Hatvanhárom, azaz egy híján ugyanannyi vers található a Sötétvilágos lapjain, mint ahány négyszögmezőből a sakktábla áll. Ez a nem egészen hiánytalan számbeli egyezés, meglehet, önmagában tán nem indokolna baudelaire-i reflexeket, ha a Prágai Tamás verseivel barátkozó olvasónak nem tűnne föl tüstént, hogy szimbólum lakik, méghozzá a számokban lappangó jelképnél beszédesebb szimbólum, a könyvborítón is. A mulatt férfi és a szoborfehér nő (ők költöztek a hasonló című Gulácsy-festményről a Prágai-kötet fedelére) remek hangulat-előkészítő a könyvhöz; és különösképp a férfialak gerjedt tekintetéből sejthetni, hogy a borító takarása alatt a fekete és a fehér hatvanháromszorta jobban egyezni, mint harcolni szeretne.

Ennek megfelelően nyájas (valójában ironikus) a könyv első hangütése. Igaz, az olvasót körülzümmögő szerzőben – aki például “ínyencek ismerősének, könyvpolcok közt vezérnek” titulálja közönségét – hamar alábbhagy a buzgó széptevés. A kissé elkönnyelműsködött, elménckedő prológot követően, egy tapodtal odébb az Útvesztő című szonett merőben másféle borzongással kóstolja a gátoltság érzését: “kijutni könnyebb, mint be”. Szerb Antal hozza elő egyik írásában – Vörösmarty, Petőfi, Hölderlin és József Attila példájára hivatkozva –, hogy minden “igazi költőnek megvan a maga sajátos tája”. Hogy környezet és költészet mennyire egymásban cirkuláló fogalmak, s hogy (Gulyás Pál szavaival) “a szellemi tájkeringés” mennyire természetes kifejeződése az egyedien egyetemesnek, arra persze a mondottakon túl is számos bizonyító példát kínál az irodalom. Akkor hát, ha “kijutni könnyebb”, gondolhatta Prágai (talán a megannyi precedenstől is sarkallva), nosza lássuk, mit nyújthat egy darab táji háttér, mit a tárgyi valóság, amelyen az ő vershőse alapító szándékú kolonistaként néz szét nap nap után. Az Expedícióban megfogalmazott friss benyomás több mint lelkesítő: “útnak indulni végre gyalog […] mezítláb hogy a talp boltozatának ellenében domboruljon a / meleg ragaszkodó föld mint egy kedves lány melle / […] és a ragyogó gyep mentén füvek majálisoznak”. Prágai tehát világossal nyit, mondhatni: szívkitárva. Ám a haladott költők (és ebben megint egyetérthetünk Szerb Antallal) sohasem naivak. Nem csoda tehát, hogy a fölfedező, amint közérzete dzsungelébe tér, a kevésbé bűvös tartományban egyre inkább őrizkedik “az egyenes mondatok éles csapásaitól”.

A tárgyilagos és elfogulatlan szemléletbe azonban bőven belefér, hogy a Természetazonosságról verselve bizonyos “fényes sávokat” feltétlenül megemlítsen – egyébként is: “Építeni kell, amikor / már nincs mit veszíteni.” Az előbbi mű közeli szomszédságában viszont a Toldalékok és kalyiba azt is szóvá teszi, hogy “elvadult beszélgetés az udvar”. A két vers: kétféle hangulatirány. A kérdés az, melyikük colorja, a lefokozott otthonosságot festőé, vagy a fényes sávokat említőé az igazán igaz? Örökös válaszúti izgalomban élve talán nem könnyen veszszük tudomásul, hogy a lejtőkön és emelkedőkön terepező költő épp ambivalenciáival a leghitelkeltőbb; az ember szeretne tiszta tükör lenni, de ez nem lehetséges. “Minden egyenes és minden görbe” – mondja Goethe. A líra sem kivétel; ott is: a sötét világos is, és fordítva. “…a buborék belsejében nehéz, tehetetlen anyag” – mondja Prágai, akinél ugyanúgy felfedezni véljük az érzékiséghez szított, kifelé élő hajlamot, mint azt a törekvést, amely az élet valamennyi rezdülésében végokokkal összefüggő mélységet keres. Mégsem kikerekített tónusú líra az övé. Kétségtelen: Prágai nemigen engedi eltolódni kedélye fele-fele (sötét-világos) arányra beállított kontrasztját, ám az általa folytatott igen-nem játékban ilyenformán is a különböző (egyszerűen szólva: sötét és világos) értelmi és érzelmi formák drámája zajlik; a tágas kinti terektől, le a “néma tárgyakig”, melyeken “repedés, barlang, patanyom” (Vízmosás).

Hogy Prágai Tamás valóban nem csekély írásigénnyel dobja be magát a tapasztalatszerzésbe, az a dolgokat minél árnyaltabban megszólaltatni igyekvő ellenpontos alkatából azonmód kitűnik. Ha művészösztöne arra készteti, nem tágít az abszurdtól – de ő az a költő is, aki képes megmutatni, hogy miféle gazdagodást eredményez, ha az elvont rendszerekkel való praktikázás helyett az élmény szűz talaján kel a vers; persze olyan nagyszerű jelképeket fölröppenteni, mint amilyeneket a Tett sorol, élettávoli verslaborokból aligha lehet. Itt is az a szép, hogy amibe Prágai erejét veti, és amiből erejét veszi: egyaránt eleven. “…a góré mögé haramia szedret, / kordát nem ismerő csicsókát, / az árokpartra faragatlan akácot, / nagy jót velem az én istenem, / kezembe feltört tenyeret, / szájamba beszélő nyelvet.” Aki így ír, az csakugyan a természet lelkét (van-e ennél elemibb, égetőbb kázus?) hordja ihletében. Meglepő-e ezek után, hogy a nagy egyetemhez mérten mindenképp banális témán megindulva, a futball ösztövér mögötteséből, szinte egy fohásszal, roppant bizalmat csikar ki: “az ég alatt is / kerül valami kerek, / valami egész”. (Némi alkotáslélektani adalékként említjük, hogy a futball-vers ír rokonát jegyző Heaneynél mennyire hasonló a végkicsengés; ő egy meccsről, e férfias játékról úgy emlékezik meg, mint ami “könnyedség volt, távlat, ellazultság: / Időn túli, nem várt, szabad idő”.)

Noha kétségtelenül vonzó, ahogy Prágai utánasóhajt “valami egész”-nek, de költészete eredeti jellegét nem ez a kilélegzett romantika adja. Amiben friss, originális, az a játékszerűnek (Génhibás történet, Őszi tomahawk), az irracionálisnak (Rövidzárlat, Mindszent éjjel), a rutinos fogalmainkra való gyanakvásnak (Holtak, Kirakatbabák) a bevitele abba a betűvel rajzolt képbe, amely a poétikai eszközök fitogtatása nélkül s mégis oly plasztikusan őrzi az öt érzék élményét. Sűrű, összetett beszédmódjában ugyancsak az egyéniség ünnepli magát; nem annyira mondattanával, hanem inkább szókincsével (a szótárszavaktól a helyileg használatos kifejezésekig) és modorával (a frivol hangszíntől az észfegyelmen át a pátoszig) képes jelentős távolságokat áthidalni. S közben semmi tintaszag, és szinte semmi a poétasággal gyakran együtt járó önbabrálásból.

Ami pedig a két fogalom, a sötét és a világos összeforrasztását illeti, ez nem csupán költői kép, sőt nem csak egy megrendítően egyszerű utalás arra a filozófiai nyomorúságra, miszerint fogytán (ha még nem fogyott el egészen) a világ világossága. E fogalompárban ott van a távlat is. Pillantsunk még egyszer a sakktáblára; a sakk a világ csekély számú tiszta dolgainak egyike; a sötét küzd a világossal, és viszont. Mint Camus mondja: “A művészet: a lehetetlen formába öntésének igénye.” Az ember nem adhatja ennél alább; önmagához való hűsége parancsolja, hogy – hasonlatosan a sakkjátékoshoz – percenként megütköztesse a sötétet a világossal; és kísérelje meg létrehozni azt az egységet, ami bár “sötétvilágos”, de mégiscsak világos. Ahogyan A helyek mögött termékeny nyugalmú zárlatában olvassuk: “Aztán átmész egy / szobán, minden kitisztul. A gerendák / mélyén felragyognak a gyűrűk.”

Kormos István 1977-ben bekövetkezett halála után életművét átfogóan elemző munka egészen mostanáig nem készült. A hiányt Vasy Géza Kormos-monográfiája pótolta, mely a Balassi Kiadó Kortársaink című sorozatában jelent meg.

A monográfia első fele Kormos István életrajzát rekonstruálja. A feladat azért is kihívó, mert ismeretes, hogy maga az író előszeretettel legendásította saját életeseményeit: hangsúlyozta törvénytelen gyerek voltát, és nem mindig következetesen kapcsolta össze az egyes eseményeket életének egyébként számos helyszínével. Erről tanúskodik prózai írásainak egy kicsiny része, melyben születésének körülményeiről, családtagjainak sorsáról, otthonáról, gyermekkorának színhelyéről kedvenc olvasmányairól ír hol felejthetetlenül kedves meseiséggel, hol az emlékállítás megható komolyságával. Vasy Géza számára is forrásként szolgálnak ezek az írások, de a valóságos életrajz felvázolásához még szükségesebb volt, hogy kitartóan utánajárjon a tényeknek. A szerző a Kormos-életművet jól elhatárolható pályaszakaszokra bontja a kezdéstől a beérkezésen és válságba jutáson át az érett alkotói korszakig. A monográfia ezen első részében Kormos István írói életművét szorosan az életrajzzal mint háttérrel elemzi, sőt az életrajz pontos összeállítása kap itt hangsúlyosabb szerepet. A szerző ezt rendkívüli részletességgel oldja meg. Tevékenységét gondos kutatómunka előzi meg, mely magában foglalja Kormos István anyakönyvi kivonatának, több iskolájában elért tanulmányi eredményeinek felhasználását, az életrajz bizonyos, még élő szereplőivel (Terus néni, Kormos nagynénje, Mézes Annus, első szerelme) való beszélgetéseket, Kormos születési – saját prózai vallomásaival nem megegyező – körülményeinek, eredeti nevének felkutatását (Kopsch, majd Kops változatban élt, mielőtt Kormosra, anyjának vezetéknevére változtatta).

A lírai életmű taglalásán túl Kormos István terjedelmes műfordítói tevékenysége is fontos téma a könyvben, valamint a gyermekek körében kedvelt verses és prózai meséinek is – melyek közül a legismertebb a Vackor-trilógia – szentel egy fejezetet a szerző. A mű jelentős részét azonban mégis inkább Kormos István költeményeinek teljességre törekvő elemzése adja, kezdve legelső kötete, a Dülöngélünk darabjaitól egészen a “beérés” nagy versesköteteiig, melyek a Hamletet idéző című Szegény Yorick és az N. N. bolyongásai.

Szembetűnő mindebben Vasy Géza filológiai pontossága és teljességigénye. Kormos István ugyanis sokat javítgatott a versein élete során, és számos költeményének több változatát ismerjük. A Dülöngélünk című kötet több darabját is – mivel még korai verstermésének gyümölcsei voltak, és később már kritikusabb szemmel látta őket – átdolgozta, és olykor a címen is változtatott (így lett például ismert művei közül a Realizmusból Katlan vagy a Magyarokból Rézkarc, 1945). Vasy Géza részletesen foglalkozik a versváltozatokkal is (a Realizmust és a Katlant párhuzamosan összehasonlítva elemzi), s így az olvasónak is segít abban, hogy könnyebben eligazodjon az időben eltérő Kormos-kiadások között.

A filológiai pontossághoz hozzátartozik a Kormos-életműben kimutatható nagy elődök, költői példaképek hatásának vizsgálata is. Weöres Sándor, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Sinka István, Jékely Zoltán, Erdélyi József, Gellért Sándor, a külföldiek közül Villon, Rimbaud, és az egyik legjelentősebb mester, József Attila ösztönzéseit is vizsgálja a szerző. A hatásoknak nemcsak a versekben kimutatható bizonyítékai vannak, hanem az életrajz, illetve az életrajzi írások is tartalmaznak erre vonatkozóan információt (közismert volt hullámvölgyeket sem nélkülöző barátsága Nagy Lászlóval és Juhász Ferenccel). Ismert anekdota például, hogy Kormos még Párizsba is magával vitte József Attila Reménytelenül című versének kéziratát, a falra szögelve őrizte azt szállodai szobájában, és még ötven fontért sem volt hajlandó megválni tőle, pedig igencsak szüksége lett volna pénzre akkoriban. Első kötetét pedig, miután órákig tanulmányozta, maga Szabó Lőrinc kritizálta meg, egy szó sem tetszett neki belőle.

A monográfiában az életmű kronologikus bemutatása után Kormos István lírai költeményeinek egy más szempontú osztályozása és elemzése következik. Vasy Géza különböző kategóriákba sorolja a verseket aszerint, hogy milyen a Kormos-életműre jellemző motívum, illetve motívumkör jelenik meg bennük. Kormos István verseinek jelentős részében ugyanis fontos szerepet kap a négy természeti elem egyike, a víz megannyi mitikus jelentéstartalmával együtt. Kiemelkedik közülük talán a legismertebb költeménye, a Gulácsy Lajos festménycímét alludáló Nakonxipánban hull a hó. Vasy Géza is ennek szentel részletesebb elemzést ebben a tárgykörben, természetesen nem mellőzve a többi érintett verset sem. Itt is nagyfokú precizitásról tanúskodik a monográfia, hiszen, noha a kissé statisztikaízű százalékos kimutatások nélkül is meggyőző az elemzés, a vízképzetet csupán konnotáló kifejezések (folyónevek, vízzel kapcsolatos tevékenységek stb.) is már – jogosan – a vizsgálódás tárgyát képezik.

A társadalmi jelenségek, a civilizáció versbeli szerepeltetése is megjelenik az elemzendő témák között. Helyet kap így a kutatásban a kereszténység, a biblikusság hol szakralizált, hol profanizált formában való megjelenítése, mely a Kormos-versekben gyakran felbukkanó elem, a művészet nagy mestereinek példaadó funkciója, az ősi, finnugor eredetű népi hagyomány jelenléte, továbbá az emberi személyiség különféle, versben megmutatkozó szerepei (a bohóc, a szegénylegény, a szerelmes), a család, az etikai örökség hatása.

A következő, tárgyalásra kerülő tematikus csoport a szerelmes versek gazdag lírai termése, amely olyan ismert Kormos-verseket foglal magában, mint az Orpheusz panasza, a Vonszolnak piros delfinek, a Ház Normandiában, a Tengermély, a Kannibál szerenád vagy a Profán mágia. A szerző az összes verset elemzi, természetesen a kiemelkedőbbeket, azaz a fent említetteket mélyebben és részletesebben. Hangsúlyozza és vizsgálja az Orpheusz-szerep alkalmazása miatt a mítoszparafrázis módját, kiemeli a versekben megjelenő életrajzi elemeket, hiszen Kormos István szerelmi költészetének egyik jellemző tulajdonsága, hogy gyermekkori, felnőttkori szerelmeinek neve gyakran felbukkan bennük. A mű mindemellett mélyreható szemantikai vizsgálattal, bizonyos művek versritmusával, rímképletével is foglalkozik.

A gyermeklét is meghatározó módon jelenik meg Kormos István számos versében, melyek elsősorban az életmű kései szakaszában, az 1970-es években keletkeztek. Az 1940-es évek végén, az ’50-es évek elején elhallgatásra kényszerült, és sok pályatársához hasonlóan a gyermekirodalomban alkotott. Életművének utolsó szakaszában visszatér a gyermeki világ atmoszférája olyan költeményekben, mint a Kisborjak, Áldozat, Medve, Jóslat, Jászol, Nagymama háza stb. Vasy Géza elemzése ezen a területen is részletes, hiszen vizsgálódása kiterjed a korai, 1945 előtti alkotói szakasz gyermekség-verseire, valamint más motívumkörökbe tartozó művekre is, és több motívum érintkezéséről is szól.

A monográfia a következőkben a Kormos István költészetére jellemző “clown”-szereppel foglalkozik. A bohócmagatartáshoz, a játékossághoz kapcsolódó, az alkotást (a költő mint clown), sőt magát az életet is játékként felfogó versek (Áfonya, Hanyatt a tengervízben, Szarvas szarván száll az idő, Egész évben Lucázás stb.) mellett a legfontosabb hely a Szegény Yoricknak jut az elemzésben, a szerző is “szinte az életmű emblémaverse”-ként tartja számon mély és összetett jelentésrétegeiért. A költemény ugyanis a játszó embert mindössze érintő művektől eltérően a nevettető szerep kétarcúságára mutat rá, sőt a halál és enyészet görbe tükrében mutatja be az egykori emberi életet, ezen a ponton pedig már a Kosztolányi- és Márai-féle Halotti beszéddel rokon. Végül bizonyosfajta summázatként a szerző végigelemzi Kormos István létösszegző verseit, melyekből a költői életmű különböző szakaszaiban több is született (például Havas rét, Rigó kiált fölöttem, Október stb.).

A cím napjainkban szokatlannak mondható a maga emelkedettségével. Akár meg is hökkenthet – különösen akkor, ha már kiderült, hogy nem a hittudomány területére vezet, még csak nem is általános bölcseleti vagy erkölcsi kérdéskörnek a tárgyalására vállalkozik: a könyvben foglalt öt írásmű közül csak egynek a címében-alcímében olvasunk ilyen közvetlen utalást: A másként-lehetőségei (Esztétika és etika – hermeneutikai távlatból). A könyv hátlapján található szerzői tájékoztatóban pedig többek között annak a borús hangvételű ítéletnek a megfogalmazásával találkozik az olvasó, hogy “A tragikus mimészisz… soha nem juttathatja biztos, szilárd és változhatatlan tudáshoz elbűvöltjeit, hiszen a tárgy jellege miatt erre még a szisztematikus kutatás, a gyakorlati filozófia sem képes…” A karcsú kiadvány sorai emellett Arisztotelész Poétikájának némely passzusaival, illetve megfogalmazási módjainak a problematikájával szembesítenek; az időszámításunk előtti negyedik századi görögség nálunk nem túlzottan ismert írójának, Menandrosznak egyik komédiáját elemzik, végül Szophoklész Oidipuszának problematikáját világítják meg. Nem túlzott-e hát az ünnepélyesség a címadásban?

Kétségtelen, hogy van feszültség a cím által “föltételeztetett” és a ténylegesen kiválasztott témaegyüttes, a sokszor szikár fogalmazásmód és a cím hangszíne között. Úgy gondolom azonban, hogy nem indokolatlan ennek a részleges ellentmondásnak a vállalása. A lehetséges problémabőségből kiemelt tárgynál megmaradás szigora egy-egy tanulmányon belül “önmagában” következetesnek minősíthető, ugyanakkor föltehető, hogy szilárd alapokat hivatott biztosítani egy később kiépítendő gondolatmenet számára. A továbbgondolás lehetséges irányai pedig valójában a művészetek – vagy legalábbis az irodalom – mibenlétének meghatározására irányulhatnak.

Ebben az esetben igenis “örök feladat” megoldására törekvés jellemzi a szerzőt.

Nem valamilyen végső válasznak a megadására törekedve, de a kiválasztott részkérdések felől nagyobb összefüggések jobb megvilágítását célozva. Érzékelve és érzékeltetve, hogy ha egyszer évezredek kiemelkedő elméi sem “jutottak még célba”, alighanem irreális lenne annak föltevése, hogy valaha is íródik majd olyan mű, amely után már nem maradnak megválaszolatlan lényegi kérdések; ez a körülmény mégsem indokolhatja a továbblépések megkísérlésének feladását. Vannak kérdések, amelyekkel birkózni – más-más viszonyok talajáról elindulva – “örök feladatot” tud jelenteni azok számára, akik az emberi fajspecifikumokhoz igazodva próbálnak élni.

Simon Attila vizsgálódásai nagymértékben irányulnak a katharszisz mibenlétének tisztázására. Hangsúlyozza, hogy ez nem kizárólag a tragédiákban érvényesülhet, másfelől annak jelentőségét sem becsüli alá, hogy ennek tárgyalása nem csupán az antikvitásban, hanem a XX. század gondolkodóinál – Gadamer, Jauss, Iser írásműveiben – is fontos szerephez jut. Általában elmondható, hogy bizonyosfajta pszichikai hatás – a befogadó individuumra vagy a kollektív befogadóra gyakorolt hatás – mibenlétének fölfedése nélkül aligha érthetők meg a művészetek. A művészet tárgyiasító felfogásával szemben Simon Attila a dünamisz, az energeia, entelekheia szerepére koncentrálás fontosságát hangsúlyozza – nem feledkezve meg arról, hogy bizonyos romantikus vélekedésekkel szemben a műalkotások “a megismerés tárgyiasító magatartásá”-nak is alá vannak vetve. Ha nem nevezi is meg minden esetben vitapartnereit, kimutatja, hogy némely sterilen jelelméleti felfogás híveivel is vitázik, mikor a “fájdalom és gyönyör” együttesében végbemenő műelsajátítás vallói mellett foglal állást. S minthogy az emberi pszichikum egészének tényezőit a maguk együttesében figyelembe veendőknek tartja, a részvét és félelem érzéseitől és indulataitól való megszabadulás által előidézett gyönyörködtetésben indokoltnak tekinthető, hogy a művészeteket nem tartja megérthetőknek erkölcsi értékelő szerepük figyelembevétele nélkül. Különös tekintettel arra, hogy a félelem és a részvét – ki iránt, mi iránt érzett részvét? kitől, mitől való félelem? – erkölcsi értékelő szerepének tényezőitől való megszabadulást összefüggésben látja az értelem állásfoglalásaival. (Különösen az irodalom esetében. Emotív hatástényezői között számításba veszi, hogy a műalkotás – mely a befogadóval kapcsolatba kerülve lesz lehetőségből valósággá – “semmiképpen sem értelmezhető pusztán egy individuum belvilágát szem előtt tartva, hiszen ez nem olyan érzelemmozgás, amely izoláltan az ember lelkében játszódik le, lényege szerint kontaktust teremt ember és ember között”.) Elismeri a – játékosnak mondható – olvasói, illetve előadói belehelyezkedés fontosságát a megjelenített szereplőkbe, sőt általában a csodálás, illetve a valamire való rácsodálkozás jelentőségét. Hangsúlyozza ugyanakkor: “A Poétika hatáselméletének az utóbbi évtizedek (művészet)hermeneutikai fejleményeinek szempontjából az a legfontosabb sajátossága, hogy nemcsak a passzív kontempláció érdek nélküli gyönyörűsége, hanem a tanulás, az önmegértésként értett »ismeretszerzés« munkája is beleértődik, fontosak az intellektuális vagy kognitív oldal funkciói is. A rendkívüliség észlelésében fokozatosan érzékelhetővé váló szükségszerűségek élménnyé válásai is idetartoznak. Ennek a kettősségnek az ismételt kidomborítása ugyanakkor fölvetheti azt a – részleges ellenvetést tartalmazó – kérdést, hogy miért is nem bővül tovább a gadameri–jaussi “másokban való önmegértés” koncepciója? Egy olyan felfogás kialakításának az irányában, mely az önmagunkból játékosan a világba tágulás, illetve önmagunkban a világot fölismerés mozzanatait ugyancsak döntően fontosnak tudja tekinteni. (Az ilyen Weöres és József Attila megfogalmazta élmények jegyében: “Kóbor macska szívja csibe vérét: / ennek halálkínját, annak éhét / egyként érezem. / Sziklát zúznak, föld húsába törnek: / nem fáj az a kőnek, sem a földnek / de fáj énnekem”, illetve: “A világ vagyok!…”)

Természetesen más kérdések is fölvetődhetnek, Simon Attila azonban maga is jól tudja: könyve bizonyos mértékben még csak előtanulmány “egy majdani részletezőbb és körültekintőbb vizsgálat”-hoz, egynek s másnak itteni tárgyalása “meghaladja e dolgozat kereteit”. De azért az egyes részletek között most is mindig találhat az olvasó kapcsolatteremtő szemléleti elemeket. Ha a részleteket tekintve nem is mindig jelentéktelenek az eltérések, abban a tekintetben, hogy a szerző egyedi műalkotások tüzetes analizálására összpontosít (Menandrosz Szamiaját és Szophoklész Oidipus türannoszát tárgyalva figyelmet érdemlően), majd viszont inkább általános érvényű elméleti kategóriák magasában jár (a katharszisz, a dünamisz, az ergon, a telosz vagy az irodalmi alkotásban megjelenített személyiség problémáit boncolgatva). Kapcsolatot teremt közöttük az antikvitásból (döntően a görög drámairodalomból) való kiindulás, illetve annak szemléltetésre használása – és még egy mindenképpen kiemelést kívánó tényező. A klasszikus és a modern szerzők munkáinak, mondhatni, kivételesen bőséges felhasználása. (Talán az empátia mibenlétének pszichológiai tárgyalása kívánta volna még további szerzők figyelembevételét.)