KALÁSZ ISTVÁN

Az eszméletlenség színlelése

Regényrészlet

Bérház, szűk udvar, falak, forró, fehér az ég. A városra ráül a hőség, a por, az emberbűz, a benzinfüst. A lakásban bámulni a falat, bámulni a mennyezetet, bámulni a tévét, bort inni ásványvízzel, hallgatni a rádiót, feküdni, várni, nem elhinni, hogy minden egyre ismétlődik. A rádió ugyanazokat a híreket mondja, ugyanazokat a Strauss-keringőket játssza, a tévévetélkedőben ugyanaz a sápadtra izzadt-izgult riporter ugyanazokat a kérdéseket teszi fel ugyanannak a kopaszodó, bánatos alaknak, igen, a hőség ráterpeszkedett a szürke városra, végtelen kitartással temet, gyűr maga alá mindent, nap nap után. Egyedül voltam otthon, és nem tudtam: ez a boldogság, vagy ez volna a bánat?

…Budapest, VII. kerület, D. utca, bérház, az udvaron már csak egyetlen fa élt, a másik kettő feladta a tűző napon, karóra emlékeztettek, az élethez már nem volt sok közük. Július vége volt, a városra rázuhant a hőség, a por, az emberbűz, a benzinfüst, és ettől az émelyítő keveréktől, életmasszától összefolyt minden. Bennem is. Nem hagytam el a lakást, még a hálószobát is ritkán, egész nap az ágyon hevertem, rádiót hallgattam, a padlót, a falat, megint a plafont, a tévét bámultam, bort, ásványvizet ittam, és egyre azt éreztem: minden egyre ismétlődik körülöttem. A fülledtség napok óta ugyanazt a fejfájást hozta rám, a rádió ugyanazokat a hopsza-hopsza keringőket, ragacsos nótákat öntötte a világra, a tévé esti vetélkedőjében a riporter ugyanazt a kérdést tette fel egyre agresszívebb hangon ugyanannak a kopaszodó alaknak, akinek fénylő homlokára volt írva, hogy már a banké az egész élete. Igen, a hőség ráterpeszkedett az átforrósodott, szürke városra, végtelen kitartással borított, temetett, gyűrt maga alatt össze mindent és mindenkit. Az öreg, szívbeteg postás több mint egy hete nem mutatkozott, nem krákogott a ház udvarán, a kutya egyre élesebben nyüszített, ha a földszinten lakó vénasszony megint kivonszolta az udvar napverte, forró betonjára, hogy megkefélje ritkás bundáját, igen, meg ott voltam még én is. Az első emeleten, a homályos szobában, a gyűrött, forró lepedőn. Hevertem, félig részegen. Már délelőtt…

…erős szél támadt. Keletről zúdult hirtelen neki a városnak, gonosz nyugtalanságot hozott a házra, az öreg pesti bérházban hirtelen minden megerjedt, mindenki megbolondult, a pincének, a lépcsőháznak étel-, ember-, dohszaga támadt, és ezzel a szaggal együtt támadt fel a lárma is, valahol valaki vég nélkül porszívózott, valaki énekelt, egy másik lakásban üvöltöztek, tárgyak repültek a falnak, a lépcsőházból csoszogás, zörömbölés, csattogás hallatszott. A házkapu előtt teherautó (Expressz-Bútorszállítás) állt; a harmadik emeletről költözött az orvos, az utolsó diplomás hagyta el a környéket. Igen, dél is elmúlt, és a szél is alábbhagyott kissé, amikor már egyszerűen nem bírtam tovább, éhes, szomjas voltam, feltápászkodtam az ágyról, kitámolyogtam az előszobába. Persze belenéztem a tükörbe, és a sátánian üres tükör is jobb lett volna, mint ez a lelakott, öreg arcom a keretben; ott álltam szemben a hetvenéves “másmagammal”. Harmincöt évesen. Fáradtan őszülő hajjal, hunyorgó szemmel, és tudtam: ma tényleg pénzt kell szereznem. Mert nagyon éhes, mert nagyon szomjas voltam, és enni-innivalót csak pénzért adnak.

Igen, a boltosemberke szolgaian emlékeztetett hűtőpultja mögül, hogy tartozom, nem is csekély összeggel lógok már, és értsem meg, pénzből él ő is, ezért gürcöl hajnaltól estig, ezért áll a homályos boltban, ezért megy hajnalban a nagybani piacra, veszekszik a zsugori vevőkkel, ezért zavarja el a tarháló alkoholistákat, hát hozzam be végre azt az összeget… A boltban gyakran eszembe jutott, hogy nincsenek elveim, emberi tartásom, az utóbbi években még vacak helyzetekben sem felelek meg. Még abban a sarki vegyesboltban sem. Aki vásárol, annak fizetnie kell, ilyen egyszerű ez. Adok, kapok, adok. Tudja, unalmas, felesleges, olyan semmilyen vagyok ám, mondtam múltkor a boltosnak; enyhén részegen álltam a sarki kisbirodalmában, és jólesett kimondanom egy keményen dolgozó ember előtt, hogy nem tartom magam sokra. Így akartam megvigasztalni. De a boltos csak nézett rám fáradt dacosan a pult mögül, és azt sziszegte: fizessek. Ez jutott eszembe, miután belestem az üres hűtőszekrénybe, bekémleltem az üres spájzba, miután belebámultam az üres arcomba a fürdőszobában, hogy már nem mehettem le a sarokra hitelbe vásárolni. A boltos kidobott volna. A hőség, a száraz szél hajnal óta tette a dolgát, koptatta az öreg várost, a konyhámban legyek ültek a poharakon, a tányérok peremén, na, nem ez lesz a legjobb napod, mondta az az alak. Ott a tükörben. Ott.

…a szokások erőt adnak. Lehetséges, hogy így van, lehetséges. De ezen a napon még a végzetes állapotra készített napirendem sem segített, a jeges zuhany után az ujjgyakorlat, majd a lótuszülés közbeni gondolat az élet igazi értelméről: honnan jövünk, hová tartunk?, nem-nem, már ez a műkedvelő marhaság sem segített, a gyomrom kitartóan centrifugázott, az alkoholtól átitatott fejem zúgott, ujjaim reszkettek, a szívem pedig mintha nem is létezett volna már. Persze hogy utáltam az átforrósodott házat, a felvonító, rühes kutyát odalent az udvar végében, a hallgatag, fiatal, nagyon szemüveges orvost is utáltam, aki szenvtelenül pucolt innen egy jobb környékre. Költözött a nyáron hűvösebb, télen melegebb lakásba. Hideg vízzel újra lemostam a tarkómat, megmostam az agyamat, előkapartam egy cigarettát, rágyújtottam. A lépcsőházból csörömpölés áradt be. Majd fáradt jajveszékelés, a Herr Doctor szőke felesége óbégatott, a japán televízió siklott ki ujjai közül, gurult-zörgött-pusztult bele a lépcső mélyébe, én pedig megengedtem egy örömmosolyt a tükörben, és szépen visszabotorkáltam a konyhába. Ott nem volt tükör, de csönd és némi maradék ásványvíz igen. A doktor felesége jajveszékelt, az orvos rekedten kiabált, igen, ez megvigasztalt, így összesöpörtem a lelkemet, megborotváltam az arcomat, összecsavartam a testemet, és belemásztam a ruháimba. Délutánra járt, amikor kiléptem a pengeéles napsütésbe. Az utca a teherautónak támaszkodó, cigarettázó sofőrt leszámítva üres volt, csak a messzeségben, a piac környékén ricsajoztak gyerekek. Igen, pénzt kellett szereznem, nem ez volt a legjobb napom, és a homlokom mögött kitartóan egy rozsdás vasdarabot kalapáltak.

…a nagy-nagy kapun, megálltam, rágyújtottam, és éppen begördült a bécsi expressz. A Keleti pályaudvar cigarettaszagú gyomrába befutott az új táplálék. A vasajtók felpattantak, az ember-utasok kipottyantak a vagonok vasfalú védelméből, a csarnokban kezdetét vette a tülekedés, a lökdösődés, és a nagy pályaudvar-állat őrölni, szívni kezdte az utasokat a gyomrába. Gyorsan, durván a sárgás kupola alatt. A poggyászkocsik, a bőröndök, degeszre tömött, kopott szatyrok, szegényesen tarka táskák, műanyag zacskók között-alatt öregasszonyok lihegtek, sápadt, sovány anyák nyögtek, fáradtra izzadt gyerekek bömböltek, férfiak tapostak egymás lábára, a távolból a taxisok, hordárok kopott serege közelített. Csak álltam a peron végén, és elmerültem… A részletekben. Mert az ember–utas csupán részleteiben volt érdekes; hát részleteire bontottam-szeleteltem-vágtam mindenkit. Zsebre, táskára csattal, tépőzárra, övre, zakóra, ingre, cipzárra, sapkára. A nagy-keleti-állat-főpályaudvar hasában nap nap után ugyanaz a tarka kaleidoszkóp emberhúsból, jobb-rosszabb ruhaszövetből, nevetésből, cipőből, karórából, zsebből, mosott, zsíros, festett hajból, csomagból, sóhajtásból, erőből, gyengeségből; ugyanaz volt most is. Részeg katonák félrecsúszott sapkával loholtak a hazafelé kigördülő vonat után, üres kincstári zsebek, a szemetes peronon fiatal lánykák, betonarcú házaspárok, a padokon párocskák; apró zsebek átszámolt aprópénzzel, rend, tiszta szegénység. Sosem értettem, hogy a vidékiek, az idegenek, azz otthontalanok miért a város legridegebb, legotthontalanabb pontján, a pályaudvar huzatjában gyűlnek össze mindig, de mindegy, csak álltam hát, bámultam a peront, és spekuláltam, ki legyen AZ? Ki legyen a kiválasztott, kitől szedjem el a következő percben a holmiját. Mindenét?, nem ezen még sosem gondolkodtam, így még nem, majd később, ha már végleg elvesztem, igen, akkor gondolok majd ilyen végleteset. Az öregeket, a fiatalokat, ha nem feltűnően “ordított” a zsebükből a pénz, és nem gőgösen hisztizve lökdösődtek, tapostak utat maguknak a tömegben, nem bántottam, a középkorúak, a befutottak csordája, azok között az ellenszenvesek, ők voltak az én embereim. A testes alakok. Kalappal. A bőrkabátot viselők, fényes cipőt hordók, a nyakba selyemsálat tekerők, a puha bőrkesztyűt villogtatók, igen…

…férfi ácsorgott. Negyven-negyvenöt éves lehetett. Kopaszodó. Afféle “deoroller” fejű. Afféle autósújságot olvasó. Afféle hawaii inges, aki a nyomorultra cincált Karib szigeten egyre üvöltözik, hogy a pincér, a taxis, a portás lássa, kivel van dolga. A férfi farzsebe kidudorodott, szépen megcéloztam hát, mellésuhantam, puhán meglöktem, nyúltam a tárcáért, vettem el, de… De fáradt voltam, öregre ivott ujjaim reszkettek, és a férfi megérezte, amint visszahúztam a kezem, a zsebe felé kapott, ordítani kezdett. Tolvaj, tolvaj, fogják meg, kiáltozta, üvöltötte, a szemét forgatta, kapkodott felém. Az egész világ arcokból állt hirtelen, mindenki csak bámult, meresztette szemét, aztán a semmiből felbukkant két rendőr. Unottan felszólítottak, unottan közrefogtak, bekísértek az irodába, unottan megint felszólítottak, hogy várjak, hogy maradjak szépen nyugodtan, és így hát csak álltam az ajtó mellett, hallgattam, ijedt ártatlanul nézelődtem. A kövér rendőr homlokát törölgette egy sötétszürke ronggyal, a másik bámulta a kezemet, a zsebeimet, valahol messze telefon csörgött, a sarokban sáros bőröndök álltak, percek teltek el így, a telefon elhallgatott…

…a rendőrőrsön. A gyanúsított, ÉN! álltam a fal előtt, a plafont bámultam, aztán nyílt az ajtó, a meglopott, a “sértett” férfi rontott be, morgott valamit, lökdösni kezdett, az anyámat szidta. Lehajtott fejjel tűrtem, értettem a dühét, nem bízott a rendőrökben. A férfi taszigált jobbra-balra, a két kopott rendőr szenvtelenül figyelt, nem akarták intézkedési mozgással fárasztani magukat, a férfi megragadott, magához rántott, szorongatott, én meg visszaloptam a zsebébe az irattárcát. Ettől a pillanattól kezdve untam az egészet, na, uraim, löktem el magamtól a “deorollert”, micsoda világban élünk, igen, így tettem fel halkan, finoman, lebegve a kérdést, és lassan kiürítettem a zsebeimet. Cigaretta, kulcs, öngyújtó, pénz, zsebkendő, aprópénz, igazolvány – vágtam az asztalra, az egész világ ezt hordta magánál. A férfi komoran bámulta a tárgyakat, aztán matatni kezdett a zsebemben, én hagytam, hadd szórakozzon, aztán unni kezdtem, és megkértem a rendőrt, hogy vessen véget ennek az áldatlan komédiának. Ez a szép kifejezés senkit nem hatott meg, majd a kövérebbik (a főtörzsőrmester) csak meglendítette testét, átkutatott, társa közben a igazolványomat gyűrögette-tanulmányozta. A telefon megint csörögni kezdett, semmi sincs nála, morogta a főtörzsőrmester kedvetlenül, én meg csak álltam, álltam, hallgattam, álltam, a padlót bámultam. Szeretném, ha az úr bocsánatot kérne, szólaltam meg végül hűséges bugyután, a férfi felröhögött, lehülyézett, erre én is felnevettem, vidáman hahotáztam, a két rendőr is röhögni kezdett, kérem, azért jó volna, ha az úr megvizsgálná a zsebeit, mielőtt tolvajt kiált, folytattam aztán halkan, és nem ártatlan polgárokat vádol, majd kinéztem az ablakon. Kint sütött a nap, odakint emberek jöttek-mentek, a férfi pedig előhúzta a nyomorult pénztárcáját.

…gondoltam, pengeélesre köszörültem a torkomat, ismét felmeredtem a szürke plafonra, nos, parancsolják meg ennek az embernek, vicsorogtam bele a semmibe, hogy itt és most kérjen tőlem bocsánatot! Én nem vagyok tolvaj, engem itt meghurcoltak, megsértettek. Persze hogy arcátlan voltam; féltem istentelenül. Mintha az őrsön a kopott szürke szín elnyelte volna a hangot, magába szívta volna a csekély méltóságot, és láttam, jobban mondva éreztem, hogy az egyik ajtón nem volt kilincs, és éreztem, hogy az asztalnak homlokot sértő széle volt, és láttam, éreztem, hogy az ablakot vastag rács fedte, igen, mindez elvette az életemet – ezért féltem, ezért ordítottam. A férfi eltorzult a dühtől, éreztem, hogy szívesen összerugdalna hegyes, gonosz cipőjével, de a rendőrök előtt nem merte. Senki sem szólt, kint sütött a nap, és ez volt a fontos, csak ez. Jól van, mondtam zavart halkan, akkor most megyek. Lassan összekapirgáltam az ingóságaimat, és mentem onnan kifelé, ki a szürkeségből a vakító napsütésbe. Mert még mindig fehér nappal volt tele az ég, amikor kiléptem a pályaudvarról. Ki, a térre, amelyen, mint hatalmas rovarok, álltak az autók.

…lent, a föld alatt osontam el, pucoltam onnan, igen, mentem a metró felé, a béke, a csönd felé, de a férfi utánam jött. Az aluljáróban ért utol. Megragadta a karomat. Rozsdás korlátot nagyobb szeretettel fognak meg, mondtam neki. Úgy kedvesen. Büdös proli, sziszegte vissza. A képembe. És ekkor határtalan fáradtság fogott el, és végtelen nyugalom áradt szét bennem és könyörtelen önszeretet. Életemben kétszer, talán háromszor éreztem ehhez hasonlót. Büdös proli, mondta egy alak a képembe. Nekem. Gazdag családból származom. Zongoráztam évekig. Chopint. A szelíd noktürnöket. A vidám polkákat. És szomorú Schumannt is. Beethoven szonátáit. Schubertet főleg. Vasárnap délután az anyám verseket olvastatott velem. Rilkét. És Goethét tanultam kívülről. És az apám ügyvéd. Ismert ügyvéd. Gazdag ügyvéd. Büdös proli, ez voltam én. Soha életemben nem dolgoztam. Finom a kezem. Ápolt. Egy tolvaj ápolt keze. Soha nem érintett kapanyelet. Sem esztergapadot. És soha nem mondtam, soha nem gondoltam rosszat arról, aki dolgozik. Büdös proli, ez voltam tehát. Az Armani öltönyömben, a selyem alsónadrágomban, a Hermes nyakkendőmmel. A fanyarédes parfümaurámmal. A Gucci cipőt nem említem. Tehát: egy büdös proli. A fáradtságot elmosta a haragom. Te-bü-dös-pro-li, sziszegte a férfi. Immár másodszor. Meglöktem. Ellöktem. Takarodj már, gondoltam, aztán benyúltam a zsebébe, kiemeltem azt az átkozott tárcát. Megint. De már észen volt. Figyelt. Zsebéhez kapott, megragadott, üvöltött. Több járókelő megállt, bámulni kezdett. Én meg csak nevettem. Hangosan. Aztán az égre néztem, ordítottam, a feleségem nem hagy el! Inkább engem és a gyerekeket választja, kiabáltam bele a vakvilágba, nem tehetek róla. Hagyjon minket békén! Könyörgöm, kérem! Üres szemmel meredt rám, időbe tellett, míg felfogta a dolgot, aztán ütni akart, de többen ugrottak, lefogták, én távolból figyeltem, hogyan ordibált, hogyan tépte ki magát a becsületes polgárság feszes gyűrűjéből, hogyan rohant. El, a szerencsétlen.

…átmentem a pályaudvarral szembeni étterembe. Folklór csárda, masszív, időbarnult bútorok, gyűrött, borfoltos abroszok, agancsok, horpadt vadászkürtök, bíborba öregedett tájfényképek. A széles, fénylő pult mögött sima képű pincérek; aranylánc a nyakban, édeskés, ragacsos mosoly. Hatalmas italkészlet. Mindez várta az alkonyatot, a bevetést, éjfél után itt fosztják ki a részegeket, a turistákat, gondoltam, de azért rendeltem egy híg konyakot, aztán egy másodikat, aztán kértem a harmadikat. Fájt a torkom a szorongatástól. Nehezen kaptam levegőt. Pedig én szeretem a levegőt, gondoltam. Elővettem a lopott pénztárcát, legalább hívjon meg erre az italra a barom, gondoltam, és hívtam a pincért. A bőrtárcában vastag boríték, feltéptem, tömve volt dollárral. Erre mondják az amerikai filmekben: kedvesen zöldes bankjegyekkel. Azt hiszem, el kellett volna dobnom a tárcát, sok pénz volt, tisztességtelenül, ijesztően sok dollár, de aznap minden mindegy volt. Különben se iratok, se névjegykártya, csak gyűrött papír a tárcában. Egy levél? Megnéztem: levél volt. A pattanásos pincértanonc állt fölöttem, sunyin-halkan köhintett, mereven bámulta a vállamat, én meg előhúztam egy bankjegyet, az asztalra tettem, aztán lassan kisétáltam.

…és a meglepetés: a pályaudvari férfi állt a ház előtt, a rendőrőrsön kaphatta meg a címemet, és megint megragadta a karomat, és megint rángatott, és megint hörgött. Add vissza a pénzt, mert bajba kerülök, komoly bajba. Úgy tettem, mint aki megsüketült, kissé rosszul lát; hunyorogtam, mosolyogtam, bólintottam. A házban évek óta terjesztettem magamról, hogy süket vagyok; a fogyatékosokról ritkán feltételeznek rosszat az emberek. Engedjen el, vagy szájon vágom, mondtam aztán halkan, a férfi a fejét rázta, rángatott tovább. Olykor szerencsére is szükség van az életben, járőrkocsi kanyarodott az utcába, rágógumit rágcsáló, fiatal, bizalmatlan rendőrök lógtak a kocsiablakban, komoran fürkészték az utcát, az autókat, néztek meg mindenkit a házkapuk előtt, igen, az autó halkan, puhán közeledett az antennáival, a szirénájával, a férfi észrevette, hátrálni kezdett, csalódottan, szomorúan bámult rám. Kifejezéstelenül néztem vissza rá, intettem, beléptem a kapun. A férfi utánam kiabált, megbánod ezt még, te rohadék, megbánod. Csak legyintettem, felballagtam az emeletre, a lakásajtót magamra zártam, két perccel később az ágyon feküdtem, arcomra borítottam a takarót, magam akartam lenni a sötétségben. A konyhai rádió lágyan esőt jövendölt másnapra, és miközben ott feküdtem a fülledt sötétben, arra gondoltam, hogy már úton az eső, valahol Passau, Linz, Bécs, Győr fölött járhatnak már a megmentő sötét felhők, és végre esni fog, végre lehűlnek a városban az izzó kövek, és hűvösebb, sötétebb, nyugodtabb lesz a világ. Végre.

…hajnalban csöngettek. Hárman álltak az ajtóm előtt, az én “régi” ismerősöm is a pályaudvarról. A pénzért jöttünk, mosolygott az élen álló szőke alak, mellbe lökött, ez volt a jel, benyomultak. A szőke férfi pontos mozdulattal leverte a vázát, a porcelán csörrenésére szélesen elvigyorodott. Gondolom, néztem rá, otthon, a mamájánál nem meri ezt megtenni. Na, pofa be, hunyorgott rám kedvesen; nagyon kék szeme volt, nagyon hideg, nagyon kegyetlen. Az egyik férfi közben kitépte a telefonzsinórt a falból, az ismerősöm a földre borította a hamutartót, beletaposta a csikkeket a szőnyegbe. Aha, akcsön krimit láthattak az éjjel, morogtam, mert szerettem volna vicces maradni, ó, kis hülye, mondta lágyan a szőke, és az arcomba vágott. Háromszor ütött meg. Könnyed, kecses mozdulatokkal ütötte a nagy, szemtelen számat, és közben mosolygott. Megnyaltam az ajkamat, a szőke elégedetten bámult rám, a falnak szorított, aztán körbeálltak. Na, hol a dollár, üvöltött az egyik, és én felvihogtam, mulatságosan hangzott ez a nem is olyan mulatságos kérdés. De mégis milyen dollár, nyögtem viszsza gyöngéden, ez a kérdés felelt meg a legjobban az amerikai krimik párbeszédének; ha azt kérdezik, hol a pénz, rögtön vissza kell kérdezni, milyen pénz, ha azt kérdezik, hol van, rögtön vissza kell kérdezni, hogy mi hol van, bár ez a kérdés nyelvtanilag helytelen. A szőke tűnődve bámult, vicces vagy, mosolygott, majd szétszéledtek, én meg csak álltam, álltam, néztem, hogyan törik össze a bútorokat. Nem éreztem haragot, ha összetörik, összetörik, gondoltam, majd veszek újat, úgyis untam a szekrényemet, untam a fotelt, a kínai szőnyeget, untam a hamisított jugendstil lámpát… Később, mintha képtelen lennék nézni a pusztítást, elfordítottam a fejemet, az ablakkilincset bámultam. Tudtam, a pénzt, amely egyébként sok volt, úgysem találják meg a rejtekhelyén. A fájdalmam hatott, a két férfi lelassult, csak a “deoroller” dolgozott szánalmas elszántsággal tovább; törte össze a széket, karcolta végig késével az ajtókat. Na, elég lesz, hümmögte a szőke, még van más dolgunk is, azzal könnyedén búcsút intett, és lassan kisétált az ajtón. De visszajövünk, tőlünk senki sem vesz el pénzt, biccentett vissza a tegnapi barátom az ajtóból, rajtad tartjuk a szemünket, és nagyot köpött a padlóra. Nevettem, persze. Autó hörgött fel az utcán, elmentek, magamra maradtam. Leültem az egyik épen maradt székre, és fájdalmas erőfeszítéssel lehunytam a szemem.

…most megfordult a helyzet. Eddig csak én ismertem áldozataimat, a legtöbb esetben az iratokat is elemeltem, és az igazolványból, fényképekből, gyűrött belépőből, tagságiból, maszatos bérletből, forgalmiból, biztosítási kártyából, bankkártyából sok minden kiderült; hol született, lakott, gürcölt az illető; én tudtam, hogy hány éves, mennyit keres, milyen focicsapatnak drukkol, míg a férfi azt sem tudta, hogy a világon vagyok. Gyakran elképzeltem a lakását, a politúros bútorokat, a konyhát, a homályos fürdőszobát, a tarka kanapét, a kövér feleségét, az elkényeztetett gyerekeit, a fecsegő apósát, a vacak autóját. Évekkel ezelőtt azzal szórakoztam, hogy eljátszottam a becsületes megtalálót. Becsöngettem, mosolyogtam, szerényen hajlongtam, kérem, a tárcát ma reggel találtam az utcán, magam hoztam el, hadonásztam, a postában meg nem lehet bízni, magyaráztam, így adtam vissza a papírokat, és minden alkoholt bedöntöttem, amit elém tettek. De idővel unni kezdtem, szégyenkezni, hogy ez a voyerista időtöltés örömet okoz, később megnéztem a fényképeket, beleolvastam a noteszfüzetekbe, majd az egészet bedobtam a Dunába. Most hát ültem a felforgatott lakásban, néztem a falról letépett ruhafogast, néztem az összetört poharakat, néztem a köpetet a parketten, és a nagy-nagy életen tűnődtem, de ez a tűnődés nem hozott semmit, most én voltam az, akit rugdaltak. Elővettem hát a “deoroller” pénztárcáját a rejtekhelyről, újra átvizsgáltam. Semmilyen irat nem volt benne, mintha senkié sem lett volna a tárca, csak a pénz, a sok dollár. Megszámoltam a bankjegyeket, megint, és még mindig elég sok pénz volt, és utána kivettem a papírt. A levelet. Egy nő írt. Szép, gondos betűkkel, és Eszternek nevezte magát. Jelentkezz, kérlek, írta, elhagytam, végre szabad vagyok. A nagyanyámnál megtalálsz. X. kerület, H. utca, 17., II. emelet. Aztán még lejjebb: a szerelemben fontosabb adni, mint kapni, hogy a másik megérintése ugyanolyan gyönyörűséget okozhat, mintha őt érintik meg… olvastam, ó, ez a nő vagy elmebeteg, vagy ronda szegény, vagy mindkettő, tűnődtem, de ez a város úgyis tele van bolondokkal. A levél végén még vers is állt.

Ott ültem az összetört szoba közepén, és nem értettem a dolgot, a levél írója, ez a bizonyos Eszter nem illett a pályaudvari “deorollerhez”. De olyan mindegy, gondoltam, majd lassan összeszedtem magam, az épen maradt televíziót átcipeltem a szomszédba, az öregasszonyhoz, hogy a biztosító kicsit többet fizessen, majd csendben ittam egy kávét, majd a csöndes mellékutcákon át elsétáltam a rendőrségre, és egy ásítozó rendőrnél feljelentést tettem ismeretlen betörők ellen, és mert nem hagyott nyugodni a dolog, aznap este megint ittam alaposan, és megint elolvastam a levelet. Persze berúgtam, és így közben kicsit meséltem ennek az Eszternek önmagamról a konyhában, hogy: mindig vodkát iszom, ha iszom, és mindig a konyhában iszom, ha inni támad kedvem, mert tudja, kedves Eszter, a konyha semleges, a lakás egyetlen zúzásálló helyisége, itt nem érvényesek a konvenciók, a konyha a nyugalom szigete, az ember hányhat, a szobában nyoma marad az ilyesminek, a saját konyhájában nyugta van az embernek, de még sincs otthon teljesen, kedves Eszter, itt ülnie kell, de az már mindegy, hogyan ül, így ültem hát, billegtem a hokedlin, lassan ittam a vodkámat, törtem bele a jégkockát, olvastam újra és újra Eszter levelét, és a bosszún töprengtem, és közben eleredt az eső, és szép volt érezni, ahogyan lassan tisztult a város az éjszakában.

…jöttem-mentem a lakásban fel-alá, persze még mindig a bosszún töprengtem, nemes műfaj, tervezni kell, és azt már eldöntöttem, hogy elcsábítom ezt a nőt, ergo: az egojánál marom el a “deorollert”, amikor csöngettek. Alacsony, kövérkés ember állt az ajtóban, a fején kalap, a biztosítótól jöttem, hümmögte-zümmögte, majd beröppent a lakásba. Ön ugyebár azt jelentette fiókunknak, hogy betörtek a lakásába, és jelentette, hogy a televízióját elvitték, igaz ez, kérdezte mosolyogva, és közben a mennyezetet nézegette, tudja, azt látom, hogy betörtek ide, de arra kíváncsi vagyok, folytatta, hogyan tudtak a betörők ekkora készüléket feltűnés nélkül kilopni a házból. Szorosan melléje léptem, meghökkenve bámult, majd halkan megkérdeztem, kér-e kávét? Bólintott. Kávékészítés közben, a konyhába nem jött utánam, áttanulmányoztam az elemelt iratait; vidéken született a nyomorult, és volt egy lánya. A gyerekről fényképet őrzött az irattárcában; szemüveges lány állt valami gazos kertben, szomorkásan mosolygott az objektívbe, és nem tűnt különösebben boldognak. A lány jobbján hatalmas doberman ült, csak néztem-néztem a képet, és arra gondoltam, a kutya valószínűleg többet tudhat a kislányról, mint a fejvadász apja. A kislány, korából ítélve, az ügynököm fiatalkori kapcsolatából származhatott, Erzsike küldi a Papának sok szeretettel, állt a fotó hátlapján, istenem, gondoltam, majd kezemben a csészével visszasétáltam az emberemhez. A fotelben üldögélt, nézegette a jobb kezét, amellyel a hazudós ügyfelek nyakát szokta kitekerni. Az ujján hatalmas pecsétgyűrű fénylett, na, hogyan is volt azzal a televíziókészülékkel, kezdte megint, mire minden átmenet nélkül megkérdeztem tőle, van-e gyereke. Lányom van, felelte, erre én is a mennyezetre meredtem, lassan felemeltem a karomat, morogtam, dallamosan hümmögtem kicsit hülye transzcendensen, a férfi figyelt, lassan lehunytam a szememet, és rövid szünet után, Erzsi?, kérdeztem a gyerek keresztnevét. Pontosan így hívják, nevetett. A második döfés előtt rövid szünetet tartottam, aztán megsaccoltam a gyerek korát. Döbbenten hallgatott, eltaláltam. Akar még valamit tudni, kérdeztem és mosolyogtam. Hol lakik a kislányom, bámult rám kíváncsian. Vidéken, válaszoltam gondolkodás nélkül, és megneveztem azt a várost, amelyben ő született. Nem talált, nevetett fényesen, fölényesen, na, először is, kapja le a tökfedőjét, ha velem beszél, ordítottam rá, akkor másodszorra megkísérlem, ó, igen, maga született abban a porfészekben, néztem rá szigorúan. Igaza van, mondta, és láttam, hogy félni kezd, és az átkozott televízió teljesen kiment a fejéből. Miután papírjait visszanyomtam a zsebébe, kitöltöttünk valami nyomtatványt, azt aláírtam, aztán udvariasan kidobtam. A lépcsőházból még visszafordult. Hogy lehetséges az ilyesmi, kérdezte. Nevettem, majd visszakérdeztem, hogyan lehet egy hatalmas televíziót kilopni ebből a házból?