1

a horhosok felett megállt a nap

vérző őszi ég isten-úr szeme

fuvallatok nyugosznak a fák hegyén

s még a csillagok sem virrasztanak

a szent távolság sem látható

madárszárnyakkal magasul a csend

valami áttetsző ködféle dereng

nincs árnyéka a tükrös időnek

ilyen íven feszül sors és élet

itt kövül semmivé tagadás és hit

isten-úr pusztítja legszebb fiait

se vízözön se kéneső-áradat

magát öli a mindenség ura

és nem marad semmi felfénylő adat

arról hogy élt a szó a hang szülte csoda

milyen mindenség hallgat tebenned

torkod hangszálait ki nyeste el

alkonyi téboly csöndre csend felel

isten-úr szádból hová lett a nyelved

2

a távolság a szem befogta tér

kortalanságon nyugvó hullámzó tenger

felismered-é e belső tájat

midőn fölzeng az alkonyi kórus

vándormadarak hazatalált örömhimnusza

íme az élet fölmagasztalása

szent tűz napnyugvás mámora

és méltó tagadás is egyazon ölelésben

hatalmas ám e titkolt horizont

akár a halál kaszasuhogása

az első pillanattól örökkön-örökké

3

vigyázok reád isten-úr

virrasztom félelmeidet

bűneid sem kérem számon

s keresztre sem feszítelek

betemetnek égi havak

semmi voltál és semmi leszel

por vagy hamu írva van

mindenséggé vetkezel

itt e földi tér pedig

űrivé ettől lesz végleg

visszategezhetsz égi úr

engem a teremtett egészet

4

gondoltad volna hogy

a vég ily egyszerű

s kibontható

akár egy hajfonat

égi ív

szivárvány ostor

minden alkotás

csődjét jelölve

anyag és szellem

együtt romol

a teremtés örök lényege

a mindig-elpusztítható

5

sorsvigyázó emlékezet

anyánk nyelvén lett világ

s tér amely határtalan

strázsálják nyugodt golgoták

hallható minden rezdülés

öröm és fájdalom szava

a mindenségből kitetszik már

a választott örök haza

s ím az égi bíbor-öv

árnya e hon fölé szakad

anyánk nyelvén lett világ

kik s meddig osztanak

6

az erdő készülődik a havazásra

álmában már éjszaka is fehér

ágak csendjében viharok feszülnek

mennyi megélt csoda remeg a magasban

tegnapi rigóhang csapódik fától fáig

s építkezik a mélyben a láthatatlan élet

a pillanat s az örökkévaló között

ölyvek szárnyzizegése hasogatja a teret

s az égből fenyőtobozok hullnak alá

most elérhető minden emelkedő gondolat

nyitott szemmel állhatsz a napkorong előtt

7

fényes úr

a halál előtti zene

mitől riad

sebek vérző tengere

megölt fiad

égi úr

ha már halni kell

mire a szó

hisz kit sem érdekel

a kimondható

fényes úr

a hallgatás s a hit

az még talán

föl- s földerít

a harsonán

égi úr

szándékid hamvukba holtak

teljes az alkony

emlékeid ottmaradtak

a túlsó parton

8

kettős némaság közeleg

sejtelmes opál ködök borulása

a véres kárpit fent és alant

elbomlik benne megsemmisül

megállíthatatlan az elmúlás ténye

önnön törvényét töri darabokra

az egykor-volt fényes értelem

a horhosok felett a szél elült

összeroppant a tér izzó szíve

s az utolsó fenséges ének

sötétnél sötétebb sötétbe tűnt

Valaki vérzett éjszaka.

Rozsdás a kocsma oldala.

Letört a diófa ága.

Vonít az új csősz kutyája.

Fatuskón virrasztó fejsze.

Nem fér a nyomor a zsebbe.

Szívedre nagy folyó árad,

nem tömd be sírással szájad.

Öled árvacsalánbokra

vadságom dühét eloltja.

Valaki elment éjszaka.

Fakó a kocsma ablaka.

Pogányok szaggatják ingem.

Vakhitem keresztje billen.

Orgona, porban virágod.

Hajnalom dögszagu árok.

Árad a nagy folyó, árad.

Hajtsd le a fejem, alázat.

Ifjan ki botjába botlott,

ne játsszak vénen bolondot.

Valaki meghalt éjszaka.

Üres a kocsma udvara.

Vasmadár-rajokkal törnek,

porból janicsársereg támad,

dominó-hadoszlop dörög

a nagy víz túloldalán –

így dőlnek,

itt dőlnek el a dolgok,

jegenyetornyok ma is,

a lélek poklában.

Barátom arca alföldi vályog,

világvégi rom,

mosolya árvízi gyertya a folyón,

átnézek szemgödrén

nézhetnék ma már csak át –

őskori tócsa a szíve helyén,

tatai rozsdalomb,

Esztergom-szomorúság.

Ma van ma is,

búzakoromban izzó keresztek,

kápolnák márványfalait

kettérepesztő pogány hitviták,

a hazugság

vízjelét bőrünkbe tetoválták,

s köröz az égi csőcselék,

dögevők – kőhajításra.

Hajlékunkban szilvaéj.

A fal mögött paták dobognak,

nem jár sírhant mindenkinek –

röpülnek a holtak.

s mi rühelljük az ottaniakat.

Így is vagyok, úgy is vagyok.

Barna sátor, borulj rám, hajkendő –

egyik szemem képzeletben könnyezik,

ne sírjon mindkettő.

Az ottaniak megfojtják az idegent,

s mi elásnánk a janicsárokat.

A szomszédban, a múlt pincéjében

gyémántszemű csecsemők a falban –

odaát a paták ünnepelnek.

Légy velem, ha baj van.

Az itteniek csomagok közt élnek.

Dördülnek a marhaszerelvények.

Ki félszázadot tengett rabkenyéren,

De rabtartóit szokja meg istennek

Tisztelni korcs utódaiban is.

Nem, aki leoldja rozsdás bilincsét,

Gyűlölség annak jussa: de kinek

Csizmáját csókolta mint szűkölő eb,

A cella kulcsával ki ütleget

Mért fejére miért s miért nem: érte

Rebeg az éjszakába hálaszót,

Őérette rajong, öleb: ficánkol

S pitizik és pórázért kuncsorog.

Mert a törvény: megeszik a narancsot

S eldobják a héját. Mert a törvény

Odakint is a zárka házirendje

S parancsot szeg, aki ellenszegül.

Ki félezredet tengett rabkenyéren,

Az fényben, sikátor torkában is

Látja a hullafoltokat az arcán

S látja álarc mögött is a rabtartó

Hiéna-mosolyát. Aki félezred

Esztendőn álmodott egy ablakot

Csupán a cellafalra, azt a fáklya-

S rivaldafény undorral tölti el.

Mert a törvény nem sűrű cellarácsok

Árnyéka, a törvény: emlékezet.

S utódaidban sem a te: nagy-, déd-, ük-

S ősapád rabsorsa emlékezik.

Elpazarolta mind a zöldet,

megvert kutya, oldalgott el a nyár.

Petárda-színek ősze s oda már

melengető mécsek áriája.

Csupasz vázzá vetkezett koszorúk.

Üres gyertyatartók ármádiája:

fák, barnák, még csak nem is szomorúk.

Őszharmadhó, keselyűtoll-november.

A nap lencséje lebegő ködöt

fókuszál. Szerelmes lány ólmot önt

András éjszakáján, s a szürke reggel

pókja, ha nem fonja be álmát,

Karácsony havára csókot remél:

a varázslat mindenen átlát,

jöjjön bár kormos üveggel a tél.

Nyikorgó, ökrök vontatta szekér,

égig hömpölygő portölcsér mögötte.

Komótosan, míg az útról letér

s belevész a hóval vemhes ködökbe,

ostort csattant riadt szemekbe

búcsúzóul még november hava.

Kit magával visz, most tér csak haza,

mint a por, boldogabb egekbe.

Északi fényre dől a kertünk.

Téli csillagot vetettünk,

hóharmatra keltünk.

Terem a szemünk sötét nádat,

rákötöződik a bánat,

hűlt fészke madárnak.

Befagyott tavon áll a házunk,

jégpadlós szobában hálunk,

jég alól halászunk.

Iszapágya volt nagy szavaknak

csobog alattam s alattad.

Velem is magad vagy.

Nyitott az emlék: lék a múlton.

Most még ráng remény a horgon.

Nehogy visszahulljon.

Nehogy a szívünk rianáskor

még ennél is jobban fájjon,

s kétszer kettéváljon.

Vasbeton erdő üveg-éggel.

Töltődöm jeges ürességgel.

Világvég-esti pályaudvar:

vagyok a sehová sehonnan.

Szerelvény ide vissza nincs már,

megfeketült napfény a sínpár.

Őrült indítótárcsa ingat

szabad utat bennem a kínnak.

Az utolsó pontos menetrend

szerint anyám ma elment. Elment.

Fontosat mindent bemondtak,

nincs értelme a megafonnak,

ne kössétek rá ma szívemre,

most fordul a hangja hidegre,

most vált az idő bennem télre.

Hallik csillagok recsegése.

Sosem vetkőztem spanyolfal mögött,

ajtóm éjjel nem zártam magamra,

bárki rám nyitott két álom között,

vihette, ha szívemet akarta.

Nem a lelkem fordult visszájára,

hamis neszekre lettem éberebb:

minden sanda szándék moccanása

felriaszt, és szűkölök, mint az eb.

Génjeimbe házőrző programot,

félve-féltő hűséget olthatott

az Isten, mert e nemzethez kötött,

hol a vélt és valóban nagy bajok

ki-be járnak, akár a tolvajok.

Kerítetlen reményen őrködök.

Szegény család. Büszke anya.

Siker, New York, egy új haza.

Elismerések, díjak, érvek,

hajnalt hozó beszélgetések,

jóképű férj és két gyerek,

Sylvia Plath, nem értelek.

Szegény család. És sok meló.

A szorgalmas. A javuló.

A felkapott. De jaj, hova?

A jobbik része ostoba.

Kudarcok. Kórház. Itt a pakk:

elektrosokk, gyógyszeradag.

Mi még? A megcsalt feleség.

S a Mindenség? Az nem elég!

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem,

hol hagytam az ellenségem,

itt volt, ütött, ha hibáztam,

rúgott, ha nem nyílt ki szárnyam;

holdat lopni voltam éjjel,

úgy tűnt, nem jár nagy veszéllyel,

sarkam nézem: csillog, fénylik,

sikálhatom ezredévig,

mit kerestem?, mit találtam?,

az ördögtől elkívántam

sötét bársony szélkabátját,

abba bújtam, mégis átjárt

szenvedély és szánalom…

miért tettem? Nem tudom.