Sokan vagyunk, s immár egy órája várjuk, hogy odabentről kijöjjön valaki, s beengedjen bennünket a meleg előtérbe. Karon ülő babák arcán a kövér, vizes hópelyhek, mint megannyi csillogó flitter. Hátrapillantva, a makadám út túloldalán a sok közül egy virágárus bódén állapodik meg a szem: Jutka virág. A Siratónak becézett gyászfelejtőből két fiatalember tántorog elő. Egymásba kapaszkodva énekelnek, majd egyikőjük hirtelen a kerítésnél terem, s megpróbál átmászni rajta. Társa arcán bamba vigyorral figyeli mesterkedését, s csak annyit kiált oda, hogy Gyuszi, hova mész.

A kapu előtt toporgó tömeg cinkos némasággal statisztál az öngyilkos vakmerőséghez, de senki sem avatkozik közbe, hogy lebeszélje Gyuszit a tervéről. Egyszer csak a kerítésen belül, az üvegajtós épület előtt cigarettázó férfiak közül egy barna kabátos, micisapkás kétségbeesve integet, rohan oda, s a mászóra rivallva parancsolja le a kerítésről.

Mellettem a sorban három surmó egymás hátát lapogatva jópofáskodik a részegek nyomorúságán, akik időközben újra a kocsma felé veszik az irányt. Gyuszi röhögve rugdos maga előtt egy letört szárú műanyag margarétát. Éppen hogy csak nem tapos rá egy piros Pinocchio-sapkás, négy év körüli cigány fiúcskára, aki az utat a járdától elválasztó vaskorlátot ütögeti nagy elszántsággal egy üres Diana sósborszeszes üveggel.

Az őr már a bejárathoz vezető utolsó lépcsőfokról fordul vissza, tekintete komor és fenyegető. Nemkülönben fel van ajzva a nagydarab kockás kabátos is; vörös fejjel, lihegve caplat vissza hozzánk.

– Kinek képzeled magad, hogy így mersz pofázni?! – sziszegi, s alighanem föl is öklelne, ha nem akadályozná ebben a kerítés. – Hát tudod, ki vagyok én?! – hörög, s mutatja, amit az előbb a fegyőrnek, a flepnijét. Egy szimpla rendőrigazolványt.

A körülöttem állók is veszik az adást. Nálam jobban csak a vörös fejű béemes lepődik meg a rablátogatók reakcióján.

– A rák egye ki a szívedet, te paraszt! – kiált utána a kisgyerekekkel várakozó fiatal roma nő.

A munkásokat a vidéki telephelyre szállító buszban majdmindig az első ülések valamelyikén jut hely. Megtűrt potyautas vagyok, nem tartozom a fegyvereket és gázkészülékeket gyártó cég dolgozói közé. Köszönésemet, amellyel hajnalonta ismeretlen ismerőseimet üdvözlöm, elnyelik a beszédfoszlányok meg a Petőfi hídra kapaszkodó Ikarus motorjának a harákolása. Többnyire a Nemzeti Sportba merülve – félig öntudatlanul – élem meg rövid, alig több mint félórás utazásaink történéseit.

Utazásunk felén túl, majdmindig ugyanabban az időpontban, visszatérő rendszerességgel riaszt félálmomból egy jellegtelenül sipítós, sárgarépaízű női énekhang:

A piros téglás szolgálati lakás falán fehér krétával írt nyomtatott betűkön akad meg a szeme: KÖVESD A NYILAT! Az utas szót fogad, és három könnyed lépéssel máris THORDASCH CITY-ben terem. Az innen továbbvezető nyíl a falat követve jobbra fordul, és az állomásépület szürke, málladozó vakolatán folytatódik. Közvetlenül a bejárat előtt – nyolc rövid lépés –, az utolsó téglán felirat figyelmeztet, hogy ez már a SCHIVATAG.

Az utas szeme most a sarokban álló öreg szénkályhára téved. Tüzet már évek óta nem látott, ajtaján szemét- és újságpapírcafatok lógnak ki, tetején cigarettacsikkek és csonttá száradt almacsutkák lehangoló, időtlennek tetsző szimbiózisban. A kályha alatt dermedt hamuürülék.

Nézd, anyuci, a bácsi háromszor olyan kövér, mint apuka – mondja az ötévesforma kisfiú édesanyjának, és a velük átellenben levő padon horpasztó férfira mutat. Az utas önkéntelenül is követi a gyerek felhívását, és hirtelen úgy érzi, hogy veszettül fázik a veséje.

Kilépve a váróteremből, a nyilat követve, ALPHAVILLE-be is eljuthatunk. És akkor, legalábbis a falfirka szellemében, boldogan felkiálthatunk, hogy minden OCÉ(!)!

Pillanatnyi tétovázás után kopogtat, majd benyit a fehér ajtón. Az ügyeletes tiszt forgófoteljében háttal ül a bejáratnak, és nyakát groteszkül hátrahajtva nézi a falra felfüggesztett tévét. Előtte (azaz mögötte) diszpécserpult, zölden és pirosan villogó apró égők, telefonkészülékek. A kis szobát az elálló fülű, évtizedek óta halott konferanszié jellegzetes orgánuma uralja. A fekete-fehér felvétel még valamikor a hatvanas években készülhetett.

– Menjen ki, kérem, azonnal menjen ki! – fordul meg székével hirtelen a civil ruhás, fiatal rendőrtiszt. A tónus korántsem arrogáns, inkább csak hivatalból kemény. Ő nem szól semmit; mindig megsemmisíti, ugyanakkor csodálattal tölti el az a fajta magabiztosság (tettetett szigorba csomagolt fásultság?), ami az ügyeletesből (általában a mindenkori ügyeletesekből) sugárzik.

– Törődj a saját állatoddal! – vág vissza, fejével a nagydarab, szőke kontyos nő felé bökve a kutya magához tért gazdája. – Vegyél rá szájkosarat…

– Na, gyere, köcsög! – merít erőt a másik gyávaságából a kutyás. Villámgyorsan lecsatolja a spánielről a láncos nyakörvben végződő pórázt, és elindul feléjük. Mindeközben a kutya bőszen ugatja a védelmére kelt párt.

Tavaszi zápor veri a büdös, benzingőzös fővárosi flasztert, miközben bőrig ázva integetek a felém közeledő, szabad jelzésű taxinak. Komótosan lassít a sárga Opel, megváltást remélve futok felé, ám ahogy nyitnám az ajtót, a sofőr a gázba tapos, s vizet spriccelve rám surran el mellettem.

– Rohadj meg! – kiáltok utána dühösen, s mérgesen csapok a levegőbe, mire csodák csodája a kocsi megáll, majd elkezd visszafelé tolatni. No lám, gondolom naivan, győzött a piac törvénye, taxisunk belátta, hogy csak úgy ukmukfukk nem hagyhatja faképnél polgártársát, akinek szállítására rendeltetett. Köpcös, bajuszos figura a pilóta, s mintha rugó lenne alatta, úgy pattan ki a volán mögül.

Önkéntelenül hátrálok, megbotlok és hanyatt esek a járdaszegélyben. Közben a taxis rendületlenül jön felém. Képtelenség, hogy déli egy órakor, kőhajításnyira a Hősök terétől meglékeljenek, mint egy görögdinnyét. Vajon mit gondol felőlem ez az őrült? Csak nem rajtam akar elégtételt venni átvágott torkú, kirabolt, szerencsétlenül járt kollégái miatt? Csak nem most jutott eszébe megtorolni a lelkét szorongató félelmeket?

Mindenesetre, kezében a bajonettel, szitkozódva közeledik. Szerencsére sikerül feltápászkodnom, a frissen felállított kandeláber tövéből felkapok egy fél téglát.

– Meg fogsz dögleni, hogy megtanuld egy életre, kinek mutogass lófaszt – hadarja, és eszelősen forgatja a szemeit.

A szemem sarkából látom, hogy a közeli drosztból már többen igyekeznek felénk. Arra aztán semmi szükségem, hogy a dühös taxisok, mielőtt még bármit is tisztázhatnánk, összeverjenek. Nyilván észrevette az opeles is, hogy jön a segítség, mert elindul felém, kezében a szúrásra emelt fegyver.

Négy-öt lépésre lehetünk egymástól, amikor feje irányába elengedem a fél téglát. Még hallom és látom, hogy az Opel hátsó szélvédője kisebb robbanásra emlékeztető detonációval szakad be, aztán uzsgyi, át az Andrássy úton. Mindhiába. A drosztból induló kollégák bekerítenek. Mire arcom elé kapom a kezem, már szemembe másznak a gázspray maró hangyái. Semmit sem látok. Ketten csavarják hátra a kezem, valaki ököllel az arcomba sújt. Először nem is a fájdalmat, hanem a vér sós ízét érzem. Egyik metszőfogamból letört egy darab, nyelvem akárha egy érdes reszelőt simogatna. Szinte az ütéssel egy időben, lágyékmagasságban előrerúgok, s az üvöltésből jólesően állapítom meg, hogy a lövés talált. Sikerül magam kitépnem az ölelő karokból, a gázspray a földre esik, nagyot rúgok abba is. Ha homályosan is, újra látok: a földalatti megállója felöl két rendőr lépked komótosan felénk.

Velem átellenben ül az őrző-védő frizurás srác, és egy közepes méretű ollóval a körmét metéli. Jobb lába ujjainak kemény, szerteszét pattogó karmait. Két társa egyfolytában zrikálja, nyomdafestéket nehezen tűrő megjegyzéseket tesz a körmét vágó fiú lábának formájára és szagára vonatkozólag. Az autóbusz puha és fényes, akár egy hirtelen a felhők közül előbukkanó világváros.

A helyzet az, hogy egyre inkább fogytán a türelmem, a gyomrom a torkomban. Fel kéne állni, és brutális egyértelműséggel elégtételt venni, egyúttal véget vetni ennek az egésznek. Nem teszem, így aztán csak magamat illethetem szemrehányással a folytatásért. A harmadik srác ugyanis egy hirtelen ötlettől vezérelve kibújik vászoncipőjéből, lehúzza átizzadt zokniját, és bűzlő csülkeit orrmagasságba emelve szellőzteti, majd amikor elfárad, a többiek éktelen röhögése közben a lány ölébe ejti.

Már második órája hiába vártuk a szerencsét. A sporthorgász szerint naplemente után esedékes az első kapásidő, bár ebben a trópusi szeptemberi őszelőben még ez sem biztos. A nap, mint valami túlhevített, fölrobbanás előtti állapotban leledző vérvörös légballon, méltóságteljesen süllyedt a vízből kiemelkedő hegyek zöldeskék sziluettje mögé. Beletettem a kezem a vízbe, langyos felszínét finom, szinte percenként más és más irányból érkező szellő borzolta.

Jó három kilométerre voltunk a déli parttól. Olyan, neszek nélküli üres csend szakadt ránk, amilyen egy mély kútban lehet. Ültem a hajó szélén, és unatkozva figyeltem a botok vége és a víz között, a damilon hintázó fehér műanyag karikákat. Hiába, hiányzott belőlem a vadászó-halászó ember ősi szenvedélye. Elkísértem a megszállott sporthorgászt, de kalandjában képtelen voltam azonosulni vele.

– Ez angolna lesz, hogy a fene essen bele – dörmögte az orra alatt. S valóban, kígyószerű lény tekerődzött a bot végén. Olyan volt a feje, akár egy kétségbeesett vízisiklóé. Szemei élettelenül megmerevedtek, testét motollaként dobálta a csónak padlóján.

Abban bíztam, hogy társam figyelmét elkerüli az állat fantasztikus haláltánca, de nem így történt. A sporthorgászt felbőszítette az elpusztíthatatlan élet, hangosan szitkozódott. Zsebéből csontnyelű bicskát vett elő, s hegyével átszúrta a hal fejét.

Üvölteni tudtam volna, de szégyelltem magam társam előtt.

Nem tudni, ki mikor és miért lakatolta le a kíváncsi tekintetek, illetéktelen (zug)szemétlerakók elől. Mivel a kuka egy kerítéssel, portával, biztonsági őrökkel védett területen található, a kukázók népét, mint potenciális veszélyforrást, egyértelműen ki lehet zárni.

A kukának talán azért kell elszenvednie a láncra verettetést, hogy tartalmát óvják, avagy a túltelítettséget megelőzendő. Esetleg a konyhaszemélyzet a hulladék feletti tulajdonosi mivoltát kívánja ily módon hangsúlyozni. A Tuto lakattal lezárt műanyag szemetesedény megannyi találgatásra ad okot.

Komolykodó munkahelyi megbeszéléseinken, amikor kiépített lőállásokból vadászik ránk a rosszhiszeműséggel közös háztartásban élő ostobaság, mi olykor-olykor unatkozva kacsintunk egymásra. Amióta a “leláncolt kuka esete forog fenn”, félszavak nélkül is értjük egymást.

Árpi ötpercenként felkukorékol, ilyenkor a szép csaposnő kezében megáll a sörnyitó, s megrovó szigorral vonja össze szemöldöke helyén a tetovált fekete csíkot. Árpi torkán, mintha csak halszálkát nyelt volna, megakad a nóta.

– Jól van, jól van… nem is danolok mááá – duzzogja sértődötten, és szájához illeszti a sörösüveget.

– A Szabadság hídon, ja… Utoljára a nyolcvanas években mászott föl egy őrült – teszi hozzá egy borostás, horgas orrú kolléga, zöld munkásoverállja egy merő festék.

– Egy fenét! – csattan föl a vadászkalapos, akinek fejfedőjének jobb oldalán két apró, bőrből készült makkocska fityeg. – Iszen minden évben fölesz oda valakit a rosseb.

– Haggyá’ má azzal a nyolcvannal… – tromfolja le most már idegesebben a témafelelős –, ha nem tízévente egyszer olvasnál újságot, tudnád, mi történik a világban.

Makkos vadászunk, aki két fejjel magasabb a horgas orrú festő-mázolónál(?), megrökönyödve néz le a másikra, aztán harmadik társuk felé fordulva, kényszeredetten felröhög.

– Na, ide figyeljetek, bunkókáim! – horkan fel hirtelen. – Akartok egy kis ismeretterjesztést? – kérdezi fölényeskedő hangon. – Egy üveg sört, Marika, légy szíves… – int hüvelykujját felmutatva a söntéspult felé. – Ja, meg ezeknek is hozzál valamit, kösz – teszi hozzá társaira mutatva.

– Az se igaz ám… – hallatszik most a söntéspult felől egy kivasalhatatlan arcú, öltönyös, nyakkendős öregúr – afféle vidéki tanító bácsi – szájából, akit a turul szárnysuhogása a piros kisfröccs rendelésében akasztott meg.

– Hát hol a fészkes fenében volna?! – bőg a meghazudtolt, akinek kalapján úgy liffegnek a bőrmakkocskák, mint két, száruknál összenőtt cseresznyeszem.

– A-uszt-ri-á-ban?! Jó, hogy nem mindjárt New Yorkban, papa, tudja a Szabadság-szobor helyén… – röhög, pirospozsgás színét immár újra visszanyert tele pofával a zöld vadászkalapos. Vele nevet a csőrös orrú, festékes overállos, a részeg, kék mackós gumicsizmás meg továbbra is hangtalanul vigyorog.

• Utoljára szóltam! – mordul rá fenyegetően a szép csaposnő.

Tetszhalottként cipeli magát körbe a szobán. Elsatnyult, erejét vesztett, béna lábát, akár egy törött szárnyat vonszolja maga után. A mozdulat kényszeresen lassított filmje lépésről lépésre billen tova. Napról napra, óráról órára fenyegetőbben zsugorodnak, dőlnek rá a fehér falak. Kikötőnek ott az íróasztal, a szék, a könyvespolc, az ajtó.

A szavak nem állnak össze mondatokká. Az amnézia sötét szárnyú lepkéje hisztérikusan vonaglik a sárga villanykörte hályogos fénykörében. Ahogy férfit a nő, úgy árulja el a nyelv a gondolatot. Élni annyi, mint cserbenhagyni. Túlélni és cserbenhagyni.

És mennyivel volt jobb városról városra kóborolni, asszonytól asszonyig űzetni? Életszerűbb hazugságokba menekülni? Nem jobb így, a végletekig leegyszerűsödve?

Ami most van, az a létezés lényegi sűrítménye. Nap mint nap megélni azt, amibe más belegondolni sem mer. Élete főműve ez. Megátalkodott szívóssággal választotta ki magából, mint kagyló az igazgyöngyöt. Egy valóságos remekmű, ami elfér egy kis papírlapon. Egy tenyérnyi cetlin. Csupa cselekvést jelentő ige: enni, aludni, vizelni… Meg néhány főnév: pénz, bor, cigaretta, barát…

Nincs annál letaglózóbb, mint úgy végignézni egy tragédiát, hogy már bekövetkezése előtt tudjuk, nincs módunk megakadályozni. Ráadásul, hogy mi is idéztük elő. Olyan ez, mint amikor zuhan ki valaki a toronyházból, még nem ért földet, de aki kilökte az ablakon, magában már konstatálta a becsapódást.

Február közepén jártunk, vastag, hóval betakart jégpáncél borította a Köztársaság téri sétány sárga murváját. Bogár imádta a kopott, zöld teniszlabdát, ezért aztán minden sétáltatáskor fociztunk, vagy egyszerűen csak eldobtam neki kedvenc játékszerét, ő meg spurizott utána. Mindannyiszor vigyorogva hozta vissza, incselkedett velem, úgy kellett kiimádkozni vakítóan fehér fogai közül. Az egyik halványsárga fényt adó lámpa mellett kezdtük a focit; cseleztem vele, “kötényt” adtam neki, bár ez nem mindig sikerült, mert Bogár szemfüles volt, villámgyors, s mintha értette volna, mit is jelent a futballban, ha valakinek átgurítják a lábai között a labdát. Amikor pedig sikerült elcsípnie, boldogan csillogtak a frufru mögött a pajkos, szénfekete puliszemek. Ha ott volt a labda, fittyet hányt a parkban nagy számban fellehető papír zsebkendőkre is, amiket egyébként előszeretettel vett a szájába, hiába pereltünk vele. Ott forogtunk egymás körül, mint a bolondok, majd egy visszahúzós csel után lőttem el a labdát, ferdén, egyenesen az úttest irányába. Rögtön éreztem, hogy végzetes lehet ez a rosszul eltalált lövés. Kiabáltam a jégen is hihetetlen kezdősebességgel startoló fekete gombolyag után, tudván tudva, hogy úgysem fog már megállni.

Egy nő vezette a kocsit, aki alighanem észre sem vette a labda után száguldó pulit. Bogár, akit az életemnél is jobban szerettem, talán még egy percig élt a baleset után. Hazugság persze, hogy az életemnél jobban, hiszen azóta is élek. Más kérdés, hogy sohasem fogok tudni megbocsátani magamnak, amiért elveszejtettem őt, aki teljesen rám volt utalva, akiért felelősséggel tartoztam. Gondolhatják persze, hogy ez marhaság, ne túlozzunk, mégiscsak egy kutyáról van szó. De hiába gondolják, mert ez nem így van. Kérdezzék csak meg hozzátartozóimat, bizonyíthatják ők is: azoknak ártok a legtöbbet, akiket pedig a legjobban szeretek. Gyakorta szándéktalanul, máskor készakarva – egyre megy. De Bogárnak nem akartam ártani.

Lehet, hogy azért kellett elpusztulnia, mert nem volt igazán szükségünk rá, nem ragaszkodtunk hozzá eléggé. Sokszor veszekedtem a barátnőmmel, hogy miért hozta ide, a Népszínház utcai, második emeleti szoba-konyhába, ha nem gondoskodik róla, lusta reggel korán fölkelni és levinni, ha az állat teljesen rám marad. Ő meg, amikor a kutya értelmetlen halála legutóbb szóba került, azt vágta a fejemhez, hogy biztosan ittas voltam, azért találtam el rosszul a labdát. Legszívesebben megfojtottam volna tehetetlen haragomban.

Ahogy szélütött, egyedül maradt barátom is, akihez hat évig jártam a vidéki városba, mert jóformán senki sem törődött vele. S olyankor, amikor nem tudtam vagy egyszerűen csak nem volt kedvem meglátogatni, mert már meggyűlöltem a kötelességszerűen vállalt emberbaráti szeretetet, nos, akkor mindig rossz volt a lelkiismeretem. Úgy éreztem magam, amikor közös ismerőseink tőlem érdeklődtek a velük egy városban vegetáló barátunk hogyléte felől, mint egy stréber, aki mások sunyi közönyéből profitál, így remélve megváltást saját elcseszett életéért. Nem hiszek Istenben, ezért én így gyóntam, ám ahelyett, hogy nőtt volna önbecsülésem, büszke lettem volna magamra, egyre bizonytalanabbá váltam. Olykor teljes szívemből haragudtam a barátomra, aki akarata ellenére ilyen helyzetbe kényszerít. Pedig nem kényszerített senki semmire.

Az ütközés pillanatában önkéntelenül behunytam a szemem, minden elsötétült. Másodpercekig tartott a dermedtség. Kutyások kiabáltak fenyegetően a trabantos felé, aki némi tétovázás után állt csak meg. Odarohantam, letérdeltem a jéghártyás makadámra, aztán az oldalán fekvő kutya feje alá tettem a tenyeremet. Bogár alig hallhatóan nyüszített, kis teste meg-megrándult. Egy sárga színű taxi fékezett mögöttünk, a sofőr és utasa sürgetve tuszkoltak a kocsiba a karomban tartott kis állattal. Mire az Auróra utcai állatorvosi rendelőhöz értünk, Bogárban már nem volt élet.

A puli a bádogtetejű asztalon feküdt, fejéből szivárgott a vér. A fiatal doki szomorúan mondta, hogy nincs már mit tenni, ha akarom, hagyjam itt a tetemet. Magam sem tudom, hogyan botorkáltam vele haza.

Nyár, Rondella borozó. Az emelvényen, az asztalok fölé magasodva, a zongora-dob-basszusgitár trió. A kóser pálinka tényleg kóser. Osztrák turistacsoport érkezik, mire a zenekar rögvest tirolira vált. A zongorista még jódlizik is. A mellettünk levő asztalnál – ahogy hangos társalgásukból kiderül – Amerikából hazaszakadt, ősz hajú öregurak. Amíg nem jöttek a “sógorok”, a zenekar nekik játszott nosztalgikus, harmincas–negyvenes évekbeli örökzöldeket, főleg Karády Katalin táncdalainak átiratait.

A hidrogénszőke, inkább dagadt, mint molett sanzonett, akinek arcán, ha nem is egy részeg matróz kése, de az idő vasfoga maradandó nyomokat hagyott, óránként egy-egy dal erejéig merészkedik elő az italospult mögül. Olyankor Ledérke a bennfentesek tüntető buzgalmával előtapsol, majd az énekesnő biztató hunyorítására újra és újra a placcra szökken. Nem csak táncol, énekel is. Edith Piafot meg Liza Minelli híres dalát a Kabaréból.

Ilyenkor a publikum, amely a magyar–amerikai emigrációs asztal kivételével, már régen fölfedezte Ledérke bimbódzó lánysága mögött a borotválkozás nyomait vastag alapozóval elfedni igyekvő férfiembert, diszkréten röhög. Az osztrákok, miután Ledérke németül elénekli nekik a Lili Marlent, asztalukhoz invitálják, fényképezik magukat vele. Kapatos magyar fiatalemberek meglehetősen otromba megjegyzéseket engednek meg maguknak félhangosan Ledérke szexuális orientációjára vonatkozóan, majd fogadást kötnek, és a legbátrabb – értsd: legrészegebb – srác táncra kéri. Az osztrákok is értik és élvezik a heccet – merthogy hecc ez a javából –, lesz majd otthon mit mesélni!

Ledérke látszólag tudomást sem vesz az egészről, arcán nyoma sincs méltatlankodásnak. Egyfolytában mosolyog, és úgy játszik, mint a legnagyobbak. Most éppen egy ártatlan, fiatal lányt, aki a férfitársaság körülrajongott középpontja. Akit boldoggá tesz, hogy figyelnek rá, hogy szeretik.

Merengésemből barátom Nagy László gyönyörű versének ismert sorát meghamisító hangja ébreszt: – Vajon ki viszi el fogában tartva? – kérdezi galádul, miközben fejével Ledérke felé bök.

A borostás, bőrdzsekis férfi a vonat peronján, hátával a vécéajtónak támaszkodik. Asszony vele szemben, a lehajtható, piros bársonnyal bevont ülőkén terpeszkedik el. Az első osztályú vagon – amelynek peronján utazást imitálva heten szorongunk – ajtaját a borostás már felszállásuk után lezárta, ott ugyan ne szálljon föl senki. Kettővel előttünk van a büfékocsi, jönnek-mennek az utasok; a férfinak mind gyakrabban kell félreállnia, hogy használni tudják a toalettet. Amikor ugyanaz a “vendég” húsz percen belül harmadszor jön a dolgát végezni, a dzsekisnek elfogy a türelme. Amint üres lesz a vécé, ügyeskedik valamit az ajtó zárszerkezetén, ami ezután – annak ellenére, hogy odabent nincs senki – folyamatosan pirosat (tilosat) mutat.

A fiatalembernek alighanem se ideje, se bátorsága válaszolni, villámgyorsan eltűnik a mögöttünk levő kocsi irányába. A férfi és az asszony hangosan röhögnek.

– Miért tőlem kérdezi? Tessék, nézze meg – válaszolja mérgesen, miközben arrébb lép.

– Hát ilyet! Úgy látszik lehúzta magát az ürge… – csapja össze a tenyerét nője vihogásától kísérve.

A motel hallja üres, akár az éjszakai városban szállás után kajtató sehovautasok lelke. Rajtunk kívül csak az unalomarcú portáslány támasztja a pultot. Csakhogy ő belülről. Az álom rovására alkudozunk, végtére is, időnk rengeteg, pénzünk viszont alig.

– Na, kiveszik azt a szobát, vagy nem? – mutat irántunk hivatalból tettetett érdeklődést, s ahogy ránk néz, már át is lát rajtunk.

Legyen, adjuk meg magunkat a komfortnak. A copfos éjszakai munkás lebigygyesztett ajakkal lát a számla kitöltéséhez, amíg mi tárcáinkban guberálunk. Már éppen a fizetésre kerítenénk sort, amikor hárman állnak meg mellettünk. A két egyenruhás merev bőrkabátjáról a szőnyegre csöpög az esővíz. A harmadik, farmeros, széldzsekis civil, izgatottan csavargatja a nyakát. Ebből azonnal világos lesz számunkra, hogy most nem velünk van baj.

A rendőrök közönyös értetlenséggel nézik, ahogy a két ezrest letesszük eléjük a pultra. Odaadják a bírságcédulát a lengyelnek, aki erre két téglalap alakú és nagyságú papírdobozt nyújt felénk. Hiába mutogatjuk neki, hogy nekünk nem kell, menjen isten hírével, egyre csak azt ismételgeti, hogy dzsinkuje bardzo, dzsinkuje bardzo, és kezünkbe nyomja a két dobozt. Már-már erőszakhoz kell folyamodnunk, hogy legalább az egyiket vigye magával, amikor végre elhúzza a csíkot.

– Mi a franc lehet ez? – nézünk egymásra haverommal, amikor a hullámpapírból egy vasalóforma valami kerül elő, amit a pultra, éppen a lány orra elé teszek le. Kapcsoló áll ki belőle, meg apró, zseblámpaégőre emlékeztető kis lámpák.

– Tuti, hogy ez egy detonátor – mondja a barátom fojtott hangon, de azért úgy, hogy a portáskisasszony is hallja. – Tudod, ami a pokolgépet működésbe hozzá.