Buda Ferenc

Tiborc tűnődik

 

Fura egy fordított világ ez:

az lesz vátesz, aki lóvá tesz,

sztár a zsivány, mester a kontár,

a cinkolónak piros pont jár,

 

szajhákon csillámlik a flitter,

sarzsihoz jut sok kósza ritter,

s vélvén magát vezérhajónak,

vígan feszít vizen a hólyag.

 

Prókátorok, hamis parasztok

mérik a pórnépnek a snapszot:

“Igyatok csak, danoljatok hát!

(Fő az, hogy mi tartsuk a kottát.)”

 

Kinek kabaré, kinek kínpad –

színváltozás: forog a színpad,

s játszván jó gázsiért akármit,

hazudnak, hogy hasad a kárpit.

 

Ál-király mű-Bánk, mű-Petur bán

folyton csak a zsebünkbe turkál,

mind-mind a köz javát kívánja,

akár a tíkokét a kánya.

 

Hiteleznek és szavatolnak,

hív jobbágyuk leszesz maholnap,

s mielőtt még adnád dedóba,

kölykedet is viszik adóba.

 

S múlnak az évek, mint a percek,

rajtunk nem könyörül a Herceg,

így tehát, testvér, mi: Tiborcok

húzzuk összébb a gatyakorcot.

 

 

 

 

Ágh István

Mire való visszajárnom

 

Mire való visszajárnom

ha nappalom éber álom

azért borul rám az éj is

hogy sötétté váljak én is

 

sötét éjszakára váltom

hosszú fekete kabátom

amit levetnék kivetne

poros pókháló ereszt be

 

ugyanaz a régi konyha

csak a tűzhely nincs begyújtva

csak valami ősi füstszag

kínkeserves múltja izgat

 

míg egy fehér öregasszonyt

magának beszélni hallok

ráhajol a fazekára

mint az árnyék gyászruhája

 

mégis mintha valóságos

volna csupán igen álmos

talán azért olyan rideg

mint aki nem jó senkinek

 

talán azért olyan gőgös

mert nincs köze az időhöz

az a gyönge villanykörte

nem elég hogy földerítse

 

anyám! unokámat hoztam

itt lüktet a bal karomban

el kell mennem nemsokára

hol találok az apámra?

 

csak nem ő lakik mint szolga

szalmán rongyos istállóban

szélsőnél még szélsőbb házban

elmúlása odujában?

 

eltemette magát élve

senkinek sem jut eszébe

itt hetelek kószán mégse

került a szemem elébe

 

mondd meg anyám de nem mondja

mitől vagyunk elátkozva

belehajol fazekába

ne is lássa amit látna

 

van is attól félni való

magától nyílik az ajtó

se nem zsandár se nem rabló

inkább mihozzánk hasonló

 

 

Éjféli árnyékseprő

 

Valami földöntúli erő játszott

velem, ha tizenharmadikán történt,

és pénteken, és délutáni három

órakor a karambol, s balszerencsés

lettem már attól kezdve, hogy az útra

elém fordult a sötétből egy furcsa,

észrevenni sem hajlandó sovány nő,

aki előbb szikrázó seprűnyélen

repült talán, de lent a cirokseprü

oly eszelősen táncolt a kezében,

mintha az árnyak raját űzné, míg az

árnyak makacsul tapadtak a villany-

fényre, szaggatott lihegése mégis

hús-vér ember közelségére vallott,

ki elvakultan kavarta a semmi

előszelét, a lesben álló sorsot

akarta egyre kiseprűzni, én meg

csak tőle féltem, aki megkisértett.

 

 

 

 

Vasadi Péter

Azóta is. Minden napon

 

Th. Mertonnak

(Hajnal Kentuckyban, 21.)

 

Mi, az irodalomtörténeti tanszék

tagjai, emlékszem, elvetődtünk

egyszer az Ohio-beli kisváros,

Limba Kék Krokodilhoz címzett

ivójába.

Vörös téglás épület földszintjén

hatalmas bár sötétlett, izzott,

vöröslött. Száguldoztak puhán az

italokkal billegő boyok. Voltunk

tizenöten, húszan. Okos lányok

dobálták hosszú hajukat, ringó

szoknyában lépegettek szomjasan.

S mi, bölcselkedő kurafiak,

éhesen a szomjasokra. Jól megnéztem

magunkat; intim szokásainkat is

beleértve, íme: valóban tetemes

szürkeállomány. Voltak közöttünk

oktatók, néhány decens docens meg

kandidátus, költő, író s publicista.

 

Sehol olyan dióillatú, smaragdzöld

abszintet nem adtak, mint a Krokodilban.

Pálcát az törjön fölöttünk, ki bármely

kékben hófehér. Én többnyire bekékülök.

S mint a barátaim, otthon hegyes

bicskával húzogatok rovásokat

egy-egy túlölelt szerelem után.

Vagy csak én szerettem, vagy csak ő.

Ittunk keményen hajnalig.

Már nem tudom, tükörben láttam-e

magunkat vagy valóságosan; ijesztő

sápadtság az arcokon. Krétafehér

viaszbabák sorban a bordó pamlagon.

Dadognak, hangosak. Sárgán olvadozik

álarcuk a jegesedő tivornyában.

Makogva díszbeszédet mondanak.

A lányok hátrahanyatló feje. Kusza

hajuk; nevetnek-e vagy fekszenek már

ültükben is? Aki derékba tört,

lassan lesiklott a pamlag mellé,

mögé, ki hova jutott egyedül, párosan.

Aki még távolabb szürkéllett a fény-

esőben, süppedt befelé egykedvűen.

Egyszerre eldűlt egyikünk.

Szorítottunk helyet neki. Aztán

fölálltunk: dűlj csak tovább.

Az ógermán s frank irodalom

kezdeteinek professzora énekelt,

majd összecsuklott. Kiterítettük.

És Evelyn meg Lisbeth egymás szájába

beszélt. Valami latin memoritert

próbált versenyben elhadarni. Nem

ment. Fölborult egy gines üveg.

Kiöblögött az asztalon, s legurult.

A lányok a tócsába mártogatták arcukat.

Csöpögve, csapzottan kiszédelegtek.

 

Merev részegre ittam magam. Mindent

tudok, csak meg kell támasztanom a

gerincet. A többi hadd forogjon.

S akkor mintha megütöttek volna.

Máig sem értem. Valahogy tenyér-

éllel orrom mellett az arcomba bele.

Nyögtem a fájdalomtól. Néztem, ki volt.

 

Távol ketten-hárman sorvadoztak meg-

csöndesedve a fénypászmák alatt.

Tunyán, szagokban, mozdulatlanul.

S még valaki.

 

A köröző sugarak nem érték. Ott ült

homályosan egy fiatal nő. Kitartóan

engem figyelt. Mit bámul ez? Intsen,

megyek! Tán nem meri? Rákiáltok. Állnék

föl, visszaesem. Előtte nincs pohár.

Tűnjön el, ha nem iszik. Mondom vagy

motyogom, mars ki, lady, mars ki

azonnal. Most ő áll föl és jön felém

nyugodtan. Amint mellém ér, állok én

is imbolyogva. Rám néz. Ez nem való

magának, mondja. S kilépdel csöndesen

a forgóajtón. A haját látom s a hátát

világosan.

Visszazöttyenek. Valahonnan én ismerem

ezt az arcot. Szívalakú. Hegyes az álla.

Vidám tudás az átlátó szemekben.

 

Eltelik három év. Tuják közt várakozom

este, egyedül egy kolostorudvaron.

Minden ablak sötét. Nem vár Bothar atya.

Félóráig sétálgatok. És hirtelen, futás

a nagykapu felé. Gyerünk innen, amíg

lehet. S egy női hang belül: Ne menj.

Most merül föl arca a Krokodilból.

Első emeleten egy ablak kivilágosodik.

Bothar atya feje fehérlik a lámpafényben.

Hisz ez Teréz volt, a Líziői! Uramisten.

A szürke kosztümjében. A tűsarkain.

 

Azóta is. Minden napon. Te,

sokat szenvedett szerelmem.

Szentem.

Az örökkévalóságban is kissé

bekapod az alsó ajkadat.

 

 

 

 

Kerék Imre

Csillagtávoli dallam

Kányádi Sándornak

 

Fenyvesek orgonazúgását

hallgatom három napja, három éje.

A Nagy István-i havasok közül,

karámba terelt nyájat őrző,

karszti-kő-arcú pásztorok közül,

pisztrángos vízmosások, suhogók

azúr függönyén átverődve,

LE AZ ÚTON, EGY FŰSZÁLON

világgá-szakadt

szeretők sóhajából

szelek országútján

madáralakban

verdes, csapong

egy ismeretlen-ismerős,

csillagtávoli dallam,

álomba-ringató,

akár a bölcső,

öröknyugalmú,

akár a házsongárdi sírok,

éjpuha szárnya lassan beborít…

fenyőzúgás, bércek közt bujdosó

patakok csöngetése

zaklat, kísér

három napja és három éje,

s már nem hagy el halálomig.

 

 

Amikor legnagyobb

 

Amikor belül már a legnagyobb

a zűrzavar: egyszerre átsajog

zsibbadt érzékeiden a való,

elég egy rózsatő felvillanó

torkolattüze, egy zöld lombos ág

eleven rajza az ablakon át,

egy nem-tudod-milyen-nevű madár

szárnyverdesése, amint tovaszáll –

s megnyílnak hirtelen a zsilipek,

kifelé zúdul minden, ami bent

föltorlódott, s beleoldódik a

létezés sodró hullámaiba,

míg lassan kitisztul a benti táj,

és az egyensúly, a rend helyreáll.

 

 

Gyümölcs

 

Délpontra ért az év. Sűrű lomb közül

tűzzel, zamattal teljesedő gyümölcs

fénylik harmatzáporban ázva,

súlya lehúzza a gyönge ágat.

 

Nem sejti még bőrén a falánk rigók

csőrkoppanását, undorító-mohó

férgek pusztító ostromát s hogy

majd iszamós, puha sárba rothad

 

talán nem is sokára: a létezés

Nagy Mérlegén a sorsa lemérve már. –

Most még barna magszíve lüktet

lángözönében arany napoknak.

 

 

 

 

Kemsei István

Zsánerképek az autóbuszon

 

(Tetkó a farpofán)

 

Az ilyen nő feküdjön csak hason,

hogy a rajzolat látható legyen,

mind, amit művésze kipontozott,

másképp a nadrág mindent eltakar.

Az élmény még így is elég pikáns:

az ábra a nyílás felé halad,

s ami látszik, már majdnem fallikus,

kivel nőnk percenként termékenyül.

 

Ha arra gondol, hogy rá nézve jó

e puszta virtuális élvezet,

az emberfajt korántsem tartja fenn.

Ahhoz más kell: tapintás, illatok,

hol a tudattalannak célja van,

olyan helyek, példánk a sivatag.

 

 

(Az országjáró busz)

 

A sofőr az úton nem járatos,

így bozótostól kátyúig vezet

a ködben, ahol árnyak a faluk,

és nincs bennük semmi szórakozás.

Mutatna ő! De tudása zavart,

mind csupa katyvasz, amit felidéz:

nő kell a köznek, vagy vadvacsora?

Eközben bután céljából kimegy.

 

Az idegenben téblábol vakon

a busznyi ember, és sarat tapos.

Van olyan, ki a kerékre vizel.

A sarkon játssza régi műsorát

lóugrató, jó meráni lovag,

hajbókolva sövegelő paraszt.

 

 

(Az ablaknyitogató)

 

Felszáll, és minden ablakot kihúz.

Fagyos széllel bedől a külvilág,

üvöltve süvít, a hajakba kap.

Valószínű, valaki küldte őt,

aki minden dermedtséget szeret,

aki most a busszal próbálkozik.

Más vacog, ő elégedetten ül.

Arcán olyan közöny, hogy arca sincs.

 

Ki ő, hogy a busz ellenére van?

A kérdés ülések fölött lebeg.

Ezt akarta, ezt a bizonytalant,

ezt a félős, jéghideg remegést,

hol a járat és minden embere

bűzlő otthonosságát veszti el.

 

 

(Szatyrából kipakol)

 

Ezt a nőt nem tudni, mi lelte itt:

elindulás után rámolni kezd,

ölbe vett szatyrából mindent kirak.

Előkerül számos intim mütyür,

mikkel magánéletét tárja fel:

dezodor, menstruációs betét,

névjegy, kapukulcs, számla, telefon,

a lényeg nem, mit ész nélkül keres.

 

A lét álma előle rejtve van,

áthágandó és hatalmas titok.

Beavatatlan hiába matat.

Benne a kíváncsiság működik,

és attól függ napja, hogy mit talál.

A tárgyak halmaza tovább fecseg.

 

 

 

 

László Noémi

Kíváncsiság

 

Sok van előttem, merre lépjek.

A kő kövön kibillen egyszer

és nem sétálhat úgy az ember

mint aki soha el nem érhet

a kőcsuszamlás küszöbére.

Kő a kövön: naponta várom,

hogy túljussak a láthatáron,

de képtelen vagyok elébe

vágni. Ő közeledik egyre,

mintha kíváncsi volna: mennyi

ideje van még közeledni,

s én vacogok, és úgy szeretném

ha ott, az égi-földi mezsgyén

mint porladó kő, szétperegne.

 

 

Özönlés

 

Élnek a házak, az ágak nélkülem is

kivirulnak. Kopnak a kőfalak alján

szélben-esőben a járdák. Már nem

vasból, rézből, ezüstből készül a reggel.

Már lepedőből, szappanból, celofánból

készül, messze lobog, vagy száll mint

új buborék, és tükrözi lágyan a semmit,

élnek a házak, az ágak égre merednek,

kopnak a kőfalak alján guruló hangok,

nincs nevetés, nincs félelem és nincs

bátor igazság, már nem vasból, rézből,

ezüstből készül a lélek, már levegőből,

sablonból, szeletekből készül, rezzen

a fényben, szélben nyikorog, széthull,

élnek a házak, ágakon érik a felleg,

majd kihasad s teleáraszt mindent

szürke idővel.

 

 

Az óperenciás

 

Alvás előtt a házfalak titokban

közelebb férkőznek a szuszogáshoz,

a csukott szem s az óra hangja közt

mégis olyan sok éj-sodorta lom van,

sárkányzöld pikkelyek és fényhalak,

szerteszikrázó higanybuborékok,

hangtöredékek, szivacsos kövek,

poros melódiák, diribdarab

haragcserepek, szerelemszilánkok,

szavak és félszavak, nehéz, hibás,

kovácsolt tervek dübörgő zenéje,

miközben minden égtáj ablakán

csendben és észrevétlenül szivárog

az álom óperenciás meséje.

 

 

 

 

Zágorec-Csuka Judit

Viharverten

 

Legyen már ez a tél is a tiétek,

a nyerteseké, a befutottaké,

legyek mint áldozat a tiétek,

ha üldözőim helyett engem mar a

rozsda.

 

Kezdetben mintha kihagytak volna,

aztán kikerültek, csak a Mura menti

erdők szerettek, a Lendva-hegy feletti

tüzesedő Nap, a göntérházi búzamezők

ringása.

 

Ebben a félelmetes télben erős

villámok verik szét aszályos paraszti

arcod, kenyeret dagasztó kezed.

Reggelre lehet, hogy elalszanak a

szénakazlakban a csillagok, s

szunnyadásukkal eláll a vihar.

 

 

Szülőföldem

 

Kőbaltákat látok,

élesednek e föld gyomrában,

megbújva évezredeken át

a cölöpkunyhók sövényfalai

mögött.

 

Utak kereszteződnek

Pannónia szívében,

szlávok és avarok,

kelták s hadat üzenő

rómaiak keresik az utat

Halicanum felé.

 

Gyepűvidék, senkiföldje,

évszázadokon át őseim

szemfedője, buja termőföld,

apám búzaföldje, szülőföldje,

Muravidék.

 

 

 

 

Tóth Sándor

Szent Lászlóhoz kiáltás – 2002-ben

 

Ha erre jársz elődök nyomában

kardoktól erős Szent király,

hol süllyedt harangok bondulatától

esténként csillagzik a táj,

jegenye antennák hordozzák

idők lelkeit szerteszét,

hangolják néma-új dalokra

régi templomok szívét –

 

házatlan padok kivert

kutyaként homokban hevernek,

nyüszítő támláikon a rések

minden emléket kiejtnek

 

– nincs támla és már lába sincsen

koronátlan az égi fő

ez jussa gazdag útjainknak

hol minden talpalatnyi kő

állta a hordák dübörgését

jött orosz, német, török, tatár

fakult cserép elföldelt kő is

ásatlanul a romban áll

lett a tudat őrzője rejtve,

vagy ha mienk csak tört edény

Hol van a tölgy erdeinkből

a megtartó ezredes gyökér

 

Szentek, nemzet vagy honi érzés

– rajtuk a gúny-parázs futos

Te pedig nyugszol kard-szegényen

váradi sírodban és ha most

innen e sívó védtelenből

vakuló szemünk rád tekint,

fénykört írhat-e az álmunk

akarhatunk-e hit szerint

 

Hiteknek kelyhét bitangoló hordák

hordozzák – egy sem Parszifál

ki szent hegyére lépne s kardján

fölfénylene a gyertyaszál

Álarcuk ha szurdok-sötétben megvillan

olykor, tört sugár – pokoli dörgés

Lucifer-szárnyak, vörösre pingált ál-alázat,

s a kerekasztal lovagjának hely sem

marad – hol lenne szék

 

Mélység-titok – a mélynek árka?

Hová lett honom szent határa,

a vágy, a magasabbra-vívó, amikor

egyre több bitorló

Átváltozások – Régi törvény, mikor

az ember rabsága örvén szűkölhet

már az alvilágban. Igézi-hajtja martaléka –

eladva hont, kardját a szentnek,

leül és bókol korcs ebeknek

 

Hol vagy király? – erős László, István

is az előtted járó, s mind, kik

az igaz-házban vártok –

idáig hogyha még elláttok

 

Lássatok, mert a szemünk éget

fürkészőn ha a messzeséget

keressük, még gyökér-magunkat –

Mit tehetnénk? Még tehetnénk?

A könnyeink csak egyre hullnak