Buda Ferenc
Tiborc tűnődik
Fura egy fordított világ ez:
az lesz vátesz, aki lóvá tesz,
sztár a zsivány, mester a kontár,
a cinkolónak piros pont jár,
szajhákon csillámlik a flitter,
sarzsihoz jut sok kósza ritter,
s vélvén magát vezérhajónak,
vígan feszít vizen a hólyag.
Prókátorok, hamis parasztok
mérik a pórnépnek a snapszot:
“Igyatok csak, danoljatok hát!
(Fő az, hogy
mi tartsuk a kottát.)”
Kinek kabaré, kinek kínpad –
színváltozás: forog a színpad,
s játszván jó gázsiért akármit,
hazudnak, hogy hasad a kárpit.
Ál-király mű-Bánk, mű-Petur bán
folyton csak a zsebünkbe turkál,
mind-mind a köz javát kívánja,
akár a tíkokét a kánya.
Hiteleznek és szavatolnak,
hív jobbágyuk leszesz maholnap,
s mielőtt még adnád dedóba,
kölykedet is viszik adóba.
S múlnak az évek, mint a percek,
rajtunk nem könyörül a Herceg,
így tehát, testvér, mi: Tiborcok
húzzuk összébb a gatyakorcot.
Ágh István
Mire való visszajárnom
Mire való visszajárnom
ha nappalom éber álom
azért borul rám az éj is
hogy sötétté váljak én is
sötét éjszakára váltom
hosszú fekete kabátom
amit levetnék kivetne
poros pókháló ereszt be
ugyanaz a régi konyha
csak a tűzhely nincs begyújtva
csak valami ősi füstszag
kínkeserves múltja izgat
míg egy fehér öregasszonyt
magának beszélni hallok
ráhajol a fazekára
mint az árnyék gyászruhája
mégis mintha valóságos
volna csupán igen álmos
talán azért olyan rideg
mint aki nem jó senkinek
talán azért olyan gőgös
mert nincs köze az időhöz
az a gyönge villanykörte
nem elég hogy földerítse
anyám! unokámat hoztam
itt lüktet a bal karomban
el kell mennem nemsokára
hol találok az apámra?
csak nem ő l
akik mint szolgaszalmán rongyos istállóban
szélsőnél még szélsőbb házban
elmúlása odujában?
eltemette magát élve
senkinek sem jut eszébe
itt hetelek kószán mégse
került a szemem elébe
mondd meg anyám de nem mondja
mitől vagyunk elátkozva
belehajol fazekába
ne is lássa amit látna
van is attól félni való
magától nyílik az ajtó
se nem zsandár se nem rabló
inkább mihozzánk hasonló
Éjféli árnyékseprő
Valami földöntúli erő játszott
velem, ha tizenharmadikán történt,
és pénteken, és délutáni három
órakor a karambol, s balszerencsés
lettem már attól kezdve, hogy az útra
elém fordult a sötétből egy furcsa,
észrevenni sem hajlandó sovány nő,
aki előbb szikrázó seprűnyélen
repült talán, de lent a cirokseprü
oly eszelősen táncolt a kezében,
min
tha az árnyak raját űzné, míg azárnyak makacsul tapadtak a villany-
fényre, szaggatott lihegése mégis
hús-vér ember közelségére vallott,
ki elvakultan kavarta a semmi
előszelét, a lesben álló sorsot
akarta egyre kiseprűzni, én meg
csak tőle fé
ltem, aki megkisértett.
Vasadi Péter
Azóta is. Minden napon
Th. Mertonnak
(Hajnal Kentuckyban, 21.)
Mi, az irodalomtörténeti tanszék
tagjai, emlékszem, elvetődtünk
egyszer az Ohio-beli kisváros,
Limba Kék Krokodilhoz címzett
ivójába.
Vörös téglás épület földszintjén
hatalmas bár sötétlett, izzott,
vöröslött. Száguldoztak puhán az
italokkal billegő boyok. Voltunk
tizenöten, húszan. Okos lányok
dobálták hosszú hajukat, ringó
szoknyában lépegettek szomjasan.
S mi, bölcselkedő kurafiak,
éhesen a szomjasokra. Jól megnéztem
magunkat; intim szokásainkat is
beleértve, íme: valóban tetemes
szürkeállomány. Voltak közöttünk
oktatók, néhány decens docens meg
kandidátus, költő, író s publicista.
Sehol olyan dióillatú, smaragdzöld
abszintet nem adtak, mint a Krokodilban.
Pálcát az törjön fölöttünk, ki bármely
kékben hófehér. Én többnyire bekékülök.
S mint a barátaim, otthon hegyes
bicskával húzogatok rovásokat
egy-egy túlölelt szerelem után.
Vagy csak én szerettem, vagy csak ő.
Ittunk keményen hajnalig.
Már nem tudom, tükörben láttam-e
magunkat vagy valóságosan; ijesztő
sápadtság az arcokon. Krétafehér
viaszbabák sorban a bordó pamlagon.
Dadognak, hangosak. Sárgán olvadozik
álarcuk a jegesedő tivornyában.
Makogva díszbeszédet mondanak.
A lányok hátrahanyatló feje. Kusza
hajuk; nevetnek-e vagy fekszenek már
ültükben is? Aki derékba tört,
lassan lesiklott a pamlag mellé,
mögé, ki hova jutott egyedül, párosan.
Aki még távolabb szürkéllett a fény-
esőben, süppedt befelé egykedvűen.
Egyszerre eldűlt egyik
ünk.Szorítottunk helyet neki. Aztán
fölálltunk: dűlj csak tovább.
Az ógermán s frank irodalom
kezdeteinek professzora énekelt,
majd összecsuklott. Kiterítettük.
És Evelyn meg Lisbeth egymás szájába
beszélt. Valami latin memoritert
próbált versenyben elhadarni. Nem
ment. Fölborult egy gines üveg.
Kiöblögött az asztalon, s legurult.
A lányok a tócsába mártogatták arcukat.
Csöpögve, csapzottan kiszédelegtek.
Merev részegre ittam magam. Mindent
tudok, csak meg kell támasztanom a
gerincet. A többi hadd forogjon.
S akkor mintha megütöttek volna.
Máig sem értem. Valahogy tenyér-
éllel orrom mellett az arcomba bele.
Nyögtem a fájdalomtól. Néztem, ki volt.
Távol ketten-hárman sorvadoztak meg-
csöndesedve a fénypászmák alatt.
Tunyán, szagokban, mozdulatlanul.
S még valaki.
A köröző sugarak nem érték. Ott ült
homályosan egy fiatal nő. Kitartóan
engem figyelt. Mit bámul ez? Intsen,
megyek! Tán nem meri? Rákiáltok. Állnék
föl, visszaesem. Előtte nincs pohár.
Tűnjön el, ha nem iszik. Mondom vagy
motyogom, mars ki, lady, mars ki
azonnal. Most ő áll föl és jön felém
nyugodtan. Amint mellém ér, állok én
is imbolyogva. Rám néz. Ez nem való
magának, mondja. S kilépdel csöndesen
a forgóajtón. A haját látom s a hátát
világosan.
Visszazöttyenek. Valahonnan én ismerem
ezt az arcot. Szívalakú. Hegyes az álla.
Vidám tudás az átlátó szemekben.
Eltelik három év. Tuják közt várakozom
este, egyedül egy kolostorudvaron.
Minden ablak sötét. Nem vár Bothar atya.
Félóráig sétálgatok. És hirtelen, futás
a nagykapu felé. Gyerünk innen, amíg
lehet. S egy női hang belül: Ne menj.
Most merül föl arca a Krokodilból.
Első emeleten egy ablak kivilágosodik.
Bothar atya feje fehérlik a lámpafényben.
Hisz ez Teréz volt, a Líziői! Uramisten.
A szürke kosztümjében. A tűsarkain.
Azóta is. Minden napon. Te,
sokat szenvedett szerelmem.
Szentem.
Az örökkévalóságban is kissé
bekapod az alsó ajkadat.
Kerék Imre
Csillagtávoli dallam
Kányádi Sándornak
Fenyvesek orgonazúgását
hallgatom három napja, három éje.
A Nagy István-i havasok közül,
karámba terelt nyájat őrző,
karszti-kő-arcú pásztorok közül,
pisztrángos vízmosások, suhogók
azúr függönyén átverődve,
LE AZ ÚTON, EGY FŰSZÁLON
világgá-szakadt
szeretők sóhajából
szelek országútján
madáralakban
verdes, csapong
egy ismeretlen-ismer
ős,csillagtávoli dallam,
álomba-ringató,
akár a bölcső,
öröknyugalmú,
akár a házsongárdi sírok,
éjpuha szárnya lassan beborít…
fenyőzúgás, bércek közt bujdosó
patakok csöngetése
zaklat, kísér
három napja és három éje,
s már nem hagy el halálomig.
Amikor legnagyobb
Amikor belül már a legnagyobb
a zűrzavar: egyszerre átsajog
zsibbadt érzékeiden a való,
elég egy rózsatő felvillanó
torkolattüze, egy zöld lombos ág
eleven rajza az ablakon át,
egy nem-tudod-milyen-nevű madár
szárnyverdesése, amint tovaszáll –
s megnyílnak hirtelen a zsilipek,
kifelé zúdul minden, ami bent
föltorlódott, s beleoldódik a
létezés sodró hullámaiba,
míg lassan kitisztul a benti táj,
és az egyensúly, a rend helyreáll.
Gyümölcs
Délpontra ért az év. Sűrű lomb közül
tűzzel, zamattal teljesedő gyümölcs
fénylik harmatzáporban ázva,
súlya lehúzza a gyönge ágat.
Nem sejti még bőrén a falánk rigók
csőrkoppanását, undorító-mohó
férgek pusztító ostromát s hogy
majd iszamós, puha sárba rothad
talán nem is sokára: a létezés
Nagy Mérlegén a sorsa lemérve már. –
Most még barna magszíve lüktet
lángözönében arany napoknak.
Kemsei István
Zsánerképek az autóbuszon
(Tetkó a farpofán)
Az ilyen nő feküdjön csak hason,
hogy a rajzolat látható legyen,
mind, amit művé
sze kipontozott,másképp a nadrág mindent eltakar.
Az élmény még így is elég pikáns:
az ábra a nyílás felé halad,
s ami látszik, már majdnem fallikus,
kivel nőnk percenként termékenyül.
Ha arra gondol, hogy rá nézve jó
e puszta virtuális élvezet,
az emberfajt korántsem tartja fenn.
Ahhoz más kell: tapintás, illatok,
hol a tudattalannak célja van,
olyan helyek, példánk a sivatag.
(Az országjáró busz)
A sofőr az úton nem járatos,
így bozótostól kátyúig vezet
a ködben, ahol árnyak a faluk,
és nincs bennük semmi szórakozás.
Mutatna ő! De tudása zavart,
mind csupa katyvasz, amit felidéz:
nő kell a köznek, vagy vadvacsora?
Eközben bután céljából kimegy.
Az idegenben téblábol vakon
a busznyi ember, és sarat tapos.
Van olyan, ki a kerékre vizel.
A sarkon j
átssza régi műsorátlóugrató, jó meráni lovag,
hajbókolva sövegelő paraszt.
(Az ablaknyitogató)
Felszáll, és minden ablakot kihúz.
Fagyos széllel bedől a külvilág,
üvöltve süvít, a hajakba kap.
Valószínű, valaki küldte őt,
aki minden dermedtséget szeret,
aki most a busszal próbálkozik.
Más vacog, ő elégedetten ül.
Arcán olyan közöny, hogy arca sincs.
Ki ő, hogy a busz ellenére van?
A kérdés ülések fölött lebeg.
Ezt akarta, ezt a bizonytalant,
ezt a félős, jéghideg remegést,
hol a járat és minden embere
bűzlő otthonosságát veszti el.
(Szatyrából kipakol)
Ezt a nőt nem tudni, mi lelte itt:
elindulás után rámolni kezd,
ölbe vett szatyrából mindent kirak.
Előkerül számos intim mütyür,
mikkel magánéletét tárja fel:
dezodor, menstruációs betét,
névjegy, kapukulcs, számla, telefon,
a lényeg nem, mit ész nélkül keres.
A lét álma előle rejtve van,
áthágandó és hatalmas titok.
Beavatatlan hiába matat.
Benne a kíváncsiság működik,
és attól függ napja, hogy mit talál.
A tárgyak halmaza tovább fecseg.
László Noémi
Kíváncsiság
Sok van előttem, merre lépjek.
A kő kövön kibillen egyszer
és nem sétálhat úgy az ember
mint aki soha el nem érhet
a kőcsuszamlás küszöbére.
Kő a kövön: naponta várom,
hogy túljussak a láthatáron,
de képtelen vagyok elébe
vágni. Ő közeledik egyre,
mintha kíváncsi volna: mennyi
ideje van még közeledni,
s én vacogok, és úgy szeretném
ha ott, az égi-földi mezsgyén
mint porladó kő, szétperegne.
Özönlés
Élnek a házak, az ágak nélkülem is
kivirulnak. Kopnak a kőfalak alján
szélben-esőben a járdák. Már nem
vasból, rézből, ezüstből készül a reggel.
Már lepedőből, szappanból, celofánból
készül, messze lobog, vagy száll mint
új buborék, és tükrözi lágyan a semmit,
élnek a házak, az ágak égre merednek,
kopnak a kőfalak alján guru
ló hangok,nincs nevetés, nincs félelem és nincs
bátor igazság, már nem vasból, rézből,
ezüstből készül a lélek, már levegőből,
sablonból, szeletekből készül, rezzen
a fényben, szélben nyikorog, széthull,
élnek a házak, ágakon érik a felleg,
majd kihasad s teleáraszt mindent
szürke idővel.
Az óperenciás
Alvás előtt a házfalak titokban
közelebb férkőznek a szuszogáshoz,
a csukott szem s az óra hangja közt
mégis olyan sok éj-sodorta lom van,
sárkányzöld pikkelyek és fényhalak,
szerteszikrázó higanybuborékok,
hangtöredékek, szivacsos kövek,
poros melódiák, diribdarab
haragcserepek, szerelemszilánkok,
szavak és félszavak, nehéz, hibás,
kovácsolt tervek dübörgő zenéje,
miközben minden égtáj ablakán
csendben és észrevétlenül szivárog
az álom óperenciás meséje.
Zágorec-Csuka Judit
Viharverten
Legyen már ez a tél is a tiétek,
a nyerteseké, a befutottaké,
legyek mint áldozat a tiétek,
ha üldözőim helyett engem mar a
rozsda.
Kezdetben mintha kihagytak volna,
aztán kikerültek, csak a Mura menti
erdők szerettek, a Lendva-hegy feletti
tüzesedő Nap, a göntérházi búzamezők
ringása.
Ebben a félelmetes télben erős
villámok verik szét aszályos paraszti
arcod, kenyeret dagasztó kezed.
Reggelre lehet, hogy elalszanak a
szénakazlakban a csillagok, s
szunnyadásukkal eláll a vihar.
Szülőföldem
Kőbaltákat látok,
élesednek e föld gyomrában,
megbújva évezredeken át
a cölöpkunyhók sövényfalai
mögött.
Utak kereszteződnek
Pannónia szívében,
szlávok és avarok,
kelták s hadat üzenő
rómaiak keresik az utat
Halicanum felé.
Gyepűvidék, senkiföldje,
évszázadokon át őseim
szemfedője, buja termőföld,
apám búzaföldje, szülőföldje,
Muravidék.
Tóth Sándor
Szent Lászlóhoz kiáltás – 2002-ben
Ha erre jársz elődök nyomában
kardoktól er
ős Szent király,hol süllyedt harangok bondulatától
esténként csillagzik a táj,
jegenye antennák hordozzák
idők lelkeit szerteszét,
hangolják néma-új dalokra
régi templomok szívét –
házatlan padok kivert
kutyaként homokban hevernek,
nyüszítő támlá
ikon a résekminden emléket kiejtnek
– nincs támla és már lába sincsen
koronátlan az égi fő
ez jussa gazdag útjainknak
hol minden talpalatnyi kő
állta a hordák dübörgését
jött orosz, német, török, tatár
fakult cserép elföldelt kő is
ásatlanul a romban áll
lett a tudat őrzője rejtve,
vagy ha mienk csak tört edény
Hol van a tölgy erdeinkből
a megtartó ezredes gyökér
Szentek, nemzet vagy honi érzés
– rajtuk a gúny-parázs futos
Te pedig nyugszol kard-szegényen
váradi sírodban és ha most
innen e sívó védtele
nbőlvakuló szemünk rád tekint,
fénykört írhat-e az álmunk
akarhatunk-e hit szerint
Hiteknek kelyhét bitangoló hordák
hordozzák – egy sem Parszifál
ki szent hegyére lépne s kardján
fölfénylene a gyertyaszál
Álarcuk ha szurdok-sötétben megvillan
olykor, tört sugár – pokoli dörgés
Lucifer-szárnyak, vörösre pingált ál-alázat,
s a kerekasztal lovagjának hely sem
marad – hol lenne szék
Mélység-titok – a mélynek árka?
Hová lett honom szent határa,
a vágy, a magasabbra-vívó, amikor
egyre több bitorló
Átváltozások – Régi törvény, mikor
az ember rabsága örvén szűkölhet
már az alvilágban. Igézi-hajtja martaléka –
eladva hont, kardját a szentnek,
leül és bókol korcs ebeknek
Hol vagy király? – erős László, István
is az előtted járó, s mind, kik
az igaz-házban vártok –
idáig hogyha még elláttok
Lássatok, mert a szemünk éget
fürkészőn ha a messzeséget
keressük, még gyökér-magunkat –
Mit tehetnénk? Még tehetnénk?
A könnyeink csak egyre hullnak