Illyés Gyuláról összeállítandó könyvem előkészületei során került a kezembe Lengyel Balázs Rossz beidegzés, avagy pillanatnyi rosszkedv – Illyés és a “polgári” költő című írása (Ki találkozik önmagával? Tanulmányok, emlékezések, naplójegyzetek. Széphalom Könyvműhely, 2001).

Illyés és a polgári költő – ez fontos kérdés. Lényeges új észrevételeket reméltem a tekintélyes irodalmártól, Lengyel Balázstól.

A kritikus előbb “a polgár a magyar irodalomban” témakört pendíti meg írásában. Sietős vázlattal vagy inkább skicckezdeménnyel készíti elő, illetve zárja le visszaemlékezését Illyés Gyulának egy 1951-ben elhangzott megjegyzésére. Illyés az ő tanúskodása mellett jelentette ki otthonában a hozzá ellátogató, a publikálás lehetőségétől megfosztott és – Mándy Ivánnal mondom – a pálya szélére szorított, helyzetét reménytelennek érző Nemes Nagy Ágnesnek: “a polgári költő akassza fel magát”. Hozzátette még: “A polgári költő amúgy is kivételesen tehetséges, ritkán ér valamit.” És megismételte hátborzongató mondását.

Ez a megjegyzés igen előnytelen fényt vet a költőre, mármint Illyés Gyulára. Felidézője a közelmúlt legnagyobb irodalmi tekintélyét próbálja kikezdeni az utókor színe előtt. A kritikus úgy tesz, mintha mentegetné őt a dolgozat címében: talán csak “pillanatnyi rosszkedv” okozta, hogy meglehetősen türelmetlenül és lovagiatlanul, mi több, emberietlenül válaszolt a tőle segítséget vagy legalább erkölcsi támogatást váró fiatalasszonynak. Ámde Lengyel írásának címe azt is fölveti, hogy talán mégsem csupán “pillanatnyi rosszkedv” adta a goromba szavakat Illyés ajkára, hanem egy régi eredetű “rossz beidegződés”, más szóval előítélet mondatta ki vele a lesújtó véleményt. A kritikus szerint ez a prekoncepció általános volt a népi írók körében. Hiszen – ahogy Lengyel Balázs eleveníti föl egy másik emlékét – Veres Péter a negyvenes évek elején azt írta Móricz Zsigmond lapjába, a Kelet Népébe, hogy – Lengyelt idézem – “…polgári író szerinte nem tehet mást, mint hogy a népi írók mozgalmát támogatja”.

Illyésben tehát inkább előítélet működött, mint “pillanatnyi rosszkedv” – tetszik ki a három és fél oldalas “tanulmányból, emlékezésből vagy naplójegyzetből”. Ez a befeketítő írás harmonikusan belesimul abba a sorozatba, amelyet Lengyel Balázs “népi” – vagy ilyennek vélt – írókat bírálva tesz közzé immár hosszú évtizedek óta. A célbavettekből csak egy kis csokornyi név: Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István, Szécsi Margit, Ágh István, Bella István, Utassy József. Lengyel Balázs évtizedeken át hétről hétre szemlézte a frissen megjelenő verseskönyveket, ezért nemcsak e mélyen rangjuk alatt kezelt költőket kell említenem, hanem azt is, akiről konok hallgatással fejezte ki semmibe vevő véleményét. A kor legkiválóbb költői közül Csanádi Imrének egyetlen mondatot sem szánt hosszúra nyúlt és teljes lírai körképre törekvő kritikusi pályafutása alatt. Ha volt ezekben az évtizedekben “népi” elfogultság, akkor azzal szemben ő képviselte az “urbánus” elfogultságot. Kezdeményezte, szította is. Mert ugyan mit ártott a “polgári költőknek” Ágh, Utassy vagy Bella, amikor ő ízekre szedte köteteiket?

Valami zavar a fölidézett jelenetben. Hiányoznak a metakommunikáció gesztusai, melyek a költő szavait kísérték. Illyés közismerten gyors villanásokkal lepte meg társaságát, és volt valamiféle jellegzetes humora, mely néha-néha dermesztő is lehetett. Tanúja vagyok néhány rögtönzésének, noha mindössze kétszer beszélgettem vele. Szellemi társaként is imádott feleségét sem kímélte meg az ugratástól. Egy színházi bemutató kezdésére közösen várakozva a gyulai Várszínház előtt (Illyés Homokvár című vígjátékát mutatták be Sík Ferenc rendezésében) Flóra asszony egy összehajtogatott pléddel súlyosbított gyékényszatyrot tartva álldogált. Felajánlottam, hogy átvenném a csomagját. Flóra asszony szerényen mentegetőzött: köszöni, nincs terhére. Mire Illyés: “Abban tartja az aranyait.” Felesége, másodpercnyi megrökönyödéséből ocsúdva, kezembe tette a szatyrot. “Ejnye, Gyula, ha ezt mondod, tényleg odaadom inkább, nehogy Krőzusnak nézzenek” – mondta nevetve, mint aki már hozzászokott a selmasághoz.

Se szeri, se száma a másoktól hallott hasonló jeleneteknek, amelyekben Illyés úgy mutatkozik meg – többnyire a derűt keltő társasági humor oldaláról –, mint akinek lételeme a csipkelődés. És – nem akarom emlékét mindenáron megszépíteni – amikor nehezen kiismerhető, ifjúkori eredetű depressziója éppen gyötörte, akkor ez bizony mogorva szurkálódásra is fordulhatott. De ilyenkor sem ez volt jellemző rá, hanem a humor és az önuralom. Az örökös küzdés reflexei áthatották viselkedését. Mégis szeretetreméltó, kedves ember volt, rászolgált arra, hogy hölgyismerősei “sármos férfinak” mondják. A hölgyekkel szembeni lovagiatlanság pedig igen nehezen illik a képletbe. Éppen Nemes Nagy Ágnest akarta volna szándékosan megbántani, aki szép volt, mint a nap, és okos, mint egy jó filozófus? De mondom, nem vonom kétségbe Lengyel szavahihetőségét. Csak hiányzik írásából a motiváltság, a helyzetfelidéző légkör. A személynek szóló megbántás szándékát vonom kétségbe. Csak Flóra asszonyra ismerek rá Lengyel írásában életszerűen: “Miért mondasz ilyeneket, Gyula? Láthatod, mennyire kétségbeesettek.”

Föltételezésem szerint Illyés azért fogalmazott nyersen, mert nem tudott segíteni. És nem tudhatjuk, mi hangzott el még ekkor, 1951-ben nagyapjáról, akiről akkoriban írta Két kéz című “litániázó” poémáját. E mű fölépítésére igencsak emlékeztet ugyancsak akkoriban írt és közölhetetlen nagy műve, az Egy mondat a zsarnokságról. A polgári írók szemében méltán előnyösnek tetsző helyzetében is súlyos gondok gyötörték. Legjobb barátaiért is alig tehetett valamit, holott éveken keresztül az ő írói létükért, személyes biztonságukért fáradozott. A pletykákat váddá növelő, bértollnoki rágalmaktól övezett, letartóztatástól rettegő Németh Lászlót, Szabó Lőrincet is közéjük értve. Illyés önzetlen segítőkészségét kétségtelenül az ő helyzetük kötötte le, mely még nehezebb volt, mint a publikálástól megfosztott, műfordításra szorított költőké.

Hiányzik más is Lengyel történetéből. Nem hanyagolhatjuk el, hogy hát miért is keresték föl otthonában a költőt e rossz emlékű esztendőben. Gondolom, bizalomból, s nem puszta hálából azért a minyonért, amellyel az írószövetségben kedveskedett Nemes Nagy Ágnesnek. Nem is azért, hogy Lengyel Balázs egy majdan megírandó cikke számára “tesztelje” őt. Becsülte őt Nemes Nagy Ágnes, és – egy-két írásából ítélve – becsülte Lengyel Balázs is, akiről most én is tisztelettel adózva említem meg, hogy ő is résztvevője volt 1937–38-ban annak a Márciusi Frontnak, amelynek egyik fő szervezője – ha ugyan nem a lelke – Illyés Gyula volt. A magyar értelmiség antifasiszta, antifeudális és antikapitalista mozgalma volt ez – közös szóval: polgári demokratikus mozgalom, amely eszmei értelemben összefogta volna a magyarság minden jóravaló társadalmi szándékát, ha nagyobb hatásfokkal működhetett volna. Illyés ebben a szellemben végezte munkáját Babits Mihály kiszemelt utódaként, a Nyugat örököseként is, a Magyar Csillag főszerkesztőjeként. Közös “szekértáborba” gyűjtötte a népieket és az urbánusokat. Mentette a tehetséget. Szövetségüket szolgálta, dacolva a kor származástani előítéleteivel. Nem rajta múlott, hogy e szövetség máig sem szilárdult meg.

Lengyel Balázs fejtegetésén nemcsak azért csodálkozom, mert pletykaszinten “törleszt” Illyésnek holtában, amikor a költő már nem élhet gorombaságában is emelkedett harci elvével: “Béltipró bosszút állok: / írok egy remekművet.” Csodálkozom azon is, hogy mennyire nem tekinti ügyének a paraszti és a polgári nép érdekegyeztetését. Azt, amit a polgárság írt a zászlajára a szabadság és az egyenlőség mellett: a testvériséget. Miért nem hiszi el, hogy a népi írók és utódaik maguk is a polgárosodást sürgették és sürgetik, s a magyar parasztság felzárkózását azokhoz, akik szerencsésebb helyzetüknél fogva műveltebbek és módosabbak? Talán azért, mert a lerongyolt tanyákon és falukban maradottakról gondolkodnak humánusan? Miért nem látja be, hogy a Horthy-korszak magyar társadalma nem “félfeudális”, hanem feudálkapitalista társadalom volt, nemcsak grófi, bárói és dzsentribűnökkel, hanem jól megkülönböztethető polgári embertelenséggel is terhelten? Miért hánytorgatja fel a negyvenes évek második feléből ma, hogy a NÉKOSZ-ifjak “a már polgárosult értelmiségiekkel szemben szélesebb szellemi tapasztalatot, nyelvtudást nehezen tudtak elérni”? És biztos-e, hogy így van? Nem Juhász Ferenc történelmi érzéke működött legjobban a Tékozló ország megírásakor? Nagy László, Fodor András vagy Tornai József talán nem tartozik legkitűnőbb műfordítóink sorába? Nagy László versei közül a Tűz vagy a Menyegző – sok más költeményével együtt – nem elég széles horizontú? Vajon csakugyan oly tökéletes volt a Ferenc József- és a Horthy-korszak hazai polgársága, hogy nem is érheti bírálat? A “félfeudalizmus” polgári fele tán hibátlan volt, kizárólag a grófok, bárók, földbirtokosok voltak vétkesek az ország hátramaradottságában? A fegyvergyárosok, fegyverkufárok és részvényeseik talán pihentek babérjaikon?

Lengyel még klasszikus íróinkat is okolja, amiért nem tárták fel jobban a polgárerényeket. “Igaz, Mikszáth megírta fiatalon – istennek hála – a Tót atyafiakat és A jó palócokat, de egészében, még ha keservesen keserű is, megközelítésmódja túlnyomóan a dzsentrié” – állítja, meglepő módon, Lukács György legújabb híveként. De nem jól készült Lukácsból (akivel a negyvenes években, elismerem, hősiesen vitázott): nem Mikszáthtal volt a baj, hanem a társadalommal. Nem voltak hozzá polgárok, hogy – valóságfeltáró elbeszélőként – írhasson róluk. Azért néha mégis megtette, lásd a Szent Péter esernyőjét, a Sipsiricát és más műveit. S a Noszty fiú vajon nem az Amerikát járt polgár felől semmisíti meg a dzsentrihez fűződő illúziókat? S nem tesz-e rá erre jókora lapáttal az ugyancsak provinciális jelenségnek beállított Móricz a Kivilágos kivirradtigban vagy akár az Úri muriban, melynek főhősét egy felvilágosult városi polgár próbálja megszabadítani gondolkodásának feudális torzulataitól? És Kosztolányi Édes Annájában talán megdicsőül a “jól szituált” pesti úriember? Vajon mit szólna mindehhez a valahogy mindenből kifelejtett Nagy Lajos, a kínos igazságok írója?

Korábbi vallomásaiból azt hihettük Lengyel Balázsról, Babitsot tartja legfőbb eszményképének. Illyés-ellenes “rossz beidegzettségében vagy pillanatnyi kedvében” rá nem hivatkozhat: a Nyugat Ady utáni vezéralakja kedvencének tartotta a “népi” költőt, a “nyugatosnak” is élvonalbeli Illyést. Babitsot Lengyel ezúttal Kosztolányival, Krúdyval együtt a “félpolgári történetek” szerzői közé utalja. Irodalmunk e lelkiismereti óriása – aki persze ugyancsak nem tévedhetetlen – valóban nem a polgári irodalom reprezentánsa. Szándéka szerint osztálykategóriák fölött állt, akárcsak legkedvesebb “unokája”, Weöres Sándor. De ez még Babitsnak sem sikerült egészen. Azt állította Németh Lászlóval vitázva 1939-ben, hogy: a magyar irodalom eredetében és alkatában nemesi irodalom. Nos, a magyar irodalom “eredetében és alkatában” ugyanúgy népi, polgári és (főként a régi időkre vonatkoztatva) egyházi, mint nemesi képződmény.

Történelmi tény, hogy a magyar polgárság csakugyan megkésett fejlemény. Ámde minden történelmi nyomorúságunk ellenére igen korán becses kezdeményezések voltak hazánkban a polgári irodalom megteremtésére. Vajon nem annak a kezdeteit láthatjuk (a népiek által különösen nagyra tartott) Bornemisza Péter, Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János vagy Tótfalusi Kis Miklós hősies küzdelmeiben? Hogyne volna polgári már Kazinczy, Baróti Szabó és Csokonai is, és azután az első igazi magyar citoyen, Petőfi? (Lehet, hogy Batsányit, Kölcseyt vagy Bajzát is megilleti ez az elnevezés.) Hol a határ polgár és nem polgár között? Ugye, nem a származás dönt? (Nemes Nagy Ágnes hangoztatta büszkén és emelkedetten: “Én nem származom.” Nem így Lengyel: cikkében gondosan ismerteti családfáját, nem is tudom, minek.) Illyés a legjobb példa, hogy lehet valaki úgy is a polgári “elit” reprezentánsa (a számomra taszító “elit” Lengyel Balázs szava), hogy szíve (és jobbító szándékú kritikai érzéke) egyszerre Európáé, Párizsé, Budapesté és egész Magyarországé. Falvastul-pusztástul.

Lengyel a saját, pletykaszerű emlékfölmelegítéséből messzemenő következtetésre ragadtatja magát. “Kérdés, hogy ez az ideológia napjainkban miként alakul; Illyés Gyula egykori eszméi alapján, vagy inkább Márai, Cs. Szabó szelleme szerint. Hisszük az utóbbit.”

Máraival más a helyzet. Lőrinczy Huba alaposan utánanézett, hogyan is változott kölcsönös ellenszenvre Márai és Illyés korábbi, egyetértésen alapuló barátsága. (“Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék…” Márai Sándor Illyés-képe, avagy: Egy elfogultság története. Forrás, 2002. november.) Ajánlom mindenkinek ezt a meglehetős filológiai körültekintéssel megírt, tárgyilagos írást. Kitetszik belőle, hogy nagyjaink életműve legtöbbször akkor is egy irányba mutat, ha egészen az ellenségeskedésig menően szembefordultak egymással. Megesett ez már korábban is Arany és Vajda János, Vajda és Jókai, Ady és Kosztolányi, József Attila és Babits, Babits és Németh László, Németh László és József Attila közt – ne is folytassam a sort. Így látom ezt Márai és Illyés viszonylatában is.

Ha műveik politikai-eszmei hatására tekintünk, 1989 polgári fordulatának Márai és Illyés egyaránt előkészítője volt; ki-ki a maga módján. Igen sajnálatos, hogy a köztük levő ellentéteket az 1989 utáni polgári átalakulás, a társadalom meghasonlásszerű kettészakadása is mintegy visszatükrözi. (S még jó, ha csak az ő ellenérzésüket tükrözi vissza.) Meggyőződésem, hogy ma elsősorban az tekinthető értelmiséginek (nem csupán “polgárnak” tehát, hiszen a butikos és a tőzsdespekuláns is polgár), aki e kettészakadást nem fokozni, hanem begyógyítani akarja. Nem elveinek feladásával, hanem a láthatóan hosszú menetet vállaló türelemmel és jóakarattal.

Lengyel Balázs egyértelműen Máraira szavaz mint erkölcsi felsőbbségre. Vajon megteheti-e csupán azért, mert Illyés egyszer elfogultan nyilatkozott meg előtte és Nemes Nagy Ágnes előtt? Nem teheti meg érdemben már azért sem, mert ahogy Lőrinczy Huba írásából kiderül, Márait ugyanolyan szélsőséges előítéletek terhelték, mint Illyést ama rosszízű kijelentésében. “A társadalom minden rétegével tudok beszélgetni, együtt örülni, szomorkodni. De van két fajta – a paraszt és a filmes –, akivel soha nem tudtam, ma sem tudok szót váltani. Olyan idegenek számomra, mint az eszkimók vagy a hinduk.”

Itt fölösleges a kommentár. Legföljebb annyit fűzök hozzá, hogy – közkeletűen mondva – Márait, a nagy írót nem ezért szeretjük. Petőfinek, Adynak, Kosztolányinak, Kassáknak, József Attilának, Szabó Lőrincnek, sőt még a minden ízében etikus Babitsnak és a minden porcikájában bölcs Füst Milánnak is voltak hasonló vagy más előjelű, elhíresült kijelentései. Persze Márai e meghökkentően elfogult szavai ellenére is a XX. század irányadó magyar szellemiségei közé tartozik. Én nem mondanék le az általa képviselt polgári értékekről olyan könnyedén, ahogy Lengyel mond le Illyéséről. Illyés közéleti-erkölcsi példaadását csak az mellőzheti, aki teljességgel közömbös a határokon túli magyarok sorsa iránt – közéjük értve történetesen az “ötágú síp” ötödik ágát oly gyönyörűen fúvó, Nyugatra szakadt hazánkfiát, Márai Sándort és Cs. Szabó Lászlót is.

Nem mondok le – hogy is mondhatnék le – azokról a polgártársaimról sem, akik parasztból lettek vagy lesznek majd ezután polgárokká. És azokról sem, akik földjükön maradnak, vállalva a munka nehezét, s akik áldatlan körülmények közt most teremtik meg a korszerű magyar mezőgazdaságot. Azokkal az “urbánusokkal” tartok, akik nincsenek eltelve saját polgári eredetükkel és helyzeti előnyeikkel, hanem – Karinthy Frigyessel szólva – fent, a peronon állva kezüket nyújtják a villamosra újonnan felkapaszkodóknak. Nem fogadom őket rúgással az emberiség nagy, szent nevében. Ahhoz a Galgóczi Erzsébethez (vagy önmagáról mintázott regényhőséhez) szeretnék hasonlítani (mintegy viszonzásképpen), aki feltűnően sokszor elmarasztalt regényében, a Vidravasban oly fölemelő módon nyújtott segítő kezet a régi vágású, egyénileg kiváló – és a “felszabadulás” után igaztalanul meggyötört – nagypolgárnak.

S még valami. Nehogy valaki azt higgye, hogy Lengyel Balázs Nemes Nagy Ágnes nevében beszél Illyésről. Nem az ő nevében nyilatkozik akkor sem, ha csakugyan együtt látogatták meg Illyés Gyulát 1951-ben, s ha Nemes Nagy Ágnes is hasonlóképpen emlékszik vissza ama találkozásra terjedelmes önéletrajzi interjújában. Nemes Nagy Ágnes nagy szeretettel tisztelgett az írószövetségben Illyés Gyulának a költő egyik kerek számú (hetvenedik vagy hetvenötödik?) születésnapján. Ha maradt is benne neheztelés, azért az illyési életmű egészéről világosabb képet alkotott, mint volt férje, Lengyel Balázs, aki sokszor az ő kultúrája és tapintata nélkül közvetíti nézeteit (még Pilinszkyről is). Nemes Nagy Ágnes csupán a műfordítót méltatta azon az írószövetségi ünnepségen, de ahogy a Francis Jammes-ot magyarul megszólaltató Illyés Gyuláról beszélt, abban én a “népieknek” nyújtott békejobb melegét is érzékeltem.

Ma reggel bemondta a Pityke Rádió, hogy egy elszabadult rinocérosz garázdálkodik a Naprendszerben. Azonnal felöltöttem rinocéroszelhárító egyenruhámat, irány a Naprendszer, meg kell akadályozni a nagyobb pusztítást. Összelapított kisbolygókat, szétzilált újságosbódékat, megtépázott hajú üstökösöket és fölborogatott villamosokat kerestem, de sehol semmi. Mi a szösz, ekkorát tévedett a majdnem megbízható Pityke Rádió? De nem! Ni csak! Ott áll a rinocérosz egy űrállomás és egy buszmegálló között. Fújtat. Vagy én fújtatok? Mindegy, megközelítem. Csak óvatosan, bármikor támadhat. Ám közelről már jól látom, ez nem támad, ez sajáttülkűleg semmit se fog szétverni. Ez sokkal roszszabb! Emberek, ez röhög rajtunk! Felháborító! Ki szabadította ránk ezt a kíméletlen szörnyet? Felveszem mindig készenlétben tartott nyomozóruhámat, és a nagyítóüvegemmel megindítom a nyomozati cselekményt, követem visszafelé a vadállat csapáját. Honnan és ki engedte el? Meg kell találnom az ádáz terroristát. A nyomok szolid, kertes házak övezte utcába vezetnek, sugárzik a csendes polgári lét békéje. Persze! Tudja a nyomorult, hová kell rejtőznie. Kinek jutna itt eszébe egy galád bűnöző?! De rajtam nem fog ki. Megvan a ház, árad belőle a nyugalom, de sajnos nem találom a csengőt, még szerencse, hogy van nálam mobil, betelefonálok a tettesnek, hogy jöttem őt elfogni. Jön a nyírt fű között kanyarodó téglaúton, mindennapi embernek álcázza magát… hacsak… hacsak a mosolya nem! Gyanús! Körülveszi őt a mosolya aurája, mint egy fénygömb. Na, nekem aztán aurázhat!

A rinocérosz miatt – mondom neki, miközben a ház felé tessékel – rögtön megírom az elfogatási parancsot, aztán bilincs meg nemulass! Hát lett is, mert ahogy bent voltunk a házban, véletlenül ráléptem egy repülőszőnyegre – ó, én szegény hajléktalan –, és már száguldoztam is a világűrben, ott röpködött körülöttem a világ összes katonás és nagykövetien piros szőnyeges hülyesége, alig győztem kapkodni a fejem, még szerencse, hogy előbb beszippantott egy porszívó, s aztán meg leégett a repülőszőnyegem. Bár nem sokat nyertem vele, mert azonnal bekapott egy cet, én, szegény Rossznás, kénytelen voltam lyukat fűrészelni a böhöm hal oldalára, de mit tesz isten, akkor meg jöttek a kentaurok. Muszáj volt jókat röhögnöm. Azzal a szorongó érzéssel persze, hogy a hahotázás mögött ott sötétlik valami világmindenségien súlyos. Talán maga a rinocérosz.

Elmúlt a gyönyörű és iszonyú XX. század. Gyönyörű volt, mert a létből számunkra csak ez a villanás adatott – “a többi néma csend”, és iszonyú, mert nem gyilkolták még egymást soha ennyit az emberek. A jövő történészeinek a tárgyilagosság lesz a dolguk; számunkra azok a művészek a meggyőző tanúk, akik megélték az évszázad második felét. Egy képzőművésznek sem erköcsi, sem esztétikai megítélése szempontjából nem elsődleges, hogy művészete milyen mértékben tükrözi kora politikai történéseit. Bonnard képei a negyvenes években is a posztimpresszionizmus szép káprázatai, ugyanakkor Picasso Dora Maar számtalan képmásával a kor minden keservét kifejezi. Orosz János művészete inkább az utóbbi mentalitással mond sokat egyre zsugorodó glóbuszunk egyik legkeservesebb – magyar – foltjának legutóbbi fél századáról. Úgy hiszem, a késő utókor is sokat fog megérezni emez életmű segítségével abból, amit itt és most az ember, “ez őrült sár, ez istenarcú lény” művelt.

A könyv a művész Sorozatok című kiállításához kapcsolódva nem ad képet a fiatal festő munkás- és munkaábrázolásairól, amelyeknek nem volt közük a szocreálhoz, annál több a paraszti és munkáslét minden keservének és szépségének megéléséhez. “A vonattetőn hasaltam keresztben” – bizony József Attila-féle életkezdet volt ez is, annyival szerencsésebb talán, hogy a nagyszerű szülők mindhalálig együtt tartották a családot. A szülőkről festett, szeretettől sugárzó képek közül a könyv csak egyet reprodukál, a monográfiaíró által tévesen a legújabbak közé sorolt, valójában 1960-as, ’98-ban némileg átfestett Siratást. A két távoli évszám örök jelenlétükre utal. Kár, hogy sok mindent nem kérdezhetünk meg többé tőlük. Nem szerepel, sajnos, a Paradiso perduto – az olaszországi időszak egyik fő műve – sem; laikus, lelkes műgyűjtőként soha áhítatosabb szeretkezésjelenetet nem láttam.

A könyv képanyaga az Olaszországból hozott triptichonnal, a Megégett emberekkel indul. A reneszánsz csodáit befogadva a festő alapélménye mégis a rettenet, hogy a modern civilizáció minden tegnapi és mai csodát fenyeget. Érdemes a kissé halványra sikeredett reprók helyett megnézni az eredetit a győri Patkó-gyűjteményben, átérezve az inkább faragott, égetett, gyötört, mint festett képhármas üzenetét. Pogány triptichon, vagy egy pillanatra újra közös gyökereikre találtak: vallás és művészet?

Az emberek helyett a tenger nyújtott vigaszt a művésznek. A Nap-homok-tenger tíz hatalmas vásznát lelkesen üdvözölte Nagy László, Pilinszky János – és évtizedekkel később négyéves unokám, aki hiába kérte, hogy mutassam meg külön-külön a napot, a homokot és a tengert meg a néniket. Természeti és női formák egymásba olvadva kavarognak itt, fehértől liláig izzó színorgiában, mégis szelíd derűvel, és úgy játszanak egymásba figurativitás és absztrakció, színek és vonalak egy boldog pillanatra, ahogy az embernek és a természetnek kéne tartósan egymásra találniuk. Az emberöltővel ezelőtti fehérvári kiállítás óta a közönség most az Ernst Múzeumban élhette át újra a sorozat nyújtotta panteista élményt, amely a kiváló térben vetekedett Matisse vence-i kápolnájának hatásával. Azután a képek egy kecskeméti kitérő után visszatértek a Legfelsőbb Igazságügyi Tanács palotájába, ahol a Nemzeti Galéria letéteként csak az ott dolgozó jogászok számára láthatók. Ez a kuriózum alapvető problémára utal: kiélheti-e adottságait a képzőművész, aki nemcsak lakásdíszeket készít, hanem elsősorban is közösségi közlendője lenne. Hol érvényesülhettek Orosz János murális adottságai? A Győri Ifjúsági Ház gyönyörű organikus absztrakt mozaikjához mostanság egy könyvkereskedő polcai támaszkodnak.

A Tisza-sorozat (a sorozatcím a költő- és filmesbarátokkal megélt nagy tiszai kaland emléke) fő művei: a Nap, hold, állatok és a Búcsúzik a lovacska annak a mítoszokkal átszőtt, végóráit élő világnak bartóki intenzitású üzenetei, amely édesanyja meséiben, falusi élményeiben búvópatakként még eljutott a később művésszé érő kiskamaszig. A pilleszárnyú, duzzadó heréjű lovacska és egyszarvú gondozója meg a mesebeli áldozati állatok és áldozóik nyilván csodálkoztak, mikor lemostuk róluk a múzeumi raktárak évtizedes porát, és felcsillanó színeik újra emberi tekintetekkel találkozhattak. Ami a színeket illeti, Derkovits rémlik fel, ő is ezüsttel, rózsaszínnel tudott súlyos létkérdéseket felidézni.

Régi vágyam teljesült a kiállítás rendezőjeként, amikor sikerült szembesíteni Orosz János két nagy sorozatát: az Egy ember keresését és a Korpuszokat. A két sorozatot két évtized választja el egymástól, és látszólag a téma is ellentétes: egyrészt a művészet hérosza, Picasso (a parafrázisok kiindulópontját öregkori fotók képezték), aki a végsőkig ragaszkodik a léthez – másrészt a vallás hérosza (parafrázisok persze ezek is, hiszen nem ismerjük a valaha élt Jézus igazi arcát), aki önként lemond emberi létéről. A szembesítés mégis arról tanúskodott, hogy a két óriás is azokból a bizonyos közös gyökerekből táplálkozott. A Picassók technikailag és érzelmileg sokrétűek, a bohóckodó, a mohó, az érzéki, az adni akaró, a halállal szemező öreg nemcsak Pablo mester, hanem általában a művész is. A Korpuszokból a nagy hármas kép alighanem ikonográfiai újdonság, én legalábbis nem ismerek olyan triptichont, amelyen a latrok szenvedő emberekként külön oltárszárnyakat kaptak volna. A Megfeszített magányos, Máriának és Jánosnak csak a feje tűnik fel az alsó képsíkokban. Törött lábú pléhkrisztus a búzaföld szélén: élőbb, mint a hagyományos ábrázolások. Az alcsúti nagy templomi teret egy ízben betöltő tizenöt Korpuszból a könyv, sajnos, csak keveset közöl. Mit mondhatnak egymásnak a két falon egymással szemben sorakozó nagy Magányosok a véges és végtelen ijesztő ellentmondásáról, amelyet a keresztény mitológia az Ember Fiának istenné transzponálásával vél feloldani, a Művész meg így sóhajtott fel egy ízben: “Szeretnék mindig a jelenben maradni!” Melyikük mondta: “Éli, éli, lámá sábáktáni!”

Virágos bolygó, Nagy László földi vonulása: a sorozatok reális és absztrakt, emberi és kozmikus tényezők szerves egységét valósítják meg. Az előbbiből talán a Végjáték utolsó ítéleti ege alatt tébláboló társaság, az utóbbiból a Virágokkal koccintó Fiú hangulata rezeg legtovább a szemlélőben.

A Magyar sámánok cím mintegy tiszteletadás Zolnay Vilmos emlékének: már megint a gyökerek! Az évtizedek folyamán készült portrék (már ahol nem fantázialények és állatok keverednek valós élőkkel és holtakkal) a kiállítás alkalmából álltak össze meggyőző sorozattá. Ady életfatörzsén Székely Aladár fotójáról ideszármazott lenyűgöző fej, Nagy László Jó pásztorként áll az elődök, barátok, szellemalakok és a művész családja körében, Bartók mágusszemei Amerikából néznek vissza ránk, Kondor tört arca, Marsall lobonca, a színészkirály Latinovits, a madarat melengető Cserhalmi, Sára prófétaköntösében, Csoóri hiperrealista zekéjében, mind segítettek nekünk túlélni az évszázadot. No meg Orosz János macskával és virággal.

A Mai mesék tán a Grimm-meséknél is horrorisztikusabbak. A sorozat két nagy címadó képén nagy a tülekedés, a történelmi jelmez és az angol úri divat egyaránt rossz göncként lóg az alakokon. A Zsoldos 35x13 cm-es méretét meghazudtoló monumentális hatással mutatja fel a XX. század szörnyetegét, aki “önként, kéjjel öl, nem csak parancsra”. A Csend és az Új élet ifjú szerelmesei meg a tulipánerdőben lovagló Testvérek nem vesznek tudomást róla.

Rajzilag és festőileg, emberi és művészi tekintetben az eddigi életmű nagy lélegzetű záróakkordja az Íme az ember sorozat. A jó és a rossz talán kiegyensúlyozottabban kavarog itt, mint a Mai mesékben. Nem dönthető el persze, hogy a nyüzsgő alakok jó vagy rossz szándékkal nyújtják-e egymás felé a karjukat, vagy dugják össze a fejüket – de a vonalak tánca és a színek káprázata reményt ad, amennyit művészet egyáltalán adhat. Úgy tűnik, hogy Csontváry monumentális látomásai, Derkovits pasztell-ezüst víziói, Egry panteisztikus fényei, Farkas István elegáns komorsága, Tóth Menyhért fehérbe torkolló népi-kozmikus káprázatai után, melyek mind egyetemes módon voltak magyarok és magyarul egyetemesek, festészetünk vizionárius vonulatának újabb hegycsúcsához érkeztünk. Kérdés: van-e igény magashegyi túrákra?

A tárgyalt könyv kapcsán nem eshetett szó Orosz Jánosról, a szobrászművészről. Ilyen könyv és kiállítás még várat magára, s ezek indokoltságát meggyőzően bizonyították a kecskeméti kiállítás fa, fém, márvány, kerámia kisplasztikái. Monumentális szobrászata is figyelemre méltó. Majd újabb szponzorokkal addig hadd szaporodjanak a nippek és a politikai indíttatású emlékműszobrok.

“…Megtörtént velem a csoda: amitől az első rádöbbenés után halnom kellett volna, attól újultam és erősödtem. Szavak, mondatok sebeztek meg, amiket szerelmesen hallgattam végig. Dalokat napokon, éjszakákon át, ismeretleneket, de a hiányuknak ott kellett élnie bennem, mert első hallásra belém fészkelték magukat. Mintha gyerekkoromat kaptam volna vissza felnőtt fejjel egy földi Isten akaratából; igazibb hazámat a sorstól, hiszen a küszöbök, melyeken átléptem, a köszönések, melyekkel megtiszteltek, ismerősök voltak. Ismerős volt a kenyér íze, a pálinka íze, a húslevesé. A dévajkodások fölött rokon szemvillanások jelezték: rúgjon meg bennünket az Isten lova, és bolondozzunk csak, mert ha nem bolondozunk, megbolondulunk. A sarat fakasztó mezőségi faluk azzal fogadtak, amit Zámoly réges-rég megtagadott tőlem. S mint aki a töredékesen tanult anyanyelvét a szüleinél is ízesebben beszélő rokonaitól újra tanulja, mohón tanultam én is mindent: igéket, sóhajtásokat, gyöngynek fölfűzhető káromkodást, melyben a keresztyénség előtti hit villogott inkább, mint az elvetemültség; köszöntőket, csujjogatókat, népdalokat. Nosztalgia – hallottam megszólalni magamban a sanda hangot. Romantika – hallottam az előbbi megerősítését a hátam mögül. De hiába pitypalattyolt fölöttem, mögöttem nagy magasságban bármily fölény, képtelen voltam hátat fordítani ennek a romantikának. Talán még akkor is képtelen lettem volna, ha csupán egy épebben maradt paraszti világ kultúrájától szédülök meg, de réginek mondható nyelvet és népdalt én úgy tanultam Gyergyóban, Kalotaszegen, Gyimesben, hogy közben nagyon is mai, nagyon is jelenkori vallatólámpája világított az arcomba. Úgy tanultam, hogy ami panaszként és megformálhatatlan keserűségként ott hánykolódott az éneklők idegeiben, azt a dalok minden tilalmon átlendülve kibeszélték. Ártatlan határsértőkké váltak, mert egy összezsugorított, ketreces létben a határtalanságot vállalták: a teljes emberi kitárulkozást.”

– Tenger és diólevél című esszédből emeltem ki vallomásodat. Költészetet, avagy emberséget tanultál “újra” a még tisztán fennmaradó parasztságtól? Szétválasztható-e egyáltalán egymástól a kettő?

– Engedd meg, Laura, hogy először ne ezekre a kérdéseidre válaszoljak. Nem azért kérlek erre, mert a következő egy-két órában szabálytalan beszélgetőtársad akarok lenni, ide-oda cikázó, posztmodern lángész, hanem olyan múltra nyitottad rá hirtelen az ajtót, amely engem mindig fölkavar. Ráadásul ezt az idő vaspántjaival megvasalt tölgyfa ajtót már nagyon régen nem nyitotta rám senki. Legalább huszonöt éve. Ha nem sütne olyan szépen a novemberi nap, talán még el is érzékenyülnék.

– Fényűzés volna. Ellágyulás helyett inkább össze kell szednem magamat. Torokköszörülésül Illyést fogom idézni. Egy korai vallomását. 1938-ban, háta mögött hét, forradalmian új verskötettel, néhány országos megrendülést kiváltó szociográfiájával, köztük egy olyan könyvvel, mint amilyen a Puszták népe, megpróbálja összefoglalni, hogy mi volt a falukutató fiatal népi írók szerepe addig. Ezt mondja: “Érdemünk a mesebeli gyermeké volt, aki a királyra rámondta, hogy meztelen. Azzal a különbséggel, hogy mi a népre mondtuk ezt…” Nem szeretnék túlozni, de a népi kultúra, a népművészet legújabb kori föltámasztásával hasonlót cselekedtünk mi is.

– Igen, november negyedike, a Kádár-rendszer haynaui korszaka, kivégzések, börtön, becementezett szájak, aztán a félelem légkörében az igazi gerinctörés: a téeszesítés, talán pontosabb, ha kolhozosítást mondok. 1956 után három évvel! Ma még jobban beleborzongok, mint akkor! A több száz éves paraszti társadalmat Kádárék épp úgy robbantották föl, ahogy a Nemzeti Színház épületét. Mit számított az, hogy a szovjet mezőgazdaság belerokkant a kolhozosításba? Mi hűséges követői vagyunk a szovjeteknek. A korszerűsödést a magyar paraszti társadalom se kerülhette volna el, de megújulni csakis a maga belső törvényei szerint újulhatott volna meg. Idegen példát követve éppen hogy magától idegenedett el. Soha ennyire, mint ennek a kényszerítésnek a következtében.

– Ekkor kezdtem el újra járni az országot. Ekkor írtam a Tudósítás a toronyból című könyvemet és az Iszapesőt. Nem hallgathatom el, hogy űzöttségemben is megpróbáltam hinni valamiféle csodában. Olyasmiben, hogy mi, magyarok, hátha megtaláljuk a szövetkezetesítés legjobb formáját, mint ahogy megtalálták például a dánok. De rövidesen egyre világosabban kezdtem látni, hogy a mesterségesen megteremtett közösségek közösségellenesek. A faluk látványosan hulltak szét. Veszítették el arcukat, egyéniségüket s ezzel együtt a hagyományt is. Megrendülésem és kétségbeesésem nemcsak szociografikus írásaimba zúdult bele, de belekerült azokba a filmekbe, amelyeket közös élményeink alapján Kósa Ferenccel és Sára Sándorral készítettünk.

– A Tízezer napról és a Földobott kőről beszélsz, ugye?

– Igen. De ha már a filmekig jutottunk, meg kell említenem, hogy éppen a filmezés révén történt meg velem életem talán legnagyobb fordulata. Dózsáról írtunk egy forgatókönyvet Kósával. S a könyvből készült filmet félig kényszerből és félig szerencséből magyar–szlovák és román együttműködéssel forgattuk le.

A forgatás elő- és utótörténete minden erőltetés nélkül szépen beleillene egy kalandregénybe, de erről most nem beszélek. Legfontosabb mozzanatát azonban nem hagyhatom ki. A románok akkor, a hatvanas évek végén mindent elkövettek, hogy a film ne igazi magyar film legyen, még azt is megengedték, hogy a film nagy részét Erdélyben forgathassuk. Magyar film forgatása Erdélyben? Ráadásul erdélyi magyar színészekkel is? Még a gondolata is hajmeresztő volt. Az ember egyszerre ismerkedett meg az erdélyi magyarok könnyeivel és a ránk állított szekus tisztek belső küzdelmeivel. Öngyújtó nagyságú magnetofonokkal hallgatták le ebéd közben beszélgetéseinket is. Mindegy, de a helyszínkeresés ürügyével Kósával és Sárával bejártuk egész Erdélyt. Vajdahunyad várától Fogaras váráig, Kalotaszeg faluitól a Békás-szorosig, Gyulafehérvártól Segesvárig, a Gyimesekig, az Egyeskő fennsíkjáig, Madéfalvától Székig, Pusztakamarásig és tovább. Sőt egy szekus tiszt segítségével még Moldvába is kiszöktünk, Szervátiusz Tibor román rendszámú autóján.

Az emlékezetrevízió első nagy rohama volt ez. Egy elfüggönyzött világ leleplezése. Minden székely faluban, minden esztena előtti farönkön ülve a múlt idők fájdalma és őrülete szakadt rám. A trianoni döntés eddig elvont fogalom volt számomra, de ettől kezdve megelevenedett. Megelevenedett? A valóság világából átsiklott gyorsan az abszurditások világába.

S már csak ez hiányzott nekem! Nem volt elég a háború, a Rákosi-rendszer, az ’56-os forradalom élménye s mindaz, ami még utána jött, az Ítélet című filmünk révén föltárult előttem a határon túli magyarok elesettsége, nyomora, daca. Ahogy említettem, jártunk Gyulafehérváron is, a püspökségen, s én csak ott tudtam meg, egy kezembe csúsztatott cédula két ceruzavonásából, hogy a Nagy Fogoly, Márton Áron püspök úr itt lélegzik a közelünkben, itt él házi őrizetben. Gondoljunk rá!

– 1968-ban.

És amikor a hetvenes évek elején már jobban lehetett utazni, elárvult erdélyi ismerőseim egymásnak adták a kilincset előbb az Apostol utcában, majd a Keleti Károlyban. Általában persze pénz nélkül érkeztek, honnan is lett volna pénzük, de hoztak magukkal eladni való varrottasokat, törülközőket, hímzett ingvállakat, tarisznyákat, kozsokot, bujkát, csergét, bokályt, kalotaszegi viseletet, gyöngyöket. S ezeket mindet el kellett adni barátoknak és ismerősöknek.

Ha a hatvanas évek végétől, mondjuk, a hetvenes évek végéig elkészítenénk egy leltárt: hány párnahajat, mezőségi tányért és paraszttörülközőt adtam el, bizonyára magam is elhűlnék. Be kell vallanom: a közreműködésem óriási hasznot hozott. Szinte minden törülköző, bokály eladása után megismertem egy-egy felejthetetlen élettörténetet, egy-egy mondatot, új szót, fogalmat, népdalt, balladát, igazságot, sóhajt, amely szemem láttára hajlott szét az egeken.

Azt hiszem, ez az a domb, ez az a magaslat, ahol megállhatunk, s ahonnét már jól láthatóan szemügyre vehetjük, hogy mi is történt velünk a XX. század hatvanas–hetvenes éveiben. Sokan még ma is azt hiszik, hogy a népi kultúra reneszánsza: divatjelenség volt. Ugyanolyan, mint a hosszú haj, a miniszoknya vagy újabban a férfi fülekben csillogó karikák. Kár volna tagadnunk, hogy a felszínen érintkezett a divat szélfutamaival is, de a mélyben egészen más dolgokhoz kapcsolódott. Legalábbis bennem. Aki – talán nem tekinted kérkedésnek, fontoskodásnak – egyik meghatározó résztvevője voltam az egész mozgalomnak, Muharay Elemérrel, Vargyas Lajossal, Martin Györggyel, Tímár Sándorral, Novák Ferenccel, Vásárhelyi Lászlóval, a felvidéki Ág Tiborral, Kósa Lászlóval, a Pesovár testvérekkel, Vitányi Ivánnal, a fiatalabbak közül Zelnik Józseffel, aztán Sebőékkel, Halmossal, a Muzsikás együttessel s veletek, énekesekkel. A körhöz természetesen olyanok is odatartoztak, mint Nagy László, Makovecz Imre, Fodor András, Tornai József, Csete György. Sőt azok a népművelők is, akik nagy odaadással a Kecskeméti Népzenei Találkozókat rendezték, és a többi ehhez hasonló, hagyományt ápoló sereglést.

Nagyon izgalmas tanúvallomás-gyűjtemény volna, ha húsz-huszonöt évvel ezelőtt az események alakítói, főszereplői sorra elmondanák, miért is vettek részt ebben a korszakos mozgalomban, amelyből természetes hajtásként nőtt ki a táncházmozgalom. Ma jóval gazdagabb tudattal, sőt öntudattal élhetnénk e hazában. Sajnos, ez az érzelmi és történelmi vallomás elmaradt. Pedig manapság nem elég csak csinálni valamit, legalább olyan odaadással és magyarázattal értelmezni is kell, hogy mit csinálunk. A lényegre én is inkább csak utaltam, utalgattam az olyan tanulmányaimban, mint amilyen a Tenger és diólevél volt, vagy a Szántottam gyöpöt.

– Köszönöm. Persze ne hidd, hogy könnyű lesz. Kezdem a leglényegesebb dologgal: az ’56-os forradalommal. Mi derült ki a tizenhárom nap alatt? Az, hogy a század egyik legfontosabb eseménye – amit nem én állítok, hanem Albert Camus – egyszerre volt társadalmi forradalom és függetlenségi harc. Egyszerre jelezte, hogy a szocializmusnak, a szovjet-alkatú kommunizmusnak előbb-utóbb vége lesz, és azt is, hogy a történelemben kialakult nemzeteket nem lehet félretaposott rabszolgabakancsban járatni. A hatvanas évek vége felé, a prágai tavasz élénkítő fuvallatait érzékelve, egyre többen bizonyosak voltunk abban, hogy a század legégetőbb és megoldásra váró kérdései a nemzeti kérdések lesznek. A nemzeti és a nemzetiségi kérdések. Igen ám, de ezekről nyíltan lehetetlen volt beszélni. A hatalom már a fogalmaktól fölborzolódott. Rögtön az ’56-os dolgok jutottak eszébe. Meg kellett tanulnunk szimbolikusan fogalmazni, sőt szimbolikusan cselekedni. És a legtisztább szimbólumokat a népi kultúra világán belül találtuk meg. Azt például, hogy egy nemzet tagjai vagyunk mindnyájan, erdélyi magyarok, felvidékiek, hazaiak, délvidékiek, kárpátaljaiak – botrányos provokáció lett volna hangoztatni, belerendült volna a béketábor, de ha a Kecskeméti Népzenei Találkozón egymás mellett hangzott el, mondjuk, egy kalotaszegi népdal egy Zobor vidékivel vagy egy szatmárival, az összetartozás minden magyarázat nélkül is nyilvánvaló volt. A népdal nem vált politikai áruvá, de az öröm, a felszabadult öröm, hogy együtt énekelhetünk – már igen. És az egymástól elszakított részek szinte tüntetően keresték egymást. Nemzetegyesítés? Valljuk be, ilyesmivel kezdődött. Először csak egy kis patakocska indult el valamelyik forrásból, aztán újabb forrásból egy másik, egy még újabból egy harmadik és így tovább.

– Az ég is elsötétedne, ha te is félreértenél. Épp elegen vannak ebben az országban, akik elemi gyűlöletből vagy jó haszonért örömmel félremagyaráznak. Nézzük csak, mit is jelent az általam emlegetett eszme, amelynek eljön az ideje? Egy percre visszakanyarodom a beszélgetésünk elejére. Az ’56 utáni időkre, pontosabban a paraszti társadalom meggondolatlan szétverésének idejére. A szétverésben természetesen nemcsak a politikának volt nagy szerepe, hanem a civilizációnak is. Hat szép ökörről valamikor még lehetett énekelni, de hat szép traktorról vagy a legújabb tárcsálógépekről már nem. A paraszti kultúrát teremtő közösségek léthelyzete véglegesen megváltozott. A haldoklás szakaszába lépett. Egy-két évtized, és már nemcsak az utolsó nótafák dőlnek ki szemünk láttára, hanem maguk a hagyományőrző közösségek is. Nem egy cserfa, hanem egy egész erdő. Mikor tudatosult bennem ez a veszély, szabályosan megrémültem: minden odalesz? Vagy minden bekerül a múzeumokba? A dalok, a táncok, az öröm és a szenvedés évszázadai üveg alá? A bánatot őrlő malom is? A sármelléki magas torony, amelybe egy fiatal legény ostora beleakadt? Ez lehetetlen! De ha ez lehetetlen, akkor mi lehetséges? A választ az Idő adta meg. Ha a hagyományt eddig elsősorban a parasztság őrizte, és most kényszerűségből le kell mondania róla, a magyar értelmiségiek kutyakötelessége, hogy ezt a föladatot magukra vállalják. Ugyanúgy, ahogy az irodalom szellemi és érzelmi hagyományait is vállalták Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig.

Ha emlékszel, ezt a “napiparancsot” ismételgettem éveken át rögeszmeszerűen. Ha nem veszett el a görög dráma, ha nem vesztek el a gyönyörű gregorián énekek, a mi népdalainknak, táncainknak, hangszeres népzenénknek és balladáinknak se szabad elveszniük. Közben persze jól tudtam azt is, hogy az értelmiség nem irgalmas szamaritánus, aki az út szélén heverő, kivérzett kultúra fölé hajol. Az értelmiség csak olyan ügynek lehet a védelmezője, amelyben alkotóként is részt vehet.

Ez az alkotói részvétel ebben az esetben történelmi föladatként jelentkezett. Nézzük a dolgot közelebbről. Népi kultúránk megismerése a XVIII. század végétől részletekben történt. Először csak a népdalok szövegeire figyeltek oda, elsősorban persze a költők. Virág Benedek, Csokonai, Dajka. A XIX. században Erdélyi Jánost is csak a szövegek érdekelték. A XX. század fordulóján Bartók és Kodály már a zenével együtt gyűjtötte a népdalokat. De a szervességből hiányzott még a harmadik elem: a tánc. Hogy mennyire, azt igazán a táncházmozgalom mutatta meg, illetve bizonyította be a legtermészetesebb módon, még akkor is, ha Molnár Istvánék már a negyvenes években komoly táncgyűjtő munkába kezdtek az elszakított területeken.

És a korona még mindig hátra volt. A korona: a stílus. Gondoljuk csak végig: mi őriz, mi véd, mi balzsamoz, idegen szóval: mi konzervál legtisztábban egy-egy maradandó értéket? A stílus! A gótika nem gótika, a barokk nem barokk, ha elmaszatolják, ha eltorzítják a jegyeit.

Érvényes ez a népi kultúránkra is. A táncok, az énekek eredetiségét óvva őrizhetjük meg lényegüket leginkább. Emlékszem, volt olyan idő, amikor hegedű és zongora szavára táncolt egyik-másik néptáncegyüttes. A táncházmozgalom előszedte a régi, eredeti hangszereket is, hogy a stíluson ne essen csorba. Így került elő a tekerőlant, a töröksíp, a duda, a köcsögduda, a doromb, a sokféle furulya satöbbi, satöbbi. Ma már nem vitás, hogy az eredetiség révén nemcsak a dalokhoz, a táncokhoz kerültünk közelebb, hanem önmagunkhoz is. Az eredetiség ugyanis mindent megelőz. Minden tudást és minden sejtést is. Az eredetiség: rendező elv, belül a lélekben és az ösztönökben.

Talán ez után a hosszúra sikeredett monológ után még jobban érted, miért nem válaszoltam az első kérdésedre.

– A válasz nélkül maradt kérdésedre pedig most válaszolok. Hogy mit tanultam én a paraszttársadalom kultúrájától? Költészetet vagy emberséget? A világhoz, egyáltalán a valósághoz való viszonyom természetességét. Például olyasmit, hogy a jégveréssel szemben senki se lehet pökhendi; vagy azt, hogy szenvedést látva senki se lehet nyegle vagy kárörvendő. Másképp fogalmazva: tartást tanultam és stílust. Sajnos, a háború és a kommunizmusnak elkeresztelt baromság teljesen szétzüllesztette a gyerekkoromban megismert paraszti világ értékeit. De itt mondom el, hogy nagy ajándékot kaptam a sorstól, amikor már felnőtt fejjel megismerhettem az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai magyar falvak életét. Ezek a falvak sokkal épebben őrizték azt, amit én elveszítettem. Széken, Mérán, Bátorkeszin, Péterfalván, Magyarpalatkán, Kibéden egy-egy lakodalomban vagy egy Márton-napi összejövetelen ugyanaz folytatódott, ami az én szülőfalumban 1944 telén örökre elmúlt.

– Ez se lett volna nagy csoda, de sokan gondoskodtak arról, hogy ez ne történjék meg. Emlékezz csak arra, hány nagyképű újságíró, urbánus és maoista messiás jelent meg akkortájt a színen, és támadt ránk, mondván, hogy mit akarnak a gatyakultúrával elérni a modern időkben… Nos, ezek a nagyokosok arra kényszerítettek engem, hogy népi kultúránkat, elsősorban persze a népköltészetet, próbáljam elhelyezni az európai kultúrában. Az elhíresült népi szürrealizmus kifejezés jól érzékeltette azt, hogy még nyelvileg is milyen mély kapcsolatok kötik össze az ősköltészet, a népköltészet és a modern költészet természetét, mondhatnám azt is, hogy az esztétikáját.

– Erre nem tudok válaszolni. Lorca azt állítja, hogy duendéjük csak nekik, spanyoloknak van, és a mexikóiaknak. És a duende náluk is csak akkor jelenik meg a színen, ha lehetőséget lát a halálra. Nekünk, magyaroknak is van valamink, ami hasonlíthat a duendére, noha nem azonos vele. Leginkább balladáink sötét, földúlt hangjában ismerhetünk rá erre a hangra:

– Megköszönve a beszélgetést, a Tenger és diólevélből idézem biztató soraidat, majd Bartók Béla gyűjtéséből egyik kedves népdalodat “éneklem el”, Maros-Torda mentéről:

“A megállíthatatlan folyamat sodrában állva miért is gondolom azt, hogy a népművészetből valamim elevenen mégis fönnmaradhat? Azért, mert azt szeretném, hogy fönnmaradjon? Azért, mert makacs ábrándhajszoló vagyok ebben is, mint annyi másban? Vagy mert valóban látok rá valamiféle történelmi esélyt?

A kérdésre nincs egyértelmű válaszom, mert nem is lehet. Legszívesebben azt mondanám: hiszek a fönnmaradásban, mert hinni akarok benne. Ábrándkergető is vagyok, mert csak a világ ábrándkergető szerelmeseiben hiszek odaadóan. S a tetejében még történelmi esélyt is látok benne.”