– Tőkés Lászlóval és néhány kollégával diákként egy nagy közös tervet dédelgettünk az egyház megújítására. Ehhez szerettünk volna ugyanazon egyházmegyébe kerülni, ami csak rövid ideig sikerült a brassói egyházmegyében, de számomra egy percig sem volt kétséges, hogy a teológia elvégzése után Bürkösre, egy Szeben megyei kis faluba megyek lelkésznek. Bürkös magyarok által is lakott szigetfalu Szeben megye közepén, magyar szomszédfalvak nélkül, jelentős román, szász és cigány népességgel. Itt székelyudvarhelyiként számomra addig teljesen ismeretlen világgal és gondokkal szembesültem. Többek között itt lett belőlem, a tömbmagyarból másokra is odafigyelő multietnikus lény.

Nekem akkor már közelebbi kapcsolataim voltak a Korunkkal, személyesen Gáll Ernővel, aki, miután közöltem vele szándékomat, tudniillik azt, hogy szórványba megyek, azt mondta: “Fiatalember, ez akár egy életmű is lehetne.” Amivel a néhai főszerkesztő arra utalt, hogy Bürkös és az egész problémakör a szociológusok számára fehér folt, ott igazán van mit tanulmányozni. Akkor én ezt nem vettem komolyan, de továbbra is a Korunk környezetében mozogva időnként szociográfiát, családelemzést kértek tőlem, így fokozatosan beledolgoztam magam a témába.

Néhány év múlva Kolozsvárra, majd a püspökségre, szerkesztői állásba kerülve felszabadultam a gyülekezeti szolgálat alól, és több szabad időm maradt hétvégeken a vidéki gyülekezetekre. Idővel mind tágabb összefüggésekben szemléltem és ítéltem meg mind az egyházon belüli, mind az azon kívüli helyzetet, ezért elkezdtem tudatosan járni az országnak azokat a részeit, ahol szórványgondok voltak.

Nyolcvankilenc őszén aztán új helyzet alakult ki. Új lehetőségek nyíltak, és mi ezt néhány lelkésszel és teológiai hallgatóval azonnal felismertük. Csakhamar elkészítettünk egy kis lelki gondozó lapot (Felebarát) a szórványban élőknek. Volt abban sok minden, magyar történelem, vidékleírás, rengeteg hír és még több kép. Két évig csináltuk, ha írásaiban nem is, de előállításában inkább egyszemélyes lapot, ezt a ma már minden bizonnyal sajtótörténeti érdekességnek számító kiadványt. Közben kialakult bennünk az a felismerés, hogy ez távolról sem elég, sokkal, de sokkal többre van szükség.

Eleinte nyolcan-tízen (teológushallgatók, lelkészek, helybeli értelmiségiek) csapatokba szerveződve misszionáltunk. Ma már harminc–negyven fős csoportok járják a vidéket, kidolgozott regionális rehabilitációs programok keretében.

– Abban nem, de a romániai egyházak közös segélyszervezetéhez (AIDROM) eljuttatott nyugati pénzekből, illetve a COMMUNITAS-nak és az EMKE-nek elosztott állami pénzekből mi is kapunk. Tíz évvel ezelőtt bejegyeztettük a Diaszpóra Alapítványt.

– Eleinte nagyon veszélyesnek gondoltam ezt a foglalatosságot, de hamar kiderült, hogy számukra az teljesen veszélytelen, ha egy magyar csoport azzal foglalkozik, hogy pusztul a magyarság. Tíz évvel ezelőtt hozzáfogtunk szórványfilmeket készíteni. Juhaimnak maradékát összegyűjtöm címmel indítottuk a sorozatot a Román Televízió magyar adásában, a román média védelme alatt. Közel negyven film készült el eddig. Egy alkalommal, miközben egy újabb filmet készültünk forgatni, valamiért magához hívatott a Román Televízió nemzetiségi műsorokért felelős igazgatója, aki mikor meglátott, azt mondta: – A, domnu Vetési, dumneata faci filmele acelea pesimiste!? Vagyis: – Ó, maga az a Vetési, aki azokat a pesszimista filmeket készíti?… – és legyintett. Akkor meggyőződtem róla, hogy számukra a mi munkánknak nincs tétje. Azért biztosan megvannak nekik a módszereik ahhoz, hogy megtudják, mi történik a mi kiszállásainkon.

– Fájdalmasan szétszórattunk. De nemcsak a nagyvilág idegen nyelvű tengerei nyelték el magyarok millióit, ez történt a közelünkben is. Bözödi György írta volt a meg-megismétlődő székely exodusról: “A székelyeknek Romániába való áttelepülése mindig tartott a történelem folyamán, mióta írott emlékeink vannak. A közvetlen szomszédság kötelező erővel bírt a népek kicserélődésére, a székelyek átszivárogtak Moldvába és Havasalföldre, a románok pedig Csíkba és Háromszékre” (Bözödi György: Székely bánja. Kolozsvár, 1938).

– 1996-ban rendhagyó munkába kezdtünk: a Kárpátokon kívüli román területeken, a Moldvában, Havasalföldön és Dobrudzsában élő magyarok megkeresésébe, összeírásába, lelki gondozásába. Azt a módszert alkalmaztuk, hogy elsőként bekértük a gyülekezetektől azoknak az elsodródott magyaroknak az adatait (helységneveket és lakcímeket), akikről az érintett erdélyi egyházközségeknek tudomásuk volt. A népszámlálási és az egyházi adatok alapján aztán elkezdtük felbúvárolni a Regátot. Felkerestük azokat a településeket, ahol a népszámlálás során magyarok tűntek fel. Egy-egy ilyen út akár egy őskeresztyén gyülekezetszervezésnek is beillett. Mindegyik városban a telefonpalotában kezdtük. Felütöttük a telefonkönyvet a K betűnél, mert tudtuk, hogy azok, akiknek kappával kezdődik a nevük, azok vagy magyarok, vagy szászok. Elkezdődött a telefonálás. Miután ezzel végeztünk, elindultunk, és városnegyedenként, lépcsőházanként felkutattuk a magyar neveket. Rendszeresen jártuk a piacokat, figyelve, hol van nagyobb mozgás, hol hallani magyar beszédet. Ha ilyenre bukkantunk, megkérdeztük, máshonnan jött árus-e vagy odavaló születésű? Ezután következett a göngyölítés: az éppen megismert személy kit ismer még, és az hol található? Végigkérdeztük a falvakat, de a legizgalmasabbak a nagyvárosok voltak. Megkeresni Craiován 120, Iaşi-ban 311, Constanţán 900 magyart, nem kis dolog.

Rimnicu Vilceán összegyűjtöttünk egy egyházra való gyülekezetet. Természetesen felekezetre való tekintet nélkül. Volt abban székelyderzsi unitárius, szalontai magyar asszony, palatkai (mezőségi) ember, katolikusok, unitáriusok, reformátusok. Mindegyiküknek egyformán fontos volt, hogy együtt lehettek.

– Vagy tanulmányaik befejezése után helyezték oda őket, vagy munkahelyet keresve szerencsét próbálni vették kezükbe a vándorbotot. Jelentős részük kényszerrel kihelyezett értelmiségi volt, köztük nagyszámú orvos és gyógyszerész. Azt is megtudakoltuk, hazajönnének-e? Szívesen jönnének, mondták sokan, de hol találnának munkát, megélhetést maguknak és családjuknak? Legtöbbjük régi kitelepedett. Az itthoni ismerősök, egykori barátok száma erősen megcsappant az évtizedek alatt. Erdélyben se házuk nincs, se föld nem várja őket, amivel pótolhatnák szerény jövedelmüket. Így aztán még a visszavágyók közül is sokan maradtak. A vegyes házasok mozdultak a legnehezebben. Érdekes és sokarcú népesség ez. Itt maradtak a régi kommunista pártapparátus Erdélyben hatalmi helyzetbe nem jutott magyar képviselői is, akik második, harmadik vagy ki tudja, hányadik embereként mentek nyugdíjba. Hasonlóan döntött az a vidéki gyárigazgató is, aki magyar létére Erdélyben nem, de Havasalföldön már irányíthatott egy kis gyáracskát.

– A havasalföldi magyarok döntő többsége munkás. Ezzel szemben Moldvában a kitelepedettek (kitelepítettek!?) között a közép- és felsőfokú képzettség a jellemző: legtöbb az orvos és a gyógyszerész, de sok mérnök, tanár is ott ragadt. Néhány egyetemi oktató is van közöttük. Mindmegannyi egyéni sors.

Érdekes képet mutat a felekezeti megoszlás. Moldvában a döntő többség katolikus. Havaselvén fele katolikus, fele protestáns. De ezt az arányt inkább az a régió határozta meg, ahonnan az emberek kivándoroltak, hisz amíg a háromszéki és barcasági kisugárzás inkább református és evangélikus, a Székelyföldé (Csík, Gyergyószék, Kászonszék) katolikus.

– Magyar gyülekezeti közösségek létrehozása, az önszerveződések beindítása, az ott élők egyházi keretben történő lelki gondozása. Ezek természetesen kis lélekszámú gyülekezetek. Önálló egyházzá szervezni egy több száz négyzetkilométeres területen élő százötven fős közösséget, annyiba kerülne, hogy ezt a “luxust” nem engedheti meg magának egyetlen egyház sem.

Egyébként a Kárpáton kívüli reformátusok területileg már több önálló gyülekezetet alakítottak. Nekünk lelkészünk van Rimnicu Vilceán, Ploiesten, Bukarestben, Galacon, Bákóban. Mindenki tartozik tehát valahová, de nagyon nehéz a lelkészeknek ekkora területet átfogni. Ezeknek a távoli helyeknek a feltérképezésével szerettük volna adatokkal segíteni a lelkészeket, hogy tudják, hova menjenek, kiket hívjanak fel. Másrészt egy kis újságot is szerkesztünk nekik, a címe Levél, mely azért készül, hogy ha másképp nem lehet, legalább levélben keresse meg híveit a lelkész. A gondokhoz még csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy az egész hatalmas Kárpátokon kívüli területen egyetlen magyar anyanyelvű római katolikus lelkész van: Bukarestben a barátok templomában. Magyar evangélikus lelkész is egy van, szintén Bukarestben, az unitáriusokat pedig a brassói lelkész ingázva gondozza. Moldvában a magyaroknak nincs lelkészük.

– Missziónk bár minden felekezetre kiterjedő felmérés, de protestáns szervezésű. Ezért közvetlenül nem ártottuk bele magunkat a csángókérdésbe. A csángók körében ezt a fajta misszionálást nem lehet és nem is szabad végezni. Az ő megoldatlan gondjaikra különleges tervet kell készíteni. Más úton-módon, például otthoni nyelvoktatással lehetne első lépésben segíteni őket.

– A szórvány fogalma egymondatos definícióval biztosan nem ragadható meg. A körülírás sem segít. Közelebb juthatunk a lényeghez, ha a részjelentés tartalmaira, arra keressük a választ, mit jelent a szórvány oktatási, nyelvi, művelődési, gazdasági és egyéb szempontokból. A nyelvi, etnikai veszélyeztetettség valamilyen foka kétségkívül szórványosodást jelent vagy szórványosodáshoz vezet. A szórvány olyan helyzet, állapot, amelyben egy etnikai közösség természetes belső erőtartalékai alapján képtelen fenntartani nyelvi, kulturális identitását, ezért külső segítségre szorul.

Szórványon általában régiót szoktunk érteni, de ez a felfogás eléggé pontatlan. Itt van például a Mezőség, amit a közvélekedés egészében szórványnak tekint. Csakhogy itt vannak a kis szigetek is. Nagysármásról, Magyardécséről és Mezőbándról, bár a Mezőség részei, nem állíthatjuk, hogy szórványtelepülések. Rájuk inkább a szigettelepülés fogalmát szoktuk használni.

– Melyek a szórványosodás alapvető ismérvei?

– Az erdélyi szórványmagyarság meghatározása igen nehéz. Oly sok tényező és folyamat összhatása érvényesül benne, úgyhogy a számbeliség csak egy a sok közül. Mindazonáltal a településen belüli etnikai arány mindennél fontosabb. Ezután következnek: a nyelv státusa, értéke, a magyarságnak a településen és a régióban való nyelvi elhelyezkedése, az anyanyelvű oktatás, a magyarság gazdasági ereje és státusa, a magyar művelődési intézmények, a művelődési szokások, a történelmi hagyományok, a közösségnek ma már talán fel sem fedhető hagyományos belső erőtartalékai, az önszerveződési szokások, a közösségi életszerveződések, a nyelvi alapon történő együttes élményigény és még nagyon sok minden. Amikor meg akarjuk állapítani, hogy valamely közösség szórvány-e, vagy sem, ezeket a tényezőket együttes hatásukban kell vizsgálni. Félig-meddig viccesen azt szoktuk mondani: szórvány az a közösség, amely támogatásra szorul.

A településeken mért számarányoktól, jelentőségben, alig marad el a régión belüli abszolút számbeliség. Ebből a szempontból Erdélyben református vonatkozásokban a következő kép tárul elénk: 40 százaléknál kisebb arányban 2300 településen 590947 magyar él; 30 százaléknál kisebb arányban 2209 településen 456745 lélek él; 20 százaléknál kisebb arányban 2095 településen 291522–re rúg a magyarok száma.

Városi jellegű településeken 867258 magyar lakik. Ebből 40 százalék alatt 98 településen 470966 lélek; 30 százalék alatt 93 településen 373799 nemzettestvérünk; 20 százalék alatt 79 településen 237182 magyar él.

A szórványkérdés Erdélyben elsősorban és hangsúlyosan városi kérdés, hisz falun 40 százalék alatt csak 119951-en, 30 százalék alatt pedig mindösszesen 82946-an élnek magyarok.

Az erdélyi szórványmagyarság etnikai veszélyeztetettségét félmilliónál már figyelembe kell venni. Négyszázezernél egyértelműek a hátrányosság jelei; 291000-nél pedig a közösség halmozottan hátrányos helyzetben és súlyos veszélyeztetettségben él.

Ha egy településen az egyik etnikum aránya 50 százalék alá esik, kezdetét veszi bizonyos leépülési folyamat. Elveszítheti jelenlétét az önkormányzatban, a helyi politikai-gazdasági életben, képtelen megvédeni iskoláit, művelődési életét, intézményeit. 40 százaléknál már mérhető a veszélyjelenség mértéke, szintje. 30-nál ez egyértelmű. 20 százaléknál kiemelten veszélyeztetett közösségekről szoktunk beszélni. 30 százaléknál egy közösség a maga területén belül már teljesen szórvány, hisz teljes etnikai önazonosságát akadályozhatja, visszaszoríthatja, ellehetetleníti a nagyobb közösség.

Persze az sem mindegy, hogy milyen irányú a folyamat. Vannak növekvő és csökkenő szórványok. Növekvő szórványnak nevezzük azt, ha egy település népessége kisugárzik, átsugárzik vagy áttelepszik egy másik területre. Mind az emelkedő, mind a leépülési irány egyértelműen jelzi az etnicitás státusát a közösségen belül.

Vannak Erdélynek olyan területei, amelyeket hagyományosan szórványnak nevezünk. Ugyanakkor léteznek a közösségen belül bizonyos etnicitásfelértékelő tényezők is, amelyek sajátos helyzetet teremtenek. Például ha kis lélekszáma és alacsony etnikai arányai ellenére sok a magyar vállalkozó, hagyományosan fenntartott magyar iskola működik, vagy komoly magyar művelődési élete van. Erre a 20 százalékos részarány alá süllyedt Kolozsvárt szoktuk felhozni példaként. Kolozsvár etnikai és szórványmegítélésével kapcsolatban állandó bizonytalanság uralkodik, hogy szórvány-e, vagy sem? Kolozsvár önmagában egyértelműen azért nem definiálható, mert elemeire bontva szórványnak is és nem szórványnak is tekinthető. Mint Erdély szellemi fővárosának, van egy hagyományosan erős magyar centruma, és vannak a belső perifériák. Kolozsvárnak nagyon komoly régi magyar intézményrendszere van: három magyar püspöksége, egy baptista és egy adventista magyar egyházi központja, magyar színháza, operája, magyar egyeteme, főiskolája, az egyetemi apparátushoz tartozó, magasan kvalifikált szakemberekkel, akik afféle magyar burokban élnek. Ennek a rétegnek a vonatkozásában Kolozsvárt nem tekinthetjük szórványnak. De ha a Monostor vagy a Marasti lakónegyedet vesszük szemügyre, akkor már a kolozsvári magyarság etnikai meghatározására egy más fogalmat is használni kell.

Az etnikai státustényezők mellett figyelembe kell venni a hagyományos belső erőket is. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy az idők folyamán milyen belső magyar történelmi erőket és etnikai tartalékokat halmozott fel egy közösség. Ha működnek ilyen hagyományos magyar szokások, erők, sokkal jobbak a túlélési esélyek. Példa erre az ezeréves püspöki székhelyű Gyulafehérvár vagy Nagyenyed a Bethlen-kollégium közel négyszáz éves szellemi kisugárzásaival.

Vannak más számba veendő tényezők is. Ilyen például a vegyes házasságra való hajlam. Tudunk 40 százalékos közösségekről, melyeknek fiataljai szinte pánikszerűen rohannak a vegyes házasságba. Miközben sok olyan erdélyi település is létezik, ahol nagyon erős a közösség család- és nyelvvédelmi rendszere, immunizációs cselekvésmódja, amivel a kollektíva kivédi a külső hatásokat. A Szeben megyei Bürkösön vagy Oltszakadáton alig van vegyes házasság, pedig ötven kilométerre vannak a legközelebbi magyar települések. Más településeken viszont nagyon rosszak a párválasztási szokások. Ahhoz, hogy megbízhatóan megállapíthassuk, melyik település szórvány és melyik nem az, ezeket az elemeket kölcsönhatásukban kell vizsgálni.

– Térjünk még egy kicsit vissza a nagyvároshoz, a kisebbségi magyarság legnagyobb temetőjéhez.

– Teljesen más közösség, nyelvi-etnikai világ az erdélyi város, mindenekelőtt az erdélyi nagyváros. Statisztikai adatok szerint a magyarság száma és a városi lakosság aránya csökkent 1992-höz képest. Ami abból a szempontból feltétlenül jó, hogy a városi munkanélküliek számottevő része hazatelepült, gazdálkodik, újra beilleszkedik a közösségbe, erősítve annak védekező erejét.

Mert bizony a nagyváros ezer veszély forrása. Csupa peremhelyzet: lakónegyedek, magány, szociális hátrányok, magas munkanélküliség, gyermekek elszigetelődése, a magyar oktatás kiszorulása, leépülés. Kolozsváron ilyen szempontból a Monostor negyed össze sem hasonlítható a belvárossal. Ugyanez elmondható Marosvásárhelyről, Aradról, Temesvárról, és újabban, sajnos, Sepsiszentgyörgyről is, ahol a perem más nyelvet beszél. A peremterületek, a lakótelepek nyelve mindig az utca nyelve, az utca nyelve pedig a többség nyelve. Tudvalevő, hogy ezeken a településeken a kisebbségi magyarság és nyelve teljesen kiszorult a hatalmi szférából, a többségi közéletből. A hatalomnak a mi másságunk nem kell. Nyolcvan év alatt annyit nem tanultak meg magyarul, hogy nevünket felismerhetően kiolvassák. Köztudomású az a képtelenség, hogy az 50 százalékban magyar Marosvásárhely a politikai hatalom részéről mind ez ideig nem “érdemelt ki” egyetlen színmagyar iskolát sem. Tudomásom szerint Kolozsvárnak egyetlen magyar anyanyelvű állami közintézményi igazgatója van. Állami hivatalokba régóta nem neveznek ki magyart. A hatalomnak sikerült kialakítani bennünk a “másság szégyenének” érzetét. Persze mindez csak hatalmi helyzet, de emellet vagy ezen túlmenően itt vannak az etnikum hétköznapjai, a rossz nyelvi közérzet.

– Ezeknek a bajoknak az orvoslásában nagyon komoly feladat hárul az egyházra. Ez az ősi intézmény ma már nem elégedhet meg a passzív gyülekezetszervezéssel, ki kell mennie az emberek közé. A szakralitás mellett szeretetmunkájával és szolgáltatásaival nyelvi otthont kell nyújtania híveinek, egészében a magyarságnak. Az egyházak egyre jobban felismerik ezt a másfajta megkeresést, megszólítást és templomon kívüli szolgálati kötelezettséget is. Mert némiképpen más helyzet az, ha a magyar beteg a román állami gyógyszertárban váltja ki a gyógyszerét, mint ha a magyar egyházhoz kopog be, ahol a szükséges gyógyszer mellett megértő választ kap gondjaira is, áthatja a magyar szó simogató melege, az együvé tartozás biztonsága.

Manapság komoly gondot jelent a gyermekmegőrzés és a délutáni gyermekprogramok kérdése, különösen a nagyvárosokban. Minőségileg más helyzet az, ha a gyermek az iskolából nem hazamegy az üres lakásba, hanem meleg ebéd várja a gyülekezetben, magyar tanár foglalkozik vele magyar nyelvi környezetben, és úgy érkezik haza, hogy otthon már nem kell bajlódnia a lecke elkészítésével. Mit tett tehát az egyház? Felszedte a gyerekeket az utcáról, kiemelte őket a vegyes nyelvi környezetből, és megteremtette számukra a baráti és otthoni környezet teljes anyanyelvi intimitását. A mai szomorú helyzetben az egyháznak át kell vennie a baráti közösségek megteremtésének feladatát is. Közös születés- és névnapok, szilveszterek, ünneplések rendezését, közös kirándulások és más együttléti formák szervezését. Annál is inkább, mert nyilvánvaló, hogy az a közösség lesz a párválasztási tér, amelyben az ifjú korábban tanult és szabad idejét töltötte. Ha ez a nyelvi környezet más mint az övé, nő a vegyes házasságok veszélye.

A párválasztási tanácsadástól a munkahelykeresésig rengeteg téren lehet így segíteni. Az egyház, az érdekvédelmi szervezetek, a lelkészek nagyon komolyan lobbiznak a fiatalok itthon tartása érdekében. Kívánatos lenne ezt a gyakorlatot romániai magyar “kormányprogrammá” emelni, egyfajta működő állásbörzévé tenni.

– Mert a kistelepülés – a kis lélekszám ellenére vagy talán éppen ezért? – az erdélyi magyarság legveszélyeztetettebb rétegét jelenti. A kistelepülések rengeteg tárgyi, lelki értéket őriznek, és élnek még jelentős történelmi hagyományok is bennük. Ugyanakkor itt húzódik az a kritikus határ, ahol elkezdődik a közösség felszámolódása. Azért húztuk meg itt a határt, mert egy háromszáz lelkes közösség még mindig megszül annyi gyermeket, ami elég ahhoz, hogy egy alsótagozatos iskola működhessen a faluban. Ennél kisebb magyar lélekszámú település Romániában képtelen fenntartani a tanítót. Holott ilyen helyeken a lelkész és a tanító mellett egyre nagyobb szükség volna egy szociális feladatokat ellátó harmadik személyre is. Vagy falvanként, vagy bokrokban, két-három falut összekapcsolva mindenképpen munkába kéne állítani egy falugondnokot (diakónust). Az is elképzelhető, hogy a falugondnok és a tanító egyazon személy lenne.

Ebben a kényszerhelyzetben az államiból át kell lépni a magán, az egyházi oktatási rendszerbe. A román állam lényegében kivonul a leghátrányosabb helyzetű települések kisebbségi oktatásából. Ki vállalja fel ezt helyette!? Épp most készítjük a tervet a Magyar Köztársaság új kormányának, amelynek alapján az elkövetkező három évben hozzávetőleg háromszáz tanítót kellene részlegesen vagy teljesen finanszíroznia ahhoz, hogy ezek a hajszálérhálózatok megmaradjanak.

Szükség lenne továbbá körülbelül száz iskolabuszra. A román hatalom részéről nincs kormányzati akarat ehhez a programhoz sem. Aminthogy mindig is hiányzott részükről minden segítőkészség. Ők nem támogatnak olyan tervet vagy elvárást, amelynek célja, oka az, hogy az igénylő csoport magyar. Súlyosbította a magyarság helyzetét, hogy eleddig a magyar kormányoknak sem volt ilyen irányú, normatív segítséget folyamatosan ígérő és nyújtó átfogó programjuk. Pedig a határon túli magyarságnak nemcsak ünnepterápiára van szüksége, hanem arra, hogy működjenek a mindennapjaik. Erdély szórvány része ma már éppúgy missziós terület, mint a szászoké. Az erdélyi magyarság jövőjéről most már nemcsak innen, hanem onnan is kell gondolkozni és gondoskodni. Szörnyű állapotok uralkodnak a szórványterületek legtöbbjében. A háromszáz léleknél kisebb magyar közösségű települések 80-90 százalékában évtizedek óta nincs semmiféle anyanyelvi művelődési, közművelődési közösségi tevékenység. Kivéve azt a néhányat, amit az egyház szervezett meg. De ott se futja többre, mint olyan különleges alkalmakra, mint amilyen a karácsony, az Anyák Napja vagy március 15-e.

– Az etnikai arányokon már nem javíthatunk. Csak ne romoljanak tovább! Így elsősorban és minden erővel az oktatásra, a művelődésre, az anyanyelv megőrzésére kell összpontosítani. Gyakran átéltem olyan groteszk helyzeteket, hogy képtelen voltam magyarul megértetni magam olyanokkal, akiket tizenöt–húsz évvel előbb én konfirmáltam meg. Az ember nyelvi, közösségi készségeit, személyiségének elemeit döntően azokból az ismeretekből és élményekből rakosgatja össze, amiket az iskolai környezetből magához vett. Ezért mindent el kell követni, hogy minden egyes magyar gyermek részt vegyen valamilyen formában az anyanyelvi oktatásban. Nincs olyan település Erdélyben, ahol ne tudnánk megoldani a gyermekek magyar oktatását, ha volna hozzá kevéske román és magyar politikai akarat.

Tudnunk kell ugyanakkor azt is, hogy bizonyos kritikus szám alatt nem teremthető meg és tartható fenn szerves anyanyelvi közösségi lét. Ahol párválasztásra, rokonsági kapcsolatokra és egyéb térteremtésekre nincs mód, ott húszévenként megfeleződnek a közösségek. Tudva ezt, magunk kíséreltük meg átirányítani az embereket egy nagyon kicsi faluból egy nagyobb közösségbe. Megpróbáltuk meggyőzni őket, hogy települjenek át, vállalkozzanak, teremtsenek munkahelyeket, házasodjanak oda, és lassan rendeződni fognak a dolgok. Voltak és vannak több-kevesebb sikerrel kecsegtető áttelepítési kísérletek és tervek a csángók körében is. Figyelemre méltóak a Nagykároly környéki és a mezőségi (vicei) próbálkozások is. Ki kell dolgozni egy részleges összegyülekezési tervet, valahogy össze kellene gyűjteni a népet. Nem áttelepítésre gondolunk, hanem arra, hogy a széthullt kévéből összefogjuk azt, ami még megmaradt.

– Vannak Erdélynek bizonyos részei, amelyeket lényegében nem népesítettünk be soha annyira, hogy ott többségiek legyünk. Fogaras földjén, a Mócvidéken, Hátszeg környékén, Máramarosban, a Mezőség bizonyos részén, a Radnai-havasok környékén sohasem voltunk többségben.

Azután itt vannak a nagy történelmi ütközőzónák. A folyók mente, a történelmi hadszínterek. Ilyen területek a Maros, a Szamos és részben a Küküllők mente, illetve az Érmellék egy bizonyos része. Ezek hadi területek voltak, a felszámolódás legelső színhelyei. Gyulafehérvár egykor Erdély fővárosa volt, és mi lett belőle? Gyulafehérvár közelében a borbándi katolikusok már legalább egy évszázada beolvadtak, Vajasdon kívül már nincs magyar helység Fehérvár közvetlen környezetében.

Enyed környékén maradtak még kicsi szigetek, a török, tatár hadak inváziója azonban java részüket tönkretette. A Maros bal partján még van néhány magyar többségű település, azok, amelyek szerencsésen megúszták a török–tatár és Basta felvonulását. Viszont a jobb parton álló Tövis már csak háromszáz lelkes, Marosszentimrén ma már nem él magyar. Ez jelképerejű.

Sajátos terület az erdélyi Mezőség, ahol a nyelvi gondok mellé nagyon komoly szociális problémák társulnak. A Mezőség őrzi az erdélyi szórványfogalom és szórványmítosz teljes fogalomkészletét. Rákosi Viktor (Elnémult harangok, 1903), Makkai Sándor (Holttenger, 1936), Nyirő József (Néma küzdelem, 1944) és mások munkái nyomán a Mezőség lett az erdélyi szórványlét és a szórványkérdés legfontosabb jelképe.

Tudnunk kell viszont, hogy az etnikai szigetlétben is nagyon erőteljesek a felszámolódások. Nagyon komoly gondok vannak az Olt mentén, Fogarastól Szebenig. De vannak ellenkező példák is, ilyen például Kóbor és Oltszakadát. Ezek mély történelmi hagyományokat őrző ősi székelytelepes falvak. Oltszakadátot bár nem lakta soha kétszáz léleknél több magyar, a kilencszáz román lélekkel szemben ma is őrzi teljes autonómiáját, szervezettségét. A faluban alig van vegyes házasság. A szokáskultúra, mint a csontozat egységben tartó ereje, úgy őrzi a túlélést. Nagyon érdekes, ahogy az erőtartalékok történelmileg áthagyományozódnak és beágyazódnak az újabb és újabb történelmi helyzetekbe.

A temesvári magyarság nagy tartalékát lényegében a munkahelyi kérdésekre keresett válaszok, a nagy székely és szilágysági betelepedések hozták. Nem véletlenül alakult ki életerős szilágysági magyar közösség az Arad környéki Angyalkúton, amely azelőtt sváb–román falu volt. Több ilyen helység létezik arra felé. Amíg az a közösség a maga tartalékából él, addig nem lesz baj. Ámde a nagy belső vándorlásoknak, tömeges mozgásoknak vége. A nagyipar felszámolódásával ismételt és újabb keletű magyar jellegű betelepedés már nincs a Bánságba. Se városon, se falun. Ezért vannak nagy nyelvi bajok Temesváron, ahol a frissítő telepes erők hiányában és a belterjességben rendkívül mélyre süllyedt a nyelvi önértékelés és az önbecsülés. A háromnyelvű Bánság, a tolerancia jelképe mára már csak emlék maradt.

Nagyon érdekes világ a Körösök mente, amelyre szintén a szigettelepülések jellemzőek. Ezeket a községeket, falvakat viszont támogatni kell. A Sebes-Körös mentén nem mondhatunk le se Kőrösrévről, se Magyarkakucsról, de Élesdről sem. A Fekete-Körös menti Kőröstárkányt, Tenkét, Gyantát nehezen nevezhetnénk szórványnak, de Belényest már igen. Ezeknek a nagyközségeknek nagyon komoly tartásuk van. Nagy múltú és erőteljes karakterű magyar települések.

– A városokban az önértékelés és a nyelvi helyzet tekintetében észlelhetők a legnagyobb gondok. Különösen a legnagyobb városokban, Temesváron és Brassóban aggasztó a helyzet. De megjelentek a bajok Szatmáron és a kisebb városokban is. Régent, Dicsőszentmártont, Medgyest, Szebent, újabban Kolozsvárt és Marosvásárhelyt is elérte a széleken, a lakónegyedekben a nyelvi gond. Zilahot bizonyos nehézségeken átsegíti a szilágysági szívósság és kegyesség. Viszont annál súlyosabb a helyzet Nagybányán.

Érthetetlen és nagyon szomorú eset Szatmáré és a határsávé. Az egész határ mente egy hatalmas talány. Ijesztően mélyre zuhant a magyarság önértékelése. Ép ésszel fel nem fogható, hogy tíz-tizenöt kilométerre a határtól, ahol magyar kultúrán nőtt fel még a románság is, hisz volt időszak, amikor a románok csak a magyar tévét nézték, tíz évvel ’89 után a román iskolákba beiratkozottak száma messze meghaladja az országos átlagot. Nem akárhol, hanem a 60–70–80 százalékos magyarságú településeken. Érmihályfalván, ahol négyszáz román lakik ötezer magyar mellett, a magyar gyerekek 23 százaléka román iskolába jár.

Hogy lehet az, hogy miközben az érmihályfalvi polgár átjár dolgozni Létavértesre, neki semmivel sem ér többet, sőt kevesebbet nyom a latba magyarsága, mint mondjuk a mezőségi mezőbándinak, holott földrajzi elhelyezkedése jogán és alkalmán ott a nagy lehetőség, hogy abból a kultúrából éljen, amelyikbe beleszületett. A hallatlan méretű elvándorlást már nem is említem. Persze érezni e mögött a politikai nyomottságot, a sorozatos kudarcélményt. Ez a kérdés nagyon komolyan merül fel, mert nyelvi hovatartozásunk sikerélményeit meg kell élnünk ahhoz, hogy meg tudjuk őrizni azt, ami a mienk. Ezek a fiaskók rendre lecsapódnak ebben a keskeny nyelvi sávban is. De miért nincs e régiónak elegendő nyelvi-etnikai sikerélménye?

– Ismerjük el: nem tettünk meg mindent, amit megtehettünk volna ezekért a közösségekért. Ezért felelősek vagyunk mi is, az érdekvédelmi szervezetek, az egyházak, és felelős a mindenkori magyar kormány is. Igaz, oly sok tragédia érte a századok során a Kárpát-medencei magyarságot, hogy a döntéshozóknak nemigen volt idejük fellélegezni és azt mondani, no, most már végre ezzel a kérdéssel is foglalkozom. De meg kell mondani, hogy a második világégéstől errefelé megfelelő szinten nem is lehetett meg hozzá a politikai akarat. Viszont tizenkét év óta miért hiányzik? Nem jutott rá se pénz, se idő? Átütő erejű segítségnyújtó tervet az utolsó tizenkét év alatt egyetlen magyar kormány sem dolgozott ki. Kolduspénzen, látványtervezés szinten, ünnepterápiával nem lehet kisebbséget menteni. Hiába vannak a nagy rendezvények, a csángó ruhás kivonulások, az összeborulások, a megható összmagyar zokogások, mert itt immár létkérdés, hogy indul-e reggel az iskolabusz vagy nem indul; a tanítónő fölveszi-e a fizetését vagy nem veszi föl; ki tud-e szállni a művelődési együttes vagy nem tud kiszállni; és a lelkész ugyan mivel látogassa meg sokszor tíz-húsz kilométerrel odább lakó híveit? Ezeket a kérdéseket késedelem nélkül meg kell oldani. Néhány tízezer gyermeket azért veszítettünk el nyelvileg tizenkét év alatt, mert ingáztatásukhoz hiányzott az iskolabusz, nem volt bentlakás, ahova elszállásoljuk őket, de ha volt is bentlakás, nem volt miből fizessük a költségeket.

Ha 1990-ben a magyar kormány azt mondta volna, itt van ötven darab iskolabusz, ma húsz-huszonötezer magyar gyermekkel több lenne a Bánságtól Észak-Erdélyig, Olthévíztől Besztercéig.

Erdélyben ma az egyik legnagyobb baj gazdasági természetű, nevezetesen az, hogy a magyar ifjúságnak nincsenek meg az élet-, a munka- és a megélhetési feltételei az itthon maradáshoz. Ez nemcsak a szórványra értendő, hanem általánosan érvényes a magyarok által lakott településeken. A munkahelyteremtésben a Székelyföldön is nagy bajok vannak. Örvendetes, hogy a tömbvidékeken sok a jól menő magyar vállalkozás, sőt kezd kialakulni a szó nemes értelmében vett új magyar nábobréteg. Viszont messze nem elegendő a munkahelyteremtés a fiatalok számára, itthon maradásuk, itthon tartásuk érdekében. Az erdélyi fiatalság élete kezd Magyarország, Spanyolország, Kanada központú lenni. Lövétéről, a mezőségi Magyardécséről hetente indul és érkezik autóbusz Budapestre, amely semmi mást nem szállít, csak huszonöt év alatti, munkát kereső fiatalokat és hozzátartozóikat. Ez önmagáért beszél. Jelzi, hogy abban a térségben valami sürgősen megoldásra vár. Addig, amíg a magyarországinál alacsonyabb, de mégiscsak emberi szinten nem orvosolják ezt a bajt, nincs mit várni arra, hogy az ijesztő méretű kitelepedés leálljon.

De ne hallgassuk el az eredményeket, a sikereket, a lelkes közösségszervezőket sem. Azokat a kiemelkedő személyeket, akik szinte az életüket áldozzák fel a közszolgálat oltárán. Erdélyben kéttucat olyan magyar gyermekeknek otthont nyújtó állami, egyházi vagy magán bentlakás működik, amelyek összegyűjtik az anyanyelven tanuló ifjúságot. Tele vagyunk találkozókkal, ünnepekkel, falu- és településnapokkal. Népünkben ez is tartja a reményt. De ez, sajnos, nem elég. Bármilyen szerények is a lehetőségeink, megfelelő szintre kell emelni a bentlakásos elemi és középiskolákat. Vigyázni kell az árvákra is. Mert kevesen, egyre kevesebben vagyunk. Egyrészt nem születnek meg a várva várt magyar gyermekek, másrészt azok a gyerekek, akik megszületnek, vagy beolvadnak, vagy család nélkül az utcákon, illetve román árvaházakban vesznek el. Ne szépítsük a helyzetet: ma Erdély román gyermekotthonaiban és állami bentlakásaiban vesznek el azok a magyar gyermekek, akiket magyarul kellene oktatni.

Komoly baj van a vegyes területen élő erdélyi magyarság médiafogyasztási szokásaival is. Jó ideje figyelem a magyarság egy bizonyos rétegének tévézési és rádiózási szokásait bizonyos foglalkozási körökben. Annyira sérültek a kultúra- és médiafogyasztási reflexek, hogy a közvetlen és legzártabb tömbön kívül élő magyar fiatalt már alig lehet leültetni valamelyik magyar televíziót nézni, magyar rádiót hallgatni. Végigjártam néhány erdélyi magyar szerkesztőséget, magyar céget, munkahelyet: tudod, mi döbbentett meg? Folyamatosan a román nyelven sugárzó, könnyűzenét, pihesúlyú “kultúrát” nyújtó román URH-s adókat hallgatják. Még véletlenül se kapcsolnak át a Kossuth rádióra, vagy ahol lehet, a magyar URH-s adókra. Ez a Székelyföldre azért nem jellemző, mert ott helyi magyar adók működnek. Nagyon fontos lenne, hogy egész napos magyar rádió- és tévéadás fogja át és tartsa nyelvileg is térerő alatt Erdély magyarságát.

– Régóta tudjuk, hogy tervszerű templom- és kolostorkolonizáció folyik kiszemelt magyar területeken az ortodox egyház és a politikai hatalom teljes egyetértésével. Székelykálon a prefektus állami kezelésben levő telket utalt ki ortodox kolostor építésére színmagyar katolikus településen. A sáromberki határban ugyan kinek épül négy magyar falu között ortodox kolostor? És Torockó határában egy férfi és egy női kolostor? A legnagyobb átejtés a székelyudvarhelyi csereháti eset volt. Nagyon átgondoltan, térkép után történik az építkezés. Ezeknek az épületeknek és a benne lakó, állami fizetést élvező “alkalmazottaknak” vajmi kevés közük van a szerzetesi élet tartalmához és üzenetéhez: a politikai és hatalmi erőfitogtatás eszközei ők, egyértelmű politikai üzenettel. Hogy beszivárognak-e nyomukban román elemek, nem tudom. Azt viszont igen, hogy ez a vallási-pszichológiai terror egyik formája és eszköze. Gondoljuk meg, hogy éli meg szigetlétét az a torockói magyar ember úgy, ha az ablakból kinézve ortodox kolostorba ütközik a tekintete. Ha úgy megy ki a faluból, hogy naponta szembesül azzal, amit egy idegen középület szüntelen reprezentál az ő szigetlétében, magyarságában. Ez a sokkhatás fokozatosan gyöngíti önértékelését, aláássa hovatartozásának értékét, napról napra visszaszorul a saját területén, ha kényszerűen együtt él a “másik” fölényével.

Mint szú a reves fát, úgy apasztja, sorvasztja szüntelen az erózió anyanyelvünket, amit lassan a teljes elláposodás veszélye fenyeget. Még itt, Kolozsvárt is. Szomorú látni, naponta tapasztalni százados értékeink pusztulását, az asszimilációt, a népesség apadását és az elvándorlást. Tudomásul kell venni, hogy vannak megállíthatatlan folyamatok. Aminthogy olyanok is, amelyeknek tőlünk függ a végkifejlete. De a mi feladatunk nem a siránkozás, még kevésbé a sírásás, hanem a lehetséges kiutak megkeresése és a remény szolgálata. Ebben segítenek a szórványvidéken élő nagyszerű emberek, földművesek és orvosok, tanárok és mesteremberek, akikkel a napi, heti találkozások újabb napokra, hetekre töltenek fel mindannyiunkat. Ha ők hisznek a hely, szülőföldjük, térségük valamiféle jövőjében vagy akár egy nagy történelmi csodában, akkor mi hogyan lehetnénk pesszimisták? Aki vidéken közügyekben fáradozik, annak nincs ideje pesszimistának lenni. Vár a munka. Ha pontosan tudjuk, mit akarunk, ha összefogunk, ha okosan és tudatosan tesszük a dolgunkat, ügyünk nem lesz veszve. Ha viszont a felbukkanó lehetőségeket vagy a kínálkozó történelmi alkalmakat veszni hagyjuk, menthetetlenek leszünk.