Pintér Lajos
A centenáriumi évre
Illyés Gyula emlékére
Megy a vonat. Egyre
sebesebben. Szekszárd
felé.
Madarak szállnak fölé,
öngyilkosok
fekszenek elé, mert
megint a sakál dalol,
a pacsirták vonítnak.
Magánszorgalmú kutyák
ugatnak,
Illyés torkáig ugrálnak,
s bokán harapják.
De hiszen Őneki:
bokáig érni is érdem.
Bokáig érnek.
Szekszárd felé megy
a vonat, nincs rajta
terhes kismama,
nem várandós a holnap.
Csak gonddal,
elvetélt reménnyel
viselős. Csak Herder
jóslata kereng
fölöttünk a hófelleges
égen,
mint varjuraj.
Élj műveidben,
ha már
száz évig élni nem lehet.
Élj lassabban, mert
a világ lemaradt.
S bár a mű örök,
most olvasom és
mondom, e gyönyörű
életmű leronthatatlan.
De rom van a rendben.
S e mű, akármilyen hű,
nem tudom,
olvasmányunk-e vagy
jövendő nyelvemlék.
Sose ennyire penge-élen,
hogy fejet csóválva,
állván s csodálván
vizsgálja majd egy nyelvész.
Vagy lesz nép, mely
megérti, vagy nem lesz,
mert elvész.
Dobai Péter
Nagyapám emlékében
1914–1918
(A tizenharmadik gyalogezred egykori
géppuskásának emlékére… “Kis-Ezüst”,
“Nagy-Ezüst” sebesülési érmeit máig őrzöm,
akárcsak katonakönyvét és Károly király
“Csapatkeresztjét”, nemkülönben az összes
történetét, a frontokról, ahol harcolt,
ugyanbár miért harcolt? –: Ferencz Jóskáért?
Ferencz Ferdinándért? Vagy csak egy szőke,
hirtelenszőke, pisze, szeplős goriziai leányért
vagy mégis a hazáért, mégis a nemzetért
kelt át volna az a régen por gyalogezred
a Piavén, az Isonzón, a Tagliamentón?
Nagyapám 17 éves volt, amikor besorozták
és huszonegy éves, amikor IV. Károly
hadparancsa megérkezett a lövészárkokba:
miszerint tüzet szüntess, békét kértem,
aláírás: “Károly király” – – – –)
Túl sok múlt van a jelenben,
a mai, sőt már a holnapi napban is…
túl sok emlék van minden gondolatban,
túl sok élet van a halálban,
túl sok halál van élni kényszerült életünkben,
túl sok halál van a sorsainkban… de elvégre
törődjünk bele ebbe a “bőségbe”, hiszen
nem az a legfontosabb, hogy éljen az ember!
– – – – –
Eszembe jut egy régi dal, ott Óbudán énekelte
Latinovits Zoltán, Huszárik Zoltán…
A dalra már alig emlékezem.
Tizenhét éves, frontharcos Nagyapám emlékére:
én magam írok dalt, én magam írok indulót,
szól majd ez a nóta
őnélküle is – – – – –“Ma eladó, kiadó a szívem,
Nem lakik benne már senki sem…
Most egy jó szóért megveheted…”
Másképp él az én szívemben ez a dal, ez a nóta:
“Ma eladó, kiadó, kimonó, Toledo, ma Doberdo a szívem,
nem védi már senki sem… se Császár, se Király,
sem heves táncban pörgő dalmát leány…
Ma eladó, kiadó, Toledo, Doberdo, Caporetto a szívem,
nem lakik benne már senki sem… Mégis kérdem,
mit akar ez a sok szépen megnyílt virág énelőttem,
tán rózsa fehér, talán rózsa vörös, tán kék liliom,
talán krizantém, fehér, névtelen katonasírokon…?”
Talán énreám külön harcmezők várnak? Egyszemélyes
harcmező várna rám? Egy támadás, ellenség nélkül?!
Talán a temetőkhöz lakom túl közel?
Talán túl közel, közvetlen közel lenne hozzám
Muhi, Mohács, Majtény, Világos, Trianon és a jeges Don?!
Minden közel van hozzám! E súlyos közelségtől
soha nem távolodom. Elér holnap, ha ugyan
eddig el nem ért már, életem zsarnoka: a sorsom.
Hát igen… ma eladó, ma kiadó a szívem…
Csak azt érzem, amit gondolok, csak azt gondolom,
amit érzek, hiába fosztana ki emlékezetem,
hiába hinném, hogy engem mások önmagamért szeretnek,
én tudom: már nincs több utam újabb és újabb tévedéshez.
Tudom, hogy már nem tévedhetek magamnak
új házat, más hazát – – – –
Álmodni Adriát, hajót, ifjúságot
Régi, azóta rommá lett,
óbudai, újpesti sólyatereken
épült, ifjú hajóm, M/S Hazám,
hogy újra, hiába lehetetlen, hogy mégis megjelensz,
a nagyságos Adrián,
mint ezerkilencszázhatvannégy távol lett tavaszán,
ott… Otranto fokán, görög szigete, Jón vizek felől
tartva Fiume, Isztria felé a kitűzött északi irányt:
igen, azt gyakran álmodom, erre virradok, ezt virrasztom,
és nem fáj ez az álmom, nem kínoz emlékes tudatom,
hogy csak szép, visszajáró álommal játszom,
kívül naptári időkön, túl a mára megvirradó horizonton,
kívül világon, váltan valóságtól, s túl annak reményén,
hogy álmom egyszeri helyét-idejét
újra történni valaha élettel viszontláthatom – – –
Dusa Lajos
Hajdútánc
Egyetlen győztes szabadsá
gharcunk vezérének
1. (Őrlődő keserves)
Ölni kell vagy megdögölni,
nem örömből lettem hajdú.
Ides hazám pogányoké,
császáré és nagyuraké,
csak én vagyok rongyos fattyú.
Nem riadok, ha ijesztnek,
a halálhoz nagyon értek.
Ha török – hát karóba húz,
ha császári – agyonlövet,
s saját vérem is megéget.
Vicsorgok hát e világra,
mint a bekerített farkas.
Átharapni egy-két torkot,
hogy magam ne adjam ingyen:
– Uram, ez a Te jutalmad!
2. (Szomorú parlando)
S akkor jöttek a hajdúk. Nincs megadás.
Minden é
és nem volt megadás-jel,
melyből a zsoldosok is
elgondolták: jobb, ha fogoly vagy.
– Többet pénzel ez élve, mint egy percnyi pengesuhintás,
hisz megalázott asszonya és pereputtya kiváltja
– pláne, ha él még –, és kér menlevelet.
Ámde a hajdúk jöttek. Porba tiportabb
Erdély ennél nem volt. Mert ama hajdúk
káromkodtak véges-végig. S mind magyarul.
3. (Hajdú legényes)
Vérem pezsdül, torkom rikkan: – Végre pogányok ellen!
Nékem a császár nem parancsol, sem a fejedelmem.
Lándzsám villan a jegenyéken,
szablyám szisszen a sás élében,
szinte indul a föld is.
Dölyfös szpáhi pattan a lóra, mindjárt felém rúgtat,
még lándzsám is csodálkozik: milyen nagyot huppant,
s hogy Mohamedhez eltaláljon
megsegíti a buzogányom,
útját megrövidíti.
Ám janicsárság ezre zúdul, Isten tudja honnét.
Lődözünk, s hová meghátrálunk – ismer minden zsombék.
Náddal törlöm a bocskorom orrát
míg befogadja láp-Magyarország
ezt a harácsos népet.
Jambúr, jambúr, jambambúri, a jambúr: jambambúri,
nincs szebb mint
a tábortűznél a hajdútáncot járni.Nézik a talján, vallon népek,
zsoldfizetésre ideértek,
jambúr, jambambúri.
4. (Karfűző dobbantós)
Fogadd most levelét Deák Kis Ferencnek
Bocskai úr, egykor császári fiskális.
Viszem hűtlenséged Nagykereki felé
zsoldjában – mint hajdú – a felkent királynak.
Avégre semmi nép ez a lándzsás-puskás,
mi végre hiába István úr hűsége.
Ellened is rablót toborzott a császár,
kit pedig szolgáltál – még hited fölött is.
Most a pusztulásnak, összevisszaságnak
tobzódó idején István úrra nézek.
Sok árultatásunk, keserves vadságunk,
sorsodnak a sorsunk – bizony most tenképe!
Ha veszni kell – vesszünk, de érted verekszünk
Kereki vár előtt, Álmosd mezejében.
Sebzettségünk miatt igaz tükrünk te vagy,
s kire-mire néznénk, ha azt összetörnénk?
Széki Patka László
valamikor majd
gyurgyalagok éjszakáin
felhő-rongyoktól lángra
lobban az égbolt kiégett
csillagok ördögűzése után
a rég kihalt földön egy
tévelygő angyal lelkeket
költöget – kéklő árnyékában
megbújik egy apró jégvirág
keresztünk egyszülöttjeként
Pünkösd előtt
úgy jutunk a túlvilágra
mint vergődő halak a
kiszikkadt folyómederben
belső mágneses viharaink
közepette porladó árnyékunk
bokrok takarják be álmaink
kopottas gúnyáját sorra le-
vetjük félig már önmagunk istenévé
váltan visszariadunk a köznapi
megváltástól: születésünkbe iszonyodunk
októberi magánügyek
oly kedves mégsem szeretem
látni ahogy vasalod az ingem
szombaton déltájt a Bartók
rádióban Schumann szimfóniájának
hallgatása közben Picasso vasaló
nője jut eszembe – csúnya lenne
a vasalatlan ing s Te féltesz hogy
meg ne szóljanak mégis úgy vélem
egymást kellene inkább simogatni
az ágynemű habosan hullámzó
fodraiban hogy kisimulhasson elménk
Lackfi János
Mennyi az ennyi
“Kell mennyi ennyi annyi”
A mondatnak a látszat ellenére
semmi köze a matematikához.
Palóc néni mondta, míg fél kézzel
babakocsikerekekkel felszerelt
taligáját vonta, rajta a ponyvabatyuba
kötött jókora adag szénával,
másik kezében horgas kasza,
kulccsontok gátjai közt
a műanyag póló alá
terelődtek az izzadságpatakok.
Élete ennyiannyija, számtana
végül is ennyi, enni kell adni az állatnak,
légydongás közt, bokáig trágyában
kigyötörni belőle a tejet, s így az állat
őt eteti a maga sorján.
Andrej Rubljov beszél
Vasadi Péternek
Azzal dicsekszem, hogy jóban vagyok
az égiekkel, heti többször
eljárok hozzájuk, kitakarítom
pitvarukat
Nagy zajt csapok a seprűvel-lapáttal,
fújtatok, koslatok fel-alá
Érdekes, még sosem sikerült
több koszt összeszednem,
mint amit lábamon vittem be oda
Valamit mindenki csinál
Valamit mindenki csinál
hord magánál papírzsepit
előreengedi a hölgyet
mindig átadja a helyét
szája elé teszi kezét
azt mondja hogy nem történt semmi
pulton hagyja a visszajárót
ha rágyújt a füstöt félrefújja
segít felvenni a kabátot
Mindenki csinál valamit
legalább ne nagyon zavarjon
Valamit mindenki csinál
olyasmit vesz a ruhája alá
vagy éppen nem vesz alá semmit
tudja hogyan szeretik a haját
ma ő fizet és ugyan hagyd már
virágot hoz kis apró ezt-azt
megdicséri az új illatot
a reggelit az ágyba viszi
tudja a kávét hány cukorral
Mindenki csinál valamit
mégis könnyebb legyen megszokni
Valamit mindenki csinál
vesz a gyereknek egy motort
nem nyit rájuk a kisszobában
egy csöppet megtoldja a zsebpénzt
elengedi kenutáborba
nem szól hogy hangos a zene
elkerül minden kényes témát
úgy tesz mint aki észre se vette
hogy hajnalban jött meg berúgva
Mindenki csinál valamit
minél kevésbé legyen útban
Valamit mindenki csinál
várja a családot ebéddel
ruhát varr pénzt dugdos a zsebbe
hoz egy kis friss kerti zöldséget
demizson bort ad süteményt pakkban
jelzi van egy kis spórolt pénze
vigyáz addig a gyerekekre
jöttök csillagom amikor jöttök
majd mosogatok nézd csak a tévét
Mindenki csinál valamit
könnyebb legyen
őt elviselni
Valamit mindenki csinál
ami felesleges kidobálja
gyűjt a számlán a temetésre
a papírokat előkészíti
rájuk írat telket és házat
szétosztogatja a ruhákat
összeírja kit értesítsünk
a katalógusból kinéz virágot
amit nem kell sokat locsolni
Mindenki csinál valamit
ne legyen túl sok ügyintézés
Léka Géza
Öt liter bor
Szíts, hevíts: írni!
Szavamnak tűzmestere,
Zöldveltelíni.
*
Mennyi csikk, szent ég!
És hány pohár bor verseng
egyetlen versért.
*
Dobolj csak, szív, vér!
Tükröm is belerémül –
bolond, ki így él.
*
Félhang egy kottán:
férfi, férj, apa lettem.
Marcim, Veronkám.
*
Mi minden voltam…
megsokszoroz a magány.
Leszédül tollam.
Szamárfül
Nincs nekem annyi erőm,
ahány szirom egy mályva.
Se nyelvem, se bibe nőm,
ki száj lenne a szájra.
Arcom, színem sincs, holott
Marcim, akár az ében.
Szürke szamárfül vagyok
Veronkám füzetében.
Pék Pál
Október árnya
A hamis ünneplőknek
Álom űz egy zsibbadt réten.
S varjat küld az ország?
Látom szinte szodomai
ege pirkadását.
S hazudik az út az útról.
Romba dől az oltár – –
Az a füst már soha többé,
az a tenger posvány.
Futótűzként falta föl a
hitünket az éjszaka – –
Dögkutakba szédül, végül
dadogni kezd kő, a fa,
s hat öl mélyről kiáltjuk:
Mit elorzott e holnap,
számba veszik életünket
a tetszhalottak, holtak;
nem tudva, az idő árnya
nagyobb-e vagy az a fény,
mi kölyökkorunk vadonából
egyszer mégis visszatér;
nem tudva, egy más világban
épül újra az a nap,
s fölemeli régi zászlónk
a legutolsó mozdulat.
Egy ember áll a fák alatt
“Lassan sötétedik.”
Orbán Ottó
Keze ahogy szélbe fordul,
szája ahogy mondja még,
mozdulatok delejébe
rontás ahogy visszalép,
ön-vermébe dermedve, de
hegybe vág a tiszta út,
s mezítlen, ha arra téved,
sorsából is csak kifut,
elhagyva, mit soha többé
nem idéz a néma tér,
elhagyva, ki árnyéktalan,
utószor is visszanéz,
s hazátalan kereng ott,
bár menekvése bölcsebb – –
Megváltatlan érti meg,
ki hűséges, az szökhet.
Supremum vale
“nem annak kell az imádság,
ki az Istent megtalálta már”
(Babits Mihály)
A völgyek még, / az illat-ár a szélben, /
a kölyökhadtól fényes éjszakák, / hol fel-
gyúltunk a tapsok ünnepében, / mert lomb-
sörényét rázta a világ. // Álltunk csak a
megáradt időben, / őrizve akkor minden hű
csodát, / de ránk feszült a semmi leple
újra, / s packázó kényszer, / bamba nincs-
tovább / tartott meg egy rommá-züllött házban, /
testünk pedig didergőn vacog, / mert gané lett
a szavak tiszta gyöngye, / s a szárnyak
haván / a hallgatás ragyog. // Azóta már /
életünkből, tudjuk, /
a kezek mécse sorrakivonul, / seregünk is / csillagporba gázol, /
s ordasok közt, / boldog-szótlanul, / szám-
kivetve vergődik az ének, / mert zsarátnokká
hamvadt a sugár, / és elhagyott, / ki vendég
volt e földön, / hiszen Istent megtalálta már.
Bartis Ferenc
Egy torony története
– vigasztaló harangozójának –
Puffad a torony bokája, lába,
a helyben állást nehezen állja,
büszke tartásban kopik a háta,
az őrségváltást mégis kivárja,
odalett ősi harangzúgása,
nyelvét egy vörös hóhér kivágta,
csak
inog némán előre-hátra –ő önmaga utolsó csodája.
Csak idegen kéz…
Megszoktam már az özvegységet
Halott Feleségemmel élek
Jöhet lány hozzám s mehet asszony
Nem akarom, hogy itt maradjon
Ne takarítson és ne főzzön
Törüljön port a szemfedőmön
Ravatal-lakásom megszánom
Övé is az én tisztaságom
Csak idegen kéz ne rendezzen
soha semmit se benne, se bennem
Jöjjön lányként s asszonyként menjen –
Gőgös magánnyá vetemedtem
Budapest, Vas utca 19. mindenkor
Adventi hangverseny
a Mátyás-templomban
Hangverseny-hóvihar a Mátyás-templomban
A keresztről figyeli Krisztus, ki nem vet keresztet
A szentelt-víz-vér párállik homlokomon
Zilángolnak-kavarognak a hang-hópelyhek
Hópehely-hang-verseny
Karmesteri pálcámat átadtam Istennek
Bárdos B. Arthur
Lábjegyzet
Állnak a sorban.
Állnak dülöngélve.
Félig halva, félig élve…
Némely karban csecsemő, gyermek.
Évek gügyögnek, évek el-
szelelnek, felnövesztve – telnek.
Állnak a sorban.
Szemükben olvadó jégcsapok
tócsákat mondanak tollba
az idegen porban.
A sorok végtelenbe nőnek,
a gőzt fújtató mozdonyok mellett
támasztanak a hamuzó időnek
reményben keményedő ütközőket:
a tömegben eszményített korban.
Állnak a sorban
kegyetlen egyedül – –
és perceken belül
gátbálvánnyá válnak
a Szodomából szerterostált árnyak…
Az ujjra várnak,
a csontra nőtt útmutatóra,
(hány felhőtorony vasbeton súlya
reccsen a talajra, bujja
földünk felriasztott porát?…)
Állnak a sorban
a milliókra rúgó pofák – –
nincs arcuk, nincs testük, az ostobák
torz vigyora fagy a
lemálló bőrstációjára. Nyers állomása…
Ez lenne Auschvicc, a tréfa szőr-
szálhasogatása?
Állnak a füstfojtogató sorban.
A huszadik század peronján.
A kortalanított koszban.
Légüres akolban.
Torzó
Semmi sem egész,
bár úgy látszik, a rész
mindig az egészben elenyész,
csak rá kell tapintani: kész!
Ülök a kávéházban
s elcsorog a folyékony paláver,
csatornákon át
a porhanyó föld alá tér – –
Német talajba kalapáltak
s felejtem, hogy az aber
füstölgő gyertya a gótívű mondat
ellentmondó sarkaiban,
mikor már kihunyó a kandeláber
s a sötétség nyelve utolsót kongat…
Hogy megszülettem, kerek egésznek tűnt
karchiányos, gyönyörű körtükröm:
beleléptem, otthonos tag-
lejtésem kitöltötte keretét,
szilánkjaiban éltem – –
azóta darabokra tört…
Ezt úgy nevezik nemzetközi nyelven:
tört(é)nelem.
A jelen homályos tükre a múlt.
Valaki a láthatár kéklő kötelét
hurkolta hajnalom nyakára
s a jövő térfogata bezárult.
Kamaszkorom – dúlt dombjaira hullt,
elhömpölygött a kolozsvári korzó,
ifjúságom vadonában a vadorzó
tiltott árnyakra célzott,
a fegyver csütörtököt kattant – s a tükör
szétpattant egében
életre kelt a torzó…
Szegedi Kovács György
Azon az esős délutánon
mint valami istenség
jöttél ki a teraszra;
mi újság a lentiek között
hideg folyosó
maszatos ablaka mögött
rejtőztem akkor még
szikrázó tavasz-ostorod elől
és ahogy ott álltál a magasban
én zuhantam le
s törtem össze édesen
azon az esős délutánon
Fohász
Feleségemnek ajánlom
Behunyom szemem,
hogy megváltson
egy hang,
hogy szárnyaim
bársonyos tűz e
meljekihűlt perceim fölé.
Világoljék fel
legalább kis egérlyuknyi
boldogság
melybe úgyse férünk
itt lent,
hogy egy “hűvös hajnalon”
sírni lássam a meggyötört,
elárvult Istent.
Gencso Hrisztozov
Láthatatlan ragyogás
Minek s kinek őrizlek titeket
gyaluk, fűrészek, fejszék
zárak, öreg szekercék,
szegek, kapák,
még használatos s már szükségtelen
szerszámok, mért maradtatok velem?
Szétnézek köztetek, rendbe raklak,
kincsekként válogatlak –
pedig por fed és rozsda mar…
Szolgáltok-e még?
Dolgoztok-e még?
Lesznek-e gazdáitok
kik meglátják a rozsdarágta fényt
e láthatatlan ragyogásban
atyáink emlékeiként?
BEDE ANNA fordítása
A mindenség madarai
Ratkó József emlékére
Mellettetek vagyok, itt Tiszadobon,
göcsörtös, ősi tölgyek!
Idő s napszárí
totta bogas ágaitokszövedéke –
a Vén Idő bütykös ujjával horgolt
csipketerítő
kiteregetve az ég boltja alatt –
földi lét és lélek ág-bogai,
ti, tárt szárnyú csodalények,
mindenség mesebeli főnixmadarai!
PAPP ÁRPÁD fordítása
Ősz elején
Nem megyek e
nem megyek már el,
szülőm,
szeptember!
Barázdák közt fényed úgy ragyog föl,
mint zsenge hófoltok
rügyeknek zengő virradásán.
Rég-volt záporok is most itt csobognak.
S lobognak a hajdani mezőtüzek,
– június lángjai apám arcán.
Hajnala parazsát fölszítom újra.
S kioltom alatta az alkonyi máglyát
madarak harsány himnuszaival.
Hogy ne eméssze meg a gyökereket!
Hogy ne foganjanak végzetes forgószelek
méhedben soha, szeptember,
szárnyadon vész ne utazzék sose!
Mert bölcs vagy és ünnep vagy nekem,
a tavaszok orma és
nyarak tetőzete!
S nem megyek el a te földjeidről…
KISS BENDEK fordítása
Dűlőút
Fehér lovakkal
a fuvarosok…
Súlyos teherrel,
nyomasztó az út –
nehéz a lelkem!
Felzeng a síkság,
és figyel engem
nedves, nagy tiszta szemmel!…
KIRÁLY ZOLTÁN fordítása
Sághegy
Berzsenyi Dániel emlékének
Mérhetetlen idő szorít bordái között,
5 mérhetetlen idő!…
Kiapadt tenger mélyéből érkezem,
s a föld mélyéből kitörő lángözön
földi és földöntúli lényegem.
Millió és millió éve már,
hogy termő mezőv
é váltam,életadó nedvem kereng a búzakalászban,
ott van minden fűben és faágban,
vulkánom tüze sziromlik
tavasszal a barackvirágban,
szellőrózsává bomlik, cseresznyepírrá lobban,
szőlőszemekben izzik minden őszön,
fénylik a dalban és tombol a borban…
Tava
szi gyökerekből, mennyei nyarakbólszültem életre földöm lakóit, férfit és nőt,
testáltam rájuk földi és égi birtokot,
s lettek itt falvak és városok –
vagyok már szent és örökös hazájuk…
Gazda s próféta is – az a büszke és szomorú költő,
ki innen sarjadt, az én szülöttem:
tengerem öltött benne testet
s kitört vulkántüzem verslett
lelke mélyén titkos morajjal
támadt ősvilági erőmből,
nemes fény – örök tűzből földi hajnal…
De nézd: távolról és közelről,
mint nyitott szemben kitágult pupilla
tekintek lapályaitokra, szembogaram a kráter,
amely rejtettebb titka itt a népnek,
mint a Kárpátok bércei az égnek…
Folyóim könnyből gyűlnek, rajtam súlyos
gyászkereszt,
hódolat könnye néked, s érted, Pannóniám!
Búbánatos anyácskám – ó, esküdt siralom!
Én is fiad vagyok, csüggedt, levert,
de így is mérhetetlen magyar bérc vagyok,
megtörhetetlen, ragadozó körmű Trianon!…
KIRÁLY ZOLTÁN fordítása