Szabó Dezső a Magyar Életben

Szabó Dezső munkásságában a Magyar Élet folyóirathoz kötődő szakasz, mind időterjedelmét, hiszen alig egy évet tett ki ez az idő, mind mennyiségét, pontosan egy tucat írását közölte a lap, látszólag elhanyagolható fejezet.* A kor – a világháború kitörése előtti hónapok – azonban különösen nyomatékot ad e tanulmányainak, az életmű e fejezetének aprólékosabb megvilágítása pedig az egész Szabó Dezső-életműkérdésnek adhat új megvilágítást, kérdőjelezheti meg az eddig kialakított egyoldalú, sematikus értékelést, érvelést, lábjegyzetül szolgálhat Bibó István mértékadó meghatározásához: “A Szabó Dezső ellen emelt fasiszta vádat érdemes volna pontosabban megformázni, helyére tenni. Világosan megmondani, hogy Szabó Dezsőnek mind a parasztság kérdésében elfoglalt álláspontjai, mind pedig magyar patrióta álláspontjai mérhetetlen és teljességgel mértéktelen romantikával voltak terhelve, ugyanakkor leszögezni, hogy a fasizmusból nem volt benne sem hatalom-kultusz, sem diktátor-kultusz, sem erőszak-kultusz.”

A Magyar Élet folyóirat 1936-ban indult újára, s utolsó száma 1944. október elején jelent meg, a Szálasi hatalomátvétele előtti napokban. A Magyar Élet a népi mozgalom jobboldali szárnyához kötődött, de miként Borbándi Gyula megjegyzi, mégsem állíthatjuk róla, hogy jellegét jobboldalisága határozná meg. Az “egész magyar politikai színképben nem volt jobboldalinak tekinthető intézmény, mert egyaránt távol állott tőle mind a keresztény nemzeti konzervativizmus, mind a nagyhangú és demagóg nacionalizmus”. Fennállása alatt mindvégig teret adott a népi mozgalom teljes horizontjának, a “teljes népi mozgalom lapja volt”. A Magyar Életben a mozgalom majd minden tagja megjelent írásával, s még azok előtt is nyitva állt, akik a kommunista mozgalommal szimpatizáltak, nyíltan baloldalinak vallották magukat, mint amilyen Nagy István vagy Darvas József volt.

A folyóirat vázlatos bemutatásakor nem feledkezhetünk meg a Magyar Közösséghez fűződő viszonyáról, hiszen a lapot ez a titkos egyesület – mely az 1930-as évek elején szerveződött a Honszeretet égisze alatt – alapította abból a célból, hogy elveinek nyilvánosságot biztosítson. A Magyar Közösség szellemi gyökerei a húszas évekre és Erdélybe nyúltak vissza, Erdélyből, főleg Székelyföldről áttelepült értelmiségiek rakták le a mozgalom alapjait. Lényegében egy magyarságérzésen alapuló szabadkőműves mozgalomra emlékeztetett,6 nagymértékben merítve Szabó Dezső és Németh László harmadikutas eszméiből, hirdetve a magyarság teljes szellemi és egzisztenciális érvényesülésének programját, mind a németség, mind a zsidóság fokozott térhódítását káros jelenségként ítélve meg. A Magyar Közösség szellemiségére jellemző adalék, hogy a szervezet tagja csak az lehetett, akinek apja és apai nagyapja eredetileg is magyar nevű volt, azaz a jelöltnek ilyen értelemben legalább egynegyed mértékben “magyar származásúnak” kellett lennie. A Magyar Közösség sejtszerű szervezete fénykorában megközelítőleg 2700–3000 fős tagsággal számolhatott, a Magyar Élet is ennyi példányszámban jelent meg. A háborút követően a mozgalom 800 tagot tartott nyilván, amely azonban alkalmasnak mutatkozott arra, hogy a kommunista párt ezen kreált ügy kapcsán a szovjet hadsereg segítségével lényegében lefejezze a Kisgazdapártot. A Magyar Közösség a népi mozgalom jobboldalához kötődött, M. Kiss Sándor véleménye szerint pedig egyenesen a jobboldali szervezetszerű képződményének tekinthető. Létrehozói szándéka szerint valóban kvázi politikai szervként, pártként működött, mely egyben “egy népi jellegű szakszervezet” szerepét is hivatott volt betölteni. Védelmet jelentett egyfelől a szabadkőművesség, másfelől a hatalom által támogatott Etelközi Szövetséggel szemben. A lap későbbi szerkesztője, Fitos Vilmos is e védelem reményében engedte magát beszervezni. A Magyar Közösség, mint említettük, egy népi jobboldali párt feladatát is el kívánta látni, de mivel “nem rendelkezett kidolgozott politikai és ideológiai elképzeléssel, vezetői és tagsága közül mind többen kezdtek az egyre erőteljesebbé váló népi gondolat felé tájékozódni”. A folyóirat élére főszerkesztőt ugyan a Magyar Közösség vezetői állítottak, azonban Fitos Vilmos szerkesztői munkája során mégis határozott, a népi eszmékkel azonosuló, egyéni koncepcióját tudta érvényre juttatni, megőrizve a lap szellemi függetlenségét.

A Magyar Élet szerkesztői posztját először Csuray Károly, majd Matolcsy Mátyás töltötték be, a lap igazi arculatát – elképzelések híján – mégsem voltak képesek megtalálni és kialakítani, annak határozott kialakulását Fitos Vilmos szerkesztői ténykedésének idejére tehetjük, s a folyóirat szellemiségének fő vonulata mindvégig a németellenesség volt. Fitos Vilmos a náciellenes cikkek egész sorának adott helyet lapjában, melyek nemcsak a világháború emlékét idézték fel elítélően, hanem szót emeltek a nemzeti szuverenitásért is. Fitos Vilmos ekkor már a Magyar Közösség tagja és 1937-ben több társával a Turulon belül megalakította azt az ellenzéket, amely gyűjtőhelyéül szolgált mindazoknak, “akik a németbarát politikával szemben a Bethlen–Teleki-törekvéseket” támogatták. Fitos mindemellett pedig régóta elkötelezett híve a népi mozgalom németellenes irányzatának, a Szabó Dezső-i és Németh László-i gondolatoknak, és ahogyan a Turulon belül is igyekezett ezeket az eszméket népszerűsíteni (gondoljunk csak az 1938-ban a Turul-fészekben rendezett népi irodalmi estre), úgy a folyóiratban is ezek a megfontolások irányították.

A németellenesség mellett, amely elsődlegesen a fasizálódó Németország ellen irányult, a Magyar Élet a demokrácia gondolatának következetes híve volt, fennállása alatt mindvégig követelte a – népi mozgalom által megfogalmazott – nagybirtokok felosztását, “sürgette a fennálló társadalmi szerkezet megváltoztatását, a nemzeti vagyon igazságos elosztását és a politikai élet demokratikus reformját”, a kisebbségi kérdés rendezését, s mindemellett radikális szociális igényeknek adott hangot. A lap határozottan pozitív irányultságát tekintve sem feledkezhetünk meg súlyos hibáiról, így például a folyóirat, miként Salamon Konrád is említi, hangosan ünnepelte a mindenki által elítélt, 1938 telén előterjesztett választójogi javaslatot. A faji kérdésben is határozatlanul foglalt állást, s az a törekvése, hogy a “magyarságot idegen szellemtől és befolyástól óvja, olykor félreérthető és félremagyarázható jelenségekhez vezetett a zsidó- és svábkérdés tárgyalásában”. A Magyar Közösség köre a hagyományos népi kultúrát, magyar szellemiséget kívánta érvényre juttatni az előbb említett szellemi orientációkkal szemben, időnként azonban nem volt képes a helyes hangsúly megtalálására e témák tárgyalásában.

Amint már említést tettünk róla, Fitos Vilmosra igen nagy befolyást gyakoroltak Szabó Dezső elképzelései, akinek tanításai ekkorra, a harmincas évek második felére értek be. Mindentől és mindenkitől távol, egyedül a Ludas Mátyás Füzetekben publikálva, egy egész mozgalmat pótolt munkásságával, a fiatalság, a középosztály és az értelmiség soraiból szerezve híveit és követőit. “Ady verte föl bennünk az emberséget: ő fakasztotta föl érzéseinket… De Szabó Dezsővel küzdtünk a világnézetért. Az ő koncepciója elsősorban az ifjúságnak volt tízparancsolat. […] Világképe minden helyzetben állásfoglalást jelentett, rendszere öntött szövet, amelyet nem lehet szálanként megbontani” – írta róla Németh László. Eszméiből nemzedékek sora tanult jobbító szándékot, feltétlen kritikai érzéket, megalkuvást nem ismerő változtatni akarást.

A harmincas évek második felében Szabó Dezső gondolkodását három eszme határozta meg. Az elsőt az antiszemita kampányokat nyíltan bíráló, a jobboldali körök fajüldöző politikája ellen tiltakozó írásai jelentik. Ezekben nemcsak hogy elhatárolta magát a fasizmus zsidóüldözésétől, hanem elsők között mozgósított a nyilasmozgalomnak a faji fogalmát felhasználó demagógiája és megtévesztései ellen: “Lehetetlen, hogy egy egészséges modern Államban akár a fajiság, akár az osztályokhoz tartozás szempontjából különböző rendű polgárok legyenek, akik számára már a születés az érvényesülés több vagy kevesebb feltételét jelenti áthághatatlan paranccsal. Lehetetlen, hogy az Állam polgárainak bizonyos rétegét, bármilyen szempontból, külön részlet-intézkedéssel elkerteljük a polgárság egyetemétől, s neki több vagy kevesebb feltételét adjuk” – érvelt a tisztán demokratikus állampolgári jogegyenlőség alapján. A második vezérlő elve ekkor a kelet-európai népek összefogásának gondolata volt, mely a két terjeszkedő – a német és az orosz – birodalom között jelenthetett volna védő egységet. Kelet-Európa-koncepcióját ennek az összefogásnak a sürgetése ihlette, s az mellőzött minden utópisztikus, romantikus képzelgést, tág mozgásterű konföderáció képét vázolva fel. E szövetség elképzelései szerint biztosította volna a közös katonai védelmet, a közös külpolitika kialakítását, a gazdasági függetlenséget, a kulturális-szellemi együttműködést. Nem kívánta volna azonban ezen államok függetlenségének feladását, s legfőképpen nem kívánta a magyarságot ebben az egységben valamiféle egyeduralkodói pozícióba ültetni. Ezzel az elképzeléssel függött szorosan össze a harmadik vezérlő elv is, a németellenesség, hiszen az előbb vázolt tervét is a Német Birodalom terjeszkedésétől való félelem motiválta, erősítette, mert véleménye szerint “ez volna az egyetlen hatalmas védelem a megemésztő germán imperializmus ellen”. Ezért ellenezte az újraegyesülés gondolatát Ausztriával, mely csak azt eredményezné, hogy a “feléje rohanó ausztriai németséggel együtt Németország a történelem legelső alkalmas zökkenésében magába nyelné a magyarságot, Magyarországot is”. Radikális eszméi miatt 1937-ben vádat emelt ellene az ügyészség (ekkor folytak Féja Géza és Kovács Imre perei is) osztály és felekezet elleni izgatás címén, s a bíróság egy hónapnyi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte, mely ítélet nyomán később törölték a választói névjegyzékből is.

Szabó Dezső gondolatrendszerének főbb pilléreit azért kellett, ha vázlatosan is felidéznünk, mivel a Magyar Életben megjelent írásai alapvetően e hármas rendszerre épültek fel. Szabó Dezső 1938 novemberében vált a folyóirat állandó munkatársává, igaz, egy évvel korábban, 1937 októberében már megjelent itt egy tanulmánya, A magyarság útja: jobbra vagy balra? címmel. Fitos Vilmos és Matolcsy Mátyás dr. Kémeri Dezső főorvos segítségével (aki a Magyar Közösség tagja volt, és Szabó Dezső kezelőorvosa, régi barátja) kérték fel egy cikksorozat megírására, amelyre, ahogy Fitos Vilmos említi visszaemlékezésében, az “Anschluss adott különös aktualitást”. Szabó Dezső elfogadta azt az ajánlatot, hogy a lapba – mindenféle kötöttség nélkül – általa szabadon választott témáról írjon, a szerkesztőség pedig lemondott minden cenzurális és egyéb jogáról. Kémeri figyelmét is nyomatékosan felhívta erre levélben: “cikkeit csak betű szerinti hűséggel lehet közölni”, s ha “bármiféle honszerelmes ravaszság bármily mókával és bármily nyomdahiba révén csak egy jelzőt is kihagyna”, felmentve érezné magát minden kötelezettség alól, s azonnal megszakítaná kapcsolatát a lappal. A szerkesztőség megállapodásukhoz mindvégig tartotta magát. Szabó Dezső azonban a nagylelkű ajánlat elfogadása ellenére sem vállalt közösséget a Magyar Élettel s a mögötte álló körökkel, mint ahogyan senkivel sem. Írt ugyan bal- és jobboldali lapokba is, de ahogy első cikkében itt is leszögezte, nem kívánja feladni az eddig oly féltve őrzött függetlenségét, és senkinek se jusson eszébe, hogy határtalan emberségét és egyetemes magyarságát a “jobb- vagy baloldali piszkos elhatározásába nyírbálja bele”. “Egyedül, előttem vitt zászló, mögöttem felvonuló hadsereg, köröttem védő tábor nélkül folytatom harcomat a magyarság független történelmi műhelyéért, kulturális és szociális felemeltetéséért, új honfoglalásáért” – hirdette meg kívülállóságát.

A magyar írónak, történelmünk szorító kényszere miatt, mindig is a közszereplés áldozatául kellett esnie, olyan feladatok sorát kellett vállalniuk, amelyeket nálunknál szerencsésebb országokban társadalmi intézmények, politikai szervezetek egész sora lát el. Csoóri Sándor szavai juthatnak eszünkbe: “Ha a magyarság szellemi életének természetrajzát boncolgatnánk, egy elszomorító jelenség leírásával kellene kezdenünk a beszámolót. Azzal, hogy minden tehetségünk – Zrínyitől Adyig, Bethlen Gábortól Széchenyin át Illyésig – egész életén keresztül a magyarság fennmaradásával kínlódott. […] Aki itt emberibb és magyarabb világot akart, az politizált.” Szabó Dezső a magyar irodalom e sajátosságának elemzésével – mintegy ars poeticaként – kezdte Magyar Élet-beli első cikkét. A magyar irodalomnak így mindig is kellett legyen egy olyan vonulata, állapította meg, amely a tisztán irodalmi értékeken és szempontokon túl, de nem helyette, egyfajta hivatást töltött be, s amelyet sokan pejoratív jelzővel nem tiszta irodalomnak neveztek. Ezt a “nem tiszta” irodalmat vette védelmébe, annak szükségszerűségét, történelmi és politikai sajátosságát hangsúlyozva. Hiszen a magyar szellemiség e képviselőinek köszönhetjük, írta, hogy “ma még merhetünk akarni önálló, független történelmi műhelyt, melyben a magyarság építi egyéniségét egy szervesen neki való, élete minden sajátos törvénye szerinti életbe”. Véleménye szerint politikusaink számára a Nemzet csak a nemzet kisebbik részét jelentette, amelyből a “magyarság nagy egyeteme” mindig kilógott. A politika mindent elvesztett: földet, függetlenséget, önálló történelmi életet”, s ami érték, öntudat és életösztön maradt: az mind e “nemtiszta” irodalomnak és “nemtiszta” íróknak köszönhető. Ők azok, akik Adytól kezdődően “kétségbeesetten sürgetik az egyetlen történelmi osztály: a magyar paraszt kulturális és szociális felemeltetését”. Szabó Dezső ezt a párhuzamot az irodalom autonómiája biztosításának szükségessége miatt vonta meg. Minderre, nevezetesen hogy az irodalom szuverenitása mellett ekképpen érveljen, az új sajtótörvény bevezetése késztette, amelynek eltörlését kérte a miniszterelnöktől. Az új rendelkezések a magyar öntudat, az életösztön végleges “megherélését” jelentik, írta, miközben nem tudják megakadályozni azt, hogy a “kloákák lázadói, a börtön és tébolyda szököttjei, az idegen érdek felbérelt csirkefogói ne folytassák tovább vakdühű izgatásaikat”, miközben a magyarságot megfosztják “legmélyebb történelmi erejétől”, a magyar irodalomtól.

Az 1939. januári számban talán a harmincas évek legszókimondóbb, legnagyobb hatású röpirata jelent meg, a Querelae Magyarorum, Imrédy Bélának címzett nyílt levelében a kor legégetőbb kérdéseit feszegette. Az írás apropóját Imrédy vízkereszti beszéde adta, melyet a Nemzeti Egység Pártja nagygyűlésén, a Vigadóban tartott, s ahol meghirdette a Magyar Élet Mozgalmat. Szabó Dezső a beszéd kapcsán bírálta a hivatalos politika bárgyú optimizmusát, amely a magyar lélek “legirtózatosabb rákfenéje”, s amely Tisza Kálmán óta végig kíséri történelmünket. Ez az optimizmus tett bennünket vakká legelemibb érdekeinkkel szemben, s akkor is, midőn “odakötöttük magunkat a német szekérhez, anélkül, hogy cserébe valami megfoghatót, valami világ elé mutathatót vettünk volna ki tőlük belső és külső érdekeink biztosítására éppen a német nyomással szemben”. Ez az egyoldalú szövetség akadályozta meg, hogy szomszédainkkal valamiféle egységet, közös békét teremtsünk, hogy meginduljon “egy szabadabb vérkeringés Kelet-Európában”, s amely mindenkivel szemben izolálta Magyarországot, s tette “vak zsákmányává az egyetlen étvágynak”. Ez az optimizmus, hogy sorsunkat mindenféle ideológiáknak rendeljük alá, juttatta áldatlan állapotába a magyarságot, s ezért jelentette ki Szabó Dezső: “Mi már egy bolhányi vért, egy rozsszemnyi kenyeret nem adunk semmilyen idegen érdekért, semmilyen idegen frászológiáért.” “Nekünk külön önálló történelmi műhelyünk teljes, az egész világ előtt garantált politikai, gazdasági és kulturális függetlensége kell. […] Nekünk igazságtétel kell a magyar parasztság egyeteme számára: igazságtétel: mely az ország földjének birtoklása, s az intézményes biztosított lehetőség, hogy arravaló gyermekei középosztállyá fejlődhessenek” – bontotta ki a nemzeti szuverenitás és a legszükségesebb reformok követelésének zászlaját.

Bírálta Imrédy megnyilatkozását, aki nyíltan a jobboldali és nacionalista élet akarását hirdette meg. Bírálta, mert a magyarság és annak legkiválóbbjai undorodnak “e két fertelmes züllött szótól”, hiszen Trianon óta a jobboldal áldozott fel mindent, ami magyar. “A jobboldal tette idegen életakarat függvényévé külső politikánkat, belső életünket…” – ismételte meg az előbb már felállított tételét. A magyarság már nem ilyen-olyan oldal politikáját igényli, mint ahogyan a világháború magyar “véróceánja” is minden oldalról patakzott össze, hanem az “egyetemes magyarság politikáját”. Ehhez a politikához pedig nem kell a szabadságot megnyirbálni, jelentette ki Szabó Dezső, s mindazokat a “forradalmi jelentőségű reformokat, melyeket a magyarság bajai, fejlődése, jövője elengedhetetlenül követelnek: meg lehet valósítani diktatúra, fasi-nácizmus, s bármilyen idegen frityfrász nélkül”. “Diktatúrára itt csak annak van szüksége, aki idegen célokat akar megvalósítani, aki ártani akar a magyarságnak” – lépett fel nyíltan a német birodalmi törekvések hazai támogatóival szemben.

Szabó Dezső a már korábban elemzett elveihez híven itt is szót emelt az állampolitika rangjára emelt antiszemitizmus, s annak kifejezője, az Imrédy által előterjesztett új zsidótörvény ellen. Régóta vallott meggyőződését hangoztatta: nem a zsidó kizsákmányolás, elnyomás ellen kell fellépni, hanem mindenféle kizsákmányolást meg kell szüntetni, mert ez nem faji kérdés, hanem a magyar demokrácia kérdése. Véleménye szerint az antiszemitizmus csak a figyelmet hivatott elvonni más veszélyről, s “a zsidó elleni ordítozás tovább is elálarcozhat minden gyilkos idegen szándékot, elvonhatja a figyelmet a magyarság legégetőbb követeléseitől”. “Végzetes volna ránk: ha továbbra is a legkönnyebb kormányzás politikai eszköze maradna az antijudaizmus. Ha a magyar parasztság arravaló gyermekeinek intézményes középosztállyá fejlesztése helyett: ütnők a zsidót. Ha minden gyávaságnak elpalástolására az idegen elnyomással szemben: ütnők a zsidót.” Ezért tiltakozott, hogy minden probléma okának a zsidóságot tegyék meg, s hogy minden szükséges reform helyett a zsidóságot üldözzék. Szabó Dezső így mindenkit magyarnak ismert el, akinek akár csak egyetlen szülője is magyar, s azokat “nem teheti nem magyarrá sem ön, sem törvény, sem az Atyaisten” – írta Imrédy Bélának nyílt levelében.

Röpirata végén, a földosztás sürgetése mellett, szót emelt az Antikomintern Paktumhoz való csatlakozás felvetése ellen: “A magyarságnak semmi érdeke: hogy beleelegyedjék az eredeti, keleti és a lemásolt nyugati bolsevizmus egymás elleni küzdelmébe.” Az antibolsevizmus nem jelentett számára mást, mint az antijudaizmus, tehát a német törekvések előcsapatait. Németország a revízió emlegetésével újabb háborúra uszít bennünket, írta, de “inkább maradjon Erdély még egy ideig mostani állapotában, mintsem úgy szerezzük vissza, mint a Felvidéket, pláne magyar vér árán!” Erdély státusa ne változzon, ha azt csak újabb harcok árán módosíthatnánk, vallotta, akinek Erdély szűkebb szülőhazáját is jelentette. “Nekünk már nincs egy csepp elfolyatni való magyar vérünk a jó isten semmilyen világnézetéért” – szögezte le az egyetlen lehetséges reálpolitika alapját. Írására a hivatalos válasz kézenfekvő volt, s a paktummal szembeni állásfoglalása miatt a Szovjetunióval, a kommunizmussal való szimpatizálás vádjával illették.

A következő, a februári számban e vádra figyelemmel kénytelen újra közölni egy 1919-ben írt cikkét, a Levél a másik sötétből címűt. “Az a barátságos legenda járja: hogy én csak a nyugati, lemásolt bolsevizmusnak vagyok ellensége és csak annak idegbajait tartom veszélyesnek: míg a keleti, eredeti bolsevizmus idején napi öt kilót híztam a boldogságtól és idegenjeire cvikipuszikat záporoztam” – vezette be e régi írását.

A kormány egyre szaporodó intézkedésekkel készült a várható jövőre: 1939. március 11-én lépett életbe a honvédelemről szóló törvény, mely 12 éves kortól tette kötelezővé a katonai oktatást, s a miniszterelnök Teleki Pálnak a hadseregre vonatkozó megállapításai ihlették Szabó Dezső következő írását. Publicisztikájának mindig is vissza-visszatérő témái voltak a hadseregről alkotott elképzelések, a legelsőtől, az 1921-ben írottól, az 1923-ban, 1937-ben születetteken keresztül, a mostaniig. Nem katonai vagy éppen hadászati szempontból kezelte ezt a kérdéskört, hanem a nemzeti átalakulás, az egész magyarság szemszögéből: “A hadsereg, melyet én látok: a magyar életerő, a magyar életösztön, a magyar munka, a magyar kultúra, a magyar demokrácia megteljesedése, védelme és biztosítéka. Iskola, ahova mindenki szívesen jár, munka, melyben mindenki a maga és az egész közösség hasznára vesz részt, tűzhely, ahol minden magyar munkáskéz összefog” – írta már a húszas évek legelején. E probléma tárgyalását is a németellenesség eszközeként kívánta szolgálatba állítani, követelve, hogy a tisztkiválasztás során intézményes biztosítékok garantálják: csak olyan személyek jussanak be, akik nem idegen törekvések érdekeit szolgálják. Ezért nem meglepő, hogy márciusi, a hadsereggel foglalkozó tanulmányában, az előző két írás eredményeit összegezve, pontokba foglalt, az élet minden területére kiterjedő programot vázolt fel: 1. A nagybirtok megszüntetése, földosztás, így “motiválva” a Haza védelmére a parasztságot. 2. Az idegenség (a németek) által veszélyeztetett területek betelepítése magyar falvakkal. 3. A parasztság és munkásság arravaló gyermekeinek középosztállyá fejlődésének intézményes biztosítása. 4. A parasztság, munkásság és a szellemi munkásság megszervezése: “legyen önmaguk és a magyar közösség minden érdekeinek védelmére és megélhetésére”. 5. Minden kiváltság, örökletes rang, cím eltörlése a tehetségek érvényesülésének útjából. 6. A hadsereg tisztikarában is meg kell nyitni az utat a népi tehetségek előtt. 7. A hadsereget a magyar kultúra, nyelv, szolidaritás, demokrácia szervévé kell fejleszteni.

Habár Nagy Péter egyoldalúsága és mértéktelen elfogultsága miatt elfogadhatatlan könyvében azt állítja, hogy 1938 novemberétől frontálisan nem támadta a nyilasokat, Szabó Dezső májusi cikke ennek ékes cáfolata. Írásának kiindulópontja Unghváry Sándor Mit láttam az Andrássy úti nyilasházban című könyve volt. Unghváry annak a fiatal középosztályi rétegnek a képviselője, írta a szerzőről, akik segíteni akarásukban, végzetes és célzatosan előidézett tájékozatlanságukban olyan útra vetődtek, “amely egyenesen a halál felé vezet”. Ezek a szervezetek, amilyen maga a nyilasmozgalom is, lettek a magyar érdek feladásának, a “magyar lelkek halálos megmaszlagolásának, a magyar életösztön megtévesztésének, az idegen hódításnak legfőbb szervei”. Az általuk szított nacionalizmus bontotta meg az állam és nemzet egységét, s akar kilökni “egy fajt” a magyar életből, egy hatalom hódítását készítve elő. Ez a nacionalizmus tette lehetővé az integer, ezeréves Magyarország egyes részeinek “idegenné harapását”, az “köpi meg” Széchenyi emlékét, “piszkolja a magyar nemzetalkotás nagy századát: a XIX. századot”. S az éppen küszöbön álló, május végi országgyűlési választásokra utalva, írása végén feltette – ma is megdöbbentő jóslatát évekkel a szomorú beteljesülést megelőzően – keserű-gunyoros kérdését: “Ezeknek a »hazafias« alakulatoknak bevonásával csinálják meg az új választást? Nem volna egyenesebb és őszintébb munka, ha választás helyett megválasztanák magyar diktátorrá, egyetlen fejjé, egyetlen teljes jogú politikussá: Mors Imperátort?!”

1939-ben ünnepelte Szabó Dezső hatvanadik születésnapját és Az elsodort falu megjelenésének huszadik évfordulóját. E kettős megemlékezés jelentette Szabó Dezső népszerűségének tetőfokát: május 23-án telt ház előtt rendeztek Szabó Dezső-estet a Városi Színházban, ekkor jelentették meg a háromkötetes corpust, Az egész látóhatárt, ünneplő cikkek és folyóiratok sora látott napvilágot. A Magyar Élet is Szabó Dezső-emlékszámot adott ki, melyben ő maga három írásával is szerepelt (igaz, mindhárom régebbiek újraközlése).

Az ünneplések okozta rövid kihagyás után újabb fontos probléma tárgyalásába kezdett, a kisebbség kérdésébe, mely írás ugyan már szintén megjelent a Füzetekben, de amelyet itt újra közöltetett, hiszen “ma ez az élet-halál kérdés”. Kisebbségi elméletünket, írta, kívülről alakították ki az irredenta szenvedélyek felhasználásával, mely állandó ellenségeskedésekhez vezetett a magyarság és a szomszéd népek között, megakadályozva a régió szükségszerű gazdasági és kulturális együttműködését, s amely egyetlen dologra volt alkalmas: hogy “egy idegen nagyhatalom hódító tankja legyen”. Szabó Dezső oly módon kísérelte meg a helyes kisebbségi elveket rögzíteni, hogy az egyrészt megakadályozza a német birodalmi törekvéseket, a magyarországi német kisebbségek esetleges elszakadási kísérleteit, másrészt hogy egyéb kisebbségeknek, így többek között az akkor kiemelten kényes helyzetben levő zsidóságnak is biztosítassék az alapvető állampolgári és közösségi jog. Szabó Dezső szerint a kisebbség kérdését tehát három elv határozza meg: a közösségi, a nemzeti és az egyéni elv. Míg az első kettő az állam szuverenitását, függetlenségét, egységét hivatott biztosítani, addig a harmadik annak a lehetőségnek az alapját képezi, melynek révén minden kisebbség megkaphatja saját nyelvének, kultúrájának és “lelkiségének” gondozását, azt, hogy “saját intézményi keretében minden polgár élhesse, ápolhassa a maga faji egyéniségét”. Kisebbségi koncepciója ugyanakkor nemcsak a nemzeti szuverenitást és az állampolgári jogegyenlőséget kívánta biztosítani, hanem a szegényparaszti tömegek jogos “honfoglalását” is igyekezett elősegíteni. Tervezetét mindezen szempontok hatására az állam minden polgára számára biztosított egyenlő elbánás elve határozta meg, melynek alapvető fogyatékossága, hogy a fent említett okok miatt nem mélyítette el a kisebbségek pozitív közösségi, kollektív jogainak körét.

Szabó Dezsőnek a folyóiratban utolsóként megjelent írása – Az őrtoronyról – egy tanulmánysorozat első darabja volt. Ebben felállította azoknak a kérdéseknek a leltárát, melyek a magyarság fejlődését és öntudatát meghatározták, s amelyek számbavételét e cikksorozat lett volna hivatott elvégezni: “Ez a három probléma: 1. Viszonyunk Németországhoz. 2. a kisebbségi kérdés és sajátosan: a német kisebbség kérdése. 3. a szociális megújulás problémája.”

Az első közleményben Németország és Magyarország kapcsolatát vonta nagyítóüveg alá, megvizsgálva, mit is jelentene két szabad állam barátsága, amit olyannyira hirdettek azokkal kapcsolatban. Jelentené először is, állapította meg, a teljes egyenlőséget és az együttműködést. E kapcsolat azonban nem jelenthetné, utalt a tényleges helyzetre, Magyarország alárendeltségét, azt, hogy bármely állam befolyást gyakorolhasson a másikra, annak intézményeire, gazdasági, kulturális, politikai életére, így még kevésbé jelenthetné, hogy egyik állam “bármiben is megszoríthatná a másik cselekvési szabadságát vagy annak belső ügyeibe beleszólhatna”. A barátság nem kívánja meg a külpolitikai vazallusságot, a kritika tilalmát, a sajtó cenzúráját. Szabó Dezső a fogalom általános tartalmának fejtegetése során bizonyította: Magyarország nem baráti szövetségese Németországnak, hanem elnyomott alattvalója, úgy, hogy nem köt bennünket sem a hála, sem a tartozás kötelessége, sőt éppen kifizetetlen számlák vannak kezünkben. Hiszen a “magyarság tisztán csakcsupán a németség hatalmi érdekeiért, a német jövőért hurcoltatott a világháborúba”. Szabó Dezső mindezt hetekkel a második világháború kitörése előtt vetette papírra, nyilvánvalóan a figyelmeztetés szándékával. Az írás első része megjelenhetett, a folytatást azonban a cenzúra már nem engedélyezte, hiszen a lapszám Lengyelország lerohanásával egy időben került volna utcára. Szabó Dezsőt e második közlemény miatt perbe fogták – Fitos Vilmos főszerkesztővel és Baranyi Józseffel, a kiadó, a Jövő Nyomda vezetőjével együtt – izgatás vádjával. A számot elkobozták, s a folyóirat szankcióként ezentúl 32 oldal helyett csak fele terjedelemben jelenhetett meg. Az elkészült második részben rendületlenül támadta tovább a szélsőjobboldali körök háborús készületeit, a német terjeszkedés felgyorsulását. Szabó Dezső itt már nyíltan izgatott akár a tényleges szembeszállásra is: “Nekem az éhes idegenségek milliós tömegei, bombavetői, tankjai, lángszórói nem jelentenek olyan aggódást, mintha azt látom, hogy a minden állami, politikai, történelmi cselekvés oka és célja: a magyarság öntudata nem elég erős, életösztöne nem elég éber és tájékozott, szolidaritása nem ösztönös védelmű, nem termő és védő erejű.” Inkább vállaljuk a megszállást, mintsem elveszítsük önmagunkat, belső függetlenségünket, sugallta a cikk minden sora. “Nem lehet megölni egy nemzetet, mely lelkileg: öntudatában, életösztönében, szolidaritásában teljesen fel van fegyverezve a halál ellen”, támasztotta alá meggyőződését, éppen az ír, finn és a lengyel (!) nemzet példájával. Írásában válaszolt Csáky István gróf külügyminiszter egyik beszédére is, aki a németek elleni izgatás hibájára figyelmeztette hallgatóit. Szabó Dezső elismerte: valóban folyik izgatás ellenük, de ezt éppen ők maguk idézték elő. Mert mélységesen bántja a magyarság öntudatát az, ha a “szélsőjobboldal gengszterei” lépten-nyomon a németséggel szembeni hálánkra figyelmeztetnek, s még ennél is vérlázítóbb izgató a “szélsőnacionalizmus” arcátlan magatartása, az idegen hatalomnak való felajánlkozásaik, érdekeik feltétlen kiszolgálása. Szabó Dezső a német törekvésekkel szembeni kezdeti tartózkodóan elutasító magatartása itt már a nyílt szembeszegülés mozdulatává élesedett, amelyet oly kevesen mertek vállalni ebben az időben. Egy fennmaradt előadásában ekkoriban így fejtette ki szellemi alapvetését: “Ki merem mondani és állom érte bárhol a felelősséget: nemzetgyalázást, osztály elleni izgatást a való tények elmondásával nem lehet elkövetni.”

Szabó Dezsőnek e – nyilvánosságra ugyan nem került – cikkével ért véget a Magyar Élet-beli szereplése, hiszen nyilvánvalóvá vált, a folyóirat nem képes többé teret biztosítani radikális eszméinek, mely természetesen nem jelentette egyben a progreszszív irányzat kiszorulását hasábjairól, hiszen ahogy Salamon Konrád is írta, a “folyóirat jellegét ekkor már a népi írók művei határozták meg, akiknek sora Németh Lászlótól Nagy Istvánig terjedt”. Szabó Dezső eszméi, habár egyre nagyobb körben fejtettek ki immunizáló hatást is, visszaszorultak a Füzetekbe. Életében ezután már csak három helyen jelentek meg írásai széles nyilvánosság előtt: a Magyar Nemzetben, a Film, Színház, Irodalomban, s a Magyar Ünnepben. Eszméit azonban egészen 1943-ig az ország számtalan nagyvárosában tartott előadásaiban terjesztette, s a Marczibányi téri vacsorákról, a Húsosok székházában, a Rákóczi téren tartott estjeiről legendák keringtek, és sokak számára ezek a fórumok jelentették az egyetlen helyet, ahol az igazsággal, a háború veszélyeivel szembesülhettek. Ezek az alkalmak, a puszta megélhetésen túl, sokszor a nyilvánosság kizárólagos lehetőségét jelentették számára.

Szabó Dezső Magyar Élet-beli munkássága mindezek miatt is külön figyelmet érdemel, túl azon, hogy az életmű e rövid fejezetének áttekintése alapot szolgáltathat arra, hogy a róla kialakult, sommásan elutasító értékeléseket végre a tényekhez igazítsuk.