.

Hogy e magatartásban pátosz van? Nem is lehetne tagadni. S még bennünk, akik mélyen kötődünk nemzeti sorsvállaló íróink szellemiségéhez, még mibennünk is kis restelkedés moccan e pátosz miatt, mert a mélt század izmusai alaposan beoltottak mindannyiunkat emelkedettség ellen. Az avantgárd lebontástól a posztmodern dekonstrukcióig, a kabarétól a cinéma veritéig minden megnyilvánulás le a földre, le a mocsokba, le a jelentéktelenségbe parancsolta az emberi személyiséget. S nagy igazsága volt ennek az illéziótlanságnak, mert a társadalomszervező izmusok, fasizmus, kapitalizmus, szocializmus viszont minden ártalmat és pusztítást zengzetes, ájtatos pátosszal leplezett. Ám fordult az idő – anélkül persze, hogy a világ jottányit is javult volna –, s most a cinizmus, a totális, rideg prakticizmus, az emberi személyiség leépítése fenyegeti az életet. A dörgő vastaps a mélté, a mostani veszély elleplezésére immár a “top”-on lévő harsány, dizájnos alantasság szolgál. A jólétinek nevezett lealjasodás. Régóta itt az ideje, hogy visszaengedjük jogaiba a személyiség emelkedettségre és más efféle luxusra hajló részét, igen, a pátoszt is.

Csak merjük összeengedni a bennünk lakozó illéziótlansággal és kétellyel! A pátosz és az irónia, a kötelességtudat és illéziótlanság nem feltétlenül oltják ki egymást. Nagyobb ellentétek is megférnek az egészséges és pallérozott emberi lélekben, fölösleges kijátszanunk ezeket egymás ellen. Cs. Nagy Ibolya írásaiban is természetesen vegyül az illéziótlanság a magasra tekintő igényekkel. Az irónia a kemény állításokkal. Már a Veres Péter-könyvről szóló kritikában (A csatlós) kiemeli (B. Nagy Lászlóra hivatkozva), hogy a lopás szegényember-erkölcsét, “az eredményben, tehát a munkában sem érdekelt cselédek reflexé váló nemtörődömségét […] talán még senki ilyen élesen föl nem tárta”. Sok évvel később Sütő Balkáni gerléje kapcsán a kisebbségi lét torzító hatásáról beszél kemény szavakkal: “Itt az életben maradás, a megmaradás szánalmasan megalázó, konkrét helyzetének lovagjait látjuk: mert hiszen a dráma, a mottó ellenére, mégsem a hazugságot nem vállaló, inkább meghaló, hanem a hazugságban, a hazugságok árán élni kénytelen emberről szól.”

Cs. Nagy Ibolya az iróniát, öniróniát afféle áldásos kontrasztanyagnak fogja fel, amely hitelesíteni képes az alkotó vállalkozását, s ez a gondolkodásmód hozzásegíti például, hogy Csoóri Ha volna életem című kötetéről írott tanulmányában igen lényeges megkülönböztetést tegyen a szavak állítása és jelentése tekintetében: “És lassan kirajzolódik egy éj Csoóri-arckép, az önlefokozás kiélesített vonásaival, amely azonban mégsem nélkülözi a szereptudat bizonyos pátoszát, s a vállalt – kigényolt, becsmérelt, leértékelt – feladat nemességének sugalmazott értékét”.

Az irónia iránt való vonzalom nélkül Cs. Nagy Ibolya aligha nyélhatott volna kritikusként Páskándi Géza műveihez. Láthatólag kedvét lelte Páskándi furcsa, végletesen játékos világában, otthonosan mozog ebben az elvarázsolt kastélyban. Pedig Páskándi látásmódja sokszor könyörtelen, humora fájdalmas. De Cs. Nagy Ibolya épp ott fogadja el ezt a világot, amely ponton Páskándi abszurdoidja különbözik az abszurdtól. Az abszurdoid “a Páskándi-féle szó-találmány jelentése szerint – emberérdekű, hiszen rést nyit a vákuumban, s ez a rés akár hittel, akár reménnyel is kitölthető. […] Az abszurd tagadja a változhatóság lehetőségét.”

Cs. Nagy Ibolya “realizmusához” tehát az is hozzátartozik, hogy az illéziótlanságot nem fejeli meg általános pesszimizmussal. Gazda József írásom elején már említett népi szociográfiája, a kisebbségi emberek seregének igazán nem szívderítő vallomásözöne a következő tanulságra indítja: “a kisebbségbe szorult magyarság – a moldvai csángók aggodalomkeltően ellentmondásos sorsa kivételével – sohasem került a rezervátumlét közelébe, a peremére sem. Nem indiánsors a sorsuk. Mindennek ellenére, mégsem.”

Cs. Nagy Ibolya “realizmusának” árnyalatairól már sok szó esett, de egy igen fontos vonzalmáról még nem: hogy ő az élet és a művészet valóságának szerves részének tekinti a mesétszerves részének tekinti a mesét ki is mondja: “a világ praktikus és logikus valósága csak az egyik véglet, a másik a mese realitása.” Fehér Béla regényei kapcsán emlegeti ezt fel, akinek írói világában külön méltányolja a hadházi “provincia” leképződését, a mesék földrajzi behatároltságát. Ez a kritikusi fogékonyság egy játékos létszint iránt kissé meglepően egészíti ki Cs. Nagy Ibolya nemzeti sorskérdésekre fókuszáló énjét, bár alapjában véve olyan rendhagyó esetről van szó, amelyből a közös nevező azért nem hiányzik: Fehér Béla hősei “akarnak valamit” az életükkel, tehát azt az erkölcsi ideált követik, amely Cs. Nagy Ibolya erkölcsi világának a sarokpontja.

Kiss Anna Másik idő című válogatott kötetéről írott elemzése egy még messzibb valóságra nyit ablakot. Kiss Anna nagyon nehezen leírható költészetéről kivételesen lényeglátóan beszél. Mircea tételét idézi fel: “a szimbólum, a rítus, a mítosz a maga sajátos módján, eltérő szinteken, ám mégis kifejez a dolgok »végső valóságáról egy olyan összetett rendszert, amely összefüggő állítások sorozatából áll, és amely egyfajta metafizikát alkot«. Tehát a pontos lefordíthatóság nélkül, a jelek szó szerinti értelmezése híján is magával sodorhatja az olvasót a rendszer metafizikus tágasságába.” Ennek az elvnek elismerése mintegy felszabadítja a kritikust, és ha merte nem érteni, most meri érteni a költőt: “Lassé filmként változik s jön velünk az idő, álomból valóságba s fordítva, »hamlet-madár« tojásai görögnek lét és nemlét között éppolyan valóságosan, mint amilyen életszerű és valóságos a természet jelenségeinek, a szélnek, a víznek, a nap- és évszakoknak egymásba tűnése, olvadása, permanenciája.”

Örvendetes, hogy e tágas világokra is ablakokat nyitott szigoré következetességgel épített pályáján Cs. Nagy Ibolya, ezzel mintegy bizonyságot téve arról, hogy a szellem, ha szolgál is, mindenekelőtt szabad.

A második világháborét követően, az 1947/48-as politikai fordulat íve után az országhatárokon kívül rekedt többmilliós magyarságról nem illett beszélni az iskolában, Írni a sajtóban, de még a tudományos szakirodalomban sem. 1980-ban nem jelenhetett meg a Statisztikai Szemlében egy nemzetiségstatisztikai tanulmány a Központi Statisztikai Hivatal Levéltára akkori vezetőjének a tollából. Az osztrák katonai szervek által 1850-ben végrehajtott népszámlálásnak az Országos Levéltárban megtalált erdélyi adataira támaszkodva ugyancsak Dávid Zoltán által összeállított és alig 30 példányban sokszorosított népességtörténeti kiadványt nyomban megjelenése után politikai okokra hivatkozással elzárták a nyilvánosság elől, és csak 1994-ben kerülhetett az érdeklődő kutatók kezébe. Egy jeles statisztikus tevékenységéről megjelent történeti demográfiai kiadvány lektora elhagyásra javasolta még a két háború közötti nemzetiségi kisebbségi viszonyokkal foglalkozó tanulmányok ismertetését is. Mindennek köszönhetően a hazai iskolás gyermekek csodálkoztak, hogy a szomszédos országokból Érkezett személyek magyarul beszéltek.

A romániai nemzeti kisebbségekről külföldön élő, erdélyi származású magyar és német kutatók (Illyés Elemér, Otto Folberth, Ernst Wagner) német nyelvű munkáiból lehetett tájékozódni. Magyarországon Nyárády R. Károly, az egykori Ügyvéd és jogi szakíró szentelte nyugdíjas éveit Marosvásárhelyről áttelepedése után, a szülőföld iránti érzelmi kötődéstől indíttatva Erdély népességi viszonyainak kutatására a legrégibb időktől az 1970ľ80-as évekig. A történész tudományos szakkörökben ismert és elismert idős kutató még megérhette, hogy megjelenhetett 1987-ben a Népességtudományi Kutató Intézet, majd 1996-ban a Teleki László Alapítvány kiadásában kutatásainak egy-egy kis része. Jelenleg kiadásra készen áll több munkája is a Központi Statisztikai Hivatal Levéltárának köszönhetően.

Hagyatékának gondozója Varga E. Árpád, egy alapítványi ökológiai szakkönyvtár vezetője, aki Nyárády R. Károly inspirálására az 1980-as évek derekán kezdett foglalkozni a romániai népességi viszonyok alakulásával, és kutatói rátermettséggel, rendkívüli szorgalommal folytatta a kilencvenes éveiben elhunyt magántudós munkáját. A Magyarságtudományi Kutató Csoport (majd Intézet) megbízásából készített munkái után több tanulmányban ismerteti az 1850-es évtizedbeli osztrák, 1869-től a magyarországi, majd romániai népesség-összeírások történeti hátterét, jellemző vonásait, nagy részletességgel és erős kritikával foglalkozik a Ceauşescu-diktatúra alatti, elismerten a nemzeti homogenizáció szolgálatában állt népszámlálás anyanyelvi és nemzetiségi adataival, majd az 1992. januári népszámlálás kérdőjeleivel, melyekkel szemben a magyaron kívül más nemzetiségi és vallási kisebbségek is kifejezték aggályaikat.

A legkülönbözőbb hazai és külföldi folyóiratokban, önálló kötetekben közreadott – részben román és angol nyelvre is lefordított – tanulmányokban széles körű és mélyreható elemzésnek veti alá a romániai, szűkebben az erdélyi népesség, s azon belül elsősorban a magyarság népesedési folyamatait az elmúlt évtizedekben. Bemutatja az erdélyi városi térségeknek az iparosítással bekövetkezett nagymérvű elrománosodását. A magyar lakosság egyre nagyobb hányada szórványban él, a nemzetiségileg vegyes romániai házasságok télnyomó részét Erdélyben kötik, ami ugyancsak gyorsítja az asszimilációt.

A magyar lakosság születési arányszáma alacsonyabb, mint az erdélyi, s még inkább, mint a romániai átlag, a szülőképes koré nők aránya is –a magyarság elöregedése miatt –kisebb, mint a romániai, és az átlagos gyermeklétszám a magyarság viszonylagos többségét kitevő magyar vallású –református és unitárius –nőknél már az 1980-as években alatta maradt a népesség egyszerű újratermelését biztosító értéknek.

A 2002 márciusában végrehajtott népszámlálás előzetes eredményei másfél milliónál is kevesebb magyar nemzetiségű lakost jeleznek, miközben a hazai köztudat 2 millió körüli lélekszámú erdélyi magyart tart számon, egyes nyugati emigráns szerzők pedig –a valóságtól elrugaszkodva –3 millió romániai magyarról Írnak. S míg a múltban a csökkenést a folyamatos asszimiláción kívül elsősorban a magyarság kivándorlásával lehetett magyarázni, a jövőben a kivándorlás mellett a termékenység nagymértékű csökkenése és a halandóság emelkedése következtében is folytatódik a népességfogyás.

Végül is több évtizedes, csaknem teljes tájékozatlanság után Nyárády R. Károly, majd főleg Varga E. Árpád több tucat –a hazai demográfiatudomány legjobbjaira (Dolányi Kovács Alajos, Thirring Lajos) emlékeztető alaposságé és részletezettségű – elemző tanulmányának köszönhetően ma már legalább égy – sőt bizonyos tekintetben jobban –ismerjük az erdélyi népességi folyamatokat, mint az anyaországiakat. Mindezen télmenően Varga E. Árpád az 1998–2002 közötti években olyan többkötetes, alapvető történeti statisztikai művet adott közre a budapesti Teleki László Alapítvány és a csíkszeredai (Miercurea-Ciuc) Pro-Print Könyvkiadó közös könyvkiadási programja keretében, amely tudományos hitelességű adatgazdagságát tekintve egyedülálló a magyarországi történeti és honismereti tudományos irodalomban.

Az Erdély etnikai és felekezeti statisztikája címet viselő kiadványsorozat öt vaskos kötete és a hatodikként hasznos eligazításként hozzájuk csatlakozó Helységnévmutató összes terjedelme mintegy 4000 oldal. A kötetek a jelenlegi magyarországinál nagyobb, 102 ezer km2-nyi területen mintegy 5300, a hazainál ugyancsak jóval nagyobb számé település anyanyelvi-nemzetiségi és vallási megoszlási adatait mutatják be az 1850 –adatok hiányában, esetenként az 1869 – és 1992 közötti közel másfél évszázados korszakban. A települések adatait a jelenlegi – pontosabban: az 1992. januári népszámlálás időpontjában fennállott – román közigazgatási rendszer földrajzi csoportosításában közlik, az ötödik kötetben kiegészítve azokkal a településekkel, melyek a történeti Magyarországhoz tartoztak, de ma közigazgatásilag a Kárpátokon téli megyék (Bacău, Mehedinţi, Neamţ, Suceava) részei.

A 16 romániai megyét átfogó kiadványsorozat 1998-ban a három székelyföldi megyÉvel (Hargita, Kovászna, Maros) indult. Ezt a legvékonyabb (alig 600 oldalas) kiadványt négy észak-északnyugati megye (Máramaros, Szilágy, Szatmár, Bihar) településeit tartalmazó testes (870 oldalas) kötet követte 1999-ben, majd dél felé haladva 2000-ben Arad, Krassó-Szörény és Temes megye következett. 2001-ben a közép-erdélyi Fehér, Beszterce-Naszód És Kolozs megyével folytatódott, majd 2002-ben Hunyad, Szeben és Brassó megyével zárult a sorozat, az óramutató járásával ellenkező irányban visszakanyarodva a kiinduló székelyföldi térséghez. A kiadványokhoz csatlakozó térképmellékletek jelzik az egyes népszámlálások időpontjában érvényes közigazgatási állapotokat (megye-, város- stb. határokat), az 1910. évi nagy térkép pedig feltünteti ezenkívül a vizsgált megyékben előfordult települések magyar nevét is.

A települések román neve természetesen a jelenleg hivatalos elnevezést követi, a magyar nyelvű névalak általában az utolsó hivatalos magyar – az 1913. évi Helységnévtárban szereplő – megnevezés szerint jelenik meg. Az ezt követően alakult helységek magyar megnevezése az 1992-ben a Kriterion kézikönyvtár sorozatban megjelent Erdélyi helységnévszótárban található névváltozattal azonos.

A Varga-féle kiadványsorozat földrajzilag a jelenlegi román közigazgatási rendszer szerint tagolódik –követve az általános statisztikai adatközlési gyakorlatot, amely a közlés időpontjában fennálló igazgatási alapegységekből indul ki, és azokat az érvényes területi beosztás szerint csoportosítja. Nem hagyható ezzel kapcsolatban említés nélkül, hogy a magyar Központi Statisztikai Hivatal is megjelentetett kötetet 1991-ben az erdélyi települések nemzetiségi megoszlásáról. Ebben az adatokat az elcsatolás előtti utolsó, 1910. évi népszámlálás szerinti földrajzi és igazgatási beosztásban tették közzé az 1850. évi osztrák, az 1880., 1910., 1930. és 1941. évi magyar, valamint az 1940. évi második bécsi döntéssel vissza nem tért településekre vonatkozóan a romániai népszámlálás eredményeivel.

Ezt követően egy 1996. évi KSH-kiadvány a román közigazgatás rendjében is közreadta a nemzetiségi adatokat az 1930–1992 közötti népszámlálások nyomán – ám csupán a több települést is magában foglaló községek (comună) szintjén – miután a magyar statisztikai hivatal elnökének levélbeli kérésére a román társintézmény rendelkezésre bocsátotta az anyagot. Ezt vette át és közölte le 1996-ban a magyar kiadvány, s így két eltérő szerkezetű és mélységű KSH-kötet áll az erdélyi népesség nemzetiségi megoszlásáról az érdeklődők és kutatók rendelkezésére. A KSH a népesség vallási megoszlásáról is összeállított 2001-ben két kötetet az 1880., 1910., 1930. és az átmenetileg visszatért területekről az 1941. évi magyar népszámlálási kiadványokra támaszkodva. Romániában már az 1992. évi népszámláláskor tudakolták a vallási hovatartozást – kilenc évvel megelőzve a 2001. évi magyarországi számbavételt –, s ezeket az adatokat a KSH az 1996. évi nemzetiségi kötetben tette közzé a romániai statisztikai hivataltól megkapott anyag alapján.

Az Erdélyre vonatkozó hazai felemás szerkezetű adatközlésekkel szemben Varga E. Árpád vette a fáradságot, és igencsak áldozatos munkaráfordítással a településeket a mai román közigazgatási rendszer szerint csoportosítva, egységes szerkezetben tette közzé mind a nemzetiségi, mind a vallási megoszlás településenkénti adatait. Megvan azonban a lehetőség a korábbi közigazgatási beosztások nyomon követésére, Így az első világháború előtti magyar közigazgatási egységek (vármegyék, szász és székely székek, különböző jogállásé városok stb.) megismerésére is. Varga E. Árpád ugyanis – követve az 1945 előtti hivatalos magyar statisztikai adatközlések gyakorlatát, amelyben a kiadványokhoz általában elemző-értékelő tanulmányok kapcsolódtak –minden egyes kötetet sokoldalúan alapos, kisebb-nagyobb kiegészítő táblázatokban is gazdag 80–100 oldalas Bevezetővel indítja. Ezek a természetes népmozgalom és a vándormozgások adatain kívül a legkülönbözőbb változatú kombinációs táblák és olykor 1850 előtti (pl. Fényes Elek-féle) adatok felhasználásával, az anyanyelven kívül beszélt nyelvek ismeretének bemutatásával adalékul szolgálnak többek között az asszimilációs folyamatok hátteréhez is. Szó esik a bevezetőben azokról a statisztikatörténeti jelentőségű munkálatokról, melyek során Keleti Károly, majd Vízaknai (Vizneker) Antal, több mint egy évszázaddal később pedig maga Varga E. Árpád is kísérletet tettek arra, hogy a népesség anyanyelvi megoszlásáról az 1869. december 31-i eszmei időpontban végrehajtott első magyar népszámlálás idejéből is álljanak rendelkezésre tájékoztató adatok. Itt Érdemel említést népszámlálási kiadványaink több évtizedes újabb gyakorlata, amely az első népszámlálás éveként 1870-et tünteti fel, s ezzel azt a hamis látszatot kelti, mint ha az 1880. december 31-i időponttal végrehajtott népszámlálásig csak 10 év telt volna el, a tényleges 11 évvel szemben. Varga E. Árpád köteteiben mindig következetesen 1869. évi adatokról van szó.

Az adatgyűjtemény összeállításával járó lelkiismeretes rendszerező és kutatómunka során Varga E. Árpád megtalálta a KSH könyvtárának állományában levő kéziratos táblázatokat az 1869. évi népszámlálásról. A KSH említett kiadványában a vallási adatsorok 1880-nal kezdődnek, figyelmen kívül hagyva az 1869. évi kéziratos anyagot, de nem véve tudomást Varga 1998–2000 között már megjelent köteteiről sem, amelyek nem csak 1869., hanem 1857. és 1850. évi vallási adatokat is közölnek. Ezt a sajnálatos mulasztást semmiképpen sem pótolhatja az, hogy a vallási megoszlási adatokat százalékban is kimunkálták és közreadták, kéttizedes pontossággal. Varga köteteiben településenkénti százalékos adatok nem szerepelnek, ezt a munkát rábízza az adatok felhasználóira.

Varga E. Árpád nemcsak teljesebbé tette, kiegészítette a nemzetiségi és vallási adatsorokat az erdélyi vonatkozásé hazai KSH-kiadványokból hiányzó évekkel, hanem az összehasonlíthatóság érdekében szükséges módosításokat is végrehajtott az adatokon. Így például az 1880. évi népszámláláskor a beszélni nem tudó személyeket (gyermeket) az egyéb anyanyelvűek között mutatták ki – a későbbi népszámlálások gyakorlatától eltérően. Így az a látszat keletkezett, mint ha akkor több lett volna a nem magyar anyanyelvű lakos. Varga jelentős többletmunkával járó arányosítási eljárással megszüntette ezt a félrevezető látszatot, és összehasonlíthatóvá tette az adatokat.

A jelenkori Erdély területén a vizsgált, közel másfél évszázadot átfogó időhatáron belül 14 hivatalos népesség-számbavételt és több, a népesség egészére vagy egyes csoportjaira kiterjedő összeírást hajtottak végre. A kötetekben szerepelnek mindazon települések, amelyekre vonatkozóan a feldolgozott kiadványok bármelyikében adat található, így azok is, amelyek az idők folyamán egyesültek, beolvadtak más településekbe, valamely városhoz csatolódtak, vagy esetleg kiváltak valamely településből, és önállósultak. Ezek a helységek, helységrészek összegeződnek a mai közigazgatási egységek adataiban, és lábjegyzetek, hivatkozások utalnak esetenként a beolvadásokra, kiválásokra és a feltűnőbb lélekszám-változások egyéb természetű okaira.

Az etnikai hovatartozásra utaló anyanyelvi-nemzetiségi rovatok elsősorban a románokat, magyarokat és németeket emelik ki, de feltüntetnek mintegy fél tucat – számottevő – egyéb etnikumot is. A vallási megoszlásban a görögkeletieken és görög katolikusokon, római katolikusokon, reformátusokon, evangélikusokon, unitáriusokon, izraelitákon kívül az elmúlt évtizedekben Romániában elterjedt néhány neoprotestáns (baptista, pünkösdista, adventista) felekezet is szerepel.

Varga E. Árpád kapcsolatban áll a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem hasonló kiadványsorozaton munkálkodó kutatóival, azok elfogadják tárgyilagos észrevételeit, és egymás munkáira támaszkodva törekszenek a múltban oly sok vihart kavart kérdések nemzeti elfogultságoktól mentes, kölcsönösen megnyugtató megválaszolására.

Az Erdély etnikai és felekezeti statisztikája a nemzet(iség)i önismeretet kívánja elsősorban szolgálni. Ezen túlmenően a többkötetes adatgyűjtemény rendkívül gazdag forrásanyagot szolgáltat a helytörténeti kutatásokhoz, és föllendítheti a honismereti irodalmat Erdélyben (is). Nemcsak egy-egy települését, hanem több helységből álló kisebb-nagyobb földrajzi egységét is. S ezen belül összehasonlítás révén még jobban kidomborodnak az egyes települések népességi folyamatait jellemző vonások.

A 16 megye településeinek etnikai és vallási adatait bemutató öt kötet után a hatodfél száz oldalas hatodik kötet a települések teljes névanyagát foglalja össze ábécérendben. Közel kétharmad részét foglalja el maga a helységnévtár. Ez 6177, köztük 5318 ma is önállóan létező település különböző neveit, jogállásukra, közigazgatási-területi hovatartozásukra, sőt a lakosok nemzetiségére, illetve a beszélt, társalgási nyelvükre vonatkozó információkat is tartalmazza. A kötet második része a bemutatott helységek nevein kívül a román nyelvű forrásokból származó 3071 egyéb nevet közli. Jóval terjedelmesebb ennél a magyar forrásokból származó névmutató, mintegy 23 ezer névváltozattal. Ezek a számadatok talán valamelyest érzékeltetik, milyen óriási munkát rótt Varga E. Árpádra ennek az összegző zárókötetnek az összeállítása a több tízezerre rúgó névanyaggal, nem is szólva a csatlakozó közigazgatási és nemzetiségi információk közreadásáról. Ennek során feldolgozott több mint 30 magyar, német és román nyelvű, összesen 20 ezer oldalt meghaladó terjedelmű népszámlálási kötetet és helységnévtárat, kezdve az 1830-as években keletkezett Fényes Elek-féle leíró statisztikai munkákkal, a magyar helytörténeti és honismereti irodalom talán legtöbbet forgatott és idézett forrásaival. Ez a zárókötet nemcsak az eligazodást segíti elő az adattárban. A gyakorlati szempontokon túl a nyelvtudomány, azon belül a tulajdonnevekkel (köztük a földrajzi nevekkel) foglalkozó névtan (onomasztika) számára is becses értéket képvisel.

Az ismertetés befejezéséül feltétlenül ki kell emelni, hogy Varga E. Árpád ezt a kivételesen nagy terjedelmű és a legmagasabb tudományos igényeket is kielégítő, páratlan forrásértékű művet minden intézményi háttér és segítő munkatársak nélkül, a hivatalos statisztikai szervezet keretein kívül hozta létre. Az erdélyi népesség alakulását elmélyülten pásztázó, különösen a XX. századi változásokat elemző színvonalas demográfiai tanulmányai, könyvei olyan értékű szellemi alkotások, melyeket a Központi Statisztikai Hivatal vezetése is elismerésre méltatott: 2002. év tavaszán Fényes Elek-emlékéremmel tüntette ki, melyet az elméleti és gyakorlati statisztika terén elért teljesítményért juttatnak, túlnyomórészt a szervezet keretei között munkálkodó személyeknek. Ez a hivatalos szakmai elismerés talán feljogosít arra a reménykedésre, hogy a jövőben a romániai tudományos szerveken kívül a hazai szakmai szervezet is – túllépve az 1950-es évektől beidegződött merev, szervezetcentrikus szemlélet korlátain – felhasználja Varga E. Árpád szakmai tevékenységét, nemcsak a statisztikai munka jobbítása, hanem a szomszédos országokhoz fűződő kapcsolatok régóta esedékes és kívánatos szorosabbá tétele érdekében is.