Egy nagy hegyet kerülgetek már napok óta. Keresek rajta valamilyen magasba vivő ösvényt, kapaszkodót, amelyen ha nehezen is, de följuthatnék a tetejére.

Száz év! Szinte hihetetlen! És ráadásul micsoda száz esztendő! Európa történetének egyik legszédítőbb, legpazarabb, ugyanakkor legdémonikusabb évszázada. Minden megtörtént benne összesűrítve, ami az emberiség előző évszázadaiban, sőt előző két-három évezredében lezajlott. A századkezdés pillanatában volt benne művészetekre és mohó tudásra hangolt görögségélmény, később vad háborúk, barbárság, keresztre feszítések, politikai inkvizíciók, emberégetés nagy tételekben, birodalomépítés, birodalombukás, szabadságrészegség, forradalmak és elhülyítések.

Illyésnek több mint nyolcvan év jutott ebből a hatalmas időből. De ezen belül legalább hét olyan világpolitikai és társadalmi földrengés, amilyenre az elődök esetében nem volt példa. Kölcseynek, Vörösmartynak, Széchenyinek, Aranynak legfeljebb kétszer vagy háromszor kellett újraépítenie a világot maga körül. Adynak, Babitsnak szintén, Illyésnek viszont – rövidke békés időszakokat leszámítva – folyamatos válságkorszakok jutottak. Kezdődött ez az első világháborúval, folytatódott a forradalmakkal, a franciaországi száműzetéssel, Trianonnal, a nagy ellentmondásoktól feszülő Horthy-rendszerrel, a második világégéssel s mindazzal, ami utána jött, az Egy mondat…-ot megszülő korszakkal, az ’56-os forradalommal és a folytatással. Ő maga írja egyik versében:

Azt hiszem, a jelenlevők velem együtt ismerik azt a dramaturgiai pillanatot, amikor a rágalomáriák föl szoktak csattanni. Ez a pillanat az! Az első sor mindig azzal kezdődik, hogy mit jajong Illyés, hiszen a század nagy megpróbáltatásait szerencsésen mindig megúszta. A második sor már azt hajlítgatja, cifrázza: nem is olyan biztos, hogy a szerencse segítette, hanem ő segítette magamagát, mivel a mindenkori túlélés lángelméje volt. Borzalom. Úgy látszik, nemcsak a gyomorban, a májban rendezkednek be hosszú életre kártékony, szívós vírusok, hanem az agyban is, és ott elpusztítani őket talán a legnehezebb. Nem véletlen, hogy már fiatal íróként ezt jegyzi föl naplójában: “Mindent összeszámlálva: ellenségem egy van, az ostobaság. Elvi ellenségem is: akkor sem könyörülhetek rajta, ha megértem… Ha a katonaság létjoga, hogy az országot az ellenségtől védje, a szellem táboráé az, hogy a butaságot szorítsa vissza, a külhonit s a belhonit egyaránt…”

Nehezemre esik, hogy egy ilyen emelkedett, ünnepélyes napon nem az illyési örökség, az illyési szellem kimeríthetetlenül gazdag hatalmáról beszélek, hanem árnyakat próbálok eltaszigálni a közeléből, de az ünnepélyességnél fontosabbnak tartom az igazságot s vele együtt magát az igazságszolgáltatást.

Kezdjük rögtön az oly sikeresen mitologizálódott kétkulacsossággal, amelyet már fiatal író korában a nyakába akasztottak. Kezdetben a kettőssége még erénye volt, megcsodálni való újdonság: Ozora és Párizs, magyarság és európaiság, szürrealizmus és pusztai ökörbőgetés, de amikor ezek az ikerképességek kiléptek az esztétika köréből, s elkezdtek közvetlenül szembesülni a politikával, a történelemmel, a társadalom ismeretlen kérdéseivel, hirtelen megváltozott az irodalmi romantika színezete. Az 1933-ben megírt Pusztulás-napló, amely egy baranyai utazás főszólamává nyersen és kendőzetlenül a magyarság pusztulását avatja, máig ható indulatokat szabadított rá közéletünkre.

Az egyik ok mindenképpen a megszégyenülés titkos élménye. Jön egy fiatal költő a Dunántúlról, Párizsból, a múzsák hegyes-völgyes vidékéről, s olyan országos, pontosabban olyan nemzeti gondokat fogalmaz meg, amelyről az értelmiség színe-javának fogalma sincs. A magyar tudat kiegyezés utáni működéséről Ady Endre szinte mindent elmondott, amelyhez az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása szolgáltatta a lidérces illusztrációkat, de az ő jövendölései és szimbólumai belemosódtak ebbe a pusztulásba. És különben is, ő Mesebeli Jánosokról, Paraszt Nyárról, Eltévedt lovasokról beszél, a fiatal költő pedig olyan magyarokról, parasztokról és uradalmi cselédekről, akik irodalmilag ugyan nem léteznek, de annál inkább léteznek a valóságban, magukra hagyva nincstelenségükben és nyomorukban.

A másik ok pedig – idézőjelbe téve írom ide a mondatot – Illyés “lelepleződött magyarsága és nacionalizmusa” volt. Azzal vádolták meg, hogy biológiai elfogultsággal ítéli meg a népeket. Saját fajtája veszésén úgy kesereg, hogy közben a másikat, mert életrevalóbb, elítéli. Tagadhatatlan, hogy a Pusztulás egyik szereplő népcsoportja az egykéző, a veszendő magyarság, a másik a viruló németség, de a vád ezzel együtt hamis.

A gyanú azonban rajta marad a szerzőn. S minden, ami később történik, erre a gyanúra hajol vissza. És valljuk be, tömérdek dolog történik. Úgy látszik, Illyés felfedezőnek érkezett a magyar irodalomba, mert a verseskötetei és az 1933-as “felfedezése” után jönnek sorba a többiek. Felfedezés a meghökkentő elbeszélő költeménye: a Hősökről beszélek, aztán az Oroszország. A legnagyobb köztük mindmáig a Puszták népe. Egy bűntudatot ébresztő mélyvilág, amelyről addig senki se tudott semmit. S utána Petőfi, akiről viszont mindenki sokat tudott, de könyvével Illyés talán a “mindentudókat” lepte meg leginkább.

Ugyancsak a felfedezések sorába tartozik a Magyarok is. A könyv műfaja: naplójegyzetek. Az én számomra azonban egy sok szálon szövődő énregény. Nincs benne semmi, ami a képzelet műve volna, de minden benne van, amit a legszigorúbb képzelet is jóváhagyhat. Összeszámlálhatatlanul sok helyszíne, ténye, idősíkja és rengeteg szereplője van ennek az énregénynek: olyanok, mint például Arany János, Mátyás király, Ludas Matyi, Dózsa György, a rácegresi béresek, Hajnóczi néni, aki csontra húst főzött, vagy a hegyaljai lázadás hírétől megrémülő Rákóczi, aki hatlovas hintóval menekül a helyszín közeléből, de a közelükben föltűnik Napóleon, Fülep Lajos, Kölcsey Ferenc, Paul Éluard és még vagy ötszáz hasonló személyiség. Költészet, néprajz, történelem, társadalomtudomány, filozófia, politikai vitairat, álomboncolás, falusi gyerekek vallomása teszi mozgalmassá a könyvet, de ha ezerfelől érkeznek is gondolatok vagy érzelmi hullámok, kivétel nélkül Illyés legbensőbb világába gyűlnek össze.

A könyv igazi meglepetése az, hogy először foghatjuk föl, sőt élhetjük át, miként érez, gondolkodik, tajtékzik, mosolyog, rajong egy fiatal magyar, aki mindenféle máz nélkül tökéletesen európai. Ady még fátumosan és parádésan volt magyar és európai, háta mögött Dévénnyel, dacosan, halálos gőggel, a kalapjánál fehér szegfűvel. Illyés viszont úgy, mint ahogy a folyóvíz – folyóvíz. Magától értetődően. Ezt igazolja a szemejárása, stílusa, minden apró mozzanat, amely nemzetéhez köti. Ha valaki váratlanul most azt kérdezné tőlem, miért épp Illyésnek kellett megírnia 1950-ben az Egy mondat a zsarnokságról című verset, gondolkodás nélkül azt felelném, mert ő írta a Magyarokat!

Vannak olyan esetek és pillanatok, amikor az eredetiség sértő, mert megváltoztathatatlan. Ilyen eset Illyéssé is. Ráadásul az ő “eredetisége” minden látszat ellenére nagyon elüt másokétól. Ahhoz, hogy állításomat igazoljam, legalább egy ötvenoldalas esszét kellene most fölolvasnom. Ami elképzelhetetlen. Marad tehát néhány égre írható, gyorsírásos jegyzet.

Illyés nemcsak úgy volt fölfedező, hogy egy-egy művével mindig új korszakot kezdett a magyar közéletben, a Puszták népétől az ötágú sípig, a határon túli magyarság ügyével foglalkozó Szellem és erőszak című könyvéig, hanem úgy is, hogy több évszázados történelmünk csonthéjas ellentmondásait próbálta meg föltörni. Amit mások drámaian és tökéletesen elemeztek múltunkban, ő inkább a megszüntetésüket szerette volna előkészíteni. Épp a Magyarokban ír arról, hogy jelenünk Mátyásig nyúlik vissza, és a jelent is történelmileg kell átélnünk. Márpedig ezt a folytonosságot meg kell szüntetni. Mi jellemzi ezt a folytonosságot? Ha csupán drámai ellentét jellemezné, valószínű, hogy egy olyan nagy katarzis, mint amit 1848 és 1956 csúcspontján, rövid ideig átéltünk, megoldhatná a helyzetünket, de skizofréniába hajló kettőség jellemzi, amely Széchenyi és Kossuth szimbolikus és örökletes ellentétében jut kifejezésre legláthatóbban.

Még követhetőbb példával szeretném az illyési gondolkodás természetét megvilágítani. Bartók és Kodály létbe ágyazott példájával. Bartók, amikor 1940 őszén már Európa jövőjét, s benne a Hitlerhez sodródó Magyarországét is végzetesnek találta, erkölcsi tiltakozásul mindkettőt elhagyta. Amerikába ment, száműzetésbe. Igaza volt? Rábólinthatunk némán, hogy: igen, igaza. Kodály ugyanazon okok miatt, hasonló erkölcsi megfontolásból szintén elhagyhatta volna Magyarországot. De nem hagyta el. Maradt. Igaza volt? Igaza!

Hogyan is állunk ilyenkor az igazsággal? Bizony, bizony bajosan. Azt tudjuk, hogy a tudományok számára nélkülözhetetlenek a paradoxonok, mert világosan utalnak bizonyos folyamatok végességére vagy végtelenségére – no de az életben? Vagy a történelemben? Ha az egymásnak ellentmondó gondolatokat sehogy se lehet megváltoztatni, miközben megfelelnek a józan észnek és a tapasztalatnak, Illyés meggyőződése szerint minél előbb össze kell őket békíteni.

Illyésben nem az öregkor bölcsessége érlelt meg ilyen gondolatokat, hanem már az ifjúkoré. Máskor is idéztem már idevágó vallomását, s most újra rákényszerülök. Ezt írja: “Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam – bármennyit hadakozott is a kardjával –, hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár.” Emlékezetes fejtegetése az alku és a megalkuvás szavak politikai és becsületbeli jelentéséről ugyanebbe a kényes tárgykörbe tartozik bele.

A korszak, amelyben 1990 óta élünk, csupa-csupa botrányos és kényes üggyel van kitapétázva. A tudathasadás és a remény megtépázott faliszőnyegeivel. Gondolom, ha Illyés velünk élne, ez a történelmi helyzet ugyanúgy próbára tenné, mint ahogy minket is próbára tesz. Lehet, hogy a maga Döblingjéből: súlyos depressziójából nézne kifelé időnként a világba, ajtófélfának döntve vállát. Tudnánk, hogy ilyen időkben elsősorban az ő bátor és gyakorlatias igazságaira szorulnánk rá. És százesztendős születésnapján nagy költőtársa, Szabó Lőrinc szavaival köszöntenénk, mely így hangzik: “Illyést, úgy sejtem, nagyobb igazság, okosság, nagyobb országos lelkiismeret vezette, mint talán bárkit a magyar haza szellemi vezetői közül, akiket ismertem. Bármily komplex a jelenség, az egésznek a nagyszerűsége előtt önként el kell csitulnia a részletkifogásoknak. Azt hiszem, mindenki, aki ezt a nyelvet beszéli, jogosan vágyódhatnék – s jól járna vele! – egy olyan magyar humanitásban élni, amelynek valahogyan Illyés az elnöke.”

A jelenlevők közül sokan emlékeznek még azokra az időkre, közelebbről a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évekre, amikor Magyarország közéletét csak részben határozta meg a hatalmon levők akarata. Mellette – pontosabban vele szemben – rendkívül nagy szerepe volt a szellemi életnek. Különösen az irodalomnak, ami érthető is, hiszen századok óta az irodalom volt a nemzet legerőteljesebb és leghatékonyabb hagyománya. Ha nem lett volna irodalmunk, egészen bizonyos, hogy ma nem volna magyar nemzet, vagy ha mégis, egészen más volna.

Mit jelentett ez? Azt, hogy az országot az említett időben már nemcsak politikai erők kormányozták, de egyre érezhetőbben szellemi és erkölcsi erők is. Ha úgy tetszik, nagy befolyással rendelkező ellenzéki csoportok. De bármi történt az országban, jó vagy rossz, megalázó vagy fölemelő esemény, sokakkal együtt tanúsíthatom: a magasban, a fejek fölött újra és újra azok a kérdések cikáztak: Mit gondol a történő dolgokról Illyés Gyula? Mit tanácsol? Kiáll-e a követelések mellett, vagy sem? Mert ha kiáll, nehezebben gáncsolható el egy-egy kezdeményezés, vagy el sem gáncsolható. Sok érdekes pletyka maradt fenn ezekből az időkből, ezeket rövidesen a helyükre kell tenni. Annyi bizonyos, hogy az úgynevezett nemzeti ellenzék Illyés nélkül nem cselekedett.

Ezért ragaszkodtunk a beleegyezéséhez amikor a Hitel című folyóiratot akartuk elindítani, s ezért fordultunk hozzá akkor is, amikor a Bethlen Gábor Alapítvány gondolata Bakos István barátunk fejében megszületett. Gondolják meg: egy ellenzéki “magánalapítvány” Magyarországon a hetvenes évek végén, amikor Illyés Szellem és erőszak című művét a hatalom épp betiltotta! Legalább olyan istenkísértés volt ez, mintha a Kálvin téri templom Úrasztala mellé ültünk volna le tüntetően szalonnázni.

– Tehát nézzük csak! Az ötlet nagyszerű – mondta Kiss Ferencnek, Für Lajosnak és szerény személyemnek. – Önök a nemzet nevében összegyűjtenek tömérdek pénzt, s nekem mint az Alapítvány fejének átadják ezt az összeget, én pedig, mint Kossuth pénztárnoka annak idején, lelépek vele Nyugatra. Ha másként nem, így bizonyára irigyelt történelmi alakja lehetnék a hazának…”

El kell mondanom, hogy nagyon bízott a sikerben. Főleg azért, mert mi nem kérni, hanem adni szerettünk volna.

Kevés megrendítőbb történetet ismerünk egy-egy halhatatlan emberünk utolsó napjairól, mint amit Illyésről jegyzett föl felesége, Flóra asszony. A halállal szembesülő költőt is legnagyobb ellenfele a depresszió fojtogatta. Életét a halálos ágyon hiábavalónak, sikertelennek érezte. Lám, amiért legutoljára is küzdött: egy folyóiratért és egy alapítványért, az is csak szélmalom harc volt. Flóra asszony kétségbeesve, de méltósággal úgy kérte Illyés óhajának a teljesítését a hatalomtól, mintha oxigént kért volna egy fuldoklónak.

Alkat, szellemi alkalmasság és igényesség meg kitartás, szorgalom dolga, hogy valaki képes-e – ha nem is gályapadból, ha nem is laboratóriumot, de – szellemi nyereséget, munkaörömet, önmagának s másoknak hasznos, maradandó eredményt kicsiholni a legköznapibb, olykor csak megélhetési léthelyzetekből is. Alkalmasság és igényesség dolga, hogy valaki már az élet egyedülállóan gazdag lehetőségű, a léhaságra és a felelős munkára egyaránt alkalmat kínáló egyetemista évei során melyik lehetőséghez vonzódik jobban. A világmegváltó hangoskodással leplezett kódorgó semmittevéshez, mint gyakori egyetemista életformához, vagy például egy olcsó, kényelmetlen színházi székhez, melyről szabad vagy csak szabaddá tett idejében a város teátrumának minden fontos előadását végigülheti: miközben egyetemén maga is versmondó kört, színjátszó kört szervez. Ami már nemcsak alkalmasság és igényesség, de vonzalom, elhivatottság dolga is, miközben csírájában még csak megkülönböztetett érdeklődésnek hívjuk, nem sejtve persze, hogy a debreceni Csokonai Színház kakasülőjének állandó lakója egykor majd a Nemzetei Színház igazgatásának megtisztelő feladatára kéretik föl. Azt sem ugyanakkor, hogy a színház történetében páratlanul gazdag, sokszínű, a nemzeti drámakultúra értékeit határokat átívelően felmutató nyolc év után egy hivatalos köszönöm nélkül, már a nemzeti jelzőtől is felpaprikázódó kritikushad nyolcesztendei becsmérlő kiáltozásainak hangzavarával a fülében, Párizsig meneküljön. De munkára oda is, nemcsak Szajna-parti andalgásokra: soktucatnyi cikk, tanulmány jelzi – főképp a Hitelben, a Reformátusok Lapjában, az Új Horizontban – szerzőjük állandó irodalmi, szellemi készenlétét, a franciaországi magyar művelődési emlékek iránti kutató s eredményes buzgalmát, a figyelő tekintetet, melyet Párizsból a hazai és a határainkon kívüli magyarság szellemi mozgására vet.

De ez már a jelen, s mi még a harminc évvel ezelőtti korszakot fürkésszük, amikor is a kakasülőről s az egyetemi padokból egészen Pestig röppen díjazottunk, hogy – némi előzetes debreceni hírlapíróskodás után – ott is az újság legyen a nemcsak feladat, hanem hivatásszerűen is végzett újságírói munka gyakorlóterepe. Azután a MOKÉP sajtó osztálya, ahol a lehetséges hivatásszerű hivatalnokoskodás helyett ismét megkeresi és megtalálja az értelmes feladatvégzés alkalmait. Az itteni munka is eredményezi majd azt a kis füzetet, amelyet Latinovits Zoltán emlékének szentel, hogy a Latinovits Zoltán tekintete (1987) című könyvben utóbb megpróbáljon feleletet adni arra is már: hogyan lett óriássá a színész, és hogyan lett a sorsa az istenített, majd megtaposott magyar zseni jelképévé. A Film Színház Muzsika szerkesztői munkája, a lapban s számos más folyóiratban, elsősorban az akkori Alföldben, a Tiszatájban közölt színikritikák, színháztörténeti tanulmányok, drámaelemzések, a színházjáró nagy utak vidékre meg a kisebbségi, mindenekelőtt erdélyi teátrumokba (akkor, amikor nem volt még közdivatja a határon túlra utazgatásnak, s főleg nem az ottani magyar színházakról itthon úgy diskurálni, hogy a beszélő látta is, amiről véleményt mond) már azt jelzik: az életút, egy rövidebb strasbourgi kitérővel, lassan visszakanyarodik a Színházhoz.

Úgy azonban, hogy díjazottunk közben nem veszi le a szemét a határon túli magyar irodalmakról sem, közel évtizeden át szerkeszti például a Sütő András-életműsorozat köteteit, s majd megírja, s épp ebben az esztendőben átdolgozva, bővítve másodjára is megjelenteti a Nehéz álom (1997, 2002) című Sütő-monográfiát. S érik a termés folyamatosan: az évtized fél tucat könyvet hoz. Hozza a Nemzeti a magasban (1996) címűt, amelyben precízen dokumentálva jelenik meg a Nemzeti Színház utolsó bő három évtizedének színháztörténete, telve az ügyhöz méltatlan panamázgatások jelenkori krónikájával is; hozza a Megélt színház (1998) című tanulmánykötetet, benne, többek között, ama határon túlra járások kritikai eredményeivel, színészportrékkal, az Illyés Gyula-bemutatókról írott dolgozatok egész fejezetével, a zseniális erdélyi rendező, Harag György munkájának műhelyelemzéseivel. A szivárvány alatt (1997) darabjai is többségükben erdélyi utak emlékét idézik, interjúk, tárcák, műelemzések, kritikák, publicisztikai írások színes csokrával Tamási Áron, Sütő András, de Kallós Zoltán és Kós Károly, Bolyai és Farkas Árpád vagy a román drámairodalom jelesei, vagy az épp most Tamási Áron-díjassá leendő Sylvester Lajos képét jelenítve meg. A jelentés a völgyből (1998) naptártörténeteiben Áprily Lajos nyomdokain jár Dunabogdányban, s a különösen szép esszékötetben a magyar művelődés- és egyháztörténet cselekvő, elkötelezett alakjai vonulnak föl egy virtuális magaslatra: oda, ahol már jelentőségét veszíti minden olcsó nemzetromlasztó idea, eszme, szó.

Könyveiben mindig vitathatatlan tényekkel, adatokkal igazolja az álláspontját, nem véletlen, hogy bár – főképp a Nemzeti Színház kálváriás sorsáról írott munkájában – keményen fogalmazott ítéletet mond a nemzeti kultúra hazárdőreiről, a harsány ricsajon kívül egyetlen cáfolat sem születik a könyv állításaival kapcsolatban. Sütő-monográfiája megkerülhetetlen a szakma számára, műelemzései érzékenyek, mégis tárgyszerűek, élvezetesen sokoldalúak.

S térjünk vissza a jó tíz évvel ezelőtti pillanathoz, amikor a Nemzeti Színház oldalsó színészbejáróján először megy be a teátrumba az új színházigazgató. Új időszámítás is kezdődik ekkor az intézmény történetében; tetszett és tetszik-e ez sokaknak, vagy sem – a nemzet első színházának olyasféle értelmezése válik majd ekkortól gyakorlattá, melynek megértéséhez a színház régmúltjáig kell pislantanunk, de legalábbis direktor Hevesi Sándor gondolatáig: a Nemzeti Színháznak “nemzeti műhelynek” is kell lennie.

S műhely lett, melynek stúdiója befogadta a fiatal tehetségeket; mely drámapályázataival a kortárs írók egész hadát mozgatta meg; a Várszínház kis színpada is ekkor vált kitűnő kamarabemutatók helyszínévé – mára már ez is eltűnt; mely lehetőséget adott arra, hogy Kelet-Európa jeles előadásai legyenek láthatók a Nemzeti színpadán, s a színház társulata maga is többször útra kelt, felült például az erdélyi körvasútnak is nevezett Thália szekerére, hogy tüntetésekkel felérő közönségünneplés közepette vigye Tamási vagy Sütő darabjait vissza oda, ahonnan vétettek. S emlékezhetünk: az Advent a Hargitán című Sütő-dráma bemutatója 1986 januárjában itthon is rendszerriasztó politikai tüntetésé vált; bizony, egy szög volt az is a múlt rendszer koporsójába, hogy azután csak ennek a műnek több mint kétszáz telt házas előadása meg a mindig zsúfolt nézőterű Az ember tragédiája, s annyi más, nagy közönségsikerű bemutató cáfolja a színházi program dühödt ellenzőinek fanyalgó legyintéseit. Hogy azóta kiderült, a rendszer koporsójában csak egy tetszhalott feküdt: nem a színház és a nem színházigazgató hibája.

Az igazgató úgy vált meg 1999-ben a Nemzetitől, hogy színészei jó szaván kívül más köszönetet nem kapott.

Legyen ez a díj most elismerés meg köszönet is azoktól, akik becsülik a gerinces tartást, a morális erőt, s szemben minden ellenvéleménnyel úgy vélik: a szellemi alkalmasság és igényesség akkor teremthet csak tartós értékeket, ha birtokosa e képességeket nemzete javára használja.

Szívből gratulálok, egy kisded, de a nagykamasz kortól eredeztethető, a való világ minden képtelen politikai, morális alakváltását az egymás iránti szeretet és bizalom változatlanságával átélő és túlélő baráti társaság nevében is, a Bethlen-díjas Ablonczy Lászlónak, az egyik könyvében általa is idézett Nagy Gáspár-vers soraival: “Uram – bár rendesen vakulgatok – / Kegyelmedből talán marad belül / a látás / S kívül – ha így akarod – / a kegyetlen nézés”.

Nagy idők nagy tanújaként, a magyar demokrácia következetes harcosaként, az alig föltárt magyar közelmúlt egyik hiteles hírhozójaként tisztelem Csicsery-Rónay Istvánt, akit egy évtizede ismertem meg személyesen. Akkortájt barátaival a fél évszázada mártírhalált halt Teleki Pál emlékét ébresztgette a rendszerváltás sodrában, az általa szerkesztett és kiadott Teleki Pál és kora című könyvben. Amikor megtudtam, hogy ő az Occidental Press Kiadó tulajdonosa, akkor döbbentem rá, hogy – nemzedéktársaimmal együtt – milyen sokat köszönhetünk neki. Ifjonti szellemi tájékozódásunkban ugyanis jó néhány akkoriban tiltott műhöz jutottunk általa; Teilhard de Chardintől a száműzöttek naptárán és a forradalom költőin át Márai Sándor Naplójáig. Ő fordíttatta le és adta ki magyarul Gaeton Picon: Korunk szellemi körképe című híres összeállítását a nyugati világot foglalkoztató társadalmi, bölcseleti kérdésekről. Azt a könyvet, amelyhez a hatvanas évek végén titokban és ingyen juthattunk, bestsellerként olvastunk, s adtunk tovább. De neki köszönhetjük Illyés Gyula verseinek francia és angol kiadását, Gara László Az ismeretlen Illyés című kitűnő életrajzának megjelentetését, s még azt is, hogy magától Illyés Gyulától hallhatjuk az Egy mondat a zsarnokságról című örök érvényű verset, amelyet István magnószalagra vett, és – Szalay Lajos által illusztrált borítóval – lemezen is kiadott.

1995-ben, amikor az egykori Országos Kaszinó épületében a Magyarok Házát kezdtük kialakítani, meglátogatott. Az MVSZ főtitkáraként azt az irodát használtam, amit fél évszázaddal korábban ő a Független Kisgazdapárt Külügyi Osztályának vezetőjeként. Emlékeiről ott nyilatkozott azután a Duna TV-nek. Aki ismeri, hallotta, olvasta, az tudja, hogy Csicsery-Rónay István negyvenhárom évi emigrációs létében, s 1990-es hazatelepülése óta is hű képviselője, szószólója maradt a magyar szabadság, függetlenség és demokrácia eszményének, amelynek ifjúkorától elkötelezte magát.

Családjától, elődeitől – köztük Kazinczytól, Zichy Mihálytól és más jeles történelmi személyiségektől – örökölt hivatását s nevelése során elsajátított műveltségét a Bécsi Konzuli Akadémián, a Pázmány Péter Tudományegyetemen, a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, majd Washingtonban a Katolikus Egyetem Könyvtári Karán gyarapította. Rendkívül széles körű, alapos tudását a magyar függetlenség, a haladás és a demokrácia érdekében igyekezett és mind a mai napig fáradhatatlanul igyekszik közéleti szerepvállalásaiban hasznosítani.

1943–47 között az idegen megszállókkal szemben küzdő ifjúsági mozgalom, a Teleki Pál Munkaközösség ügyvezető alelnöke. Eközben 1944-ben a Magyar Függetlenségi Mozgalom politikai bizottságának tagja, az Eb ura fakó illegális lap szerkesztője, a Rákóczi-partizánszázad parancsnokhelyettese lett. Olyan, ma már legendás hősként tisztelt személyiségekkel dolgozott együtt, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szent-Iványi Domokos, Koszorús Ferenc, Szombathelyi Ferenc, Kudar Lajos, Atzél Ede, Kiss Sándor, Saláta Kálmán, Arany Bálint, Auer Pál, Hám Tibor, Kovács Imre és társaik.

A második világháborút követő demokratikus átalakulás folyamatában aktívan, az 1945-ös választásokon győztes Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt egyik adminisztratív vezetőjeként vett részt. A magyar demokrácia megteremtéséért folytatott politikai küzdelem, a csapatmunka életre szóló barátságokkal és közéleti élményekkel, elkötelezettséggel jutalmazta Csicsery-Rónayt és társait. Az akkori rendszerváltás olyan karizmatikus vezetőket dobott a felszínre, mint a bissei parasztgazdából bölcs kormányfővé nőtt Nagy Ferencet, vagy a másik baranyai kisgazdát, Kovács Bélát, aki pártvezetőként Nagy Ferenc kitűnő partnere lett, csakúgy, mint a parlament elnökeként Varga Bélát, a falusi plébánost. Velük együtt szolgálta István a magyar nemzetet, olyan tehetséggel, hogy három éven át tartó eredményes küzdelmük miatt a szovjet rendszer kommunista szálláscsinálói nem bírták a hatalmat magukhoz ragadni. Ezután ördögi praktikát eszeltek ki ellenük. Kovács Bélát a parlamentből az idegen megszállókkal elhurcoltatták, s az önkényuralom nemtelen eszközeit alkalmazva összeesküvési pert kreáltak a kormányfő és a kisgazdapárt vezetőivel szemben. Ennek folytán kitüntetettünk a magyar demokrácia elleni összeesküvés vádjával nyolc hónapon át volt a hírhedett ÁVO kínvallatottja. Átmeneti szabadon bocsátása idején külföldre menekült, majd néhány hónap múlva családját is kimenekítette, a száműzetést választva a zsarnoki rendszer börtönével szemben.

Csicsery-Rónay István 1949-től 1990-ig – a hazatérés reményét soha föl nem adva – magyar állampolgársággal az USA-ban élt. Kenyérkereső munkája mellett a magyar emigráció közéletében közös küzdelmet vállalt egykori pártvezetőjével, Nagy Ferenccel és társaival. 1949–56 között a Szabad Európa Bizottság politikai elemzője, 1951–64 között pedig a magyar értékek őrzésére és külhoni terjesztésére szánt Hírünk a világban című folyóirat kiadója volt. 1953-tól a washingtoni Occidental Press Könyvkiadó tulajdonosa, amelyet felesége, gyermekei és barátai közreműködésével, a hazai elnyomásban és az emigrációban élő magyarság tájékoztatásának és kapcsolatépítésének szolgálatába állított. Akik idehaza élték át a vészkorszakokat, tudják, hogy a zsidóüldözés, a holokauszt, aztán a svábok, majd a tehetős polgárok, illetve a kulákok törvénysértő meghurcolása, bebörtönzése és kitelepítése milyen kártékony hatású volt a magyar demokráciára, a közösségekre. Az emigrációt másfajta kórságok, a belharcok, a széthúzás és a tehetetlenség züllesztették szét, amit sajnos kevesen éltek át ép lélekkel. A levert 1956-os forradalom új öntudatot, erőt adott a külhoni magyarságnak, s olyan emberpróbáló feladatokat, amelyekből Csicsery-Rónay István is derekasan kivette részét.

Azon szerencsések közé tartozik, akik ép testtel és lélekkel érhették meg a rendszerváltást. 1990-es hazatelepülése óta fiatalabb kortársait is megszégyenítő munkabírásával segíti a független, demokratikus Magyarország újjászületését. Egykori pártjának méltó megújulását sajnos nem tudta elérni. Annál többet tett a közéletben és a kultúrában. Mivel a politikai életben felemásan zajlott s zajlik az átalakulás folyamata, Csicsery-Rónay István aktív felvilágosító munkába fogott. Egykori bajtársaival létrehozta, működteti az Ezerkilencszáznegyvenöt Alapítványt, azzal a szándékkal, hogy élettapasztalataikkal a példaadó személyiségekre emlékeztetve gazdagítsák a közelmúlt ismeretét, a formálódó parlamenti demokráciát. Az FKGP-ről és Nagy Ferencről könyveket adtak ki, Kovács Béla szobrának felállítását ők szervezték. Immár harmadik éve közös ügyünk Teleki Pál szobrának méltó helyen való felállítása. A szobor tavaly elkészült, de még nincs jóváhagyott helyszín a budai Várban, ahol szeretnénk elhelyezni. Nagy elődje iránti tiszteletből – nemzeti örökségünket gyarapítva – működteti Zalán a Zichy-emlékházat, s létrehozta a Zichy Mihály Alapítványt, amely kiállításaival, szép kiadványaival a hazai és nemzetközi művészeti életben is figyelmet kelt, csakúgy, mint a zenei életben a Veress Sándor Társaság, amelynek alapító elnöke.

Az értékteremtés, az értékőrzés és a példaadás jegyében saját élettapasztalatait és megélt történelmét Csillagos órák, sorsfordító magyarok címmel 2000-től sorozatban közli és immár a tizedik könyvet küldi el azoknak, akiktől reméli, hogy továbbadják a tanulságokat. Közelgő születésnapján kívánjuk: Isten éltesse sokáig! Adjon példát, erőt az újabb nemzedékeknek!

Hódi Sándor, avagy a makacsság – igen, ez jutott róla először eszembe. A makacsság, a szívósság. A képesség, hogy újrakezdi ismét, és folytatja. Tudom, a laudáció műfajához hozzátartozik az érdemek fölsorolása, így kell majd szólni a pszichológusról, a társadalomkutatóról, a közíróról, a politikusról. És talán – engedtessék meg – a régi barátról is, akivel annyiszor mérlegeltük lehetőségeinket a jövőt fürkészvén a budai Ménesi út tájékán, azokban a történelem előtti időkben, az 1970-es évek elején.

Mégis, legfontosabbnak az alkatot tartom, a magatartást. Legalább annyira, mint a teljesítményt. Úgy tapasztaltam később, ha nem is közelről, csak a megfigyelő távlatából, hogy Hódi Sándor makacs ember; járja a maga útját, és az igazságot fontosabbnak tartja, mint a pozíciót, a tisztséget, a hatalmat. Értelmiségi és szabad ember, aki nem aszerint mérlegeli mondandóját, hogy előbbre jut-e általuk ő maga, hanem arra tekint, miképpen lehet szolgálatára annak a közösségnek, amelybe beleszületett. Érdemes könyvcímeit vallatóra fogni, mit árulnak el szerzőjükről. Mivel többségük tudományos vagy ismeretterjesztő céllal íródott, könnyen azt mondhatja bárki, csak annyit közölnek az olvasóval, hogy mi a szóban forgó kötet tárgya. Nem egészen. Csak hármat idézek közülük: Táj és lélek, Illúziók nélkül, A nemzeti identitás zavarai. Kissé túlozva azt mondhatnánk, bennük foglaltatik Hódi Sándor emberi és tudósi hitvallása. A lelket kutatja, de nem úgy általában, hanem egy konkrét tájon élőkét, akik egy nemzeti közösséghez tartoznak. A délvidéki magyarokét. Mégpedig mindenféle délibáb, önáltatás nélkül. Jó diagnosztaként a bajok okait keresi.

Egy olyan társadalmi jelenséggel kezdett még egyetemista korában foglalkozni, melyet nem ok nélkül soroltak a nemzeti sorskérdések közé. A világviszonylatban kiemelkedő magyar öngyilkossági arány okait kutatta, hiszen ez a jelenség épp a Délvidéken, Csongrádban és a Bácskában, határon innen és túl pusztított a legjobban. Visszatekintve úgy gondolom, az öngyilkosság és egyéb társadalmi devianciák vizsgálatában e jelenségek kulturális meghatározottsága foglalkoztatta. Hogy például miképpen alakul a Vajdaságban az egymás mellett és együtt élő népek pszichológiai kórképe. Mi annak az oka, hogy a délvidéki magyaroknál olyan gyakori a válás, akkora a lelki betegségek aránya és az öngyilkosságok száma.

A pszichológus társadalomkutató politikai szerepet vállalt a változások idején. Hódi Sándornak oroszlánrésze volt a VMDK autonómiakoncepciójának kidolgozásában, néhány évig ennek a magyar politikai pártnak volt az alelnöke. Azután a Magyarok Világszövetségében vállalt munkát, elnökségi tag volt, majd a jugoszláviai régió elnöke. Áldozatkészen és következetesen politizált. Világosan látta, hogy a délvidéki magyarság szinte vezetőréteg nélkül maradt a háborús válság esztendeire. Továbbra is igyekeztek pozíciókat szerezni a jugoszlavizmus tegnapi hűséges magyar hívei, az értelmiségi elit számottevő része pedig elmenekült a háborús fenyegetés, a katonai behívók elől.

Hódi Sándor közíróként a magyar autonómia és kisebbségi önépítés lehetőségeit kereste, küzdelmeiben gyakran egyedül maradt, pedig elemzései általában őt igazolták. A délvidéki magyar politika újabb fejleményei felől nézve úgy látszik, ismét egyedül maradt, de pontosan fölismerte, létezik a kisebbségek számára egy rendkívül fontos terület: a tudományosság, az oktatás előmozdítása, amihez a civil társadalom megszervezése alapvetően fontos. Ezt szolgálja a Széchenyi Intézet, melynek egyik szellemi atyja Hódi Sándor. Ennek a szellemi műhelynek a bemutatásában a névadót idézi, a legnagyobb magyart. Példaként a kishitűség magyar betegsége ellen. Széchenyivel üzeni a délvidéki magyarságnak: “Azt a nemzetet, amelyben erős lélek van, idegen hatalom soha és semmi körülmények közt nemcsak hogy el nem nyomhatja, de óriási előmenetelében sem hátráltatja.”

Amikor találkoztunk az éppen nyíló szárszói ég, de a már láthatatlanul záródó sátor alatt, a kilencvenes évek elején jártunk. Úgy tűnt, lélekfényesítő napokat élünk, hát nem volt furcsa, hogy két kis nép sarja ott fut össze Európában, ahol vajúdik az idő. Annyit tudtam rólad, hogy költő vagy, s magyar poétákat fordítasz bolgárra – vivén tágasabb terek után vágyakozó szellemi léggömbjeinket a nagylélegzetű Balkánra, hogy onnan fújja őket világgá az ősi szél. Szívesen vállalt szolgálat nyűgét vetted magadra, midőn Kosztolányit, Tóth Árpádot, Illyést, Nagy Lászlót, Ágh Istvánt, Bellát, Csoórit, Ratkót, Kiss Benedeket, Nagy Gáspárt, Utassyt a Rodope hegyei közé invitáltad, hiszen írásaik testvéri közegbe kerültek – testvéri közegbe, melyet a piros, a fehér és a zöld színeket egyaránt tartalmazó zászlóink lobogása a Kaspi-tenger mellékének közös eredete óta jelez – hiába cserélt nyelvet és írást azóta a bolgárság. Egymás szeretetében, egymás szorításában találtunk új helyet Európában mint két nagy nemzet, s hiába viseljük ma stigmaként nagyságunk kopó évszázadait, nekem nem kell testvéremmé fogadnom téged ahhoz, hogy az legyek: az voltam mindig, csak a tartozásom nőtt meg a bolgár irodalom felé Nagy László óta.

Pedig te a régi módon köszöntöttél: “És újra itt az idő / lobbantanom ugyanazt a lángot, / amelyben ifjúságom elparázslott. / S ismerős kengyelbe szállnom, / vágtatni át a szivárványon, / hogy szeles égi tűzben / ugyanazt a csillagos visszhangot űzzem: / a dicsőséget és a szabadságot. / Pogányok és Dózsa parasztjai! / Szegény kurucok, bujdosó vezérek! / Meghajlok, hogy földetekre térek!” Aki így gondolkozik, önmagának teszi nehézzé a szolgálatot – nem ő választja ki ugyanis, milyen művet fordít le anyanyelvére, a mű választja őt – s ez a gyönyörű kényszer végigkíséri egész munkásságán.

Magyarul megjelent verseidnek kötetét lapozom, míg a következő sorokhoz nem érek: “Dolgozom: író-ekém hajtom, / ez a paraszti munka szent. / Előttetek hajlok meg mostan, / ti ős-szülők: / már lelketek / belém költözött titokban”. Ez hát a “Hatalom”, a te hatalmad. Amiből az író benned táplálkozik, azt fordítod le a magyar irodalomból. Így nem tévedsz, a tévedhetetlenség választ téged. Mert bizony Sánta örökbecsű novellája, a Sokan voltunk bolgárul is ezt a hatalmat dicséri, s szívfájdító valósága ugyanarra az erkölcsi magasságra emeli a haszkovói, szófiai olvasót, amelyre csak a közösség emlőin nevelkedett igazság képes – a másokért tenni tudók igazsága.

De nem csak Sántát értette közönséged. A bolgár–magyar irodalmi kapcsolatokban is egyedülálló kétnyelvű műfordításaid sora idővel egyre bővült, s a szívünk mélyén szunnyadó Berzsenyi-versek is utat találtak hozzá. Ki hitte volna: először zengtek idegen nyelven az ősi jóslatokat beteljesítő elégiák! A magyar irodalom könnyebbik végét megragadó világnyelv-átültetők Adyig, Babitsig sem értek el, s te vállalkoztál a lehetetlenre: XVIII. század végi hagyományőrző nyelvünk csúcsteljesítményének fordítására! Nem pusztán tartalmi azonosulás vonzott a niklai remetéhez, hiszen jól tudtad, ugyanaz a nap kel fel a Ság-hegy mögül, mint amelyik a Rodope rögös sziklái fölött őrködik. De sólyomként csaptál le a versekben fellelt azonos életérzésre, a kor és a karakter hasonló vonásaira, s a váteszi hangra, amelynek kihallása és továbbadása minden ma élő magyar és bolgár literátor közös felelőssége: “Nem sokaság, hanem / Lélek és szabad nép tesz csuda dolgokat.”

A Berzsenyi-díj előtérbe helyezte közel húszéves tevékenységedet. Már akkor rangos költő és fordító voltál, kétszer is elnyerted a Bolgár Műfordító Szövetség díját – épp a Sánta-novellák és Ratkó József verseinek tolmácsolásával –, s több elismerés után a bolgár mellett a Magyar Írószövetség is tagjává választott. Kevesen tudták viszont, hogy a Berzsenyi-kötet zárszavában írt mondatod – “1992. április 26-tól a mai napig, 1996. április 28-ig magányossága fájdalmának, szerelme lángjának és kétségbeesésének elragadtatott és boldog ragyogásában éltem” – mit is takar valójában. Évekig tartó távollétet az otthontól, a kemény magyar sziken való megélhetés kínját, az anyaggal való magányos birkózást Tiszadobon. Őszítő éveket, embert és hitet őrlő szolgálatot a vártán, amiért mi – valljuk be férfiasan – kevés elismeréssel fizettünk.

Az önemésztő küzdők közé tartozol. Berzsenyi-kötetedre megmozdult a bolgár irodalmi köztudat, de még el sem hangzottak a laudációk, máris új feladat tüze hamvasztott: Sinka. Szentségtörés! Jól sejtetted, verseinek fordítása megosztja majd a közönséget itthon is, nálatok is. De életművedből nem hiányozhatott Sinka, miképpen Berzsenyi mellé is lélekben már odakívánkozott Vörösmarty, ez a távoli, de felderítésre váró magányos csillag.

Tudom, nálunk csak az érti meg Sinkát, aki valóban idetartozik. Aki nem szégyelli fölvenni a szakadt gúnyát – identitásunk mocskolódásoktól szennyes köpenyét. Te felvetted, testvér. Ez a te Nessus-inged, ami megbélyegez, de fölemel a porból, ahová velünk együtt sújtani akarnak. Méltósággal viseld, miként az a nagy fejedelem, Bethlen Gábor, akinek marosillyei szülőházát kórházi szemétdombbá tette a gyalázat, mégis kiviláglik alóla a fény.

Mi már csak tartozni tudunk neked. Nem pótolhatjuk az elveszett idillt, amit otthagytál a tiszadobi magányért, szépen sarjadzó tőke-költészeted kési szüretét sem tudjuk bővebbé tenni, a termőtalajt te magad szántottad fel fordítói ekéddel. De a szemedbe tudunk nézni, s azt mondjuk: ez a Bethlen-díj szívünk adománya. Fogadd el.

Bókay András budai, polgár családból származik. Gépész és villamosmérnök édesapja az AEG Budapesti Villamossági Gyárának vezérigazgatója, nagyapja pedig – aki már kora gyermekkorában a munka becsületére tanította – a csepeli Weiss Manfréd-gyár műszaki vezetője volt. A Lónyai Gimnáziumban érettségizett. Egyetemre elsőre nem vették fel, de mivel ekkor már a válogatott vitorlás ifjúsági keret tagja volt a Sportminisztérium bejuttatta az ELTE biológia–kémia szakára… A családtól 1952-re mindenüket elvették. Bókay András 1956. novemberében Páduába, majd Párizsba ment, ahol 1958-ban diplomázott. Az olasz, francia, német mellett megtanult angolul és spanyolul, s kivándorolt Caracasba, ahol egy amerikai vegyi cég laboratóriumában kezdett el dolgozni, s 1961-ben már a cég műszaki igazgatója volt. Ekkor ismerkedett meg feleségével, Carla Bergerrel. Házasságuk után, mivel jövendő gyermekeiket európai szellemben kívánták nevelni, visszatelepedtek Párizsba. Nem kívánom Bókay András sikeres szakmai karrierjét ismertetni, lényege, hogy számos vezető beosztás, jelentős találmány bevezetése után, 1997-ben adta el az akkor már saját cégét, és visszavonult.

Bókay András egy szál ruhában hagyta el az országot. Mindent azzal ért el, ami a fejében volt. Erről írja: “Egész életem arra tanított, hogy mindent el lehet veszíteni, csak a tudást, a neveltetést nem. Ezért kísérelem meg szerény képességeimet azok rendelkezésére bocsátani, akik a nevelésnek szentelik az életüket. Különösen foglalkoztat Magyarország helyzete. Az ötvenéves ázsiai kényszerkirándulás ismét visszavetett bennünket; főleg morális alapjainkat. Ennek felépítése a mi legnagyobb feladatunk.”

Ennek a gondolatnak jegyében gyermekei neveltetését is különös figyelemmel kísérte. Amikor Franciaországban az egyházi iskolákat államosítani akarták, szervezője volt – az iskola több szülőjével együtt – annak a tiltakozó megmozdulásnak, amely hárommillió embert mozgatott meg, s végül is Mitterrand-ékat meghátrálásra késztette. A szervezési munkában összeforrt szülői közösség a továbbiakban is együtt maradt; létrehoztak Dél-Franciaországban egy intézetet, amelyben utcára került gyerekek társadalmi beilleszkedését segítik elő.

Bókay András életében igaznak bizonyult a mondás, hogy aki embernek emberebb, magyarnak különbül lehet magyar is. Mivel a neveltetést tartotta az ember legfontosabb sajátjának, ezért először – még névtelenül – a két református gimnáziumot, a Lónyait és a Baár-Madast támogatta jelentős adományokkal.

Később 25–30 fős diákcsoportokat látott vendégül dél-franciaországi intézetükben, ahol a nyelvtanulás mellett gazdag kulturális programot is szervezett számukra.

Én a Schola Rivulina Alapítvány révén kerültem kapcsolatba Bókay Andrással. Az Alapítvány, mely nevét az 1547-ben Nagybányán alapított első erdélyi középiskoláról kapta, s melynek többek között diákja volt a Misztótfaluban született Kis Miklós is, eredetileg újból egy nagybányai magyar középiskola létrehozását tartotta fő feladatának, az 1948-ban megszüntetett helyett. A gimnázium 1998 szeptemberében nyílt meg, s a Nagybányán született Németh László nevét vette fel. Az új iskolát könyvekkel, műszerekkel, számítógépekkel segítettük, s ennek a segítségnek volt része, hogy az Alapítvány és a budapesti Németh László Gimnázium igazgatója meghívta az iskola tanulóinak egy csoportját egy magyarországi látogatásra. A kirándulás – Esztergom, Tihany – a Parlament, a korona és a magyarországi barátok érezhetően felébresztették a gyermekekben az összetartozás érzését. Mi pedig a következő kuratóriumi ülésen elsóhajtottuk: de jó lenne ezt más iskolákra is kiterjeszteni, s rendszeressé tenni! Ez a sóhajtás jutott el egyik kuratóriumi tagunk révén Bókay Andráshoz, aki vállalta, hogy támogatja ezeket a csereutaztatásokat. Az elmúlt két év során 25 erdélyi, vajdasági, kárpátaljai iskola tanulói látogattak Magyarországra, s innen 12 magyar csoport utazott Erdélybe.

Ma, nem tudom, van-e Föld hátán nép, amely ilyen nagy százalékában élne országhatárain túl. Bókay András példája kapcsán a külföldön élő magyarokhoz fordulok, hisz nemcsak a Templomot nem építettük még fel, de soha még ilyen fenyegető veszély nem volt, hogy valóban szétszóródunk, felolvaszt bennünket a világ kohója. Kérünk Benneteket, reményeitekkel ne forduljatok el tőlünk, s építsétek az összetartozást, kinn, egymás közt, de a nemzettel is.

A támogatást köszönjük, de a Márton Áron-emlékérmet az ember kapta, az Ember, akit Németh László szavaival így jellemezhetnénk: “…biztos, hogy aki a világon s embereken érdeklődő szeretettel függ, aki tudja, hogy önmagát is csak másokon át növesztheti […] az szinte észrevétlen, minden peckes eltökélt altruizmus nélkül feledkezik bele a Jóügybe, amely az emberi élet mélyén kibontakozást keres.”

Ötvenéves püspöki jubileuma alkalmából az Ön tevékenységét, valamint az egyházban, a társadalomban, a tudományban és a politikában betöltött szerepét útjelzőhöz hasonlították. Reinhold Stecher, Innsbruck egykori püspöke arról beszélt, hogy egy útjelző a távolba mutat, szilárdan, egyenesen, jól láthatóan az út mentén áll, nem pedig az út közepén. Éppen ilyennek ismerte meg Önt a magyar egyház és a társadalom. Az Ön művei részben magyar fordításban is megjelentek. Különösen a vallástudományi és a pasztorális műveire gondolok, de éppilyen fontos a Szilárd alapokon álló ház című műve is.

Török atya, aki az Opus Mystici Corporis Kiadó alapítója, az Osztrák Püspöki Konferencia és az Ön segítségével a kommunista időkben – áldásos bécsi tevékenysége idején – vallásos tárgyú könyveket adott ki, és küldte azokat Magyarországra. Ezekben a könyvekben már megtalálhatók az Ön iránymutató gondolatai is.

Eminenciádnak a második vatikáni zsinatra gyakorolt jelentős befolyása köreinkben éppen olyan jól ismert, mint az Ön arra irányuló fáradozása, hogy a kommunista idők kemény feltételeit a katolikus egyház javára felpuhítsa. Emlékezetes számomra az Ön 1967-es romániai látogatása, amikor Ön feltételül szabta a Márton Áronnal való találkozást. A találkozó Emil Bodnaras, az akkori hadügyminiszter jelenlétében zajlott, és ezt követően a háziőrizeten, melyben püspökünk addig élt, enyhítettek. Ez a körülmény is indokolja a Bethlen Gábor Alapítvány által Önnek adományozott Márton Áron-emlékéremmel való kitüntetését, s ez egyben szolgáljon hálánk jelképes kifejezésére, amit én különösen az erdélyi katolikus egyház részéről hangsúlyozok.

Az egyház kőkemény szorításán történő enyhe lazítás első jele volt az a kényes feladat, hogy a Szentatya kérésére Kardinális úr felvehette, ápolta a kapcsolatot Mindszenty bíborossal akkor, amikor Ő az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén élt. Ismeretes előttünk az a tény, hogy Eminenciád fokozott érdeklődéssel követi a magyarországi katolikus egyház sorsát, folyamatosan figyelemmel kíséri az egyház szerepének alakulását, társadalmunkra gyakorolt hatását, támogatja az ausztriai magyar híveket is.

Az Erdélyben, valamint a Magyarországon, az anyaországban élő püspökök nevében szeretnék ezért Önnek egy “Isten fizesse meg!”-et mondani, és kérni Önt, hogy továbbra is tartson meg bennünket jóindulatában és imáiban.

Beregszásztól is távol, ahol a Tatár-hágóról a völgybe ér az út, a Huculföld kellős közepén, a vízválasztó alatt nagy kiterjedésű község települt a Fekete-Tisza partjaira. Hajdanán talán valóban feketének látták vizét a névadó ősök, ma azonban pont olyan szőke, mint az anyafolyó Szeged alatt hömpölygő hullámai. Tarra vágott fenyvesek csonkjai, félbehagyott építkezések éktelenítik az édeni szépségű tájat, de a városka mindezek ellenére él! A kávézóknak titulált kiskocsmákat hol Violának, hol meg Ilonának nevezik, mert kedveltek errefelé a magyar virág- és női nevek. Csillogó szemű fiatalok veszik körül a magyar rendszámú járművet, hisz a 8000 lakosú Kőrösmező 10 százaléka ma is magyarnak vallja magát. Valóságos kínok között, mégis boldogan vajúdik a nyelv, míg a feltett kérdésre világra jön a magyarul fogalmazott válasz. Hiába, messze van Beregszász, s még messzebb Budapest!

Kőrösmező nevét 1555-ben említi első ízben egy okirat, s egy másik arról ad lassan elhaló hírt, hogy 1583-ban a Károlyiak birtokoltak itt, ahol áhítattal gondoltak mindétig az életet bőven termő Alföldre, mert oda igyekeznek a gyorsvizű folyók, s a vizek nyomában a vállalkozó szellemű, dolgos emberek. A szekerek által tört utakon meg a magyar szabadságeszmék nyomultak fel rendre a hegyekbe, s azok lakossága erre rendszerint egyértelmű igennel válaszolt. A kőrösmezői betyár hírében álló Pintye sok borsot tört ugyan Máramaros vármegye orra alá, de ideje elérkezvén, hucul szabadcsapatával Rákóczi szolgálatába állt. S 1848-ban újból megpezsdítette a ruszinság vérét a magyar szabadságküzdelmek iránt érzett természetes rokonszenv. A favágók pedig, akik fellázadtak a német telepesek és a fűrészmalmok gazdái ellen, egy osztrák büntető osztag bosszúját vonták magukra.

De Kőrösmező magyar közössége ezt is túlélte, mert végső menedéknek még mindig ott volt számára a templom, s a hit bástyája mellé most visszakapta az iskolát. Emlékeznünk kell a ’70-es évek közepére, a rahói magyar szülők szélmalomharcára, akik minden lehetséges fórumot felkerestek, s többek között a sajtót is megkísérelték segítségül hívni az anyanyelvi oktatás visszaállítása érdekében. De emlékeznünk kell a nagyszőlősi orvosra is, aki magyar óvodai csoportot akart szervezni városában. Brezsnyev előszobájáig jutottak a kérelmek és a beadványok, gyűltek, halmozódtak a körülményeskedő vagy határozott elutasítások, mert amit nem lehetett, azt nem lehetett.

Nagyot kellett fordulni ahhoz a történelem kerekének, hogy az 1991–92-es tanévben a kőrösmezői 1. számú ukrán iskolában a magyar nyelv oktatása is engedélyezett legyen. A szülők és a gyermekek ragaszkodása mellett szükség volt a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség által biztosított társadalmi-politikai háttérre, az önzetlen, segítőkész pedagógusokra, az anyanyelvi közegben évente szervezett Irka-táborokra, s az anyaország erkölcsi és anyagi ösztönzésére is. Jó volt tapasztalni, hogy a szórványainkban élő magyar gyermekek számára szervezett szavalóversenyeknek évről évre nőtt a mezőnye, bővült a versek repertoárja, emelkedett a színvonala. S miután megnyilvánult, készen állt az önálló magyar iskola létesítésének szándéka és szellemi bázisa; a rahói járási közigazgatási hivatal és a megyei tanács közoktatási osztálya engedélyezte a kőrösmezői magyar iskola megnyitását.

Az a többségi lakosság, amelynek barokk kori fatemplomában büszkén őrzik a magyar Szent Istvánt ábrázoló templomi zászlót, türelemmel és segítőkészséggel viseltetik magyar nemzetiségű kisebbségével szemben, amely mostantól kezdve nagyon meg fogja becsülni iskoláját, mert megtanulta, hogy elzülleszteni, megszüntetni könnyű, de visszaszerezni és megtartani csak nagyon ritkán adatik. Kívánom, hogy erre is emlékeztessen bennünket a Márton Áron-emlékérem, amellyel most a Bethlen Gábor Alapítvány jutalmazza a kárpátaljai Kőrösmező magyar közösségét.

Most, hogy ennek a nagy ívű és messzemutató Illyés-estnek a végén Tamási Áron gondolatainak szolgálatában – a kérés szerint – röviden megszólalhatok, szabadjon egyetlen fénysugárral megvilágítanom azt az életutat, amely ennél nagyobb fényeket is megérdemelne. Ebben a teremben is ülnek olyanok, akik emlékezhetnek azokra az időkre, amikor Sepsiszentgyörgy főterén harckocsik álltak, s a színház bejáratánál csak kutyás katonák ellenőrzése nyomán lehetett az előcsarnokba belépni. Nem az úgynevezett romániai forradalom ideje ez, hanem a hetvenes éveké. Kint harckocsik, katonák és kutyák, bent a Magyarországon akkoriban ritkán tapasztalt testvéri ragaszkodás. Az igazgatói irodában régi barátunk, aki büntetésből lett szentgyörgyi színigazgató. A világnak talán sehol sem lehetett ilyen kettőssége. Kint háború, bent béke. Kint emberalatti rettegtetés, bent az emberség és magyarság csodája.

Nemzetiségi színházi kollokviumokat rendeztek akkoriban Sepsiszentgyörgyön. A fő nemzetiség az volt, aki ezer éve nemzet volt ott. De egy régi világ szinte mesei fénye révén ott voltak a létszámban kisebbek, a szászok és a zsidók is. Utóbbiak nem valláskövetőként, hanem népként. A büntetésből lett színigazgató azt tette, amire az állítólag békésebb állapotokban mindmáig nincsen példa.

Van élet, amelyik azt bizonyítja, nem mindig így történt. Volt, aki a színigazgatói büntetést kapta, és azért kapta, mert Gábor Áron és Benedek Elek szűkebb pátriájában múzeumok szervezésével, emlékművek állításával hozta vissza a reménytelenségből a magyar nemzeti múltat. A Kovászna megyei kulturális bizottság elnöki tisztségéből már rég le volt váltva, amikor a kisbaconi Benedek Elek- kúria múzeumában egy szárnyas ajtó takarásában még mindig őrizték a helybéliek az általa odatett képet, amelyen a lehetséges jóakaratok érvényesülésének megyei őrizője, Király Károly volt lefényképezve.

Részben elfelejtett nagy üzenete ez az akkori kornak. Az, hogy a legvégzetesebb politikában is akadhatnak emberek, akik a maguk életének kockáztatásával védelmezik a nemzeti szellem építőit. Naplójának tanúsága szerint Illyés Gyula is felfigyelt a történelmi, néprajzi múzeumok igazgatásából kirúgott emberre, tőle is meg akarta tudni, mi történik a jelenvalóság Erdélyében.

Lehetetlenségből, büntetésből lehetőséget teremteni csak annak sikerül, akinek az élete a közösségével azonos. Azonos az élet-halál küzdelmével. Ebben az időben, Dukász Anna közreműködésével talált posztumusz szülőföldre Sepsiszentgyörgyön Tamási Áron, akinek az életműve évtizedeken át ki volt tiltva Romániából. Sütő András erkölcsi elszántsága nélkül aligha változhatott volna ebben bármi is. A színház- és nemzeti történeti érvényű Székely Színház alapítója, Tompa Miklós, Sepsiszentgyörgyön talált otthont Tamási játékainak a zord idők otthontalanságában. Az Erdélyből szerteáramló színészek java innen indult, ebből a politikai büntetésben fogant termőhelyről a világ magyar színházaiba. És ezért viselheti ma a sepsiszentgyörgyi színház, amely az emlegetett közelmúlti időkben még kizárólag magyar volt, Tamási Áron nevét. Most is, amikor már nem csak magyar.

Az újságírás züllő évtizedeiben kivételes öröme a valóság elkötelezettjeinek, hogy a színigazgatásból is elűzött tollforgató a saját szülőföldjének határán messze túltekintve arra is figyel megyéjének általános érvényű lapjában, a Háromszékben, ami Magyarországon történik. S nemcsak figyel, de az értéket is úgy jelöli meg, ahogyan valószínűleg majd az utókor is.

Isten éltesse ezért Sylvester Lajost, s bocsássa meg, hogy más irányú teremtő szolgálatáról most nem ejthettem szót. Isten éltessen, Lajos, s vidd el köszönetünket Mikes Kelemen földjére!

“Mi már, Laci, soha többé nem látjuk egymást” – mikesi sorsának fuvintását érezte szívén átsuhanni Cs. Szabó László, amikor 1948. december 25-én a budai villa kertkapujában az őt átölelő Bajor Gizi “szelíden, dramatizálás nélkül” mondott neki végső istenhozzádot. Emlékezésében¹ Cs. Szabó a maga sorsáról tűnődve idézte föl: tanulmányútja folytatásának szándékával utazott vissza Rómába, sejtelmeiben sem derengett, hogy véglegesen búcsúzik hazájától. Bajor Gizi fátumos érzete Cs. Szabó Lászlót érintően beteljesedett, de vajon az évtizedeken át ünnepelt művésznő végzetes szavaiban gondolhatott-e, s ha igen, mennyiben utalhatott önmagára? Két év, két hónap múltán, 1951. február 12-én reggel holtan találták villájának hálószobájában. Férje, dr. Germán Tibor fül-orr-gégész professzor, aki a halálos injekciót beadta, még élt, a Korányi kórházba szállították, de a magának befecskendezett morfium őt is elvitte estére.

Évtizedeken át az emlékezések változatos hangszerelésében azt olvashattuk,² hogy Germán Tibor feleségének hallásromlását már-már ráknak vizionálta, s e tragikus betegséget megelőzendő döntött úgy, hogy a szokásos reggeli vitamininjekció helyett morfiummal bevégzi szeretett felesége és a maga életét. Az elfogultság foka, az emlékezők ragaszkodása, fontoskodása szerint persze színeződött a tragédia; egyesek szerint Bajor Gizi hallásgyöngülése is Germán Tibor képzelgése volt, s az orvos férj eszelőssége miatt – a boncolás nyomán megállapított agysorvadására hivatkozva – minősítették gyilkosságnak. Ma is élő, egykori kollégák tanúsítják: Bajor Gizinek romlott a hallása. Egy 1945 nyarán Balatonföldváron átbeszélgetett éjszakát idéz fel naplójában Illyés Gyula: “Akkor már kerítgették őt, őket a későbbi tragédia tünetei. Romlott a hallása, szájról kellett leolvasnia a végszavakat. Nem a dobhártya okozta; a mögött valami fekély. Az orvos férj naponta vitamininjekciót adott mindkettőjüknek.”³ Illyés a betegség tüneteinek leírását követően, a házaspár legbenső életét érintő drámai kérdéssel zárta: “Őrületében vagy a már csak kínt hozó évek elhárításául szívatta tele a fecskendőt hármas adag morfiummal?”

A csak kínt hozó évek – bizonyos, hogy Illyés költői kifejezése nem csak a művésznő egészségének romlására utalt. Bajor Gizi televíziós estjét követően, 1973. február 3-áról való a költő feljegyzése, ám az idézett gondolat fölött ez is áll: “Ha Flóra nincs mellettem, már rég megöltem volna magam.” Ebben az öszszefüggésben félreérthetetlen: Illyésben a házaspár sorsa egészségi kérdésnél súlyosabb és személyes érvénnyel villant fel. Élte és szenvedte “a már csak kínt hozó éveket”? Vajon Bajor Gizit, az első Kossuth-díj kitüntetettjét (1948), az először (1950) adományozott Kiváló Művész-cím tulajdonosát, a Nemzeti Színház örökös tagját – akinek a fizetése 1951-ben annyi volt, mint a harmincöt évvel később, 1986-ban elhunyt Ruttkai Éváé – országos népszerűsége közepette gyötörhették-e végzetes kínok?

Összehasonlító lexikon-stilisztika. Az Akadémia Kiadó 1994-ben adta közre a Színházművészeti lexikont (főszerkesztő: Székely György) és az Új magyar irodalmi lexikont is (főszerkesztő: Péter László). Az élethez a halál hozzátartozik, s annak módozata viszszasugárzik az életműre is. Oka a végzetes döntésnek persze sokféle lehet, gyakran a magánéleti dráma összefonódik szakmai kudarccal, megaláztatásokkal; máskor a betegséggel és a világgal vívott reménytelen küzdelem hiábavalósága okoz kétségbeesést; színésznőt a retteget öregedés kísérti, de öngyilkossággal ritkán teljesedik be a halálfantommal folytatott küzdelem. Mert a rémlátásokat, szorongásokat írók a művekben, színészek az esti élethaláljátékban kiűzik magukból. Ám világméretekben kivételes az, ami a magyar színészetben történt: harmincöt év alatt (1951–1986) tucatnyi elsőrangú színművész menekült öngyilkosságba.

Öngyilkosság – vajon helyes kifejezéssel élünk? “Haláláig a Nemzeti Színház tagja maradt” – olvasható a színházművészeti adattárban, ami kétségtelen, igaz, de Bajor Gizi sorsának tragikus fordulatát a szócikk névtelen szerzője nem közli az olvasóval. Ha talányos a halál, akkor azt szükséges tudatni, ahogyan az irodalmi lexikonban M. B. (Márkus Béla) Sarkadi Imre végzetes sorsáról írja: “Kondor Béla erkélyéről lezuhanva szörnyethalt. Máig tisztázatlan, baleset volt, vagy öngyilkosság.” Vélhetnénk, hogy a színházi kézikönyv az események bizonytalansága folytán tapintatos. Ám Bajor Gizit még ebben az esztendőben, október 11-én virradóra Somlay Artúr követte. Öngyilkossága előtt búcsúleveleket is írt, amelyeket Péter Gábor ÁVH-ja azonnal eltüntetett. Somlayról is néma fordulatot találunk a lexikonban: “1946–51 között a Nemzeti Színház tagja volt”. Magyarország történeti kronológiája is különös szempontok szerint válogatta az eseményeket (főszerk.: Benda Kálmán, korszakszerkesztő: Glatz Ferenc. Akadémiai, 1982). Háy Gyula Az élet hídja című darabjának 1951. február 13-ai bemutatóját kiemelkedő eseménynek tudatja, de hogy előző nap meghalt a magyar színművészet egyik legnagyobb művésze, és hogy február 15-én negyvenezer ember búcsúztatta a Nemzeti Színház előcsarnokából, illetve a Farkasréti temetőben, az nem adat Magyarország történetében. Októberben fontosnak tartja közölni, hogy Új Március címmel új folyóirat indul, s a Csillag folyóirat bírálata szerepelt az Írószövetség programjában, de hogy a nemzet másik óriása, Somlay Artúr végzett magával, az nem hír a régi idők történészi évkönyvében. De lássuk az újkori színházi kézikönyv újabb szócikkét: “1955-től haláláig a Madách Színházban játszott” – olvashatjuk az 1957. június 20-án orvos feleségével öngyilkosságba menekült Soós Imréről, akinek tragikus sorsáról Hubay Miklós talán legjobb darabját írta, Tüzet viszek címmel. Az Életrajzi lexikon 1967-es, illetve 1969-es kiadásában Bajor és Somlay öngyilkosságáról nem vett tudomást (hozzá: Somlay halálát, hibásan, egy hónappal későbbre helyezte), de a Soós Imréét már tudatta (főszerk.: Kenyeres Ágnes. Akadémiai). Gellért Endrének, a Nemzeti Színház korszakos jelentőségű főrendezőjének haláláról (1960. március 1.) sincs mondanivalója a színházi lexikonnak, amint Rozsos István 1962. szeptember 14-én bekövetkezett öngyilkosságát sem tudatja. Hotti Éva, a debreceni Csokonai Színház vezető művésze volt másfél évtizeden át, a színház 90. évfordulójának ünnepi estjét követően végzett magával. Hallgat róla az adattár, csakúgy mint Kemény Györgyről, aki “1962-től haláláig a Thália dramaturgja volt” – ő a Budapest Szálló tetejéről vetette le magát 1972. július 10-én, s ezt követően szereltek fel védőhálót a torony tetejére. Domján Edit neve alatt ez a megfogalmazás szerepel: “váratlanul bekövetkezett tragikus haláláig”. A tragikus halál, az Aczél György-i idők stílusnormája és a lexikon tolvajnyelvén értve: öngyilkosság. Andaházy Margit, Soós Imre Rómeója mellett Júliát játszotta Debrecenben, “élete utolsó éveiben a 25. Színházban szerepelt”. Öngyilkos lett 1975. december 13-án. Latinovits Zoltán halálával kapcsolatosan jegyezte fel naplójában Illyés Gyula: “Első eset, hogy hivatalos jelentés ilyet kiír: véget vetett az életének” (június 6).⁴ Valóban igaz a költő megjegyzése, a lapok hírszerkesztésében, leírva és kimondva öngyilkosságot nem volt szabad említeni a halál nemeként. Az újkori színházi lexikon a régi szép némításos idők szellemében valóságos stílusmutatványnyal élt. Latinovits a Bozzit alakította majd: “További fellépéseit súlyos betegsége akadályozta meg. Halála az egész magyar közvéleményt megdöbbentette.” 1976. június 4-én Latinovits Zoltán Balatonszemesen a vonat elé vetette magát. B. Nagy László is hasonlóan cselekedett 1973. április 18-án, de az irodalmi lexikonból megtudhatjuk (B. M. – Béládi Miklósné): “Öngyilkossága, tragikusan korai halála miatt Németh László-monográfiája nem készülhetett el.” Az irodalom számon tartja Czibor János, Kamondy László öngyilkosságát, a színháztörténet viszont nem hajlandó megnevezni a végzetes tettet. Ám különös, hogy a Ködszurkáló című kötete és más írásai révén az irodalmi lexikon pontatlanságokkal ír Latinovits Zoltánról. Halálának időpontja ugyanis nem 1976. június 5., hanem 4., nem Balatonszárszón, hanem Balatonszemesen hunyt el, s az új irodalmi kézikönyv öngyilkosságát sem említi.

Még a nevét se találjuk a színházi lexikonban Kiss Istvánnak, aki a kaposvári Csiki Gergely Színházban Sarkadi Oszlopos Simeonjának főszerepét alakította 1976-ban; nem sokkal később maga is Kis János sorsát választotta. Jobba Gabiról ez áll: “korai tragikus halála megakadályozta művészete kibontakozását”. A korai tragikus halál pontatlan, mert nem személyre utalóan tárgyszerű, hanem homályosítva általános. Ilyenképpen éppen feladatát nem tölti be a kézikönyv, mert nem sűríti és pontosítja a tárgyalt személyt, hanem talányokba vezeti olvasóját. A kifejezésre utalva: a művészt elüthette az autó, s rablógyilkosság áldozatává éppúgy lehetett, mint a rák áldozata. A jelzett szócikk amellett, hogy megkerülte a halál módozatát, úgy is szakszerűtlen, hogy aki csak epizódban is látta Jobba Gabit, például a Dajka szerepében a Rómeó és Júliában, annak is bizonyság volt: érett és jelentős művész dobta el az életét. Amit pedig az 1991-ben lezárt, úgyszintén 1994-ben az Akadémiainál kiadott Életrajzi lexikon (főszerkesztő: Kenyeres Ágnes) is közöl az olvasóval. Zala Márk végzetes sorsát így kerülte meg a színházi lexikon: “1982-től haláláig a szolnoki Szigligeti Színház tagja volt.” Tényszerűen: 1985. november 16-án Zala Márk öngyilkos lett. Tarsoly Elemér, a Nemzeti Színház tagja is hasonlóképp, ám 1986. április 11-ei halálát a szócikk írója még stilisztikai erőfeszítésre se érdemesítette. A lexikon egyéb tények közlésében is tapintatos: elhallgatja Uray Tivadar eltávolítását (1948), Tímár elbocsátását a Nemzetiből (1950), másféle s feltűnő stilisztikai finomkodás: nem óhajtja forradalomnak nevezni az 1956. októberi–novemberi hősi napokat. Mensáros László és Darvas Iván is “politikai okokból” ült börtönben, és Sinkovits Imre is mintha a maga kedvéből, s nem 1956-os és később sem megtagadott szereplésének büntetéseként szerződött volna a József Attila Színházba, a politika, nevezetesen Aczél György döntése folytán.

Ám ne bonyolódjunk a művészek életszínházának eseményeibe, továbbra is kövessük a lexikon halálstilisztikáját. Felvetődik a kérdés: ha a szocializmusnak mondott évtizedek színészhallottjait az új időkben szerkesztett színházi lexikon egyetlen esetben sem minősíti öngyilkosnak, talán szeméremből teszi, ami feltételezi a kézikönyv szerkesztésének egyetemleges szempontját. A Madách Színház tragikus sorsú igazgató rendezője, aki Tamási Áron Énekes madarának ősbemutatóját is rendezte, Püskösti Andor életéről ezt olvashatjuk: “A német megszállást követően igazgatói engedélyét megvonták, idegei felmondták a szolgálatot, és öngyilkos lett” (1944. július 12-én). Így történt, a lexikon a korábbi időkből pontos kor- és kórismével szolgál. Miszerint mégse oly röstellt, öncenzúrázott stilisztikai kifejezés az öngyilkosság akkor, ha a nácizmus pusztította az idegeket. Somlay Artúr kétségbeesésének végső oka az volt, hogy szegény sorsú és kitelepített pályatársainak a legfelsőbb fórumokhoz írott leveleivel sem tudott segíteni, és megszökött a paradicsomnak hirdetett világból; de ő nem érdemesülhetett arra, hogy cselekedete Püskösdiével egyenértékű morális tettként kerüljön a krónikába.

Álságos életrajzi szemlélet, amely tapintatot csak a honi rendszer iránt mutat. Tudott tény, hogy 1956-ban a Nemzeti Színház nagynevű tagja, Bánk bán és Szakmáry Zoltán alakítója, Rajczy Lajos is Nyugatra távozott. Hamar megbánta döntését. A színházi lexikon róla is pontosan tudatja: “1956-ban Bécsbe, később Kanadába emigrált, ahol öngyilkos lett.” Hazáján kívül jár a magyar színésznek az öngyilkosság, akkor is, ha Ceauşescu Romániájában volt kénytelen élni. Mert lám, Visky Árpádról is értesülhetünk: “1983-ban letartóztatták. 1984. augusztus 23-án szabadult, azonban ezután sem engedték színpadra. Segédmunkás volt egy gyárban. Roncsolt idegrendszere nem bírta sokáig, és öngyilkos lett.” De a Magyar Elektra alakítójáról, Balogh Éváról is finoman, ám hitelesen értesít: “1962-től önként választott korai haláláig a kolozsvári Állami Magyar Színház művésznője volt” – 1976. január 2-án befejezte életét.

Zárt ajtók mögött – Bajor Gizi és férje fél évszázados halálának rejtélyét vizsgálja Liska Dénes közelmúltban megjelent könyve.⁵ Szerényen filológusnak mondja magát a szerző, de ennél többet cselekedett: az elhallgatott tényeket újragondolva, a színháztörténet és a politika szempontjait összeillesztve jelentős oknyomozó könyvet írt, amely a szerző hivatásának erényeit, a dramaturg érzékenységét is mutatja. Igaza van Liska Dénesnek, amikor a baráti bensőségességre hivatkozó emlékiratokat, például Csathó Kálmán sokat emlegetett A régi Nemzeti Színház című könyvének Bajor Gizi-portréjában felfedi a szépítő-hamisító tényeket. Mert Csathó a legfontosabb történeti kérdésekben gyakran pontatlan, vagy adomázik és csúsztat; elhallgatja Bajor életének számos olyan vonását, amely valóságos jellemrajzhoz segítene. Ahogy Gobbi Hilda is, aki Közben⁶ című könyvében számos ismert történetet közread, de a fontos eseményekről vagy nincs szava, vagy olyan feltűnő pontatlansággal beszél, amely hiteltelenné teszi. Liska Dénes érzékenyen felfigyelt például arra, hogy ha Bajor Gizi haláláról az Élet hídjának főpróbája közben értesült a társulat, s mint Gobbi elmondja, ő a próbát követően sietett a villába, s még ott látta a művésznőt, az orvos barát pedig “mesterséges légzéssel próbálta” Germánt élesztgetni. Órákkal később a mérgezés után még mesterséges légzéssel küszködtek? Orvosilag is képtelen történet. Gobbi nem láthatta a halott Bajort. Látta viszont a rendőrség, és az ÁVH hírhedett vezetője, Péter Gábor is azonnal értesült róla. Liska Dénes, Mág Bertalan nyomozó beszámolóját is átgondolva, az évtizedekig magánéleti tragédiának mondott dráma közügyi vonásait próbálta felderíteni könyvében. Megvizsgálta a boncoláskor hiányosan rögzített adatokat, áttekintette az Igazságügyi Orvostani Intézet nyilvántartását is. Árulkodó jel, hogy nincs kitöltve: ki rendelte el a nyomozást? Hamis a boncolás azonos időpontjának ténye – állapította meg Liska, hiszen Germán Tibor 12-én este a Korányiban halt meg, s valószínű, fel sem boncolták, talán épp Péter Gábor utasítására. Ama jegyzőkönyv a házaspár egészségének állapotáról, amelyre annyiszor hivatkoztak, nem található. Ha elkészült, az ÁVH eltüntette, hogy a saját maga által kieszelt és terjesztett változat szivárogjon a köztudatba, s váljon hivatalos állásponttá. Ami Germán eszelősségét és gyilkos voltát terjesztette. A Bajor-rejtély kutatója egykori nyomozói tapasztalatára is hivatkozik: Germán aligha cselekedett elborult elmével. Liska Dénes következtetése: politikai okokról akarták elterelni a figyelmet. Továbbiakban a szerző a Germán házaspár tragikus sorsának eddig nyilvánosság előtt ismeretlen tényeit veszi sorra. A magas életkort megélt, 1992-ben elhunyt sógornő, Bayer Rudolfné kizárólag politikai okokban látta a házaspár öngyilkosságát. Utal arra is Liska, hogy Germán testvére Londonban élt, s feltehetőleg a házaspárban felsejlett a Nyugatra távozás gondolata. Liska Dénes további elemzését így folytatja: a professzor útlevelet akart szerezni, de a belügyminisztériumi korrupcióra hajlamos társaság lebukott. Germánt is beidézték, aki feleségének külföldi gyógykezelésével indokolta időleges távozási szándékukat. Germánnal közölték: kihallgatják a feleségét is. “1952. február 12-re szólt az idézés” – olvashatjuk Liska Dénes könyvében, amelyről Bajor Gizi nem értesült. Az ország első színésznőjének távozása hatalmas politikai kudarcot jelentett volna a rendszernek. Germán félt tudatni feleségével az idézést – a könyv szerzője ebben látja a végzetes morfiuminjekció magyarázatát. Az utolsó éjszaka és a reggeli tragikus fordulat belső történetét könyvének utolsó fejezetében a szerző amolyan képzeletjáték nyomán gondolta végig.

Azért is jó könyv Liska Dénes munkája, mert nem erőszakolja a végleges választ, hanem az olvasó képzeletét is további gondolkodásra bátorítja. Bajor életének, halálának rejtélyeit kutatva a szerző szépirodalmi munkákra is hivatkozik: Hollós Korvin Lajos Komédiások című könyvében a házaspár halálának kulcsát kereste, s az emigrációban elhunyt Körmendi Ferenc is regényt írt a Bajor-titokról; idézi a neves színházi hírlapírót, Halász Pétert is, aki 1956-ban távozott Nyugatra, s a tragikus halál okául ő is lehetségesnek vélte a politikai indítékot.

A Nyugatra távozott magyar szépírók változatosan műfajban búcsúztak a Germán házaspártól. Egészítsük ki Liska szemléjét! Cs. Szabó László a Hungária 1951. március 2-ai számában siratta el Bajor Gizit, majd A fehér ház címmel a művésznő emlékének ajánlott versben felidézte balatonföldvári házát, ahol 1944 tavaszán és nyarán a németek elől bújva időzött. Két tételből áll Cs. Szabó verse.⁷ Az elsőben a költő emléke merül fel, ám a fenyegetettségben is valami idilli fénylik, “mert aki e házban / bújtatott el maga is költők csalogánya, / egyiptomi királynő, császár szeretője, / festék alatt hazai bujdosók mentője” – utal is Cs. Szabó a Cleopátra-alakításra, amit még láthatott Pesten 1946-ban. A második tétel a jelen, a pusztulás képe. Bajor Gizi halálával a kert enyészetét láttatja a költő, de a ravatalon vizionálva a megnyugvás érzése hatja át, mert “koporsója megóvja leányarcú holtnak, / jobb neki a föld alatt mátka szerepében, nem érheti gyalázat, nem öli szégyen, / barátai pusztulnak s akit falból falba / rejtegetett magának, ölelgeti halva”. Cs. Szabó László hazatekintve – a kéziraton az 1952. december 13-ai dátum – már nemcsak térbeli, hanem időbeli távolságból, csöndesült megrendültségben érzékeny és pontos képpel sűrítette a tragédiát. Gyalázat és szégyen: félreérthetetlen utalás arra, hogy a házaspár a lelket pusztító rendszerből menekült. Germán Tibort is nemes halottá emeli Cs. Szabó – már-már Rómeó és Júlia kriptajelenetét asszociálja, ahogyan a veronai szerelmesek tragédiája az öröklétben egymást átölelő képpel zárul. A “falból falba” rejtegetés is valós kép: 1944-ben Bajor nyilvános színjátékban búcsúzott férjétől, akit behívtak. Menetkész felszerelésben látványosan távozott ugyan a házból, valójában Germán otthon maradt, s villájának emeleti szobájában, egy titkos zugban rejtőzött hónapokon át.

Márai Sándor jegyzeteit nem ismerhette Liska Dénes, mert az Ami a Naplóból kimaradt című, 1950–1952 között íródott tűnődéseinek eddig ismeretlen gyűjteménye egy időben jelent meg Bajor könyvével.⁸ Halálát követően közreadott feljegyzései sokkal inkább megvilágítják Márai hétköznapi vívódásait, mint korábbi, jobbára olvasmányaiból s némely úti észleleteiből párolt jegyzetei. Azokban a szellemvilág reflexiói villannak fel, az utóbbi naplókban az élet is hullámzik, s írójának esendőségei és erényei is élesebben megmutatkoznak. Bajor Gizi halála felől Márai elfogultan és csapongóan vélekedett. Első érzéseit a rádió híradása nyomán rögzítette. (Hallani vélte a morfiumos öngyilkosságot, de a Liska könyvében olvasható rádióközlemény nem egyezik Márai hallomásával. Feltehető: az író képzelete is már alakította a tragikus hírt.) Jegyzete indulatból fakadt; utolsó találkozását, közös ebédjüket idézi fel: “Különösen viselkedett. Látnivalóan úgy, mint aki a letűnt világ emberének tart, és nem vállal többé közösséget velem…” Felmerül a kérdés: Bajor Gizi, a társasági élet nagy játékosa, aki férjével a népszerű s általa is nagyra becsült írónál vendégeskedik, ugyan miért viselkedett volna osztályszempontú neveletlenséggel? Amire példát egyetlen róla szóló emlékezésben, tanulmányban sem olvashatunk. Vajon ez nem Márai kései, túlérzékeny közérzetének megnyilatkozása? A második bekezdésben igazolódik feltevésünk, mert az emigráns lélek nyomorúsága már bántó gondolatmenetben villan elő: “Elgondolkozom, mit érez az öngyilkosság hírére Illyés s még néhány otthon maradt »tehetség«? Illyés sunyin, azt hiszi, hogy majd negyedórával zárás előtt ír a vörös rezsim ellen egy verset, s ezzel igazolja magát.” Mélylélektani elemzés tárgya lehetne Márai mániákus Illyés-gyűlölete, s főként hogy önigazolásként az otthon maradást és írótársait ily megvetően és végzetes dimenzióban láttatja. Bajor sorsát így összegezte Márai: “Bajor tehetséges volt, utolsó pillanatban megtalálta a nagy lelépés végszavát.”

Néhány lappal később még egy feljegyzés áll Márai naplójában. Posillipói otthonában kéziratban elolvasta Csathó Kálmán emlékezését, amelyben a Nemzeti Színház egykori rendezője Germánt őrültnek, Bajor gyilkosának mondta. Márai Csathót “agyafúrt, de primitív ember”-nek jellemzi, aki “nem is különösebben okos és nem emberismerő”. S ezt követően Márai előad egy filléres ponyvába illő elgondolást: Germán nem volt őrült, de “valószínű, hogy meggyűlölte ezt az öregedő színésznőt, a feleségét, aki egy életen át ágyról ágyra és színpadról színpadra, szerepből szerepbe tántorgott, és gügyögve nem bírta abbahagyni ma sem ezt a tántorgást: a népi demokráciától éppen úgy megkövetelte és elfogadta a díszlakást, autót, kivételezett, fényűző életmódot, a kocsi-előállt életformát, mint az előző rendszerektől…” Nem folytatom az idézetet, amelyben Márai már-már proletkult indulattal vádolja Bajort. Vajon: a művésznő egykoron talán valamelyik darabjának főszerepét nem vállalta el, avagy az író közeledését utasította vissza? – kérdezhetjük Márai irracionális gyűlöletét érzékelve. Korábbi jegyzetében még tartózkodónak tűnt Bajorral, utóbb már mérget füstöl lelkéből. A kiváló író okfejtése Csathó nívójára alacsonyodott. Márai Sándor álláspontja szerint: “Lehet, hogy ezt a görcsös, szemérmetlen, hisztérikus kapaszkodást megutálta Germán, és végzett vele.” Ténybeli tévedésekre is ragadtatta magát Márai: ahogy állami autóval nem rendelkezett Bajor, úgy a “díszlakás” is a házaspár sajátja volt, ahol az ostrom idején, annyi száműzött között, Tamási Áron is tartózkodott. S az uralomváltást követően is családtagok, rokonok, ismerősök, barátok, vendégek raja élvezte a házaspár alkalmi vagy tartós vendégszeretetét. A villában a Germán–Bajor-pár valóságos élettere alig volt nagyobb, mint Márai Sándor Mikó utcai lakása. Ami ismert volt művészkörökben, de Márait, a tények számbavétele helyett, indulatai sodorták, már-már az alpáriságig. Ilyenformán megbénult benne az írói képzelet, és nem érzékelte Bajor Gizi és Germán professzor tragédiájának rétegeit.

Szabó Zoltán életművében talán egyetlen novella az, amelyet a Londonban élő író az 1951. őszi Látóhatárban adott közre Ráadás címmel. Holland doktor és színésznő felesége, Ágnes öngyilkossága félreérthetetlen történet Bajorékról. Közeli és baráti emlékezők tucatjánál érzékenyebb Szabó Zoltán képzeletjátéka, mert a valóság drámai mélységeit nyitja meg a házaspár tragédiájáról. Az üres lakásba hazatántorgó Holland doktor tűnődését telefoncsörgés zavarja meg: a művészetügyi miniszter kér találkozót aznap estére. Még van idő este kilencig: s Holland újraidézi magában a korábbi napok és a reggel eseményeit. Szabó Zoltán elbeszélésében az öngyilkosság szándéka már korábban felmerült; színpad helyett a színésznő közéleti szerepekben tűnik fel, államkölcsönjegyzés népszerűsítésében, a békemozgalomban. Baráti társaságuk eltűnt, ki börtönbe került, mások Nyugatra menekültek. Lassan az orvos és a művésznő közös gondolatába beszivárgott a Tett. Krisztina egy napon rátör igazgatójára, hogy szerepígéretre kényszerítse. Hiábavaló; kudarccal távozik direktorától. Így következik férjével az az otthoni, talányos Kleopátra-játék, amelynek során, ki nem mondva a Tettet, egymást megértve a másnap reggeli öngyilkosságról határoznak. Hogy a családi dráma társadalmi súlyát, tragédiáját, a rendszer cinikus voltát, Koestler-erejű sötétségét is megmutassa, Szabó Zoltán úgy formálta történetét, hogy a feleség a tervezettnél több mérget szúr magába: két fecskendő méreg – két kígyó Kleopátra végzete. Így férjének a megmaradt adag kevésnek bizonyul, heveny mérgezése folytán estére hazatérhet a kórházból. Holland már elképzeli az esti találkozást: “…a Miniszter orvosi bizonyítványt akar. Arról, hogy Krisztinának mellrákja volt, és azért határoztuk el magunkat a tettre. Az újjáépítés erőfeszítéseiről fog beszélni. A művészek jó sorsáról. A munkásosztály érdekeiről. A szocializmus jövőjéről… Holland értette ezt: magasabb érdekek követelik, hogy Krisztinának mellrákja legyen…” Bajor haláláról szóló első rádiós közlemény is “gyógyíthatatlan betegség”-ről adott hírt.⁹ A novella befejezése: Holland a miniszter érkezése előtti percekben befecskendezi magának a mérget. “Úgy számította, hogy még lesz annyi ideje, hogy a minisztert megkínálja egy itallal.” Szabó Zoltán novellájának erénye, hogy a színésznő örökös játékélete mögött megrajzolja a házaspár magányát; azt az utat, amely a végső felismerésre döbbenti őket. Hiteles a novella lélekrajza és légköre, talán Krisztina és az igazgató találkozásának bratyizó hangvétele tűnik hamisnak, mert a “Dirikém! Szerepet akarok most, rögtön”-féle stílus illetlen, ismerve Bajor méltóságérzetét és tartását. A bratyizó közvetlenkedés legfeljebb a háború utáni új generáció egyes fiataljait jellemezte.

A Nemzeti Színház és Bajor Gizi kapcsolatát érdemes tüzetesebben megvizsgálni. Azért is, mert a Liska Dénes által elképzelt utolsó éjszakán Germán Tibor talán túlzottan a disszidálás politikai következményein gondolkodik, mely szerint Bajort elbocsátották volna a színházból. Felmerül azonban: Bajor művészi és emberi közérzete nem befolyásolhatta-e a végzetes döntést, ahogyan Szabó Zoltán elképzelte?

Néhány tényt gondoljunk át. 1945-ben Bajor Gizi ötvenhárom éves. Szerepet osztó rendezőnek, repertoárt működtető igazgatónak művészi és emberi gond, hogy egy női mivoltában alkonyuló nagy művésznek méltó szerepet találjon. Bajor zsenialitása már korábban ígérte, hogy korának múlásával varázslatos átalakulásokra is képes, hiszen anyát és lányát játszotta Herczeg Ferenc az Utolsó tánc című játékában 1938-ban. A bolond Ásvaynéban, Harsányi Zsolt darabjában, 1942-ben pedig már öregasszonyként parádézott. Játéknak tekintette persze a szerepeket, de virtuozitása jelezte: színházvezetői tapintattal idősödő korában is éltetheti, igazolhatja nagy művész voltának mítoszát. Ám a hatalomváltás nyomán a Nemzeti Színház politikai kérdést jelentett a kommunista pártnak és a bizalmát élvező Major Tamásnak. A rendszerváltást a színházban Major úgy is képzelte, hogy a korábbi kiválóságoknak – akik a Horthy-korban a Németh Antal vezette színház vezető művészeinek számítottak – a tekintélyét jelentékteleníteni kell. Személyenként persze változó módszerrel. Jávor Pált például Major már nem is szerződtette, s megalázó helyzete elől Amerikába menekült. De föltételezhetjük: Majort önös meggondolás is vezette. Jávor Pált bátor magatartásáért Sopronkőhidára hurcolták. Ha tehát a fasizmus elleni harc politikai kérdésként felmerül a színházban, Jávor szemébe vághatta volna Majornak: én megjártam a börtönt, s nektek ugyan mi bajotok történt? Mert valóban sértetlenül vészelték át a rettegett időt, s mégis: Major és baráti körében országos érvényű mítoszteremtés kezdődött. Aki szenvedett, mint Jávor, az zavarhatta volna a színházi élet új hangadóinak hitelét, s főképpen a Nemzeti politikai auráját. Horváth Árpádot is elhurcolták és meggyilkolták a nyilasok, akit az illegális kommunista párt már az új idők igazgatójának jelölt ki a Nemzetiben. Major Tamás halála előtti vallomásában arról szólt, hogy egy kényes politikai helyzetben ügyük iratait Kádár Gyula elsüllyesztette.¹⁰ Aligha tehette volna, ha személyesen nem Horthy Miklós utasítja erre. Csak feltételezhetjük persze, mert még ma sem eléggé ismeretes az a szoros kapcsolat, amely Major Tamás édesanyját, Pap Mariskát a kormányzóhoz és családjához fűzte. Nem véletlen, hogy édesanyja hitbizományában, a Városi Színházban Major Tamás, Nemzeti-beli tagsága mellett, külön színházat játszhatott. Major hallgatott arról is, talán ő se tudta mindig, hogy Németh Antalt hivatalosan és baráti szóval magas körökből hányszor presszionálták Major Tamás foglalkoztatásának dolgában, amit Pap Mariskának a Horthynál folytatott anyai szívóssága eredményezett. Ha valaki jól tudta a részleteket és a tényeket, az Németh Antal volt, aki 1956-ig nem kerülhetett színházba, azután is csak vidékre, és nem is rendezhetett. A másik beavatott pedig Bajor Gizi volt, aki szintén bizalmas kapcsolatot tartott a kormányzóval és családjával. Egy szakmai és lélektani szempontot is vélelmezhetünk: Németh Antal Nemzetijében Majornak nem volt igazán tekintélye olyan nagyságok körében, mint Jávor vagy Bajor Gizi. Epizodistának tekintették. S bármennyire is politikai-művészi hatalom birtokosa lett 1945-től, vélhetjük: némi kisebbrendűségi érzés is munkált Majorban. Még akkor is, ha az első Kossuth-díjasok sorában ott állt – Somlay és Bajor Gizi őt, Majort és az új díjat is hitelesítette – a halott Bartókkal és Derkovits posztumusz kitüntetésével.

De lássuk közelebbről az eseményeket. Németh Antal igazgatásának idején, 1935–1944 között tizenhét premieren játszott Bajor Gizi. Ebből egy, a Néma levente nem kötődött a Nemzetihez, amelynek kamaraszínháza az Andrássy úton, a mai Bábszínház helyén működött. Bajor Gizi 1945 áprilisától 1951 februárjáig tíz premiert élt meg, amely időarányosan, látszólag, megfelelő szám. Jóval rosszabb ez a mutató, ha tudjuk, hogy a tízből Sardou Váljunk el! című vígjátékában a Pesti Színházban szerepelt (1946. április 18.), Hervé Lilije (1947. december 23.) a Magyar Színházhoz kötődött, s vendég a néhányszor játszott Vica szerepében is, Lengyel Menyhért Tihamér című darabjában, mely a Pódium bukott előadása (1948. május 4.). De a nagy sikerként emlegetett Kertész kutyájában Diána grófnő szerepe sem a Nemzetiben, hanem vendégként a Madách Színházban történt (1949. április 4.). Továbbá: nem a Nemzetiben játszotta újra Ziliát sem, hanem a Magyar Színházban (1945. december 7.). Így csak öt premier jut a Nemzetire hat évadban, s ebben is egy felújítás, a Kaméliás hölgy (1947. február 14.). A színész elfoglaltságát persze nemcsak a premierek száma, hanem az esti fellépésekkel is mérhetjük. Ebben pedig már össze se hasonlíthatjuk Bajor Gizi Németh-korszakbeli sikersorozatait (Herczeg Kék rókáját például egymást követően 225 estén játszotta) az 1945 utáni elfoglaltságával. Németh Antal kilenc évében mintegy ezer estén volt színpadon a Nemzetiben, életének utolsó hat esztendejében összesen jó, ha kétszázszor.¹¹ Üresedtek Bajor Gizi estéi, ilyenképpen hiteles Szabó Zoltán képe a színésznő és az igazgató találkozásáról is. De értsük így is Illyés Gyula gondolatmenetét: a későbbi tragédia tüneteként a játékhiányából következő nyugtalanság is erősödött benne. Mert a színésznő, aki esténként már jobban ráér, többet foglalkozik magával, egészségének romló jelei felnagyítódnak, nyugtalanítják. Bajor szorongásait barátaival nem osztotta meg. Mert ez a házaspár legbelsőbb titka maradt, egymás között bizonyára gyakran beszéltek róla. Az pedig éppen félreérthető, ha egy emlékíró azzal érvel, hogy Bajor panaszkodott férjére, aki aggódásában kínozta vélt fülbajával. Ahogyan késői képein Bajor keze fejével takarta el ráncosodó nyakát, úgy a külvilág számára palástolni és magyarázni kellett hallászavarát, amit Illyés Gyula 1945 nyarán észlelt. Bajor játszott tehát a külvilágnak, hogy bajáról elterelje a barátok figyelmét, akik közül néhányan jól értesültségüket szivárogtatták Budapesten, s ezt Bajor jól tudta róluk. Hogy magáról elterelje a figyelmet, inkább férje szakmai és emberi mániákus viselkedésére hárította betegségét, noha hallászavara őt is nyomasztotta. Nem olvasható egyetlen olyan emlékirat sem, amelyben Bajor hallásgyöngülését panaszolta volna bármely barátjának. Nem, mert ez mesterségének és női mibenlétének legmélyebb rétegét érintette. Játszott tehát Germán kárára, aki türelmesen és megértéssel fogadta feleségének vádjait. Mert szerető társként és orvosként is egyedül tudta a valóságot. Találó megjegyzés Szabó Zoltán novellájában az is, hogy a társasági élet kihűlt a Hollander házaspár körében. Valóban, megszűnt az a vendégeskedés, amely korábban szerdán és vasárnaponként a főváros művészeti életének eseményét is jelentette a Bajor-villában.

Bajor Gizi hogylétét vizsgálva a Nemzeti Színházban további kedvezőtlen jeleket érzékelhetünk. Feltűnő az is: az öt bemutatóból Bajor kettőben Kleopátrát és a Margitszigeten bemutatott s a nagyszínházban tovább játszott Szentivánéji álomban Titánia szerepét alakította a Nemzeti épületében. 1945 áprilisától 1946. december 20-áig, tehát tizenkilenc hónapon át, az Antonius és Cleopátra bemutatójáig az anyaszínházban nem is volt színpadon, aztán újabb tizennégy hónap következett a Titániáig. A Nemzetiben, ahol igazán a társulat élete folyt, viharos politikai-művészi viták zajlottak, próbára várakozva Härti néni büféjében előadás előtt, jelenésre készülve, előadás után pedig valamelyik közeli kocsmában. Bajor Gizi a Nemzeti kamaraszínházában, az Andrássy úton, majd a Nemzetihez került Magyar Színházban játszott, így kimaradt a társulat életéből. Keményebben fogalmazva: hónapok teltek el úgy, hogy dolga sem volt a Blaha Lujza téri épületben, legfeljebb Hahn bácsihoz ment be a pénztárba a fizetésért, de inkább öltöztetőnője vagy valaki más vitte haza. Véletlen volna, hogy Major Tamás távol tartotta őt a Nemzeti idegrendszerétől és a nagyszínpadtól? Haláláig ötvenöt darabot játszottak a Nemzeti anyaépületében, ebből Bajor Gizinek kettőben volt feladata. Major Tamással csak a Szentivánéji álomban dolgozott, ami árulkodik hűvös kapcsolatukról. Egy különös történetre is fel kell figyelnünk. Bajor nemzetibeli apályának idején, 1947 február–márciusában egy már-már abszurd történet játszódott le. Bajort Keresztury Dezső miniszter a Színművészeti Akadémia tanárává nevezte ki, amit a művésznő nem óhajtott tudomásul venni. Mint Bános Tibor beszámol róla: Bajor a hivatalosság érdeklődésére közölte telefonon: őt nem kérték fel, előzetes tárgyalást sem folytattak vele, így el sem fogadja a kinevezést.¹² A minisztériumban s az akadémián is kínos lehetett a helyzet. Keresztury jelentést kért az esetről. Az akció feltételezett előkészítője és játékmestere Major lehetett, mert a hivatalos irat szerint (Galamb Sándor aláírásával) ő igyekszik rendezni a konfliktust, remélve és ígérgetve Bajor engedékenységét. Ami mégsem következett be. Mi történhetett? Bajort nem foglalkoztatta a Nemzeti, ám Major a nagyság imitációját, pótszerepben, a főiskolai tanársággal akarta igazolni a külvilág előtt. Ha valaki, hát Major tudta, Bajor ösztönös tehetség, nem alkalmas tanárnak. Vele nem tárgyalt, csak javasolta kinevezését Hont Ferencnek, az akadémia igazgatójának, aki Kereszturynak felterjesztette az elképzelést, a miniszter pedig jóváhagyta. Major vélhette, a kész, zsaroló helyzet engedékenységet teremt, és a művésznő, hiúságból, elfogadja a kitüntető címet. Nem így történt. Major pokoli játékos volt, tudta, hogy ő nem veszthet. Keresztury Dezső már korábban lemondott, ez idő tájt, 1947 februárjában, már csak megbízottként vitte a tárca ügyeit. Ha botrány lesz, gondolhatta Major, a távozó miniszter válik nevetségessé. Vagy Hont Ferenc, aki ellen a később indított hadjárat egyik vezére éppen Major lett. Mert a politikai-hatalmi harc, személyi és művészi érvekre hivatkozva persze, a színházi életben is kíméletlenül folyt. Ha Bajor elvállalja a tanárságot? Ennél egyszerűbben és kegyetlenebbül az új színészgeneráció előtt nem lehetett volna megsemmisíteni. Mert akkor a színinövendékek naponta a színházakban és Pest-szerte vihették volna a történeteket, hogyan tanít a legendás művésznő. Harmadik Richárd-i csapda Bajor Gizi lejáratására – színpad és szerep nélküli, művészi megsemmisítés.

Major nem szerette Bajor Gizi színészetét, s bizonyára a művészembert sem, aki Németh Antal idején nem fogadta társaságába későbbi igazgatóját. Árulkodó jel az is, hogy Major vallomásában szava sincs Bajor Giziről és tragédiájáról, de Somlay öngyilkosságáról sem. Bajor Gizi levelezésének egy részét a politikai időnek is kedves válogatásból ismerhetjük.¹³ A gyűjteményben érdekes levélre bukkanunk. Bajor Gizi, kartörését követően, igazgatójánál jelentkezett, hogy újra játszana. Major 1949. január 16-án írott levelében így válaszolt: “Ami Titániát illeti, hálásan köszönöm kedves értesítését, amiben a Nemzeti Színház iránti igazi és megható szeretetének látom a tanulságát, de szó sem lehet arról, hogy elfogadjam. Zárt körű ifjúsági előadásról van szó, s bármennyire is súlyt helyezek arra, hogy az ifjúság egyenértékű előadásokat kapjon, ez az elv nem mehet el addig, hogy a Maga egészségét és a nagy reményekkel várt Karenina Annát kockáztassuk miatta.” Major bizantoid stílusa leleplező. A kartörés nem tüdőgyulladás, ami szövődménnyel járna, hogy a betegnek erősödési és óvatossági előírások lennének szükségesek. Bajor Gizi játékra jelentkezett, igazgatója pedig nyájas, nyakatekert érveléssel elutasította. Egyébként is; egy majdani próbafolyamatot miért veszélyeztetne az, hogy a címszereplő más darabban is fellép? Színházi szempontból még a kérdés is nevetséges, nemhogy az érvelés, amit Major levelében olvashatunk. Bajornak szaporodó és üressé tett estéin volt ideje tűnődni azon, valójában menynyire is szükséges ő a Nemzetiben? Merthogy Major levelén átlátott, az bizonyos, hiszen egy színházban még a statiszta is érti igazgatójának mögöttes szándékait, hogyne érzékelte fölösleges voltának jelzését Bajor Gizi.

Gábor Miklós súlyosabb szempontot is érint a levélgyűjteményben Bajor és a társulat kapcsolatát elemezve: “Mi azokban az években elárultuk, el akartuk árulni Gizit. Boldogan kiáltottuk arcába: »A király meztelen!« Így aztán ő sem lehetett elég magabiztos a győzelemhez. Honnan tudta volna, hogy ki ő? Ha mi nem mondtuk meg neki? Hogyan hitt volna saját szépségében, ha mi nem előlegezzük a csodálatot? Ha mi nem mentünk bele a játékba?” Lélekbe hatoló pontos kép, amelynek összegző gondolata: “Meghagytuk neki a nagyasszonyságot, de elvettük tőle a kacérság etikettjét. Ezzel megfosztottuk művészetének és művészetétől elválaszthatatlan nőiességének talajától.” Emberi-női és szakmai értelemben is felfedi Gábor Miklós Bajor Gizi drámáját, amelyet a Nemzetiben megélt, s ami a csodálat hiányánál súlyosabb sértéseket és megrendülést jelentett neki, de erről a kiváló művész már nem beszélt. Mert a Nemzeti Színházban kíméletlen politikai harc dúlt, aminek Gábor Miklós, mint párttitkár, az egyik irányítója volt. Nemcsak a szakmai megújítás láza, hanem a Szabad Nép szellemének pökhendi éltetése is áthatotta a Nemzeti társulatának életét. A félelem légköre ülte meg a társulatot. Közéleti rendezvényeken éppúgy, mint a társalgóban. Bános Tibor könyvében faliújság korra utal: Bajor Gizi különféle gúnyolódások célpontja volt.¹⁴ Bizonyára, ahogy Bajor nem olvasta a Molnár Miklós-féle Szabad Népben megjelent arcpirító támadást s más lapokban a szakmai érvekbe csomagolt politikai vádaskodásokat, úgy a társulati hírharsonát sem.¹⁵ Már csak azért sem, mert ritkán volt dolga az anyaépületben. Viszont a hozzá ragaszkodó öltöztetőnő vagy kellékes, ahogy ez a színházban gyakran szokás, felháborodottan suttoghatta neki: már megint mit írtak a művésznőről. De nyilvánosan is elhangzott a legsúlyosabb sértés, 1948 májusában: “Öregasszony!” – mondta neki a nyolc évvel idősebb, s agyhűdése folytán félig béna Klemperer egy Szentivánéji próbán. Hallotta ezt a zenekar, hallotta a társulat, akik közül sokan, a törpelelkűek, örültek is, hogy Bajor Gizit női voltában megalázzák. Vajon hallotta-e Bajor? Bizonyára, s még csak válaszra se érdemesítette. Férfinyomorúságában százszorosan visszasérthette volna a világhírű karmestert. De nem válaszolt, mert rangjához ez az alpári-embertelen stílus nem ért fel. Így is erősödhetett (?) a végső döntésre; méltósággal viselte az alattomos és nyílt támadásokat, mintha mi se történt volna. De igenis történt: már nemcsak művészi hitelét és hitét, hanem emberi-női lelkét kezdték ki és sorvasztották a Nemzeti Színházban. Fél évre rá mondott végső istenhozzádot Cs. Szabó Lászlónak…

S még valamit: a színházi alkotás egyik nagy titka, a szerepfolyam hogyan áramlik és alakul a színész lelkében és idegrendszerében. Többnyire a művész közvetlen mindennapjaira ritkán hat. Ám a szereppé épülő mondatok a próbafolyamat heteiben s az előadások során, a szív kazamatáiban bolyongva, titokzatos sugallatok elő-előszivárognak a hétköznapi életbe és cselekedetekbe – vallja a színészek java. S azzal is kiegészítik a maguk látleletét, hogy gyakran csak utólag döbbennek rá: egy-egy szerep sokszor hosszú időre meghatározza gondolkozásukat. Életük apró rezdüléseiben felismerik, s olykor még vélekedésüket is befolyásolja. Nem többet, de ennyit a magyar színészet varázslatos művészéről, Bajor Giziről is feltételezhetünk. Főképpen, ha nem merült el a szerepek árjában. Esténként és sorozatosan és változatos szerepekben a legnagyobb művészekben, önvédelemből is, működni kezd a rutin reflexe. Bajor Gizi színházi estéi fogyatkoztak. Az ő korába jutva majd – művészetben, emberségben nagy utódja – Ruttkai Éva évente három bemutatóban is szerepelt, s havonta legalább huszonöt estén játszott. Bajor Gizi a halála előtti évben, évadban ennek negyedét se töltötte színházban és színpadon. Jelentésesnek tekintjük utolsó két szerepét: a Karenina Anna címszerepét alakította (1949. december 1.) és Lady Milfordot játszotta az Ármány és szerelemben (1950. december 8.). Mindkettő tragédia: Anna házassági-szerelmi drámáját öngyilkosságában oldja fel; a Lady pedig szerelméről lemond, s életben maradva, megalázva nőként végzetesen összeroppan. “Elmegyek napszámosnak…” – mondta utolsó szerepszavaiban. Bajor Gizi napszámos nem tudott volna lenni. Gellért Endre rendező kérésére kalapját megbillentette, hogy szándékának hitelét kétségessé tegye. De magánéleti elmenetelét csöndes estéin már fontolgathatta Germán Tiborral. Talán úgy, ahogyan Szabó Zoltán láttatja novellájában. Már csak két hónapot élt…

Nem tudjuk pontosan, hogy a hétköznapok politikai eseményei miként hatottak a házaspárra. Az emlékezőknek erről szinte szavuk sincs, talán azért sem, mert a régi rendszerben íródtak. Ezért is szükséges kétségesnek tekinteni mindazt, amit a tragédiával kapcsolatban elmondtak. A Mindszenty-, a Rajk-per, ártatlan emberek meghurcolásának hírei bizonyára megviselték őket. Kérhették sokan Bajor Gizi segítségét, közbenjárását, ahogyan az történt korábbi időkben, de már aligha tudott eredménnyel járni. Liska Dénes is súllyal említi-feltételezi a rendszer kérlelhetetlen voltát, amely senkire sem volt tekintettel. Amitől polgárként viszolyogni s amiben művészként és emberként rettegni kellett. A színházban is a rettenetidő bizonysága következett: előbb egy máig se ismert hatalmi harc osztotta meg a társulatot, amelyet, felsőbb biztatásra, Gábor Miklós vezetett a pártiskolára küldött Major ellen, de Major a helyén maradt. 1950 szilveszterén Timár József – a jobb kor jövetelét hangsúlyozva és remélve – mondta el a Szózatot, s 1951 januárjában már ki is röpítették a Nemzetiből. Azt a kivételes művészt, aki 25 éven át volt a Nemzeti tagja és Bajor partnere. Hihetünk ebben Majornak: Timár eltávolítása felső utasításra történt. De hogy Jávort nem szerződtette, s 1948-ban indoklás nélkül utcára tette azt az Urayt, aki 1925 óta volt a Nemzetiben, azt is feltételezhetjük: Major magában talán még örült is, hogy a könnyező Makláry Zoltán elnökletével ülésező bizottság határozatát neki csak alá kellett írnia. (Etikai kérdést persze bolsevik, párthű vezetők esetében fölösleges fölvetni. Azt például, hogy mi történik, ha az utasításra Major Tamás közli Révai elvtársával: Timár elküldése esetén lemond… De Majornak a megrendült bizalmat vissza kellett szereznie, hatalmát megerősítenie, tehát nem is vitatkozott, hanem cselekedett.) Timár elment segédmunkásnak, Major emlékezésében megdöbbentő könnyedséggel folytatta, értelmezte, szocialista realista kedélybe vonta kollégájának élettörténetét azzal, hogy mesélte tovább: Timár hamarosan Miskolcra kerülhetett, s újra sikeresen folytatta pályáját. Bajor, kollegális-baráti megrendülése folytán, a maga sorsán is gyötrődhetett az utolsó Ármány-előadások búcsúmonológjában, otthon pedig férjével már riadtan latolgathatta a jövőt: ő is következhet, s milyen ürüggyel távolítják el? Liska Dénes könyvében, okkal, kitér Somlay Artúrra is, főként az öngyilkosságát követő eseményekre utalva az ÁVH szerepével foglalkozik. Somlay, aki mindkét színpadi tragédiában partnere volt Bajornak, közéleti tisztségével se törődve, fékezhetetlenül vélekedett a hétköznap történtekről; feszültségeit nyilvánosan is fellobbantotta színésztársai előtt. Öngyilkosságát megelőzően, rettentő rémlátások közepette, már korábban és higgadtan leszámolt életével. A Nemzeti Színház irattárában maradt fenn önéletrajza, amely dátum nélkül, vélhetően 1950-ben íródott. Születési időpontján kívül, s az ötvenéves színészi munka ténye mellett, Somlay más adattal nem szolgált. Az írás megrendítő vallomás életéről, amely végrendeletének tekinthető: “Szörnyű gondok között hagyom el az életet, amely nem sok gondtalan percet engedélyezett nekem. A gyermekeimre gondolok.” Majd a kéziraton egy vonal következik keresztbe, s alatta: “Sírfeliratom legyen: »Az Embernek veszedelmes közelségében éltem meglehetősen hosszú ideig – Most talán biztonságban vagyok«.”¹⁶ Bajor Gizinek esténkénti játszótársa ez a Somlay, aki már elkészítette a leltárt; vajon keserűségét, baljós látását próbák szünetében, előadás közben, jelenésre várva, egymás közti beszélgetésekben nem sisteregte-e Bajor Gizinek? Bizonyos, hogy tette. Vajon Bajor Gizi nem ugyanazt a légkört érzékelte a színházban és a világban, amely Somlayt pusztította? Bizonyos, hogy hasonlóképp szenvedett. Karenina Anna és Lady alakítója értette és némán hallgatta nagy játszótársának lázas monológjait. Mindketten már a hétköznapoktól felizzított élet-halál játékot játszották a színpadon. A hétköznapokban pedig? Korabeli emlékezők arra nem gondoltak, hogy mindenki ámítására a halni készülő is játszhatja az életet. Bajor Gizi a játékosok között is a legnagyobb volt.¹⁷

Életének társát, harmadik férjét, Germán Tibort változatos vádakkal illették, már említettük. Egyet még közülük; Galsai Pongrác Bajor-könyvének számos félreértése között az egyik legfeltűnőbb Germán Tibor jellemzése: “A roncsolódás, amelyet a háborús megaláztatások okoztak benne. És a szégyen állandó irritációját, hogy már létét is a feleségének köszönheti. Megmenteni valakit annyi, mint erkölcsileg végképp tulajdonunkba venni. Aki visszaadja embertársa életét, kissé a magáénak is tekintheti.”¹⁸ Ha például valaki fuldokló, ismeretlen embertársát megmenti, miért tekintené sajátjának azért, mert megtartotta az életnek? Képtelen érvelés, különösen akkor, ha a szeretett társ kerül életveszélybe. Mert egy házasságban a szerelmet az idő hűtheti, ám a kapcsolat szövetséggé erősödhet. Amelyben a közös élet, épp a próbatételek által, páros sorssá nemesedik, így történhetett a Germán pár esetében is. Bajor számtalan embert mentett, s épp férjével éreztette volna, hogy kegyet gyakorol? Hamis freudizálás. Germánnak a szeretet érzésében természetes volt, hogy felesége pokoli játékokat vállalt megmentéséért.

Komoly kapcsolat fűzte őket egymáshoz. Bajor két kudarcos házassága, számtalan szerelem és futó viszony után találkozott Germánnal, aki bizonyára feleségének közös életük idején fellobbant tüzeit is tapintatosan tudomásul vette. Baráti emlékezők nem idéztek nyilvános vitát közöttük. Mély, egymáshoz ragaszkodó, életre és halálba tartó szövetséget kötöttek. Amire az egyik legfontosabb érvet a Bajor-emlékezések sorában Liska Dénesnél olvashatjuk először. Bajor Gizi felfokozott érzékiségében saját nemét is szerette. Germán ezt is tudomásul vette a házastársi szövetségben. Liska Dénes nem érzékeli a férfi érzésének ezt a mélységét, mert Germán szeretetének jeleként is értelmezhetjük, hogy az “osztozás”-t is vállalta. A kedves harmadik, dr. Baráth Irén, aki Gobbi Hildával is bensőséges kapcsolatban volt, a háború után a Bajor–Germán-villába költözött. 1951. február 11-én hármasban töltötték az estét. Germán hamarébb nyugodni tért, Bajor barátnőjével együtt maradt. Pasziánszozott is még; lehet, hogy a kirakott kártyalapok is megerősítették azt, amiben férjével már régóta egyetértettek?¹⁹ Baráth Irén sohasem nyilatkozott. Vajon Gobbi Hilda miért beszélt oly leleplezhető valószínűtlenséggel a villában “látottakról”? Finoman hangszereli emlékezését, amikor a hírhedett ÁVO-vezért, Péter Gábort említi, de színházi körökben ismert tény volt szoros baráti kapcsolatuk.²⁰ Kortársak emlékiratai és az utókorban született feltevések már csak a végzetes reggel történéseinek módozatát latolgatták. Amit végiggondolva: semmi sem cáfolja azt a feltevést sem, miszerint Bajor nem a Berenice-t és Füst Milán könyvét (Feleségem története) olvasta, hanem férjével átbeszélték az éjszakát, s döntöttek arról, amit netán a kártyalapok is megerősítettek. Somlay Artúr 1951. március 15-én második Kossuth-díját is megkapta, de hiába kobozták el búcsúleveleit, ő már hamarabb megfogalmazta azt, amit a Bajor–Germán házaspár egy orvosi vényen összegzett. Oly mindegy melyikük írta, s kinek a neve állt rajta korábbról. Ketten üzenték: “Így nem lehet tovább élni.”²¹

1 Cs. Szabó László: Hűlő árnyékban című kötetének azonos című fejezetében. Bern, 1982, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem.

2 Kozocsa Sándor: Bajor Gizi. Nagy Magyar Színészek című kötetben. Bp., 1957, Biblioteca. Escher Károly–Vajda Miklós: Bajor Gizi. Bp., 1958, Magvető. Ebben kilenc emlékezés olvasható. Gyárfás Miklós: Színész-könyv. Lady Milfort távozik című írás Bajorról. Bp., 1958, Szépirodalmi. Csathó Kálmán: Régi Nemzeti Színház könyvében a Bajor Gizi című emlékezés. Bp., 1960, Magvető. Ignácz Rózsa: Prospero szigetén című könyvében a Puck és Titánia című emlékezés. Bp., 1960, Magvető.

9 Liska Dénes könyvében közli a rádió déli hírét: “Gyógyíthatatlan betegségben, tragikus hirtelenséggel ma elhunyt Bajor Gizi.” Joggal és gyanakodva jegyzi meg a szerző: boncolás előtt hogyan tudta a közlemény fogalmazója, hogy Bajor Gizi gyógyíthatatlan beteg volt? Sugallatos dezinformációra gyanakodhatunk.

11 A tényeknek teljesen ellentmondva Benedek András, aki a Nemzeti dramaturgja volt, azt állítja, hogy “Bajor művészetére változatlanul nagy szükség volt a háború után, játszott is megszakítás nélkül.” (Színház Műhelytitkok. Bp., 1985, Magvető, 407.

12 Bános Tibor: Újabb regény a pesti színházakról, 1945–1949. Bp., 1983, Magvető.

13 Kedves Bajor Gizi! Levelek Bajor Gizihez. Vál., összekötő szöveg Staud Géza. Bev.: Gábor Miklós. Bp., 1967, Gondolat.

14 Bános Tibor: Pályák és sorsok. Bp., 1981, Kozmosz Könyvek. Mindenki a kezében volt című Bajor-fejezet.

16 Somlay Artúr írását Kávási Klára könyvtáros találta meg a Nemzeti iratai között. Benedek András könyvének Somlayról szóló fejezetében a sírfeliratot idézi. A művész kézírásos vallomását tehát ismerhette Benedek, de portréjában nem utal rá. Demeter Imre Somlay Artúr című könyvében (Szépirodalmi, 1972) se hivatkozik erre az iratra.

17 Galsai Pongrác: Bajor Gizi játékai (Bp., 1971, Magvető) című könyvében így írt: “…aki halni kíván, mindent becsuk maga körül. Eligazít és helyére rak” – ennek a színpadias, kizárólagos és szabályos elképzelésnek a lélektan és sok tragikus példa is ellentmond. A színpadi játék varázslatának és a végzetes kimenetelű életjátéknak nem ugyanaz a lelki dramaturgiája. Latinovits például halála előtt néhány órával terveit sorolta Cserhalmi Györgynek írott levelében, amelyet feladott az állomáson – és vonat elé vetette magát.

19. Ignácz Rózsa írta emlékezésében: Bajor szerette, ha helyette mások döntenek. Fatalista volt. Amiről eddig férjével csöndes egyetértésben volt, azt a kártyajárás véglegesítette? Bement a hálószobába, és éppen a lapok sugallata nyomán véglegesítették elhatározásukat? – ez is megtörténhetett.

20. Gobbi Hilda emlékiratában Somlay halála kapcsán írta, hogy az utcáról felhívta az ÁVH-t, s Péter Gábor jelentkezett. Azért történhetett, mert közvetlenül az ő, vélhetően titkos számát hívta. Varga Mátyás díszlettervező baráti beszélgetéseinek során többször elmondta: a színházban egy alkalommal véletlenül tanúja volt annak, hogy Gobbi közvetlenül Péter Gábort hívta telefonon, s beszámolt neki a színházban történtekről.

21. Bajor Gizi özvegy sógornőjét, Bayer Rudolfnét, aki felfedezte a tragédiát, sohasem kérdezték, vagy ha mégis, nyilvánosságra nem kerülhetett. Az ő kései és szűkszavú vallomása, amit Liska Dénes – Darvay Nagy Adrienne-re hivatkozva – idéz, félreérthetetlenül utal arra, hogy sokat tudott a körülményekről, s arra is, hogy a rettenetes vég nem Germán Tibor őrülete folytán következett be. A receptre írt üzenet és Bayerné vallomásának összhangja, csak megerősíti feltevésünket: közös akarattal menekültek el a rémvilágból.

Sokan mondják reánk, magyarokra, hogy mi valójában jobban örülünk a kudarcainknak, mint a sikereinknek; vereségeinket is lelkesebben tartjuk számon, mint győzelmeinket; féltehetségeinket túldíjazzuk, míg igazi értékeinknek csupán szerény félárnyékot juttatunk.

Az etikai normák totális zűrzavara és a valós értékek érthetetlen helycseréinek időszakában kettőzött jelentősége van annak, hogy figyelmesebben próbáljuk megmenteni a teljesítmény becsületét, s ezzel az értékvesztés helyébe az értékmentés szándéka lépjen.

A magyar tudományosság számos területét és résztvevőit jellemzi ez a jogos erőfeszítés, hiszen bővelkedünk olyan értékekben, amelyeknek külhoni, rangos megbecsülése egyáltalán nincs arányban az időszakosan ingadozó, felemás hazai ismertségükkel és elismertségükkel. Jócskán vonatkozik ez a Kelet-kutatás nagy klasszikusára, Stein Aurélra is, akit a nemzetközi szakmai közvélemény – Angliától Japánig, Indiától az Egyesült Államokig – egyöntetűen a XX. század legnagyobb Ázsia-kutató régészének tart, míg idehaza bizony csupán a legszűkebb szaktudományi körök tartják számon tevékenységét.

Az utóbbi évtizedek tudatos némaságára bizonyára azzal szolgált rá, hogy élete későbbi szakaszában angol állampolgár lett, jóllehet Stein Aurél éppoly büszke volt mindig a magyarságára, mint az 1848-as szabadságharcban részt vevő Náthán édesapjára. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról sem, hogy nem ő kívánt új hazát találni magának: amikor a képzettségének megfelelő munkahelyet keresett Magyarországon, ilyesmit sohasem ajánlottak fel a számára. A kimagasló tehetségek megbecsülése akkor sem volt igazán erőssége hazánknak, pedig a tehetség – pontosabban egy személyiségben testet öltött tehetség – nem csupán akkor kallódhat el, ha senki nem törődik a fejlesztésével, hanem akkor is, ha senki sem kívánja hasznosítani a már kiművelt emberfőt, a briliánssá csiszolt nyers gyémántot.

Az itthoni rövidlátás és a szegényes lehetőségek miatt honfitársunkat végezetül Anglia fogadta be: Anglia juttatta rangos megbízásokhoz, majd a sikerek láttán angol állampolgársághoz, s később a még nagyobb sikerek elismeréseként új hazája avatta lovaggá.

De honnan is indult el a világhírig vezető lépcsőkön Stein Aurél? A családi háttérhelyzet a legtöbb emberben élethosszig tartó motívumokat alakít ki, s ez így volt az ő esetében is.

A XIX. századi asszimilálódni akaró zsidó középosztály tagjai őszintén hangsúlyozták a magyarsághoz való kötődésüket. Ezért kereszteltették a Stein szülők evangélikusnak a kis Márk Aurélt, hogy ezzel is érzékeltessék a Habsburg-katolicizmussal való szembenállásukat. (A szokatlan keresztnév a filozófus császár, a Római Birodalom pannóniai végvidékén honos Marcus Aurelius iránti tiszteletet őrzi, bár a Márk keresztnevet korábban többen is viselték a családban.)

Azt, hogy protestáns vallása ellenére miért íratták mégis a katolikus piarista rendi középiskolába, jórészt szintén a Stein család nemzeti érzelmeinek tulajdoníthatjuk, hiszen korábban ugyanide jártak olyan mélységesen tisztelt nemzeti hőseink is, mint Széchenyi István és Vörösmarty Mihály. Később aztán Németországban már evangélikus egyházi gimnáziumban tanult tovább, ahogyan végezetül érettségi vizsgáját is a budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumban tette le.

A magyar nyelv annyira meghatározó maradt számára későbbi életútja során, hogy első indiai évei alatt még a naplóját is magyar nyelven írta, és mindenkor boldog büszkeséggel használta a magyar nyelvet. Magyar érzelemvilága a világ túlsó felére is elkísérte. Amikor például Kashgarban – ahonnan valamennyi legendás belső-ázsiai expedíciójára indult – megpihent az egykori angol konzulátus verandáján, a földjeikről hazatérő ujgur leányok énekéről a régen hallott Duna melléki magyar népdalok idéződtek fel emlékezetében (ehhez kapcsolódóan külön említést érdemlő kérdés, hogy napjaink hazai és külhoni zenetudósai szoros párhuzamot állapítottak meg az ősi magyar népdalok szerkezete és egyes kínai nemzetiségek népzenéje között; Stein nosztalgikus benyomásai tehát nem csupán a fiatalkori emléket tükrözik, hanem később igazolt szakmai valóságalapja van).

Stein Aurél életműve Ázsiában teljesedett ki. Sokoldalú orientalisztikai felkészültsége Angliából Indiába vitte, onnan tervezte történelemfordító kutatásait, de az egyetemes emberi civilizáció szolgálatából nem maradt ki a magyar háttér és indíték.

A magyar Kelet-kutatás klasszikusának, Kőrösi Csoma Sándornak ihlető példája irányította a figyelmét Belső-Ázsia múltjának megoldatlan rejtelmeire, de más hazánkfia is besorolható szakmai múzsái közé. Így például Széchenyi István fiának, Bélának távol-keleti expedícóját kell megemlítenünk. Pontosabban az említett expedíció egyik résztvevőjének, Lóczy Lajos tudós geográfusunknak a hatását, akinek a tanácsa irányította Stein figyelmét Dunhuangra, ami később életművének a csúcsa lett.

Stein Aurél érzékelte, hogy a Keletről jött magyarság számára a Kelet nem egyszerűen csak egy a világtájak közül, hanem népünk bölcsőjét is jelenti. Egy nép eredete nem csupán elvont tudományos probléma, csupán afféle belterjes érdeklődésre számot tartó szakmai kérdés, hanem az adott nép létéhez szervesen kapcsolódó közérdekű tényező. Az eredettudat a nemzettudat egyik meghatározó eleme, a megtartó és erőt adó szubjektív tényezők egyik legfontosabbika.

Szó sincs arról, hogy bármely nép értékét önmagában a múltja, gyökere és hovatartozása adná meg. Ugyanakkor azonban ahogyan az egyének elismertségének, sikerének elengedhetetlen alapja a hivalkodás nélküli önbizalom, a teljesítményre és tudásra alapozott magabiztosság, ugyanígy van ez a közösségek esetében, a népek könyörtelen világversenyében is. A szerényen birtokolt, de jogos önbecsülés, a munkával kiérdemelt tekintély adja azt a tiszteletet, amely nélkül sem egyén, sem közösség nem létezhet. Ebben van helyettesíthetetlen szerepe az eredetkutatásnak és a reális tényekre alapozott eredettudatnak. Ez adja a magyar Kelet-kutatásnak a sajátos szerepét és feladatkörét, ezért sorolhatjuk a hazai orientalisztikát – tudományos örökségünk egyikeként – a sajátos nemzeti kötelezettségeink körébe. Jellemzőnek tarthatjuk Stein gondolatvilágára azt is, hogy a Magyar Tudományos Akadémián tartott székfoglaló előadását az Indiába került fehér hunokról tartotta.

A különleges tehetségek egyik általános jellemzője, hogy elsősorban az ismeretlen, a megoldatlan jelenti számukra a fő vonzerőt. Amikor a nyugati világ figyelme a XVIII–XIX. században fokozottabban fordult az addig még csak mérsékelten ismert, éppen ezért misztikus Kelet felé, s terjedt a képző- és iparművészetben, építészetben, irodalomban a keleti témák és formák, stílusok és irányzatok iránti érdeklődés, ez alól a tudomány sem lehetett kivétel.

A történettudomány is egyre jobban érzékelte azokat a fehér foltokat, melyeknek feltárása nélkül nehéz volt teljes értékű választ találni az emberiség fejlődésére, az egyes társadalmak eltérő, de néha kapcsolódó történelmi szakaszaira, az egymásra gyakorolt különféle hatásrendszerek sajátosságaira.

Ennek próbált eleget tenni Stein Aurél is, amikor az akkor még lényegében ismeretlen, felfedezetlen Belső-Ázsia világára irányította a figyelmét.

A megelőző évszázadok ismereteiben a tényszerűség keveredett a felnagyított, gyakran csak közvetetten szerzett bizonytalan hírekkel, sőt álhírekkel. A Távol-Keletre eljutott hittérítők beszámolói érdemlegesen alig jutottak el a nagyközönséghez. Marco Polo szemtanúként ugyan beszámolt a XIII. század közepének ismeretlen kínai világáról, de lediktált közleményeit csak valamiféle korai science fictionnek tartották, a messziről jött vándor szabadjára engedett és nem ellenőrizhető fantáziaszüleményének: “Méghogy valamilyen fekete kővel tüzelnek arrafelé?” “Milliós városok vannak keleten, amikor a legnagyobb európai metropolisok is csupán néhány tízezres lakosúak?” – harsogott a kétkedők kórusa.

A XVIII. század végének, a XIX. század első felének nagy Ázsia-kutató expedíciói ezt a célt kísérelték meg elérni, ki kevesebb, ki több sikerrel.

A XX. századi belső-ázsiai felfedezéstörténet legragyogóbb lapjait Stein Aurél írta tele. Irán, Afganisztán, de mindenekelőtt Kína hatalmas térségei jelentős mértékben az ő munkássága eredményeképpen kapták meg megérdemelt helyüket az emberi civilizáció történetében.

Amikor Stein Aurél 1887 kora téli napjaiban Indiába érkezett, ösztönzőbb környezetről nem is álmodhatott volna. Az angol gyarmatosítás cinikusan önző évszázadai után robbanásszerűen kibontakozott a térség hajdani történelme, kultúrája iránti érdeklődés. Régészek, művészettörténészek, nyelvészek érkeztek az anyaországból: felfedező utazásokkal próbálták feltárni a régmúlt emlékeit; felkutatták az elfeledett ősi templomok romjait, kiásták az egykori települések maradványait, megkísérelték megfejteni az ismeretlen nyelvű kéziratokat.

Lelkesítő feladatok vártak az ambiciózus ifjúra, aki huszon ötéves koráig már számos kiváló Kelet-kutató társaságában fordult meg, sokat hallott Kőrösi Csoma Sándorról is. Ez utóbbi híreket személyesen Duka Tivadartól, az egykori 1848-as hőstől kapta, aki indiai emigrációja során elsőként gyűjtötte össze Kőrösi Csoma szellemi hagyatékát. Stein Aurél Indiában izgalmas beszámolókat olvasott a legújabb régészeti leletekről, nagy tudású kasmiri személyekkel ismerkedett meg, akiktől sokat hallott az indiai filozófiáról, vallásról, a szanszkrit irodalom remekeiről. Nem csoda, hogy minden szabad idejét a tanulásra fordította, s egyre elmélyültebb ismeretek birtokosa lett.

Az igazi erőpróba azonban a legelső nagy belső-ázsiai expedíciója volt, ami 1900 májusától 1901 májusáig tartott. (Zárójelben merem csak megemlíteni a számomra rendkívül megtisztelő tényt, hogy ennek százéves évfordulójára a Stein-hagyatékot gondozó British Academy nekem ítélte a nagy Kelet-kutatóról elnevezett felfedezői ösztöndíjat. Stein Aurélnak köszönhető életre szóló élményem volt száz évvel később az ő nyomát követve ugyanabban a sivatagi oázisban lakni, az ősi Hotan bazárjában barangolni, a Yurungkash folyónak ugyanabban a jéghideg vizében keresgélni a jadeköveket, az általa megtalált s az évezredek során homokba temetkezett városok, Melikawat és Rawak romjai között vizsgálni a legendás ősi Selyem Út emlékeit.)

Ez a száz évvel ezelőtti első, nagy sikerű expedíció azért is lehet emlékezetes mindannyiunk számára, mert ezt Stein Aurél még magyar állampolgárként tette meg. A legnagyobb tudományos diadalát a Selyem Út nyomvonalának azonosítása, az egykori oázisállamok, városok és katonai telepek, őrtornyok megtalálása, a korabeli élet ezernyi jelének feltárása jelentette.

Stein második nagy kutatóútja, az 1906 áprilisától 1908 októberéig tartó hatalmas vállalkozása aztán véglegesen megerősítette hírnevét.

Expedíciója újra a mai ujgur autonóm terület legnyugatibb nagy oázisvárosából, Kashgarból indult a nagy ismeretlenbe (örök emlék marad számomra egykori szálláshelyének, a volt angol konzulátus épületének megtalálása Kashgarban, s az emeleti szálláshelyre vezető faragott falépcső megérintése, amelybe ő is megkapaszkodott egykoron). A már említett helyeken túl most jutott el az egyik legnevesebb oázisállam, a homokdűnék hullámai mögé rejtőző Loulan romjaihoz, majd Dunhuangba.

Manapság nem lehet úgy olvasni Dunhuangról és az ottani csodálatos “Ezer Buddha Barlangtemplomokról”, hogy ott említetlen maradna Stein Aurél neve. Valóban világcsodáról van szó – természetesen a legelsők között került fel az UNESCO kulturális világörökségeinek listájára –, amit Stein ismertetett meg a nyugati világgal.

A Selyem Út mentén közlekedő karavánok a világkereskedelem első, az ismeretlen Keletet a nyugati világgal összekötő nagy nemzetközi útvonalán szállították az ősi kínai fővárosból, Chang’Anból – a mai Xi’Anból – a porcelánt, a selymet, drágaköveket, fűszereket Európába. Ez volt az antik világ nagy kultúraközvetítő csatornája is, mert itt ismerkedtek meg egymással a különböző nemzetiségű és vallású kereskedők, ezen terjedtek és cserélődtek az egyes népek dalai, hagyományai, hiedelmei. Így jutott el Kínába a buddhizmus, a nesztoriánizmus, majd legvégül az iszlám vallás is.

A nagy jövedelmet biztosító kereskedelem azonban nem volt biztonságos vállalkozás: az irgalmat nem ismerő természet mellett a váratlanul felbukkanó rablóbandák sem jelentettek megnyugtatóbb környezetet. Ezért építettek, véstek a legridegebb vidék peremén, a Takla-Makán és a Góbi sivatag találkozásánál, a dunhuangi nagy oázis közelében fekvő Daquan folyó meredek partfalába olyan barlangtemplomokat, amelyeknek kegyes szobraitól, ájtatos falfestményeitől reméltek túlvilági oltalmat.

A Selyem Út dicsőséges évszázadai alatt egyre bővült a szentélyek, cellák száma; a feljegyzések szerint a VII–VIII. században ezernél is több volt belőlük. Manapság 492 megmaradt kisebb-nagyobb barlangtemplom tanúskodik a rég múlt képzőművészetének példátlanul magas színvonaláról. Jelenleg a világ legnagyobb szabadtéri képtárának tartják, hiszen a száraz sivatagi levegő mintegy 45 ezer négyzetméternyi csodás – jórészt a buddhista mitológia témáiból táplálkozó – falfestmény élénk színeit őrizte meg, s a barlangokban háromezernél több festett szobor ejti ámulatba a mai kor profán látogatóit.

Ha Stein Aurél csak ennek hírét hozta volna magával, már ezzel is beírta volna a nevét a kor legnagyobb felfedezői közé. Ő azonban még ennél is többet talált.

Az egyik barlang megrepedezett fala arról árulkodott, hogy mögötte egy másik üreg is rejtőzik. Valójában Stein látogatása előtt néhány évvel a buddhista barlangtemplomok önjelölt őre, Wang Yuanlu szerzetes már észlelte, hogy oda évszázadokkal korábban kéziratokat és templomi selyemzászlókat, kegytárgyakat menekítettek. Jelzéseire nem különösebben figyelt fel a körzeti közigazgatás sem, hiszen nem kaptak hírt semmiféle megfogható anyagi értékről. Az elfalazott üreg azonban aranynál, drágakőnél értékesebb kincseket oltalmazott: ősrégi kéziratokat, amelyeket csaknem egy évezrede rejtettek el, vélhetően a környéken portyázó ázsiai hun vagy tangut csapatok elől.

A több tízezer kínai, tibeti, tangut, szanszkrit, páli és egyéb nyelvű kézirat jelentős része a terjedő buddhizmus vallási irodalmához tartozott, ugyanakkor igen sok világi tárgyú írás a korabeli élet példátlanul színes világáról ad érzékletes képet (most gondoljuk csak el, ha a magyar honfoglalás korából, sőt netán őstörténetünk még korábbi szakaszából csak egyetlenegy, legalább egy picinyke hiteles feljegyzés állna rendelkezésünkre, milyen nagy dolog lenne, nemhogy ilyen irdatlan nagy, könyvtárnyi mennyiség!). Érthető, hogy a Rejtett Könyvtárbarlang megtalálása, pontosabban a kéziratok tartalma alapján valósággal újra lehet írni Belső-Ázsia eddig megismert ókori történelmét!

De még ez sem jelenti Stein kutatómunkájának a csúcsát. A kéziratok között akadt egy különlegesség. A hatalmas tekercs kolofonjának utolsó soraiban a következő szöveg olvasható: “Mélységes tisztelettel készült ingyenes szétosztásra Wang Jie szüleinek támogatásával a Xiantong uralkodói korszak kilencedik éve negyedik hónapjának tizennegyedik napján”; azaz a mi időszámításunk szerint 868. május 11-én. Akkor nyomtatták ugyanis. Nyomtatták, s ezzel a Gyémánt-szútra említett kiadása hatszáz évvel előzte meg Gutenberg világhódító találmányát, a könyvnyomtatást!

Az emberiség kultúrtörténetének ez a példa nélkül álló remeke jelenleg Londonban tekinthető meg a British Museum egyik legnagyobb kincseként. Stein ugyanis megvásárolta sok ezer társával együtt (a harmadik nagy expedícióján, 1913 júliusa és 1916 februárja között újra meglátogatta a dunhuangi Ezer Buddha Mogao barlangokat, s további kéziratpéldányokat szerzett be).

Stein sikeréhez jelentősen hozzájárult kísérő tolmácsának ügyessége. Ő ugyanis azzal oszlatta el a gyanakvó Wang Yuanlu bizalmatlanságát, hogy megmagyarázta neki: ezeket a kéziratokat annak idején Indiából, a buddhizmus hazájából hozta Xuan Zang szerzetes; most visszatért ugyanonnan valaki, hogy vigye vissza további tanulmányozásra, megőrzésre a kéziratok egy részét. Wang Yuanlu fenntartás nélkül hitt a reinkarnációban, s az ötletes sugalmazás hatására Stein Aurélt az egykori kínai zarándok szerzetes újjászületett megtestesülésének vélte. Köszönettel elfogadta Steintől a barlangok megóvására adott összegeket, s nem idegenkedett többé a kiválasztott kéziratok átengedésétől.

Steinnek ez a tette mindmáig heves viták tárgya Kínában. Az ő nyomában ugyanis még számos nyugati kutató, így többek között a francia Paul Pelliot, a német Albert von Le Coq és Albert Grünwedel, a japán Otani, az amerikai Langdon Warner kereste fel Dunhuangot, illetve a környék többi barlangtemplomát, s bizony a kéziratok egyre csak fogytak. Sajnos, az is megesett, hogy a legszebb falfestményekről is lefeszegettek egy-egy részletet “emléknek” (ahogyan L. W. amerikai régész ezzel dicsekedett, mert ő egész sajátos technikai eljárást is kialakított, hogy hogyan tud beenyvezett zsákvászonra barlangi falfestményeket “átmenteni”).

Sokat megvásároltak (“értékén alul” – panaszkodnak a kínai tudósok), sokat meg egyszerűen csak elvittek (“elrabolták” – hangzik a sommás kínai ítélet). A főbűnösnek sokáig Stein Aurélt tartották, hiszen ő volt a legelső, akinek példáját buzgón követte a nyomában érkezett sok nyugati kutató.

A reális megítélés azonban nem egyszerűen fekete-fehér választás kérdése. Az, hogy az akkori anarchikus belpolitikai viszonyok közepette Kínában fontosabb létkérdésekkel kellett szembenézni, mint az évezredes kéziratok ügye, az nyilvánvaló. A helyszínen a politikai és a vallási fanatizmus egy tőről fakadó vandalizmusa a falfestmények és a szobrok teljes pusztítását ígérte (igazolásul elég, ha arra gondolunk, hogy a térség másik hírneves barlangtemplom-rendszerének, a Bezikliki Barlangoknak szinte egyetlen ember-istenábrázolását sem hagyta épségben az iszlámhitű lakosság izzó fanatizmusa).

Nehéz utólag azt is megítélni, hogy ha valamit a maga korában értéktelennek tartottak, de száz évvel később már hatalmas mértékben felértékelődött, akkor illendő és reális eljárás-e ezt visszavetíteni egy más értékrendet képviselő időszakra?

Nem minden tanulság nélkül való végigkövetni az elmúlt évszázadot, hogy miképpen váltakozott Stein megítélése Kínában. Ez mindig szorosan igazodott a politikai légkörhöz, így a xenofóbia és elzárkózás időszakos előretöréséhez, a nyitási politika tárgyilagosabb hangvételéhez, s ettől függően volt kritikusan merev, avagy megértően elfogulatlanabb. Ennek megfelelően Stein titulusa volt már a “fehér rabló”, a “gyarmatosítás ügynöke”, az “úgynevezett tudós”, aztán minősítő jelző nélkül “kutató”, majd “tudós”.

Jelenleg a múzeumok, időszaki kiállítások feliratai már tárgyilagosan írnak munkásságáról, bár esetenként még felélednek a régi reflexek. (Éppen a közelmúlt hetekben jelent meg egy olyan cikk, amelyben a “felbecsülhetetlen értékű kínai tudományos kincsek jogtalan elviteléről” írnak. Ugyanakkor tanúja voltam annak néhány éve Pekingben, amikor egy alkalmi Selyem Út-kiállítás tudományos munkatársai nagy szenzációként mutatták az akkor megjelent hatalmas Stein-köteteket; az is jellemző, hogy nyolcvan évig úgy beszéltek Stein munkásságáról, hogy egyetlen betűt sem adtak ki a nagy jelentőségű és terjedelemre is igen bőséges írásaiból. De az is jellemző, hogy milyen lelkesedéssel fogadták az aktualitásukat megőrző műveket: “Hiszen ő valóban komoly tudós!” – kommentálta egy neves kínai régész, aki korábban vélhetően ellenkező álláspontot vallhatott…)

Stein Aurél további munkásságának fontos része a világhódító Nagy Sándor hadjáratának felmérése, nyomon követése, jórészt afgán területen. Ennek során vitathatatlanul kimutatta az antik görög művészet hatását India, Afganisztán, sőt Kína képzőművészetének bizonyos elemeire.

Újabb kutatóútjának előkészületei közepette érte utol a halál, s ezzel belépett a halhatatlanságba. Életműve ékesszóló bizonyíték arra, hogy bár statisztikailag kis országban élünk, de nagy nemzet gyermekeiként szolgáljuk az emberiséget.

(Epilógus: Tudóst, politikust legfeljebb tisztelnek. De szeretni őket? Ehhez különleges, karizmatikus kisugárzású emberek kellenek, akikből jó, ha évszázadonként születik valaki. Becsüljük meg tehát őket!)

Sokak szerint a gyerekkor első néhány éve felnőtt életünkre meghatározó hatással van. Az ekkor szerzett élmények, tapasztalatok kitörülhetetlenül megőrződnek, és tudva-tudatlan befolyásolják döntéseinket, élethelyzeteink megoldását. Közvetlen élményeink összefonódnak későbbi, különböző forrásokból eredő ismereteinkkel, így a család, egy szűkebb közösség kollektív emlékezetének tényeit szinte személyes élményekként őrizzük. Talán ezért tűnik a korai gyerekkor földöntúlian időtlennek. Felidézhető emlékképként él bennem annak az öreg bábaasszonynak az alakja, akiről Anyám mesélt. Bőrrostával, kutyakoponyával jelent meg, hogy a szülést levezesse, érthetetlen szöveget gajdolva. Már a neve is baljóslatú félelemmel töltött el: Vérinén-nek hívták. Jóval később tudtam meg, hogy neve az ártatlan Veronika becézett formája. Szinte legendai fordulatnak tűnik, de tény, hogy a férje a falu sírásója volt. Különös családi munkamegosztás…

Nyárádselye a szülőfalum, a hajdani Marosszék dél-keleti szélén a Görgényi havasok és a Mezőhavas között elhelyezkedő Bekecs oldalában megbújó kisközség. Határa gazdálkodásra kevéssé alkalmas, megélhetést óriási kiterjedésű erdei és havasi legelői nyújtottak. Ha búzát nem is, de dalokat, meséket, legendás történeteket bőven termett, és valami különleges légkört, az otthonszeretet, az összetartozás szellemét. Selyébe mindenki, aki itt élt visszavágyik. Pedig az élet nehéz, küzdelmes, és az utóbbi évtizedekben fenyegetővé vált. A veszélyt a hegyek megcsúszása, “suvadása” okozza, ami az épületek összeomlásával fenyeget. Kisgyermekkori emlékem, hogy egy karácsonyra kapott kisszekérrel legurulhattam a szoba padlóján. A falut a hegyek irányából – mivel katlanban fekszik –, három felől hatalmas szakadékok veszik körül, melyek évről évre mélyülnek. A folyamat felgyorsulásához – melynek nyilvánvalóan geológiai okai vannak –, úgy vélem, hozzájárulhatott a falu hagyományainak megváltozása is. A székely falvakra jellemző öröklött rendtartás része volt a Szent György napi határjárás. Hóolvadás után a férfiak, fiatal legények a pap vezetésével körüljárták a falu határát, Isten segítségét kérve az új gazdasági évre, de emellett szemrevételezték az utak, hidak, mezsgyék állapotát, felújították a határjeleket, megtisztították a forrásokat, a patakokra gátakat építettek. A közösen birtokolt legelők, erdők vágási és legeltetési rendjét megszabták. Mint jó gazda az udvarára, gondot viselt a falu a határára. A kommunista rendszer nem tűrhette és megtiltotta a retrográd-klerikális megnyilvánulásokat. Megszűntek a Szent György napi határjárások sok más régi szokással együtt, ami nem csak a falu szellemi erejének meggyengülését, a közösség szétesését jelenti, hanem a közösség fizikai megsemmisülését is előidézi.

A gyerekkor félig való, félig álom világát ridegebb évek követték. A falusi iskola négy éve után bekerültem a marosvásárhelyi református kollégiumba. A nagy múltú iskola hagyományos rendjét, a felsőéves urak fegyelmezési módszereit, a bezártságot nehezen szoktam meg. Vigasztalt a tudat, hogy Apám, Nagyapám és jó néhány felmenőm tanult a régi falak között. Papok voltak elődeim, és rám is ez az út várt. Sorsom azonban másképpen alakult, tanáraim felfedezték rajzkészségemet, és művészeti iskolába irányítottak. 1959-ben végeztem a kolozsvári képzőművészeti főiskolán, festő szakon. Ezekben az években nem volt “szabad költözködési joga” a frissen diplomázottaknak, még a művész pályát választóknak sem. Engem Nagybányára helyeztek, aminek örülnöm kellett volna két okból is: Erdélyben maradhattam, és a nagy múltú festőiskolájáról híres városkában kezdhettem művészi pályámat. Ekkortájt a régi neves festőművészek közül már csak néhányan éltek, és a művésztelep is csak vegetált. Kedvemet szegte az is, hogy egy ipari szakiskolába kellett volna mértani rajzot tanítanom.

Marosvásárhelyre vágytam vissza, ahol formálódóban volt egy új szemléletű művészcsoport. Hazatérésre ösztökélt a család és a szülőföld közelsége is. Volt még egy mélyebb oka is döntésemnek: kerestem azt a belső utat, amely elvezet művészi céljaim megvalósulásához, és ezt mindinkább a népművészet és a tradíció formálta otthoni világban véltem megtalálni. Ennek előzménye nemcsak a gyerekkor elfelejthetetlen világának emléke volt, hanem kolozsvári tanáraim, köztük Kós Károly és Debreceni László ösztönzése és példája.

Művésztársaim jó része a főiskolai évek után példát választott magának a kortárs vagy korábbi művészek, irányzatok, művészi törekvések közül, s azt egyéniségére szabva kereste a önkifejezés eszközeit. Én arra gondoltam, hogy ha alaposan megismerem azt a kultúrát, amelyet népművészetnek szokás nevezni, az akarva-akaratlan átformálja szemléletemet, és rátalálok a magam kifejezési formáira. Ezért kezdetben festőként, majd később már itt Magyarországon szobrászi feladataim mellett, sok időt és energiát fordítottam a hagyományos tárgyi világ tanulmányozására. Építményeket, kapukat, sírjeleket rajzoltam és fényképeztem, és néhány kisebb tanulmányt is írtam e tárgykörben. Főképp a régi parasztkapuk és sírkövek foglalkoztattak, melyekről – különösen a Kisküküllő és Nyárád-mente környéki falvakról – alig jelent meg ismertetés.

A ’70-es évek elejétől részt vállaltam az akkor formálódó népművészeti szakkörök munkájában, később a Népművészeti Egyesület szervezésében és vezetésében is szerepet kaptam. Elindítója voltam a Mesterségek Ünnepe rendezvénynek. Szerencsém volt jó néhány hasonló érdeklődésű-gondolkodású építésszel, zenésszel, képzőművésszel és a népművelés terén dolgozó szakemberrel megismerkednem, akikkel, úgy érzem, jelentékeny és maradandó munkát végeztünk. Időközben számos köztéri szobor elkészítésére nyílott alkalmam.