2000. december tizenkilencedike kedd, hajnali hat óra. Kilépek az ajtón, ki az udvarra. Csupa kék minden, amit látok: az ég, a levegő, a kerítés. A szemközti ház eredetileg fehér homlokzata is az. Odahaza a zománcos kék fazekunknak volt ilyen engesztelhetetlenül sötétkék színe, mint most e hajnali világnak. Telente minden reggel abban főztük a disznóknak a krumplit, hogy az éjszakai dermesztő hideg után, az ól szalmájából előbújva, magukhoz térhessenek a meleg habzsolnivalótól.

Bizonyára elmerengenék még az időn, de alighogy kilépek a ház eresze alól a teraszra, kitáncol alólam a lábam, és fenékre esem. Ónos eső esett az éjjel, és a terasz tökéletes jégpálya lett. Az lett a kapuig vezető betonösvény is. Szerencse, hogy csak kicsit ütöttem meg magamat. No még csak ez hiányzott a boldogságból – dohogok magamban. Nem elég az, hogy hajnalok hajnala van, és egy új jégkorszak kezdete, nekem épp ma kell Kőbányára kirobognom, hogy az autómra fölrakják a téli gumit. A szerelőműhely hétkor nyit, s minden autósra tizenöt percet szánnak, s ha valaki nincs ott a megbeszélt időre, kiesik a sorból, és utolsó lesz. Megértés? Részrehajlás? Előny? Ugyanúgy nincs, mint az utolsó ítéletkor. S mivelhogy Pesthidegkút és Kőbánya között elég nagy a távolság, jó lesz igyekeznem, különös tekintettel az ónos eső okozta forgalmi nehézségekre.

A Hűvösvölgyi úton már mások a fények. Itt már több a lámpa, és persze több az autó is. A személyautók közt egyre több teherautó is tolakszik. Látok egy hússzállítót is, egy só- vagy inkább homokszórót is.

A Hárshegyi Elmegyógyintézet előtt hirtelen meg kell állnom, egy szirénázó mentőautó kanyarodik be a nyitott kapun. Mintha a föld alól érkezett volna.

Ilyen korán egy mentőautó mindig rejtélyesebb, illetve kísértetiesebb, mint fényes nappal. Alig különbözik a rabszállító vagy a hullaszállító autóktól. Ugyan kit vihet, miféle szerencsétlent a Bolondok Házába?

A hetvenes évek közepén egyik meghasonlott barátomat kísértem be, nagyon nagy aggodalommal. Háromhónapos ösztöndíjat kapott Franciaországba, hogy a trianoni békeszerződés ismeretlenebb részleteit tanulmányozza, s ez alatt a három hónap alatt a felesége egy Erdélyből áttelepült férfinak lett a szeretője. Csalódása mindenképp leterítette volna a földre, de az, hogy a tanárt, több hónapos kemény munkával, ügyeskedéssel, ő segítette át Magyarországra, földolgozhatatlan lett a számára. Folyton egy hangot hallott: Te voltál az oka. Te voltál az oka. Egész életében szemérmes volt, de még a nemi szervét is megmutatta nekem, jelezve, hogy nemsokára egy rücsök nő rajta az események következtében, és akkor neki vége. Minden áron az akkori amerikai elnökkel, Jimmy Carterrel akart találkozni, mert Krisztus földi nagykövetének tartotta, akinek igazi küldetése az, hogy világszerte missziós csoportokat hozzon létre. Ezeknek a missziós csoportoknak egyetlen föladatuk az lenne, hogy a hűtlenség bűnétől eltérítsék a nőket és a férfiakat. Elsőként akart jelentkezni a szent munkára, lemondva természetesen a testi szerelemről is.

Egyéves kezelés után “meggyógyult” a barátom, látszólag helyreállt az önérzete, a munkakedve is visszatért, de a nők soha többé nem izgatták. Olyanok voltak a számára, mint színes ábrák egy izgalmas könyvben, mintha a Bolondok Házában kiherélték volna.

A Vadaskert utcánál nekem egy szlovák költő jut eszembe, akinek az apja erdőőr volt egy Magas-Tátra alatti grófi birtokon, még a trianoni döntés előtt. Ő mesélte, hogy nagy teleken, amikor fáztak és éheztek a szarvasok, bemerészkedtek egész a házukig. Gyerekkorukban – egyszerűen csak kíváncsiságból – megpróbálták őket a kezükből etetni. Kínáltak nekik szénacsomót, kenyérdarabot, kukoricacsövet, de a vadak sose vették el tőlük. Féltek? Bizonyára féltek is, de ha csak féltek volna, nem merészkednek oda, kéznyújtásnyira az ember közelébe. Vagy inkább a szabadságukat féltették? Jobban az életüknél is? Íme, az átléphetetlen határ, amely a háziállatot a vadaktól elválasztja.

Szívesen lelassítanék az elképzelt szellemkastély bejárata előtt, meghatódva, de ez lehetetlen. Azonnal rám dudálnának, mint valamilyen élhetetlen, műkedvelő mazsolára, akinek gyalog vagy legföljebb gördeszkán volna szabad a járdán közlekednie, s nem az autózók között. A közlekedés törvénye az, ha egyszer beálltál a sorba, hajts, ahogy tudsz, vagy távozz! Mert mi is lenne velünk, szeszélyes lelkekkel, ha a civilizáció vastörvényével szembe egyszer csak elkezdenénk merengeni a forgalomban, lassítani, megállni, hátranézni, ahogy az életében is hátra-hátra tekint az ember. Előbb-utóbb eltaposnának minket a rohanók, a beidomított célratörők. A járdán egy fiatal apa ballag kicsi fiával az óvoda felé. Szívesen odaszólnék neki: barátom, nézz csak jobbra, ötszáz évvel ezelőtt ide lovagolt ki Mátyás király a kíséretével vadászni és nyilván eszmét cserélni bizalmas embereivel.

Csak emiatt, az egyetlen mondat miatt egy hatalmas kocsisort kellene leállítanom. Hát még ha azt kezdeném el a fiatal apának magyarázni, hogy az államalapítás ezredik évében István király mellett Mátyás alakját is nagyon fontos volna egy erős fénycsóvával megvilágítanunk, a mögöttem megtorpanók kiszállnának az autóikból, és agyonvernének vagy a vállukra véve vinnének vissza az imént elhagyott Bolondok Házába. Pedig igazam volna: a nagyarányú kezdet mellett látnunk kellene a nagyarányú végzetet is. A befejezést. Szent István, Szent Imre, Szent Gellért, Szent László, Szent Margit, Szent Erzsébet és a többi, évezred eleji szentünk, jelképesen bár, de egyértelműen arról tanúskodik, hogy mi, magyarok, országunkat, sőt ezt megelőzően az Árpád-házat az égiektől kaptuk. Részben kegyelemből, részben jutalomból. Ezzel szemben Hunyadi Mátyást, az igazságos királyt nem az égiek ajándékozták az országnak, hanem a földiek. Trónra is ők emelték. Tusakodtak, alkudoztak, megkeményítették magukat érte, s a Duna jegén közakarattal megválasztották királynak. Világiasabban fogalmazva úgy is mondhatom, hogy a Hunyadi fiút a láthatóvá vált nemzet teremtette meg magának. A kihalt Árpád-ház és
a kihalt Anjou-ház után valójában meg kellett volna születnie a Hunyadi-háznak.

Csak úgy közbevetőlegesen említem meg, hogy az én gyöngécske, harmatos tudatomba elsőül Mátyás király fészkelte be magát. Arról például, hogy István király utódját, Orseolo Pétert az én szülőfalumban, Zámolyon fogatta el 1046-ban I. András, s ott vakíttatta meg, diákkoromig semmit se tudtam, de Mátyásról már hat-hét évesen személyes élményeim voltak. Aki csúfolni akart, és fölbosszantani, ezzel az égből pottyant versikével kezdte:

Egyetlen kutyaütő gyerek se tudta, ha utcabelim volt, ha nem, hogy mit rejt a versike, de a jó hangzás és versből előpattanó név elég volt nekik ahhoz, hogy földühítsenek. Természetesen én se sokat tudtam e rejtelmes versike hátteréről, csak annyit, hogy nem messze Zámolytól van egy Csór nevezetű falu, ahonnét én a nevemet kaptam. És valahol Várpalota és Csór között Mátyásnak ugyancsak volt egy vadászháza, bent a Bakonyt előző rengetegben, ahol nagy vadászlakomákat rendeztek. S ott, ebben a nevezetes házban történt meg, hogy a sokféle hal- és vadétel-különlegesség között a főszakács “elfelejtette” föltálalni a csuka máját.

A király azonnal fölfedezte ezt a koronás feledékenységet, és nyilvánosan kérdőre vonta szakácsát. A szakács kegyes hazugsággal akarta megmenteni magát, kijelentette, hogy a májat a pap kutyája csórta el. Azaz: nem közönséges emberé, hanem egy papé. A szent füllentés nem kábította el Mátyást, ellenkezőleg, fölbosszantotta, és a főszakácsot alaposan megvesszőztette. S nem a gyomrok, hanem az igazság megcsalatása miatt.

Gondolom, ennek a korai kapcsolódásnak, személyes élménynek meghatározó szerepe lehetett abban, hogy Mátyás élete, sorsa, uralkodása, kivételes titáni tervei folyamatosan foglalkoztattak. Regényalaknak is a legnagyobbak közül való. Egy magyar Tolsztoj illett volna csak hozzá. Már fiatalon a halál közelébe sodródik. Halál helyett fogságba. Fogságból tizenöt évesen egy ország élére. Király lesz, de jó ideig korona nélkül, mert a Szent Korona III. Frigyes német-római császár kezében van, aki Zsigmond király lányától, Albert özvegyétől, Erzsébet királynétól kapta meg. (Ó, magyar történelem!) A Visegrádról ellopott koronát 80 ezer aranyért kellett Mátyásnak visszavásárolnia. Hat évig korona nélkül uralkodik, de apja Hunyadi János dicsfényével a feje körül.

A fiút nem akármilyen önérzet fűtheti. Ha nem mondja is ki nyíltan, de belül magában éreznie kell, hogy hosszú idő után, legalább százötven év elmúltával, ő az első, született magyar király! Mondhatjuk, hogy idevalósi! Földink, aki tökéletesen tud magyarul! Olyannyira, hogy a parasztok világában forgolódó Ludas Matyink szellemi ősének is beillene. Mert még azt a kifejezést is jól használja, hogy ángyika, hogy ámbolyog, hogy bikatinó, vagy hogy valaki esztelenkedik. Hiszen, ha csak a bíborosok nyelvén értett volna, sose lett volna igazságos. Fogalma se lett volna arról, mi az az ebadta, huncut, tekervényes uraság. No meg az alsószoknyába összeszedett harmat. Az Anjouk, a Vegyes-házi királyok lehettek kegyosztók, belátók, így vagy úgy szorgalmasak, hasznunkra valók, de Mátyásnak legbelsőbb ösztöne szerint kellett cselekednie.

Véletlen-e, hogy a mítosza nagyobb és egyértelműbb, mint ő maga? Ha nem magyar, valószínű, hogy mítosza se születik. Az Árpád-házi királyok még megtehették volna, hogy Attilát választják példaképüknek, de tudtommal egyikük se gondolt erre. Mátyás viszont igen! Szemében ő volt az igazi hódító és hódoltató. A nagyság birtokosa, az előző évezredet átsugárzó bálvány. Ha jól emlékszem korai olvasmányaimra, Bonfini jegyezte föl, történetírói múzsájára hallgatva, hogy Mátyás márványpalotabeli országtanácsainak az ülésrendje pontosan olyan volt, mint a hun király nomád sátrában tartott tanácskozásoké. Joggal írja róla Joó Tibor a Magyar nacionalizmus című könyvében, hogy miként a reneszánsz olaszok elődeiket a dicső rómaiakban fedezték föl, a humanista Mátyás a maga őst kereső antikvitását a hunokban találta meg. Ezért aztán a magyar reneszánsz kissé szittya reneszánsz is. Zárójelben teszem hozzá Joó Tibor történészi megjegyzéséhez, hogy a múlt felé fordulva, a látomások nagymestere: Arany János is hasonlóan gondolkodott.

Mátyásról, persze, nemcsak ezeket a kevésbé ismert furcsaságokat kell fölemlegetnünk, hanem azokat a sokkal fontosabb dolgokat, amelyeket kevéssé ismerünk. István király, az apja munkáját folytatva, megtérítette a Kárpát-medencében hazát foglaló magyarokat. Államot alapított nekik, jól fölismerhető európai láthatárt rajzolt eléjük. Mátyás viszont olyan újkor eleji nagyhatalom főszereplőjévé akarta tenni Magyarországot, amely – egy négyszáz évvel később született, kossuthi fogalmat kölcsönözve – Duna-államot, Duna-birodalmat, Dunai konföderációt teremt.

Attila nagyzási hóbortja támadt volna föl benne? Vagy inkább az apa, Hunyadi János félelme? A korszak – ismételjük el közhelyszerűen – a török veszedelem kora. A török birodalom és vele együtt a mohamedán hit előretörésének az ideje. Lázálom, végzet, a tatárdúlásnál zordabb pusztulásveszély.

De nemcsak az volt, hanem más európai birodalmak kialakulásának őspillanata is. A német-római császárság fokozatos kihamvadása után egyre erősödik a Habsburgok szerepe Európában. Pörgessük át gyorsan a korról szóló történelemkönyv lapjait. A törökök 1453-ban meghódítják Bizáncot. Lidérces gongütés ez a keresztény univerzalizmushoz tartozó országok és népek számára. Mennyivel más idő már ez, mint Hunyadi Jánosé, aki 1443–44 telén elibe megy a töröknek egészen a Balkán-hegységig. A közvélemény még azt hiszi, hogy valahol ezen a tájon meg is lehet állítani. A pápák időről időre égig emelik a keresztet, de az Úristen nem küld a földre olyan sereget, amely ezt megtenné. Persze nemcsak az Úristen követ el súlyos mulasztásokat, hanem földi helytartói is. Összefogás a pogány ellen? Körülbelül olyan önámító, hangzatos zsivaj volt ez, mint amilyent mi hallottunk Amerikából és a nyugat-európai országok irányából a hidegháború évtizedeiben a Szovjetunió ellen. Nesze semmi, fogd meg jól! Már 1444 novemberében a szerencsétlenül végződő várnai csata után erről panaszkodik maga Hunyadi János is Jenő pápának küldött levelében: “Isten ítéljen azok fölött, akik segélyt ígértek, és azzal kecsegtettek, hogy a diadal kiküzdésére minden elő van készítve, azután pedig ígéreteiket nem teljesítvén, cselt vetettek nekünk.”

Az apa keserű tapasztalatát Mátyásnak később sokszorosan át kell élnie. A pápákkal folytatott levelezéséből egyértelműen az derül ki, hogy a veszélyt egyetlen illetékes sem látja igazán, Magyarország kivételével. Föl kell készülnünk arra, hogy a kereszténység védőpajzsa, az utolsó szakaszban, egyedül Magyarország lehet. Ezt a mondatot akkor még nem a melldöngető pátosz lengi körül, nem az önfeláldozás mámora, hanem a pontos helyzetfölismerés tárgyilagossága. Mit kell látnia Mátyásnak? Azt, hogy a Vatikánt nem a kétségbevonhatatlan szentség dicsfénye ragyogja körül, sokkal inkább a tehetetlenségé. Sőt a fecsegő dilettantizmusé. Továbbá azt is látnia kell, hogy az itáliai városállamok is olyanok csak, mint a színváltó selyem: egyikük-másikuk, ha retteg is a töröktől, nem önmagát tartja első számú ellenfélnek, és félelme közben legszívesebben talán kereskedne vele. Nyugat-Európa nagyobb országai pedig csak fogadkoznak, hitet tesznek a szent küzdelem mellett, de félszemmel azt lesik, melyik ország akadna meg sebző halszálkaként leginkább a török torkán.

Mátyásnak és tanácsadóinak meg kellett érezniük, hogy Magyarország két malomkő közé – azaz: két pogány közé! – kerülhet. De amíg a tanácsadók bíztak a jó szomszédság mítoszában, Mátyás nem bízott. Saját érzelmei alapján ismerte a hatalomszerveződés minden kíméletlenségét. Szerintem csapongó, sőt hisztérikus viselkedése mögött roppant aggodalom sűrűsödött össze. Nevelőjét, Vitéz Jánost, aki apja helyett apja volt, csak olyan lelkiállapotban pofozhatja föl, amikor őrjöngeni, sírni, tombolni kellene. Megkockáztatom még azt a mélylélektani sejtésemet is, hogy az egyre fenyegetőbb török veszély közben nem azért foglalta el Bécset, mert kitört rajta a hatalmi téboly, hanem azért, mert a Habsburgokat minél távolabb akarta tartani attól a térségtől, amelyet nem olyan sokára elfoglalnak.

A mohácsi csatavesztés után, mint tudjuk, Szapolyai Jánost választották meg királynak. A választásnak egy 1505-ben elfogadott országgyűlési határozat volt az alapja, amely azt mondta ki: ha Ulászló király fiú utód nélkül hal meg, csakis magyar származású királyt lehet választani. A Csele patakba fulladt király eltűnésével – ha kissé furcsán is – életbe lépett a fiúnélküliségre alapozott törvény.

Egy országból Mohács után három lett. Három külön rész az ideiglenesség szörnyű állapotában. Az úgynevezett Magyar Birodalom szétesésének a következményei máig éreztetik hatásukat a térségben, s nemcsak a magyarság életében, hanem a szomszédainkéban is. Minden szabadságharcunk, forradalmunk, háborúnk ebből a régi, kiheverhetetlen sokkból vezethető le. Jórészt ebből erednek a románokkal, a szerbekkel, a szlovákokkal kiélesedett feszültségeink is. Ha valaki túlzásnak érzi ezt a kijelentést, gondoljon a mai Szerbiára, Boszniára, Koszovóra, s mai retteneteink mögött látnia kell Hunyadi János, Szkander bég, Brankovics György korát, Mátyásét, a másfél százados hódoltság és küzdelmek korát, a Habsburg birodalom kivirágzását és elmúlását egyaránt.

Talán azért gondolok egyre gyakrabban arra, hogy Közép-Európa, Dél-Európa, Balkán, sőt egész Európa mostani átrendeződése idején érdemes lenne egy nagyszabású Mátyás-konferenciát rendezni Budapesten és Mátyás szülővárosában, Kolozsváron, s meghívni oda szerb, albán, cseh, lengyel, osztrák, román, francia, német, bosnyák, bolgár, szlovák és török történészeket, hogy vizsgálják meg közösen a múltat, a nagy korszakváltó időt a XV. és a XVII. században, benne minden fölemlegetett nép szerepét. Gondolom: Mátyás király pápáknak küldött leveleiből az derülne ki, hogy a mi kereszténység védőpajzsáról szóló vallomásaink nem regényes kitalációk és utólagos szenvelgések. Mint ahogy Európáért kényszerűségből vállalt áldozataink sem azok.

Egy ilyen széles alapozású konferencia még talán a Mátyás alakja köré szőtt román mítoszokat is szálaira bontaná, és elfújná a semmibe. Mátyás mint román fenomén, akinek utólagosan azt írták egy nemrég a szülőháza falán elhelyezett táblára, hogy ő az a király, akit senki se tudott legyőzni, csak a saját népe. A románság mint Mátyás népe? Van-e még ilyen hajmeresztő állítás a történelemben? A történelemben nincs, csak a történelmen kívül lehet. Ugyanis Mátyás akkor lett volna román, ha Szilágyi Erzsébet ortodox, vagy egy ortodox vallású Hunyadihoz ment volna hozzá feleségül, s feleségként áttér ura vallására. Egyszerű mákony és népbutítás az egész. Különben is ortodox hitű hatalmasságként Mátyás hogyan levelezhetett volna IV. Sixtus pápával vagy VIII. Incével?

Ha van valami jó, ellazító könnyedség az autóvezetésben, ez a szabad csapongás a legjobb. Fut, suhan a kocsi, az ember elengedi magát, ráhangolódik a gyorsaságra, és a képzelete szinte ficánkol, mint a harmadfű csikó. Sokszor megfigyeltem már, hogy séta közben lassabban mozog az agyam. Vagy inkább másképp. Ilyenkor, ha bármi eszembe jut, elkezdek vele ismerkedni. Körbejárom, mintha először látott szobrot járnék körül, vagy alvó elefántot a Hősök terén. Hogy került ez ide? Hozták? Megszökött és így tovább. Egyszóval egyszerre figyelek a részletekre s az egészre. Latolgatom, hogy eredeti lehet-e a gondolat, amely megvillant bennem vagy csupán egy tetszetős ötletről van-e szó? Hiszen idősödő korára az ember megtanulta, hogy akkor igazi egy gondolat, ha rögtön egy másikat is föltételez, sőt elő is hív. Weöresnek van egy kissé bolondos, talányos, de felejthetetlen megállapítása: “Legszebb alkotás: a séta.” Költészet és filozófia egyben. A kijelentés ugyanis nem ott ér véget, ahol a pontnál leeresztjük a hangunkat, hanem túllendül, túlfut saját határánál, elkezd osztódással szaporodni.

Ha elméleteket gyártó kisiparos volnék, gyorsan kijelenteném, hogy bizonyosfajta mozgások: gyaloglás, szekerezés ökrökkel, lovaglás, kerékpározás, mámoros repesztés egy több nyelven is üvöltő motorbiciklivel komolyan befolyásolják az ember agymozgását és lélekmozgását. Na és a lótuszülés helyzete? Állítólag ez a legtökéletesebb testi állapota a gondolkodásnak.

Az olcsó szellemeskedéstől magam előtt is elszégyellem magam. Ezt azért mégse! Egyébként is úgy monologizálok itt a kormány mellett, a kényelmes ülésben, mintha ebbe születtem volna bele. A régi magyarok nyeregbe, én pedig egyenesen az autóba. Lám csak az újnépinek kikiáltott Csoórikám mit el nem árul magáról, ha nem kell viselkednie, és szabadon csaponghat! Ott lappang benne egy urbánus Háry János. Lassan elhíresztelem magamról, hogy Brezsnyev elvtársat én ütöttem el a Vörös téren autóval. Én, aki nyolcéves koromig autót legföljebb félévenként ha egyet láttam. Talán, ha az Öreg utcán laktam volna én is, mint Csanádi Imre, valamennyivel többet látok, mert a Bicske és a Fehérvár közötti forgalom az ő házuk előtt zajlott. A mi utcánk, az Új utca, egy másik bolygó elhagyatott utcája volt.

Életem nagy fordulata is az Öreg utcán esett meg velem: kalandom az első autóval. Már nem emlékszem pontosan mikor: 1939 vagy 1940 nyarán egyik szombat este kidobolta a kisbíró, hogy a vasárnapi ebéd után három órakor Hubay Kálmán nyilas párti képviselő beszédet tart a községháza előtt, és mindenkit szeretettel vár erre a nagyon fontos találkozóra. Képviselő? Találkozó? Nyilas párt? Nekünk gyerekeknek fogalmunk se volt arról, ki Hubay Kálmán, s arról se, hogy mi fán terem a nyilas párt. Szóbeszéd után mindössze annyit tudtunk, hogy a főnyilas Zámolyon Pintér suszter, a háromlábú susztertrón bitorlója, aki talán nem is eszik, nem is alszik, a kert végibe se jár, csak ül a műhelyében, talpalja a csizmákat, a bakancsokat, a lakkcipőket, fülén a fejhallgatós rádió, és tíz-tizenkét órán át hallgatja az ország és a nagyvilág okos embereit. Csuda, hogy bele nem zavarodik.

A három jeles személy eltűnése után gyerekbandánk odarohan a kis púpos Volkswagenhez – ma már tudom, hogy az volt –, s úgy veszi körül, mint valami csodabogarat. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen ilyen közelről még egyikünk se látott hasonlót. A sofőr, ahelyett, hogy elhessegetett volna minket, mindkét oldalon leengedte az ablakot, legalább a szemünkkel hadd vegyük birtokba a “bogárkát”. Mi egymás válla fölött átkukucskálva néztük végig a műszerfalat, a tükröket, a dudát, a gázpedált, a sebességváltót, amely olyan volt, mint egy szépen megfaragott somfabot. Utólag mosolyodom el, hogy az őserdei gyerekek se lettek volna kíváncsibbak nálunk.

A sofőr láthatóan élvezte vizsla szemű közönségét, és gondolt egyet, begyújtotta a motort, s odaszólt nekünk.

Hatvanvalahány év elmúltával is eleven bennem a test első mámora, hogy csak állok mozdulatlanul egy helyben, és mégis gyorsabban haladok a futóknál. A suhanó szánkók és a vágtató kocsik mások. Az előbbihez lejtő kell, az utóbbihoz lovak. Az autó magától fut, láthatatlan erők röpítik.

A gyorsaság magát az embert, s így a gyereket is, természetéből eredendően izgatja. “Gyere, fussunk, melyikünk ér oda előbb a csordakúthoz?” Hányszor próbára tettük efféle szilaj versengésekkel magunkat. És hát láttunk futni őzeket, nyulakat, kutyákat, sőt megvadult bikát is, himbálózó lánccal a nyakában. Az ilyen rohanások lenyűgözőek voltak, szépek és félelmetesek, maga a vér forrósodott át tőlük. Talán ezért találtunk ki saját gyártmányú szerkezeteket, hogy a gyorsaságot a magunk számára meghódíthassuk. Ilyen szerkezet volt a két, lánccal és borjúkötéllel összekötött, négykerekű taliga, ez a barbár harci szekér, amellyel életveszélyesen úgy csörömpöltünk le a temetődombról, mint eszüket vesztett ördögfiókák.

Igen, a száguldás, az iram! A taligatákolmányok után az első igazi autó. Aztán a többi: teherautók, népautók, terepjárók, katonai autók, sportkocsik, páncélautók, kétéltűek, lefüggönyözött személygépkocsik, politikusok, diplomaták zászlós autói, suhanó és fényűző csodák.

Harminc-negyven éve még csak néztem őket, fél szemmel, ahogy kirakatokat, varjúrajt, tolongó felhőket néz az ember, de már tizenöt éve magam is beléptem az autósok eltömegesedett kasztjába.

Beléptem, pedig nem akartam. Minden idegsejtem tiltakozott ellene. Minek egy költőnek autó? Ha korszerű akar lenni, az írásaiba legyen az, ne a kényelemhajszolásban. De ahogy sűrűsödött körülöttem a világ, sokasodtak a teendőim, el kellett döntenem: gyalog vagy villamoson rohangálok-e egyik helyszínről a másikra, mint ahogy ötven éven át ezt tettem, vagy megtanulok vezetni, és gyorsan elveszítem ősemberi ártatlanságomat.

Az utóbbi mellett döntöttem. Ötvenöt évesen vizsgáztam le a vezetés tudományából, szerintem eléggé hitványul. Még ma is azt hiszem, ha nem lettem volna országosan ismert, ellenzéki író, aki benne él a közélet sűrűjében s olyan dolgokról tud beszélni az oktatójának, sőt a többi oktatónak, amiről senki mástól nem hallhattak, valószínű, hogy ugyanúgy fönnakadok én is a rostán, ahogy Tornai Jóska barátom fönnakadt. Néha én úgy “vezettem” Soroksár felé, hogy az én oktatómon kívül még két másik is beült az autóba politizálni velem Pozsgayról, Nyers Rezsőről, az erdélyi magyarokról, akikről én sok mindent tudtam. A vizsgáztatóim, feltehetően, azt gondolták rólam, ha a politikai életben jó ösztönnel eligazodom, el fogok igazodni majd a forgalomban is.

Hogy magyarázzam ezt meg, hogy elhiggyék nekem? Egy közönséges látomást kell ehhez segítségül hívnom. Többször megesett velem, hogy a világ olyan nagy városaiban, mint amilyen New York, Párizs, Los Angeles, Rio de Janeiro, ismerőseim csupa kedvességből fölvittek a város legmagasabb pontjára, hogy megcsodálhassam szépségüket, nagyságukat, fölfoghatatlan arányaikat. A várost átszelő folyók hídjait, a felhőkarcolók titáni tűpárnáját, a tereket, ahogy az utcák szövevényében elhelyezkednek, vagy a székesegyházakat, ahogy az ég felé nyújtózkodnak. Némelyik város szomszédságában maga az Óceán sétálgatott. Az első gondolatom szinte mindig az volt, hogy micsoda vakmerőség és képzelőerő kellett ahhoz, hogy megépüljenek! Micsoda gátlástalan szabadság! De a tudatalattimat mindig beárnyékolta valami. Valami? Az autók! Az autók sokasága! Az apokalipszis szó elvont fogalomként élt bennem sokáig. A háborúkhoz és a János Jelenéseihez kapcsolódott. De mióta fölcipeltek engem is a hegyre – a jelképes hegyre –, mint Jézust, és megmutatták nekem is a világot, a legdöbbenetesebb élményem az autók látványa volt. Az autók sokasága. A veszteglőké és a rohanóké is. Igen, az autó-apokalipszis. Rémületes és jóslatos. Lassan több autó lesz az ember körül, mint amennyi a madár, hangya és lepke. És mindegyikbe benzin kell. Benzin a hét- vagy nyolcmillió New York-i autóba, a Los Angeles-ibe, a tokióiba, a londoniba, a kairóiba, a rómaiba, a berlinibe, a párizsiba, a moszkvaiba, a pekingibe, a szegedibe s bécsibe. És már mióta? Ide s tova száz éve! Benzin a nap minden percében, órájában, sötétben és világosban, zimankós időben és nyári hőgutában. Benzin kell az emberiségnek, akárcsak oxigén. És honnan kerül felszínre ez az irdatlan mennyiségű nyersolaj, amelyből autók, tankok, hajók, katonai repülők, utasszállító gépek üzemanyaga lesz?

Kezdetben csak felfedezték az olajmezőket. Talált kincsnek tekintették valamenynyit, az emberiség szerencséjének. Civilizációt építettünk rájuk, jövőt, kényelmet, boldogságot. Maga az olaj is természet volt. Mint a föld, mint a víz. De egy bizonyos önfeledtségben eltöltött idő után megjelent a rémület: jó, jó, most még rendben van minden, de meddig lesz elég a “folyékony arany”? Húsz évig? Harmincig? Esetleg tovább? És ha addig nem fedezünk föl újabb erőforrásokat, vége a világnak?

A kérdést, persze, így is meg lehet fogalmazni, de így nem más, mint egy roszszul elnyöszörgött hamleti ostobaság. Az önzőek, az érdekeltek, a rövidlátók gondolkodnak így. Heisenberg azt írta egyik tanulmányában: “A természet előbb volt, mint az ember, és az ember előbb, mint a tudomány.” Nem tette ugyan hozzá, hogy ez a létbeli sorrend megkerülhetetlen fontossági sorrendre utal, de mi nyugodtan hozzátehetjük. Vagyis: nem az az elsőrendű kérdés, hogy meddig tart ki az olaj, hanem más. Utalhatnék az ózonpajzs átszakadására, amely civilizációs ártalom, de szerintem még ennél is van kétségbeejtőbb gondunk. A Föld belsejéből kiszivattyúzott olaj roppant súlyos dolog. Lassan-lassan egy láthatatlan tenger súlyával fölér. Ha átalakítása és fölhasználása révén nem válna légneművé, valószínű, hogy fölösleges volna aggódnunk. De így muszáj, mert hol az a tudós társaság, amelyik ki tudná számítani, hogy a száz éve fogyó olaj légneművé válásától nem könnyül-e annyit a Föld súlya, ami miatt a tömegvonzás eddigi rendszere veszedelmesen megsérülhet?

Tudom, a kérdés megpendítése szónoki, tudománytalan, sőt egyenesen gyermeki. S mint a legtöbb gyermeki kérdés eredeti és megkerülhetetlen. Newton almája egyre többször üzen nekünk, hogy válaszoljunk erre a kérdésre, de mi a hallgatásban vagyunk érdekeltek – hogy csúnyán fejezzem ki magamat.

A múlt század elején az úgynevezett fehér ember a modern reneszánsz feltalálójának érezhette magát. A halott Istentől megörökölte a természetet, a csodatevés szertelen képességét, és úgy gondolta, hogy magára maradva saját üdvözülésének a távlatait is képes lesz megteremteni. A tudomány és a technika segítségével. A költők ódákat kezdtek írni a gyorsaság suhanó múzsáihoz, a magas homlokú mozdonyokhoz, amelyek a postakocsik döcögését legyőzve új ismeretek és új rejtelmek földrészeire röpítik az embert. Lapozzuk csak föl a futuristákat, ilyen mondatokat találunk a kiáltványaikban: “Az irodalom mindmáig a megfontolt mozdulatlanságot, a révületet és az álmot magasztalta. Mi a kihívó mozgást, a lázas álmatlanságot, a futólépést, a halálugrást, a pofont és az ökölcsapást magasztaljuk… Megállapítjuk, hogy a világ nagyszerűsége új szépséggel gazdagodott: a sebesség szépségével. Egy versenyautó, kirobbanó lélegzetű kígyóhoz hasonlatos vastag csövekkel díszített motorházával… egy bömbölő autó, mely úgy száguld, mint a kartács, szebb, mint a Szamothrakéi Győzelem szobra.”

Ebből a szelídebb kiáltványrészletből is az derül ki egyértelműen, hogy a gyorsaság, az erő, az anyagot megerőszakoló szenvedély pornográfiája mámorosítja meg a XX. századba belépő embert. A század úgy indul, mint a rendkívüli lehetőségek százada. Tudjuk, hogy a kerék föltalálása milyen mértékben forradalmasította az emberi létezést, vagy az, amikor vitorlákba fogták a szelet, és uralni kezdték a tengereket. Sőt itt kell megemlékeznem a lovakról. A lovascivilizációk nagy teljesítményéről, hiszen lovak hátán hódítani meg roppant ázsiai térségeket – ez semmivel sem kisebb teljesítmény, mint világtengerek hullámain jutni el a célig.

A világ ősrendjét megváltoztató felfedezésekhez viszonyítva a XX. század tömegesen állította elő a tudomány és a technika robbanékony csodáit. E modern csodák közös jellemzője, amely kihívóan vagy éppen rejtetten minden változásban jelen van: a fölgyorsulás. A sebesség. Az Istent is megszégyenítő iram. Rohant a tigris, a párduc? Sörényüket lobogtatva rohantak a vadlovak és a szelek? Hol vannak ezek a hangsebességgel és a fénysebességgel versenyző szerkezetektől: a repülőgépektől és a rakétáktól?

Ha jól tudom, ez az első magyarországi vonat negyven-kilométeres sebességgel száguldott csupán, utasai mégis szédültek. Gyors váltással gondoljunk például a szuperszonikus repülőgépre, a Concorde-ra, amely a hangsebességnél kétszer gyorsabban repül, óránként 2500 kilométeres sebességgel. Hangsebesség, fénysebesség, az elektromágneses hullámok sebessége, részecskegyorsítás, információ-gyorsulás – ezekre hivatkozva jelentheti ki Paul Virilo, a korszak egyik nagy elemzője, filozófusa, hogy: “Mi vagyunk az első olyan társadalom, amely munkába állította az abszolút sebességet.” Eddig, amikor feudalizmusról, kapitalizmusról beszéltünk, mindig a felhalmozáson alapuló osztályokra gondoltunk. A kulcsszó a kizsákmányolás volt. Végeredményben erről van szó ma is, de a közvetlen kizsákmányolás módszerét épp a sebesség alakította át teljesen. Az újfajta fölhalmozás csakis a sebesség által érhető el. Az győz, aki gyorsabb. Sőt, az az igazi győztes, aki olyan gyors, hogy már nem is látszik. Csupán absztrakcióként létezik.

Ha ez a lidérces absztrahálódás át tudja alakítani a pénz világát, az erő világát, az anyagét, miért ne alakítaná át a szellemét? A sebesség jelenléte szinte mindent kétségbe von, ami ősi, ami természetes, aminek saját irama és mozgástere van. Ráadásul mindig a fejlődés álarcában lép elénk, és új Mefisztóként a haladás monológjait mondja. Sokakat lenyűgöz, holott Virilóval kell egyetértenünk, aki nem fél kijelenteni, hogy a fejlődés hovatovább magát a létezést vonja kétségbe. Érvelése olyan, mint a kétszerkettő egyszerűsége. Azt bizonygatja, hogy “a múltban akárhányszor föltaláltunk egy technikai újítást, a vonatot, a hajót, a repülőt vagy bármi mást, feltaláltunk egyben egy újfajta balesetet, amely az adott szubsztanciát: a vonatot, a hajót, az elektromosságot, az áramütést, a tengerjárókat, a hajótörést stb. jellemezte. De ezek »helyi« balesetek voltak, egy adott helyszínhez köthetők. Azonban a telekommunikációval és az ezt jelentő azonnalisággal és közvetlenséggel a totális baleset lehetőségét találtuk fel… A »helyi« katasztrófáknál az anyag jelenlétére egyértelműen szükség van, maga a baleset pedig esetleges, és az anyaghoz való viszonyában jelenik meg. Azért fulladunk vízbe, mert a hajó elsüllyed. A totális balesetnél viszont már nem egy anyagnak, nem valamely szubsztanciának vagyunk a részei, mint például egy süllyedő hajóban, hanem magának a … balesetnek.”

Épp most fordulok rá az Erzsébet-hídra. Előttem is, mögöttem is autók. Ha valaki most a Gellérthegy tetejéről figyelné ezt a december hajnali tülekvést, nagyjából ugyanazt gondolná, amit én gondoltam Párizsban, az Eiffel-torony tetején vagy New Yorkban a WTC magasában. Istenem, hova jutott az a nyolcéves fiú, aki ott állt Hubay képviselő úr autójának a lépcsőjén, és lélegezte be a gyönyört? A lépcsőről bejutott az ülésre, s hetvenévesen most ő nyomhatja a gázpedált? Tragikomédia. Rossz vicc. Nem igaz. Hazugság. Ennél százszorta több dolog történt.

El-elhangzott mostanában – a centenárium idején –, hogy Illyés Gyulának nincs szerencséje az utókorral. A megváltozott szellemi éghajlat nem kedvez a közéleti költészet művelésének – leszámítva a nemzeti és keresztény értékek folyamatos mállasztását –, a magyar sorskérdésekkel foglalkozó versek pedig kifakultak a nagy posztmodern mosógépben. Illyés lírájából mindössze a lét értelmét feszegető költemények meg a vitathatatlanul klasszikusnak számító Puszták népe érvényes mára.

Így sopánkodnak a szemforgató esztétika hívei, állítható méterrúdjaikra sandítva. A valódi költészet természetesen mindenkor a lét – ideértve a nemzeti létet – alapkérdéseivel foglalkozott, a költő tehetségének és bátorságának függvényében merészkedve a végső, szavakkal elmondható vagy csupán megsejthető pontokig. A létezés ugyanis nem absztrakció, még akkor sem, ha az elme különféle elvonatkoztatásokon keresztül igyekszik megragadni a lényegét. A valóság azonban mérhetetlenül gazdagabb az ontológiai kategóriáknál. Az irodalom, a költészet létjogosultságát éppen ez adja a vértelen képletekkel szemben. A jelenségek sokszínűségét – megforgatva Goethét a sírjában – nem szürkíti teóriává. Megkísérli mindazt sértetlenül visszaadni, amit a filozófia, a szociológia, a pszichológia, a vallási metafizika külön-külön képes csak. A vers, a zene és a képzőművészet területéről (nemcsak az imaginisták, hanem minden valamirevaló alkotó is) hódításokkal tér meg. Elméletekben, elméletieskedésekben gazdag, a tükrözés tükrözésével gondtalanul játszó korunkban, mikor a nyelv önmagával folytat egyre terméketlenebb és unalmasabb diskurzust, mintha az irodalom világában innen-onnan importált, mechanikusan alkalmazott nézetek nyelvi illusztrálása nyerne teret. Röviden: az irodalom letért a saját útjáról, reménytelenül bolyong a nyomtatott áramkörök labirintusában, feledve a földutak (lét)igazságát. Illyés költészetének igazságait, földközelségét, különös, és azt mondhatnám – a Haza a magasban című költeményekre utalva –, különleges: transzcendens, “szürreális” realizmusát.

Visszakanyarodva a klasszikusság látszólag megtisztelő jelzőjéhez, nem árt, ha tisztázzuk, klasszikusnak lenni annyit jelent bizonyos értelmezés szerint, mint porosodni a polcon, esetleg kötelező iskolai olvasmányként a diákok kínos kötelességévé degradálódni. Az iskolai irodalmat kizárólag a felnőttkori újraolvasás emelheti valóban klasszikussá a nemzettudatban. A költő életművének talán legfontosabb sajátossága az érettség. Befogadása szintén érettséget, felelős gondolkodást igényel. Illyés szinte mindig a gondolkodó felnőtthöz beszél. (Ellentétben – teszem azt – József Attilával, aki többnyire a kiszolgáltatott, a felnőni nem tudó gyermeket szólítja meg bennünk. A szocializmus évtizedeiben ez lehetett – a hivatalos propaganda és verseinek vitathatatlan esztétikai értéke mellett – a mélylélektani oka a József Attila-kultusznak. Az össztársadalmi infantilizmus nála talált vigaszt. Az ő törékeny vállain sírta ki ideológiai, szerelmi csalódásait alkalmanként a fél ország.)

Poétának lenni “Magyar országban”, jól tudjuk, bizonyos fokú bolondságot feltételez Csokonai óta. A józanság kétes dicsőség mifelénk. Igazi költővé válni itt sohasem volt könnyű: ehhez a remekművek létrehozása gyakran kevésnek bizonyult. A valódi költő feje fölött – minálunk – ott kell lebegnie a véres glóriának. Csatatér, száműzetés, vasúti sínek – esetleg kevésbé igényes életrajzi kivitelben az alkoholba fojtott ontológiai búbánat is megteszi –, nos, sokak szemében effélék hitelesítik a művészt és műveit; rosszabb esetben azok hiányát.

Miután életében és holtában egyaránt érték célirányos torzításokon, tudatos hazugságokon, a tények felületes ismeretén alapuló támadások Illyés Gyulát, nem az emlékének, sokkal inkább önmagunknak tartozunk az igazsággal. A fojtott hangon elhadart irodalmi pletykák – bár számos negatív legendát eloszlatott Domokos Mátyás – máig tartják magukat. Az Illyés-centenárium hamis nyitányaként például Petőcz András “fújta meg fűzfa-lantját”. Ernyedetlen szorgalmáról téve tanúbizonyságot – nehéz megítélni, köz- vagy magánszorgalom vezette-e –, összecsasztuskázta az itt-ott közszájon forgó sunyi rágalmakat. Harmatos művecskéjének hitelét némileg ugyan rontja, hogy Illyés életében hódoló versikét tett a lábai elé, de sebaj. Elkedvetlenedésre egyébiránt sincsen okunk, mert a legmesszebbre látó magyar munkássága megvédi önmagát. Húszéves késéssel kézbesíthetjük Petőcznek, mély főhajtással – a halott, ám műveiben, mint azonnal tapasztalható lesz, annál inkább élő költő helyett – a Táviratok közül a neki szólót, amelyet Ilylyés a tábortváltóknak, a köpönyeget nagy virtuozitással forgatóknak címezett. Bevésése, rövidsége miatt, nem okozhat nehézséget. Amennyiben a lírai frottőrizmus ismét elhatalmasodna Petőcz Andráson, és ne adj’ isten, rossz irányba sodorná, remélhetően eszébe jutnak Illyés óvó szavai: “Egy kikötés. Töröld meg nyelvedet, / mielőtt itt nyalsz alfelet.” Apológia helyett ennyi nyilván elég lesz.

Mendemondákban nem volt hiány az irodalmár körül. Ezek közül maga az érintett cáfolt meg néhányat. Akadt azonban olyan, amelyről élete végéig dacos fájdalommal hallgatott. (József Attilához fűződő viszonyára gondolok. Mivel ennek az írásnak nem tárgya a két költő barátsága és elhidegülése, mindössze két megjegyzést teszek. Először: mindazok, akik a József Attila-irodalmon keresztül ismerkednek meg Illyéssel, hamis, torz képet kapnak róla. Másodszor: sokat elárul az irodalmi élet erkölcsi normáiról, hogy Illyés Gyuláné, a József Attila-versek Flórája, férje halála után megkísérelte tényekre támaszkodva tisztázni az egykor történteket, ám könyve megjelenését követően a kritikák hatására szívrohamot kapott.) Illyés 1968-ban a Hornyik Miklósnak adott interjúban elmondta: sohasem volt vöröskatona, sem kommunista. A rend kedvéért: akkoriban a vörösben derengő előélet dúsan hozó érdemnek számított. Forradalmár hírneve – és valószínűleg vaskos rendőrségi dossziéja – azért keletkezhetett, mert a csoport, amellyel összeköttetésben állt (Bécsből érkező segélypénzeket osztott szét), lebukott, tagjai pedig mindent a már Párizsban tartózkodó fiatalemberre hárítottak.

Máig buzgón elkántált darabja az Illyés-ellenes repertoárnak a Gömbössel történt 1935-ös találkozás. Az összejövetelre Zilahy Lajos lakásán került sor, Móricz, Németh Imre, Németh László, Féja, Tamási és Szabó Lőrinc társaságában. Az írónak előző évben jelent meg – pozitív – beszámolója oroszországi tapasztalatairól. A következő évben adta ki elemi erejű, rendszerellenes vádiratát, a Puszták népét – nyilván Gömbös személyes varázsának köszönhetően.

Illyés Gyula alkotói korszaka négy különböző politikai periódusra esett. A Horthy-rendszerre, a rövid és véres nyilasuralomra (ekkor bujkált), az 1945-től ’48-ig tartó demokratikus pezsgésre (idézzük fel Bibó István szellemi sírfeliratát: élt 3 évet), végül a kommunizmus terrorisztikus, majd puhuló diktatúrájára. Miután személyiségében szerencsésen egyesült a radikalizmus és a valóságérzék, soha- sem vált olyan típusú forradalmárrá, amilyeneket a szocialistának nevezett ideológia termelt ki. Realizmusa megóvta a doktriner utópizmustól. Ötvöződött benne Petőfi forradalmisága Arany józanságával, kesernyés, fölényes humorával. Az érthetőség kedvéért kissé sarkítva: programjában Petőfihez, a megvalósításban Arany megfontoltságához, a tragédiákat követően értékőrző virrasztásához állt közelebb. Személyiségének meghatározó vonása volt a vívódó, állandó önvádból – a Nem menekülhetsz morális kényszeréből – fakadó tenni akarás. Költészetének egyik jellegzetessége a folyamatos, már-már gyanakvó önelemzés. Néha szinte kéjesen leplezi le önmagát. Ezek a tettenérések természetesen az állandó önteremtés, a továbblépés útjai, nem politikai taktikázgatások. Ha szemügyre vesszük 1945 előtti közszereplését, ép elmével nem találunk benne kivetnivalót. Nem mások, hanem a saját belső törvényeit követi. A “lapításnak”, “sunyiságnak” elgondolkodtató bizonyítékaival találkozhatunk írásait forgatva a harmincas évek vége felé, amikor a “lakáj-drámaíró, a limonádé szerző, a tőzsdés, a közgazdasági zsarolásból élő »zughírlapíró« s unokatestvére, aki a közgazdasági pausáléból él, a posvány-zsurnalista, a ponyvakiadó, a producer, a rossz filmíró és színházi vállalkozó, akire már nincs is jelző, a görlmenedzser, sőt a lánykereskedő mind-mind kultúrjajt bömbölnek”, s a demokrácia és a sajtószabadság nevében azok védelmét kérik, akiknek munkásságát, elveit addig gúnyolták. (Mintha napjaink humoristának álcázott politikai rikkancsai, lagzilajcsijai, claudiái és anettkái féltenék a magas értékek nevében produkcióikat.) Illyés – mint oly sokszor – egyszerre indulatos és toleráns. Védi a sajtószabadságot, még a sajtótisztességet nem ismerőkkel együtt is, de elválasztva az elvet az elvtelen élősködőktől. “Harcba tehát úgy indulok – mondja –, hogy igyekszem megbocsátani védencemnek, nehogy leköpjem, mielőtt meghalok érte.” Ez a következetes, jól dimenzionált illyési pontosság ingerelte – és ingerelni fogja – mindazokat, akik: a valóságot feketén-fehéren látják; a társadalmi konfliktusok szereplőit, a tettekre való tekintet nélkül, eleve barátként és ellenségként határozzák meg; az igazság pedig csak akkor érték a számukra, ha véletlenül az ő oldalukon áll, egyébként nagyvonalúan eltekintenek tőle. Illyés Gyula nem a három hétig érvényes kampányigazságok, aláírásívek költője.

Az irodalmár a háború befejezése után, bár a Babits-emlékkönyv és a Magyar Csillag szerkesztőjeként mellőzött, másutt zárt ajtókra találó íróknak adott megjelenési lehetőséget, támadások kereszttüzébe került. Lefasisztázták, a bukott rendszer anyagi haszonélvezőjének nevezték. Végül megvonva tőle a túlságosan enyhe kultúrcsibészség jelzőjét, Zsolt Béla kultúrbanditává minősítette át a költőt. Legyinthetnénk, hiszen tapasztalhattuk, az irodalom és a zsurnalizmus határán lézengő (és hőzöngő) ritterek kreativitásából máig ennyi telik. A szomorú igazság azonban az, hogy csúszó-mászó mondataik, akár a meztelen csiga, nyomot hagynak az utókor tudatában: betekeregnek az irodalomtörténetekbe, tankönyvekbe. Illyésnek minden politikai érában védekeznie kellett a magyarkodás, a nacionalizmus, a népieskedés, a fajvédelem, a kétkulacsosság megfogalmazott vagy csak sugallt vádja ellen.

1935-ben arról szól egyik naplójegyzetében, hogy kétkulacsosnak tartják, mert nem foglalt állást a Babits–Németh László-vitában. (Babits szerint ki kellene irtani a Németh László-i kritikai szellemet a magyar irodalomból; míg Németh mindinkább irodalmi diktátort lát Babitsban.) Illyés sem a könnyeivel küszködő mesternek, sem a “halálra sebzett”, magára maradt nemzedéktársnak nem ad igazat. A sértettek személyes részigazságaival szemben az egészre, a magyar irodalom hasznára tekint, amelyben egyaránt helye van a babitsi és némethi attitűdnek. Nem tévedett: a Babits vonzásába került népiek – Németh László, Szabó Lőrinc, Illyés (ő sorolja ide Szabó Lőrincet) – kulturáltsága, írásművészete messze meghaladta a csak népi gyökerű, ideológiájú alkotókét, ugyanúgy, mint a többnyire publicista erényeket felmutató urbánusokét. Illyés – erről a maga helyén bővebben beszélek majd – megtévesztőnek, leszűkítőnek érezte az irányzatos népi titulust, mert úgy vélte, az volt a magyar irodalom. A kétkulacsosság vádjára csaknem negyven év múltán ismét visszatér, ezúttal más összefüggésben. Kétkulacsos lettem volna? – kérdi. Azután válaszol: nagyon is egy. Hitem és emlékezetem szerint egyformán akartam mérni magyart és zsidót, szlávot és germánt.

Nincs szándékomban azt állítani, hogy a költő önmagáról írt sorai megfellebbezhetetlenek. Ám amennyiben alaposan utánajárunk egy-egy szóbeszéden, irodalmi közhellyé koptatott “igazságon” nyugvó esetnek, gyorsan kiderül: rosszul tudjuk a köztudottakat.

Illyés gyakran az általa képviselt ügy, a vállalt szerep miatt került célkeresztbe. A népiség és az antidemokratizmus közé egyenlőségjelet tevő Ignotus Pállal például meghitt viszonyba került, miután az élelmes zsurnalista a kommunisták demokratikus börtönéből szabadulva, 1956-ban sietve Angliába távozott. Ignotusszal ellentétben Márainak látszólag Illyés személyiségével akadtak gondjai; holott a mélylélektani ok az író idegenkedése a parasztságtól. A hűvös, szarkasztikus Márait kihozta sodrából a falusi kofák magatartása Budapest ostroma után, az élelmiszer aranyra, ékszerre cserélése, a kiéheztetendő “pesti dögökről” elhangzó kijelentések. A parasztkultúrát elutasító polgár gúnyosan jegyezte meg, hogy az emberiség nagy gondolatait nem legelőkön találták ki. Számára a népi kultúra a művelődés körén kívül esett, miután sem a népet, sem annak életmódját nem ismerte. Márai – emigrációja előtt – az egyetlen olyan írónak tartja Illyést, akivel érdemes szóba állni. A kezdeti jóindulat azután lanyhul, a Parasztpárt színeiben politizáló költőben negatív tulajdonságokat fedez fel. (A Puszták népe után vajon mivé kellett volna válnia az irodalomban társadalmi tennivalót kereső Illyésnek? Esetleg ezoterikus költővé, végre-valahára?) Márai harapósan támadja, de ellenszenvét sohasem támasztja alá tényekkel. Általánosságokban epéskedik, a politikai szereplést nehezményezi, úgy tűnik, a népiek, a kommunisták társutasai – Illyés nem tartozott ide – iránti ingerültségét kanalizálja Illyés Gyula felé. Ismétlem: benyomások, véletlenül sem tények alapján. Természetesen akadtak társutasok meg a hazájukat csizmájuk talpán elvivők, amiként emberségüket itthon és az emigrációban megőrzők. Nincs eleve pozitív vagy negatív szerep ezen a színpadon. (Érdekes a két alkotó viszonya naplóik, recenzióik tükrében. Gyanakvó, idegenkedő, ironikus távolságtartás, némi féltékenység, valamint udvarias elismerés – a nyilvánosság előtt – keveredik bennük.) Megjegyzem, két kivételes formátumú literátorról van szó, számukra népinek, avagy urbánusnak lenni nem konjunktúralehetőséget jelentett, mint a mindenkori tehetségtelenek derékhadának, hanem belső elkötelezettséget. Illyést a társadalmi igazságtalanság iránti érzékenység vitte a népi táborba. Ez elkerülte Márai figyelmét, amiként az is, hogy a népieket ért szociáldemokrata és polgári radikális támadások esetén a kommunisták taktikai okok miatt álltak melléjük. Miután vádmentes időszak 1944 és 1948 között alig adódott – mondja Standeisky Éva –, a népiek értékelése tulajdonképpen lehetetlenné vált; nem pusztán a polgári írók számára.

Márai véleményénél, a társutasság, politikai helyezkedés vádjával azért időztem el hosszabban, mert az íróra morális tekintélyként szokás hivatkozni, mégpedig többnyire joggal. Nem árt azonban minden esetben vallatóra fogni a valóságot, az adott körülményeket, történéseket alaposan megvizsgálni. Ugyanis az erkölcsi tőke sem konvertálható súlyos veszteségek nélkül, amennyiben hiányzik a tények aranyfedezete. Az érvek hiányát pedig nem pótolja a tekintélyre való hivatkozás.

A progresszió szó régóta a baloldal szellemi hitbizománya. Ott leng – a valóságtól jókora távolságban – cégérként az ideszámító intellektuális műhelyek, butikok, sufnik felett. Haladónak besoroltatni Magyarországon többé-kevésbé azt jelentette: vállalni a baloldal ideológiáját. Illyés baloldaliságán sokak szemében rontott nemzeti elkötelezettsége. A makulátlan progresszivitás internacionalista, antinacionalista. A haladás honi letéteményesei ugyanis a népi, nemzeti ügyek felkarolásában latens fasizmust, antiszemitizmust szimatoltak. Ezért szívesebben lelkesedtek távoli etnikumok felszabadításának ügyéért, mintsem a szomszédságban élő magyarok gondjai vagy a puszták népének problémái iránt. Alapállásuk hasznossága utólag sem vitatható: elvont, a konkrétumokat figyelmen kívül hagyó, harcos progresszivitásuk alkalmat adott szellemi önbecsülésük kockázatmentes megőrzésére. Mi több, sokuk az ügy fároszának (esetleg zseblámpájának) érezhette magát. A népi mozgalomtól azonban, néhány notórius balos apologétát leszámítva, senki sem vitatja el az úgynevezett haladó jelleget. (Erdélyi súlyos, néhányak kisebb eltévelyedése természetesen ismeretes.) A népieket – a bal- és jobbszárnyat beleértve – az különböztette meg legerőteljesebben minden más mozgalomtól, hogy nem kisajátítani, hanem képviselni akarták a “nemzetalatti” népréteg ügyét.

A tudatipar a harmincas években még messze volt a jelenlegi, mindennapjainkat bearanyozó fénykorától. Manipulátorokban azonban nem szenvedtünk hiányt. A nép nevében beszélni – írja 1933-ban Illyés –, “ez a legnehezebb. Persze valóban a nép nevében, és nem helyette.” A közvélemény alakításában, az “olvasók felé – folytatja a megkezdett gondolatot néhány év múlva – egy Hatvanynak, Zsolt Bélának, Nyisztornak, Banghának mindig eredményesebb volt a szava, mint Adynak, Tóthnak, Juhásznak, Babitsnak.” Végül évtizedekkel később, 1977-ben azt olvashatjuk naplójegyzetei között, hogy a népiek kritikája azért lehetett a legszigorúbb a magyar “néppel szemben, mert önkritika volt. […] a kéretlenül hozzánk csatlakozott magyarságbírálók már olyan mélyen szív szerint mívelik” a kritikát, “hogy messze kihallik, a szívük nem a népért dobog. […] Zavaró, hogy ezt az elfogultságot saját tudatuk sem veti föl. »Őszinték.« Mert aggálytalanul, egy-vonalúan szívják szellemi élősdiként a közösség vérét. Saját virulásukra és díszelgésükre, nem másként, mint a téli (sőt rothadó) terebélyes fákon a fagyöngy.”

A leírtak nem igényelnek különösebb magyarázatot. Legföljebb azt tehetjük hozzá, hogy Illyés szótárában nincs lényeges különbség a nép, a nemzet és a magyar szó tartalma között. Gyakran elmondta, a népiség nem az európai kultúra tagadását, az “urbánus” szellemi javak elvetését jelenti. Az urbánusok ennek ellenére megkísérelték kirekeszteni a népieket a magasabb kulturális, esztétikai értékek képviseletéből. Mozgalmuk ideológiáját pedig gyorsan, a tényektől csöppet sem zavartatva nacionalistának, fasisztának bélyegezték. A baloldal urbánusai igyekeztek a népiségben nosztalgiával és parasztromantikával elegyített nívótlanságot felfedezni. Lényegét, értékeit megkerülve a faluzással, köcsöggyűjtéssel, illemtudó – még elviselhetően egzotikus istállószagot árasztó – őstehetségek vállon veregetésével, behozott narodnyikeszmékkel, sértőkálmánkodással azonosították. Illyés nem illett ebbe a képletbe. (Nem utolsósorban éleslátása, csípős humora, a Csizma az asztalon és hasonló művek miatt.) Számára egyformán fontos volt a népművészet szó elő- és utótagja. Nép és művészet összekapcsolása többet jelentett neki politikai programnál. A célja a népművészet által képviselt magasművészet elérése volt. Petőfi szavain tűnődve – ha a nép uralkodni fog a költészetben… – úgy véli, a nagy előd nem csupán a versekre gondolhatott. Sokkal inkább a művészetet, a szellemiséget, a kultúrát érthette költészeten. Nem tudhatjuk. Azt ellenben biztosra vehetjük, Illyés az előbbieket értette rajta. Mindenesetre egykor agyonidézett kijelentése a Vízügyi Hivatalról (miszerint minden társadalmi feladat ellátását az irodalomtól várják sokan) előbb bejutott a köztudatba, mint a népművészetről vallott álláspontja, bár számos írásában kifejtette. Hasonlóan figyelemre méltó több remekének lélektani mozgatórugója, az őskorig – a cr˘-magnoni psziché mintázatában születő vágyig – visszanyúló igény a világ áttekinthetősége, megszelídíthetősége iránt.

A káoszból – a modern kor szótárával: a diszharmóniából – való alkotás kényszere. Amiként az évezredek rendet tettek mitológiákon, vallásokon át a zűrzavarban, úgy teremtettek a hangzavarból összhangot a bartóki – és illyési – lángelmék. Ezek a kivételes pillanatok az önteremtés alkalmai. Az már a befogadókon múlik, mi lesz a sorsa a hátrahagyott műveknek. Felhasználják-e őket egyéni létünk újraalkotásához, nemzeti identitásunk megerősítéséhez.

Illyés alapvető bajnak vélte a szellem területén az individualizációt, azt, hogy a közösség nem vesz részt alkotó módon egy-egy mű létrehozásában, így nem érvényesülhet hibakiküszöbölő cenzúrája. A népnyelvet tartotta minden fogyatékossága mellett követendőnek, művészi alapnak költészete számára. Miért jó a nép nyelve – kérdezte, majd válaszolt –: amiért teremtő erejű. Legaggasztóbb jelenségnek éppen nyelvünk teremtő erejének kihagyását érezte. Elhagytak szellemeid, írta abban a versében (a Koszorúban), amely arról tanúskodik, hogy mégsem hagyták el a magyar nyelvet teremtő szellemei. Ezt a szellemet mostanáig a nép őrizte. Illyés nem fényképről, néprajzi munkákból ismerte a népet. Tisztában volt vele – a szobatudósokkal ellentétben –, hogy a kondás nem értelmi, hanem társadalmi elmaradottsága miatt nem részesült a műveltség bizonyos áldásaiban. A hortobágyi pásztor – jegyzi meg egyik esszéjében a kulturálatlanság és nyelvi szegénység vádjára válaszolva – csak az állattartás köréből több mint ezer szót használ. Korunk nyelvi elsivárosodása, a lét elgépiesedése az anyanyelven belül afféle basic-nyelvet hozott létre. A tünet ma már jelzésértékű: a nagy teremtő szellemeket előbb-utóbb kiszorítja az automatizmus, az elszemélytelenedés szelleme. A nyelv és az alkotás mélylélektani összefüggéseiről több elgondolkodtató megjegyzést tett a költő. Mindössze kettőt idézek. Babits művészete kapcsán fejtegeti a formai tökély és az őszinteség különös ellentétét. Késői, szinte dadogó versei – állítja – hitelesebbek, megrendítőbbek a virtuóz, csillogó nyelvi vértezetben előttünk állóknál. Másutt – a népköltészetre és József Attilára hivatkozva – a magyar versek rendkívül tömör kép- és hangjátékára irányítja a figyelmet, ami szerinte vetekszik a haikukkal. Kimutatja a népköltészet expresszionista, szürrealista, szimbolista vonásait: az avantgárd sokszor erőltetett, percnyi modernizmusán túl az állandóan jelenlevő korszerűséget. Ha a népiség lényegét az őskortól mostanáig a tradíció megőrzésében és ésszerű továbbvitelében határozzuk meg, akkor közel kerültünk Illyés felfogásához. A modernizmust a bartóki-kodályi szinten képes ötvözni a legősibb hagyománnyal. Utalásai, képei, ritmusai felidézik Párizs forgatagát, a Dunántúlon átrobogó tatárlovak patkóinak vészjósló hangjait, Bartók “agresszív” futamait. Éppen erről a verséről állítja Mérei Ferenc, hogy a XX. századi közös sorsnak, a “mert olyanokat éltünk meg, amire / ma sincs ige” élménykörének mesteri megidézése. Az önmagából kifordult világ, “Picasso kétorrú hajadonjai, / hatlábú ménjei”: ez az együttes élményre való utalásos művészet elemi erejű igazi megfogalmazása – mondja a pszichológus. “Nem jelkép, hanem konkrét utalás – élménymaradvány, tárgyi jelentésmaradvány – a konkrét közös élményre.” Illyés hasonló élményeket hozott magával gyermekkorából, amelyeket könyvek sorában dolgozott fel. Ebben az élménykörben gyökerezik népisége.

Bartók-verse – az utolsó szakasz – látszólag cáfolja az írás elején elhangzottakat, miszerint az irodalom képes feleletet adni a felmerülő létkérdésekre, hiszen Illyés a bartóki zenére bízza a végső választ. Előtte azonban azt olvashatjuk, hogy a művész számára fölfedetett a jó és a rossz, az erény és a bűn titka. Visszatérő gondolata ez Illyésnek. Megismétli a Ferenczy Bénihez, Kodályhoz, szabálytalan egyéniségében a szabadságot hordozó Tersánszkyhoz szóló költeményben. Mind a négy műben hangsúlyosan van jelen a rend, a hűség, a szabadság, a felelősség, a szép és a torz elválasztásának művészi joga és kötelessége; a holt, holttá merevedett, holttá tevő törvény helyett az eleven – “törvényt, de elevent” – követelése. (Ne feledjük, a szocializmus jégkorszakában született munkákról beszélünk.) Illyés népisége: magyarság és európaiság, tradicionalizmus és modernizmus. Esztétikai minősége miatt becsüli például a népballadákat, Petőfit, a szőtteseket vagy a pásztorfaragásokat. A népköltészetben a formai remeklésen túl a szociálpszichológiai funkcióra is felfigyel: a nép múltja emlékeit, az ősi függetlenséget dalaiban őrzi. A művészet, népművészet értékeit nem az etnikai eredetben, homályos, mitikus archaizmusban, netán valamiféle programmagyarságban keresi, hanem a megvalósult műben. A magyar népdalokat – nyilatkozta 1937-ben – semmivel sem szereti jobban Vergilius munkáinál. Illyés népi elődei között számon tartotta Balassit, Csokonait, Petőfit, Arany Jánost; a kortársak közül Móricz mellett Veres Pétert, Tamásit, Németh Lászlót, Szabó Lőrincet. Amint már esett róla szó: az iménti nevekkel jelzett vonulatot tartotta a magyar irodalomnak. A népi kifejezést alkalmatlannak érezte az összetett irodalmi-politikai mozgalom meghatározására. Arany és Petőfi népiségével összefüggésben – egyik esszéjében – azt emeli ki, hogy Petőfi franciául, németül levelezett, továbbá – Shakespeare-t – fordított, akárcsak Arany, aki a teljes Arisztophanésszel ajándékozta meg a nemzetet. Az igazi géniuszon keresztül – Illyés szerint – a nép szólal meg. Úgy vélem, kimondatlan elvként ez húzódhat meg a költő félig tréfás, félig talán komoly javaslata mögött, amikor arra buzdítja a népieket: ne írják alá műveiket.

Illyés Babitsot a népiség ügyének a Puszták népével nyerte meg. A finnyás homo moralis, miután megcsapta orrát a földszag, nem elfintorodott, hanem a következőket írta a Nyugatban: “úgy éltünk itt ebben az országban, mint a gyarmatos angolok a legsötétebb Afrikájukban”. A könyvet általában kedvezően fogadta a kritika, bár támadásokban sem volt hiány. A Szép Szó egyik munkatársa odáig ment, hogy a pesti polgároknak követelt ingyen földet, ha már a parasztok kapnak. (Hasonló ötlettel a rendszerváltozás hajnalán találkozhattunk, amikor az egyik párt lelkesen javasolta: a politikai rablóknak és megrablottaknak adjanak azonos összegű kártérítést, a demokratikus egyenlőség el nem homályosuló dicsőségére.) A népi írók szívós munkája meghozta volna a várt eredményt – ezért idéztem Babitsot, jelezve hozzáállását a mozgalom tényfeltáró törekvéseihez, társadalmi reformjához –, ha a szovjet hadsereggel együtt nem érkezik meg Magyarországra a bolsevikok különítménye. Ettől kezdve a cselekvés lehetősége beszűkült, csupán a demokrácia végvonaglásait szemlélhette közvetlen közelről az értelmiség tisztességesebbik része. A kevésbé tisztességes része siettette az agóniát.

A kommunisták szokásos taktikájukat alkalmazták Illyés megnyerésére: a fenyegetést és a lekenyerezést. Révai József – 1945 márciusában – Rákóczival, Petőfivel, Kossuthtal emeli egy polcra. (Most megőrizni az emberséget – jegyzi naplójába a költő.) Másfelől viszont Horváth Márton irodalmi porkoláb úgy véli, Illyés nem illeszthető be a hagyomány és haladás Petőfi–Ady–József Attila nevével fémjelzett vonalába. A progresszió vörösre mázolt kapuját azonban nem zárja be előtte végleg, mert aki ennyire gyűlöli az urakat – véli –, annak el kell jutnia a szocializmusig. Illyés persze nem csupán az “urakat” gyűlölte. Nálunk a “feudalizmus és a finánctőke félelmetes összefogása” folytán váltak milliók földönfutóvá – írja. A népiek élesen támadták a nagybirtokos osztályt. Az urbánusok ellenben hallgattak – gyakorta a konzervatívokkal együtt – a lapjaikat pénzelő finánctőkéről, míg a nagybirtokosok szerepét mitizálták. A bajok egyedüli, kizárólagos forrását bennük találták meg. A magyar ugar, a grófi szérű ennek az álmitológiának vált szerves és egyoldalú részévé. A valóság megcsonkítása, a (szándékosan) téves diagnózis ritkán vezet helyes cselekvéshez.

Illyés, a Párt (értsd: az éppen valamilyen nevű kommunisták pártja) őszinte sajnálatára, bár gyűlölte az urakat, nem jutott el a Rákosi, Révai által képviselt szocializmusig, a totalizmus szellemi támogatásáig. Mielőtt azonban belekezdenék az ötvenes évek szépségeinek ecsetelésébe, idekívánkozik néhány megjegyzés. A kommunizmus (szocializmus) nem egy a történelem során természetesen létrejött rendszerek közül, ezért hiba lenne felszínes összehasonlítása más, normális társadalmi alakzatokkal. A kommunizmus, ismétlem – bármiként határozza meg önmagát –, totalizmus. Az igazi kommunista kezdetben utópista, majd cinikus többnyire. (Most a gondolkodásra képtelen, önáltató idealistákról nincs szó, akik életük végéig a rossz emberi természetben találják meg a jó eszme kudarcának okát.) A virtigli bolsevik a jövő megszállottja. Kíméletlen doktriner, a Nagy Baloldali Ügy harcosa. Mindig talál mentséget szélsőséges praxisára: az internálásokra, Recskekre, Gulagokra, jeltelen tömegsírokra. Az utópia jellegéből adódóan a teljes megváltást ígéri, ezért képviselői sohasem elégednek meg a politikai hatalommal, a lelki szférára ugyanúgy igényt tartanak. Megkísérlik megszállni a tudatot, megkaparintani a még élő lelkeket. Mióta modernek lettünk – jegyzi meg Odo Marquard –, azóta a messiások is afféle komisszárforma istenekké avanzsáltak. Illyés, nem árt újra és újra hangsúlyozni, realista volt, nem utópista. Nem kerítette hatalmába az Európát bejáró eszme kísértete. Ha összehasonlítjuk Oroszország című könyvét G. B. Show, Dreiser, H. Laski, B. Brecht Szovjetunióról szóló tudósításaival, láthatjuk, a jelent nem az utópisztikus jövő szemüvegén keresztül vizsgálgatta. Tapasztalatait – ellentétben az imént felsorolt, tulajdonképpen ideológiai alapon hazudozókkal – nem igazította a világmegváltó elmélethez.

A totalizmus hivatásos és önkéntes káderei megjelentek az élet minden területén. A gyárakban, a szerkesztőségekben, a családokban, de ami a legveszedelmesebb: apró kis láthatatlan ávósok telepedtek az agy idegpályái közé, ők lettek a kezelői a szinopszisoknak: “eszmélnél, de eszme / csak övé jut eszedbe” – írja Illyés. Az öncenzúra a tudat szerves részévé válik a homo socialisticus evolúciója során. A hatalom megkaparintja a társadalmi kapcsolatok ellenőrzését, az egyéni gondolatok átkapcsolásának lehetőségét. Illyés érzi a bajt, látja, miként falja fel a kommunista eszme a személyiséget, érvényteleníti a valóságot, aminek helyére egy ideologisztikus világot igyekszik építeni. A valóságot ezzel a “realitással” helyettesíti. Száműzik a valóságot az irodalomból. Az új, kötelezően követendő irányzat a szocialista realizmus nevet kapja. A száműzetés kétoldalú: az irodalmat, a valódit, az új izmus zárja ki a valóságból. Illyésből a megtapasztaltak 1950 egyik éjszakáján vulkánszerűen törnek elő: megírja az Egy mondat a zsarnokságról című művét. A vers Tihanyban született. “Olyan kora tavaszi vagy késő őszies időben három napot töltöttem nála – mesélte Bibó István –, és akkor egy nagy éjszakai beszélgetés után másnap hajnalban megszületett ez a vers.” A közönség az 1956-os forradalom idején ismerkedhetett meg vele: november 2-án, az Irodalmi Újságból. Természetesen akadtak aggályoskodók, akik kétségbe vonták a keltezés időpontját. Nyilván azzal a ki nem mondott hátsó gondolattal, hogy a rendszer “kedveltjének” számító Illyés visszadátumozással igyekezett felzárkózni az események menetéhez. (A vers történetét Domokos Mátyás ismerteti Adósságlevél című tanulmánykötetében.)

Tanulságos lesz azonban Németh László esetét is felidézni. Az író – kényszerű – találkozásakor Rákosival megrökönyödve hallgatta a nagy vezér véleményét Ilylyésről. Csalódtunk benne – kesergett a főtitkár –, pedig már Párizsban “köztünk volt, Gerő elvtárs volt a szemináriumvezetője, mást vártunk volna” tőle. (Az érintett naplója cáfolja a Gerő-szeminárium legendáját.) “Az a hiba – folytatta a megbántott főtitkár az ámuldozó írónak –, hogy túlságosan elkényeztettük; csak imádat, soha semmi kritika.” Németh László elképedése – önéletrajzi írásában számol be róla bővebben – azért érdekes, mert jelzi, milyen mélyen ivódik bele egy-egy Illyéssel kapcsolatos előítélet az irodalmi köztudatba. Németh László a véres kezű kis gnómmal történt beszélgetést követően látta be, hogy pályatársa korántsem a kommunista éra kegyence. Rákosi persze rutinosan és kenetteljesen hazudott, hiszen bírálták a költőt eleget – és próbálkoztak különféle kitüntetésekkel. Illyés 1948-ban, 1953-ban, 1970-ben Kossuth-díjban részesült. Ugyanebben az évben Herder-, majd 1981-ben Mondello-díjat kapott. Utóbbiak talán megnyugtatják a politikai kétkedőket. A tehetségtelenek többnyire azt gondolják, elismeréshez kizárólag politikai lojalitás útján lehet jutni. Elképzelhetetlennek tartják – saját művészi rangjukból eredően –, hogy a tehetséget, a nemzet szempontjából valódi tekintélyt, tekintélyeket akarják bizonyos kurzusok a maguk számára megnyerni. A kommunista (szocialista) rendszer politikai elitjének, miután hatalmát nem a demokratikus választás, hanem az eszme (az utópiában való hit) legitimálja, szüksége van bizonyos fokig a művészek, költők – a jövő mérnökeinek – támogatására.

Illyés – amennyiben abszolút etikai mércével mérjük cselekedeteit, megállapíthatjuk – tett engedményeket, kötött kompromisszumokat. A (kommunista) pártkongresszusok meghívottjaként szívesen fényképezték, irányították rá a kamerákat. Írt cikket Sztálinról – halála után –, amelynek mondatai papírra vetésük pillanatában sem voltak érvényesek. Ezen a megfogalmazás helyenkénti kétértelműsége sem segít. A kérdés az: ki vonhatja felelősségre saját erkölcsi magatartása alapján a hazai (nem az emigrációban védettséget élvező) irodalomból. Olyan szerzőkkel sem könnyű összevetni, mint mondjuk Hamvas, hiszen alapvetően más szerepet töltött be. (Hamvas szűk körű ismertsége miatt nem számított az irodalmi élet jelentős szereplőjének.) Illyés nem húzódhatott a pálya szélére. Szerencsésnek tartotta, ha nemzedéknyi idő alatt tíz igaz írója akad a magyarságnak. Egy kis hebehurgyaság ezzel a tíz emberrel – vallotta –, és emberöltőnyi időre elnémul a nemzet. Azt tette, amit a helyzet megkövetelt, és saját morális normái megengedtek. Ismétlem: senkit sem látok, aki erkölcsi helytállása okán joggal pálcát törhetne fölötte. A költő azon kevesek közé tartozott, akik élni tudtak a hatalommal, nem pedig visszaéltek vele. Illyés kapcsolatait kihasználva mentette meg Féját, Németh Lászlót, Szabó Lőrincet a B-listától. Hivatásos politikai pályája azonban gyorsan véget ért: 1946 tavaszán lemondott képviselői mandátumáról és a Parasztpártban viselt tisztségéről. A demokrácia felszámolását követően annyi hatalma van, mint a diktatúrában a legtöbb költőnek. Tekintélye, külföldi ismertsége védi – ezt haláláig okosan használja közügyek támogatására –, de különféle, csöppet sem veszélytelen támadások érik. Az általa szerkesztett Válaszról írta Justus Pál, hogy a befolyásos kulákság és a fasizmussal fertőzött kispolgáriság ideológiáját képviseli. Aminek pedig tegnap köze volt a fasizmushoz – mondta ki a szentenciát –, annak köze van ma a reakcióhoz. Ez több volt üres fenyegetésnél. A szociáldemokrata Justus vehemenciája jelzi: nem különbözött a toleranciaszint lényegesen a baloldalon a kommunistákat és a szocdemeket illetően.

Visszatérve az Egy mondat…hoz, érdemes tisztázni néhány félreértést. Többen azt gondolták – köztük jómagam is –, hogy a vers első soraiban (“Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van, / nemcsak a puskacsőben”) nyelvkritikai szándék vezeti a költőt. Az Irodalmi Újságban megjelent változat központozása megengedte ezt a feltételezést. Azóta azonban napvilágot látott az eredeti, hiteles mű (1993-ban az Összegyűjtött versekben, Domokos Mátyás gondozásában). Ennek központozása – nincs vessző a második sor végén – cáfolja az iménti interpretáció jogosságát. A szerző előadásában szintén az eredeti hangsúlyozást halljuk – hangfelvételről –, Illyés versmondása sem támasztja alá az ezúttal szellemes posztmodern magyarázatot. A gondolatsorok bevezetőjeként áll ott, miként a középkori költőknél az “Item”, a “Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van / nemcsak…” megismétlése minden lényeges bekezdés elején. A két szöveg közötti eltérés – ismét Domokos Mátyásra hivatkozom – abból adódik, hogy a szerző fejből írta le a költeményt az Irodalmi Újság munkatársának 1956-ban a városligeti Vajdahunyadvárban. (Kifelejtve négy versszakot.) Az Egy mondat… 1965-ben megjelenhetett volna, de Illyés indulatosan nemet mondott az “antedatálás” vádja miatt. Azt gyanítom, volt egyéb oka is. Véleményem szerint nem akarta, hogy a mű érvényességét veszítve “konszolidálódjon”, jelentésrádiusza csupán a személyi kultusz éveire terjedjen ki. A muzealitástól, mumifikálódástól óvta munkáját a költő. A mű – mai olvasatban változatlanul – érvényes. Előbbi gyanúmat viszont tényekkel nem tudom alátámasztani, legföljebb Illyés előrelátására, érzékeny realizmusára hivatkozhatom. Nyilván tapasztalta, miként változik meg egy-egy vers jelentéstartalma, torzul el a köztudatban a pártos irodalomtörténeti elemzések hatására. Mindössze József Attila Levegőt! című művére utalok, ami iskolai szöveggyűjtemények darabjaként olyan kontextusban került a befogadók elé, mintha a versben elmondottak kizárólag a Horthy-érára vonatkozhatnának. Idekívánkozik továbbá a két rendszer közötti – számunkra mérvadó – különbség. Míg a “fasiszta” Horthy-korszakban megjelenhettek rendszerellenes könyvek, “legföljebb” íróikat bíróság elé állították (nem tudom, hány pöröm volt – nyilatkozta Illyés –, talán tizenkettő), addig a szocialista demokrácia idején a Párt engedélye nélkül nem adhattak ki semmit. Sartre pontosan fogalmazott, amikor azt állította: a szocializmusban egy mű kiadása egyenlő annak ajánlásával. Ha szemügyre vesszük a vers szókészletét, azonnal kiderül, a kulcskifejezések – rab vagy; határsáv; hóesés: bezáró cellafal-fehérség; csillag: kémlelőablak; munkatábor; szögesdrót; vallatószoba; besúgott hírek; ítélet; rácsszilárd; bilincs-unalom – a szabadsághiányból erednek. Afféle ÁVH-s, BM-es szakszótárt használ Illyés, mivel az élet már-már büntetés-végrehajtássá vált. A zsarnokságot – politikai műszóval: a totalizmust – a mindent elemésztő elemhez, a tűzhöz hasonlítja. A feszültség állandó, alig elviselhető, a költemény egyetlen sorában sincs helye a katarzisnak. A vers belső dinamikája az Apokrifet idézi. Pilinszky sorról sorra fokozódó kínok között írta művét – vallomásából tudjuk –, ahogy a diszkoszvető forog a dobókörben. A diszkosz már csaknem kitépi a karját, de még mindig nem engedi el. Pörög tovább, kivárja az utolsó, szinte elviselhetetlen pillanatot. Illyés költeményében nem jön el ez a megváltó pillanat: a valóság eltörli a reményt. Előbb a jog haláláról szól a költő, a vallatószobától a bírói ítéleten át addig, amíg az új eszme Kreónjai a hullát a gödörbe húzzák. A kommunisták – Hegedüs András számolt be róla – babonásan féltek áldozataik holttestétől. Kádárban pedig különös atavizmus, a szómágiától való félelemre emlékeztető tünet jelent meg “azzal az emberrel”, Nagy Imrével kapcsolatban, akinek nem szívesen ejtette ki a nevét. A jog halálát a személyiség kórossá merevedése követi a “rács-szilárdan fölrakott arcvonásban”; majd a közélet eltorzulását villantja föl Illyés, a “talpraálltan harsogott éljenekben, az ernyedetlen tapsoló tenyerekben”. Korán megélt tapasztalatáról beszél, amely 1950-re napi gyakorlattá vált. 1946-ban egy ünnepséget követően Andics Erzsébet vonja kérdőre, miért nem tapsolt? Gyula tapsolt – siet a segítségére felesége. Nem elég ütemesen tapsolt – hangzik a kioktató és fenyegető válasz –, csak tapsoljon úgy, mint a többiek. A mű első nagy íve a zsarnokság transzcendentálódásáig fut: nem pusztán az egyénbe interiorizálódik, hanem a lét teljességébe, “ahogy – írja – rég istened sem”. A zsarnokság beszivárog a magánszférába, “az apai tanácsba, az anya mosolyába”, a napi érintkezés rutinjába, közhelyeibe, a szerelem intim, érzéki pillanataiba. Minden tett, gondolat – “eszmélnél, de eszme / csak övé jut eszedbe” – mögött vagy helyett ott a zsarnoki hatalom. A kozmosz, a Tejút sem más: “határsáv, hol fény pásztáz”.

A kemény diktatúra, a terror évei haláláig nyomasztják a költőt. Az Egy mondat…-ban olvasottak – “mert álmaidban / sem vagy magadban” – rémképei derengnek föl 1981 novemberében, egy lidérces éjszaka után. Hajnali ébredés – jegyzi le – rossz álomból. Révai Józsefről. Még most is itt kószál az életem aluljáróiban.

1956 közös ihlete Petőfit, Vörösmartyt, Kölcseyt, Németh Lászlót, Örkényt, Tamásit, Veres Pétert, Bibót, Illyést azonos magasságba emelte. Elgondolkodtató és megrendítő, hogy a költő bizonyos verssorai, akár a 301-es parcella sírgödrei a forradalmat követően, utólag töltődtek fel tragikus jelentéssel. Ezért okozott ismét gondot néhány olyan vers 1961-ben, az ’56-os események előtt kiadott Kézfogások című kötetből, mint a Viharban, a Táncolók, a Bélyegesek, a Óceánok, a Fügebokrok. Az ’56-os szabadságharcot követően a hatalom, jelesül Köpeczi Béla erősen nyugtalankodott (1959-ben) amiatt, hogy Illyés, “aki a pártirányítást az irodalomban nem fogadja el, tagja lehet-e az írószövetségnek?” A politikai kiegyezés irodalmi főideológusával, Aczél Györggyel Illyés igyekezett jó viszonyt fenntartani. Aczél a megosztásra, megnyerésre épített. A három T viszonylag elfogadhatóan jelzi törekvéseinek határait. A “nép” teljesen nem némult el, bár támadtak hangadói és szórakoztatói. Ez – állítja Illyés – biztos ismérve a némaságra ítéltetésnek. Hamvas hasonlóan látja, mikor azt írja: szórakoztatással már egész népeket tettek idiótává. A magyarság megosztottságát napjainkban sem a sokat emlegetett politikai árkok mentén kell csupán keresni. A törésvonal a manipulálhatóság és az önálló gondolkodásra – valóságlátásra –, az önálló döntésre való képesség között húzódik. Illyés a század egyiptomi csapásának nevezte a bértollnokok megjelenését. Nem tévedett. Az ő közreműködésüket nem nélkülözhette a hatalom. Oroszlánrészt vállaltak a konszolidációban, a lét igénytelenné szürkítésében a kádárista világban. A költő ismét megpróbálta kapcsolatait az írótársak, a határon túli magyarok, általában a közügyek felkarolására használni. 1974. októberi naplójegyzete – Aczélnál szeretne közbenjárni a letartóztatott Konrád, Szelényi és Szentjóbi ügyében – mutatja: nem tett különbséget szekértáborok alapján. Aczéllal érdekes játszmát folytatott. Megbecsülést, bizonyos fokú barátságot érzett iránta. Kapcsolatukra azonban jellemző, hogy a közügyekben Aczélnál lobbizó Illyés meg sem próbálta elérni saját, már kinyomtatott – majd az MSZMP PB által betiltott – könyvének, a Szellem és erőszaknak a megjelentetését. Nehéz eldönteni, a költőnek vagy a hatalom emberének érte-e meg jobban a látszategyensúly fenntartása. Különösen, ha olyan mondatokra bukkanunk, amilyeneket 1980 nyarán jegyzett le Illyés: “a szokásos álmatlanság, mert Aczélék ma este mégis idejönnek. Ez lesz-lehetne tehát a »meg kell beszélnünk a dolgokat«? Erre semmi hitem. Megalázkodási tartalékom sem.”

Másrészt Illyés politikai vállalásait Hankiss Elemér ideillő szavaival jellemezhetném leghűségesebben. Megállapításai figyelemre méltóak a professzionális nekrológírók számára, akik kiválasztottjaikat mihamarabb csataterekre, vonatok alá küldenék a haza és az irodalom üdvére. Egy kuruc hagyományokon nevelkedett országban – írja Hankiss – nehéz azt kimondani, hogy a reménytelen huszárrohamoknál (és önpusztításnál, toldom meg) hasznosabb a dialógus, a makacs és kemény alkudozás, az eredményekkel érvelő különvélemény, az ellenfelet közérdekű lépésekre kényszerítő taktika, a mindennapokban jelen levő civil kurázsi.

Ennek a magatartásnak az egyik – mégpedig utolsó éveinek megkeseredettsége ellenére valószínűleg legeredményesebb – képviselője a kádárizmusban Illyés Gyula volt. Megmutatta: miként lehet élni, hogyan kell cselekedni a nemzetért.

A szocialista demokráciában a szabadság a szólamok szintjén valósult meg. A szabadság – ebben több gondolkodó azonos véleményt képvisel – a modern társadalom “szociális kódja”. A demokráciák kedvelik a szabadságot – jegyzi meg Bergyajev –, de nem az emberi szellem és személyiség iránti tiszteletből, hanem az igazsággal szembeni közömbösség okán. Illyés a szabadságot ritkán hozza szóba pusztán szabadságként, absztrakcióként. Magát a szót sem használja túlságosan gyakran. (Az Egy mondat… például hatalmas negatív beszéd a szabadság mellett, hasonlóan az Isten létét – szándékuk ellenére – bizonyító negatív teológiákhoz. Illyés a szabadságot a felelősség mellé rendeli. A versírás – vallja – a megtestesült szabadság: a költészet madara két szárnya, a szabadság és a felelősség segítségével ível a jövőbe. A versírás nemcsak az igazmondás kitüntetett területe – néha egyetlen lehetősége – volt a költőnek, hanem felelősség is “azok iránt, akiket a verssel megnyerünk”.

A szocializmusban a szabadságot összebéklyózták a szükségszerűség tetszés szerint értelmezhető fogalmával. A paneltelepekre szabványlétet terveztek az utópia álmodói, ugyanúgy, mint a falusi kockaházakba. Az utópisták kedvelik az áttekinthetőséget, az ellenőrizhetőséget, a geometriát. Illyés viszont a holt alakzatokkal szemben mindig az élet mellett állt. Mikor arról beszél, hogy a tökéletesen működő svájci óránál egy alma mérhetetlenül bonyolultabb, akkor egyszerre mond ítéletet az eltechnicizálódó, precízsége ellenére elembertelenedő civilizáció fölött és a valóságot – az életet – doktrínák alá rendelőkről. 1965-ben jelenteti meg kötetben a Tersánszkynak ajánlott Óda a törvényhozóhoz című költeményt. Az ajánlás lélektani finomságaira már céloztam előbb: a nem szabványember példává emelésére. “Úgy volna jó a törvény – kezdi versét a költő –, úgy egyforma hatályú, / ha akként gyártódnánk, mi emberek”, akár a vályúban egyformára a vályog. Szabványméretre szabott létet élnénk – a hatvanas évek magyar valóságának falán felsejlik Orwell és Huxley látomása – a szabványideológiát követve, lemondva önmagunkról. A verset olvasva a kultúrpolitika éberei idegesen kapták fel a fejüket. A költészet volna a törvényhozó – kérdezték ingerülten egy 1966-ban született MSZMP-s állásfoglalásban. Az “író elárvult nemzetének papja, vezetője” akar lenni ezek szerint, “akinek a politika helyett is a költészetben kell megszólalnia”. Hallatlan, sápítoztak az esztéta és irodalompolitikai elvtársak. Talán tévedek utólag, de az imént említett illetékesek mintha saját, hivatalos Petőfi-képükkel sem lettek volna tisztában, vagy mindössze annyit tudtak a költőről, hogy ő a Petőfi–Ady–József Attila-vonal első szakasza. Az irodalompolitikát joggal nevezte Illyés a hattyú és a gödény párosításának. A Tersánszky-vers érdekessége, hogy a szabadság szó nem hangzik el benne, ám minden sorát hitelesíti, miként a címzett személyiségét a szabadság lehetőségének őrzése. Illyés – jeleztem már korábban – rendről, jogról, létről, összhangról, törvényről beszél a szabadság kapcsán. Igaza van: a modern korban hozzászoktunk, hogy például a rend – Z. Baumant idézve – egyenértékű az ellenőrzés alatt állással. Röviden: a jog, a rend, a szabadság kérdésköre a hatalom által megszabott definíciókra és gyakorlatra egyszerűsödik. A Szellem és erőszak című kötet írásaiban, a higgadt és cáfolhatatlan érvek mögött ezért érezzük ott a szabadságot – az anyanyelvhasználat, az iskolaalapítás és -választás, az önazonosság-vállalás szabadságát – követelő illyési indulatot. A költő azon kevesek közé tartozott, akik meggondoltan vetettek számot azzal a kérdéssel: Mire jó egy nemzet? “Hogy nemzet vagyunk – írja –, ezt a tényt valamiféle kötelességként is el kell fogadnunk. Elsősorban úgy, hogy aki ennek az egységnek a tagja, nem működhet nemcsak annak léte, hanem jóléte ellenében sem. Közös magánérdekünk, hogy ez az egység kifelé, befelé minél erősebb legyen. Hiszen ha gyenge, hogy képes engem, a magányos egyént megvédeni?” Ehhez ma, a globalista utópia korában sem tudunk semmi lényegeset hozzátenni.

Illyést akkor nevezik előszeretettel nacionalistának – bár beszédmódja a jelenlegi, politikailag korrekt diskurzus elvárásainak is megfelel –, amikor érveivel nem tudnak mit kezdeni. Minden kor ideológiai szótárának megvan a kitüntetett kifejezése a legfőbb rosszra. Az ördög, a pogány, az eretnek, az osztályidegen, a reakciós, a kulák, a nacionalista, a kirekesztő, az idegengyűlölő fogalma gyakran nem a valóságot takarja, hanem azonosításul szolgál. Eltűnődhetünk időnként azon, hogy a legtoleránsabb magyarok egyikéhez miféle jelzőket vagdostak ellenfelei és ellenségei. Illyés nemzeti önazonosságára jellemző, hogy olyankor erősödik föl benne, ha némelyek szakmányban köpködik a magyarságot. Ekkor írja A magyar és magyar című verset. Méltó ellenpontját a másik nagy műnek, a Haza a magasbannak. A haza szellemi magasba emelése transzcendens honalapítás. Illyés itt – amennyiben van értelme efféle különbségtételnek – a köznemesi hagyományt egyesíti a honoráciorok és plebejusok, a nép örökségével. Saját literátori alkatának megfelelően, amelyben a modernizmus sokkal inkább korszerűség, mintsem meghasonlás. A költemény születése előtt két évvel, a Szózat ünnepére a következőket írta Babits: “azt a hazát, amelyről a Szózat zeng, el nem veheti és meg nem csonkíthatja senki. Az visszavonhatatlanul hozzánk tartozik. Magunkban hordozzuk éppen annyira, mint ahogy ő hordoz bennünket; általa és benne vagyunk, akik vagyunk, s ha ő nem volna, mi sem lennénk többé.” Illyés ebbe a hazába emelte be a “népet”. A Himnusz, a Szózat, József Attila szonettciklusa, Krúdy és Ottlik másik Magyarországa, Vas István lobogó zászlói, Radnóti halhatatlan vallomása: mind erről a helyről beszélnek.

A globalizmus nem lesz képes eltörölni a nemzeteket. Legföljebb a világ szellemi proletárjait – nincstelenjeit – egyesíti McLuhan virtuális világfalujában, a képernyők előtt. A virtuális közösség azonban nem létező közösség. Illyés valódi értékeket teremtő és megőrző, magas műveltséget képviselő egységgé akarta formálni a magyarságot. Életművének erre a részére, a sorskérdéseinkkel foglalkozókra, fecsegjenek bármit a professzionális lebeszélők, nagyobb szükségünk van, mint valaha. Az internacionalizmus dicstelen kimúltát követően ismét lehetőségünk adódik önmagunk újrateremtésére a költő igazságai mentén, fölösleges hősködés és véráldozat nélkül. Illyés gondolkodásában megtaláljuk azt, amit legszívesebben – Jungra, Heideggerre, R. Charra hivatkozva – földbe gyökerezettségnek neveznék. A nyomtatott áramkörök labirintusai helyett megbízhatóbbnak látszanak az évezredek kitaposta földutak, ahogy az írás kezdetén állítottam: Illyés útjainak igazságai. “Arra tanítottak – írja a Puszták népében –, hogy a szemben álló felek közül mindkettőnek igaza lehet; arra, hogy minden igazságot felfedezzek és tekintetbe vegyek, ami a legtökéletesebb labirint.”

Ezen az úton érkezett, innen hozta emberségét, ennek a földbe gyökerezettségnek – amit mondhatunk bátran realizmusnak – köszönheti, hogy eszméi táptalajt találnak, nem a jövő kövén csíráznak.

A nagy, létünk lényegét érintő kérdésekre csak a művészet és az irodalom adhat válaszokat. A tömegdemokráciákban, ahol a tudatipar állítja elő a véleményeket, az igazság nem képes többé még a művészet segítségével sem áttörni
a silányság diktatúráján. Mégsem várhatunk máshonnan feleleteket a mögöttünk maradt században történtekre. A tömegkommunikáció felületességre és önmagunk manipulálására szoktat. Elhangzottak, elhangzanak a mi időnkben is őszinte, máskor formális bocsánatkérések, de akadnak olyanok – a magyar ’56-osok –, akiktől a magabiztos gyilkosok megtagadják ezt a gesztust. Vádbeszédek és kártérítési számlák összegei váltogatják egymást. Adorno – ismert kijelentése – a morális küldetésétől fosztotta volna meg a költészet, amennyiben a költők hallgatnak rá. Szerencsénkre nem tették, sem Pilinszky, sem Paul Celan, sem Illyés, hiszen találtak szavakat arra, amire nincs ige. Illyés minden tragikus tapasztalata, kiszolgáltatottsága – a depressziót ezért viselte el nehezen – ellenére elutasította az önpusztítást mintaadásként. Közösségi és egyéni sorsként egyaránt. Ha valaha megölném magam – töpreng a hetvenes években –, az nem ítélet lesz. Az öngyilkosság éppoly módon állhat egy élet végén, akár az agyvérzés, rák, végelgyengülés.

Sejtésem szerint Illyés Gyula tisztában lehetett azzal, amivel csak kevesen, hogy a XX. század legkínzóbb kérdése az önelfogadás – a valódi önismeret alapján –, az önfeloldozás – ha nincs Isten – és a képmutatáson túli megbocsátás. Különben nem lehet tovább létezni, mert az élet gyűlölködéssé, acsarkodó tébollyá alacsonyul, vagy szélsőséges, önpusztító önvádba süllyed. A század tapasztalatait másként lehetetlen feldolgozni, túlélni. Erről így beszél egy Bernáth Aurél-kép kapcsán: “Az öngyilkosságot halasszuk ma is el. / Fojtsuk vissza a tébolyunk. / Mi, akik mindent tudhatunk. / Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk / az élet szépségeivel. / Magunk vagyunk.”

Ebben a versben nem csak a Nietzsche ásójáról lepörgő rögök zuhogását halljuk, miközben temeti az Istent, nem csak a hajdani táborlakók és egzisztencialisták értetlen, kiüresedett tekintetét látjuk, amint a semmibe merednek. A lét tágassága is megjelenik. Illyés Gyulának van hite és ereje a történtekkel szembefordulva az utolsó mondatban leírni, hogy: “A legnagyobb bátorság a remény.”

Amikor 1950-ben az érettségi vizsgára készültünk, azt írattuk az érettségi tablónkra, hogy “találkozunk 2000-ben”. Lehet, hogy volt közöttünk, aki ezt csak tréfának képzelte, de a legtöbben komolyan gondoltuk. Komolyan, mert az Úr 1950. éve olyan esztendő volt. Aki megélte, tudja miről beszélek, aki nem, az örüljön neki, vagy gondoljon arra, hogy Illyés Gyula 1950-ben írta meg az Egy mondat a zsarnokságról című versét. Az 1950. esztendőben már tudtuk, hogy az atombombát nemcsak Amerikában valósították meg, hanem a Szovjetunióban is, ott, ahol Sztálin uralkodott. Még abban is megállapodtunk, hogy 2000-ben Budapest legmagasabb pontján találkozunk, mert ez a hely feltehetőleg a III. világháború után is létezik majd, és az hamarabb fog bekövetkezni, mint a 2000. év, abban teljesen biztosak voltunk.

A véletlen úgy hozta, hogy Nyulászi András 2000 júniusában a János-hegyen levő Sportszállóban, azaz Budapest legmagasabb pontján tudott szobákat és asztalokat foglalni az érettségi találkozóra a világ több tájáról összesereglett osztálytársaknak.

Nem akartunk hinni a szemünknek, hogy megértük 2000-et, sőt a III. világháború nélkül, és van értelme annak a földrajzi fogalomnak, hogy Budapest legmagasabb pontja, sőt annak is, hogy Budapest. Hogy megúsztuk a III. világháborút, annak én szerintem csak egy magyarázata van, amit nekik is elmondtam, és most a tisztelt olvasónak is.

Egy fiatalember a Trefort utcai iskolából elindult, majd miután minden fontosat megtanult és megértett a tudományból és a politikából is, ráébredt arra, hogy feltétlenül meg kell kísérelnie a nehézhidrogénmagok fúzióját. Ezt a célt sikerült elérnie. Amit megvalósított, annak az egyik változatát hidrogénbombának nevezik, a másikat fúziós energiatermelésnek, a hajdani gimnazistát pedig Teller Edének hívják. A hidrogénbomba az a rettenetes eszköz, amely eddig mindenkit, még az őrülteket is elriasztotta attól, hogy elkezdjék a III. világháborút.

Akkor, amikor Teller Ede 1991-ben hazalátogatott, és eljött a Központi Fizikai Kutató Intézetbe, sokat törtük a fejünket azon, hogy hogyan fejezhetnénk ki iránta nagyrabecsülésünket és hálánkat, mert ő volt az, aki “megspórolta” nekünk a III. világháborút, és bebizonyította, hogy a civilizációnak lehet folytatása. Végül is egy Borsos Miklós plakettet ajándékoztunk neki, amely Prométheuszt ábrázolja, és amelynek a hátlapjára azt vésettük, hogy: “Prométheuasz Olimposzról hozta le a tüzet, Teller Ede a Napból.”

Másnap a piaristák kápolnájában folytatódott a találkozó, ahol egy-egy emléklapot kaptunk annak bizonyságára, hogy túléltük az 1950. évet követő fél évszázadot. Az emléklapon kívül kaptam még egy ajándékot, egy hangszalagot, Gyurkovics Tibor adta. Betettem a táskámba, és egy pár nap múlva akkor vettem elő, amikor Debrecenből a Hortobágyon át igyekeztem haza szülőfalumba, Gyöngyöshalászra. Néhányszor meg kellett állnom az autóval, mert elhomályosodott a tekintetem. A szalagról ugyanis Gyurkovics Tibor hangja szólt, a Ballada a rendszerváltásról című művét olvasta fel, zenei aláfestéssel. A ballada szó hallatán Beöthy Zsolt definíciója merült fel emlékeimből: “A ballada tragédia dalban elbeszélve.” Ez a ballada, címe szerint, a rendszerváltásról szól, amelynek népünnepélynek kellett volna lennie, mégis sokszor inkább úgy tűnik, mintha tragédia volna az, ami történt. Tragédia nemcsak azoknak, akik elvesztették a munkahelyüket a szocialista nehéziparban, és akiknek nem jutott kapanyél a tönkrement szocialista szövetkezetekben, de azoknak is, akik, hozzám hasonlóan, azt hitték, hogy ha egyszer megszabadulunk a szovjet uralomtól, akkor itt olyan szép kis országot építhetünk, amely bokréta lesz Isten kalapján, ha a Föld Isten kalapja. Egy évtizede úgy tűnik néha, hogy vagy a premissza, vagy a konklúzió hibás ebben a logikai következtetésben. A letűnt rendszer jellemzéséhez Gyurkovicsnak hasonlatért a népballadához kellett folyamodnia: “De azért a Déva várát építettük, mint a vártát.” És akkor hirtelen “megbukott a rendszer, azaz csak megbukott volna, ha a rendszer, rendszer lett volna”.

A Balladát…-t hallgatván, eszembe jutott Illyés Gyula verse, az Egy mondat a zsarnokságról. Hazaérve el akartam olvasni újra az Egy mondat…-ot, hogy összehasonlítsam a Balladá…-val. Úgy emlékeztem, hogy ez a vers a zsarnok diktatúrák rekvizitumairól: puskacsőről, börtönökről, vallatószobákról, szögesdrótról, határsávról, aknamezőről szól. Elgondolkodtam azon, hogy voltaképp miből is fejlődtek ki a század zsarnoki rendszerei. A hitlerizmus voltaképp a szívet melengető testvériség érzésével kezdődött, az elnyomott népekben felébredő nemzeti öntudattal folytatódott, amely időnként és helyenként nacionalizmusba csapott át, ami nem más, mint a testvériség érzésének eltorzulása. Az igazán gonosz mindig úgy születik, hogy valami igazán jót eltorzítunk, majd azt túlzásba visszük. Végül a testvériség, eszméjét túlhajtva a történelem megszülte a nemzetiszocializmust, ezt a szörnyszülöttet.

Hasonlóképpen a sztálinizmus a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelemmel, a kiáltó egyenlőtlenségek megszületésének jámbor szándékával kezdődött. Az emberek közötti egyenlőség elve, ez a keresztény eszme hajtotta a jó szándékúakat. Az egyenlőség gondolata azonban valahol megbicsaklott, és sorozatos torzulásokon át elvezetett a létező szocializmushoz, amelyben erőszakkal kellett elérni, hogy mindenki egyenlő legyen, sőt egyesek még egyenlőbbek… Végül az egalité eszméjét megcsúfolva, a történelem létrehozta a proletárdiktatúrát, amely szörnyűségek tekintetében versenyre kelt a nemzetiszocializmussal.

Régóta gondolok arra, hogy a diktatúrák sorozata a nemzetiszocializmussal és a kommunizmussal nem ért véget. Fenyegetve közeledik egy harmadik, aminek a neoliberalizmus az ideológiai szálláscsinálója. A felvilágosodás három szent jelszava: a fraternité, az egalité és a liberté, így együtt, egy embernek való társadalom alapját jelenthetné. Eddig azonban e három idea együttes megvalósulása még sehol sem sikerült. Ehelyett elszakították őket egymástól, és túlzásba hajtották őket, mert ilyen az ember, ez a sárkányfogvetemény… Efféle gondolatok jártak a fejemben, amikor Illyés Gyula versét kezdtem el olvasni.

Olvasás közben feltűnt, hogy a vers utolsó harmadában nem esik szó puskacsőről, börtönökről, vallatószobákról, szögesdrótról, határsávról és hasonlókról. Ehelyett azt olvashatod, hogy “…töprengenél, de eszmét tőle fogan csak elméd…”, “…csak azt látod, amit ő eléd varázsolt…”, “…hol zsarnokság van: mindenki szem a láncban…”, “…ő mondja meg ki voltál…”

Meg vagyok győződve arról, hogy ebben a harmadik harmadban Illyés Gyula váteszi módon a most készülő legújabb zsarnokságról, a neoliberalizmus diktatúrájáról beszél. Ez kegyetlenebb lesz, mint az előző kettő volt, kegyetlenebb, mert nem az emberek közti viszonyról, hanem egyedül az egyénről szól, az egyéni szabadság kútjába zuhant egyénről. Az egyénről, akinek szabadságát csak a másik egyén szabadsága korlátozhatja, semmi más, és akinek szent a magántulajdon, bárhogy is szerezte, és istene a haszon.

A neoliberális retorika kedvenc témája az antikommunista bátorsággal való kérkedés volt. Az ős bolsevikok ezt gyorsan elfelejtették, és helyette a fasizmus visszatértének rémével riogatnak. A figyelmet szándékosan terelik hol balra, hol jobbra, pedig figyelmünket előre, a jövőre kellene összpontosítanunk, oda, ahol már szerveződik a neoliberális szellemi terror, amely kész és alkalmas arra, hogy előkészítse a totális terrort.

Gyurkovics a Ballada… végén már nem a jövő veszedelmére figyel, hanem kénytelen a jelen keservét világgá kiáltani: “Soha ilyen gyűlölködést, mint e hadban!” “Aki gyűlöl az a különb, ki másikat veri fülön, ezen közben azt hirdeti, hogy a másságot szereti.” “…ez a rendszerváltás! Tessék!”

Azt, hogy “…ott van a holnapodban…”, ma úgy is mondhatod, hogy

A Nemzetőr 2002. november 6-ai, szerdai számában a következő olvasható:

A szemlélődés nála különbözőformában ölthet testet. Ha betű, akkor napló. Ha vonal, akkor rajz, karc, metszet, nyomat. Ha szobor, akkor fa. Ma még talán csak fa, az viszont festve is. A jegyzetelőemberek típusához tartozik, a tényrögzítésen mégis túllép. Ennek pedig egyetlen titka van, az áhítat. Az áhítat mint vele született lelkiállapot. Ezt Kő Boldizsárnak aligha kell kényszeresen előcsalogatnia, mert mindennapos létezésének leglényege, hogy megcsodálja, ami e világban valóban csodálatra méltó. Ember, állat, táj. S aki e legköznapibb szűkszavúságból képes költészetet teremteni, annak munkáit lehet ugyan magyarázni, de majdnem teljesen felesleges. Annyit azonban érdemes elmondani módszereiről, hogy a rajz XX–XXI. századi rehabilitálása Kő Boldizsárnál messze meghaladja a puszta ábrázolást. Viszont képzeletében, képzelete által teremtett képi magatartásában, gazdagon benépesített és mégis legtöbbször egyszemélyes lapjain nincs semmi kitalált, kiagyalt, kimódolt. Olyan természetességgel rendezi át a világot, hogy műveiben azonnal otthon érezzük magunkat. Élménygyűjtőívein a klasszikus tollrajzok igényességét az esetlegesség drámája, a pillanat hangulata emeli magasra. Rajzainak történései nem irodalmias képiratok. Önálló grafikai lappá válnak ezek a tenyérnyi üzenetek, pedig a mívesség még várakozik. Csak a műhelyben kerül kőre, metsződik fába, linóba, polírozott, karcolt, maratott rézlapra a már jól kiválasztott, átgondolt, átírt élmény. Ilyenkor már a mi élményünk, és az övé már messze elmaradt valahol…

Látszólag tehát kétféle grafikai nyelven beszél Kő Boldizsár. De ez a kétféle képi nyelvjárás a legszorosabb rokonságot, egymásrautaltságot, átjárhatóságot mutatja. Érdemes lenne elemeznünk, hogy a “magas művészetté”, az önálló grafikai lapokká érlelt elgondolások milyen mértékben épülnek az európai hagyományokra, a megújulás, az eredetiség, az önállóság és egyediség kétségbevonhatatlan erényeit mennyire szervesen építik tovább. Mennyire része az egésznek mindaz, amit Kő Boldizsár természetes modernitása teremt. De azonmód Kő Boldizsár intellektuális hátországát, játékká szelídített tanulási folyamatát is érdemes lenne felderítenünk. Iskolás rendszerezhetőségre ne számítsunk. Ne kezdjük állatalakjainak, emberformáinak eredetét az Állategészségügyi Főiskola odahagyott kopott padjaiban vagy az Állatkertben – egykori munkahelyén – kutatni, ne akarjuk utazásait Kínától Törökországig, Mongóliától Spanyolországig visszakeresni. A kultúrantropológus feleség által gyűjtött mesék, avagy két fiának játékai sem mutathatók ki közvetlenül képein. Csak ott vannak valahol. Egy térben, egy időben. Ám Kő Boldizsár munkái belül épülnek, költészetének meditatív természete nem engedi a leegyszerűsítést. Élményfosszíliái, korlenyomatai úgy válnak az egykori valóság majdani leleteivé, hogy egyetlen négyzetmilliméternyi textúrából vissza lehet majd következtetni jelenünk genetikai kódjára.

A rajzoló ember játszó tere annyira beláthatatlan, hogy még csak nem is sejthetjük ma még, hogy szelídített gépei, madárröptető kerekei, partra vetett bárkái, kutyái, malacai merre indulnak tovább, merre viszik az alkotói szándékot. (A budai Millenáris Parkban honos Zöld Péter-játszótér is az egész része. A grafikákra visszaható nagy próba.) S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Kő Boldizsár játékos és mégis fegyelmezett, mesterségbeli tudást és igényességet egyként mutató lapjaiban ott rejtőzködnek a színek. Ma még várakoznak. De ahogy a nyomdafesték megszínesedik egy-egy lapon, ahogy a fafigurák kiszínesednek, úgy testet ölthetnek a szabadabb, kalandosabb festői szándékok is. Kő Boldizsártól ez sem lenne meglepő.

Játszik az egész sárgolyóbissal. De nem turkál benne, csak egy ujjal érinti, nézegeti, tollhegyre tűzi, finom vonalaival beszövi, ha megszárad, farigcsál rajta, esetleg kifesti. Ez az egyszemélyes és mégis egyetemes játék ma már nagyon komolyra fordult, elmélyült, kifinomodott. Szabályai mára már kikristályosodtak, s ezeket a szabályokat már csak a fiatal mester maga írhatja át. Meg a Jóisten.