Húsz esztendeje, április idusán halt meg Illyés Gyula. Felesége, drága Flóra néni megrendítő naplója szerint a Szent János Kórházban délelőtt 10 óra 10 percet mutattak az órák. Pénteki nap volt az a drámai nap, amikor “király nélkül maradtunk.” Cs. Szabó László Londonban így fogadta a halálhírt, ezzel a messzire hangzó mondattal, amely köré és fölé aztán egy nagy sirató esszét lombosított. Memoriterként kellene tanítani minden magyar iskolában, gondoltam akkor. S hányszor azóta is! Mint ahogy Belon Gellért püspöknek, a megbocsátó Isten hű szolgálattevőjének a koporsó előtt mondott szavaira is mindig így gondolok, aki ott mintha a szentéletű Márton Áron püspök korábbi üzenetét is visszhangozta volna a végső búcsú percében. Az Erdélyből jövő üzenet – még a hetvenes években – pedig így szólt a határon átcsempészett Kháron ladikja dedikált példányának elolvasása után: “Mondd meg Gyulának, elolvastam a könyvét, és azt üzenem neki, hogy Ő hívő, csak viaskodik az Istennel, mint Jákob az angyallal. Krisztus ugyanis azért jött a világra, hogy az embereknek meghirdesse az igazságot, és mindenki, aki tiszta szívvel keresi és követi az igazságot, Krisztust követi.”

Igen, a nagy halottak szavaival is gondolok most a nagy halottra, amikor a magam 1983-as áprilisi emlékeit próbálom fölidézni egy megsárgult lapú, erősen szakadozott határidőnaplóból.

Április 14-én este a hatvani városi könyvtárban voltam egy kissé megkésett költészet napi rendezvényen. Azért késve, mert pont április 11-én Móser Zoltán fotós-garabonciás barátunk lelkes szervezésében valahai alma máteremben, a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban jártam. A teljes tanár-és diáksereglet előtt együtt szerepelhettem kedves barátaimmal, Kiss Ferenc irodalomtörténésszel, az énekes Budai Ilonával és Kovács István költővel. Ráadásul Kiss Ferenc először járt Szent Márton hegyén, örültem, hogy ott, az ezeréves pápista fészekben én kalauzolhatom. Útközben viszont, és természetesen az esten is, ő vitte fényesen a szót, hiszen a költészetről beszélt… Sokat emlegettük Illyést. Tudtuk, súlyos beteg, már lassan két hónapja kórházban van. Ez idő alatt nemtelen támadások érték a Vajdaságból (sajnos, magyar tollból is, de talán nem teljesen magánszorgalomból, ha kicsit megengedőek vagyunk, akkor így mondjuk: túltaktikázott nyüszítő gyávaságból), mert az ottani magyarok ügyében is szót mert emelni egy nyugati újságnak adott interjúban. Mondhatnánk: látnoki erővel figyelmeztetett az önfeladás veszélyeire és az évtized múltán bekövetkező balkáni exodusra… Illyés védelmében az írószövetség választmánya egy tiltakozást fogadott el, de természetesen semmilyen újságban nem közölhettük, mert sértettük volna az internacionalizmus magasztos eszméjét. Emlékeim szerint később is csak a szövetségi tájékoztatóban jelenhetett meg. A választmány tiltakozását nagyon határozottan Karinthy Ferenc (Cini) olvasta föl. A fő fogalmazó pedig természetesen, akkor is, Kiss Ferenc volt. Mindezekről már Illyés nem tudott. Betegsége alatt családja érthetően kímélte, óvta a rossz hírektől… Mi meg dohogtunk, aggódtunk…

S mily különös: három nappal később Hatvanban egy olvasói kérdésre válaszolva éppen Illyés Gyula és József Attila mindig és mindenütt fölmelegíthető, bűnösen kijátszott, úgynevezett rossz kapcsolatát cáfoltam. Az idevonatkozó műveiket idéztem. Pontosabban arról szóltam, hogy igenis értekeik, rangjuk szerint becsülték egymást, s ennek nyoma van verseikben s Illyés későbbi műveiben, naplójában. És a nem elfogult kortársaik emlékezéseiben is. Tehát semmi értelme szembefordítani őket. Mint ahogy Bartókot és Kodályt sem lehet. Illyésről, azt hiszem, többet is beszéltem, mint József Attiláról, holott az ő születésnapjának ünnepére gyűltünk össze.

Másnap, pénteken Budapest felé vonatozva ért a hír egy bekapcsolt táskarádióból. Ha jól emlékszem, a déli krónika végén mondták be igen szűkszavú közleményben. A rádió gazdája közömbösen nézett ki az ablakon, talán sohase hallotta ezt a nevet. Vagy hallotta, de föl se fogta, hogy ki is halt meg. Kínos lassúsággal döcögött a vonat. Kábán, kiüresedve döbbenten ültem. A kupéban senkivel sem oszthattam meg a hír szörnyű tartalmát. Nem akartunk Pestre érni, a szerelvény többször is megállt a nyílt pályán. Nem akartam odaérni abba városba, ahol a halál fizikai értelemben győzött, végrehajtotta a “trónfosztást”. De mintha magam is késleltettem volna a megérkezést. Életem egyik legkülönösebb, álomszerű utazása volt. Hasonlatos ahhoz, mint amikor néhány hónap múlva Péter-Pálkor, apám halálakor, vonatoztam hazafelé, s minden út menti fában anyám sírástól meggörbült, jajveszékelő alakját láttam. Apám kereken két évvel volt fiatalabb Illyésnél. Egyszerű, természetes paraszti bölcsességét, előrelátását, konok hitét és gyötrődéseit mindig Illyéséhez hasonlítottam. Csaknem félszázaddal jártak előttem. Úgy éreztem, hogy 1983 tavaszán-nyarán két apát vesztettem el.

Apám jól, sőt élvezetesen mesélt. Az első világháború idejéről, amikor tíz-tizenkét évesen már a frontra kerültek helyett kellett dolgoznia. Napszámba járt, kapált a környező uradalmi földeken, de otthon már a kaszát is rábízták. Aratáskor ikertestvére, keresztapám volt a marokszedője. Mesélt a sokszor embertelenül nehéz paraszti munkáról, ami némiképp más megközelítésben a Puszták népe világát is idézte. Legszívesebben katonaéveiről, a bombázáskor elpusztult okos lovairól, a gyakori életveszélyről, szerencsés megmeneküléseiről (bár a légnyomástól örökre nagyothalló lett!), majd fogságának viszontagságairól mesélt. Jól emlékszem a helyszínek hangulatára és alkalmaira is: legtöbbször a Kisasszony- meg a Márton napi búcsúk nyugalmasabb délutánjain vagy a szőlőhegyen saját termelésű rizling borának dicsérete után eredt meg a nyelve. Tátott szájjal hallgattam.

Illyést viszont olvastam. Még a habzsoló ismerkedés, a mindent olvasás idején rábukkantam Cs. Szabó szerintem máig legpontosabb, kőbe véshető mondataira. Figyeljünk csak, 1941-ben írta: “Összefoglalónak született, aki csak hosszú pályán, sok pályát súrolva, sok csillagzónán átvonulva egyesítheti mások szétfolyó szenvedélyeit. Minden korban van egy gondviselésszerű alkotó, aki a kortársak töredékeit a maga harmonikusabb életművével megváltja. Lehet, hogy egyik-másik töredék hatalmasabb, mint a megváltó mű, s lehet, hogy némelyik író nyugtalanítóbb, villogóbb, kalandosabb, mint megváltójuk. A hitnek azonban megváltó kell, s a világ hamar elvesztené hitét az írók hivatásában, ha megváltó nélkül kellene lángelméjű töredékek közt bolyongania.”

Ekkor életének felénél tart a költő, pályájának jószerivel a harmadánál. Cs. Szabó László nagyon tudott valamit. Igen ő leírhatta, sőt talán ezért írhatta le a halál másnapján londoni szobájában: “Király nélkül maradtunk… Meghalt Illyés Gyula. Halálával egy nemzet nemcsak gyászol – vizsgázik is. Magáért fog helytállni. Magáért kell hitevesztés nélkül mindent kibírnia. Király nélkül. Ha van túlvilág, onnan fogja figyelni, hogy érdemes volt-e égnie, elégnie a magyar népért.”

Nem lázálomban, inkább csak keserűen mondom, szinte zsolozsmázom ezt a személyes “vizsga-választ” a holtában Sárospatakra végleg hazaköltöző Cs. Szabó Lászlónak. Nem Illyés szégyene, hogy a nemzet az elmúlt két évtizedben többször is elbukott a nagy vizsgán, amikor éppen az ő megfontolandó igazságait veszni hagyta vagy hallatlanra vette. Vagyis nem tudta a hazát se jól, se bölcsen szeretni. Amikor orcapirulás nélkül elveszítette a másik nemzettársa iránt érzett elemi szolidaritását, s féktelen önzésével elfogadta a növekvő társadalmi különbségeket. Elfogadta az önmagát tizedelő nemzet jövőképét: a heródesi csecsemőmészárlást… és a meghívott halált. Következésképpen visszafordíthatatlanná tette a magyar Pusztulás újabb, apokaliptikus tényeit itthon és a Kárpát-medencében. Amikor csak tessék-lássék módon emelt szót (vagy szót se) a kisebbségben vagy diaszpórában élő testvéreiért, akik eltűnésük végítéletének szomorú dobpergését várják.

Meddig látott? Valahogy úgy, mint Árpád Vereckénél: “a tiszte volt, hogy gondoljon előre”. Ezért akart és tudott is a legmesszebbre látó magyar lenni. De visszafelé is felépítette a múltbeli hazát, tapasztotta, óvta paticsfalát. Így a múltat is megvigasztalta rendre, mert vallatta és értette, kibogozta, illetve a szálakat gondos, szívós munkával összekötözte. Szétszórt csontok, elvakult eszmék között hányódó lelkeket rakott így rendbe.

Mert vallom: Illyést olvasni kijózanító gyógyulás. Tanulás, de egyben vizsga is olyan legfontosabb kezdő tételekkel, mint például az, hogy mit tudsz a korszerű magyarságból? Mit tudsz arról a nyelvről, mely anyádé után Pázmány és Berzsenyi, Arany és Kosztolányi és jelesül Illyés Gyula nyelvét adta életajándékul neked? Minden napra. Illyés hat évtizeden át ezt a nyelvet művelte, sugározta. Évtizedről évtizedre emelte följebb, tökéletesítette. Holott már húszas éveinek végén kész és hibátlan a stílusa. Prózanyelve, esszényelve a legtermészetesebb közvetlenséggel érteti meg a legbonyolultabb dolgokat is, holott szórendje, ritmusa, finoman viszszafogott képei mutatják: költő ír itt oldottabb lélekkel a legfontosabbakról, a magyarság köz-ügyeiről. Az igazi erőfeszítést azonban kétségtelenül a lírikusnak tartja fönn. Igen: egyetlen jó kép, szívet és lélegzetet megállító sor, egyetlen korszakos vers nem cserélhető el a prózák száz oldalaival. Holott tudjuk, amit tudunk: a Puszták népéről, a Petőfi-életrajzról, a Magyarokról meg a Kháron ladikjánról. Alighanem, közmegegyezésesen is vitathatatlanul, remekművek.

Átellenben pedig mondhatnánk a fényes sort. A nagy versek sorát. A terjedelemben se csekélyeket. Legelébb én biztosan az Egy mondatot említeném, amelyről megint csak Cs Szabó írta le a halál másnapján, hogy a legnagyobb tíz magyar és európai vers közé tartozik, s hogy halálával végleg megváltotta a közlés jogát.

Húsz éve, április idusán halt meg Illyés Gyula. A költő és műve, ha figyelmesen olvastuk, mindenre felelt, és ma is felel. Mégis egy kétélű kérdés régtől kínzóan itt belül sajog: Megváltotta-e azóta is civódó magyarjait? S egyáltalán: – bukásainkban, hűtlenségeinkben – méltóak, érdemesek voltunk s vagyunk-e még a megváltásra?

A XX. századi Erdély 1945 utáni nemzedékének legmodernebb költője Szilágyi Domokos. Kényszerleszállás című versét hosszú évek után újraolvasva, erősödött meg bennem a kényszerképzet, hogy nekem is a fölébredésemről kell beszélnem. Ő azon ironizál, hogy anyja nem került angyalcsinálók kezébe, tehát belőle nem lett angyalka, muszáj volt megszületnie. És milyen világban találta magát? Olyanban, ahol nem az az igazi parancsolat: “szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, hanem az, hogy: “szeresd felebarátodat hasbalőni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat gázkamrába küldeni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat villamosszékbe ültetni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat arcul köpni, mint tenmagadat; szeress felebarátodra atombombát dobni, mint tenmagadra; szeress felebarátod húsán hízni, mint tenmagadén”.

Ez a múlt századi világlíra mércéjével is nagy költői, nyelvi és erkölcsbírói teljesítmény. Káromkodás. Végre mentegetőzés nélküli ítélkezés önmagunkról.

Persze én is teljesen gyanútlan hülye voltam. Lehetett volna sokkal rosszabb, kegyetlenebb gyermekkorom, de nem az volt. Szüleim, testvéreim szerettek. Volt saját házunk, kertünk; kis pénzből, szegényesen éltünk, mégse éheztünk, nem jártunk rongyokban. Három testvérem a középiskola után szakmát tanult, én, a legkisebb, még érettségizhettem, részben egyetemre is járhattam. Volt némi hajlamom a búskomorságra, talán még depresszióra is, a világot mégse találtam rossznak. Egy magyar Candide derűjével néztem az embereket, a községet, ahol születtem, kamaszkoromra egész csapat jó barát vett körül. Mindezt magától értetődőnek tartottam.

Fejkendős anyámat hangsúlyosan “Tornainénak” szólította a fűszeres, a hentes, a kalapos-bundás fővárosi tisztviselő feleségét “nagyságos asszonyomnak”. A tőlünk nem messze, nagy házban lakó szép kislány behívott az udvarukba játszani, de anyja hazaküldött, mert hogy én “nem oda való vagyok”. Egyszer összevertem az iskolaigazgató fiát: azzal kérkedett, hogy az ő családjuk úri család. Az iskolában órák előtt kórusban kellett zengenünk: “Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”. Vagy: “Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, egész Magyarország feltámadásában.”

Kiderült, hogy ahol én “kényszerleszálltam”, kis ország, mert valamikor valakik lenyirbálták a háromnegyed részét, és mi, fiúk, azért járunk leventekiképzésre (mindnyájan rosszul voltunk tőle), hogy lövésre emelt fapuskáinkkal ezt visszafoglaljuk. Anyanyelvemről, amelyet annyira csodáltam Petőfi, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Csokonai verseit tanulva, megtudtam, hogy Európában senki sem beszéli rajtunk kívül. S miután kitört, majd közeledett a háború, özönleni kezdtek a csapda adatai: őseink, elődeink hősök voltak, de 1241-ben megverték és végigpusztították az országot a tatárok, később 150 évig török félhold alatt, 1849-től fogva osztrák tartományként éltünk az első világháborúig, melyet elvesztettünk (ezért csonkítottak meg); sok millió magyar él más népeknek kiszolgáltatva, itthon az emberek nyomora égbe kiált, s most jönnek az oroszok. De még előtte ránk dörögtek az éjszakai bombázók. Láttam a szénné égett amerikai pilótákat és a lángoló olajtartályokat. Utcánk elején az első halott magyar katonát.

S a gyermek nem “azt kérdezte, mi a fű?” – mint Whitman versében, hanem azt: hogy lehet ez? Anyám azt válaszolta: mert bűnösök vagyunk. A kisgyerekek is? Azok is, volt a felelet. Az ötvenes évekre a csapda végleg becsukódott. Egy világbirodalom és egy ördögivé torzított eszme foglyai voltunk. S nem csak mi, magyarok, körülöttünk ugyanígy bolgárok, románok, csehszlovákok, lengyelek s a németek egy része.

Nem lehettem szabad és nem lehettem költő, pedig semmi másra nem hajtottak volna az ösztöneim, az értelmem.

Már csecsemőkoromban egy vallás hívévé tettek, s egymás után olvasva Európa filozófusait, egyre több csapdát sejdítettem, a Bibliában. Démokritosz, Platón, Schopenhauer, Spinoza, Kant, Nietzsche, Voltaire semmit sem mondtak arról az állításról, hogy meg vagyunk váltva. Verseimben egy panteista isten jelent meg. Spinoza s az indiai brahmanizmus is erre vonzott, mégis: tudtam, valami ezekkel sincs egészen rendben. Akkor éppen az veszejtett el, ahova menekülni akartam.

Vallást csináltam a szerelemből.

Egyik sem fontos. Amíg az ember bármit is fontosnak tart, csapdába van esve, nincs senki, semmi, ami megmenti. Én pedig fontosnak tartottam a verset, a filozófiát, az istent, a szerelmet, a magyar történelem abszurd drámájának fölvonásait. Ráadásul az a kisfiú, aki olyan ártatlanul nevetett, amikor az első almáját megette, sok évtized múltával azt is megtudta, amit Kant így írt le: “Azt a görbe fát, amilyenre az emberiség nőtt, sehogyan se lehet egyenesre faragni.” Nemcsak én, nemcsak mi, magyarok: minden homo sapiens menthetetlen gyakorlatilag is, bölcseletileg is? Azt a goethei kijelentést, mely az egész nyugati félteke szellemi alapja, már egy nagyon korai szerelmes versemben idéztem: “Alles vergängliche ist nur ein Gleichniss”, minden mulandó csak hasonlat. De mi az, ami mulandó, és mi az, ami maradandó? Létezik mind a kettő vagy egyik sem? Európa és én is, míg a verseimet írom, olvasok, beszélgetek és gondolkodni akarok, egy paradoxon áldozata vagyunk?

Ezért kellett megszületni, kényszerleszállást végezni, megöregedni, és 75 évesen beismerni, hogy nem mozdultam előre egy lépést sem? Tizennégy évesen megszólított valaki-valami az erdők-dombok között alkonyat táján. Azt hittem, tele van a lég szellemekkel vagy legalább egy abszolút szellemmel. Aztán fölismertem, hogy a kiűzetés, a kiszakadás az életem, az írásaim mozgó árnyéka. Kiűzetés a természet, az isten kapcsolatából, ahogyan az az ősi mítoszban meg van írva. Évtizedeken át ezt gondoltam és ezt írtam, minden ember útját, a nagy modern vándorlást, a XX. század gyászzenéjét. Némelykor úgy éreztem, hogy ennek van ismétlődő dallama.

Hogy nincs idő, csak a goethei hasonlat van. Hogy kétféle fölébredés létezik: az egyik, amikor ráeszmélünk, hogy elrontott világban hánytorgunk. A másik, mikor világossá válik: nem hasonlatok vagyunk, nem űzettünk ki sehonnan, és ugyanott állunk és keringünk, ahol kezdetben és mindig a csillagokkal együtt. Minden mindennel azonos. Egy kékkóró eszméje semmivel sem kisebb, mint az istené. A magyar szavak ugyanannyit érnek, mint az angol, a spanyol vagy a francia és az orosz nyelv szavai. A verseim tanítottak meg erre, az éveim, hogy mégiscsak Weöres Sándornak van igaza: “Azt mondják, legyen egyéniséged, én azt mondom: legyél egyén-fölötti!” Ha fokozatosan visszaszorítod az éned a dolgok világegyetemébe, ahol nincs mulandó és nincs megmaradó, mert minden egyformán mulandó és megmaradó, akkor megszűnik a szorongásod. Már nem visszhangzik benned József Attila sírása: “Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.”

Húsz kötet hatvan éve után nem tudtam megszabadulni attól a benyomástól, hogy legjobb verseim is valahogyan röhejbe fulladnak. Mint mikor valaki, mindegy, nő vagy férfi, olyannak vall szerelmet, akiről eleve tudja: nem fogja viszonozni. Szélmalomharc. Bénult Don Quijoténak éreztem magam, ki sose érheti el a Dulcineáját. A költészetet még mindig a szerelem legmagasabb erkélyének láttam, látom, de magamat már képtelennek arra, hogy alatta szerenádot adjak.

Valahol belül dőlt el a küzdelem, Ady látomása szerint: “Bajvívás volt itt: az ifjú Minden keresztüldöfte Titok-dárdával az én szívemben a Halál szívét, ám él a szívem és él az Isten”. Él az én szívem is, azonban míg régen szavakba tudtam oltani a szorongást, az ellenkezőjét: a szorongás-előttit és -utánit nem. Valamikor, még diákkoromban láttam egy Buddha-szobor képét egy India művészetéről szóló könyvben. Verset kezdtem írni róla, négy sorig jutottam: “A virág-szörny maga: mozdulatlanság mozdulata. Ó, némaság: hegyek torlaszolják el ajakát”. Lehet, hogy visszaesek még a csapdába, és beszélni fogok. De már csak a hegyek alól, a nagy hegyek üressége alól, a mindennél könnyebb és súlyosabb hegyek alól.

Nehéz órákon szavakká, képekké morzsoljuk azt, amiről jól, helyesen csak hallgatni tudnánk. Ilyenkor néha felold egy pillanat, mint a Golgotán.

A Golgotáról, amit Koponyák hegyeként is emlegettek, a jobb lator előtt akkor és hirtelen minden másként tűnt. Szakadék tátongott előtte, amely elnyelő fényben úszott. Mielőtt a keringő nedvek végképp elaludtak volna benne, e fényteli szakadékon pihentette meg szemét. A résnyire táguló pillanat töredékében önkéntelen értette meg: “Az igazság – … szakadék.” Visszafelé, kezdve a végén…! Saját, személyes halálunk felől kellene élnünk, azzal a többlettel! Hogy lényegemberként, magasabb szellemi önvalónk szerint létezzünk, értéket adva minden jelennek. Akkortól – sebe kevésbé sajgott. Az Akárki megszűnt benne: Valakivé lett. A másik fájdalmának véletlen szomszédja, társa a mindentől elhagyott órán. Balról ez teljességgel érthetetlennek tűnt.

A történet mindig újrakezdődő befejezettség: tér és idő keresztjén feszül az ember. Sosem annyira evidens ez, mint isteni archetípusában, az emberként megszülető Krisztus esetében, aki eleve halálra szánt, keresztre feszülő áldozat. Sosem nyilvánvalóbb emberi elhagyatottságunk, mint az ő példájában, az utolsó órán.

Muzsnay Ákos életművének csaknem egésze: a Golgota közelében áll. Aligha van gazdagabb, értékesebb nézőpont, mint a sikeren túli – a keresztet viselők világossága, egyetemessége, igazsága felől. Onnan épül, ahol más erejét veszti, feladja: a túloldalról; ott tesz szert olyan magaslati pontra, ahonnét rálátni az emberi egzisztencia tájaira. Személyisége leginkább erre nyitott: a töviskoronás glóriára, a győzelmet remélő áldozatra. És az ember irányította történelem jól tudja a dolgát, rendre felkeresi a maga áldozatait – erről a magyar ember kénytelen sokat tud, mert kopják-kopjafák árnyékában él; ilyenkor számokat emleget – negyvennyolcat meg ötvenhatot –, de nem a szigorú tényekre gondol. Sokkal inkább azokra, akik önszántukból, önkéntes áldozatként léptek be a történelembe. A győztes áldozatokra. Muzsnay Ákos különös lélekperiszkópján át fürkészve jól ismeri sosem helyettesíthető áldozatukat, halálukat.

A “közelítő” rajzai a Golgota közvetlen közeléből, a művészet, de általában az emberi gondolkodás alapvető problémái felől érkeznek: ember és idő feszültségrétegeit teregetik egymásra. A tér itt lemond kitüntetett irányultságáról. A táj néhol feszülten szép unalmú, éppen csak szálkák sebzik, de másutt képpé válik a kétségbeesés. Az ember pedig mindig úgy tűnik fel, mint aki háttér nélküli.

Ahogy időnk fogyni látszik, megérnek és megsúlyosodnak dolgaink. Egyre nyomatékosabban tudjuk, oda kell állnunk. Mert lehetünk, a sorsban összekötve, egymás megváltói. Mindamellett: csak “az ágy közös, a párna nem”.

Barta János 1901. augusztus 9-én született Szentesen, és 1988. április 18-án halt meg Debrecenben. Életének első három évét egy Szentes környéki tanyán töltötte, majd szülei beköltöztek Szentesre, a város szélső házába. Tehetségét hamar felismerte tanítója, és rábeszélte szüleit, hogy taníttassák a jó képességű fiút. Így került a szentesi gimnáziumba. A szegénységgel küzdő paraszti életforma, a család mélyen vallásos és puritán szelleme nagy hatással volt a gimnazista diákra. A szülők szűkös anyagi helyzete miatt házitanítóskodással biztosította megélhetését. Ekkor alakította ki azt a puritán és takarékos életformát, melyet egész életében megőrzött.

Szelleme azonban szabadon kalandozott. Az önképzőkörben verseivel, bírálataival, műfordításaival szerepelt, regény és irodalomtörténet írását egyaránt tervezte.

A mélyről jött embereknek ahhoz a típusához tartozott, amelyik nagy szellemi mohósággal próbálja birtokba venni azt a világot, melyet ősei elől elzártak a mostoha körülmények. A sokirányú szellemi kíváncsiság nehezítette meg pályaválasztását is. Egyszerre szeretett volna tanár, irodalomtörténész, filozófus, pszichológus lenni.

1920-ban a budapesti egyetemen Angyal Dávid dékán avatta magyar–német szakos egyetemi hallgatóvá. Legszívesebben azonban két filozófusnak, Pauler Ákosnak és Kornis Gyulának az előadásait hallgatta. Az Eötvös-kollégiumban Horváth János tanítványa lett. Őt egész életében mesterének tartotta, de mindenkor megőrizte vele szemben is szellemi függetlenségét, gondolkodásmódjának eredetiségét és önállóságát.

Horváth János közölte első, publikálásra szánt írását 1925-ben, a Napkeletben, Bánk és Melinda tragédiája címmel. Már ebben az első tanulmányban is megmutatkozott lélektani és filozófiai alapozottságú egyéni látásmódja. Tüzetes elemzéssel mutatta meg Bánk tragikus vétségét hitvese halálában és saját célkitűzései összeomlásában. Jellemtani szempontból vizsgálta Bánkot, aki minden erejével küzd önmaga azonosságáért, s éppen e küzdelme sodorja meghasonlásba, önazonosságának megbomlásába.

Barta János negyedszázadon keresztül, egészen 1950-ig középiskolában tanított, a Budapesti Kereskedelmi Akadémia tanára, az utolsó négy évben igazgatója volt. 1925 és 1927 között két évet Berlinben töltött. A Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként elsősorban filozófusokat olvasott, filozófusokról írt recenziókat az Ungarische Jahrbücher számára, de folytatta irodalomtörténészi, irodalomkritikusi munkásságát is.

A Collegium Hungaricum 1927-es évkönyvében megjelentetett A Molnár Ferenc-probléma című tanulmánya nagy visszhangot keltett éles kritikai készségével, filozófiai-világnézeti megalapozottságával, műfajelméleti felkészültségével.

A szellemtörténet élményközpontúságát fontos elvnek tartotta az irodalomkutatásban, de tájékozódása jóval tágasabb volt, mint a szellemtörténet. A húszas évek elején rá is nagy hatással volt Bergson, de Pauler Ákoshoz hasonlóan ő sem fogadta el Bergson fogalomellenességét. A megismerésben az intuíciót önmagában kevésnek tartotta, logikai oknyomozással és fogalmi általánosítással kapcsolta össze.

Nagy szellemi küzdelmet vívott a maga fogalmi rendszerének kialakításáért. Ebben a törekvésében elsősorban filozófusok voltak a segítségére. Berlinben szabadon élt a Gragger Róbert vezette Collegium Hungaricum lehetőségeivel, sokfelé tájékozódott. Egy féléven keresztül Spranger történetfilozófiai előadásait hallgatta. Spranger átfogó karakterológiai szempontját a történeti feltételrendszerekkel szembesítette a műalkotások vizsgálatában. Ernst Cassirer Philosophie der symbolischen Formen című műve pedig azt tudatosította benne, hogy a modern világkép előtt más világképek is léteztek. Cassirer könyvéből ismerte meg az ősi mitikus-babonás világkép sajátosságait és a modern korban is ható elemeit.

Filozófiai és pszichológiai érdeklődése Berlinből való hazatérése után sem csökkent.

A húszas–harmincas évek fordulóján erősödött meg Európa-szerte a fenomenológia irodalomtudományi alkalmazása. Ekkor a fenomenológia már átalakult, magába szívta a Husserl utáni egzisztenciálfilozófiai, világnézettipológiai, karakterológiai és egyéb törekvéseket is. Barta János mindezekre az új eszmékre figyelt.

Cassirer könyve a világképek történeti rétegezettségének tanával adott ösztönzést irodalomszemlélete formálásához. Rothacker Die Schichten der Persönlichkeit című műve pedig a személyiség rétegzettségét, szintekből való fölépülését világította meg Barta János számára.

Rögtön megjelenése után áttanulmányozta Ingarden alapvető munkáját is, amely az irodalmi műalkotásban különféle rétegek együtthatását elemezte.

Barta János a szellemtörténetről tanulmányt írt az Athenaeumba, de a harmincas évek elején–közepén az egzisztenciális filozófiától kapta a legfontosabb ösztönzéseket. Előbb Jaspers műveiben mélyült el, majd Heideggert tanulmányozta nagy érdeklődéssel. Heidegger fő művéről ő írt először magyarul, alapos tanulmányban taglalta annak koncepcióját.

Csak a harmincas évek közepén dőlt el, hogy nem filozófus vagy filozófiatörténész lesz, hanem irodalomtudós.

Az egzisztencialista filozófiával való foglalkozás tudatosított benne olyan felismeréseket, amelyeket esztétikai jellegű írásaiban hasznosított. Ilyen volt az, hogy az egyéniségnek van egy alapvető hangoltsága, léttudata, hogy különbséget kell tenni az őszinte, mély és a felszínes művészi megnyilatkozások között. Föl kell tárni, meg kell mutatni, hogy kiből szól valóban a “numen”, és ki dolgozik másodlagos anyaggal. Mi az az alkotásban, ami valóban a létnek a mélyéről jön.

Az átvett ismereteket mindig saját eszközévé, szempontjává érlelte, formáló, gazdagító elemként illesztette be a maga rendszerébe. Sohasem hagyta, hogy a kategóriák elfedjék magát a művészi alkotást.

Legfontosabb segédtudományának a karakterológiát tekintette. Azt vallotta, hogy a mű – pláne az életmű – mélyén valami egységes élményi magnak, egységes szemléletnek, egységes világlátásnak kell lennie. A kutatónak el kell jutnia eddig az alapélményig, alapvető látomásig.

Filozófusok inspiráló hatására rajzolta föl a magyar költészet nagy romantikus vonulatát. Ennek fő állomásait Berzsenyi, Vörösmarty, Madách és Ady életművében látta. Kéziratos hagyatékában megtalálható a magyar romantikus irodalmi vonulatot átfogó nagy munkának a vázlata. A teljes koncepciót pedig – részleteinek kidolgozása után – 1943 őszén A magyar romanticizmus címmel megtartott egyetemi magántanári habilitációs előadásában mutatta be a budapesti egyetemen.

A Válaszban 1935-ben publikált, Baumgarten-jutalommal kitüntetett Berzsenyi-tanulmánya a létezés mélységét jelentő igazi életkör keresésének a változataiként értelmezte Berzsenyi nagy verseit.

A romantikus Vörösmarty című tanulmánya – melyet a Nyugat közölt 1937–38-ban, s melyre Babits Baumgarten-díjat adott – Vörösmarty különös líraiságának titkát, egész egyéniségének végső magyarázatát a valóságélmény polifóniájában jelölte meg.

Madách műve egész életében foglalkoztatta. Első könyvét 1931-ben Az ismeretlen Madách címmel jelentette meg. Ebben a mű értelmezését karakterológiai és alkotáslélektani szempontokkal kísérelte meg. Madách személyiségének válságára vezette vissza Az ember tragédiája koncepcióját. Az 1942-es Madách-monográfiájában az a fő kérdése, hogy “Ádám–Madách romantikus titanizmusa miképpen alakul át Isten és ember viszonyának adekvát átélésévé, a személyes Isten-eszme győzelmévé mind a materialista istentagadás, mind a romantikus pantheizmus fölött.”

Barta János koncepciójában a romantikus vonulat negyedik tagját Ady képezi. Ady-tanulmányainak megírására is filozófiai és lélektani stúdiumai bátorították. Horváth János 1910-es könyvében az ösztön-ihlettel jellemezte Adyt. Barta János számára Adyhoz is Cassirer könyve adott új vizsgálódási távlatot, majd pedig az a pszichológiai-karakterológiai irodalom, mely a személyiségben megkülönböztetett kortikális és szubkortikális, azaz az értelemmel fegyelmezett és ösztönös-archaikus réteget. Barta János ezekkel a kihívásokkal szembesülve tárta fel Ady mitologikus költői világképét. Azt a Semmivel is szembesülő egzisztenciális érzékenységet fedezte fel Adyban, amely csak később, Heidegger és Jaspers művei révén tudatosodott Európa-szerte.

Adyról közvetlenül a Berzsenyi-tanulmány megjelenése után, 1935-ben vázolta fel első portréját. Ady ellenpontja már ebben a tanulmányban is Arany, aki tudatos és fegyelmezett önalakítással teremti meg saját személyiségét, küzdelmének terepe pedig reális és kauzális világ, szemben Ady szubkortikális géniuszával. Jaspers gondolatainak ösztönzése tűnik át ekkor Barta János személyiségmagyarázatán. Eszerint Ady alapélménye a létbizonyosság elvesztése, a létbizonyosságért való küzdelem. Ady költészetében a léttelenség metafizikai élménye szólal meg, ezzel vív ez a líra grandiózus küzdelmet.

A korai Ady-pályaképet fejlesztette tovább Barta János, amikor Adyról a pesti egyetemen 1946–1948 között négy féléven keresztül tartott magántanári előadást. Ady egyéniségének és élményi köreinek a vizsgálatára összpontosította figyelmét. Ekkor már nem gondolhatott a teljes Ady-képének publikálására. Egyetlen részletet jelentetett meg 1948-ban, a Horváth János-emlékkönyvben, Khiméra asszony serege címmel. Ebben számba veszi Ady mitikus valóságlátásának elemeit, képzet- és szókincsét, költői kifejezésformáit. Egyéb Ady-jegyzeteit majd harminc évvel később, az Ady-centenáriumon hasznosítja három tanulmányban.

Barta János szemléleti nyitottságára jellemző, hogy miközben fölrajzolta a transzcendencia-élményen alapuló romantikus vonulat nagy alakjainak művészi jellemét és világképét, alapvető tanulmányt írt Kosztolányiról is, akiből szerinte hiányzott a metafizika iránti érzékenység, aki nem hitt semmiben, csak a maga hitetlenségében, aki a közvetlenül átélt világ mögül kiiktatott mindenféle szubsztanciális hátteret. Kosztolányi mély erkölcsiségét a tisztánlátás morális erejében fedezte fel. Bűvöletének forrását metafizikai függetlenségében jelölte meg. Ezt a metafizikai függetlenséget mély moralitásnak minősítette: “Az én, a szellem nincs lekötve nála. Nem rabszolgája egy világnak, hanem egyenjogú polgára valamennyi lehetőnek. Lehetőség, veszély, alakoskodás, játék, az élményi csapongás minden változata nyitva áll előtte. […] Kosztolányi teljes tudatossággal hordja az egyetlen megkötöttséget, amelyet a földi létben elismer: a vitális-vegetatív lét teljes könyörtelenségét.”

A fordulat éve után Barta János pályáján több szempontból is új korszak kezdődött. 1950-ben a pesti egyetemen lett docens, majd 1951-ben kinevezték a debreceni egyetemre tanszékvezető egyetemi tanárnak. Ekkor vált legfontosabb kutatási területévé az Aranytól Adyig terjedő irodalomtörténeti korszak, s ekkor kellett és lehetett behatóbban esztétikai és irodalomelméleti kérdésekkel is foglalkoznia a kis létszámú egyetemi intézet oktatási feladatainak szolgálatában.

Határozott karakterű, szellemtörténeti, fenomenológiai, egzisztenciafilozófiai és karakterológiai alapozottságú irodalomszemléletének szembesülnie kellett azzal a marxista állásponttal, amelytől az ő látásmódja teljességgel idegen volt. Nagy kihívást jelentett ez számára. Ebben a szembesülésben vált szakmai viták, konferenciák gyakori főszereplőjévé, és ebben a szembesülésben nőtt iskolateremtő tudóssá.

A megváltozott ideológiai és politikai körülmények közepette is természetesen – és nem kis vakmerőségről tanúskodva – őrizte meg és gazdagította tovább szemléletének alapvonásait.

A történetiség szempontja korábban sem volt idegen számára. Már Heideggerről írt tanulmányában – Jaspersre hivatkozva – hangsúlyozta, hogy az ember eleve természeti, kulturális és történeti módon előre adott feltételek között találja magát.

Esztétika, irodalomelmélet és irodalomtörténet példaszerű, egymást segítő szintézisét teremtette meg munkásságában.

Egyetemi jegyzeteket és alapvető tanulmányok sorát írta mindhárom témakörben. Amikor 1965-ben és 1966-ban végre megjelenhettek első tanulmánykötetei, az elméleti írásokat tartalmazó Élmény és forma, valamint az irodalomtörténeti tanulmányokat magában foglaló Költők és írók, a szakkritika azt állapíthatta meg, hogy “a két könyv gondolatainak alapvető tartalma kivételes pontossággal vág egybe […] S nehéz lenne eldönteni, mi az erősebb Bartában, az irodalomtörténész-e vagy az elmélkedő, de tény, hogy a kettő állandóan egymás kezére dolgozik. Ennek köszönhető egyfelől, hogy elmélkedéseinek gyakorlati értelme mindig nyilvánvaló, másfelől hogy részelemzéseiben is mindig érezhető, hogy nagyobb összefüggések, mélyebb igazságok felé visz bennünket.”

Korábban élesen vitatott tanulmányai most elismerést szereztek számára. 1967-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1982-ben pedig rendes tagjává választották.

Munkásságának újabb eredményeit a hetvenes–nyolcvanas években négy tanulmánykötet mutatta be: Klasszikusok nyomában (1976), Évfordulók (1981), A pálya végén (1987) és a posztumusz Ma, tegnap, tegnapelőtt (1990).

Nyitott szemlélete és bátor emberi-szakmai kiállása miatt az ötvenes években folytonosan ütköznie kellett a dogmatikus marxista irodalomtudománnyal. Éles szakmai viták elindítója és főszereplője lett. Meghatározó szerepet vállalt a dogmatikus irodalomszemlélet felszámolásában. Sokféle – akkor – negatív élű minősítést is kapott. Nevezték szellemtörténésznek, antimarxistának, idealistának egyaránt. Ő azonban ezekkel a minősítésekkel mit sem törődve vállalta szakmai felismeréseit, melyek többnyire szemben álltak az irodalompolitika által szentesített nézetekkel.

1954-ben Jókai és a művészi igazság című tanulmányában Magyarországon ő szállt szembe először a zsdanovi “örök realizmus” elméletével. Előtte Jókait úgy akarták a szocialista kultúrában elfogadtatni, hogy igyekeztek minél több realista elemet kimutatni műveiben, hiszen csak a realista műalkotás számított művészileg igaznak. Barta János szerint a realizmus történeti kategória. Jókai pedig még a realizmust megelőző történeti korszakhoz tartozik. Művészetének vannak ugyan realista elemei, de alapvetően nem realista. Ez azonban egyáltalán nem baj, hiszen a realizmus és művészi igazság nem azonos fogalmak, az “örök realizmus” kategóriája nem tartható fenn. “Jókai ott is nagy művész, ahol nem realista.”

Az 1961-ben megjelentetett, kisebb könyvnyi terjedelmű Mikszáth-problémák című tanulmánya a marxista irodalomtudomány által kritikai realistának besorolt Mikszáth művészetéről mutatta ki tüzetes elemzéssel és gazdag esztétikai szempontrendszer következetes alkalmazásával, hogy világképében a nem realista elemek viszik a főszerepet. Tarthatatlan tehát az az álláspont, amely Mikszáth életművét kritikai realistának minősíti.

Ugyanígy került szembe Barta János a marxista esztétika szűkösen értelmezett művészi visszatükröztetés elméletével. Bizonyította, hogy a művészetben az ábrázoló funkció mellett a kifejező funkciónak is alapvető szerepe van. Egész skáláját állította össze a művészi funkcióknak. Az ábrázoló és kifejező funkció mellett az agitatív, játék, katartikus, vallomás, provokatív, gyönyörködtető, elidegenítő, pejoratív funkció fontosságát is kimutatta.

A dogmatikus korszakban az értékről, értékelméletről a humán tudományok vagy a filozófia szempontjából nem lehetett beszélni. Barta János az értékek iránti fogékonyságát még fiatalkori filozófiai tanulmányaiból hozta. Meggyőződése volt, hogy értékek megkülönböztetése, differenciálása nélkül a művészi alkotáshoz nem tudunk hozzáférni. Az irodalomtudományt értékelő tudománynak tekintette.

Kifejtette azt a meggyőződését, hogy a műalkotásnak a speciális esztétikai értékeken kívül a benne ábrázolt, tükröztetett erkölcsi eszmék, közösségi érzések, a művész által átélt életerő, szépség vagy gondolati mélység külön súlyt, mélyebb tartalmat ad.

Barta János esztétikai gondolkodásának értékelméleti vonatkozásait azért tartom rendkívül fontosaknak, mert ezekben a gondolataiban egyértelműen megfogalmazta az irodalom ember- és közösségformáló szerepét, és ezáltal határozottan állást foglalt az irodalom és az irodalomtudomány egzisztenciális jelentősége mellett.

“Sokszor érezzük úgy, hogy nem a szaktudomány önmagában és önmagáért érdekli, hanem olyan kérdések, melyekkel létezésünk bizonyos szintjén, értékelés, nemzet, erkölcs, család, világszemlélet dilemmáinak válaszútjain magunk is szembekerülünk. Ez ad a tanulmányoknak valami megrendítő komolyságot és mélységet.”

Írásainak fő indítéka mindig az irodalmi jelenség jellegének és értékének pontos megnevezése. Gazdag fogalomkészlete és érzékeny intuíciója egyaránt ezt szolgálta. Átadta magát a műnek, életműnek. Szinte belülről röntgenezte meg azt, s ezt az átélt megismerést igyekezett fogalmilag is közkinccsé tenni az olvasók számára.

Elméleti tanulmányaiban a lírai szituáció fogalmának kidolgozása, az összehasonlító irodalomtudomány fogalmi alapvetése, az avantgárd esztétikai sajátosságainak mérlegelő számbavétele éppúgy úttörő jellegű eredmény volt a maga idejében, mint a stílustörténeti szempont kidolgozása vagy az értékelmélet irodalomtudományi alkalmazása.

Nyomasztotta irodalmunk kettészakítottsága. Ezért visszahátrált a megoszlást megelőző nagy korszakhoz, amelyre Horváth János is felépítette a maga nemzetiklasszicizmus-elméletét. Ő is az Arany–Kemény–Gyulai triászban látta az előző fejlődési korszak kiteljesedését, és előképüknek ő is Széchenyit tartotta. Számára is vonzó volt az a szemlélet, melyben együtt volt “a nemzeti és európai, általános emberi és magyar, hagyományos és korszerű, mű- és naiv költészet, valóságtisztelet és a képzelet szabadsága, ész és érzelem, közösség és egyén, anyag és szellem, test és lélek joga és érdeke”. Úgy látta, hogy Horváth János koncepcióját éppen a Nyugat stílusforradalma és átértékelő vehemenciája erősítette meg, ez ösztönözte elveinek és belátásainak határozottabb körvonalazására.

Eszmetörténeti és nemzeti önismereti szempontból egyaránt fontos azonban Barta Jánosnak az a meglátása, hogy annak a nemzeti integrációnak, amelyet a nemzeti klasszicizmus nagy alakjai és az őket elméletileg igazoló Horváth János célul tűztek ki, a XIX. század második felében nem voltak adva a társadalmi-történeti föltételei. Ennek lehetetlensége szinte szükségszerűen váltotta ki azt a szemléleti forradalmat, melyet a Nyugat hozott, s melyet Horváth János már nem tudott olyan mélységben befogadni, mint az előző korszakot. Horváth János irodalomfejlődési koncepcióját viszont az 1920 utáni helyzet újra pozitív funkcióhoz juttatta, egyik hatóeleme lehetett annak a kulturális rekonstrukciónak, amelyik az újabb történelmi sorsfordulóig a klasszicizálódás igényét hordozta.

A korai filozófiai és karakterológiai stúdiumokkal megalapozott, majd az értékelmélettel, stílustörténettel és funkcióelmélettel gazdagított szemlélettel vizsgálta Barta János pályájának második nagy korszakában a XIX. és XX. századi magyar irodalom főbb alakjait és folyamatait.

Az egész magyar irodalomszemléletet új eredményekhez juttató tanulmányok sorát írta Aranyról, Keményről, Madáchról, majd a kritikai kiadás munkálatainak vezetése közben Vajda Jánosról is.

A súlyos szépségeket, a mélységperspektívákat kereste, elsősorban az irodalmi művekben.

Nyomasztó gondja volt az, hogy a magyarság művelődéséből egyre jobban kimaradnak a magyar kultúra klasszikus értékei. Elemzések sorában tárta föl Arany, Kemény, Madách, Ady és mások életművének hasznosítható világszemléleti értékeit.

Kemény Zsigmondot úgynevezett “forradalomellenes világnézete” miatt mellőzte a marxista irodalomtudomány. Barta János a szépíró értékeire mutatott rá. Kemény Zsigmond művészetét elemző tanulmányaiban külön nyomatékot adott az összetett, mély értékek művészi megnyilvánulásának, a mélységperspektíva emberformáló hatásának, a tükröztetett esztétikai értékeknek. “Művei azáltal válnak különösen gazdagokká, mert erkölcsileg mély jellemek és mély erkölcsi problémák átéléséhez segítenek bennünket, és közvetítik, tükrözik az emberi életnek szépségben és bájban, fönségben és tragikumban való gazdagságát.”

A történetfilozófiai kérdések vizsgálatával 1965-ben tovább gazdagította Az ember tragédiája korábbi értelmezését. Tanulmányán mély pedagógiai szándék nyilvánult meg, midőn azt hangsúlyozta, hogy a tragédiában a küzdő ember folyton megújuló történelmi erőfeszítésének eszméje ölt testet. Majd 1983-ban írt tanulmányában azt fejtette ki, hogy a valóban emberi szintű erkölcsi autonómiához Ádám a XV. színben jut el. “Az erkölcsi ember akkor kezdődik, amikor felismeri és átéli a választás, a válaszút lehetőségét – és elszánja magát, hogy a döntést saját felelősségére hajtsa végre.”

1953-as Arany-monográfiájának koncepcióját és értékét messze meghaladó tucatnyi Arany-tanulmánya közül az Arany János és az epikus perspektíva éppen azáltal emelkedik ki, hogy modellértékű, más életművek vizsgálatában is kamatoztatható módszerrel tárja föl Arany János epikájának alapvető jellegzetességét, az epikus dimenziók váltogatását, új és új epikus dimenziók keresését.

Tipológiailag – Arannyal éppen ellentétes oldalon – Ady életművét látja Barta János a magyar költészet másik csúcsteljesítményének. Az Ady-centenáriumon publikált három tanulmánya közül kettő csak megcsonkítva jelenhetett meg.

A Vázlat Ady arcképéhez című írása szerint az eszményítő-moralizáló XIX. századi irodalomszemlélet után szükségszerű volt Ady egyetemes lázadása, a lét határhelyzeteinek átélése.

A Vallásos élmény, életélmény és küldetéstudat Ady lírájában című tanulmányában pedig azt fejtette ki, hogy az Ady-líra istenélményének a lényege az a mély metafizikai igény, amely rejtve vagy nyíltan végighúzódik Ady egész életén. Ez a koncepció gyökeresen szemben állt azzal a marxista állásponttal, amelyik Ady életművét a forradalmiság különféle stádiumaira osztotta, istenkeresését pedig eltévesztett küldetésnek minősítette.

Sokszor viszont egy-egy problematikus életmű tisztázásának, megértésének és reális mérlegelésének az igénye vezette elmélyült vizsgálódáshoz. Példaértékű ebből a szempontból az Egy különös író sötét világa című tanulmánya, melyben Tolnai Lajos életművének túlértékelését számolta fel úgy, hogy közben mintát adott az irodalmi értékelés módszeréhez is. De említhetjük Vajda János életművét elemző tanulmányait is, melyekben biztos kézzel különítette el az egyenetlen életmű értékes darabjait a kevésbé értékesektől.

Idős korában annak is szükségét érezte, hogy egy-egy évfordulóhoz kapcsolódóan elvégezze a maga számvetését olyan alkotókkal is, akik szűkebb szakterületétől távol estek. Ezek a tanulmányok – Csokonairól, Babitsról, Tóth Árpádról, Móricz Zsigmondról és másokról – is mindig tartalmaznak olyan problémafelvetéseket és magyarázatokat, melyeket a szűkebb szaktudomány sem kerülhet meg.

Szaktudományi érdeklődése szinte határtalan volt. Nyolcvanhárom esztendős korában alapvető tanulmányban vizsgálta a legújabb magyar líra esztétikai sajátosságait. Az új fejlemények láttán kész volt saját korábbi líraelméleti fogalmainak továbbfejlesztésére és kiegészítésére is.

Barta János születésének centenáriumán, Debrecenben, egész napos konferencián kíséreltük meg életműve legfontosabb értékeinek számbavételét. Tizenöt előadásban próbáltuk megrajzolni tudósi és tanári portréját. Tárgyunk gazdagsága és mélysége folytán vállalkozásunk csak töredékes lehetett.

Az természetes, hogy egyes megállapításait és szempontjait a mai irodalomtudomány módosítja, új eredményekkel viszi tovább az újabb idő követelményei és lehetőségei szerint.

Tudósra emlékezve nem az a legfőbb szempontunk, hogy egyes részeredményei mennyire képesek helytállni a változó időben, hanem az, hogy a maga idejében hiteles, igaz válaszokat adott-e a kor szakmai és emberi kihívásaira. Tovább vitte-e a tudomány fejlődését? Adott-e ösztönzéseket a következő generációk számára ahhoz, hogy eredményeit – továbbfolytatva, átalakítva, módosítva – hasznosítsák? Az a tudós, aki a maga korában erre képes volt, sohasem évülhet el, mert munkássága szervesen és ösztönző erővel beleépül a tudományos kutatás történelmi folyamatába.

Barta János tudományszakának több területén – irodalomtörténet, irodalomelmélet, esztétika, komparatisztika – bizonyult úttörő mesternek.

Barta János úgy töltötte be hivatását, hogy értékes szaktudományi eredményein és módszerein túl az önmagához való hűség és a szellemi nyitottság egységének példáját is ránk hagyta.