Kenéz Ferenc
Poetica 2001
Köszöntöm az összes számítógépet,
az egykori lehallgató készülékeket
és valamennyi lehallgató tisztet,
köszöntöm a monitorok előtt
ülő mai bankhivatalnokokat,
s a tegnapi füles névre hallgató cenzort,
üdvözlöm a világ összes költészeti
folyóiratát, tanszékek személyzetét,
köszöntöm a kérdőíves felmérések
szakértőit, a közvéleménykutatások
apostolait, a bulvársajtó legjelesebb
képviselőit és az áruházi akciós vásárok
nagyérdemű lebonyolítóit,
köszöntöm a kedves rádióhallgatókat,
a milliós televíziós vetélkedők
résztvevőit, üzenem az összes
akciós mosópor-, lakberendezési és
pipadohányárusnak, az összes
remekbe szabott hirdetésszervezőnek,
agykontrollsztárnak, hogy kábé
ugyanolyan jól körülhatárolhatóan,
mint egy fogkefe, én is vagyok,
vagyok, vagyok, vagyok.
Angyalszőr
Az angyal itt és ott s amott,
bedűti ajtód, rád vágja ablakod,
nem libben, nem suhan,
leselkedik, váratlan rád huhog,
hátán nem szárnya, csak púpja van,
repül azért, repül ő szárnytalan,
csak izzadt és büdös, öregszaga van,
zsémbel és zsörtölődik, ha megjelenik,
aranyfoga van és tarhonyát eszik,
kétség sincs, a gyermekkori angya
l ő,csak megöregedett, együtt öregedett velem,
nem azért jön, hogy megsimogasson,
cukorkát zsebbe nem dug ő már,
ezt-azt mi lopunk asztalára,
és eltöprengünk ágya fölött:
ő vigyázna még mireánk,
vagy mi vigyázunk őreája?
Sárga naptár
Kiteljesedtél, becsukódtál,
leszel a polcra kerülő
régi naptár, vagy nem is
kerülsz oda a polcra,
ó, hiszen akik az új naptárt
lapozzák, azoknak annyi,
de annyi a dolga,
nincs idejük a tegnapelőttre, a tegnapokra,
ma még nincs idejük,
csak a holnaputánokra s a holnapokra,
majd holnap, de inkább
holnapután lesz idejük csak
a tegnapelőttre s a tegnapokra,
a kissé megsárgult lapokra,
melyekbe nem költözik soha már
újabb tél és újabb nyár,
ám ami benne volt, benne van,
az a tél, az a nyár,
amit számba már soha
nem vehet semmilyen újabb
naptárkészítő, semmilyen
újabb leltár,
az a becsukott tél ott már örök,
akárcsak ott, az a becsukott nyár.
Kiss Benedek
A jóságos varázsló
Schéner Mihálynak
Szerencsém,
hogy öregapámnak szólítottalak,
Varázsló,
én,
ifjú nyolcvanast
a vén 60 éves!
Agyonnyomtál volna,
megnyuvasztottál volna
szelíd mítoszaiddal.
Varázsló! ezekkel
én is jól vagyok eleresztve,
hiszen hat ujjal születtem,
de a dobot pörgetni
tőled tanulom.
A sámánok ideje véges,
ám a Varázslók és a
Megv
áltók tudása időn túli.
Így épül babák háza, meseház,
mely fölött Istenke fuvoláz!
Hamuka-ország
Dívik az országos hamuka-játék,
csillagok nem lobognak…
Mindenki annyit hamukázhat,
hogy unokája is
beleroskad.
Ezt a szót, hamuka –
ki ne ejtsd többé,
mert többet nem hamukázol.
Hallgatnak majd rólad is örökké,
pedig a játékból
nagyon hiányzol.
Hamuka szüli Hamukát,
van benne tapasztalás már
vagy ezer éve.
De mi csak hamukázunk tovább –
igaz vagy nem igaz?
Megérte? – vagy meg se érte?
Így jön el végül Hamuka-ország,
és mi csak hamukázunk
vitézül.
Dániában valami bűzlik.
Régen már.
Mi készül?
Vajon mi készül?
Történelemkritika
Mit? Hogy újra
Kádár-éra?
Teszek én a
Kádáréra!
Serfőző Simon
Hiányzott már
Most még tél van, hó, szél ostoroz bennünket, csikasz
hidegek uszulnak ránk.
Így lehetett ez hetven esztendőnek előtte is. A fagynak
minden bizonnyal még vicsorgós kedve volt, ködöt is fújhatott
az idő, amikor Perkupán, a kövesút melletti házban új élet
született: megjelölt homlokú, sorsában elrendeltetett.
Talán nem véletlen, hogy Kalász László ilyen zúzós időben
látta meg a napvilágot. Nem, mert az embereknek ekkorra
elegük volt a fergeteg időből, fázós fagyokból. Tavaszban,
feltámadásban reménykedtek.
Hát meg kellett születnie, mert hiányzott, aki közöttünk
járván, szeretetével az idevalósi szívekbe majd tavaszt
varázsol, derűt a táj embereinek arcára.
Meg kellett születnie, aki azzal nyújt vigaszt, hogy együtt
érez a vigaszra rászorulókkal, a bút felvidítja, ne szomorkodjon
a há
zvégeken, faluk mélyén, nevetősebb legyen hozzánk avilág.
Kellett, aki eljövend, s akinek szavai, mint feltartott tornyú,
kis falusi templomok, tiszták, meghittek lesznek, ünneplőbe
öltözteti lelkünket.
Kellett, aki mindenkihez kézfogásra nyújtott tenyérrel
közeledik, kitáruló karral. Aki itthon lesz kerítéssel,
árokparttal, az itteni világgal – jó ismerősével – a járdasoron
elbeszélget.
Kellett, akinek nem moslékosodik el a tekintete, a szívéig be
lehet látni.
Kellett, aki e föld embereinek gondját a hátára veszi,
hordárjuknak áll, csak mert segíteni akar, nem tehet mást.
Kellett az embersége, becsületessége, amelyet nem
madzaggal mérnek.
Kellett a hite, hogy nem kár a kiállásért: másokat élni
segíthessen.
Nem véletlen, hogy amikor elment, a hegyoldalakra újra tél
ereszkedett, hatalmas pelyhekben havazott ránk az ég.
Betemette szívünket újra a hideg.
Ám verseinek tüzei nem hunytak ki. Kuporodjunk köréjük –
felmelegítenek.
Nem örülhet
Mielőtt e világra
sikoltott volna anyám,
mint almába a féreg,
belém esett a halál.
Gyomromban morog,
hörög mellemben.
Eszik, csámcsog
két pofára bennem.
Zabál, ne mardjon
belőlem semmi.
Könnyen nem győz le,
jóval kezdett ki!
Ha végül felél – éljen!
Nagyon nem örülhet.
Kipusztul velem együtt
szálltával az időnek.
Szentmártoni János
Dunavarsányi levelek (4)
“Amit a mindenható elvesz tőled
az is ajándék,
s amit meghagy, az is.
Kezedből nem röppen föl
az agyaggalamb, visszafojtva
a röpülés láza
ott lüktet, amíg csak élsz,
az ujjbegyedben.”
(Oláh János: Amíg csak élsz)
Innen, a varsányi erkélyről nem sok mindent látni;
olykor titokban, egy-egy cigaretta szünetében
elsétálok a kivilágított házak tetején,
a szeszélyesen indázó füstcsíkok között,
egész az állomásig,
hogy megnézzem érkezését, indulását
a reménytelenség vonatának –
de ezt is csak a magam szórakoztatásaképpen.
Amúgy semmi különös…
Hiába vagyok itt száműzött, megtűrt idegen,
még csak észre sem vesznek,
mert az emberek hamar megszokják
egymás idegenségét.
Persze van ebben valami jó is.
Hisz magamr
a erőltethetem a nyugalom illúzióját;nem kérdi senki, ki vagyok, honnan jöttem,
mért hunyorgok mindig olyan furcsán,
mintha nem is a napfény bántaná szemem,
hanem egy baleset látványa.
Így, mivel semmiféle természeti vagy építészeti szépség
nem köti figyelmemet,
többet láthatok magamból,
s magamon át a naplementéből,
ha időben észbe kapok, és borospoharammal
kicsörtetek ide, az erkélyre.
Érdekes, hogy az itteni naplementében meg épp az tetszik,
hogy nincs benne az égvilágon semmi különös:
vörös, hús- majd rózsaszín, végül kékeszöld
derengés lépcsősorán ereszkedik alá e nap
a pincemélybe, hol megülnek tárgyaink,
kócos fejek forgolódnak gyűrött párnákon,
álmukból olykor kitekintve,
tompa, kifejezéstelen szemmel,
mintha delírium ködében váltanának pillantást
halott rokonukkal.
Nagy csönd-zsák ez a környék;
még mikor, mint kísértet-karaván,
elvonul alattam életem, az sem üt zajt,
pedig huszonhétszer megyek ott egyszerre,
különböző korokban, különböző öltözékben,
szerelmetes hulláimmal,
akikkel olyasmiről beszé
lgetek hal(l)hatatlan nyelven,amelyről itt fönt, az erkélyen, még nem lehet fogalmam.
Szóval semmi különös…
Sokáig kerestem otthonom, hazámat,
lázasan, robogva, egyik szédületből a másikba esve,
s már-már olcsó szeszek és éjszakai csavargások
meddő kábula
tába fojtott az öntudatlan kétségbeesés,mikor kirántott onnan a döbbenet,
melynek szakadék-szélén ingadozva ráébredtem,
ott van az otthonom, hazám,
ahol éppen állok,
ahol a lányom felnő,
ahol feleségem megmorog,
ha megint nem dobtam a szennyesbe levetett ruhámat.
Ezért, a kettétört repülés eksztázisából kizuhanva,
és, sokadik helyszíneként életemnek,
ezen az erkélyen megállva, mikor körülnézek,
és titokban, egy-egy cigaretta szünetében
elsétálok a kivilágított házak tetején,
a szeszélyesen indázó füstcsíkok között,
egész az állomásig, önjelölt idegen,
otthonommá mozdulom e tájat.
Másként nem tehetek.
Uram, amit meghagytál, s amit elvettél,
egyként köszönöm.
Banos János
Időben ébreszt
Sebestyén Mártának
Aki bút nem akar látni,
Menjen mennyországba lakni;
Csináljon az égre házat,
Ott nem éri semmi bánat.
Szutyorgó időben
mit keres itt Sebestyén Márta,
mintha Klézséről özvegyasszon Miklós Gyurkáné
Szályka Rózsa,
akinek fák éneke röppent vállára madárnak?
A madarakat követi lélegzetével,
vagy beáll énekes bakának,
ha mások es nem állnak?
Milyen megbizonyosodás lelke mélyén
a hasonmás kitárulkozás?
Az isteni varázslat gyöngyfogai közül
milyen ősbuja-dallam-mosoly vagy gyász
tenyerül ránk, ha az ősiség
– mintha hasztalan lenne –
a múltba ránt.
Rántana – s rántson is!
A múltban megmártózni szavak s igék:
Pille, pille, aranypille, szállj a mennybe fütyöriszve,
hová röppennének szét, ha nem a mára
leárazott szívbe?
A mára letaposott, ördögpatákkal legázolt
kukoricásba meneküljünk?
Lélekrejtezésbe,
Petőfi-halálba,vagy a Fehér liliomszál, Ugorj a Dunába
szirmát hullató bódulatába
zárva
felejtsük el: Támaszd meg oldalad az aranykezeddel,
s meg is törülközzünk harmatos énekekkel,
ha – Márta – rád és ránk bárki is neheztel?
Ki márthaná beléd vashorgát,
mikor e medence-táj kinyílott
előtted s általunk nekünk?
Rózsát másoltál az égre, pünkösdirózsát,
hogy ha csüggedünk: ne lombozódjunk,
mert nem ez a jelenünk.
Ui.
A lehalkított magyar olyan,
mint a takarékra huzigált mécses,
de éneked lángra lobbantja még a nyirkos falakat is.
S ki elsápul s ki nem talál szavakat öröméhez:
hazataláltam,
hála a rigótoroknak,
mely, ha nem is hajnalban, de időben ébreszt.
Penckófer János
Melyben tudományos fölénnyel szétszálazzák
hivatástudatát, és bebizonyítják, hogy édesanyjánál
sem alakulhatott ki semmiféle lelkifurdalás
a Don-kanyarnál hősi halált halt testvére miatt,
neki pedig nincs köze
sem az orosz télhez, sem a magyar vérhavazáshoz
A lelkifurdalás – ma már mindenki tudja –
nem örökíthető
át, hagyjam a gén-költészet kutatóit, mert mi az, hogy
szoborzokogás, mi az, hogy forma-
fájdalom, miféle huszársarkantyú
fénylik fel anyám kézmozdulatában,
mikor hatvanéves emlékét idézi, s fő
az ünnepi ebéd!
A múlt az múlt marad, s az ihlet tudo-
mánya hiába fagyott le most, mikor
a család istenkekesztyűt érez meg sárga-
pihés lampionangyalkák sarkantyú-
napocskával birkózó árnyjátékát –:
anyám keze ügyében a felaranyló
semmi: semmi, de az anyag minden-
képp anyag.
Szóval: miféle imaszó-szobor készül, mi-
féle fájdalom mintázófáját kaptam
örökül? Mert az emlék érthető: fél-
árva testvéreket látni a búcsúzásban,
és míg hatan félik a halált, a hetedik,
a sarkantyúigézett kislány derelye-
metélő-villogást figyel a huszár báty
csizmáján.
Hát ez bizony a negyvenhármas év orosz
telébe, magyar vérhavazásába fúló
ima- s szócsonk-maradványokat
nehezen képes megidézni. Azt meg,
hogy a Don-kanyar családi vesztesége
lelkifurdalássá lényegült át – azt a világ
összes forma- s ünneptudománya
visszautasítja!
Hagyjak fel a kísérletezéssel! Mert ha
még úgy is lenne, hogy a fájdalom-
mintázó küldetésemet ilyen ima- és
szócsonk-maradványok alakítják, azok
megérzékítése lehetetlen. Ki látja azt
a kicsi lányt, kit paszományos honvéd-
félsz segít az égbe, de a visszaérkezését
öt síró testvér fogadja?
Lássam hát magunkat: ez egy megtört öreg-
asszony, itt egy narancs hőfogó kesztyű,
ez meg a hatvanéves derelyemetélő.
Mindenütt főzik a szilvalekvárral töltött
barátfülét, és mindenütt van síró
búcsúzás emléke. Mért kell mindjárt
génvilágot emlegetni, hol van itt az át-
öröklött lelkifurdalás?
Pardi Anna
Kemény Zsigmond estéi
Az orfeumból kilökött dáma
fekete drapériát vont szempillantására,
egy percig állt, mintha konspirálna
tébollyal, szerelemmel, mulandósággal,
Kemény utánaeredt, nem volt kedve hazatérni még
a VIII. kerületi sivár szobába,
amelyet volt inasa járt ki volt urának,
a kiegyezés bizarr korszakában.
* * *
Egy ellenszenves politika napjaiban
a pszeudo-báró
vette fel magára a nag
ykabátot, a Zord időtgombolva be újabb zord időkkel.
Ki egy életen át nemcsak hőseitől, önmagától is
a legnehezebbet, a rendkívülit várta,
megkapta hazafias jutalmul a csalódásokat
fájdalmas nemzeti utópizmusában.
* * *
Tömött falkában erdélyi mezők holló
irepdestek gyanús mulatók pincéreinek,
s nagyot koppantak a hanyatlás fókuszában
a fényes reformkor meghomályosult álmai.
Öregedő, piszkos kézelő integetett búcsút
kitűnő talentumoknak; Kemény a fejéhez kapott,
a kilátások patológiájától újra fájt,
a Redout kávéházból ideje hazabotorkálni már.
* * *
Otthon egy rongált rózsafa asztal várta,
toll-tövisekkel a szerencsétlenség szillogizmusában.
Abszolút módon kapcsolódtak egymáshoz,
irodalom és politika váltó-válságlázában,
a régmúlt felbérelt angyalai ültek
az erdélyi várbörtönné látomásult szobában;
a felmagasztosult képzelet elvégre mindenre gyógyír,
medicina mentis, az elme orvossága.
* * *
Kemény Zsigmond káros szokásaiban bizony
megelőzte korát, literszám itta a feketét,
tivornyák bajnokaként hajnali utcasarkokon várt rá
a magányos, családtalan öregség.
A nagy szellemű férfiú silány erkölccsel is gyémánt
és gyöngy –
e kijelentése rajta sorozat bosszút állt,elhízott, bomlott magatartások átkával testszerkezetén
szankcionálta őt az úristen, a természet, a
betegség.* * *
Az utolsó, fővárosban töltött estén
paralízises pegazussal jött érte a fiáker,
s kérették beszállni a halál képviselő fantáziaképei
Pusztakamarás, a volt ősi birtok felé.
Sötétség és szélzúgás,
e kettőt szerettem, motyogta,már kicsi gyermekként, sötétség és szélzúgás,
mily gyémánt és gyöngy rendjelet adtok e kitűnő férfinak
a természet és a szellem sérült felkentjeiként.
Prágai Tamás
Szuvenír
I.
A képben egyre mélyebbre ás,
egyre mélyebbre ás bele
az arcba (fején félrecsapva fekete
sapka), sötét látogatás
valakiben – dolgozik, részben
mint egy sírásó, valakin
vagy valakinek – alakít
a gödrön, jó legyen a méret –
és bent is csak ugyanő
van, halott mosolyban áll,
és nő csak a gyanú:
nem exponált, de exhumált
megint… Halott, nehéz agyag,
és hideg a pillanat.
II.
A képből lassan kihátrál,
indul visszafele, hol megfogott,
addig a pontig, hol elkattanhatott
a szeme – minden tárgynál
időz, próbálja, az eleven fókusz
hol állt… Ott? Itt? Továbbment, vitte
magában, élesen eleinte,
aztán kopottan-tompán ezt a tónust,
ezt a levélvékony filmet. A porhó
háttér még jobban kifehérül –
állj – megvan. Erről a pontról.
Fényt kap, mint egy fehér tüll,
egyszerre minden részlet.
És most viszi, viszi az egészet.
André András
Füstkönnyű vers
Szatyros angyalok járják a tájat,
csurom lucsok cipőjük s kalucsnijuk.
Himes szárny helyett sajgó karokkal
csapkodva biztatják önmaguk –
“no, no, kitartás, vár otthon Gábriel
– nem Jézus – de ragaszkodó Urunk –
s aranyhaju puttó, szemtelen kamasz.
Hát: előlük már csak meg nem futunk.
Felhők mögött rég nem tanyázunk,
mennyei hely minékünk konyha-placcunk,
nem röpdösünk…, jó ám a földön járni,
szálljon a lélek!, ha megszalasszuk.
Istent csínján szeretjük, félsszel bókolunk;
nékünk mikor főzikél egy vacsorát? –
vagy legalább áldott karácsonyeste,
ha asztalhoz űl a
szent család.
Élünk. Időnk
helyben ütjük el, létünktúl nehéz, hitünk füstkönnyü, elszáll.
Ostobák vagyunk, nem hiszünk ostobább csodát.
Jövőnk egy s
orban a nyüvekkel áll.”
– Szatyros angyalok járják a tájat,
csurom lucsok cipőjük s kalucsnijuk.
Himes szárny helyett sajgó karokkal
csapkodva biztatják önmaguk.
Mindegy-vers
Mindegy ha mindegy kontrabasszus
kígyó a fára ha fel ha alkuszik
ha köp maradék-jussra jégdarabra
mindegy valaki majd csak elcsuszik
– Fagyos hóból kifeslik a sár.
Szűzfehérből barna, zöld, lila.
A megkötött szagokból csirázni kezd,
lombosul s ágazik illat-fekália.
Hályogos mi eddig villogott.
Tovább rohad a rozsdamarta deszka.
A jégben-alvó vasszilánk puhul.
Áradó lében úszni kezd a szecska,
puffadva renyhén elfolyik szivárog
gőzölögve annyi lomha jel
a föld beissza jóllakatlan őslény
mindegy ha újra hull ha hó ha fej
A folytonos sötét negatívja
Kintről reménytelen-dühödt, már-már kattogó kutyaugatás, a hűlő
s lassan-sötétülő folyosó végén strázsáló ajtó. A küszöb helyén
keskeny fénysáv, szárnyatlan tűzfolyás. E hevített,
földszintes légifolyosón zsibongva szálló por, sürgő ufók
csúcsforgalomban. Puttonyos pók rohan, elrántott
fénymorzsa-pillanat, küllős kicsi bolygó,
tojásában mennyi elfojtott jövendő zümmögés!
Fekete lakkal festett lehullt műköröm.
És tudom, mi van az ajtón túl,
milyen eltúlzott ragyogás, ahol a folytonos sötét
negatívja tombol –
napsütésben szikrázó üveg és rács, lángragyúlt szó, káromkodás,
zománcozott, hideglelős polcok, zömök, langyos raklapok
s mérgezett rizzsel sulykolt papírzsákok, menedzserképzés,
agymosás.
Pedig forr a buzgalomtól; a sarokban izmos, ósdi mérleg tunyul,
piros gó
lyacsőr-mutatója nullát átlóz.
Restár Sándor
ilyen – mintha lett már volna…
(Anikónak)
a szépség határainál
útlevelet kérnek
kézen fogva megyünk
homlokodon – bélyeg
– e rút világ
felkoncol – megöl
de már mit számít
ha Te mész majd elöl
kész a szándék
gondolataim zárdába vonultak
árkok mélyén cipelem
végtelenített versem
– ami nem készül el soha
:
sorsa oly mostoha
a meg nem írt versnek
akár a félbehagyott szeretkezés
s még mielőtt egy sor
behatolna tudatomba
elbarikádozom agyam
:
megpihenek
őrülök
csendesena magány holdudvarában
beleúszom a délutánba
szoba-konyhás börtönömbe
:
pedig bennem kész a szándék
elmélázok éjszakánként
amikor már súlya van
minden le nem írt szónak
– KEZDEK HASONLÍTANI VERSEIMRE!
Szentjánosi Csaba
Dinak!
Agyamra szállt
egy molylepke,
meg akar enni téged.
De hogy meg tud enni,
abban nagyon téved.
Mert a szívemben vagy,
amit lát,
azok csak képek.
A kígyó lenyelne,
az oroszlán kiharapna.
Keresztre feszít a Nap,
de milliószárnyú vagyok,
mint a hagyma.
Növény vagyok és állat.
Ember csak véletlenül
lettem,
mert veled
szerelembe estem.
Azóta beszélek –
nem ugatok,
mint a kutyád.
De fogaim között lóg
míg alszom
a ruhád.
Dinak!
Börtön ez!
Csapódik a kezem,
a lábam.
Nélküled félek
az utcára menni,
inkább a világot
magamra zártam.
Szomorú nyár ez.
Az idén sem tanult meg
beszélni a fa.
Mérges bűzöket ereszt
továbbra is
a hegy fara.
Börtön ez!
Megkéselték a kenyeret,
megpengézték a szakállam.
Börtön ez!
A szerelemtől
a rétre
virágokat hánytam.
Dinak!
Taposóakna van
a szőnyeg mintájába rejtve.
Itt háborúzik most
az idő és szívünk csendje.
Menekülnek a bútorok,
de eltörik falábuk.
A franciaágy-úról
a takarót lerántjuk.
A lefolyó-lövészárkában
fűvel írok neked a földre.
Megsebesültem: vállamat
eltalálta egy körte.