Még a legelfajzottabb emberekben, a lélektelenekben és a fogyasztókban is él valamiféle homályos vágya a nagyságnak és az uralkodásnak. Mi mással lehetne magyarázni ezeknek irtózatát mindennemű nagyság és uralkodó iránt? A tömegeknek a kiválók és nemesek iránti gyűlölete irigységből és sóvárgásból fakad. Képtelenek megvalósítani azt, amire vágynak, ezért elpusztítani szeretnék azokat, akik a megvalósítással saját tehetetlenségükre emlékeztetik őket.

Ez az aljanép – és ez a világot belakóknak és elfogyasztóknak szinte teljes egésze – csupán a személytelen uralkodást és az arctalan erőt képes elfogadni. Egyetlen, elhivatott és kiválasztott Uralkodó helyett százakat ruház fel tiszavirág-életű hatalommal. Ezek az emberek a csőcselék soraiból kerülnek ki, és természetszerűen nem értenek az uralkodáshoz, hiszen nem értik a hatalom természetét. Nem érthetik, mert nem erre születtek és nem értek meg rá. Azt hiszik, a hatalom cselekvés és fegyver, az uralkodást pedig szakrális kötelesség helyett profán lehetőségként értelmezik.

Nézz Montezumára, Gilgámesre, Marcus Aureliusra, Attilára! És nézz a legjobbjait száműző Athénra, a romlott római köztársaságra, a francia forradalomra, Dél-Amerikára és Kelet-Európára!

Persze minderről nem a tömegek tehetnek. Bennük csak a hatalom utáni, kielégítetlen és kielégíthetetlen vágy munkál.

Az önzetlenségről

Mi célja van a hatalomnak? Mi céljuk van a hitnek, a becsületnek, a szerelemnek, a barátságnak, a hősiességnek?

Aki e kérdésre választ keres – és kevesen vannak, akik nem –, oly távol van az Uralkodó megismerésétől, amennyire az csak két élő emberi szellem között lehetséges.

Válasz erre a kérdésre nincs, mert az Uralkodó esetében a kérdés sem létezik. Az uralkodás öncélú, öntörvényű és teljesen önzetlen: önmagában létezik, önmagából fakad és önmagába tér vissza. Az uralkodásnak éppúgy nincs célja, ahogy az üdvözülésnek sincs. Egylényegű Istennel. És lehet-e Istennek célja?

Az Uralkodó céljai nem erről a világról valók, következésképpen célnak sem nevezhetők az emberi elme szabályai szerint. Ez a cél rendszerint maga az eszköz: a hit, a nép, a közösség vagy akár önmaga formálása, önnön legbensőbb lényegére való átalakítása.

Végzetes és alig érthető szabálya a teremtésnek, hogy minél nagyobb a szükség, és minél vérengzőbbé válik a világ, annál kevesebb harcos születik. Ott, ahol kegyetlenség és igazságtalanság tombol, ahol a legtöbb vér folyik, onnan hiányoznak leginkább a harcosok.

A bölcsek némelyike ugyanerre így fogalmazna: ahonnan eltűnnek a harcosok és elvész a harci erény, ott törvényszerűen romlás, háború és erkölcstelenség üti fel a fejét.

A gyilkosok és kalmárok ugyanis pusztán értelemből és mesterségből kovácsolják fegyvereiket: ezért jár pusztulás és halál a nyomukban. A harcosok fegyvere a lélek és a hivatás gyümölcse: ezért újjászületés és tisztulás kíséri őket. Atombomba és lovasíjászat.

Erről még az Uralkodó sem tudhat többet. Csak annyit tud, hogy nem a számuk a lényeges: mert nem a mennyiség uralja a világot.

Az uralkodók lényegéhez talán az álom áll a legközelebb. A legősibb népek valamikor még tudták ezt: ezért vezéreiket és uralkodóikat az álomról nevezték el. Istene volt az álomnak, templomot emeltek tiszteletére, és az álom oltáraként tisztelték a kaput – mindenki értheti, miért.

Az álmodás képessége, az álom adománya isteni attribútum. Így, ilyen egyszerűen és keresetlenül megfogalmazható ez. Ne kételkedj benne! Hiszen az álom, a puszta alvás is gyógyít, még a közemberek és az állatok között is. Aki hosszú ideig nem alszik, előbb megőrül, aztán meghal. Aki hosszú ideig nem álmodik, elsenyved a lelke, és morál nélküli dúvaddá válik. Kiszakad a létezésből, amelyhez egyetlen szál köti: az álom.

Az Uralkodó megálmodja a sorsot: önmaga, nemzetsége vagy a világ sorsát, attól függően, mire hivatott. A harcosok az álom végrehajtói, akik ebben az álomban élnek, és soha nem ébrednek fel. Nem ébredhetnek: hiszen nem az ő álmuk ez, hanem az Uralkodóé.

Mindazok, akik képtelenek az álmok belső látására – tehát az Uralkodón és a harcosokon kívül mindenki – : azt hiszik, az álom csupán hasonlat, metafora, költői eszköz.

Az álom azonban nemcsak egyik legfőbb adottsága az Uralkodónak, hanem ugyanilyen veszedelme is: mert mindenki másnál inkább képes beleveszni, belefeledkezni az uralkodásba.

Egyetlen esetet ismerünk, amikor az Uralkodónak végképp, maradéktalanul és következmények nélkül sikerült eggyé válnia az álommal. Kivétel volt, ami a világ folyását változtatta meg. Az emberiség egynegyede számára istenné vált, követendő úttá, példaképpé és életvitellé – noha az Uralkodó elhivatottsága és küldetése nélkül mindez csupán üres békét teremt. Igaz, ez sem kevés. A kevesek, akik megértették lényegét, kiváló harcosokká váltak: de ők is csak olyanok, akár a tajték a tengeren.

Az Uralkodók többsége számára azonban az álom adománya megpróbáltatás és állandó veszedelmek forrása. Néha napok, néha évek, néha évtizedek telnek el, vesznek el miatta az Uralkodó életéből, és nem minden álom jótékony.

Néha egy egész élet is odavész miatta – csak az a perc nem, ami minden Uralkodónak megadatik, s amire végső soron maga az álom adománya is szolgál. Az ébredés pillanata ez.

Az ébredésről

Ez az egyetlen nagyon biztos dolog, ami az Uralkodóval megtörténik. Nincs hatalom, nincs erő, sem isteni, sem emberi, amely az Uralkodó önmegvalósításának lehetőségét megakadályozhatná. A többi mind esetleges és saját választás kérdése – az ébredés pillanata azonban az ősi teremtőerő, a teremtés titokzatos erejének megnyilatkozása.

Ez a pillanat, amely egy percig vagy évekig tarthat (és egyáltalán: időben nem mérhető!), az Uralkodó életének legnehezebb pillanata. Az emberi ösztön, amely az Uralkodóban is él (noha csekélyebb mértékben, mint másban), nem a haláltól, nem a nélkülözéstől és nem a boldogtalanságtól retteg leginkább; a falkalénynek született ember legfőbb félelme a magány, a kiválasztottság magánya. Eltaszítani akarja magától a keserű poharat, rühelli a prófétaságot, és menekülni próbál: mert nyájmelegre és szeretetre vágyik.

Gondolj arra, hogy egyetlen hadvezér és egyetlen próféta sincs, aki önként és szívesen vállalta volna küldetését. Égre kiáltották az őket égető hitet, a dadogást, akár a hitetlenséget is: hogy aztán az ébredés végső pillanatában felismerjék önnön lényegüket, és Uralkodókként haljanak meg.

Az ébredés pillanatában ugyanis az Uralkodónak halál és halál között kell választania. Egyik oldalon a szellem és a küldetés halála, másfelől a testé és az érzelmeké.

Aki az uralkodás kelyhét eltolja maga elől: lelki, szellemi és morális halottá válik. Továbbélhet még ugyan számos éveket, boldogan és kövéren: ám kötelező mód bután, erkölcseiben romlottan és az emberek által meggyűlölten. Időnként azonban, még akkor is, amikor a legmélyebbre süllyed, újra és újra felsejlik az ébredés lehetősége, amelyet sosem késő megragadni. Azok a bölcsek, akik gyávák az uralkodáshoz, ezt nevezik a mindig jelenlevő megváltás lehetőségének, és vigasznak tekintik – holott a megválthatóság, az ébredés puszta lehetősége elegendő ahhoz, hogy megmérgezze annak életét, ki azt vállalni nem meri.

Aki pedig vállalja, és kiüríti az Uralkodás kelyhét, kénytelen lesz fenékig üríteni azt. Az uralkodásnak nincs félmércéje, nem lehet valakiből majdnem-uralkodó vagy aranyközépúton-uralkodó. Uralkodni csak magányosan, gőgösen és végzetesen következetesen lehet.

Ennek az uralkodásnak pedig, melynek célját és hasznát sosem ismerhetni meg, emberi mércével mérve meglehetősen nagy ára van: és ez a végső, egyéni és egyedi halál. Nem véletlen, hogy az Uralkodók családja, magja, vérvonala leggyakrabban kivész, de legalábbis eltűnik, akár a búvópatak. Az Uralkodó emberi lénye feláldoztatik, rendszerint erőszakos úton, a mindenkori áldozatbemutatás törvényei szerint.

György Attila 1971-ben született Gyímesközéplokon, jelenleg a Székelyföldön él, és a Székelyföld című periódikát szerkeszti. Eddig megjelent négy kötete közül az elsőről (Ki olyan, mint a sárkány?, 1995) csak annyit lehet tudni, hogy megszerezhetetlen, és hogy a szerző már nem szívesen vállalja. Az egykori kritikus (Látó, 1996. július) a novellák és a karcolatok mítoszi légkörét, illetve ennek ironizáló-racionalizáló feloldását érzi jellemzőnek. Kifogásolja, hogy “az erős hangulati felütés helyenként elsekélyesedik”.

Az igazi írói névjegyletétel A boszorkányok feltámadása (1997). Az alig kilencven oldalnyi kisregény misztifikáló, féltörténeti “irályához” könnyű előzményeket találni (mint a későbbiek kapcsán, itt is meg lehet említeni Borgest, Pavicot), de a mű rangját jelzi, hogy ezekhez képest sem válik másodlagossá. Az elbeszélésmódot egy alapszöveg újraírása alapozza meg, ez pedig a Jacob Sprenger és Henricus Institoris inkvizítorok által 1487-ben kiadott hírhedt Malleus Maleficarum (Boszorkányok pörölye). A regény nagy részének elbeszélője – Jacob Sprenger, aki egy helyen György Attilával is azonossá válik, sőt talán sokat emlegetett társával, Institorisszal is – a boszorkányok állandó jelenlétével, XX. század végi újabb inváziójával indokolja egykori könyvük újraírásának szükségességét. A tizenkilenc – részben elbeszélő, részben értekező jellegű – fejezetre osztott mű elmeséli a két inkvizítor és a boszorkányok kapcsolatának néhány érdekesebb esetét, másrészt ismerteti a boszorkányok “természetrajzát” (eredetüket, céljaikat, jellemző neveiket és állataikat stb.), különös tekintettel férfiakhoz való viszonyukra. A történetközpontú fejezetek a könyv elején és végén találhatók, ezért a szerkezet felfogható úgy, mint egy történet megszakítása a felvetődő kérdések tisztázása kedvéért, majd az elméleti eredmények szembesítése az új eseményekkel. Ez a logika indokolja az eddig előlegezett kisregény-meghatározást, bár más szempontok is felvethetők. Például az értekező részek túlsúlya miatt az (ál)traktátus elnevezés mellett is könnyű lenne érvelni, egy kritika álesszét és fiktív szakkönyvet említ.

A boszorkányokkal komolyan nem számoló olvasónak miért érdekes ez a téma? Természetesen azért, mert nem ez a lényeg. A boszorkányság csak alkalom arra, hogy a szerző kultúrtörténeti keretbe illessze és többértelművé tegye tulajdonképpeni tárgyát, ezáltal nemcsak kellő távlatot nyer, hanem a megszólalás apropóját is megteremti. És nem utolsósorban a kultúrtörténeti háttér hozza magával az enyhén archaizáló, jó ritmusú, alapvetően összetett és többszörösen összetett mondatokra épülő, Pázmány korát idéző prózastílust. Mi tehát a tulajdonképpeni tárgy? A nőiség, a világban ható női elv (“maga volt a megtestesült nőiesség”). Pontosabban annak egy (vagy néhány) fajtája. A könyv háromféle boszorkányt különböztet meg: Lilyth lányait, a földi nőkkel együtt élő Ázáél és más angyalok leszármazottait, és végül az alantas álboszorkányokat, “kik hatalmukat nem örökölték, és semmilyen égi vagy pokoli származással nem bírnak […] tudásuk pedig szerzett tudás”.

De nem minden nő boszorkány, hisz vannak még “Éva lányai”, róluk viszont szinte semmit sem tudunk meg. Létük azonban fölveti a kérdést: a nőiség egy “normálisabb” változatát képviselik vagy a nőiség háttérbe szorítását, kiegyensúlyozó megélését? Nincs egyértelmű válasz. Lehet, hogy az Évák azok, akik alárendelik nőiségüket a társadalom, az erkölcs elvárásainak, létüknek más célt találnak – a boszorkányok pedig azok, akiket a nőiségük tart megszállva: “a boszorkányok – és éppen ebben különböznek a közönséges asszonyoktól, valamint az álboszorkányoktól – gátak nélkül és maradéktalanul árasztják ki nőiességüket”. De az is lehet, hogy Lilyth és Ázáél lányai a szerelem és a szerető őstípusai, Éva lányai pedig az anyaságé. A boszorkányok jellemzésének több vonása is alátámasztja ezt. Az eltérő típusok jegyeit összegezve: anyaságot nem szívesen vállalnak, “kielégíthetetlen nemi vággyal bírnak”, nincs bennük részvét, függetlenek és kívánatosan szépek. Lényeges különbség van azonban Lilyth (“ki Ádámnak első felesége volt”) és Ázáél lányai között. Az előbbiek “magas termetűek […] égővörös hajjal vannak megáldva, merthogy elemük a tűz”, és “céljaiknak rendelik alá vágyaikat”, az utóbbiakat (akik egyben “második nemzedék és rangban következők”) a “földjegy uralja […], hajzatuk fekete, szemöldökük ívelt, testük mint a föld porából vétetett víztartó korsók”, és “céljaikat alávetik gerjedelmeiknek”. Lilyth lányai a “felsőbb világok”, a szellem, Ázáél lányai pedig az ösztönök, a test alvilágának pusztító erejét hozzák a földre. Különbségeik azonban gyakran elmosódnak, ilyenkor “ösztönös lények”, akik képesek “mind fizikai, mind asztrális képességeiket használni”. Ezt az általánosító szempontot nem csak az indokolja, hogy az író el akarja kerülni az elbeszélés pedánskodó túlbonyolítását. “Szakmai” érvek is alátámasztják. Egyrészt Lilyth lányainak is “némelykor, valamely férfiú nyomán, elszabadulhatnak ösztöneik” (“ezeknek medret találni azonban nem halandóra mért feladat”). Másrészt az ösztönvilág sem alantas, hanem inkább titokzatos kapcsolatokat lehetővé tevő rendszer: “Igazából ekkor értettem meg a pogány és eretnek hitvallások meg a kabbalisták tételét, miszerint a testi szerelem több lehet, és közelebb hozhat Istenhez, mint az elmélyülés, és megtapasztalhatni általa az Örökkévalóságot, s a teremtés felelőtlen örömét.” És végül a szerelemben személyiséggé váló boszorkány ki is tör a mechanikus meghatározásokból: “Hanga azonban kivétel volt, s a boszorkányoktól eltérő módon kitartott mellette, és biztos kézzel rendezve a szerelmi káoszt, visszavezette Institorist a józanság és bölcsesség útjára.”

Természetesen az inkvizítor sem csak az, akinek látszik. Sprenger és Institoris a nőiséget megismerés által leigázni akaró férfi. A nőiséget mint bűnt felismerő férfi. Hiszen igazuk is van, mert a boszorkánnyal való találkozás pusztító: a férfi elveszti nyugalmát, veszélyezteti testét, tisztességét és üdvösségét, “szüntelen csatározás”, megbánás, féltékenység és fájdalom lesz az osztályrésze, megrendül tudata, valóságismerete és irányító szerepe. Ezért a boszorkányok iránti vágy mindig halálvággyal társul. Mégis szükség van rájuk: “a testi és szellemi elégedettség, a kielégítettség és kielégítőség biztos tudata teszi pótolhatatlanná a boszorkányokat”. Az analizáló megismerés – amelynek véglete a kínvallatás és az ölés – bizonyos mértékig segít, végül azonban kudarcot vall. Kiderül, a vágy nem uralható, “meg kell ölniük magukban a vágyat ahhoz, hogy uralhassák a vágy tárgyát. Ez pedig nem emberi feladat, s az követheti csupán, ki a bölcsesség megszerzése mellett életével is képes leszámolni.”

A racionális megismerést az emberi késztetések ellentétessége kárhoztatja kudarcra. Az áttekinthető, uralható, alkotásra serkentő világ éppúgy szükségletünk, mint a minket felülmúlónak, a teremtést a pusztítással egyesítő erőnek a megtapasztalása. A regény több ellentétsorral érzékelteti ezt a feszültséget: “Isten óvjon mindannyiunkat a boszorkányoktól, és ne védjen minket az irántuk való szerelemtől, de szabadítson meg gonoszságuktól”, “mert nemcsak a mennyeket, de a poklot is meg kell tapasztalnia az igazaknak”, “zsákmány és vadász voltam egy személyben”, “vállalva hősiességét és balgaságát”. Egy rezignált életfelfogás szemszögéből ez a nem racionális világ látszik az élet értelmének: “Ezért mondom hát: veszedelmes a boszorkányok ölelése, de édes, mint a lépes méz, s bűnöknek bűne az ő szerelmük, de gyönyörűséggel teljes. Nyugodalmat többé nem lel, ki megízlelte, s megkurtítja a férfiak életét. A kurta életet azonban tartalommal tölti meg – és ez manapság nem kevés.”

Ritka embernek van ereje a feszültség tartósabb elviseléséhez vagy kiegyenlítéséhez, ezért olyan fenyegető a pusztulás, és ezért olyan gyakori az összhang helyett az ütközés, az erőszak: az inkvizíció. Pedig elvileg a rendezett világ (a férfi- elv) sem gyöngébb a káosz, a boszorkányság erejénél. A jelenben valószínűleg épp a férfiasság megrendülése az oka, hogy a nőiség túlzottá, ellenállhatatlanná lesz (ez a boszorkányok feltámadása). A könyv szerint az igazi férfiasság volt a lovagság lényege: “Régen, midőn a férfi még férfi volt […] régen még tudták a férfiak, mi a szerelem, és hogyan kell a boszorkányokat szeretni. És mindaddig, míg a dolgok a régi helyükön állottak, azt is tudták, miért, mire jó a nő és a szerelem. […] Akkoriban még harc volt a szerelem, a nő pedig ellenség, kit meg kellett hódítani, azután pedig kincs, melyet őrizni kellett. […] az igazi lovagok azonban mindig is tudták a titkot. […] Állandó nyugtalanság, veszedelmes küzdelem volt az ilyen szerelem, magába fogadott és üldözött, erős pajzsként védett, és halálra sebzett. Kiváltképpen ilyen volt a boszorkányok szerelme, bálványimádat és feneketlen gyűlölet között – akkoriban azonban, mint mondottam, a férfiak többet tudtak, s az egyház erős kézzel őrködött felettük.”

A könyvben a létet a női és a férfielv kettőssége, egymásmellettisége szervezi. Ez nyilvánul meg minden szinten: ösztön és értelem, mindennapi és rendkívüli ellentétében és számos egyéb módon. Ebből adódóan kap nagy súlyt az ellentét (paradoxon, logikai ellentmondás) és az analógia. Az előbbire már számos példát hoztam. Az utóbbi fontosságára az elbeszélő is többször hívja fel a figyelmet (például: “ugyanaz volt ez lenn, mi fent történik”, “mágikus analógiák jegyében”, “az analógiák soráról már szólottunk”, “minden mindennel összefügg, az analógiák sora pedig végtelen”, “a mezítelenség a halállal összefügg” stb.). A kötet alapötlete, a nőiségről mint boszorkányságról való beszéd is ilyen analógia, és a boszorkányról való beszéd is analógiákra épül, hiszen lényegét tekintve nem racionális, inkább csak egyes részleteiben érzékeltethető, mint megmagyarázható és teljességükben megragadható jelenségekről van szó: “Ezért képtelenek a festők és szobrászok boszorkányokat festeni, avagy mintázni; ábrázolásuk csak elvont, absztrakt formában lehetséges, ahogyan a zene is csak ismerős utánérzéseket képes életre kelteni velük kapcsolatban. A boszorkányokról beszélni, őket megidézni ezért kiváltképpen nehéz.” Ez az analógiás, mellérendelő beállítottság nyilvánul meg a mondatszerkezet szintjén a mellérendelő, elsősorban kapcsolatos mondatok kiemelkedően nagy arányában, valamint az alárendelő mondatok között a hasonlító alárendelések gyakoriságában. A hasonlat alapja az emlékezés analógiás működése: “Ahogyan pedig a boszorkányok soha nem uralhatók teljességgel, úgy a róluk maradt emlékek is töredékesek, és csak hasonlatok formájában jelennek meg.” A kötetszerkezet is erősen épít az analógiás visszatérésre, legszembeötlőbben a keretes megoldás alkalmazásával (a kötet utolsó fejezetében mintegy újrajátszódik az egész történetet elindító kötet eleji fejezet).

Van-e kilépés a kettősségek analógiáira épülő világképből? Talán igen. A szelídebb, évai nőiség körében, amelyről a regény nem beszél, de a boszorkányok elhatárolása során kiderül, hogy erre a termékenység, az anyaság vállalása a jellemző. Itt talán van nem pusztító, hanem könnyeden örömteli vagy akár megbékítő szerelem is, hiszen a “májusi szerelem” állandó megújulása független a boszorkányoktól, és nem irányul szükségszerűen rájuk. A tavasz természetet és ösztönöket megújító elemi hatalomként lép föl, amely bár a boszorkányoknak is kedvez, de nincs hatalmuk fölötte. Talán mert ez a termékenység, az újjászületés ideje elsősorban. (Egyetlen évszak kap még szerepet a könyvben: a tél. Ez a két említett, keretet adó fejezetben a boszorkány megjelenésének az ideje, így általános szimbolikájuknak megfelelően ezúttal is ellenpontot képez a két évszak.) Ez tehát az egyik remény, de a boszorkányokkal szemben is van remény a harmóniára (és nem csak a harc kiállására, esetleg diadalára, mint a “lovagok” esetében). Ez a remény pedig éppen a reménytelenséget állító értelem kudarca a megismerésben. Kis remény ez, semmi sem valószínűsíti, csak az, hogy túl van a beláthatón, az ésszerűn, és ezért tagadni sem lehet. Ez az esély a csoda bekövetkezése: “Tudni, azt lehet, a tudás azonban a boszorkányok ügyében semmit sem jelent […] s csak a csodában lehet reménykedni a boldog végkifejlethez, a visszatérésben, mely aligha történik meg. […] A magam boszorkányát azonban ismeretlenül szerettem, és nem tudhatok róla semmit: s így mégis megmarad a hit a csodára, annak reménytelen reménye, hogy e szerelem alatti szerelem, s e történet mégsem befejezett…” Ez az utolsó előtti fejezetben elhangzó beismerés – Institoris első személyű elbeszélése – tehát érvényteleníti, eljelentékteleníti a megelőző értekezéseket (a könyv nagy részét). Egy út végigjárásának az értelmét – természetesen csak a fikció szintjén – az út járhatatlanságának megállapításában találja meg. Az élet ezúttal is megcáfolja a rendszerező ésszerűséget. A magabiztosságnak ez az elvesztése mutatkozik meg, nemcsak az egyes ember, de korszakok is meghatározónak bizonyulnak, az utolsó fejezetben (A boszorkány feltámadása). Ez, mint már többször volt szó róla, rímel a kötet eleji A boszorkány, kinek méz- és virágneve volt című, a XVI. században játszódó fejezetre, amelyben a két inkvizítor halálra kínoz “Szeklerburgban” egy boszorkánysággal gyanúsított lányt. Az utolsó fejezet ugyanott és ugyancsak télen játszódik, de már a XX. század végén. A kávéházban, ahol a két barát üldögél (akik tehát a maguk módján szintén halhatatlanok), feltűnik az egykori, “feltámadt boszorkány”, és ezúttal bántatlan marad, sőt, ő kerül némileg fölénybe. Más kor, megrendült bizonyosságok…

A könyv sokrétűségének kiteljesítését szolgálja a nézőpontok és elbeszélő helyzetek változatossága. Ezt a változatosságot a szerző fikcióbeli kettőssége (Sprenger–Institoris) alapozza meg. Sajátos munkamegosztás van közöttük. Sprenger inkább megfigyelő, tanú és tanítvány, ő írja a bevezető fejezetet, és ő beszéli el a történeteket. Az értekező, tárgyilagos részek szerzője bármelyikük lehetne, ezeket közösnek is tekinthetjük, legtöbbször azonban itt is kiderül, hogy Sprenger a szerző, bár az alapelvek Institoristól származnak. Institoris a tekintélyesebb, a mester, aki inkább ösztönösen tud, mint töpreng (“kettőnk közül pedig ő volt a szakértő, ki zsigereiben érezte a tisztátalan jelenlétét”). Ő az, aki vállalta végül a boszorkánnyal folytatott szerelmet (ennek elbeszélése az egyetlen kimondottan hozzá köthető fejezet), várta a csodát, és végül “eltűnt egy szép napon”. Ezek a különbségek adnak módot a külső és a belső nézőpont, az elbeszélő és a tárgyias, a vallomásos és a tudósító részek váltogatására.

A Történetek a nyereg alól (1999) húsz elbeszélésére a stílus és a téma változatossága jellemző. Minden értéke mellett is valami átmeneti korszak termékének tűnik. Ahogy Fried István írta, ha első kötet lenne, hangkeresésről beszélhetne a kritikus. Így a hangpróbálgatás kötete. Lecsengenek A boszorkányok feltámadásának bizonyos mozzanatai, készülnek már az új nagy témák – elsősorban a következő könyv apokrif történelemlátásának – szemléleti egységei.

A kötet címe – és az első helyen álló, címadó novella – sokféleképpen értelmezhető. Az elbeszélésben a nyereg alatt többé vagy kevésbé elroncsolódott, illetve elveszett könyvekről van szó, így a cím utal a történetek – tágabban az emberi tudás – töredékességére. Vagy épp a hagyományból elkallódott történetek föltárására, a már említett apokrif jellegre. A novella utolsó mondata még tovább növeli az értelmezési tartományt: “A nyereg alatt, úgy általában, semmi nincs; vagy legjobb esetben is, csak maga a ló.” Nincs semmi, amiről érdemes mesélni? Vagy csak a lóról? De mi a ló: az élő valóság? Az ember hordozója?

A novellákat összekötő fonalat keresve – minden általánossága ellenére – az idővel való számvetés látszik megfelelő kiindulópontnak. Az idő elsősorban változást jelent, benne alakulnak, épülnek és pusztulnak a létezők. A változással járó tünékenységtől és a változatlanság élettelenségétől egyképpen megriadt ember keresi a kiutat. A keresés egyik irányának jellegzetes műve A jegyző. Alcíme (Töredékek egy elveszett krónikából) egyszerre jelzi a töredék- és az apokrifjelleget: a tudás hiányosságát és titkos jelentőségét. Az – áltörténeti eseményeket más elbeszélésekben is gyakran “hitelesítő” – első személyű elbeszélő (itt: a jegyző) szerint a lét titka a nyelvben van elrejtve. Talán a valóságban, a nyelven kívül is létezik, de az ember csak a beszéd és írás révén, és bennük ismerheti meg. “A haza a nyelv” – mondja ki a számunkra Heideggert idéző gondolatot. A nemzet történelmét, tudását, hagyományait őrző nyelv alakítja a személyiséget (ez az a pont, ahol elméleti tisztasággal fogalmazódik meg a nemzeti közösség meghatározó, személyes jelentősége, már a 33 felé készítve az utat). A változás és a változatlanság itt a latin és a magyar nyelv és nép, a nyugat és a kelet szembeállításában jelenítődik meg (ez is tovább él majd a következő kötetben), de ugyanezt az ellentétet jelzi a női és a férfielv is: “Ez a napnyugati világ nem veszett el, egyszerűen csak meghalt, nyelve pedig halálán túl is őrzi […] az egységes világ emlékét. A világ férfinyelve ez, annak minden méltóságával és ridegségével. A másik nyelv hosszú és rejtelmes utakon érkezett […] Egy másik világ nyelve ez, mely napkeletről magával hozta a mozgás és az átalakulás gyönyörét; a születés és a megismerés vágyának nyelve, a véré, a szívé és a szépségé. […] A világ női nyelve ez, mely magában hordozza a napfényes életet, de a fogyó hold sötétségét is.” A magyar nyelv azonban, kiderül, úgy keleti, hogy a nyugatot is magában foglalja, tehát az állandóság és a változás egyensúlyát teremti meg: “Negyvennégy betűje pontosan kétszerese a változatlanság betűkészletének – mintegy ötvözete a kelet és nyugat hangjainak.” A jegyző szerint a magyar hangok segítségével állítható össze a titkos szó, amely fölfedi a világ és ezzel együtt az ember lényegét. Az elbeszélő azt állítja, hogy ismeri ezt a szót, de nem árulja el. A titkolózást csak közvetve indokolja: “A szó titok. A teljes megismerés magában hordja az Örök változatlant; népem éltető eleme pedig a változás. Csupán a megismerés ígérete az, ami mozgásban tart, és új és új kihívásokra csábít.” Vagyis a tökéletes megismerés életellenes. Még a nem tökéletes is, ahogy ezt a latin nyelv holttá válása bizonyítja: “A régi, halott világ többet tudott erről, és többet megértett a világ isteni lényegéből. Talán ezért hűlt ki és merevedett meg.” Mint a kötet novelláinak nagy részében, a határozott, világos megfogalmazás itt sem a lehetséges kérdések megoldását, hanem fontosságát emeli ki. A megállapítások újabb kérdéseket vetnek föl. (A nyugati istenek halála dermesztette meg a latint, vagy fordítva, a nyelv holttá válása ölte meg az isteneket? Az élet többet ér a Tökéletes elérésénél? Miért rejti el a jegyző krónikájában a Szót, ha nem akarja elárulni: talán mert néhány írástudó megismerheti, de a nép nem?) A sokértelműséget, sajnos, kicsit zavarossá teszi néhány önellentmondás.

A létező, de gyakorlatilag megismerhetetlen igazság áll a középpontjában Az Igazság és A Torony című elbeszélésnek is (mind a kettő a kötet végén Tarot-sztorik címen összegyűjtött hét embléma jellegű – azaz talányosan allegorikus – elbeszélés közül való). Az előbbiben a könyv jelzi a nyelvben elrejtett bizonyosságot: “A könyv titokzatossága ugyanis éppen abban rejlik, hogy nem olvasásra szánták. Ezt a könyvet nem megismerni, csupán birtokolni kellene.” Van végső, nyelvileg kifejezhető igazság, de ez emberileg megismerhetetlen – talán ezt sugallják a talányos szavak. A Toronyban a kiválasztott lánynak sikerül egyesülnie az igazsággal, de ez pusztulást hoz: az igazság azért rejtett, mert közvetlenségében nem bírná elviselni az ember? (És talán az embert sem az igazság?) Végül a nyelv hatalmát jelzi az is, hogy néha egyetlen szó belső átélése is eluralja a személyiséget: A megszállottban a címben szereplő szó miatt lesz az elbeszélő megszállott gyilkossá.

A megérthető és megfogalmazható igazság keresése azonban csak az egyik lehetőség. Számos novella lemond a változatlanról, és a változásban próbál átélhető igazságot találni, az ösztönök és (bizonyos fokig) az érzelem – a női elv? – segítségével.

A két bibliai (ál)apokrif (Abigél könyve, Rákhel könyve) női (!) főszereplő-elbeszélői az érzékiséget dicsőítik, A boszorkányok feltámadásában elmondott eredettörténetet ezúttal belső nézőpontból ismételve és egészítve ki. Eszerint a gyönyör ismerete is beavatottság, égi ajándék. Sámson és a filiszteus XX. századba helyezett történetében az igazságérzet is tudat alatti szinten működik: “Mély, egyenletes álmából csupán két szó tudta kiragadni […] E két szó a baszás és az igazságtalanság volt. Ki tudhatná, miféle reminiszcenciák rejtőztek, tudat alatti mélységek ásítottak Sámson lelkében, amelyek […] azonnali cselekvésre késztették e szavak hallatán?” A felfokozott szerelemvágy találkozik a rendkívülivel, a nagy természetű nagyapa a babonabéli “féligtündér-féligboszorkány” “szépasszonyokkal” a Nagyapám és a szépasszonyok esete, ahol a kakas szerepe sem mellékes című elbeszélésben. A kisvilág nézőpontja, a Fried István által kiemelt egyszerre külső és belső – családi – nézőpont a nemzedék- és szerkesztőtárs Molnár Vilmos elbeszéléseivel rokonítja a történetet. A Mit meg nem teszen az ember a fehérnépé’ szerelmi gyilkosságot mesél el. Sajátos kísérlet. Egy párbeszéd egyik felét olvashatjuk, és ebből bontakozik ki az eseménysor. A balladai, tragikus történetet humorral vegyíti a körülményeskedő, csapongó, ráadásul nyelvjárásízű, fonetikusan lejegyzett előadásmód.

A kötet humora elsősorban a fenti elbeszélésekben jellemző (kivéve a két apokrifot, ahol a bibliai stilizáció ezt nem engedi meg). Elég gyakori eljárás, hogy a téma szokásos felfogását az előadásmód kitéríti, például a titokzatost magától értetődőnek, a tiltottat elfogadottnak mutatva. Amit Fried István a nagyapás novelláról ír, kis módosítással a többire is átvihető: “az elbeszélő »modern« szóhasználata termékeny és humort előidéző feszültségbe kerül a falusi történet naiv nyelvével, mint ahogy a »tudóskodó« unoka értelmező gesztusait nagyon kevéssé indokolja, így a komikumig relativizálja az egyszerű eseménysor” (Bárka, 2000/2.). A nyelvhasználatok ütköztetése, a cselekmény relativizálása, a kibékítő személyesség és a kisvilág-központúság a komikum fő forrása a hasonló elbeszélésekben is. A komikum mélyebb alapja azonban az ösztönvezéreltség, ami ezekben az írásokban az ember lényegi meghatározója. Az ösztön mechanikus működése a viselkedést kiszámíthatóvá, az embert gépszerűvé teszi: “a bűvös szóra, miszerint valahol, valakivel igazságtalanság történt, Sámson azonnal beindult. […] Sámson, mint mondottuk, azonnal és habozás nélkül annak szolgálatában tört lándzsát, illetve csontot, aki elsőként fordult hozzá égbekiáltó igazságtalanságával” (Sámson és a filiszteus). Az élő és értelmes lénynek gépszerűvé válása a komikum alapja. Tragikumról a nem belülről, szabadon irányított ember esetében szó sem lehet. A halál is elveszti egzisztenciális jelentőségét: “A halál az, ami a működő dolgokat, a működő nyuszikát működésképtelenné teszi” (A bejárattól a kijáratig, és vissza). György Attilánál azonban az emberi sosem lesz teljesen mechanikussá, az esendőségre pedig megértő humorral tekint.

A könyv az emberi törekvések két pólusát többször egyesíti egy képbe. Az egyik ilyen kép egy sajátos életfa: “az élet érdekes kihívásokkal teli, szerteágazó és lineáris labirintust jelentett számomra, amelynek főfolyója maga a fizikai létezés volt […] Ha lerajzolnám, elképesztően hasonlítana valami dús koronájú fa röntgenképéhez.” Az ösztön tehát alap és egyértelmű, a tudat bonyolít. Az Igazságban a könyv jelképezi az egyik, a lány a másik pólust (bár ez itt nem ilyen egyszerű, erre később még visszatérek).

Végül azonban egyik úton sem oldódik meg a lét rejtélye. A lényeg megismerhetetlensége és az örömök mulandósága miatt a világ esetlegesnek, létezése indokolatlannak látszik a Város, templomokkal és szilvapálinkával című elbeszélésben: “másként nem is lehetne létezni ebben a városban, […] mely minden bizonnyal egy szép napon átmenet nélkül kihuny, akár a sarki lámpa. S végső soron ez sem lesz csodálatosabb, mint maga a tény, hogy egyáltalán létezett.” Viszont a világ mégiscsak létezik, sőt működik, és ez titokzatos erővonalakat sejtet a háttérben: a jelenségvilág mögötti igazi létezést. Értelmezésem szerint ezt az igazi valóságot, ezeket az erővonalakat mutatják föl a kötetben a talányos “tarot-sztorik”. Ebben az összefüggésben a legtöbb szereplőnél föltűnő mániák, szenvedélyek is értelmezhetőek a titkos valóság megnyilvánulásaiként, üzeneteiként. A szereplőknek azonban csak a titok vágya és jelképei – templom, szilvapálinka, a “szépasszonyok”, a Szó, a sör, a gyönyör stb. – jutnak, valószínűleg akkor is, ha úgy érzik, hogy birtokában vannak a tudásnak (mint a Város, templomokkal és szilvapálinkával, és különösen A jegyző esetében).

Azonban ha keresünk, itt is találunk az előző kettő mellett egy harmadik, talán az ellentéteket kibékítő vagy belőlük kilépni segítő lehetőséget. A Krúdy-imitációval (nem sikertelenül) próbálkozó Szindbád utolsó utazásában a létezés anyagi szintje a “felsőbb” szintek jelképévé is válik, és létrejön az ösztönélet és a nyelvi megismerés mindkettejükön túlmutató harmóniája: “Ezt a megnyugvást, a változatlanságot és a csendes, jóleső együttlét ígéretét hordozta számára mindig a sör […] a csendes leülepedést, a kesernyés íz jóleső magányosságát érezte bennük, mely élete és kalandjai végén magába fogadja őt. A sör méltóságot és nyugalmat sugárzott, amit sehol máshol nem tudott fellelni.” A beteljesedés csalódást okoz, jelképeinek élvezete viszont megőrzi a hitet. Ezért nem szabad megállapodnia a hajósnak, ezért fogadja el az “úton lenni a boldogság, megérkezni a halál” bölcsességét.

Az élet céltalan harcain túl lehet lépni máshogy is: a szerelemben. A három részre osztott Majd – egy szerelem triptichona című elbeszélés a szerelemmel való találkozás utáni három lehetőséget jeleníti meg: a szerelem elmúlását, átalakulását-szublimálását és megőrzését. (Az elbeszélés tiszta líraisága az erdélyi hagyományok közül például Mózes Attilát vagy Jékely prózáját idézi.) Ez a hármasság párhuzamba állítható az istenélmény következményeivel, és így a szerelem istenélmény jellegét sugallja. A párhuzam érvényességét megerősíti a vallásos motívumok sokasága (triptichon, gyertya, áldozat, tökéletesség, a nagy betűvel írt “Te” stb.). És végül az elbeszélésben szintén nagy számban szereplő irodalmi utalások azt jelzik, hogy a szerelem és a vallás mellé odaállítható a költészet is mint a transzcendencia megérintésének újabb lehetősége.

Talán ezek: a szerelem, a vallás, a költészet és esetleg az úton-lét élettechnikája lennének az ösztönök-érzelmek (a lány) és a nyelvben megtestesülő értelem (könyv) között a személyiséget kiegyensúlyozó mérleg Az Igazság című írásban? Az elbeszélő felveti a kérdést, és megválaszolatlanul hagyja: “Az egészben a legkülönösebb az, hogy a könyv, a lány és a mérleg együvé tartoznak. A lány birtokolja őket, és kezében tartja mindkettőt. Ez ugyan részben megmagyarázná irántuk való érdeklődésünket, mivel könnyen elképzelhető, hogy míg a könyv főleg az értelemre, az agyra hat különös vonzerővel, a lány pedig az érzelmeket, vagyis a szívet bolygatná meg, a hozzájuk fűződő kapcsolat bármely embert kiegyensúlyozottá tehetné. Ez azonban, persze, csupán öncélú feltételezés, mivel, mint mondottuk, sem a könyvet birtokolni, sem a lányt megismerni nem nyílik belátható időn belül lehetőség számunkra.”

György Attila eddigi utolsó kötete, a 33 (2002) újra A boszorkányok feltámadásához hasonló terjedelmű, érdekességű és minőségű (kis)regény. Család-, pontosabban nemzetségtörténet. (Érdekes, talán van is valamilyen oka, hogy mostanában ez a téma több jelentős műben kap központi szerepet, például Esterházy Harmonia Caelestisében vagy Fehér Béla regényeiben.) A harminchárom fejezet mindegyike egy család nemzedékeinek egy-egy tagját állítja a középpontba. Az adott szereplő neve lesz majdnem mindig a róla szóló fejezet címe, kivéve két esetet, amikor a tisztsége (A táltos, A fejedelem). Ez a két kivétel jelzi a nemzetség elhivatottságát, hivatásának lényegét. Mert ihletett, elhivatott nemzetségről van szó, ha ezt nem is mindegyikük érzi, és nem is mindegyiküknél nyilvánul meg. Van, aki félreérti (vagy nála valóban visszájára fordul?): “Apám őrült volt. Nagyapámtól örökölte, aki ugyanvalóst őrült volt. És alighanem magam is őrült vagyok.” Tudatosítani és betölteni ezt a hivatást pedig alig sikerül valakinek (talán csak a fejedelemnek és a táltosnak): “Családunkban úgy lappang a táltosság, mint némely emberben a betegség, vagy még inkább, mint a végzet szokott. Sokan nem is tudják közülünk, hogy táltosok – de ezek sem boldogabbak, mint a többiek. Boldogtalanabbak sem, mert a boldogtalanságnak semmi köze a kiválasztottsághoz. Magam sem tudom, mitől vagyunk kiválasztottak.” De az elhivatás tudattalanul is működhet, ha csak a megmaradás a feladat (bár ez, ha lehetséges is, akkor is inkább népeknek és nem személyeknek lehet a létcélja): “Nagyobb, erősebb, kitartóbb népek vesztek el és vesznek ki: ezek azonban nem, mintha csak magnak hagyná őket a Teremtő. Mintha csak ez lenne a hivatásuk: a megmaradás.” Vagy a megmaradás a nemzetségnek, így a hozzá tartozó személyeknek is hivatása lehet? Az oly sokat emlegetett “vér” fönntartása miatt, mert ez újra és újra fontossá válhat a szellemibb feladatokat betöltő személyiségek “kikeverésében”? Vagy az istenek befogadásában: “Lehet, igaza volt az alexandriai bölcsnek, s az istenek bennünk, általunk élnek.”

Az első fejezet a római köztársaság vége felé kezdődik, az etruszk származású római lovag, Tarquinius (Tárkun) otthontalanul érzi magát a “barbár és buta” latinok között, és elmegy Crassusszal a pártusok ellen, meghalni vagy újjászületni. Az utóbbi következik be: fogságba esik, családot alapít a pártusok körében, visszatalál keleti eredetéhez. És ezzel – a nyugati: etruszk–latin korszak lezárulásával – elkezdődik egy nemzetség új története. Lesznek köztük katonák, kereskedők, írástudók, rabszolga és fejedelem, honfoglaló és hazáját vesztő. A “vérvonal” történetét a XX. század második feléig követheti az olvasó, a szerző születéséig – aki a fikció szerint szintén ehhez a nemzetséghez tartozik. A szerző személyének ez a hangsúlyos megjelenése a kötet végén kiemeli az értelmezés egyik vonulatát. A történelmi keret eszerint csak a személyiség különböző oldalait állítja előtérbe – ezért nem kell hűnek lenni a valós eseményekhez, nem érdekes a tényszerű igazság. Ugyanakkor az a belátás, hogy minden ember (minden magyar) mögött hasonló történelem lehet, az egyén fontosságára és távlatos feladataira irányítja a figyelmet.

A nemzetség története követi és jelképezi a magyarság egy lehetséges történetét, de a kisebbségi lét állapotát is. A szereplők olyan népekhez kapcsolódnak – etruszk, latin, pártus, hun, türk, avar, székely –, amelyek egy része beolvadhatott a magyarságba, vagy amelyeket a – ma nem hivatalos, de talán az igazsághoz mégis sokszor közelebb álló – történetírás a magyarok lehetséges elődeiként tart számon. A kisebbségi lét jellemzőit az első fejezet áttételesen, a nagy időbeli távolság maszkját kihasználva, az utolsó pedig már a XX. századi Erdély kapcsán közvetlenül érzékelteti.

Az egyes szám első személyű (a hős mint elbeszélő) beszédmód a meghatározó, de ez – néha fejezeten belül is – keveredik a sokszor krónikaszerű, harmadik személyű, külső nézőpontot érvényesítő elbeszéléssel vagy a levél- és az értekezésformával. A XI. fejezet pedig olyan önéletrajz, amely a türkök “kőbe vésett eposzainak” stílusát imitálja. A nézőpontok változatosságát növeli még a kötet végén a két függelék jellegű rész: az első a nemzetség történetét összegzi röviden, a második (a Végszó) kommentálja a történet bizonyos vonatkozásait (az önkommentálásra való hajlam György Attila korábbi műveiben is megmutatkozik néha). Az uralkodó monologizáló elbeszélés szerepe itt is az, hogy a féltörténeti események valódiságát hitelesítse, és a beszélő töprengéseit és vallomásait átéltebben, a szerzői megformálástól és állásfoglalástól – látszólag – függetlenül jelenítse meg.

Hasonlóan változatosak az egyes fejezetek között és a fejezeteken belüli szerkezeti megoldások. A fejezeteken belül gyakori például a keretes szerkezet, legtöbbször a beszédhelyzet felidézése fogja közre az elmélkedést-emlékezést (XXIII–XXV. fejezet), máskor egy tézis, egy motívum tér vissza (II. fejezet). Az ellentétes szerkesztésre is van példa: a XXI. fejezet a halál képeivel kezdődik, és a születés ígéretével végződik, a VIII. fejezet a rómaiak lelki és hivatali rabságával és romlottságával a hunok szabadságát és tisztaságát állítja szembe. A legegyértelműbb és az itt csak a kezdettel és a zárlattal jellemzett esetek mellett még rengeteg szerkezeti megoldás található a kötetben, ezek feltárására itt természetesen nincs hely. A fejezetek összességét megszervező írói fogások közül is csak kettőre térek ki. Egyrészt keleten és nyugaton (és északon és délen) játszódó részek váltakoznak. A másik legfontosabb szervezőelvvé váló téma pedig az otthon- és hazatalálás. A siker feltétele ezen a téren, úgy látszik, az ellentétek szintézise vagy kiegyenlítése: ezt kelet és nyugat, a nap és a hold egysége szimbolizálja (ilyen – valós vagy lelki – aranykort bemutató fejezetek a VI., a IX. és a XXXII.).

A hazaérkezés az egyes fejezeteken belül is egyedülállóan fontos szerepet kap. Tulajdonképpen mind a harminchárom rész értelmezhető egy-egy otthontalálás történeteként, és a fejezetek zárása legtöbbször ezt foglalja össze. Közülük néhány egyértelműen ki is mondja: “Hazaérkeztem” (I.), “valahol minden haza és minden nemzetség így kezdődik” (XXXI.), “otthon vagyok, mint hüvelyében a kard” (XXXII.). Az otthon számos módon megtalálható: egy nép körében, a szerelemben, a barátságban, a szabadságban, az isteni rendelésben, az uralkodásban, az álmokban, a belenyugvásban stb. Az otthon jelképei közül a legfontosabb a több fejezetben visszatérő motívumként felbukkanó völgy a tóval, tölggyel és sassal. Ennek meglátása kiválasztottságot is jelent a táltos szerint: “Mindazokat, akik nemzetségünkben születtek és születnek, három jelkép kíséri végig. Ezek a mi saját, nemzetségi jelképeink, s ha nem is mindig tudunk róluk, mindenikre megdobban a vérünkből származók szíve, és összerándul gyomra. Ilyenkor megérint bennünket a halhatatlanság. E három jelkép: a sas, a tölgyfa és az ivókupa. De ezt el is feledheted akár: nem kell tudnod. Megérzed majd, ha arra érdemes vagy.” Az ivókupáról elég ritkán esik szó a könyvben, véleményem szerint a tóval helyettesíthető az említett jelenetekben. Így a kiválasztottság lehetséges értelmezéséhez is eljutunk: a kiválasztott ember feladata és képessége az otthonteremtés magának, nemzetségének, nemzetének. A jelképek egyikének a feltűnése – leggyakrabban a sas (illetve turul, sólyom) jelenik meg – jelzi az elhivatást, figyelmeztet a feladatra.

“Ezer év, tízszer száz év, háromszázhatvanezer nap – még kimondani és leírni is sok. Harminchárom emberöltő” – írja Fabius Marcus Róma alapításának millenniumán. A nemzetségtörténet harminchárom szereplővel mégis kétezer évet fog át. Ez úgy lehetséges, hogy a könyvben többnyire csak minden második nemzedék jut közvetlenül szerephez, általában a nagyapa után az unoka következik. Mégis az ezer év látszik sorsdöntőnek a népek életében: “az etruszkok […] úgy tartották, a helyesen élő ember tízszer tíz, a helyesen élő nép tízszer száz évet kap az istenektől. Olyan erősen hittek ebben, hogy ezer év után valóban elvesztek.” Marcus Fabius szerint – aki úgy érzi, új aranykorban él: “aki ezer évet megér, megéri a tízezret is”. Ez a megállapítás azonban félig ironikus, hisz nem sokkal Róma összeomlása előtt fogalmazódik meg, ami épp az etruszk nézetet látszik igazolni. A beszélő viszont Bizáncban él, tehát neki is igaza lehet. A székely fejedelem pedig úgy ismeri el az ezer év jelentését, hogy rögtön kivételt is talál: “Hiszen minden népnek hivatása és szabott ideje van: tízszer száz évet kap minden nemzet, semmivel sem többet: harminchárom emberöltőt. Erre a népre azonban erőtlen ez a törvény: ha tudnák is, legyintenének rá csupán. Lerázzák magukról a törvényeket, mint kutya a vizet: betartják őket, szó nélkül, aztán egyszer csak lerázzák magukról.” Ugyanígy az elbeszélő, tartja is magát az ezredévek jelzéséhez, de le is rázza magáról pontos kijelölésük feladatát. Az etruszkok ezer év után elpusztulnak, bár a kiválasztott nemzetségben megújulva tovább élnek; Róma ezer év után összeomlik, bár Bizáncban még a birodalom is folytatódik; a pártusokban újjászülető nép körülbelül ezer év után talán a magyar államalapításban születik ismét újjá; Attila honfoglalásától a mohácsi vészig szintén ezer év telik el, ahogy a magyar honfoglalástól Trianonig is. A millenniumi megrázkódtatások bekövetkeznek, de sokszor újjászületést eredményeznek, és a pusztulás se végérvényes soha. A kelet és nyugat között hányódó népek és személyek számára a kelet jelenti a megújulást, a nyugat pedig a megszilárdulást, és ezért sokszor a pusztulást. Magyarország és Erdély (és a kevésbé fontos helyszínek közül Bizánc) köztes helyzetben van, itt ezért általában egyszerre jelentkezik a romlás és az újjászületés, a kettő sokszor nem is választható külön. Ez a sajátos helyzet magában hordja mind a perifériává süllyedés, mind a szintézisteremtés (otthon- és hazateremtés) lehetőségét. A népnek is kettős arca van: “Büszke, okos, egyenes, harcias, dolgos nép – és alázatos, buta, sunyi, gyáva, lusta nép, ha úgy hozza kedve.”

Minden számítgatás, jóslás és akarat csak mutat valamerre, de nem vezet el hozzá: a valóság értelméhez, az igazi valósághoz. Ez a jelképekben nyilvánul meg, a jelképek pedig leginkább az álmokban tárják föl magukat. Az álom (és hozzá kapcsolódva a felébredés, az élet, az ébrenlét) sokszor visszatérő kulcsfogalma a szövegnek. Ezekkel is az értelmezés szempontjából a legfontosabbnak számító IX. és XXXII. fejezet foglalkozik a legrészletesebben. A táltos szerint: “Mi, hunok, bolgárok és türkök valamennyien, az élet és az álom népe vagyunk. Családom, nemzetségem ezen belül különösen az álomé […] Az álmok, kései unokáim: jelképek. A jelképek pedig az egyedüli igazán létezők ezen a világon. Gondolj arra: Isten jelkép, a haza jelkép, a nemzetség is jelkép. A becsület is jelkép, s a szerelem is. Ami mögöttük van, csupán hézagosan tölti ki ezt a keretet – talán nem is létezik, csak akkor, ha elhisszük létezését. […] Népünk maga is jelkép: az álom és az álom megvalósításának jelképe. Birodalmakat álmodunk, aztán felébredünk, és e birodalmak szertehullanak […] Minden egyes ébredéssel meghalunk, de a halálban új és új álmokat látunk.” A regényben a kelet az álmodni tudás, az örökkévalóság érzékelésének, a nyugat a megvalósítani tudás, az “életrevalóság”, a történelem színhelye. Az otthonteremtés akkor sikerül, amikor a mulandó világban, a történelemben megmutatkozik az örökkévaló (jelképe). Ezért hangsúlyosabb a kelet: ez adja a tartalmat, míg a nyugat csak a keretet. A kerettől pedig el is lehet szakadni: “Az örökkévalóságot nézem, nap mint nap, s ilyenkor tudom, hogy minden elmúlik egyszer, s mégis halhatatlanok vagyunk. Addig, amíg álmodni tudunk. […] Holott tudom, hogy sok minden nincsen jól. Tudom, hogy nem messze innen, alig túl a hegyeken, leverték a magyar s a székely szabadságot. Tudom, hogy valahol fekete vihar kerekedik, s eresztékeiben recseg az ezeréves ország. […] Mind tudom ezt: de nem ezt kell nézni. Mert álom ez is: rossz álom, de álom. Azt az álmot kell nézni, mitől fény derül arcunkra, s mitől kitágul a lélek. Csak a szép álom a valóságos, s csak az marad meg az örökkévalóságig.”

– Ha én azt tudnám… Persze a válasz viszonylag egyszerű is lehet. Azt hiszem, történész nagybátyámmal kezdődött: úgy tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor a könyvtárában először vettem kezembe Kós Károly Országépítőjét. Maradandó, mai napig tartó hatása volt: azt hiszem, ekkor szerettem bele a történelmi prózába. Mindig is ezt szerettem volna írni; csak bátorságom nem volt hozzá, no meg tudásom sem… pedig meglehetősen hályogkovácsalkat vagyok, de ezzel az eggyel nem mertem korábban kísérletezni. Aztán később Graves, legutóbb Mika Waltari voltak azok, akik markánsan meghatározták írói világképem.

Nem lenne teljes az igazság, ha elhallgatnám, hogy ennek a szemléletmódnak a kialakulásában nagy szerepet játszott a család, illetve a hely szelleme a Gyimesekben. Mondhatom, történelembarát környezetben nőttem fel, ahol a három-négy nemzedékkel azelőtti történések még viszonylag frissnek, aktuálisnak számítottak ebben a(z akkor) viszonylag belterjes közösségben…

– Ha nagyon őszinte vagyok, azt hiszem, afféle elvágyódás ez. Nem térben, hanem időben vágyódom el erről a helyről, amely megszűnt hazámnak lenni, pontosabban megfosztottak attól, hogy fizikai, valódi értelemben hazám lehessen. “Haza az Időben” – szabhatnám magam képére a gondolatot.

Azt hiszem, mindenkinek vannak kedvenc történelmi korszakai, mindenki eljátszott már a gondolattal, mikor, milyen korban, környezetben szeretett volna élni. Valami ilyesmi húzódik meg a regényem, a 33 helyszínei mögött is, e családregénynek álcázott szerepjátékban: a hely-, az otthonkeresés térben és időben, de főként az időben.

Egyik kedvenc korszakom egyébként az ezredforduló. Nem csak a magyar államhoz kötődő történések miatt: fantasztikus korszak volt ez Skandináviában, Bizáncban, Közép-Ázsiában egyaránt… De ugyanilyen “honvágyam” van mondjuk Könyves Kálmán országlása idejére is vagy a korai Örményországra…

– Hiszem, hogy a múlt átjárható, és abban is hiszek, hogy lezáratlan. A történelem nem lineáris, az ok-okozatok függvényében újra és újra megelevenedhetnek bizonyos szituációk, rég múlt korok cselekedetei jelenhetnek meg időzített bomba módjára, személyi sorsokat formáló aktuálpolitikai döntésekként. Ugyanakkor közhelyszerű, hogy a történelem emberi sorsok összegződése (ezért is kedvencem Waltari vagy Graves például). Meglehetősen misztikus a magam történelemszemlélete; hiszek abban, hogy egy-egy személyben, mozgalomban, egyetlen cselekedetben is kifejeződésre juthat egy korszak lényege. Úgy is mondhatnám: szabatosan és tömören megfogalmazza önmagát a Történelem.

Prózámban, írásaimban igen fontos a reális történelmi környezet, háttér. Nem szeretek időpontokat, dátumokat, valós személyeket misztifikálni – nem is érdemes, rendszerint éppen eléggé színesek, érdekfeszítőek ezek önmagukban is. Az emberi lélek, a cselekvések motivációja, a történet megélése az, ami teljes írói szabadságot ad – ezt kibontani is épp eléggé hálás téma.

– Minden mítoszt, legendát, mesét, szent vagy szentté nyilvánított szöveget sorsteremtő és sorsformáló eszköznek tartok. Nem is egészen tartom őket emberi terméknek – valahová abba a tartományba helyezem, ami a megismerhetőség határán túl van (mondom: kissé hajlamos vagyok a misztikumra…). Talán ezért érzem kihívásnak némely szöveg újragondolását, hogy eljátszam annak lehetséges értelmezési, tolmácsolási, “csúsztatási”, manipulálási lehetőségével. Meglehetősen öncélú dolog ez, kreativitási játék, afféle intellektuális “extrém sport”: felkavarja az adrenalint bennem, ideig-óráig elbűvölöm vele önmagam. Nem tudom, mennyire hasznos dolog, hasznos dolog-e egyáltalán? Talán nem is ez a fontos. Ha az olvasó vevő rá, akkor jó. Ha nem, akkor is jó lehet még, addig, amíg én magam örömöm lelem benne, és nem profanizálja rosszhiszeműen a szöveget.

– Imádom a székely nyelvjárást, magánlevelezésemben gyakran használom fonetikus átírásban. Erős, darabos, férfias beszéd (erre később még visszatérünk), valami olyan zamatát őrzi a magyar nyelvnek, amelyet szinte teljesen kilúgoztak már az anyaországi hétköznapi beszédből, de akár az irodalmi nyelvből is. Csodálatos, átütő erejű humor rejlik ebben a nyelvjárásban. Alig van, vagy talán egyáltalán nincs is olyan erdélyi író, aki ettől függetleníteni tudta volna magát. Nem is szabad, túl nagy kincset veszítenénk vele.

Szóval, magam sem tudom, teher-e vagy szuverén választás ez a nyelvezet, nyelvi logika – de módom, az bizonyosan van mindkettőre…

– A 33 című legújabb könyvében, fiktív családtörténetében betekinthetünk a székelység önálló karakterébe és lelkiségébe. Lírai eszközökkel szinte magasztossá emeli sajátjai sorsát, történelmi hivatásukról, illetve küldetésükről ír. A nemzeti önkép tekintetében is a jelképesítés hagyományához akar csatlakozni?

– Teljes mértékben. Bár kissé pontatlan ez így, a nemzeti kép, önkép eleve jelkép, és a jelképek maguk sem steril szimbólumok, hanem ható- és visszaható erők. Egy ember vagy egy nép idővel azzá válhat, aminek hiszi magát: a hit a legfontosabb. Ez a hit – önmagában, értékeiben, rögeszméiben – az, ami a történelmet, az emberi sorsot alakítja. A székelységnek, mióta a világ világ, van egy jól meghatározott énképe: hunok maradéka, határőrnemzet, kevélység, találékonyság, humorérzék s a többi – ezen fikarcnyit sem módosított a szinte naponta változó történelmi-antropológiai-szociológiai-istentudjamilyen elméletek garmadája. És nem is fog – hála istennek.

Érzelmes fajta vagyunk, tény és való. Magam is az vagyok, talán ezért az időnkénti lírai hang, átsiklás a pátoszba. Én a magam részéről fontosnak is tartom az emelkedettséget, az ünnep hangulatát – lett légyen szó írott szövegről vagy valós életről, bizonyos dolgok, fogalmak, értékek nagybetűsek, és másként nem is tudok beszélni róluk.

– Megrögzött szerepjátékos vagyok, talán az előbb említett érzelmi töltet ellenpontozásaként bukik ki belőlem időnként a cinizmus, a leleplezési hajlandóság – de néha tudatosan, a demitizáló, pőre irodalom vagy “tudomány” paródiájaként is használom. Szeretek kitekinteni a szövegből, szövegkörnyezetből, javíthatatlan poénvadász vagyok, nehezemre esik kihagynom egy-egy “feladott labdát” – még akkor is, ha magam “adtam fel”.

– Más szavakkal: macsó lennék? Nem hinném, bár ezt a minősítést se találnám sértőnek, minden pejoratív felhangja ellenére sem. Ezek az – írásaimban felbukkanó – “értékek” hétköznapi életvitelemben is jelen vannak, legalábbis megpróbálom ehhez tartani magam. Nem szeretem az irodalomban (sem) az erőtlenséget, a dekadens kifinomultságot. Természetellenesnek tartom, az egyéni és közösségi immunrendszer gyengülésének és gyengítésének. Egyébiránt van egy ilyen erősödő érzésem, hogy a jelenkori magyar irodalom erősen “elnőiesedett”, legalábbis hangvételében. Hol van már Mikszáth erőteljes prózája? Krúdy “macsósága”? Valahogy divatos lett önnön köldökünket bámulva előkelő és női mozdulattal eldörzsölni néhány könnyet… Holott abba sem gebedt még bele senki, hogy evett, ivott, szeretett, a mindenséggel mérte magát (bocsásson meg J. A. ezért a mondatért…).

Amúgy, azt hiszem, erről a habitusról az ember nem tehet. Van, aki harcosnak születik, van, aki nem. Mindenikre szükség van – hogy mondjak egy borzalmas közhelyet – a maga helyén. Én ebben hiszek: hogy megvan a magam helye, s megvan a magam harca is. Elfoglalom ezt a helyet, és megharcolom a magam harcát, tőlem telhetően jókedvűen és elkötelezetten.