VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ
Akit bölcsőbe szültek
Nyílik utánam az ajtó,
lángol az ablakkeret.
Vizsgál a hüllő hosszan,
nyújtom az útlevelet.
Vetve az angyalok ágya?
Zárva a báli terem.
A Föld peremére lépek,
fejem a Holdba verem.
Ahol az éjszaka készül,
kalauzom oda visz.
Magát üríti az elme,
mossa az álmot a víz.
Gazdátlan glória lángol,
szökik alóla a szent,
majd átvált mélyrepülésbe –
neki is jobb odalent.
Csak magát nézi az ember,
önzése határtalan.
Lakatlan bolygóra űzve
krúgat az én madaram.
Égnek az utolsó gyertyák,
tanácskozzatok vének,
mert támadó alakzatba
szerveződtek a gének
!
S köztük a szike sem úr már –
a klónok ránk települtek.
Én vagyok tán az utolsó,
akit bölcsőbe szültek.
UTASSY JÓZSEF
Hatvanon túl
Nem is tudom, szeretsz-e még, de kérdem.
Lám buksidat nagy búsulásnak adtad.
Azon tünődsz tán: istenem, de ré
gennem gyulladt ki a lepedőnk alattad?!
Hatvanon túl tapintatlan a férfi,
hiszen cserbenhagyja őt is a vágy.
Csókjai csődjét előre megérzi,
mint az őzek, zergék a lavinát.
Ne szomorkodj, lila bánattal megvert
nőm! Támaszd föl inkább legénykorom!
Én hálából kölcsönadok egy tengert,
s medúza-nagy melled megcsókolom.
Jóskám!
Se sír, se pap, se koszorú,
se harangszó, se bánat.
Álmomban olyan szomorú
szívvel néztem utánad!
Kiszemelt magának az Úr.
Többé sohasem látlak.
Isten!
Soha senki ellen
én nem fenekedtem:
apró bűneimet,
kérlek, ne nagyítsd fel!
Nem lelem apámat,
fiamat, anyámat:
csoda-e, ha tollam
trónod ellen lázad?!
Született eretnek
vagyok. Így szeress meg!
Ősz van. Hull a dió.
Levelek peregnek.
GYURKOVICS TIBOR
Széchenyi-szobor a bokorban
A bokrok között bujdokolsz mint régi-régi dal
csak Kossuth mondta hogy te vagy a legnagyobb magyar
azt hiszem azt is gúnyosan de bizonyítani
ezt nem lehet így megmaradt a rang az isteni
Itt vetted el Crescenciát a templomok tövén
zsinórosan és boldogan a lépcsőn följővén
három gyereknek anyja volt s te is Carolinán
már túljutottál s Kossuthon s talán nem egy vitán
S magán talán egy kicsit a neuraszténián
mi kialakult benned a rossz emberek mián
de mikor hintód áthaladt az áradó Dunán
csak levetetted magadat ahogy egy indián
de tested mégis fönnmaradt vittek Döblingbe be
hogy vállad mint a zsákokat sok gondod letegye
végül is görnyedtél hiún a sakktáblákra le
akárhogy játszottál a súlyt soha nem tette le
Itt v
agy most bronzba öntve mint magányos ágyúcsőfutólag pillant csak feléd a sok járókelő
de tudja hogy az igazi és az előkelő
férfi ha nincs ellenfele – inkább magára lő.
Nemzet
Ha lehet és ha nem lehet
szeretni kell ezt az esett
daliát ezt a nemzetet
Ha hiába reménykedett
hogy valamikor még lehet
ha becsapták ha tévedett
Szeretni kell a nemzetet
a Trianonban elveszett
hegyéleken az éleket
Ha boldog boldogtalan volt
ha fennhéjázott bujdokolt
ahogy felhők között a hold
Ha köhögött ha ördögöt
sandított a háta mögött
ha kedve egekig szökött
És akkor is ha megszökött
sorsa elől a menekült
lezárult határok között
Ha véres a szemén a folt
ha gyarló és ha bamba volt
ha délibáb után loholt
Ha negyven évig semmire
se jutott egy szemernyire
se erősöd
ött a szíve
A már-már kiüresedett
szemeiben a szétesett
emlékeket és fényeket
Csontjaiban a rémeket
ha nem hiszi hogy vége lett
és otthon egyedül remeg
A föl se szántott földeket
elvesztett becsületeket
ha visszakapni sem lehet
Mindent mindent a kossuthok
száján harsogó mondatot
ami csak lángolt lobogott
Az ősök cselszövéseit
a vezérek merényeit
az aranyat ha volna mit
A kapcákat a rongyokat
a fölhasított talp alatt
kallódó mennyországokat
Az urakat a papokat
a mentéket zsinórokat
ha szétmállott ha leszakadt
A láb alatt a patakot
amibe Lajos bebukott
és páncéljával ott ragadt
Asszonyok sápadt arcait
végvárak vesztett harcait
Radnótit balga Márait
Az örökké ellenkezők
fölött a beszakadt tetőt
a láb alatt a vérmezőt
A csencselést a nem-levést
a lassú gerincferdülést
a púpos hátakban a kést
Az istent ezt az elnagyolt
és betört templomablakot
ki nem ragyog ki elhagyott
A szerbet horvátot zsidót
ezt az egész állapotot
amiből létrejött a bog
Oláhot tótot kunt magyart
aki uralkodni akart
vagy földből magokat csikart
a svábot aki duzzogott
de a lágerben nem nyafog
ha kihull szájából a fog
A krumplit a vasárnapot
az ólakban az állatot
még azt is aki én vagyok
A megvetetteket a szent
együgyűt aki gajra ment
kit letipor a regiment
Szeretni kisebesedett
ujjainkon e nemzetet
szeretni mindenekfelett.
Apám, 1900
Rippl-Rónai Józsefnek
A kertben Isten összevissza mászkál
mert magányosabb lett a Lear királynál
de körülötte a fák sincsenek
fű nem hajol madár
se csicseregő mégis törtet beljebb a bozótba
mintha közelben három lánya volna
akik őt is ugyanúgy keresik
s az én leányom lett a negyedik
de nem akadnak egymásra sehogy sem
elrejti őket faág és bogyószem
vagy elrejtik maguk a borbolyák
elállják útjukat és nincs tovább
és a bohóc is hiába bolondoz
már nem találnak el az átjáróhoz
ami egyiktől másikig vezet
magukban kallódnak a gyerekek
vagy egyszerűen az apánk az isten
s talán a kertben isten maga nincsen.
BELLA ISTVÁN
Messziről, szívközelbe
A hatvanéves Serfőző Simonnak,
A Közel, távol versei olvastán
Drága Simon!
Isten bizony
nem mondom Neked többet: “Te gimnazista!”,
Mint egykor a
Hungária
lépcsején, mikor jó Váci Miska
szív-oldalán
egy túl sovány
konok kölköt megpillantottam.
“Na, ne hülyülj,
Te, Nagyfülű!”
Vágtál Te vissza és azon nyomban.
“Jaj, ne ríkass,
Zagyvarékas!”,
folytattam volna, ha tudtam volna:
egy tanyasi,
egy falusi
mérte meg egymást, épp kezet fogva.
(Meg Perkupa
és Kalocsa,
Pusztavacs, Kálló, Istvános Iszkáz.
Majd szimpla, bor.
Presszó-zugoly.
Verseink: “Hát te mit irkafirkálsz?”
Nagy, sárkolonc
és trágyadomb
körüli szavakat húztál magaddal:
káromkodást,
a jaj! sarát,
bakancs-szívekről vakarhatatlant.
Földúlt tanyák
szívrohamát,
kiket, megnyúzva csontig
és bőrig,
mind kicsinált
az új világ,
sok piti és utolsó Werbőczy.
Hány Fekete
Vonat, s vele
Dózsa száműzött hány ivadéka,
földből kitett,
semmibe vett
új kuli, munkaanalfabéta,
új lágerek
culágere,
kőből nőtt, téveteg, vak eperfa,
ki dolgozik,
virágozik,
de se öröme benne, se haszna…
A hontalan
Otthontalant
Te megírtad, mert meg merted írni.
Nem költeményt!
A Nincs-reményt,
A szívlapát kezű magyar I. N. R. I.-t.
Mondd, ne vacogd!
Te, vasmarok-
-idő fogta szív, mondd még, s míg mondod,
meg ne szakadj!
A Fönt alatt
is lesz mit dobognod. Lesz elég dolgod.
DEÁK MÓR
Milyen kevés
Nem tudom, ki vagyok,
s hogy ez miért fontos.
Arcomba sok-sok éj
denevére csapdos,
elgyengít, megvakít.
Szememet őrzik még a színek,
ujjamban simogatás reszket,
de mintha egy kicsit
többet éltem, mint kellett volna.
Ne nézz magasra!
A porba
van írva a világ.
Hajolj le hozzá,
óvd a széltől,
sirasd, hogy nem teheted többször,
s hogy egyszer milyen kevés.
Ki voltál, többé nem fontos,
alázatodhoz nem ad rangot
több, mint tízezer éj
s annak százezer denevére.
Nem emlékszel senki nevére,
de mintha valami
úgy épülne, ahogy te rombolsz.
Jaj, nagyon fáj, amire gondolsz
és nagyon közeli.
Kuvaszsirató
a hűség nagy fehér kutyája
elköszönt elment elaludt
remélem könnyű lesz az álma
s ha futhat még amerre fut
elkerül várost el falut
embert kötelet hurkot mérget
s bízom abban is hogy eltéved
– talán jobb gazdájához jut
csontot húst ettél s a szívemet
rágod most sovány vacsora
ebek harmincadján az utca
kóbor kutyáké a haza
itt ólálkodik a halál
hamis lompos és fekete
nincs senki már szemben vele
– a birtok őrizetlen áll
CSEH KÁROLY
Adventi gyertya
Á.-nak
Liliomvölgyben
legmélyebb éjszakán is
világlasz bennem
akár vetett ágy olyan
meghitt az első hó kint
Korfordulón
K.-nak
I.
Visszacsavartan ég a csipkebokor
ebben a dermedt világban.
(Oly idő ez, mikor tompított fénnyel
jár és jön el az Úr.)
Hideg ujjhegyeidben is a láng:
megannyi lakkozott köröm.
(Boltíves asszonyi tenyered
befelé fordult.)
Valami súgja: bújj magadhoz, tél van.
Akkora tél van, hogy csörren a vér.
Téli temetések
Sorok halottainkért
és magunkért
Fagyos aranylással lobogó nyárfák
szegélyezik útját ennek a télnek:
kandeláberek reme
gő lángja,és vonzza a fény a hatalmas lepkét,
melynek szárnyán sötét hímpor vagyunk,
s rezdüléséig még tart a kegyelem.
FILIP TAMÁS
Amit hoztunk neki
Lépdel a kötélből font fák alatt;
meztelen lábnyoma nagyobb, mint
a mi bakancsos nyomunk. Bármihez
érünk, rezdül a sűrű szövedék,
keserű mézet csurgatva ránk.
Ragadunk tőle, mint a légypapír.
Itt a szürke gézhalom,
amit letekert magáról.
Megérintem teste negatívját –
még hideg. És innen indult
egyszerre annyifelé…
Mindenütt a nyomában vagyunk,
de hiába, odaföntről madarak
rikoltják neki, hogy vigyázzon,
követik. És egyre nagyobbakat
lép, mi pedig lassan lemaradunk.
Mikor már föladnánk a keresést,
úgy dönt mégis, hogy engedi
magát megtalálni; bevár egy
szikla hűvösében, és szelíden
elfogadja, amit hoztunk neki.
Reményhal
(Mártának és Gusztinak)
Tűzvész után, oltás után
taposunk a keserű sárban.
Csizmánk ragad, és köhögünk,
a fejünk fáj és kormot köpünk.
Rostálja kezünk, mi megmaradt.
Minden könyvünk fekete könyv,
és krétával kell írni a papírra.
Ruhánkból füst lett, de hideg van,
szellős lenne a füst-viselet:
inkább egy sátrat veszünk magunkra.
És látjuk: felhőkert van odafenn,
gyöngy-fényben ragyog minden,
fák és virágok lélegeznek.
Tudja-e bárki, hogy mit írnak
erről a lélektank
önyvek?
És vajon úszik-e még a tengerben
reményhal, vagy már kifogták
az összeset? És ha egy-kettő
mégis megmaradt, van-e még
annyi remény kicsinyke
hal-szívünkben, hogy egy kevés
nekünk is jusson belőle?
Ujjgyakorlatok
Ébert Tibornak
(1)
Zené
De valaki megszállottként
gyakorol egy nyitott ablak mögött.
Mintha négykezest játszana egyedül.
Aztán lecsukja a zongora fedelét,
és előveszi a harsonát.
Fáradhatatlan’ fújja az ünnepi zenét,
majd elteszi a hangszert,
és énekelni kezd. De ezzel sem éri be:
fuvolán kezdi kísérni önmagát.
(2)
Vissza
a nagy vendégségek asztaláig,
mikor a gyöngytyúkleves illatától
részegen, a barbár borok patakja mellett
reggelig folytak a soknyelvű beszégetések,
és a szé
thajtogatott emlék-lepedőközepében megtalálni azt a morzsát,
ami nem hagyta aludni idáig.
(3)
Történetem a történelem.
Amikor tálcán behozták
marcipánból mintázott fejem,
mindenki tapsolta a cukrászmestert.
Én megpróbáltam tiltakozni,
de le volt ragasztva a szám,
és össze volt kötözve a kezem.
(4)
Elaludni egy hajón –
fölébredni egy zátonyon,
mikor a sziklaélek
fölsebzik a tengerbe bukó napot.
Aztán újra elaludni a vérvörös
vízben úszva, és megint fölébredni –
halként, a harmadik napon.
BAJTAI ANDRÁS
Meghátrálni kényszerít
Nem értem, honnan ez a szűnni nem
akaró vágyakozás bennem, ami arra
kényszerít, hogy újra meg újra átéljem
azt, ami akkor történt, hogy mint
valami filmet, egymás után pörgessem
végig magamban az eseményeket,
egé
szen az elejéről, amikor előszörláttalak meg a vendéglőben, majd
amikor túrázni mentünk a Mecsekbe,
és én önfeledten köveket dobáltam
egy patakba, te pedig csak mosolyogtál
rajtam, legvégül pedig, amikor búcsúznom
kellett volna, de én nem tudtam mit
mondani neked, kisgyerek létemre
pedig még sírni se mertem előtted – – –
nem értem, honnan ez a fájdalom bennem,
a tátongó üresség, ami egyre csak
növekszik, és meghátrálni kényszerít.
Nyugodtan nézni szembe
ez már nem szerelem,
csak tétova tapogatózás, akár
egy üres és idegen lakásban,
hallgatunk, de mégis mintha
mondani kéne valamit,
ahogyan ülünk egymás nehéz
pillantásai közé szorulva,
bevallani, amit már mindketten
régóta sejtünk, amiről nem
akarunk tudomást venni,
bármily nyilvánvaló is,
behunyt szemmel gyengéden
magyarázni, hogy mit és hol
rontottunk el, halkan bizonygatni
hogy nem a másik a hibás,
nyugodtan nézni szembe
régi önmagunkkal, mintha
már tudnánk, bárhogy is lesz
ezután, valami biztosan
tovább gyűrűzik bennünk, mint
a vízbe dobott, halkan csobbanó
kavics után a hullámok,
mintha még makacsul hinnénk,
hogy mindent jóvá tehetünk
egyetlen mosollyal vagy érintéssel,
pedig mostantól csak mélyebbre
és távolabbra húzódunk
egymásban, mint öreg katona
testében a valamikori gránát
repeszei és szilánkjai
Forog vele
Akár a halott síneken veszteglő rozsdás
szerelvények, áll a csikorgó lombok
alatt, tétován sétálgat fel-alá az évek s
évszakok ázott lombszőnyegén, kezet
nyújt egy arra járó idegennek, fel-felpillant
az égre, s még idejében húzódik egy
kapualjba a közelgő zivatar elől. Fél óra
elteltével még mindig ott áll, pedig szeretne
végre indulni tovább, de valami itt tartja,
valami mindig itt tartja: talán a reggeli szorongás
keserű íze a szájban, talán a hajnalban mellette
szuszog
ó lány simogatásnak tűnő halk lélegzetvételei,esetleg a város megszokott, apró rezdülései,
melyeket olykor-olykor látni vél, mint az az öreg
cirkuszi jósnő a tenyér görbe vonalaiban a jövőt.
Áll a kapualjban, a csontjaiban érzi,
de nem tudná megmagyarázni a létezés boldog
céltalanságát, émelyeg, szédül; akár egy
száguldó autó kereke, forog vele a világ.
NEMES Z. MÁRIÓ
hervadáspont
az este kiterjedt és nehéz
darabjaiként a fák és néhány
alkonyi kellék segítségével
egy újabb végső pillanatban
némán elhelyezkedünk
most nem vagyunk mások
csak egy hangulat
passzív szókincsében
finom árnyalatai a voltnak
ilyenkor majdnem édesek
de mindig fáradtak leszünk
mint jó barátok akiknek
szőke vicceket mesél
egy öreg Juhász Gyula
zátony
idegen tó szászország
“hallgatás a kőben”
az ártér mint egy gesztus
kitágul és elfed
ásó a vízben
magányos ruhák
a parton
s a lassú
nehézkedésben
minden
újabb mozdulat
már csak
merülés
technika
Záradék c.-nek
A köveket az asztalra raktam,
de a madár mégsem szállt fel.
A haj mögött az árnyék
megszáradt a bőrön.
Fák és szegek.
A roncsolás közös játékában
egy másik hiány
örömformái.
Ami nem tisztul tovább
az már nincsen,
s ami felesleges,
az mind megtörténik.