Kenéz Ferenc

Poetica 2001

 

Köszöntöm az összes számítógépet,

az egykori lehallgató készülékeket

és valamennyi lehallgató tisztet,

köszöntöm a monitorok előtt

ülő mai bankhivatalnokokat,

s a tegnapi füles névre hallgató cenzort,

üdvözlöm a világ összes költészeti

folyóiratát, tanszékek személyzetét,

köszöntöm a kérdőíves felmérések

szakértőit, a közvéleménykutatások

apostolait, a bulvársajtó legjelesebb

képviselőit és az áruházi akciós vásárok

nagyérdemű lebonyolítóit,

köszöntöm a kedves rádióhallgatókat,

a milliós televíziós vetélkedők

résztvevőit, üzenem az összes

akciós mosópor-, lakberendezési és

pipadohányárusnak, az összes

remekbe szabott hirdetésszervezőnek,

agykontrollsztárnak, hogy kábé

ugyanolyan jól körülhatárolhatóan,

mint egy fogkefe, én is vagyok,

vagyok, vagyok, vagyok.

 

 

Angyalszőr

 

Az angyal itt és ott s amott,

bedűti ajtód, rád vágja ablakod,

nem libben, nem suhan,

leselkedik, váratlan rád huhog,

hátán nem szárnya, csak púpja van,

repül azért, repül ő szárnytalan,

csak izzadt és büdös, öregszaga van,

zsémbel és zsörtölődik, ha megjelenik,

aranyfoga van és tarhonyát eszik,

kétség sincs, a gyermekkori angyal ő,

csak megöregedett, együtt öregedett velem,

nem azért jön, hogy megsimogasson,

cukorkát zsebbe nem dug ő már,

ezt-azt mi lopunk asztalára,

és eltöprengünk ágya fölött:

ő vigyázna még mireánk,

vagy mi vigyázunk őreája?

 

 

Sárga naptár

 

Kiteljesedtél, becsukódtál,

leszel a polcra kerülő

régi naptár, vagy nem is

kerülsz oda a polcra,

ó, hiszen akik az új naptárt

lapozzák, azoknak annyi,

de annyi a dolga,

nincs idejük a tegnapelőttre, a tegnapokra,

ma még nincs idejük,

csak a holnaputánokra s a holnapokra,

majd holnap, de inkább

holnapután lesz idejük csak

a tegnapelőttre s a tegnapokra,

a kissé megsárgult lapokra,

melyekbe nem költözik soha már

újabb tél és újabb nyár,

ám ami benne volt, benne van,

az a tél, az a nyár,

amit számba már soha

nem vehet semmilyen újabb

naptárkészítő, semmilyen

újabb leltár,

az a becsukott tél ott már örök,

akárcsak ott, az a becsukott nyár.

 

 

 

 

Kiss Benedek

A jóságos varázsló

 

Schéner Mihálynak

 

Szerencsém,

hogy öregapámnak szólítottalak,

Varázsló,

én,

ifjú nyolcvanast

a vén 60 éves!

 

Agyonnyomtál volna,

megnyuvasztottál volna

szelíd mítoszaiddal.

 

Varázsló! ezekkel

én is jól vagyok eleresztve,

hiszen hat ujjal születtem,

de a dobot pörgetni

tőled tanulom.

 

A sámánok ideje véges,

ám a Varázslók és a

Megváltók tudása időn túli.

 

Így épül babák háza, meseház,

mely fölött Istenke fuvoláz!

 

 

Hamuka-ország

 

Dívik az országos hamuka-játék,

csillagok nem lobognak…

Mindenki annyit hamukázhat,

hogy unokája is

beleroskad.

 

Ezt a szót, hamuka –

ki ne ejtsd többé,

mert többet nem hamukázol.

Hallgatnak majd rólad is örökké,

pedig a játékból

nagyon hiányzol.

 

Hamuka szüli Hamukát,

van benne tapasztalás már

vagy ezer éve.

De mi csak hamukázunk tovább –

igaz vagy nem igaz?

Megérte? – vagy meg se érte?

 

Így jön el végül Hamuka-ország,

és mi csak hamukázunk

vitézül.

Dániában valami bűzlik.

Régen már.

Mi készül?

Vajon mi készül?

 

 

Történelemkritika

 

Mit? Hogy újra

Kádár-éra?

Teszek én a

Kádáréra!

 

 

 

 

Serfőző Simon

Hiányzott már

 

Most még tél van, hó, szél ostoroz bennünket, csikasz

hidegek uszulnak ránk.

Így lehetett ez hetven esztendőnek előtte is. A fagynak

minden bizonnyal még vicsorgós kedve volt, ködöt is fújhatott

az idő, amikor Perkupán, a kövesút melletti házban új élet

született: megjelölt homlokú, sorsában elrendeltetett.

Talán nem véletlen, hogy Kalász László ilyen zúzós időben

látta meg a napvilágot. Nem, mert az embereknek ekkorra

elegük volt a fergeteg időből, fázós fagyokból. Tavaszban,

feltámadásban reménykedtek.

Hát meg kellett születnie, mert hiányzott, aki közöttünk

járván, szeretetével az idevalósi szívekbe majd tavaszt

varázsol, derűt a táj embereinek arcára.

Meg kellett születnie, aki azzal nyújt vigaszt, hogy együtt

érez a vigaszra rászorulókkal, a bút felvidítja, ne szomorkodjon

a házvégeken, faluk mélyén, nevetősebb legyen hozzánk a

világ.

Kellett, aki eljövend, s akinek szavai, mint feltartott tornyú,

kis falusi templomok, tiszták, meghittek lesznek, ünneplőbe

öltözteti lelkünket.

Kellett, aki mindenkihez kézfogásra nyújtott tenyérrel

közeledik, kitáruló karral. Aki itthon lesz kerítéssel,

árokparttal, az itteni világgal – jó ismerősével – a járdasoron

elbeszélget.

Kellett, akinek nem moslékosodik el a tekintete, a szívéig be

lehet látni.

Kellett, aki e föld embereinek gondját a hátára veszi,

hordárjuknak áll, csak mert segíteni akar, nem tehet mást.

Kellett az embersége, becsületessége, amelyet nem

madzaggal mérnek.

Kellett a hite, hogy nem kár a kiállásért: másokat élni

segíthessen.

Nem véletlen, hogy amikor elment, a hegyoldalakra újra tél

ereszkedett, hatalmas pelyhekben havazott ránk az ég.

Betemette szívünket újra a hideg.

Ám verseinek tüzei nem hunytak ki. Kuporodjunk köréjük –

felmelegítenek.

 

 

Nem örülhet

 

Mielőtt e világra

sikoltott volna anyám,

mint almába a féreg,

belém esett a halál.

 

Gyomromban morog,

hörög mellemben.

Eszik, csámcsog

két pofára bennem.

 

Zabál, ne mardjon

belőlem semmi.

Könnyen nem győz le,

jóval kezdett ki!

 

Ha végül felél – éljen!

Nagyon nem örülhet.

Kipusztul velem együtt

szálltával az időnek.

 

 

 

 

Szentmártoni János

Dunavarsányi levelek (4)

 

“Amit a mindenható elvesz tőled

az is ajándék,

s amit meghagy, az is.

Kezedből nem röppen föl

az agyaggalamb, visszafojtva

a röpülés láza

ott lüktet, amíg csak élsz,

az ujjbegyedben.”

(Oláh János: Amíg csak élsz)

 

Innen, a varsányi erkélyről nem sok mindent látni;

olykor titokban, egy-egy cigaretta szünetében

elsétálok a kivilágított házak tetején,

a szeszélyesen indázó füstcsíkok között,

egész az állomásig,

hogy megnézzem érkezését, indulását

a reménytelenség vonatának –

de ezt is csak a magam szórakoztatásaképpen.

Amúgy semmi különös…

Hiába vagyok itt száműzött, megtűrt idegen,

még csak észre sem vesznek,

mert az emberek hamar megszokják

egymás idegenségét.

Persze van ebben valami jó is.

Hisz magamra erőltethetem a nyugalom illúzióját;

nem kérdi senki, ki vagyok, honnan jöttem,

mért hunyorgok mindig olyan furcsán,

mintha nem is a napfény bántaná szemem,

hanem egy baleset látványa.

Így, mivel semmiféle természeti vagy építészeti szépség

nem köti figyelmemet,

többet láthatok magamból,

s magamon át a naplementéből,

ha időben észbe kapok, és borospoharammal

kicsörtetek ide, az erkélyre.

Érdekes, hogy az itteni naplementében meg épp az tetszik,

hogy nincs benne az égvilágon semmi különös:

vörös, hús- majd rózsaszín, végül kékeszöld

derengés lépcsősorán ereszkedik alá e nap

a pincemélybe, hol megülnek tárgyaink,

kócos fejek forgolódnak gyűrött párnákon,

álmukból olykor kitekintve,

tompa, kifejezéstelen szemmel,

mintha delírium ködében váltanának pillantást

halott rokonukkal.

Nagy csönd-zsák ez a környék;

még mikor, mint kísértet-karaván,

elvonul alattam életem, az sem üt zajt,

pedig huszonhétszer megyek ott egyszerre,

különböző korokban, különböző öltözékben,

szerelmetes hulláimmal,

akikkel olyasmiről beszélgetek hal(l)hatatlan nyelven,

amelyről itt fönt, az erkélyen, még nem lehet fogalmam.

Szóval semmi különös…

Sokáig kerestem otthonom, hazámat,

lázasan, robogva, egyik szédületből a másikba esve,

s már-már olcsó szeszek és éjszakai csavargások

meddő kábulatába fojtott az öntudatlan kétségbeesés,

mikor kirántott onnan a döbbenet,

melynek szakadék-szélén ingadozva ráébredtem,

ott van az otthonom, hazám,

ahol éppen állok,

ahol a lányom felnő,

ahol feleségem megmorog,

ha megint nem dobtam a szennyesbe levetett ruhámat.

Ezért, a kettétört repülés eksztázisából kizuhanva,

és, sokadik helyszíneként életemnek,

ezen az erkélyen megállva, mikor körülnézek,

és titokban, egy-egy cigaretta szünetében

elsétálok a kivilágított házak tetején,

a szeszélyesen indázó füstcsíkok között,

egész az állomásig, önjelölt idegen,

otthonommá mozdulom e tájat.

Másként nem tehetek.

 

Uram, amit meghagytál, s amit elvettél,

egyként köszönöm.

 

 

 

 

Banos János

Időben ébreszt

 

Sebestyén Mártának

 

Aki bút nem akar látni,

Menjen mennyországba lakni;

Csináljon az égre házat,

Ott nem éri semmi bánat.

 

Szutyorgó időben

mit keres itt Sebestyén Márta,

mintha Klézséről özvegyasszon Miklós Gyurkáné

Szályka Rózsa,

akinek fák éneke röppent vállára madárnak?

A madarakat követi lélegzetével,

vagy beáll énekes bakának,

ha mások es nem állnak?

 

Milyen megbizonyosodás lelke mélyén

a hasonmás kitárulkozás?

Az isteni varázslat gyöngyfogai közül

milyen ősbuja-dallam-mosoly vagy gyász

tenyerül ránk, ha az ősiség

– mintha hasztalan lenne –

a múltba ránt.

 

Rántana – s rántson is!

A múltban megmártózni szavak s igék:

Pille, pille, aranypille, szállj a mennybe fütyöriszve,

hová röppennének szét, ha nem a mára

leárazott szívbe?

 

A mára letaposott, ördögpatákkal legázolt

kukoricásba meneküljünk?

Lélekrejtezésbe, Petőfi-halálba,

vagy a Fehér liliomszál, Ugorj a Dunába

szirmát hullató bódulatába

zárva

felejtsük el: Támaszd meg oldalad az aranykezeddel,

s meg is törülközzünk harmatos énekekkel,

ha – Márta – rád és ránk bárki is neheztel?

 

Ki márthaná beléd vashorgát,

mikor e medence-táj kinyílott

előtted s általunk nekünk?

 

Rózsát másoltál az égre, pünkösdirózsát,

hogy ha csüggedünk: ne lombozódjunk,

mert nem ez a jelenünk.

 

Ui.

A lehalkított magyar olyan,

mint a takarékra huzigált mécses,

de éneked lángra lobbantja még a nyirkos falakat is.

S ki elsápul s ki nem talál szavakat öröméhez:

hazataláltam,

hála a rigótoroknak,

mely, ha nem is hajnalban, de időben ébreszt.

 

 

 

 

Penckófer János

 

Melyben tudományos fölénnyel szétszálazzák

hivatástudatát, és bebizonyítják, hogy édesanyjánál

sem alakulhatott ki semmiféle lelkifurdalás

a Don-kanyarnál hősi halált halt testvére miatt,

neki pedig nincs köze

sem az orosz télhez, sem a magyar vérhavazáshoz

 

A lelkifurdalás – ma már mindenki tudja –

nem örökíthető át, hagyjam a gén-

költészet kutatóit, mert mi az, hogy

szoborzokogás, mi az, hogy forma-

fájdalom, miféle huszársarkantyú

fénylik fel anyám kézmozdulatában,

mikor hatvanéves emlékét idézi, s fő

az ünnepi ebéd!

A múlt az múlt marad, s az ihlet tudo-

mánya hiába fagyott le most, mikor

a család istenkekesztyűt érez meg sárga-

pihés lampionangyalkák sarkantyú-

napocskával birkózó árnyjátékát –:

anyám keze ügyében a felaranyló

semmi: semmi, de az anyag minden-

képp anyag.

Szóval: miféle imaszó-szobor készül, mi-

féle fájdalom mintázófáját kaptam

örökül? Mert az emlék érthető: fél-

árva testvéreket látni a búcsúzásban,

és míg hatan félik a halált, a hetedik,

a sarkantyúigézett kislány derelye-

metélő-villogást figyel a huszár báty

csizmáján.

Hát ez bizony a negyvenhármas év orosz

telébe, magyar vérhavazásába fúló

ima- s szócsonk-maradványokat

nehezen képes megidézni. Azt meg,

hogy a Don-kanyar családi vesztesége

lelkifurdalássá lényegült át – azt a világ

összes forma- s ünneptudománya

visszautasítja!

Hagyjak fel a kísérletezéssel! Mert ha

még úgy is lenne, hogy a fájdalom-

mintázó küldetésemet ilyen ima- és

szócsonk-maradványok alakítják, azok

megérzékítése lehetetlen. Ki látja azt

a kicsi lányt, kit paszományos honvéd-

félsz segít az égbe, de a visszaérkezését

öt síró testvér fogadja?

Lássam hát magunkat: ez egy megtört öreg-

asszony, itt egy narancs hőfogó kesztyű,

ez meg a hatvanéves derelyemetélő.

Mindenütt főzik a szilvalekvárral töltött

barátfülét, és mindenütt van síró

búcsúzás emléke. Mért kell mindjárt

génvilágot emlegetni, hol van itt az át-

öröklött lelkifurdalás?

 

 

 

 

Pardi Anna

Kemény Zsigmond estéi

 

Az orfeumból kilökött dáma

fekete drapériát vont szempillantására,

egy percig állt, mintha konspirálna

tébollyal, szerelemmel, mulandósággal,

Kemény utánaeredt, nem volt kedve hazatérni még

a VIII. kerületi sivár szobába,

amelyet volt inasa járt ki volt urának,

a kiegyezés bizarr korszakában.

* * *

Egy ellenszenves politika napjaiban

a pszeudo-báró a közélettől fázón

vette fel magára a nagykabátot, a Zord időt

gombolva be újabb zord időkkel.

Ki egy életen át nemcsak hőseitől, önmagától is

a legnehezebbet, a rendkívülit várta,

megkapta hazafias jutalmul a csalódásokat

fájdalmas nemzeti utópizmusában.

* * *

Tömött falkában erdélyi mezők hollói

repdestek gyanús mulatók pincéreinek,

s nagyot koppantak a hanyatlás fókuszában

a fényes reformkor meghomályosult álmai.

Öregedő, piszkos kézelő integetett búcsút

kitűnő talentumoknak; Kemény a fejéhez kapott,

a kilátások patológiájától újra fájt,

a Redout kávéházból ideje hazabotorkálni már.

* * *

Otthon egy rongált rózsafa asztal várta,

toll-tövisekkel a szerencsétlenség szillogizmusában.

Abszolút módon kapcsolódtak egymáshoz,

irodalom és politika váltó-válságlázában,

a régmúlt felbérelt angyalai ültek

az erdélyi várbörtönné látomásult szobában;

a felmagasztosult képzelet elvégre mindenre gyógyír,

medicina mentis, az elme orvossága.

* * *

Kemény Zsigmond káros szokásaiban bizony

megelőzte korát, literszám itta a feketét,

tivornyák bajnokaként hajnali utcasarkokon várt rá

a magányos, családtalan öregség.

A nagy szellemű férfiú silány erkölccsel is gyémánt

és gyöngy – e kijelentése rajta sorozat bosszút állt,

elhízott, bomlott magatartások átkával testszerkezetén

szankcionálta őt az úristen, a természet, a betegség.

* * *

Az utolsó, fővárosban töltött estén

paralízises pegazussal jött érte a fiáker,

s kérették beszállni a halál képviselő fantáziaképei

Pusztakamarás, a volt ősi birtok felé.

Sötétség és szélzúgás, e kettőt szerettem, motyogta,

már kicsi gyermekként, sötétség és szélzúgás,

mily gyémánt és gyöngy rendjelet adtok e kitűnő férfinak

a természet és a szellem sérült felkentjeiként.

 

 

 

 

Prágai Tamás

Szuvenír

 

I.

 

A képben egyre mélyebbre ás,

egyre mélyebbre ás bele

az arcba (fején félrecsapva fekete

sapka), sötét látogatás

 

valakiben – dolgozik, részben

mint egy sírásó, valakin

vagy valakinek – alakít

a gödrön, jó legyen a méret –

 

és bent is csak ugyanő

van, halott mosolyban áll,

és nő csak a gyanú:

 

nem exponált, de exhumált

megint… Halott, nehéz agyag,

és hideg a pillanat.

 

 

II.

 

A képből lassan kihátrál,

indul visszafele, hol megfogott,

addig a pontig, hol elkattanhatott

a szeme – minden tárgynál

 

időz, próbálja, az eleven fókusz

hol állt… Ott? Itt? Továbbment, vitte

magában, élesen eleinte,

aztán kopottan-tompán ezt a tónust,

 

ezt a levélvékony filmet. A porhó

háttér még jobban kifehérül –

állj – megvan. Erről a pontról.

 

Fényt kap, mint egy fehér tüll,

egyszerre minden részlet.

És most viszi, viszi az egészet.

 

 

 

 

André András

Füstkönnyű vers

 

Szatyros angyalok járják a tájat,

csurom lucsok cipőjük s kalucsnijuk.

Himes szárny helyett sajgó karokkal

csapkodva biztatják önmaguk –

 

“no, no, kitartás, vár otthon Gábriel

– nem Jézus – de ragaszkodó Urunk –

s aranyhaju puttó, szemtelen kamasz.

Hát: előlük már csak meg nem futunk.

 

Felhők mögött rég nem tanyázunk,

mennyei hely minékünk konyha-placcunk,

nem röpdösünk…, jó ám a földön járni,

szálljon a lélek!, ha megszalasszuk.

 

Istent csínján szeretjük, félsszel bókolunk;

nékünk mikor főzikél egy vacsorát? –

vagy legalább áldott karácsonyeste,

ha asztalhoz űl a szent család.

 

Élünk. Időnk helyben ütjük el, létünk

túl nehéz, hitünk füstkönnyü, elszáll.

Ostobák vagyunk, nem hiszünk ostobább csodát.

Jövőnk egy sorban a nyüvekkel áll.”

 

– Szatyros angyalok járják a tájat,

csurom lucsok cipőjük s kalucsnijuk.

Himes szárny helyett sajgó karokkal

csapkodva biztatják önmaguk.

 

 

Mindegy-vers

 

Mindegy ha mindegy kontrabasszus

kígyó a fára ha fel ha alkuszik

ha köp maradék-jussra jégdarabra

mindegy valaki majd csak elcsuszik

 

– Fagyos hóból kifeslik a sár.

Szűzfehérből barna, zöld, lila.

A megkötött szagokból csirázni kezd,

lombosul s ágazik illat-fekália.

 

Hályogos mi eddig villogott.

Tovább rohad a rozsdamarta deszka.

A jégben-alvó vasszilánk puhul.

Áradó lében úszni kezd a szecska,

 

puffadva renyhén elfolyik szivárog

gőzölögve annyi lomha jel

a föld beissza jóllakatlan őslény

mindegy ha újra hull ha hó ha fej

 

 

A folytonos sötét negatívja

 

Kintről reménytelen-dühödt, már-már kattogó kutyaugatás, a hűlő

s lassan-sötétülő folyosó végén strázsáló ajtó. A küszöb helyén

keskeny fénysáv, szárnyatlan tűzfolyás. E hevített,

földszintes légifolyosón zsibongva szálló por, sürgő ufók

csúcsforgalomban. Puttonyos pók rohan, elrántott

fénymorzsa-pillanat, küllős kicsi bolygó,

tojásában mennyi elfojtott jövendő zümmögés!

 

Fekete lakkal festett lehullt műköröm.

 

És tudom, mi van az ajtón túl,

milyen eltúlzott ragyogás, ahol a folytonos sötét

negatívja tombol –

napsütésben szikrázó üveg és rács, lángragyúlt szó, káromkodás,

zománcozott, hideglelős polcok, zömök, langyos raklapok

s mérgezett rizzsel sulykolt papírzsákok, menedzserképzés,

agymosás.

 

Pedig forr a buzgalomtól; a sarokban izmos, ósdi mérleg tunyul,

piros gólyacsőr-mutatója nullát átlóz.

 

 

 

 

Restár Sándor

ilyen – mintha lett már volna…

 

(Anikónak)

 

a szépség határainál

útlevelet kérnek

kézen fogva megyünk

homlokodon – bélyeg

 

– e rút világ

felkoncol – megöl

de már mit számít

ha Te mész majd elöl

 

 

kész a szándék

 

gondolataim zárdába vonultak

árkok mélyén cipelem

végtelenített versem

– ami nem készül el soha

:

sorsa oly mostoha

a meg nem írt versnek

akár a félbehagyott szeretkezés

s még mielőtt egy sor

behatolna tudatomba

elbarikádozom agyam

:

megpihenek

őrülök csendesen

a magány holdudvarában

beleúszom a délutánba

szoba-konyhás börtönömbe

:

pedig bennem kész a szándék

elmélázok éjszakánként

amikor már súlya van

minden le nem írt szónak

– KEZDEK HASONLÍTANI VERSEIMRE!

 

 

 

 

Szentjánosi Csaba

Dinak!

 

Agyamra szállt

egy molylepke,

meg akar enni téged.

De hogy meg tud enni,

abban nagyon téved.

Mert a szívemben vagy,

amit lát,

azok csak képek.

 

A kígyó lenyelne,

az oroszlán kiharapna.

Keresztre feszít a Nap,

de milliószárnyú vagyok,

mint a hagyma.

Növény vagyok és állat.

Ember csak véletlenül

lettem,

mert veled

szerelembe estem.

Azóta beszélek –

nem ugatok,

mint a kutyád.

De fogaim között lóg

 

míg alszom

 

a ruhád.

 

 

Dinak!

 

Börtön ez!

Csapódik a kezem,

a lábam.

Nélküled félek

az utcára menni,

inkább a világot

magamra zártam.

 

Szomorú nyár ez.

Az idén sem tanult meg

beszélni a fa.

Mérges bűzöket ereszt

továbbra is

a hegy fara.

 

Börtön ez!

Megkéselték a kenyeret,

megpengézték a szakállam.

Börtön ez!

A szerelemtől

a rétre

virágokat hánytam.

 

 

Dinak!

 

Taposóakna van

a szőnyeg mintájába rejtve.

Itt háborúzik most

az idő és szívünk csendje.

 

Menekülnek a bútorok,

de eltörik falábuk.

A franciaágy-úról

a takarót lerántjuk.

 

A lefolyó-lövészárkában

fűvel írok neked a földre.

Megsebesültem: vállamat

eltalálta egy körte.