A Légy jó mindhalálig példázatosságának olvasási lehetőségei

Műfaji és kanonizációs ellentmondások a recepciótörténetben

Móricz Zsigmond teljes életművének befogadástörténetéhez képest a Légy jó mindhalálig recepciója számos olyan eltérő jelenséget mutat, mely nem volt igazán sajátja a szerző egyetlen más alkotásának sem. A legtöbb regényéhez hasonlóan ezt is érinti a kortársi újraértés hiánya, aminek okai azonban csak részben feleltethetőek meg a móriczi epika kapcsán megnyilvánuló interpretációs érdektelenségnek. A Légy jó mindhalálig ugyanis mint általános iskolai kötelező olvasmány az egyik legolvasottabb Móricz-regény, s úgy tűnik, stabil részét képezi jelen horizontú irodalmi kánonunknak is, miközben paradox módon az idők folyamán beszűkült, egyirányúsodott olvasása is épp e ténynek köszönhető. A szöveg stabilizálódott és “ártalmasan” kanonikussá vált jelentésének kimozdításához mindenképpen szükséges számot vetni azzal, hogy miképpen alakult ki a már említett ellentmondásos helyzet. Csakis ezáltal válhat ugyanis világossá az a kérdezői és értelmezői pozíció, mely – némileg az irodalomtörténeti hagyomány ellenében, de már megkezdett utakat folytatva – jelen olvasat kialakításában meghatározó szerepet játszott.

A regény megjelenését követően szinte már azonnal több szerző is reflektált Móricz új regényére. Az értelmezők többsége – számos más Móricz-alkotás elemzéséhez hasonlóan – a regény (ön)életrajzi és szociális genezise felől közelített annak szövegvilágához, erőteljesen mellőzve az értelmezés lehetséges poétikai aspektusait. Némileg ezt megkérdőjelező szándékkal fogalmazta meg ezért Móricz azt a később sokat idézett magyarázatot, mely az ilyen irányú olvasat kiegészítésére, pontosítására hivatott: “Nyilas Misi tragédiájában nem a debreceni kollégium szenvedéseit írtam meg, hanem a kommün alatt s után elszenvedett dolgokat […] Én akkor egy rettenetes vihar áldozata voltam. Valami olyan naiv és gyerekes szenvedésen mentem át, hogy csak a gyermeki szív rejtelmei közt tudtam megmutatni azt, amit éreztem, s lám az egész világ elfogadta, s a gyermek sorsát látták benne. […] Ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött. […] Nekem a debreceni tanárokkal sose volt ilyen bajom vagy tapasztalatom, a Beöthy Zsoltokkal és Bársony Istvánokkal és más névtelen kegyetlenekkel volt bajom akkor, mikor a legtöbb segítségre lett volna szükségem. […] Ilyen furcsán alakul át az írásban az élet. Voltaképpen minden írás líra: a szenvedő szív gyötrelme idegen alak burkába egyénítve…” Bár Móricz a regény főhősével való azonosítás elutasítása mellett érvel az idézett levélben, azonban a valóság metaforikus-jelképes “átesztétizálásának” gondolatával hasonló pozícióból közelít a szöveghez, mint a már említett értelmezői közeg. A különbség csupán abban ragadható meg, hogy Móricz számára áttételesebb a kapcsolat valóság és fikció között, de a műalkotás létét ő is a valóságanalóg ábrázolásban látja. A rögzült olvasási keretek közül tehát Móricz szerzői önértelmezése sem volt képes kimozdítani a szöveget.

Az ’50-es évek marxista irodalomkritikája is – módszertani célkitűzésivel összhangban – ehhez a hagyományhoz kapcsolódott, hivatkozva a fenti levélrészlet azon passzusára, mely a regény megszületését a Tanácsköztársaság idején elszenvedett sérelmekhez köti. A szöveg értelmezését a megírás idején átélt aktuálpolitikai események szubjektív átírásaként gondolták el, melyhez olvasatukban természetesen szorosan kapcsolódott az akkori társadalom éles bírálata is. Ilyen szempontból tehát nincs igazán különbség a két világháború közötti értelmezések és az azt követő marxista elemzések között. Érthető módon a későbbi évtizedek jelentősebb Móricz-értelmezői, -monográfusai is ezt a megközelítést tüntették ki elsődleges olvasási szempont gyanánt.

A recepció imént felvázolt és természetesen csak a lényegre koncentráló alakulástörténeti modellje ennyiben jórészt azonosnak mutatkozik más Móricz-szövegek hasonló módon végbement interpretációs sematizálódásával. A Légy jó mindhaláliggal kapcsolatos olvasási stratégiákat azonban talán még a fentieknél is kedvezőtlenebbül befolyásolta a regény kanonizációjának módja. A szövegnek ugyanis az ifjúsági regény műfajához kötése magyarázhatja leginkább a vele szemben támasztott olvasói igények megváltozását. Ennek további árnyalásához azonban szükséges az ifjúsági regény műfajának meghatározó poétikai jegyeit, jellemzőit körülírni, hiszen ez további magyarázatul szolgálhat a Légy jó mindhalálig befogadástörténetének visszásságaira.

Az ifjúsági irodalom alkotásai ma is az egyik legproblematikusabb részét képezik a műfaji rendszernek. Egy olyan olvasásszociológiai szempont alapján megkülönböztetett tematikai-műfaji jelölőről van ugyanis szó, melyet az irodalmi diskurzus részeként általában befogadóinak korosztályukat meghatározó olvasási sajátosságaival írtak körül. Komáromi Gabriella azonban – aki jelenleg a téma talán legjelesebb hazai kutatójának tekinthető – a kamasz- és serdülőkori olvasók életkori adottságaival érvelő meghatározásokon túllépve és a recepcióesztétika belátásaira alapozva egy korszerűbb leírását igyekszik adni a terminusnak: “A fogalom nem értelmezhető másként, mint a befogadó felől. A gyermekirodalmi műfajoknak (gyermekversnek, mesének, gyermektörténetnek, ifjúsági regénynek) nincs külön poétikai sajátosságuk. […] A gyermekirodalmi mű sem más, mint a valóság komplex modellje. Emberi élmények rögzítése, tárolása és továbbsugárzása az irodalom eszköznyelvének segítségével.” Mivel így a mindenkori olvasó önkényes döntésétől függ, hogy mit tekint az ifjúsági irodalomhoz tartozó alkotásnak, a fogalom elveszti konkrét mivoltát. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy igazából nem az ifjúsági irodalom “ideális olvasói” hoznak döntést arról, hogy mit tekintenek a fogalomba tartozónak, hanem a “felnőtt” olvasók spekulatív értékelése írja elő, hogy mi lehet részese a gyermekek olvasmányainak. Viszont ha ez alapján határozzuk meg, hogy mi az ifjúsági irodalom, akkor esztétikai-poétikai szempontokat vagyunk kénytelenek mellőzni. Így alapvetően irodalmon kívüli kontextusban teremtődik meg az ifjúsági művek létmódja, ami részben magyarázatként szolgálhat arra, hogy miért válhattak az interpretáció számára érdektelenné az ily módon kanonizálódó szövegek.

Az ifjúsági regények cselekményét vizsgálva a következő megállapításra jut Komáromi Gabriella: “Az ifjúsági irodalom történetében sokkal több a máról holnapra könnyen felejthető tömegcikk. Az úgynevezett népszerű műfajok kellékei e területen igencsak forgalomban vannak. A kaland és a szép érzelmek jegyében született művek jó része nem a romantikához vezet, hanem a lektűr és a rózsaszínű ponyva előszobájába”. Sajnos, a felszínes analógia alapján sok esetben a poétikai értelemben összetettebb szövegek is ehhez hasonló megítélésben részesülnek. Nagy valószínűség szerint ez segítette elő a Légy jó mindhalálig recepciótörténetében azt a már említett paradoxitást, mely a kanonizáció és az interpretáció viszonyában alakult ki. További problémát jelent, hogy az egyértelmű jelentésképzésre való törekvés, illetve a nyitott struktúrájú szövegszervezés elkerülése olyan meghatározó jegye az ifjúsági művek egy jó részének, mely nem igazán teszi újabb és újabb olvasatok kidolgozására alkalmassá e szövegeket. A következőket állapítja meg ezzel kapcsolatban a már idézett összefoglaló munka: “…követelmény az is, hogy ne vezessük félre a gyereket: se a valóságban, se a történelemben, se a természet világában. Az ábrázolásnak a befogadó érdekében egyértelműnek kell lennie. A mese nem téveszti meg a gyereket, hanem eligazítja az élet dolgaiban, konfliktusainak, szorongásainak, vágyainak a világában. […] A gyermek- és ifjúsági irodalom ragaszkodik ahhoz a morálhoz, amit a mesétől, mítosztól örökölt, s ami a fekete-fehér gyermeki gondolkodáshoz illik. A gyerek irodalmában erkölcsi világrend uralkodik. […] Erkölcsi jóra nevel a gyermekirodalom”. A szövegek didaktikai perspektívája sokakban így azt a felfogást erősíthette meg, hogy az ifjúsági irodalom világos és kiszámítható struktúrája, illetve az erkölcsi nevelés céljában szerveződő jelentésszerkezete miatt inkább a pedagógia körébe sorolható.

Az ifjúsági regénnyel kapcsolatos műfaji problémák vázlatos áttekintése is némi magyarázatot adhatott arra a szakirodalom által ez idáig reflektálatlanul hagyott kérdésre, hogy miért válhatott a Légy jó mindhalálig szövege egysíkú értékítélet tárgyává. A Móricz-regény kapcsán ez különösen azért válik érdekessé, mert aki csak foglakozott vele, szinte kivétel nélkül amellett foglalt állást, hogy a Légy jó mindhalálig nem ifjúsági regény, csupán akként is olvasható. E reflexión túlmenően azonban nem igazán törekedtek arra, hogy részletesen kidolgozott értelmezésekkel bizonyítsák állításuk igazát. Emiatt nem is voltak képesek arra, hogy pozíciójából kimozdítsák a szöveget, melynek ezáltal szinte kizárólag ifjúsági olvasata vált autentikussá.

A Légy jó mindhalálig recepciótörténetében tehát a móriczi életmű egészének értelmezését meghatározó (ön)életrajzi és szociális olvasási kód mellett műfaji besorolása okozhatta – legalábbis az általam megkonstruált “befogadástörténet-olvasatban” – a regény vázolt jelentésszűkülését. Azonban az utóbbi időben születtek olyan elemzések is, amelyek felszámolva az eddigi kereteket, termékenynek tűnő szempontokat érvényesítettek. Az általam kidolgozott értelmezés – továbbgondolva az egyes tanulmányokban felvetett ötleteket – jórészt az általuk kezdeményezett úton halad, bár néhány ponton túl is lép azok megállapításain. Az ifjúsági regény láthatóan nem túl termékeny kategóriáját mellőzve a szöveget a nevelődésregény példázatossága felől kívánom újraolvasni, éppen arra mutatva rá, hogy miképpen bizonytalanodik el folyamatosan a szöveg ilyen irányú olvashatósága.

Bonyolultabb problémát jelent azonban a regény életrajzi és szociális kérdésirányú olvasásának kialakítása. Tagadhatatlan ugyanis, hogy számos önéletrajzi elem szövődött bele a regény világába, ám nyilvánvalóan nem önéletírásról, hanem erőteljesen fikcionált szövegről van szó esetünkben. Ezáltal valóság és fikció relációjában bonyolultabb struktúra teremtődik meg benne, mint egy egyértelműen önéletrajzi szövegben. Az iseri terminológiát használva: az imagináriust a valósból megkonstruáló fikcióképző aktusok szerepe sokkal explicitebb formát ölt, mint az ezt folyton elrejteni igyekvő önéletrajzi szövegben (lásd: Életem regénye). Viszont ez az eldöntetlenség az olvasás folyamatos kizökkentését viheti véghez, hiszen valós és imaginárius közti állandó ide-oda mozgásnak vagyunk tanúi a szöveg olvasása közben, mely mindennél hangsúlyosabbá téve reflektál a regény fikcionáltságára. Ez már eleve problematizálhatja bármiféle egyirányúsított értelem megkonstruálhatóságát életrajzi vagy akár szociális szempontból, hiszen a szöveg – mint Arató László írja – “a fikció és valóság olyan határelmosását, a két terület közti olyan exponált átjárkálást kísérel meg, amely majd az ezredvég irodalmára, például Esterházy Péter vagy Garaczi László bizonyos műveire lesz jellemző”.

A regény “realista olvasatát” a fenti belátások mellett a regény mitikus világ- és szövegalkotásának vizsgálatával kívánom felszámolni. Ehhez szorosan kapcsolódva igyekszem a továbbiakban a történetmondás metonimikus jellegét jórészt megkérdőjelező metaforikus és öntükröző (intertextuális) alakzatokat értelmezve rámutatni arra, hogy a Légy jó mindhalálig szövege egyszerre képes több jelentést is magában foglalni, s az egyértelműsítő interpretációnak ellenállni az olvasó által megkonstruált jelentés(ek) több szinten történő elbizonytalanításával.

A Légy jó mindhalálig nevelődésregényként (Bildungsroman) való olvasásának lehetőségét többen is felvetették korábban, így a recepciótörténetben már létező hagyománya van az ilyen keretben történő szövegmegközelítésnek.12 Viszont az eddigi értelmezések többsége a főhős felnőtté érésének tökéletes megvalósulását állította az elemzés középpontjába. Így a szenvedések hatására felnőttkorba átlépő Nyilas Misi történetét a kitartás, az erkölcsi helytállás példázataként olvasták. Azonban véleményem szerint a szöveg nem feltétlenül kínálja fel egyértelműen csak ezt az olvasatot, hiszen a nevelődésregény műfaja már önmagában is olyan, szinte saját kereteit is szétfeszítő ellentmondásokat tartalmaz, melyek eleve megkérdőjelezni látszanak bármilyen egyirányú olvasati lehetőséget. Csengei Ildikó kiváló Jane Eyre-tanulmánya számos olyan problémára hívja fel a figyelmet a Bildungsroman elméleti kérdéseit vizsgálva, melyek a Légy jó mindhalálig nevelődésregényként való olvasását is befolyásolhatják.

Franco Moretti The Way of the World című munkáját olvasva a szerző igen jó érzékkel mutat rá azokra az elmélet által megkonstruált műfaji jellemzőkre, melyek épp a műfaj tökéletes megvalósulásának kudarcát viszik színre. Moretti szerint a Bildungsroman az egyén fejlődését és társadalomba való beilleszkedését írja le, melyben különösen hangsúlyos, hogy a külső környezet normarendszerét és a belső ösztönzéseket új egységgé olvasztva kell a főhősnek kialakítania (felnőtt) személyiségének identitását. Magának a nevelődésregénynek pedig e folyamat tökéletes reprezentációját kell nyújtania. Azonban – ahogy erre Csengei felhívja a figyelmet – ez a meghatározás azt jelentené, hogy a nevelődésben részt vevő személyiség azáltal, hogy megszűnik a különbség saját énje és a világ között, felszámolja reflexív-értelmező viszonyát az őt körülvevő környezettel szemben. A legtöbb Bildungsroman visszaemlékező elbeszélője egyben hőse is az elmondott történetnek, ezáltal az “én elbeszélése automatikusan elválást okoz magában az énben, amelynek éppen folyamatosságát és integritását kívánta a narrátor elmondani, hiszen az elbeszélő én és az elbeszélt én szerepei (értelmező és értelmezett) a narráció aktusában születnek meg”. Az elbeszélő szubjektum elbeszélt énjéhez és annak világához viszonyított értelmező hozzáállása pedig a fenti logika alapján a nevelődés eredményes megvalósulását kérdőjelezi meg az egyes szövegekben.

A Légy jó mindhalálig esetében látszólag ez a narrációból adódó, a szubjektum fejlődésének reprezentálhatóságát elbizonytalanító dekonstruktív eljárás nem befolyásolja a szöveg jelentését, hiszen nem Nyilas Misi retrospektív elbeszélésében olvashatjuk a történetet. Azonban a Móricz által – nemcsak a Légy jó mindhaláligban, hanem szinte minden regényében – alkalmazott elbeszélő-technika, a szabad függő beszéd azáltal, hogy az E/3-ű narrátor a főhős nézőpontjából meséli el az egész történetet, teljesen elkülöníthetetlenné teszi az elbeszélői és a szereplői tudatot. A társadalomba való beilleszkedés elbeszélhetőségét aláásó műfaji-narratopoétikai sajátosságok így igen összetett módon értelmezik a szöveget, hiszen eldöntetlenül hagyják azt a kérdést, hogy az egységes szubjektum nevelődése reprezentálható-e a regényben. Ugyanis a (genette-i értelemben vett) heterodiegetikus elbeszélő külső nézőpontú történetmondása elvileg a személyiségfejlődés “hiteles” elbeszélésének képzetét teremtené meg a befogadóban, míg a szereplői önértelmezésként olvasható én-elbeszélés – mint láttuk – ezen reprezentáció megkérdőjelezését vinné véghez. A kétfajta elbeszélésmód összeolvadásából létrejövő szabad függő beszéd a szólamok szétválaszthatatlanságával viszont nem teszi egyértelművé azt, hogy miképpen viszonyuljon az olvasó Nyilas Misi nevelődésének elbeszéléséhez, illetve annak elmondhatóságához.

Csengei Ildikó tanulmánya külön vizsgálja magának a Bildung fogalmának sokszínű és a különböző korszakokban eltérően értelmezett jelentéseit is. Ennek csupán végkövetkeztetésére kívánok utalni, hiszen ez tovább erősítheti az imént vázolt feltevés jogosságát. Eszerint a “Bildung olyan fogalom, amely egymással ellentétes jelentésárnyalatokat foglal magában: tartalmazza a vágyott célt, amely a kezdet felől a befejezés irányába mutató folyamat, tartalmazza a (leggyakrabban boldog) befejezés elérhetőségének és a »teljes« történet elmondhatóságának ígéretét. De egyúttal magában foglalja a szöveg benne rejlő tudását is egy ilyen vágy megvalósulásának lehetetlenségéről, a vállalkozás kudarcra ítéltségéről.” Azaz a személyiségnek a társadalomba való beilleszkedését, a nevelődés elbeszélését felvállaló szövegek már eleve a műfaj elméletében megkonstruált leírás szerint sem mutatkoznak alkalmasnak arra, hogy könnyen hozzáférhető, egyértelmű jelentés közvetítésére vállalkozzanak. A Légy jó mindhaláligban ez még erőteljesebben érvényesül a szöveg történetmondásának metonimikus, realista alakzatait felszámoló metaforikus, illetve mitizáló olvasásra felszólító struktúrája által. Ahhoz tehát, hogy választ kapjunk arra a kérdésre, hogy értelmezhető-e Nyilas Misi példázatként elgondolt története a főhős szocializációjának “optimista” elbeszéléseként, mindenképpen szót kell előbb ejteni a szövegalakítás ezen tényezőiről.

“Móricz műveit ugyanis alighanem a metonimikus próza klasszikus példáiként idézhetnénk. A folyamat egyirányú következetességgel zajlik le, az elbeszélő mindig tárgyias valóságkeretek között dolgozza ki az epizódokat” – állapítja meg a móriczi epika legfontosabb jellemzőjeként Kulcsár Szabó Ernő. S bár A fáklya példáját említve elismeri, hogy egy-egy részlet erejéig a történet oksági viszonyokra épülő, célelvű elbeszélését át- meg átszövik a szöveg metaforikus narrációjának alakzatai, ám ezek nem válnak az elbeszélés egészének jelentésszervező struktúrájává. Eisemann György a Móricz-újraolvasáshoz kiváló ötleteket felvető tanulmánya azonban arra figyelmeztet, hogy a szerző néhány regénye épp metaforikus olvashatósága miatt tekinthető ma is párbeszédképesnek. Főképpen érvényesnek mutatkozik ez a Légy jó mindhalálig esetében, mely nemcsak a történetnek vagy a szereplők jellemzésének értelmezésekor él a metaforizáció alakzatával, hanem olyan utalásokat is tartalmaz, melyek a szövegolvasás módjára tett önreflexív javaslatként értelmezhetők.

A Légy jó mindhalálig saját szövegének olvasását tematizáló utalásai között komoly szerephez jutnak a hangsúlyossá tett és a történet folyamán vissza-visszatérő frázisok, állandósult szókapcsolatok. Szirák Péter hívja fel a figyelmet arra, hogy a Móricz-regények jelentésszerveződésében milyen fontos szerep jut ezen nyelvi klisék “végzetszerű-beteljesítő potenciáljának”. Ez alapján tartja a Légy jó mindhalálig kicsinyítő tükrének azt a példamondatot, melyet Misinek latinra kell fordítania: “Az is… tolvaj…, aki… az emberek… bizalmát… meglopja.” Azonban, azt hiszem, nemcsak a regény erkölcsi példázatossága szempontjából lehet mise-en-abyme-ként olvasni e mondatot, hanem a szöveg olvashatóságának öntükröző alakzataként is. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy “valamennyi kicsinyítő tükör narratív funkcióját alapvetően a gyakorítás és a másodfokú kijelentés megszokott sajátosságainak együttese jellemzi, tudniillik hogy képes erősíteni a mű szerkezetét, jobban bebiztosítani a jelentőfolyamat (signifiance) működését, önmagával dialógusba léptetni a művet, és megteremteni egy önértelmező apparátus hatókörét.”

A hatodik fejezetből idézett mondat azonban nem önmagában, hanem a történet során módosult és átalakult jelentésében nyeri el a szövegolvasás mikéntjére reflektáló értelmét. Elsődlegesen az idézett mondat feddő tanításként fogalmazódik meg, mely Gyéres tanár úr Misivel kapcsolatos csalódását visszhangozza. Mivel azonban a nevelődésregény hagyományai szerint elsősorban a tanárok feladata, hogy közvetítsék a fennálló világrendet uraló etikai normarendszert a diákság – s így a főhős – számára, a mondat túllép aktuális jelentésén, és Misi történetének s az egész elbeszélésnek egyik erkölcsi foglalatává válik. Azonban olvasatomban a szöveg e példázaterejű, egyértelműnek tűnő tanítás lehetséges jelentésének hangsúlyozása helyett sokkal nagyobb nyomatékot helyez annak nyelvi megformáltságára. Ugyanis a mondat fordítás közben történő aprólékos nyelvtani elemeztetése arra hívja fel a figyelmet, hogy az erkölcsi értékrend maximái csakis nyelvi struktúrák, azaz kizárólag szövegként adottak mindenki számára. Szövegszerűsége pedig magában hordozza az egyéni interpretáció, sőt a félreértelmezés lehetőségét is. Így történhet meg, hogy Misi közvetlenül az eset után éppen erre az erkölcsi tanításra hivatkozva győzi meg magát arról, hogy át kell adnia Török János rábízott levelét Bellának. “Legjobb szerette volna széttépni s eldobni azt a levelet, amely a belső zsebében volt, s égette a testét. De akkor visszaélne a mások bizalmával. Bízott benne János úr… De ő érezte, hogy itt valami nincs rendben… Úgy érezte, mintha az volna a helyes, ha eldobná, megsemmisítené vagy visszaadná a levelet, de nem merte…” Ez pedig az erkölcsi példázat értelmezésének viszonylagosságára hívhatja fel a figyelmet, hiszen a nyelvi közvetítőrendszer ellenőrizhetetlensége miatt az etikai normarendszer jelentése a mindenkori interpretációnak van kiszolgáltatva. A világ erkölcsi rendjét közvetítő nyelvi formáknak az értelmezési szituációtól és magától az értelmezőtől való függése csupán egyéni olvasatait teremtheti az egyértelműség látszatát hordozó példázatnak. A fenti etikai szentenciát a szövegolvasás önreflexív kicsinyítő tükreként értelmezve tehát a regény egyirányúsított jelentésadásának lehetősége kérdőjeleződik meg.

A földrajzórán elhangzott tanítás a történelmi idők szemléletének relativitását állítja a mondanivaló középpontjába. Názó elbeszélésében az emberi történelem ismert szakaszának néhány ezer éve jelentéktelenné lesz egy olyan nézőpont felől, mely a létezés történetiségének egészéből tekinti azt. Ezzel kapcsolatosan fogalmazódik meg, hogy a (krisztusi) erkölcs az emberrel veleszületett tulajdonság, mely ősidők óta meghatározója az életnek. Túl azon, hogy milyen szerepet játszik a főhős lelki-szellemi fejlődésében, Názó másodlagos elbeszélését tekinthetjük az elbeszélés egészének olvasására reflektáló magyarázatként is. Okfejtése szerint egy szűkebb szempontú vizsgálat számára ugyanis az emberi történelem jelentése nem tárulhat fel a maga teljességében, megértéséhez szélesebb spektrumú kitekintés, egyetemesebb nézőpont szükségeltetik. Ugyanaz a jelenség más kontextusba helyezve, egy másik perspektívából nézve egészen más jelentéseket implikálhat. Hasonló ez a regény szövegének esetében is, hiszen – olvasatom szerint – annak egyetemesebb érvényű, a személyiség fejlődésének lételméleti horizontja felől kérdező értelmezése olyan jelentéseket tárhat fel, melyek új megvilágításba helyezhetik az addigi olvasatokat. Ráadásul e nagyobb távlatokat magában foglaló értelmezés nem is törli el a korábbiakat, csupán egy újabbal gazdagítja azokat. (Názó sem kívánja semmibe venni az elmúlt évszázadok, évezredek történelmét és annak vizsgálati metódusát, csak egy másik “elméleti keretben” gondolkodva mutat rá annak egyetemesebb jelentésére). Így ez megint csak arra figyelmeztet, hogy az elbeszélt történetnek egyetlen, egy eredetinek vélt, szerzőhöz kötött jelentésadása problematikus, hiszen a szövegnek egymás mellett létező, hasonlóságokat és eltéréseket is tartalmazó olvasatai léteznek “csupán”.

Kulcsár Szabó Ernő már idézett munkájában a XX. század eleji hazai irodalom “megkésettségével” kapcsolatosan világít rá arra, hogy mi jellemezte a korabeli regényekkel kapcsolatos olvasói elvárásokat, s hogy ez miképpen hatott vissza a szövegek poétikai struktúrájának kialakítására. Eszerint a XX. századi regények egyik legmeghatározóbb alapélménye az ember metafizikai magánya, mely a gondviseléselvű világképnek a XIX. század filozófiájából eredeztethető válságával függ össze. “Az önmagára utalt egzisztencia a lét végességére döbben rá. S miközben a létbevetettség véletlenét szükségszerűen éli át, annak tudatában eszmél rá kreatúra voltára, hogy egzisztenciális állapota mögött nem létezik valóságos teremtő rend, mely e létet bármely értelemben szavatolná. Ez az új létértelmezés át- meg átjárja a század modern világirodalmát.” A magyar regényirodalom azonban kevésbé sajátította át ezt a lételméleti felismerést, hiszen az egyén önmagára utaltsága, a transzcendenciától való megfosztatottsága, illetve a körülötte lévő világ értelmezhetetlensége inkább csak tematikai szinten jelent meg prózánkban. Ritka kivételnek számított, amikor e megújult világlátás képes volt megteremteni az adekvát kifejezési formát is, hiszen a magyar regénynyelv – érthető okokból – pragmatizálódott, és az elsősorban szociális kérdéseket közvetítő kódrendszere kevésbé volt alkalmas ehhez hasonló problémák elbeszélésére. Ha meg is jelent témaként egy-egy regényben az individuum magárahagyottsága, tragédiája általában nem az általános lételméleti belátások, hanem sokkal inkább a társadalom és az egyén konfliktusa felől nyert értelmet.

Hasonló kérdés áll a Légy jó mindhalálig történetének középpontjában is. Nyilas Misi személyiségének fejlődéstörténete ugyanis szorosan összekapcsolódik a magány, a félelem, a szorongás lelkiállapotának elbeszélésével. A regény főhősét minden szituációban valami érthetetlen és megmagyarázhatatlan rettegés keríti hatalmába, melynek oka nem igazán válik nyilvánvalóvá az olvasó számára. Magánya annak ellenére folyamatos, hogy barátai vannak és több családdal is szoros kapcsolatot alakít ki. Bármilyen közegbe kerül is azonban, mindenütt idegenként értelmezi saját pozícióját, s igazából csak a közösségtől elkülönülten érzi jól magát. Nevelődésének igazi tétje ezáltal tehát úgy fogalmazható meg, hogy sikerül-e Misinek felszámolnia a világtól való különállását, azaz képesnek mutatkozik-e létének értelmet adni saját személyisége és az őt körülvevő közösség megértése által. Az lehet kérdés csupán, hogy más Móricz-regényekhez hasonlóan a személyiség léte és magára maradottsága társadalomkritikai kontextusban nyer-e értelmet, vagy ezen túllépve, a századelő már vázolt új világképének individuális létszituációjában.

A mű értelmezésének konkrét életrajzi és korszituációhoz kötöttségét erősen kétségbe vonhatja – az eddigiek mellett – az elbeszélésben kulcsszerepet játszó mitopoétikai és intertextuális vonatkoztatási rendszer. A mitizáló szerkesztésmód szerepére, illetve a szövegek Bibliához való kötöttségére más Móricz-művekkel kapcsolatosan már többen is felhívták a figyelmet. Arató László a Légy jó mindhalálig olvasati lehetőségeinek számbavétele során kiemelt jelentőséget tulajdonít a regény beavatástörténetként való értelmezhetőségének, továbbá igyekszik kidolgozni a szöveg archetipikus-mitizáló interpretációjának elvi kereteit. Az eddig tett megállapításaim figyelembevétele mellett a továbbiakban az általa kezdeményezett értelmezéshez kapcsolódva kívánom kialakítani azt az olvasatot, mely az erkölcsi nevelődés, felnőtté és egyben művésszé válás lehetőségének kérdése felől közelít a regény világához.

Ahogy azt már korábban is említettem, a nevelődést elbeszélő történetek egyik jellemző sajátossága, hogy a főhős és az őt körülvevő világ között kezdetben megtapasztalható megértésbeli hiány, különbség fokozatosan felszámolódik, s ennek végeredményeképpen megtörténik az egyén szocializációja. A Misi nevelésére hivatott, a valóság reprezentációjának igényével ábrázolt regénybeli világ(ok) (az iskola, a város felnőtt- és diáktársadalma) konkrét jelentésükön túlmenően olyan szövegbeli világlétesítésként is olvashatók, melyek az egyén társadalmi beilleszkedésének mitikus-archetipikus térbeli kontextusává lesznek. Ezáltal is nyilvánvalóvá válhat a szöveg azon kettőssége, mely egyrészt a rajta kívüli álló valóság pontos leképezésének szerzői szándékával írható le, másrészt azzal, ahogyan a fikcionálás aktusa megfosztja ezen elemeket valós tartalmuktól, s a szöveg vonatkoztatási mezőivé alakítva általánosabb jelentés részeseivé teszi azokat.

A főhőst körülvevő világnak az egyénnel szembeni érzéketlensége a regény egészét áthatja, hiszen Misi mindenhol idegenként mozog, s hiába kerül kapcsolatba egyre több emberrel, magánya, félelme csak fokozódik. A kaotikusnak érzett világtól való különállás tapasztalata elsősorban az otthontól történő elszakadás fájdalmával hozható összefüggésbe. A főhős ugyanis mindent a családi környezet megszokott világrendjéhez viszonyítva érzékel idegennek. Ismeretlen környezetbe kerülve folyamatosan az otthoni falusi és családi atmoszférával veti össze az érzékelt jelenségeket, s minden esetben elutasító magatartást vesz fel az új tapasztalatokkal szemben.

Az otthoni–városi világ dichotómiának egyébként indokoltnak tűnő “realista” értelmezhetősége mellett azonban a szöveg a szociális vonatkozásokon túllépve egyfajta mitizáló olvasati lehetőséget is felkínál. Az otthon eszerint olyan tökéletes, szinte édeni állapotként értelmezhető, melyben az atyai ház gondviselésére támaszkodni tudó főhős tökéletesen kiismerhette magát, s értelmet tudott tulajdonítani saját és környezete létének. Kiszakadva e létállapotból, képtelen megérteni az új jelenségeket, hiszen folyamatosan az elveszett otthonosság biztonságot nyújtó, boldog képzetének emlékével kénytelen szembehelyezni a számára idegen világban átélt tapasztalatokat. Ez pedig természetes módon vezet ahhoz, hogy az individuum magára maradottságában megpróbál az új létszituációnak értelmet adva abba beilleszkedni. Így azonban folyamatosan szembesülni kénytelen a jelenlegi és a múltban megtapasztalt világrend közti kontraszt szorongató élményével, ami csak tovább fokozza elidegenedettségét. S bár az otthon szférája sem tekinthető teljesen tökéletes világnak a szó szoros értelmében (Misi többször is utal a család anyagi gondjaira, az apa nehéz természetére, a környezet “veszélyeire”, például a kutyáktól való félelmére), azonban transzcendens(ként olvasott) jellegét az a reflektálatlan létezés adja meg, amelyben a főhős az őt körülvevő világot a maga totalitásában sajátjaként élheti meg. Kulcsár Szabó Ernő a modern regény egyik központi problémájának tartja e viszony felszámolódásának elbeszélését: “A metafizikai támaszok elvesztésének tragikuma jellegzetesen huszadik századi élmény, mellyel rendre a kifosztottság érzetével szembesülnek az olyan irodalmi hősök, akik a világnak egy hagyományos rendjét őrzik a tudatukban.”

A regény olvasását tematizáló metaforák szélesebb spektrumú értelmezésre felhívó struktúrája mellett számos intertextuális utalás is támogathatja ezt a megközelítést. A szövegközi utalások legfontosabb, központi szerepű pertextusa ugyanis a Biblia. Egyrészt már maga a cím is átértelmezett bibliai textusnak tekinthető, másrészt a történetnek számos epizódja parafrazeálja a Szentírás szövegét: többek között például Misi azonosulása bibliai személyekkel (explicitté téve többször is visszatér a sámsoni erő óhajtása; az “ács fiának” szenvedéstörténete pedig a jézusi passió profán változataként olvasható), Isaák Géza megváltóként történő érkezése a regény végén, illetve az álomfejtés bibliai motívumának babonás, ironizáló átírása. Arató László többször is idézett tanulmánya pedig a Biblia és a regény kapcsolatát az égi és földi szférát összekötő axis mundi metaforája tükrében fogalmazza meg, oly módon, hogy a főhős első versében szereplő, Simonyi óbesterhez fűződő anekdotát Nyilas Misi mitikus-archetipikus alászállás- és felemelkedéstörténetének allegóriájaként értelmezi. A regény különböző minőségű, egymással ellentétes világainak transzcendens vonatkozása a láthatóan meghatározó bibliai kontextus miatt sem köti azonban azt semmiféle egyházi intézményrendszer által közvetített tanításhoz. Az isteni gondviselésbe vetett hit ősibb, természethez közeli, nem dogmák rendszerén nyugvó metafizikai megtapasztalásként értelmeződik a regényben, amely természetesen a szülői ház és az édesanya képzetéhez kapcsolódik. Ez a metafizikai tapasztalat további érvként szolgálhat arra nézve, hogy a szöveget a transzcendencia biztonságot nyújtó harmóniáját elvesztő személyiség útkereséseként – azaz tágabb horizontú keretbe foglalt nevelődéstörténeteként – olvassuk.

Arról már többször is esett szó, hogy a főhős a kezdet kezdetétől idegenül, félelemmel teli érzésekkel mozog az őt körülvevő világban. Pedig a történet elején olvasható lelki megrázkódtatásokat követően kezdetét veszi Misi látszólagos “sikertörténete”, melynek során egyre közelebb kerül ahhoz, hogy az őt körülvevő felnőtt- és diáktársadalom elfogadott tagjának érezze magát. Azonban hosszú távon éppen a beilleszkedésnek e lehetőségei válnak az elfogadás legfőbb akadályává, hiszen a reskontóügy és Bella szökése vezet a történet végén elszenvedett megaláztatásokhoz. Ilyen szempontból tehát úgy tűnik, hogy az elbeszélés kétségbe vonja a magára hagyott individuum közösségbe való problémátlan beilleszkedésének lehetőségét: minél jobban integrálódik az egyén az őt körülvevő világba, annál inkább kiszolgáltatottjává válik kiismerhetetlennek tűnő rendszerének.

A Nyilas Misi és a vele szembenálló társadalom közti ellentét erkölcsi tekintetben további kérdéseket vet fel a főhős nevelődése szempontjából. Ilyen szemszögből is igen összetettnek tekinthető a szöveg, hiszen nem tesz egyértelmű javaslatot arra nézve, hogy miképpen kellene az olvasónak megítélnie az etikai rendszerek közti eltéréseket. Nem igazán működőképes ugyanis ennek értelmezésekor az ártatlan, közösségéből erkölcsileg kiemelkedő Nyilas Misi és az őt körülvevő romlott, erkölcstelen társadalom ellentétére épülő etikai alapséma. A főszereplő bűntelensége, feddhetetlensége ugyanis több ponton megkérdőjeleződik a történet folyamán: diáktársának, Böszörményinek például nem adja vissza a hozzá került kését, a szeretett Törökéktől ellop egy pergamenkötésű könyvfedelet, Pósalakyt pedig hazugsággal próbálja becsapni, mely hazugsághoz szinte mindvégig ragaszkodik. Ez azonban semmiképpen sem szeretné azt sugallni, hogy a főhős teljes mértékben megérdemli mintegy a bűneit megtorló igazságszolgáltatásképpen az elszenvedett sérelmeket. Misi ugyanis nem erkölcsi magasabbrendűsége miatt kénytelen elszenvedni a megpróbáltatásokat, hanem azért, mert képtelen értelemmel felruházni a körülötte lévő világban tapasztalható jelenségeket, történéseket, s így minden kezdeti sikere ellenére kívülálló marad abban. Misi szenvedésének oka tehát nem etikai (legfeljebb közvetett módon), hanem sokkal inkább hermeneutikai természetű: a kölcsönös meg nem értés vezet egzisztenciális válságához. Ezért pedig erkölcsi értelemben sem ő, sem pedig az őt körülvevő közösség nem hibáztatható (legfeljebb annyiban, hogy nem képesek belátni az egymásnak feszülő világrendek másságát). A szöveg által létesített létszituáció ennek a közös reflektálatlanságnak a közegében beszéli tehát el az egyén magára maradásának tragikumát.

A regény azonban központi kérdésévé emeli azt, hogy miképpen lehetséges értelmet adni e reménytelennek tetsző léthelyzetnek s ezzel együtt mintegy a személyiség identitásának. A szöveg mérlegre teszi azt a megoldást jelentő javaslatot, mely elsősorban a tanulás-tanításban, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó művésszé, költővé válásban látja az egyén számára az egyetlen lehetséges kiutat. Nyilas Misi nevelődéstörténetének példázatossága így nem az erkölcsi kitartás, hanem sokkal inkább e lét- és önértelmezés kialakíthatósága felől nyerhet értelmet. Végezetül arra a kérdésre kell választ kapnunk, hogy olvasható-e a szöveg az ilyen értelemben vett példázat értelmének megerősítéseként.

A tanítás által végbemenő nevelődés regénybeli problematikusságáról már érintőlegesen az előző fejezetekben is esett szó. Látható, hogy az iskola képtelen sikeresen hozzásegíteni az egyént személyiségének megértéséhez. Ennek ellenére a főhős a tanítást érzi az egyetlen olyan tevékenységnek, mely felszámolhatja a többi embertől való elszakítottság állapotát, és értelmet adhat létezésének. Az életcélként felvállalandó tanítás azonban nem egyszerűen pedagógiai feladatként értelmeződik a regényben, hanem az értelmessé tett létben megfogalmazott életigazságok átadásaként. Ez pedig a művészet, szorosabb értelemben véve a költészet keretein belül tűnik megvalósíthatónak. Ilyen szempontból a Légy jó mindhalálig nemcsak “egyszerűen” nevelődésregény, hanem a művésszé válás története is – ahogyan erre már Arató László is rámutatott sokat idézett írásában. A regény egészét tekintve viszont a költővé válás és az ezzel együtt járó szocializáció, azaz tágabb értelemben véve a sikeres lét- és önértelmezés megvalósulásának példázatszerű értelmezhetősége a sokat vitatott befejezés interpretációjától függ.

A főhős nevelődése szempontjából kulcsfontosságú jelenetnek a karcerban (pontosabban a Misi által karcerként értelmezett tanári olvasóban) történtek elbeszélése tekinthető. Arató László e jelenet felől olvassa a regényt beavatástörténetként, mely szerint a főhős felnőtté válása a próbák és a hosszas gyötrelmek után végre megvalósulni látszik. Ebben az értelmezésben pedig a Légy jó mindhalálig – megfelelve a nevelődésregény műfaji elvárásainak – a személyiség identitáskeresésének és a felnőttek közösségébe való “beavatódásának” példázatos elbeszélése lenne, mely arról tenne bizonyságot, hogy a szenvedések eredményeképpen az egyén képessé válik az addig énjétől idegen világgal szembeni hermeneutikai viszonya átrendezésére. Ezen értelmezés logikája szerint a főhős felnőtté válásával együtt küldetését is megtalálja: első versének megszületése a költővé formálódás beteljesedéséről ad számot. Elismerve azt, hogy a szöveg természetesen támogathatja egy ilyen olvasat létjogosultságát is, azt hiszem, hogy néhány ponton mégis megkérdőjeleződik a felnőtté válás optimista elbeszélésének elgondolása. Nyilas Misi ugyanis szocializációja során, ha lehet, még messzebbre kerül az őt körülvevő világ felnőtt-társadalmától, ami azt jelenti, hogy a szöveg épp a nevelődés eredményének sikertelenségéről ad számot. Sokatmondó például, ahogyan a főhős önértelmező hasonlatok sorával győzi meg magát ártatlanságáról, illetve ezek által nyilvánítja ki a neki gyötrelmeket okozó világ és a közte feszülő minden eddiginél mélyebb ellentét felszámolhatatlanságát. A beavatásként elgondolt felnőtté válás pedig a szenvedésteli kínok végét kellene, hogy jelentse, azonban Misi számára a legnagyobb megpróbáltatás, a tanári kihallgatás még ezután következik, ami továbbra is vitathatóvá teheti a nevelődés sikereként való olvasás bizonyosságát. Az igazságtalan vádak és a másik fél megértésének teljes hiánya miatt megtörténik a végleges szakítás, és Nyilas Misi kilép ebből a világból, kinyilvánítva, hogy többé nem akar annak részese lenni mint debreceni diák. Értelmezésem szerint a regény ezen a ponton a nevelődés és az ezzel együtt járó felnőtt világ problémátlan elfogadásának teljes kudarcáról ad számot. Azonban a történet befejezése ezt az interpretációt is tovább árnyalja.

A főhős nagybátyjának, Isaák Gézának szinte deus ex machina-szerű megjelentetése hivatott arra szolgálni, hogy a végén szinte már-már meseszerűen minden rendeződjék Nyilas Misi körül. Azonban ez a fordulat sem változtat a meghurcolást szenvedett diák elhatározásán, aki továbbra is el szándékozik hagyni a Kollégiumot. Ezzel együtt pedig megfogalmazza azt az önmaga számára kialakított életstratégiát, mely a költészet művészi kifejezőerejével kívánja az embereket tanítani a legfontosabb igazságra: “Légy jó mindhalálig!” Általában az elemzők ezt a zárlatot a hosszas szenvedésen, gyötrelmekkel teli próbákon való felülemelkedés olyan reményteljes példázataként olvasták, melynek hőse (és több értelmező szerint írója) megpróbálja “gyermeki rácsodálkozással újra meglátni és újra rendezni a világot, és hinni önmagában, s hinni az Égben”. Nem vitatom, hogy ez az olvasat (is) teljes mértékben igazolható a szöveg alapján, azonban mint arra mindvégig igyekeztem rámutatni, a regény, miközben támogat egy értelmezési lehetőséget, más szinten meg is kérdőjelezi azt, ezáltal aktívabb szerepre kényszerítve az olvasót a jelentésadás folyamatában.

Ez alapján a szöveg az egyén egyetemesebb létszinten elgondolt magányának felszámolását megvalósíthatónak látja, de nem a társadalomban való feloldódás lehetőségeként, hanem az isteni transzcendencia kegyelmének köszönhetően. A nagybácsi ugyanis, aki a szakrális szféraként értelmezett családi környezetből érkezik az – éppen advent idején! – szenvedő unokaöccséhez, egyértelműen a krisztusi megváltást jelenti a főhős számára. Így a regény annak a reménynek ad kifejezést, hogy az individuum magárahagyatottságát nem lehet végérvényesnek tekinteni, hiszen van mód visszatalálni a isteni gondviseléshez (pontosabban az irányultság más: az isteni gondviselés talál vissza az emberhez). Azonban a gondviselés erejébe vetett hit elbeszélése sem ad egyértelmű választ néhány olyan kételyre, melyek Misi nevelődése körül alakulhatnak ki a befogadóban.

A főhős világtól való elszigeteltsége, a köztük állandósult hermeneutikai szituáció ugyanis nem változik a regény befejezésekor sem. A történet arról ad számot, hogy Misinek továbbra sem sikerült beilleszkednie közvetlen környezetébe, hiszen elhagyja Debrecent, s a nagybátyja tökéletes biztonságot sejtető (egyébként számára mennyországként értelmezett) iskolájában kívánja folytatni pályafutását. Karácsony Sándor rövid írásában – más alapkérdésből kiindulva – figyelmeztetett már 1921-ben arra, hogy erősen megkérdőjelezhető annak a költőszerepnek a hitelessége, amely a közvetlen (debreceni) környezettől elfordulva és attól elmenekülve a nagybácsi oltalmában akarja csak tanítani az ily módon önmaga számára önkényesen megválasztott “emberiséget”.

Legalább ennyire problematikusnak tűnik a szöveg által körvonalazott költői hivatás felvállalhatósága is. Nem is önmagában ennek képviselhetetlenségét problematizálja a szöveg, hanem inkább a költészet útján történő tanítás lehetőségét általában. Nem sokkal a vallatás után ugyanis Nyilas Misi rádöbben, hogy elfelejtette a karcerban írott versét, s ekkor jut eszébe egy humoros történet, mely szinte mellékes gondolatként hat, azonban a regény által sugallt küldetéses költői szerepértelmezést egészen más megvilágításba helyezi: “Tavaly Ilonka kisasszony mesélt egy adomát Törökéknél, hogy volt egyszer egy úr, aki meg akarta tréfálni inasát, s azt mondta neki: Tudsz te verset mondani, Miska? Nem? Hát én mondok egy verset:

És ő is hozzátette: tetszik-e látni nagyságos úr, ez nem vers, de igaz.” Ezt az anekdotikus elbeszélést a regény egészének jelentésére vonatkoztatva úgy tűnik, hogy a szöveg művészet és igazság kategóriája között különbséget téve kétségbe vonja a költészet erkölcsközvetítő funkciójának működőképességét. A költészetnek s minden műalkotásnak ugyanis legfeljebb csak immanens igazsága férhető hozzá, de nem közvetíthet problémátlanul az egyértelműség igényével fellépő, “külső” igazságtartalmakat. Más szinten, de hasonló olvasási javaslattal élnek a szöveg csak részben elemzett öntükröző alakzatai, melyek arra figyelmeztették az olvasót, hogy a folyton alakuló, dinamikus mozgásban lévő jelentés az örök érvényűnek elgondolt, szentenciózus igazságok tanulságait a mindenkori értelmezés változékonyságának szolgáltatják ki. Így a Légy jó mindhalálig jegyében megfogalmazott költészeti szerep is átértékelődik, hiszen az emberiség tanítójává lenni akaró főhős csakis olyan tanítással fordulhat a – számára továbbra is idegen – világ felé, melynek igazsága ellenőrizhetetlenné válik. Ez a kiszolgáltatottság pedig relativizálhatja a regény pozitív nevelődéstörténetként történő értelmezését, hiszen bizonytalanná válhat az identitás sikeres kialakításának példázatos jelentése.

Ezáltal képes a szöveg létrehozni egy, az identitás alapkérdései köré szerveződő olyan összetett jelentést, melyben az olvasó döntésére van bízva, hogy reményteli példázatként vagy annak kudarcaként olvassa a szöveget. Műalkotásként pedig a Légy jó mindhalálig nem valamilyen közvetlen igazság didaktikus közvetítését teszi lehetővé, hanem a folyamatos, eltérő olvasatok között ingadozó eldöntetlenség készteti arra az olvasót, hogy sokkal komplexebb interpretációs tevékenységgel forduljon a szöveghez, aminek következtében tárulhat csak fel magának a regénynek – a mindenkori befogadó értelmezésétől függő – esztétikai igazsága. Ez az olvasóra hagyatkozó nyitott szövegformálás – melynek köszönhetően az általam adott, erre reflektálni kívánó olvasat is csupán egy javaslat, mely másik nézőpontból közelítve akár meg is kérdőjelezhető – emeli a modern magyar irodalom legjobbjai közé a közismertsége ellenére is hosszú ideig méltatlanul értelmezői kérdések nélkül hagyott regényt.