A sűrű ködöt mint tű szúrja át a templom elvékonyodó tornya. A harangtoronyból fölfelé tekintve egyöntetű, sima kékség. Odalent, a szöszgomolyagként hullámzó ködben csak néhány élénkebb szín válik ki: a kastély mögötti Várkert lombos fáinak októberi gerániumvöröse, nárciszsárgája, sziénabarnája, de csak ahol elég sűrű még a lombtakaró ahhoz, hogy átvillanjanak a színek a fehér gomolygásán; északra egy-egy magasabb ház piros palái, a park magas fenyőinek haragoszöldje és szórt, sápadt fényszikrák a ködbe ütköző autók fényszórója körül. A szemhatárig tornyosuló fehér masszából váratlanul bomlik ki, egyetlen testben a táj összes földerengő és eloltott színe, a pirosnak, zöldnek, kéknek, sárgának, lilának és ezek számtalan árnyalatának az a teljessége, amit emberi kéz, ecset vagy toll soha meg nem alkothat; a zajokat is leheletnyivé tompító ködgomolyagot éles rikácsoló hang hasítja át, s heves szárnycsapkodással repül el a torony előtt, egyenesen a Rába partja felé, a színpompás tollcsomó. A postás papagája.

Furcsa szerzet hírében állt már kamasz korában is a fiú, amikor még nem lehetett tudni, hogy három falu postása és egy papagáj bolondja lesz. Naphosszat elmélkedik, mert mi mást is csinálhat az, aki nemhogy a munka könnyebbik végét fogná meg, de egyenesen kerüli dologidő alatt a mezőket, sőt anyja háza táját is, és több kedvét leli a tóparti láblógázásban, mint a süldő lányok kísérgetésében.

Az a felvetés, hogy gyengeelméjű volna, nem kapott elég tápot ahhoz, hogy megerősödjön és közítéletté váljon. Éppenséggel néhány körülmény e vád legmakacsabb képviselőit is megingatta; nem mintha az iskolában tűnt volna ki a fiú. Ám bizonyos helyzetekben kifejezetten ésszerűen és korához képest meglepően férfiasan viselkedett. Amikor például a Dömötörék pajtája fölgyulladt. Az öreg Dömötör, aki mindkét világháborút végigharcolta, s az elsőből sántán, a másodikból enyhe légnyomással tért haza, így a család szűkös megélhetése ellenére jogot formált a veteránok kiváltságára (ami persze csak a közlegények számára ha megadatott, a tisztek könnyen lettek parancsnokból vádlottak), s fiai unszolására nem lépett be a téeszbe, hanem a városi doktorok segítségével rokkantosította magát, nos, az öreg Dömötör kedvenc délutáni időtöltése a pihenés volt. Nem mintha nem dolgozott volna, a háztáji ellátásából derekasan kivette a részét, csak igazán elvétve fordult elő, hogy a tehén elé morzsolt kukoricát öntött a jászolba; ám afféle városi úri tempó ragadt rá, talán a seregben, talán a rokkantosítás utáni sok városi talpalás és az uras életmód ellesése által, s a nap ha túljutott delelőjén, az öreg Dömötör rendszerint jól megérdemelt szunyókálásba fogott. Amíg fiai a kora délutáni kánikulában verejtéküket hullatták a szövetkezet földjén, ő fölmászott a létrán a szénapallásra, megtömködte pipáját, s rágyújtott. Csak egyszer aludt el így, égő pipával a szájában, máskor nyugodtan elpöfékelte az első tömést, göbös, szikkadt ujjbegyével elnyomkodta a parazsat, s a pipát zsebébe csúsztatva hanyatt dőlt a szénában, s békésen hortyogott egy órácskát – sohasem többet. Egy kora júniusi napon azonban égő pantallóban, korához és sántaságához mérten bizony igencsak sebtiben járta meg lefelé a lépcső fokait, s mert a vastag nadrág alatt még nem észlelte a pörkölődést, az udvarra rohanva azt kiáltotta: Ég a pajta! Épp arrafelé biciklizett a fiú, aki ugyancsak eltátotta a száját a sárga nyelvét nyújtogató pajta láttán, de hamar észbe kapott, a biciklijét odébb hányva átvetette magát az udvari kapun, s a fáklyaként lobogó Dömötör bácsi mellének ugrott, a földre terítette, s ott jól meghömbölygette. Az öreg Dömötörnek csak ekkor járta meg az eszét: nem csupán a pajta ég, de az ülepe is.

Egy más alkalommal oly okosan simított el egy nézeteltérést a fiú, no nem igazán komolyat, a késpengét is épp csak elővillantót, a kocsmában ez mindennapos esetnek számított, mégis hitetlenkedve csóválták a fejüket, akik nem voltak jelen, csak a hírt adták tovább, hogy milyen józan egyszerűséggel, hiába no, csak paraszti ivadék, a fiú közibe állt a két acsarkodónak, a Görbecs fia meg a Kóczián voltak, akiket bizony mi más, mint egy fehérnép, igaz, különösen szemrevaló ugrasztott össze, egyszer egyik felé fordult, mondván: Bátyám, vérét venné a fiúnak, aki ha nem is lesz a veje, mint szeretne, könnyűszerrel lehet még a leendő veje unokatestvére? (Ebben, köztudomásúlag, nagy igazság rejlett: a kicsiny faluban aligha nem volt legalább szegről-végről mindenki rokon.) S valahogy ilyenformán fordult a fiatalabbikhoz: Te pedig kést forgatnál meg abban a szívben, amellyel a mátkád szíve éveken át együtt dobbant? Inkább híjd meg bátyánkat egy pohár piros borra, s ha nem adja a lányát most, hát majd adja, ha nem lesz más választása; ha pedig nem adja, lesz legalább, aki sírjon utánad.

Ha nem habókos teljesen, hát legalábbis melankóliája van; ez a nézet, amelyben sokan megállapodtak, a plébánostól származott, s mint valami rejtélyes, ismeretlen fajhoz tartozó madár, mindenütt ott röpdösött a fiú feje fölött, amerre járt. A melankólia, ebben biztosak voltak, olyan betegség – s ezt a körzeti orvos is megerősítette –, amire aligha van orvosság, s ugyanakkor olyan luxus, amit becsületes parasztember nem engedhet meg magának. Hiába, az apja is fura szerzet volt, égetnivalóan makacs, aligha lesz különb ez a Gyuri gyerek is.

Úgyannyira rosszabbodott a fiú sora, hogy – bár anyját, s kivált az apját, amíg élt, sosem kedvelték – egyre többen szóltak róla sajnálkozva, elfeledve azt is, milyen sorból származik. S mert kárt soha senkinek nem okozott, szándékkal legalább, tengelyt nem akasztott senki fiával, hírbe nem hozta senki lányát, csúfságba mégannyira sem, amikor fölmerült, hogy a szomszéd falu postását, akit váratlanul megütött a szél, innen kéne pótolni, s mert jelentkező az állásra, ami nem hozott dicsőséget egy férfiember számára, más nemigen akadt, úgy ókumlálták ki, hogy a fiú erre a föladatra termett: kóricálni úgyis szeret a kétkerekűjén, ha kicsit habókos is, azért jó szándékú, s ha kell, mint a tűzesetnél is, fürge. Addig-addig, míg a falu okos asszonyai a fiú anyját is meggyőzték, hogy itt a legjobb alkalom a kódorgó semmirekellőt dologra szánni. Ne legyen belőle olyan semmirekellő korhely, mint az apja. Sok írás úgyse megyen a falvakban, minek levelezzen a nép, ha a bálokban még a távolabbi falvakba szakadt rokonsággal is találkozik, egyszóval a munka nem megerőltető, a fiú csak a szabad levegőn érzi jól magát, hát most majd valami hasznot is hajthat, nem csak a pedált.

Három falut járt be, a hét első napján busszal elvitte a Városba, pénteken pedig elhozta onnan a postát. Szombatra jobbára csak a postakönyve rendben tartása maradt. Bár volt, aki sokallta az egyheti rendszert is, és elégedetlen néhány türelmetlen, szomszéd falvakba szakadt szerelmespáron kívül senki sem volt, a forgalom csakhamar föllendült: a postás, néma szolgálatkészségével, megbízhatóságával, gyakoribb írásra késztette azokat, akik hívei voltak a betűvetésnek. Az előző postást bizony rajtakapták néhányszor, hogy feltépte és visszaragasztotta a borítékot, ezért a kényesebb levelezést a plébános is maga vitte a városba. Mostantól azonban nyilvánvalóvá lett: a titoktartás pecsétje láthatatlanul is ott van a borítékokon, hála a postásnak, aki vagy túlontúl becsületes, vagy túl mafla ahhoz, hogy belekíváncsiskodjon mások leveleibe. Az orvos még azt is kipróbálta, néhány ártatlannak álcázott fogós kérdés segítségével, elolvassa-e a nyílt levelezőlapokat. Meg mert volna esküdni, hogy a postás pillantást se vet rájuk: olyan bárányképpel tettetni kevés emberfia tudna, ahogy az orvos felvetésére, miszerint jó hírt kapott, mert holnap rokonai jönnek látogatóba, a postás hallgatott, nem vetve ellene, hogy az a levelezőlap dehogyis ígér rokonságot, hanem bizony tetemes kártyaadósság megfizetését követeli.

Megbecsültsége mely stációkon át vezetett az üldöztetésig, ki tudná megmondani; abban mutatkozott csak egyetértés, hogy nem a papagájeset volt az első grádics a pokolba vezető létrán. A postás bizalmi ember; a bizalom pedig könnyen megrendül, elég egy rosszindulatú pletyka. A postás iránti bizalom azonban szilárdabb alapokon nyugodott, s ha volt is néhány féltékeny fiatal férj az írástudatlanok közül, aki gyanakvóan szemlélte asszonya levélváltásait, s olykor az is előfordult, hogy tekintélyesebb emberek, mint az öreg Görbecs gyerekkori pajtása is, Kormos tanácselnök, olykor a postást vették elő egy-egy erősen várt levél késedelme miatt, ezek az egyedi és ritkaságszámba menő esetek nem ingatták meg a falu már-már vallásos hitét, hogy olyan postásuk van, amilyen széles e járásban nincs még egy. Habókos? De nem széllelbélelt: a küldeményeket nem veszíti el, és nem viszi rossz címre. Különc? Annál inkább megbízható. Magányos? Nincs kivel megbeszélje legalább, honnan hová mennek illatosított levélkék színes borítékban.

Az első rosszalló hangok talán akkor kaptak szárnyra, amikor a postás engedélyt kért a városi postahivataltól, hogy a heti két városi útját is hadd tegye csak meg biciklin. A hivatal a falu tanácselnökéhez irányította azzal a meghagyással, hogy mindenben az ő véleményéhez igazítják álláspontjukat. Nekik elviekben nincs kifogásuk, de veszélyességi pótlékot fizetni nem tudnak, márpedig az országúton kerékpározni jóval veszedelmesebb, télen pláne lehetetlen is, mint busszal. Kormos tanácselnök fölvonta szemöldökét a postás kérelmére, betessékelte a kapun, s hellyel kínálta a tornácon. Körben világoszöld szőlőlevelek kapaszkodtak a tornác fölé üvegtetőt tartó rudakra, az üveg virágmintázata szilánkosra törte a délelőtti napsugarat.

Kormos lesimítgatta a viaszkosvászon terítőt, amire felesége, a termetes Lidi asszonyság mázas kancsóban piros bort tett és két poharat. Szemhunyorítva sandított a postásra, azon gondolkodván, a múltkor sikerült ugyan a megyei pártbizottsági utasítás késedelme kapcsán támadt félreértést elsimítani, de vajon nem haragtartó-e ez a gyerek.

– Megbeszélnivalónk van, nemdebár? Azt pedig egy igazi magyar paraszt legjobban teszi, ha jóféle borral kezdi. Márpedig ez tiszta otelló, cukrot is alig tettem hozzá, olyan jó nyár volt tavaly, és nem bolondítottam meg keserű kárminnal, mint ez nálunk szokás. – S már töltött is, és a postás tiltakozó kézmozdulata félúton abbamaradt. – Namármost – emelte meg poharát –, egészségünkre, fiam, és a helyi postaszolgálat további virágzására, mert meg kell mondanom őszintén, s tudom, vagy olyan okos, hogy nem veszed hízelkedésnek – csippentett a szemével –, veled itt mindenki a legmesszebbmenőkig elégedett.

Egy hörpintésre kiitta a poharát, s a postás kénytelen volt egy korty erejéig vele tartani. Nehezére esett bizony, mert soha nem ivott. Azt mondják, talán az apja miatt, aki miután visszakerült a börtönből, néhány hónap alatt halálra itta magát.

– Szóval no, fiam, előre kell bocsátanom, s ezt senki sem vonhatja kétségbe, hogy mi teljes mellszélességgel a tömegsport mellett állunk. Mert hát – heherészett hátradőlve székében, széles pocakját kidüllesztve –, ugye, ha a nép fia a nép kényelmét szolgáló autóbusz helyett kerékpározni kíván hetente kétszer negyven kilométert, azt mi a kórságnak híjhatnánk, mint sportnak. S ha a nép fia ezért fizetséget sem kap, ugye, az nem más, mint tömegsport.

– Én amondó vagyok, fiam, biciklizz, ha jónak látod. Ez bizonyos szempontból nemzetgazdasági érdek is, hisz a buszjegyedet a posta fizette, a bicikli meg, ugye, megy magától is. Nem beszélve arról, hogy csökken a zsúfoltság a reggeli járatokon. De két szempontot szem előtt kell tartanod.

– A második pedig – Kormos újra töltött a poharakba –, a második: kerékpáron járva a földek mellett, ugyebár, sok mindent lát az ember: néz erre, néz arra, a parasztok dolgoznak, gyűjtenek, aratnak, miegymás. Nos, fiam, érted, mire gondolok?

– Nem vagy te olyan buta gyerek, fiam, apád sem volt az. – Kormos a hamut terelgette a viaszkosvászon terítőn, ami a cigarettavégről lehullott. – Makacs volt, az igaz. De téged más fából faragtak, nemdebár? Csak ne mindig azokra a bolond madarakra figyelmeznél! – dőlt hátra a székében. – Nyisd ki, fiam, jól a szemed, s ha bármi különöset látsz, el ne mondd senkinek, csak nekem. – Kormos keresztbefonta karjait hatalmas pocakján, s résnyi szemeivel a postást fürkészte. – Tudod, hogy van ez: nekem itt rendet kell tartanom, hogy a termelés töretlenül növekedjen. A város is egyre többet követel, hovatovább kiszíja a vérünket. S van, aki munkaidőben, hogy úgy mondjam, magánügyeit intézi… hm, a kukoricásban. Érted-e, fiam, mire gondolok: nem nekem teszel szolgálatot, hanem a pártnak, s ezáltal az egész népnek.

Talán a bor szállt a fejébe, talán a szokatlan körülmény, hogy vendégségben volt, fontos ügyben egyezkedett – akárhogy is, meglepődött, milyen élénken zöldnek látja a Holt-ágat, ahol legmagányosabb és legmeghittebb perceit szokta tölteni, átadva testét és lelkét a természet békés áramlásának: mohazöld, fűzöld, palackzöld, olívazöld és opálzöld és sápadtzöld és fenyőzöld olyan áradata öntötte el a lelkét, amilyenről csak oroszlánvadász világutazók könyveiben olvashatni. Letelepedett az egyik karját ülőhelyül kínáló platán törzsére, lehunyta szemét, s arra a zajgásra összpontosított, ami a szívében lüktetett.

A fiú odébbhúzódott az ágon. Megbabonázott szemmel nézte a korallvöröstől a zafírkéken át a sáfránysárgáig a legkülönfélébb színekben ragyogó, kampós csőrű madarat.

– Nem, nem… Talán soha nem is lehet azt kitanulni, annyiféleképp beszélnek. De megérzem, ha szomorúak, ha vidámak, tudom, mikor félnek, mikor kíváncsiak, mikor kérnek segítséget, olykor – a fiú mindvégig a cipője orrát bámulta, most éppen egy hangya kapaszkodott fel rá –, olykor az emberhez szólnak, könyörögnek hozzá, sohasem irgalomért, tudod, mint a tyúkok a két térd között vergődve… hanem… De úgyse hiszel nekem – sandított a lányra.

Így történt-e pontosan, nem tudni, de valahogy hasonlóan kellett történnie. Igaz, az események időrendje azóta jócskán összekavarodott a fejekben; néhányan tudni vélik, hogy a postás és Klára már korábban szerelemre lobbant egymás iránt, egyes vélemények szerint a fiú melankóliája is ennek a szerelemnek a gyümölcse volt. Hogy ismerték egymást látásból, az ilyen kis faluban természetes, ám hogy korábban váltottak-e szót egymással, arról ki-ki a maga emlékezete vagy fantáziája szerint vélekedett.

Titkolni a kíváncsi szemek elől nem sokáig lehetett a nyiladozó szerelmet. Hiába találkozgattak búvóhelyeken, amelyeket csak ők ismertek, dologidőben, amikor más a mezőn verejtékezett, valahogy mégis kitudódott a különös viszony. Különös, mert a papagáj mindig velük volt; ész nem érheti föl, mire kell nekik az az ördög madara, tarka, szószátyár csúfság, amely nem átallott hangos “Dicsértessék!”-kel köszönni a plébánosnak, amikor az egyszer összefutott az ártéri erdőből hazafelé szaladó Klárával. Fehér ruháján mint a bűn szégyenfoltja, virított a tarka papagáj.

Nem mintha a falu elítélte volna, úgy általában, a fiatalok szerelmét. De a Kormos családot, a tanácselnök apa miatt, s különösen Klára szépsége miatt, sokan irigyelték, a maradék pedig félt tőlük. S nem kis kárörömmel állapították meg, hogy a szertekígyózó pletykák – amíg el nem jutottak Kormos fülébe is – egyetlen embert érintenek igazán érzékenyen, ő viszont tehetetlen dühvel hallgatta a szóbeszédet, egy alkalommal, alaposan fölöntve a garatra, összeroppantotta a söröskorsót is, amibe fél liter bort méretett magának, s azt egy húzásra kiitta. Görbecs János, mert így hívták, annak a Görbecsnek a fia, aki egyszer ostorral csapta meg a féleszűt, aki most az ő szíve hölgyével enyeleg, hetekig csak forralta magában indulatát, erősen fogadkozva, hogy véget vet ennek az egésznek, de valami mindig visszatartotta. Talán a fiú foglalkozása, hisz a postás ha köztiszteletnek nem is örvendett, csínján bántak vele, hisz félig városiember-számba megy, talán a remény, hogy kettejük szerelme csak amolyan szélhordta szóbeszéd, fele sem igaz. Görbecs bizonyosságra várt.

Eközben Gyuri továbbra is becsületesen ellátta feladatát, s vitte a papírra vetett híreket faluról falura. Már a városba is biciklivel járt, alig egy óra alatt megtette oda az utat, visszafelé különösen kedvelte a Dancsot, ahol a lejtőn merészen nekieresztette a biciklit, hogy lendületet kapjon a Gógánhoz, amelyen a legfiatalabbak számára is dicsőség volt fölkerekezni. Igyekezett nem elfeledkezni Kormos második feltételéről sem, föl nem érhette ésszel azonban, mire is kellene valójában figyelnie, s ugyan mit is láthatna, ami figyelemre érdemes. Azt azonban nem sejtette, hogy ebből még baja is származhat: hisz mit lásson, ha nem lát semmit?

Látott széles szárnyát kiterjesztő ölyvet, amint a fák feletti kékségben köröz, zsákmányára lecsapó barna héját, minden moccanásra összerezdülő legelésző, zsemleszínű őzeket, a gabonaföld szélén magányosan portyázó, pompás tollazatú fácánkakast, hátracsapott füllel inaló szürke mezei nyulat, tarka kóbor macskákat, a tölgyfaágon mancsai közt makkot forgató mókust, barna, loboncos farka a faágon nyugodott, halványvörös bundájú rókát, amint eltűnik odújában, s látott kobaltkék és smaragdzöld pillangókat, dinnyesárga hernyót egy platánlevélen, bíbor csuklyás harkályt, sárgarigót, poszátát, cinegét, békászó gólyát, a levegőégben cikkanó fecskét, az Isten pazarló gazdagságának eleven bizonyságait, amelyekről azonban aligha számolhatott be másnak (s különösen nem Kormos tanácselnöknek), mint Klárának.

Azon az esős napon is talán épp erről mesélt Klárának a Holt-ágban, Isten teremtményeinek csodáját egy-egy csókkal pecsételve meg. Boldogan váltak el, bár Klára talán már tudott egyet s mást a pletykákról, nem akarta azonban elszomorítani a fiút. Gyuri hazafelé tartott, rákanyarodott a Fő utcára, amikor a sarki kocsmából kilépett a nagydarab Görbecs János, s rákiáltott:

– Későre jár, otthon vár édesanyám.

A csomagtartón ült a papagáj. Hogy pontosan mióta, arról mindenki másképp vélekedett, miként arról is, vajon Klára búcsúajándéka, netán szerelmi zálog a madár, vagy csak elszökött Kormoséktól, megdelejezve a félnótás különös tekintetétől, amitől az emberek összeborzonganak, az állatok azonban mint különös erőhöz vonzódnak. Minden útjára elkísérte, a városba is, türelmesen várta a postást, amíg az kézbesített, fölkapaszkodva a bicikli nyergére, mint egy különös, színpompás házőrző; mert a járgányhoz nem tudott hozzáférkőzni senki emberfia: kíváncsi suhancok, ha megpróbálták, a papagáj fenyegetően emelgette szárnyait, kitátotta félelmetes fegyvernek ható csőrét, s vészjósló hangon berregett.

Senki nem látott még ehhez fogható állatot, a városban sem. A hullámos papagájt ismerték, volt néhány családnál, a közeli megyeszékhelyen lehetett hozzájutni. Ez azonban jóval nagyobb, vadabb színű tollazattal, félelmetes karmokkal, rosszindulatú, nagy kerek szemekkel. Egyáltalán, az volt a közfelfogás, az ilyen madárral jó vigyázni, mert ki tudja, mire képes, milyen sebet tud ejteni csőrével és karmaival, ne adj’ isten még a gyerekek szemét is kivájja, ha közelítenek hozzá, s különben is valahonnan a trópusokról, Afrikából származhat, és számtalan ismeretlen és kegyetlen trópusi betegséget terjeszthet, mint a malária, s csak azért nem került szóba példának okáért az álomkór, mert akkoriban még nem hallottak róla, s Márquezt sem olvashatták.

Úgy tűnt, a postás könnyedén lemondott Kláráról, s ebben azonos jelentőséget tulajdonított a falu Görbecs határozott fellépésének és annak a körülménynek, hogy nem sokkal azután Kormos is beszélt a fiú fejével. Hogy mit mondott neki, nem tudta biztosan senki. Csak sejteni lehetett, hogy számon kérte második feltételének, az éberségre alapozott megfigyelésnek lelkiismeretesebb teljesítését, figyelmeztette felelősségteljes állására, amit a bizalom legkisebb megingása esetén is elveszíthet, s beteg édesanyjára, aki összevert fia odaadó ápolása után nem sokkal ágynak esett, s minden eddiginél jobban rászorult fia segítségére. Mások tudni vélték, hogy a Kormos egyenesen megfenyegette a postást: nemhogy elveszítené az állását, ha Klárát nem felejti el végképp, de olyan távoli vidékre helyezhetik át, tekintettel eddigi dicséretes szolgálatára, ahol sokkal nagyobb szükség volna rá, például az Alföld szétszórt tanyavilágában, ahonnan aztán bajos volna Klárával találkozni.

A Kormosékhoz szóló leveleket a tanácsházára kellett vinnie. Egy hivatalnoksegéd vette őket át tőle, s meg kellett várnia, amíg az ellenőrzi, valamennyi levél sértetlen-e. Mátyás ilyenkor is ott ült a csomagtartón, nyugodtan tollászkodott, ám egyszer elkiáltotta magát:

A postás megrettent, mert ezt még sosem hallotta Mátyástól. Sok szót tudott, s mintha kitalálná a postás gondolatait, gyakran visszhangozta Klára nevét. A legriasztóbb azonban az volt a postás számára, ha – s Mátyás ezt mindig nagyobb közönség előtt tette, mintha csak meg akarná szégyeníteni a fiút – azt recsegte: Szerretlek, Gyurri. Múltkor a városban kiabálta ezt, a párttitkárság előtt, amikor Őry párttitkár lekísérte a postást, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy közelebbről is szemügyre veszi az ördögfiókaként emlegetett baromfit. Amint közeledett a bicikli felé atyafiságosan átkarolva a postást, a madár rögtön rákezdett:

– Szerretlek, Gyurri, szerretlek, Gyurri – s fenyegetésül felemelt szárnyakkal, előrenyújtott nyakkal vagdosott csőrével a hátratántorodó párttitkár felé, aki rögtön sarkon fordult, s csak az ajtóból szólt vissza:

Ám nem csupán Mátyás szószátyár és kétségtelenül szemtelen viselkedése okozott galibát. Kormos és a megyei pártbizottság között szokatlanul gyakori volt mostanság a levélváltás, a postás nem győzte hozni-vinni a leveleket. Felsőbb utasításra már hetente kétszer járt be a városba a postáért. A megyei lap is foglalkozott az esettel, még egy elmosódó fényképet is közöltek a postásról, amint biciklijét tekeri, mögötte a csomagtartón egy madár ül. A cikk szerint olyan tüneménynek lehet tanúja a város immár hetek óta, amit mielőbb ideje volna leleplezni, s minél előbb meg kell találni madár és ember e különös és természetellenes magatartásának dialektikus materialista magyarázatát. A cikkíró tudósítása végén óvta a város becsületesen dolgozó állampolgárait olyan félremagyarázható kapcsolatoktól, amelyek egzotikus állatok és emberek között szövődnek, s felhívta a figyelmet a hazánkban már jól bevált kutya- és macskatartás praktikus előnyeire és a szocialista erkölcs szempontjából is ajánlott voltára.

A vezércikkhez egy szakértői vélemény is csatlakozott. A fővárosi állatkert dolgozója az újság fekete-fehér képei alapján úgy vélekedett, a papagáj feltehetően egy Ausztráliából származó rozella, bár ebben biztos csak a tollazat színeit látva lehetne. A rozellapapagájról pedig köztudomású, hogy az ausztrál nemzetgazdaságnak komoly károkat okoz, mivel megdézsmálja a földek gabonatermését. Ezért minden korlátozás nélkül pusztítható. Országunkban különben sem tartható másként, mint kalitkában. Az interjú készítője kommentárjában kiemelte, hogy a postással a falvak és a város közötti területeket szabadon bejáró, ezért a dolgozó magyar nép kétkezi áldozatos munkáját és a magyar mezőgazdaságot is közvetlenül fenyegető, idegen területről származó madár kártevő, egyedül minél hamarabbi befogása nyugtathatná meg az aggódó magyar népet.

A faluban kézről kézre járt az újság, s később az a vélekedés vert gyökeret, a cikknek nem csekély szerepe volt abban a némiképp meglepő, de logikus körülményben, hogy Kormos tanácselnök felháborodottan utasította vissza a vádakat, miszerint a papagájt ő szabadította volna a falvak és a város aggódó lakosaira. Egyenesen kinyilvánította azt a véleményét, és hangoztatta is mindenhol, ahol megfordult, legfőképp a kocsmában, hogy nem érdemes lacafacázni, a tollas dögöt puskavégre kell kapni. Tíz fröccs jutalmat is emlegetett olykor, ám ezt komolyan venni senki nem merészelte, mert Kormos elvtárs egyrészről nagyon vigyázott a keresményére (mondhatni fogához verte a garast), másrészről a dölyf a zsugoriságnál is hatékonyabb őrizője a pénznek. Egyébként sem mutatkozott senkiben hajlandóság, hogy egy ilyen ördögi jószággal, mint a postás papagája, ujjat húzzon.

Gyurit kevéssé aggasztották ezek a fejlemények, gondolatai általában csak Klára körül jártak, meg persze Mátyásról igyekezett gondoskodni, gyümölcsöt vásárolt neki, zöldséget a piacon, otthonról minden nap a baromfiak gabonájából csomózott kéttenyérnyit a zsebkendőjébe, az úton tyúkhúrt szedett. Mátyás olykor önállósította magát, s egy-két percre fölröppent a bicikliről a fák közé, faágat, zöld húsú levelet, vadmeggyet, körtét rágcsálni, ilyenkor lassított, hogy utol tudja érni.

Édesanyja azonban rossz híreket hallott az asszonyoktól, akik a tejcsarnokban arról pusmogtak, hogy Kormos felsőbb utasításra feliratot küldött a papagájesetről a megyébe, amelyben lemondott a madár tulajdonjogáról, sőt egyenesen azt állította, hogy az az átokmadara hozzájuk is csak úgy szegődött valahonnan, alig tudta a házból kiverni. A postás nem értette; válaszára, hogy hiszen a madár Kláráé, anyja csak a kezét tördelte:

– Kihirdették Klára meg a Görbecs esküvőjét – ugrott le a fiú a fáról.

– De belepusztútak. Hidd el, Gyuri, idővel beheged a seb. Most persze elképzelni sem tudod. De hallgass az öregebbre; én má sok mindent megértem. Két világháborút, hogy mást ne mondjak. Ma mán a félelmet is elfeledtem, pedig azt nehezebb, Gyuri. Azt sokkal nehezebb. Az ágyúzás, a bombázók hangja. Tudod, az ollan, mintha… mintha a szívedet fűrészelnék, de nem ott belül: a szíved ki van téve egy ilyen tuskóra, s te szépen nézed, ahogy kettéválik, mint az érett óma, s még mindig dobog. De má elfeledtem. S el a ballonkabátosokat is, akik idegyüttek a faluba, hajónyi fekete autóval, úgy híjják azt, mint egy folyót odaát az oroszoknál, Vóga, bementek egy-egy házba, s kit-kit magukkal vüttek. Vót, akit azóta se láttunk, egyike-másika visszagyütt, de bár ne gyütt vóna… Mint az alvajárók, Gyuri, mint az alvajárók. Hódkórosok. Ilyen vót a te apád is.

– Mér, Gyuri? Nekem mondta el egyedül, akármillen részeg vót, vót annyi esze, hogy errü nem beszélt. De neked tudnod köll, fiam, neked egyszer meg köll tudnod, hogy megőrizhesd az emlékit. Hogy legalább te megbocsáss neki. Úgyis gyűlölte az egész falu. Ki azt hitte, hogy amazokhoz állt, ki meg hogy megbolondút. Kiherélték, fiam, kiherélték. Azok a gazemberek.

– Klári, Klári. Feledd el, Gyuri. Vagy úgy jársz, mint apád. Szerelem, lárifári! Tudod, mi számít? Hogy ember légy. Hogy ezeknek soha, semmi áron ne feküdj le! Ne légy a bolsevikok fejércseléde, Gyuri. Mer azt akarják. Megtörni, tönkretenni, beszervezni. Ollan leszel, mint egy pincsi, két lábra állva pitizel, ők meg beléd rúgnak. – Lehalkította a hangját. – A Kormos lépten-nyomon terjeszti rólad, hogy pletykálódsz a parasztokról. Hogy nem dógoznak…

– Persze hogy nem igaz. De ha ő mondja, mégis az. Azt is mondja, megbabonázott a papagáj… vagy te babonáztad meg, tudja fenye. Hogy ez nem járja, a postásnak papagájjal cifrálkodni.

– Magadat bosszulod, te eszement! Apád nem köll senkinek, s te sem a boszszúvágyaddal. Békítsd meg a szíved, keményítsd meg, menj el innejd. Egyszer tán visszatérhetsz. Ha elmúlt ez a redves világ. Neked még van időd. Gyuri: kevés emberér kár, teérted az vóna, no… Hát ne udvarótass má itt egy ilyen kérges vénemberrel, hallgass rám, mintha apádra, fogd a paripádat, nyeregbe, vidd a Mátyást, oszt uccu neki, meg se állj a zöld határig!

Óriási robaj, berúgják az ajtót, vasalt csizmás léptek közelednek a konyha felé. A dunyha még bevetetlen, ül a heverőn, kezét összekulcsolva imádkozik. A dobajra fürgén fölugrik, s még épp van annyi ideje, hogy megfordítsa a falon a szentképet.

– Hun a postás? – Hárman vannak, nagydarab, bajuszos emberek. Rendőrök. Mint tizenöt éve.

– Kicsoda ment el, csak nem a madár? – röhög a hordóhasú, veres képű ember. – Oszt há ment, dógozni a kefegyárba, he? No, adja elő, mama, nem érünk rá soká, épp csak egy kupicányi időnk, ha van…

Tölt újra, a keze remeg. Erőt vesz magán, kemény hangon szól:

– No, akkor mi menünk, de most mán nem állunk jót sem a papagájér, sem a fiúér! – Dörgő léptekkel mennek el, ahogy jöttek.

Ha valahová, hát épp az ellenkező irányba biciklizett Gyuri – aznap hiába várták a faluban a leveleket –, legalábbis a városban beszéltek erről-arról, ki merre látott egy árnyat suhanni a Batthyány-kastély Várkertjében meg a Rába-parton. Annyi bizonyos, hogy a hétszáz éves platán tövében játszadozó gyerekek találtak egy különös, zöld és piros tollat, ami aligha lehetett rigóé vagy gyurgyalagé vagy más, errefelé járatos madáré. Volt, aki hosszú, lobogó fehér selymet is látni vélt a fiú árnya mellett, ám ezt a változatot hamarost ejtették, mert a Kormos Klárát, az esküvője délelőttjén, lógva találták a szénapadláson. Azokban a hetekben a határőrök négyszer akadályoztak meg szökést a nyugati határszélen, mindannyiszor életükkel fizettek a határsértők. Ám hogy Gyuri köztük volt-e, nem lehetett kideríteni, mert az újságok nem említettek neveket, s ha követte is az eseteket megtorlás az érintett családoknál, azt nagy titokban csinálhatták, mert nem tudódott ki semmi biztos. A Gyuri édesanyja mindenesetre még évek múlva is ott élt a faluszéli kis házban.