Néha nagyon nehéz meghalni, máskor viszont egy pillanat műve – rólad mindenki azt hitte volna, Márton, hogy elpatkolsz a sebesülésed miatt, amelyet a ketrec sarkára zuhanva szenvedtél. De nincs az sehol előírva, hogy a gyöngék könnyebben halnak, mint az erősek. Néha a hetyke erőset hamarabb levágja a kaszás. Az élet csodálatos, annak ellenére ragaszkodott hozzád, hogy csak hálni jár beléd a lélek. Vagy tán valakinek vagy valaminek szándéka van veled? Különben nehéz volna megmagyarázni életben maradásodat, azt pedig még nehezebb, hogyan jutottál ki abból a mélységes pokolkörből, ahova kerültél.

De most itt vagy, ez a lényeg. Először fogalmad sem volt, hol ébredtél. Csak mindent betöltő, vakító fehérséget láttál, amit még súlyosbított, hogy a délelőtti nap besütött a terembe, úgyhogy káprázott a szemed a tengernyi fehértől. Természetesen az engedélyezettnél sokkal több beteget gyömöszöltek a pavilonrendszerű ispotály kórterembe, a több betegnek pedig több fehér ágyneműje van. Amerre a szemed ellátott, mindenütt fehér lapályokat és hegyeket, völgyeket és dombokat, fehér szakadékokat és hegycsúcsokat láttál. A táj állandó tektonikus mozgásban volt, egy szempillantás alatt hegyek szűntek meg és simultak bele a síkságokba, és fordítva: hirtelen hegyek nőttek ki a lapos tájból. Csak néhol törte meg a fehéret valami barnás folt, amiről csak lassan derült ki számodra, hogy fej, kéz, netán takaró alól kikandikáló láb. Lassan derült ki, hogy kórházban vagy.

Aztán időről időre újabb és újabb üdítő fehér-barna foltokkal bővült a paletta – immár szemet gyönyörködtető és viszonylag konstans domborzati viszonyokkal: egy-egy nővér jött be a kórterembe. Eleinte csak futó pillantást vetettek rád, arra voltak kíváncsiak, fölébredtél-e már a műtét után. Aztán egy órája a szempillád remegésén és szemgolyód szemhéj alatti heves mozgásán látták, hogy az ébrenléti állapot közelében vagy – valamivel később pedig már egyenesen szimulánsnak tartottak, amikor pillád rebegéséből arra következtettek, hogy föl is ébredtél, csak még lopsz magadnak egy kis pihenést, egyelőre nem óhajtod a világ tudomására hozni, hogy most már érzékszerveid majdnem teljes arzenálját szegezed szembe a téged pólyaként körülölelő valóság hol gyöngébb, hol erősebb ingereivel. Olyan voltál, mint a legtöbb születendő baba: maradna még az istenadta, de az Élet szirénhangja mindig erősebbnek bizonyul… Egy szó, mint száz: az ápolónők eszén nem lehet túljárni, Márton.

– Túléltük, ötöske, túléltük? – mondja egy csinos szőke, fiatal, bár egy kissé elgyötört arcú nővérke. – Azt tudtuk, hogy a műtét sikerült, de a maga életben maradására nem mertünk volna mérget venni… Nagyon örülök neki, ötöske, de azért haragszom is ám magára… – teszi hozzá, és a két ágy közötti szűk átjárón odaoldalaz hozzád, hogy megnézze, mikor folyik le az infúzió, nehogy elővegyék foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetésért.

– Hát, mert olyan szutykos volt, mint egy cigánypurdé, ötöském! Egyébként pedig nem vagyok hercegnő, bár nagyon szeretnék az lenni! Ha az lennék, akkor már rég elhúztam volna innen ezerrel! Alig győztük lecsutakolni magáról a dzsuvát a műtét előtt, ötöském! Sikárkefét csak azért nem használtunk, mert akkor a bőre is lejött volna… Vigyázni kellett, nehogy elfertőződjön a sebe vagy inkább az a tátongó nyílás a mellkasán az összevissza tört bordáival.

Most újabb ijedelem ér, Márton. Ösztönösen megpróbálsz lepillantani a melledre, hogy lásd, miféle kép fogad, de csak egy hatalmas fehér gézdombot látsz, amely satnya melledet ki tudja, hány rétegben takarja. Morbid képzettársítással a kunhalmok jutnak eszedbe, az alattuk nyugvó, összevissza hányt emberi csontokkal… Nem kérdezed meg, honnan a sebesülésed, pedig fogalmad sincs róla. Ehhez egyelőre még gyönge vagy, meg nem is tenne jót, ha megtudnád – túlságosan fölzaklatna, márpedig fölépülésedhez most leginkább nyugalomra van szükség.

– Ötöske, ismeri azt a szót, hogy “szappan”? – folytatja a kellemetlen témát a nővér. Amikor szemöldöködet “hagyjál-már-békén” értelemben, pimaszul fölrántod, csak a lovat adod alá. – Tudja, ez egy olyan kerek vagy hosszúkás, általában fehér vagy világos színű olvadékony tisztítószer, amit arra használ az ember, hogy megszabadítsa magát a kosztól és mindenféle fertőzésektől meg fertőzésveszélytől. Azonkívül a szappan arra is való, hogy megszüntesse mindazt a sok kellemetlen szagot, illatot, amit a testünk kibocsát, mindenekelőtt az izzadságszagot… Arról nem is beszélve, ötöském, hogy ha minden műtétre váró betegre annyi szappant pazarolnánk, mint magára, akkor hamarosan csődbe jutna a kórház, sajnos, így sem áll messze tőle… Na, jól van, próbálja feltolni magát a bal kezével, a háta mögé teszem a párnát… Nem megy? Mindegy, segítek. Még szerencse, hogy nem szumóbajnok, ötöském. Úgy, ni! Most pedig iszunk egy kis teát, mert biztos úgy kiszáradtunk már, mint a tapló!

A női kéz közelsége még félholt állapotodban is felvillanyoz, Márton, jó jel, ebből látszik, hogy a halál egyelőre letett rólad, könnyebb préda után néz. Szemed zöldesbarnából sötétkékké változik, olyan, mint a kiscicáké, amikor megszületnek – mindig ez van, amikor kiveted toldott-foldott hálódat egy nőre. Már többször összesúgtak a hátad mögött, hogy ez a színváltoztatás valami betegség lehet, de én azt mondom, hogy ha sem a nőnek, sem neked nem okoz semmiféle testi-lelki panaszt, akkor nem érdemes vele foglalkozni. Igyekszel megcsókolni az ágyad szélére ülő, és a csorba bögrét a szájadhoz emelő nővérkének a sok fertőtlenítőszertől kérges kezét, pontosabban csuklóját, de ügyetlen és sikertelen próbálkozásod következtében az ócska tea fele a gézkötésre löttyen a melleden.

– Nézzenek oda, még fél lábbal a másvilágon van, de már csókolgatná az ember kezét! – méltatlankodik félkomolyan a nővér. – Ráér udvarolni, ha egy kicsit fölépült, ötöske, egyelőre örüljön, hogy lyuk van a fenekén…

Gyorsan kell kortyolnod, a nővérke tekintetén látod, hogy már menne más betegekhez, bár szóban nem sürget. Türelmetlenül pillant ide-oda. Döntené beléd a teát, de te köhögni kezdesz tőle, és ami nem fér beléd, végül a nővérke köpenyének dekoltázsába köpöd-fújod, majd bűnbánó szemmel nézel rá.

Most mindenesetre pihenj egy kicsit, mert nemsokára, úgy fél óra múlva újabb erőpróba vár rád: jön az ebéd.

Jól tetted, hogy behunytad a szemed egy kicsit, Márton, hisz számodra egy többé-kevésbé rendes ebéd nem mindennapi esemény. De állj! Ne szaladjunk annyira előre! Ebéd előtt még majdnem szívszélhűdést kapsz, amikor szunyókálásodból felnézel, és tekinteted átellenben balra egy térd fölött végződő lábcsonkra esik. Hirtelen átfut az agyadon, hogy ez talán a lábcsonkosok kórterme. Gyorsan a saját lábadra nézel, vagy inkább lábaidra, merthogy – hál’ istennek – kettő van belőlük. A vékony takaró alatt, az ágy végében sejteni csontos lábujjaid alakját. Mélyet sóhajtasz: minden megvan.

Nos, lélekben megerősödve nézhetsz az ebéd elé. Már előre örülsz, hogy hoszszú idő után végre eszel egy komplett ebédet, és ami legalább ugyanilyen fontos: nyugodt körülmények között. Hiszen itt nem hajt a tatár, itt nem kell menekülnöd valami vagy valaki – leginkább saját magad – elől: itt kénytelen vagy (és ez igen kellemes kényszer) mindennek rendesen megadni a módját, hiszen a betegség, a nyavalya sokszor nem az ember ellen, hanem épp ellenkezőleg, az emberért van, azért, hogy megpihenhessen, akkor is, amikor épp nem akar megpihenni, hanem rohanna tovább. Betegség idején komótosabban halad az Idő, olyan komótosan, mint a kakukkos órák korában, világunk összeszűkül, az apró dolgok is fontossá válnak, az Élet zajgása elhalkul, befelé is tudunk figyelni…

Most persze te egyelőre nem befelé figyelsz, Márton, hanem kifelé. Figyeled, mikor tolják a folyosón a kocsit a ti kórtermetek felé – mikor osztják az ebédet. A kórházi betegek egyhangú napjainak a reggeli vizit mellett legnagyobb eseménye, talán fénypontja az ebédidő. Ilyenkor a félholtak is félig életre kelnek, a kinti világban általában éhkoppon tengődő kisnyugdíjas betegek szinte beleszédülnek az étkezés révén reájuk váró gyönyörökbe. Mert bár egy kórházi ebéd Magyarországon nem a mennyország, a hitvány, száraz pogácsáknál meg a mindenféle csupa só ropiknál és az ócska vinkóknál mégiscsak sokkal jobb.

Egy idősebb, meglehetősen elterebélyesedett ápolónő végre megállít a folyosón egy nyikorgó kocsit, amelynek apró kerekei valami érthetetlen fizikai kényszernek engedve gurulás közben szüntelenül ki akarták téríteni a megszabott irányból a járgányt. De a százkilós nővérrel nem bírnak kibabrálni, őt végképp nem képesek eltéríteni szándékától: hogy enni adjon a betegeknek.

A nővér előzékenyen ráteszi tálcádat a gézkötésre, s a tálca valamelyest egyensúlyban is van, de hogyan volnál képes bal kézzel gond nélkül kanalazni a cérnametéltes levest?! Pedig megkísérled, mert a nővér megígéri ugyan, hogy majd segít, de neked már kiesik a gyomrod az éhségtől. Persze a tészta fele a kötésen végzi (a leves nemkülönben), a terved az, hogy majd egyenként fölszedegeted a melledről az ebéd végén, desszert gyanánt. Végül nagy gyötrelmek árán megbirkózol a levessel, és hozzákezdesz a második fogáshoz: két ujjal kihalászod a főzelékbe süppedt forró húst, a szádhoz emeled – közben természetesen lusta csöppekben le-lepottyan róla valamennyi főzelék (a tálcára, a kötésre meg a szakálladra) –, és harapsz belőle egy akkora darabot, amekkora beléd fér, hogy ne kelljen túl sokszor ismételni a mozdulatot.

Távolabb, az ablak mellett az egyik beteg segítséget kér, és a nővér már hozza is neki a hosszú, kunkori, átlátszó műanyag csövet. Elhúz az ágy mellett egy áttetsző, piszkosfehér függönyt, és a csövet némi előkészület után nyomni kezdi az idős úrba.

Phű, hát ezt katéterezik… Ebédidőben. Nem látod a részleteket, csak elképzelni tudod. Bár ne tudnád, bár ne volnál jó képzelőerővel megvert művész, Márton! Megáll a szádban az első falat hús, és sokáig csak őrizgeted a bal pofazacskódban, mint a hörcsög, mielőtt újra megkísérled sziszifuszi munkával úgy-ahogy megrágni. Mikor legyűröd az első falatot, és kezdenél kézzel – akár egy reneszánsz ember – kihalászni egy darab krumplit is a sápadt főzelékből, szúró fájdalom hasít a melledbe. Nem is egy, hanem több – mintha egyszerre száz szikével vagdalnák a mellkasodat. Felkiáltasz a fájdalomtól, a százkilós nővér egy pillanatra szúrós szemmel rád néz, majd visszaengedi tekintetét az idős úr szervére, s utána megkérdi eldohányzott hangján: – Mi a baj, ötöske?

Nem válaszol azonnal, biztos jó oka van rá, hogy ne ossza meg túlságosan a figyelmét, csak később veti oda színtelenül: – Ha majd kétszer ennyire fáj, ötöském, akkor szóljon… Örüljön neki, így legalább tudjuk, hogy él! Ha nem érezne semmit, akkor halott volna…

Sajnos, ma igen kellemes, bár kissé szeles őszi nap van – talán október eleje? –, és a csukott ablakon át a kórtermet szépen felmelegítette a hét ágra sütő aranyos napocska. Úgyhogy a közeledben lévő egyik beteg, akinek az ágya az ablak mellett húzódik, kinyitja az egyik táblát, és friss levegő árad az étel-, pisi- és egyéb szagoktól nehéz helyiség légterébe. De ami másnak üdítő, Márton, az neked veszélyforrás. Most például a huzat – a kórtermi ajtó tudvalevőleg mindig nyitva –, amelybe pont beleesel, azzal fenyeget, hogy előjön lappangó arcüreggyulladásod, ha nem teszel ellene valamit. Keserű félmosollyal arra gondolsz, hogy ha fejsérülés is ért volna, akkor most a fejeden a kötésturbán, mint valami meleg sapka, megóvna az alattomos légvonattól. Ehelyett azonban nyelsz egy nagyot, összeszeded a bátorságodat, és szólsz a nővérnek – aki a jelek szerint még nem végzett az idős úrral –, hogy legyen szíves, hozzon neked egy sapkát. Elvégre neked ugyanolyan fontos a fejed, amivel gondolkodsz, mint a bácsinak a rossz veséje. Ráadásul a te dolgodat sokkal egyszerűbb elintézni, mint a nagy figyelmet igénylő katéterezést.

A megértő hang kissé megnyugtat. Elvégre te nem tehetsz róla, hogy olyan vagy, mint egy állatorvosi ló, hogy egy csomó betegség kínoz: ízületi kopás, pszichoszomatikus vastagbélhurut, gerincferdülés, mániás depresszió, miegyéb.

Fél kezeddel még jobban felnyomod magad, mert eszedbe jut, hogy étkezés után savas felböfögésed is szokott lenni, ezért sosem szabad lefeküdnöd evés után. Legjobb lenne sétálni egyet, de erről a jelen körülmények közt szó sem lehet.

Mindenkinek megvan a keresztje, Márton – neked van több is, egy egész gyűjteményre való.

A kórházban a délután a pihenésé, a betegek egy része alszik, a nővérek is szusszannak egyet. A krónikusan rossz alvók is, mint te, ha csak tehetik, újra meg újra megpróbálkoznak a lehetetlennel, és megkísérelnek szundítani kicsit ebéd után. Neked ez már általában sem délután, sem éjszaka nem szokott menni. Legutoljára azon a napon aludtál minden segédeszköz nélkül két teljes órát délután, amikor a Nagy Víz túlpartján ledőltek az ikertornyok. Az pedig nem tegnap volt. Nem is tudod, melyik volt a nagyobb szenzáció.

Na azért mondjunk ellenpéldát is, mert még a végén hiteltelen figura leszel: legalább allergiád nincsen – egyelőre. Még csak az hiányozna… Akkor aztán jól néznél ki: nemcsak arra kellene figyelned, hogy mikor jön meleg- vagy hidegfront, hanem arra is, hogy mikor virágzik a parlagfű, a kanadai aranyvessző meg az összes többi növény, a libatopig bezárólag.

Úgyhogy próbálj most az egyszer nyugodtan pihenni… Ugye, milyen jó? Csupán az egyik idős beteg horkol kicsit odébb, de csak halkan és egyenletesen: inkább segít, mintsem akadályoz az elszenderülésben…

Na látod, Márton, már ezért érdemes volt belekerülnöd ebbe a történetbe, hogy aludj egy jóízűt. Egy jó alvás után egészen másképpen látja az ember a világot. Ezt persze csak te és a hozzád hasonlók tudják, a jó alvók nem, mert ők természetesnek tekintik. Ilyenkor inkább szomorú vagy, mintsem hogy örülnél, hiszen ilyenkor döbbensz csak rá, milyennek kellene érezned magadat, ha minden rendben lenne. Mert a jó alvás, Márton, mindennek az alfája és ómegája. Ha jól alszol, minden betegséggel, minden problémával sokkal könnyebben megküzdesz. Küzdelem, eh… te már csak kapálózol az életben, félálomban botorkálsz, nem vagy – úgymond – “fiatal, agilis, dinamikus, jó fellépésű”, egyszóval nem vagy te e világba való. De ne károgjunk! Inkább beszéljük meg, hogy mihez kezdj ezzel a ritka adománnyal, hogy jól kialudtad magad. Túl sok mindenhez nem kezdhetsz, a maximum az lehet, hogy mint valami félrecsúszott sisakú, bús szakállú, csenevész kis Don Quijote újult erővel ostromlod tovább a fiatal nővérke szívét. Végül is azért van a nőknek szívük, hogy otthon legyünk benne. Az egészben az a szép, hogy olyan reménytelen. De amíg élünk, remélünk. Mert esélyed, az aztán nincs. Csupán az az egy dolog éltetheti benned a reményt, hogy a nők teljesen kiszámíthatatlanok. Sokszor próbáltad már megfejteni a női lélek titkát, de sosem sikerült. Amikor aztán már teljesen kikészültél idegileg egy-egy nőtől, bemagyaráztad magadnak, hogy jobb is így. Kell, hogy legyen ebben a világban, ahol manapság minden emberi tudás és tapasztalat “információvá” silányul, néhány megfejthetetlen titok, különben szörnyen unalmas volna az élet! Persze ez a filozófia csak ideig-óráig elégített ki. Az, hogy neked szinte semmi sem jut, másnak meg aránytalanul sok, nem túlzottan vigasztaló perspektíva. De mégis, mindig ott motoszkált benned a gondolat, hogy egyszer csak találsz te is valakit, aki szeretni tudna. Persze nehéz dolga lenne az illetőnek, nagyon nehéz, súlyos terhet venne a nyakába veled – de hiszen olyan különbözőek az emberek, és olyan sok furcsaság történik ebben a mai világban, hogy (persze csak elméleti szinten) az is belefér, hogy rátalálj valakire.

Mindenesetre olyan vagy, mint egy beprogramozott gépezet, és ha valami, hát ez hozhat esetleg sikert hosszú távon: amint meglátsz egy nőt, rögtön bekékül a szemed, és udvarolni kezdesz. Akár szép, akár csúnya, akár kövér, akár sovány, akár okos, akár buta – neked gyakorlatilag egyre megy. Azonnal beveted magad, mindent vagy semmit alapon. Végül is veszteni igazán nem veszthetsz semmit – hiszen nincs semmid, senkid. Legfeljebb elküldenek vagy elkerülnek – rosszabb nemigen történhet veled. Ezt pedig már volt alkalmad megszokni, és már nem is zavar.

Tehát amikor bejön a fiatal nővérke, te folytatni szándékozod az udvarlást, mintha mi sem történt volna, mintha nem köpted volna sugárban a teát a mellére, és nem kellett volna köpenyt cserélnie, sőt, ideális esetben még bugyit is, de hát azt nem hozott magával otthonról a szerencsétlen. Nem volt felkészülve ilyen heves attakra. Egy biztos: nem hagyod, hogy a kiszemelt nők figyelme lankadjon irányodban. Tulajdonképpen nem is rossz taktika, mert ha nem figyelnek rád, akkor nem is történhet semmi. Így legalább annyit elérhetsz, hogy – ha másért nem – legalább azért foglalkozzanak veled, hogy ne zaklasd tovább őket. Ez persze ellentétes az eredeti céllal, de mégis jobb, mint a teljes közöny.

Nos, belép a nővérke, és egyenesen a te ágyadhoz megy.

– Kapaszkodjon, ötöske, kötözésre megyünk – közli a nagy hírt. Nem érted az összefüggéseket, nem tudod, mi köze a kötözésnek a kapaszkodáshoz. Csak akkor válik világossá a dolog, amikor kiértek a kórteremből, és rögtön ott vagytok a pavilon bejáratánál. Mielőtt észbe kapnál, a nővérke már ki is tol, és ágyad végét jobbra fordítja, majd bal kezével integetni kezd valakinek messze, és azt kiáltja: “Pálya!”, aztán még egy utasítást ad neked – “Kapaszkodjon jól, aztán érkezéskor a lábával fékezzen az ágy rácsán, ötöske!” –, és elengedi az ágyadat: mivel eléggé lejt a talaj, te először lassan, majd egyre sebesebben gurulni kezdesz lefelé, nyilván valamelyik másik pavilon irányába, ahol a doktorok bizonyára izgatottan várják, hogy lefejthessék rólad a bevérzett kötést, és újat tehessenek a melledre.

Mindazonáltal furcsállod kissé ezt a pavilonok közti betegszállítást. Ép kezeddel kétségbeesetten markolod az ágy szélét, a jobbodat elővigyázatosan a melledre helyezed, nehogy a száguldás közben nekivágódjon valaminek. Meghatározott időközönként zöttyen egy nagyot az ágy, mint a vonatszerelvény a síneken, ilyenkor belesajdul a derekad, sajnos, ott még nem tart a magyar egészségügy, hogy lengéscsillapítókat szereljen a szabálytalanul közlekedtetett guruló ágyakba. Az utazás sokkal rövidebb ideig tart, mint hinnéd, de ilyen merőben szokatlan helyzetekben rengeteg minden fut át az ember agyán, ami egyébként sohasem jutna eszébe.

Itt van például mindjárt az a művészi probléma, miként lehetne festményen ábrázolni az elsuhanó és elmosódó tárgyakat, az útra lógó rózsabokrokat, a meg-megvillanó emberi arcokat, azt, ahogy a közelben álló látogatók és betegek rosszallóan, lassan megcsóválják a fejüket, vagy éppen két kézzel riadtan hadonásznak, látván ámokutazásodat. Sehogyan. Te inkább csak állóképeket ábrázolhatsz, Márton. Különös lenne, ha éppen kedvenceidet, a felhőket kellene ábrázolnod mozdíthatatlan tömböknek, és minden mást, ami tömör és nehéz, elomlónak és tovatűnőnek. Bár a felhőknek ilyenkor, amikor rajtuk kívül a földön minden más rohanni látszik, megvan az a különös tulajdonságuk, hogy olyanok, mintha közelednének – mintha közelednének hozzád, de nem akarnának elérni soha, mintha csak incselkednének veled, próbára akarnák tenni béketűrésedet és művészi tehetségedet. A heves mozdulatsorok picassói modelljét – a keresztbe álló szemeket, kifacsarodott tagokat – azért nem követheted, mert a helyzeted nem olyan tragikus, mint Guernica lakóié, meg hát azért sem, mert a világ már rég szétesett, most már meg kellene próbálni újra összerakni.

De egyelőre az a lényeg, hogy téged úgy-ahogy összeraktak az orvosok a hétórás műtéttel, a világ pedig, ha eddig várt, még várhat egy kicsit. Most inkább arra kell összpontosítanod, hogy érkezéskor megfelelőképpen fékezz, nem tarthat most már soká az út, legalább öt épület mellett elszáguldottál, feltehetőleg nem a portásfülkében akarják a kötözést elvégezni. Mindkét lábaddal izgatottan keresgéled a rácsokat, s mihelyt megvannak, hosszában rászorítod a talpaidat, ugyanakkor térdeidet behajlítod kicsit, hogy ruganyosan csökkentsd majd tested tehetetlenségi erejét. Hirtelen eszedbe jut egy katonaságbeli epizód: annak idején Reziben hegyi kiképzésen vettetek részt, s egy völgy fölött, a semmi fölött kellett függeszkedve, egy drótkötélről lógva lecsúszni egyik hegyoldalból a másikba. No, akkor cidriztél tán úgy, mint most, úgy csimpaszkodtál a fogódzóba, mint fuldokló az utolsó sugárnyalábba, hisz tudtad, hogy ha az öregkatonák a túloldalon nem kapják el keményen a derekadat, nekivágódsz a pontosan szemben lévő sziklának…

Zsupsz! Az ágyad hirtelen megáll. Nem kellett se fékezned, se semmit. Téged mindig túl sokat foglalkoztat minden ismeretlen, Márton, aztán amikor megismered, kiderül, hogy általában sokkal szelídebb és egyszerűbb, mint képzelted. Szőrös, erős ápolói karok biztos kézzel elkaptak, és kész. Nyilván nem hagyják, hogy szakadékba zuhanj, vagy hogy odakenődj a kórház falára… A kötözőhelyiségben sterilen beöltözött orvos és ápolók várnak. Majdnem olyan, mintha újabb műtétet akarnának végrehajtani rajtad. A nyakadnál zöld lepellel most is ugyanúgy eltakarják a testedet, nehogy véletlenül le találj pillantani rá. Ez annál is fontosabb elővigyázatosság, mert most nem altatnak el. Te azonban ki tudod következtetni, mi folyik, hiszen látod, amint az asztalról egy gumikesztyűs kéz elvesz egy ollót, aztán hallod és érzed is az olló nyiszatolását – majd pedig szemed sarkából látod a szemétládába hajított első gézréteget. Csak egy pici élénkpiros folt van a közepén… De ahogy az olló kérlelhetetlenül csattog tovább, újabb meg újabb gézrétegek röpülnek a ládába, s ijedten tapasztalod, hogy a piros mélyvörösre vált, és ez a vörös egyre inkább kiszorítja a fehéret. Az utolsó réteg csurom vér, iszonyodva nézed, és mivel – festő lévén – vizuális típus vagy, elképzeled, hogy a gézben, a melleden az előbb még halomban állt a vér; rejtetten terjeszkedett egyre kijjebb és följebb, ahogy egy alattomos betegség falja föl apránként a testet… Na de ha még azt is látnád, milyen szörnyen néz ki a frissen, széles öltésekkel összevarrt sebed, és hogy hogyan állnak ki belőle a takarosan elkötött sebkötöző műanyag szálak végei, akkor még nagyobb megrázkódtatás érne: egy nemrég boncolt, majd a temetésre hevenyészve összefércelt hullának látnád magadat. De erre szerencsére nem kerülhet sor, és nemcsak a zöld függöny miatt, hanem mert időközben a rengeteg vér látványától elvesztetted az eszméletedet.

A kórteremben térsz csak magadhoz, miután ágyadat a helyére gurították. Kinyitod a szemed, s a jól ismert havasi tájképre számítasz. Tőled balra azonban, míg távol voltál, hatalmas, sötét hegyoszlop nőtt ki a földből. Nemcsak nagysága feltűnő, hanem az öltözete is: színfekete. Közvetlenül a fejed mellett két lapátkéz összekulcsolva: kérges, itt-ott májfoltos bőr, az ujjak belső oldalán a zöldségesek szinte lemoshatatlan, zöldesfekete kosza, hosszában töredezett körmök, amikről kezd kopni az élénkpiros lakk. Ahogy tekinteteddel egyre följebb vándorolsz az oszlopon, rossz sejtelem fog el. Még mielőtt a jelenés megszólalna, te már rájöttél, hogy ez – az anyád.

– Hát veled mi történt, Márton?! – a fenyegető hangsúly miatt nem is kérdésnek hat, inkább dörgedelemnek. Üdvözlésnek semmiképpen. – Nemrég tudtak csak elérni a piacon, azt mondták, súlyos, de nem életveszélyes állapotban fekszel. Hát mit csináltál, te?!

– Ne vitatkozz itt nekem, nézze meg az ember, te anyaszomorító, mit képzelsz, milyen nők állnak szóba veled?! Tán a Klaudia Siffer meg a Szindi Króford? A te korodba már minden rendes férfinek felesége van, fiam, nem a szegény özvegy anyja kontójára élvezkedik a telefonba! Minden zsák megtalálja a foltját, Márton. Te is megtaláltad a hozzád illőt, de amilyen pipogya vagy, elszalasztottad…

– Jól van, fiam, nyugodj meg – mondja higgadtan özvegy Csőreghné –, de azér kedves lány a Renáta, és tégedet, talán egyedül tégedet képes lett volna elviselni… Persze akkor rendes munka után kellett volna nézned, mert felhők pingálásából nem lehet családot alapítani! – emeli fel ismét a hangját a mondat végére. – Lettél volna inkább szobafestő-mázoló, akkor a Renátának se lehetett volna semmi oka panaszra… Hát kinek kellenek a te képeid, fiam?! – kanyarodik vissza a számodra legérzékenyebb témához anyád. – Csak szürke meg sötétkék foltok vannak rajtuk, ha meg nem felhőket festesz, akkor mindenféle krikszkrakszokat rajzolsz… Azok se sokkal jobbak, az embernek az élettől is elmegy kedve, ha csak rájuk néz… Hát ezér nem fogynak, fiam, ezér nem kellenek a kutyának se. Ha szomorút akarsz festeni, mér nem fested meg Krisztus urunkat a keresztfán? Te mondtad, hogy régen mindenki aztat festette, vagy hogy miket csinált életébe… vagy a Szűz Máriát a gyermek Jézussal… akkor te mér nem vagy képes rá? Mi?! Vagy mér nem azokat a takaros kis képeket rajzolod, tudod, azokat, amiket a Várba is csináltál? Azokból legalább egy kis pénz ütötte a markodat. Én se adok ingyér egyetlen szem almát se a piacon…

– De megvették! Hát akkor hogyhogy nem értek, te szerencsétlen?! Az ér valamit, amit megvesznek. A Katika is festi azokat a szép muskátlikat meg mindenféle más virágokat, és szépen megfizetik a munkáját. Tebelőled soha nem lesz ember… Az apád is ugyanilyen élhetetlen volt, ő se vitte semmire, pontosan rá ütöttél… Örök vesztes vagy te, fiam… – fejezi be mélázva, s a tekintete egy pillanatra meglágyul. Ez szokatlan érzelmesség nála, olyan, mintha hosszasan cirógatná az izzadságtól meg az elhanyagoltságtól összecsomósodott hajadat.

Az esztétikai vita teljesen kikészített, Márton, az utolsó kérdésre már nem is válaszolsz. Egyáltalán, nem is szólsz többet anyádhoz, pedig kérdezte, mit főzzön neked holnapra, mit hozzon. Te dacosan elfordítottad a fejed, és sértetten magányodba gubózol, hiszen még a tulajdon anyád sem ért meg. A fekete óriás esetlenül szedelőzködik az aszott bőrű férfibetegek között, közben meg valami “jó kis húslevesről” motyog határozott kontúrú bajsza alatt – remélhetőleg nem házi cérnametélttel. Nyilván ő is érzi, hogy egy kissé túllőtt a célon, nem folytatja otromba széptani szemináriumát.

Te viszont maradsz, Márton, és a nap még korántsem ért véget. Sőt, bizonyos értelemben még csak most jön a java. Kezdődik azzal, hogy behozzák a vacsorát, és a védőfólia-borítású műanyag tálcát – rajta egy darab szívós zsemle, egy darab kis vaj, valamint egy szelet sápadt felvágott – odateszik új kötésedre, az általad fogyasztandó étkek “törzshelyére”. De nem úgy folytatódik a történet, hogy fél kézzel kibontod a fejedelminek nem nevezhető estebédet, és befalod, miközben az ablakon át az alkonyi fényeket, a ferde, szinte fekvő sugarakat és az erős őszi pára miatt a plein air estéli színeinek játékát figyeled – hanem úgy, hogy amint a vacsora a melleden landol, fanyar füstszag kezdi facsarni az orrodat. És a többi betegét is, akik ugyanolyan gyanakvó ábrázattal szimatolnak a levegőbe, mint te.

Két másodperc múlva beviharzik a fiatal nővérke, és erőltetett nyugalommal közli, hogy evakuálni kell a pavilont, mert egyelőre ismeretlen okból kigyulladt a csupa fa borítású bejárati traktus, már hívták a tűzoltókat, de addig is szeretnék a betegeket kimenekíteni. Csak semmi pánik, nyugtat meg benneteket, minden rendben lesz. Sajnos, csak egy kijárat van, az ablakok pedig ebből a szempontból használhatatlanok, úgyhogy majd gyorsan átjuttatnak benneteket valahogy az égő részen.

Nem valami biztató, Márton, még szerencse, hogy gurulnak az ágyaitok. Bejön még a testes nővér is meg valami takarítónő-féle, és tolni kezdik az ágyakat a kijárat felé. Bizony, nem véletlenül állapítanak meg alacsony ágyszámot egy-egy kórteremre, mert ha baj van, nehéz a menekülés. Az amúgy is túlzsúfolt helyiségben ágyaitok most úgy tolonganak a kijárat felé, mint a megvadult marhák, amikor beszakad a karám teteje. Te az utolsók közt kerülsz sorra, addigra már a füst szinte elviselhetetlen, még jó, hogy irdatlan belmagasságú a régi építésű pavilon, s így a forró füst előbb fölfele száll, az ottani légteret tölti ki. Mindenesetre az ágyad fölött mindössze fél méterre áramlik a fekete, átláthatatlanul sűrű égéstermék. A fiatal nővérke egészen ráhajol az ágyad fejére, olyan közel van az arcodhoz, hogy a dübörgő tűzben is hallod ijedt lihegését, szinte kétrét görnyed, csak néha sandít egy kicsit föl-előre, hogy jó helyre irányítsa a járművedet, amely – reméled – nem mozgó urnaként fogja végezni, te pedig nem rostélyosként. A folyosón már perzsel a forró huzatszél – most nemigen van szükséged sapkára, Márton –, egyikőtök se lát már túl sokat, csak nagyjából az irányt, ami jelen esetben a tűznégyzet (a körben égő kijárat) kellős közepe. Azt célozza meg az utolsó pillanatban a nővérke, mielőtt belekapna a lepedőbe a tűz az ágyad végén, és a zúgásban azt üvölti: “Kapaszkodjon, ötöske, hunyja be a szemét, és vegyen egy nagy levegőt, amikor mondom… MOST!”