VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ

Akit bölcsőbe szültek

 

Nyílik utánam az ajtó,

lángol az ablakkeret.

Vizsgál a hüllő hosszan,

nyújtom az útlevelet.

 

Vetve az angyalok ágya?

Zárva a báli terem.

A Föld peremére lépek,

fejem a Holdba verem.

 

Ahol az éjszaka készül,

kalauzom oda visz.

Magát üríti az elme,

mossa az álmot a víz.

 

Gazdátlan glória lángol,

szökik alóla a szent,

majd átvált mélyrepülésbe –

neki is jobb odalent.

 

Csak magát nézi az ember,

önzése határtalan.

Lakatlan bolygóra űzve

krúgat az én madaram.

 

Égnek az utolsó gyertyák,

tanácskozzatok vének,

mert támadó alakzatba

szerveződtek a gének!

 

S köztük a szike sem úr már –

a klónok ránk települtek.

Én vagyok tán az utolsó,

akit bölcsőbe szültek.

 

 

 

 

UTASSY JÓZSEF

Hatvanon túl

 

Nem is tudom, szeretsz-e még, de kérdem.

Lám buksidat nagy búsulásnak adtad.

Azon tünődsz tán: istenem, de régen

nem gyulladt ki a lepedőnk alattad?!

 

Hatvanon túl tapintatlan a férfi,

hiszen cserbenhagyja őt is a vágy.

Csókjai csődjét előre megérzi,

mint az őzek, zergék a lavinát.

 

Ne szomorkodj, lila bánattal megvert

nőm! Támaszd föl inkább legénykorom!

Én hálából kölcsönadok egy tengert,

s medúza-nagy melled megcsókolom.

 

 

Jóskám!

 

Se sír, se pap, se koszorú,

se harangszó, se bánat.

 

Álmomban olyan szomorú

szívvel néztem utánad!

 

Kiszemelt magának az Úr.

Többé sohasem látlak.

 

 

Isten!

 

Soha senki ellen

én nem fenekedtem:

apró bűneimet,

kérlek, ne nagyítsd fel!

 

Nem lelem apámat,

fiamat, anyámat:

csoda-e, ha tollam

trónod ellen lázad?!

 

Született eretnek

vagyok. Így szeress meg!

Ősz van. Hull a dió.

Levelek peregnek.

 

 

 

 

GYURKOVICS TIBOR

Széchenyi-szobor a bokorban

 

A bokrok között bujdokolsz mint régi-régi dal

csak Kossuth mondta hogy te vagy a legnagyobb magyar

azt hiszem azt is gúnyosan de bizonyítani

ezt nem lehet így megmaradt a rang az isteni

 

Itt vetted el Crescenciát a templomok tövén

zsinórosan és boldogan a lépcsőn följővén

három gyereknek anyja volt s te is Carolinán

már túljutottál s Kossuthon s talán nem egy vitán

 

S magán talán egy kicsit a neuraszténián

mi kialakult benned a rossz emberek mián

de mikor hintód áthaladt az áradó Dunán

csak levetetted magadat ahogy egy indián

 

de tested mégis fönnmaradt vittek Döblingbe be

hogy vállad mint a zsákokat sok gondod letegye

végül is görnyedtél hiún a sakktáblákra le

akárhogy játszottál a súlyt soha nem tette le

 

Itt vagy most bronzba öntve mint magányos ágyúcső

futólag pillant csak feléd a sok járókelő

de tudja hogy az igazi és az előkelő

férfi ha nincs ellenfele – inkább magára lő.

 

 

Nemzet

 

Ha lehet és ha nem lehet

szeretni kell ezt az esett

daliát ezt a nemzetet

 

Ha hiába reménykedett

hogy valamikor még lehet

ha becsapták ha tévedett

 

Szeretni kell a nemzetet

a Trianonban elveszett

hegyéleken az éleket

 

Ha boldog boldogtalan volt

ha fennhéjázott bujdokolt

ahogy felhők között a hold

 

Ha köhögött ha ördögöt

sandított a háta mögött

ha kedve egekig szökött

 

És akkor is ha megszökött

sorsa elől a menekült

lezárult határok között

 

Ha véres a szemén a folt

ha gyarló és ha bamba volt

ha délibáb után loholt

 

Ha negyven évig semmire

se jutott egy szemernyire

se erősödött a szíve

 

A már-már kiüresedett

szemeiben a szétesett

emlékeket és fényeket

 

Csontjaiban a rémeket

ha nem hiszi hogy vége lett

és otthon egyedül remeg

 

A föl se szántott földeket

elvesztett becsületeket

ha visszakapni sem lehet

 

Mindent mindent a kossuthok

száján harsogó mondatot

ami csak lángolt lobogott

 

Az ősök cselszövéseit

a vezérek merényeit

az aranyat ha volna mit

 

A kapcákat a rongyokat

a fölhasított talp alatt

kallódó mennyországokat

 

Az urakat a papokat

a mentéket zsinórokat

ha szétmállott ha leszakadt

 

A láb alatt a patakot

amibe Lajos bebukott

és páncéljával ott ragadt

 

Asszonyok sápadt arcait

végvárak vesztett harcait

Radnótit balga Márait

 

Az örökké ellenkezők

fölött a beszakadt tetőt

a láb alatt a vérmezőt

 

A csencselést a nem-levést

a lassú gerincferdülést

a púpos hátakban a kést

 

Az istent ezt az elnagyolt

és betört templomablakot

ki nem ragyog ki elhagyott

 

A szerbet horvátot zsidót

ezt az egész állapotot

amiből létrejött a bog

 

Oláhot tótot kunt magyart

aki uralkodni akart

vagy földből magokat csikart

 

a svábot aki duzzogott

de a lágerben nem nyafog

ha kihull szájából a fog

 

A krumplit a vasárnapot

az ólakban az állatot

még azt is aki én vagyok

 

A megvetetteket a szent

együgyűt aki gajra ment

kit letipor a regiment

 

Szeretni kisebesedett

ujjainkon e nemzetet

szeretni mindenekfelett.

 

 

Apám, 1900

 

Rippl-Rónai Józsefnek

 

A kertben Isten összevissza mászkál

mert magányosabb lett a Lear királynál

de körülötte a fák sincsenek

fű nem hajol madár se csicsereg

ő mégis törtet beljebb a bozótba

mintha közelben három lánya volna

akik őt is ugyanúgy keresik

s az én leányom lett a negyedik

de nem akadnak egymásra sehogy sem

elrejti őket faág és bogyószem

vagy elrejtik maguk a borbolyák

elállják útjukat és nincs tovább

és a bohóc is hiába bolondoz

már nem találnak el az átjáróhoz

ami egyiktől másikig vezet

magukban kallódnak a gyerekek

vagy egyszerűen az apánk az isten

s talán a kertben isten maga nincsen.

 

 

 

 

BELLA ISTVÁN

Messziről, szívközelbe

 

A hatvanéves Serfőző Simonnak,

A Közel, távol versei olvastán

 

Drága Simon!

Isten bizony

nem mondom Neked többet: “Te gimnazista!”,

 

Mint egykor a

Hungária

lépcsején, mikor jó Váci Miska

 

szív-oldalán

egy túl sovány

konok kölköt megpillantottam.

 

“Na, ne hülyülj,

Te, Nagyfülű!”

Vágtál Te vissza és azon nyomban.

 

“Jaj, ne ríkass,

Zagyvarékas!”,

folytattam volna, ha tudtam volna:

 

egy tanyasi,

egy falusi

mérte meg egymást, épp kezet fogva.

 

(Meg Perkupa

és Kalocsa,

Pusztavacs, Kálló, Istvános Iszkáz.

 

Majd szimpla, bor.

Presszó-zugoly.

Verseink: “Hát te mit irkafirkálsz?”

 

Nagy, sárkolonc

és trágyadomb

körüli szavakat húztál magaddal:

 

káromkodást,

a jaj! sarát,

bakancs-szívekről vakarhatatlant.

 

Földúlt tanyák

szívrohamát,

kiket, megnyúzva csontig és bőrig,

 

mind kicsinált

az új világ,

sok piti és utolsó Werbőczy.

 

Hány Fekete

Vonat, s vele

Dózsa száműzött hány ivadéka,

 

földből kitett,

semmibe vett

új kuli, munkaanalfabéta,

 

új lágerek

culágere,

kőből nőtt, téveteg, vak eperfa,

 

ki dolgozik,

virágozik,

de se öröme benne, se haszna…

 

A hontalan

Otthontalant

Te megírtad, mert meg merted írni.

 

Nem költeményt!

A Nincs-reményt,

A szívlapát kezű magyar I. N. R. I.-t.

 

Mondd, ne vacogd!

Te, vasmarok-

-idő fogta szív, mondd még, s míg mondod,

 

meg ne szakadj!

A Fönt alatt

is lesz mit dobognod. Lesz elég dolgod.

 

 

 

 

DEÁK MÓR

Milyen kevés

 

Nem tudom, ki vagyok,

s hogy ez miért fontos.

Arcomba sok-sok éj

denevére csapdos,

elgyengít, megvakít.

Szememet őrzik még a színek,

ujjamban simogatás reszket,

de mintha egy kicsit

többet éltem, mint kellett volna.

Ne nézz magasra!

A porba

van írva a világ.

Hajolj le hozzá,

óvd a széltől,

sirasd, hogy nem teheted többször,

s hogy egyszer milyen kevés.

Ki voltál, többé nem fontos,

alázatodhoz nem ad rangot

több, mint tízezer éj

s annak százezer denevére.

Nem emlékszel senki nevére,

de mintha valami

úgy épülne, ahogy te rombolsz.

Jaj, nagyon fáj, amire gondolsz

és nagyon közeli.

 

 

Kuvaszsirató

 

a hűség nagy fehér kutyája

elköszönt elment elaludt

remélem könnyű lesz az álma

s ha futhat még amerre fut

elkerül várost el falut

embert kötelet hurkot mérget

s bízom abban is hogy eltéved

– talán jobb gazdájához jut

csontot húst ettél s a szívemet

rágod most sovány vacsora

ebek harmincadján az utca

kóbor kutyáké a haza

itt ólálkodik a halál

hamis lompos és fekete

nincs senki már szemben vele

– a birtok őrizetlen áll

 

 

 

 

CSEH KÁROLY

Adventi gyertya

 

Á.-nak

 

Liliomvölgyben

legmélyebb éjszakán is

világlasz bennem

akár vetett ágy olyan

meghitt az első hó kint

 

 

Korfordulón

 

K.-nak

 

I.

Visszacsavartan ég a csipkebokor

ebben a dermedt világban.

 

(Oly idő ez, mikor tompított fénnyel

jár és jön el az Úr.)

 

Hideg ujjhegyeidben is a láng:

megannyi lakkozott köröm.

 

(Boltíves asszonyi tenyered

befelé fordult.)

 

Valami súgja: bújj magadhoz, tél van.

Akkora tél van, hogy csörren a vér.

 

 

Téli temetések

 

Sorok halottainkért

és magunkért

 

Fagyos aranylással lobogó nyárfák

szegélyezik útját ennek a télnek:

kandeláberek remegő lángja,

és vonzza a fény a hatalmas lepkét,

melynek szárnyán sötét hímpor vagyunk,

s rezdüléséig még tart a kegyelem.

 

 

 

 

FILIP TAMÁS

Amit hoztunk neki

 

Lépdel a kötélből font fák alatt;

meztelen lábnyoma nagyobb, mint

a mi bakancsos nyomunk. Bármihez

érünk, rezdül a sűrű szövedék,

keserű mézet csurgatva ránk.

Ragadunk tőle, mint a légypapír.

 

Itt a szürke gézhalom,

amit letekert magáról.

Megérintem teste negatívját –

még hideg. És innen indult

egyszerre annyifelé…

 

Mindenütt a nyomában vagyunk,

de hiába, odaföntről madarak

rikoltják neki, hogy vigyázzon,

követik. És egyre nagyobbakat

lép, mi pedig lassan lemaradunk.

 

Mikor már föladnánk a keresést,

úgy dönt mégis, hogy engedi

magát megtalálni; bevár egy

szikla hűvösében, és szelíden

elfogadja, amit hoztunk neki.

 

 

Reményhal

 

(Mártának és Gusztinak)

 

Tűzvész után, oltás után

taposunk a keserű sárban.

Csizmánk ragad, és köhögünk,

a fejünk fáj és kormot köpünk.

Rostálja kezünk, mi megmaradt.

 

Minden könyvünk fekete könyv,

és krétával kell írni a papírra.

Ruhánkból füst lett, de hideg van,

szellős lenne a füst-viselet:

inkább egy sátrat veszünk magunkra.

 

És látjuk: felhőkert van odafenn,

gyöngy-fényben ragyog minden,

fák és virágok lélegeznek.

Tudja-e bárki, hogy mit írnak

erről a lélektankönyvek?

 

És vajon úszik-e még a tengerben

reményhal, vagy már kifogták

az összeset? És ha egy-kettő

mégis megmaradt, van-e még

annyi remény kicsinyke

hal-szívünkben, hogy egy kevés

nekünk is jusson belőle?

 

 

Ujjgyakorlatok

 

Ébert Tibornak

 

(1)

 

Zenét hoz a szél, pedig ősz van.

De valaki megszállottként

gyakorol egy nyitott ablak mögött.

Mintha négykezest játszana egyedül.

Aztán lecsukja a zongora fedelét,

és előveszi a harsonát.

Fáradhatatlan’ fújja az ünnepi zenét,

majd elteszi a hangszert,

és énekelni kezd. De ezzel sem éri be:

fuvolán kezdi kísérni önmagát.

 

(2)

 

Vissza-élni a kastély-időkig,

a nagy vendégségek asztaláig,

mikor a gyöngytyúkleves illatától

részegen, a barbár borok patakja mellett

reggelig folytak a soknyelvű beszégetések,

és a széthajtogatott emlék-lepedő

közepében megtalálni azt a morzsát,

ami nem hagyta aludni idáig.

 

(3)

 

Történetem a történelem.

Amikor tálcán behozták

marcipánból mintázott fejem,

mindenki tapsolta a cukrászmestert.

Én megpróbáltam tiltakozni,

de le volt ragasztva a szám,

és össze volt kötözve a kezem.

 

(4)

 

Elaludni egy hajón –

fölébredni egy zátonyon,

mikor a sziklaélek

fölsebzik a tengerbe bukó napot.

Aztán újra elaludni a vérvörös

vízben úszva, és megint fölébredni –

halként, a harmadik napon.

 

 

 

 

BAJTAI ANDRÁS

Meghátrálni kényszerít

 

Nem értem, honnan ez a szűnni nem

akaró vágyakozás bennem, ami arra

kényszerít, hogy újra meg újra átéljem

azt, ami akkor történt, hogy mint

valami filmet, egymás után pörgessem

végig magamban az eseményeket,

egészen az elejéről, amikor először

láttalak meg a vendéglőben, majd

amikor túrázni mentünk a Mecsekbe,

és én önfeledten köveket dobáltam

egy patakba, te pedig csak mosolyogtál

rajtam, legvégül pedig, amikor búcsúznom

kellett volna, de én nem tudtam mit

mondani neked, kisgyerek létemre

pedig még sírni se mertem előtted – – –

 

nem értem, honnan ez a fájdalom bennem,

a tátongó üresség, ami egyre csak

növekszik, és meghátrálni kényszerít.

 

 

Nyugodtan nézni szembe

 

ez már nem szerelem,

csak tétova tapogatózás, akár

egy üres és idegen lakásban,

hallgatunk, de mégis mintha

mondani kéne valamit,

ahogyan ülünk egymás nehéz

pillantásai közé szorulva,

bevallani, amit már mindketten

régóta sejtünk, amiről nem

akarunk tudomást venni,

bármily nyilvánvaló is,

behunyt szemmel gyengéden

magyarázni, hogy mit és hol

rontottunk el, halkan bizonygatni

hogy nem a másik a hibás,

nyugodtan nézni szembe

régi önmagunkkal, mintha

már tudnánk, bárhogy is lesz

ezután, valami biztosan

tovább gyűrűzik bennünk, mint

a vízbe dobott, halkan csobbanó

kavics után a hullámok,

mintha még makacsul hinnénk,

hogy mindent jóvá tehetünk

egyetlen mosollyal vagy érintéssel,

pedig mostantól csak mélyebbre

és távolabbra húzódunk

egymásban, mint öreg katona

testében a valamikori gránát

repeszei és szilánkjai

 

 

Forog vele

 

Akár a halott síneken veszteglő rozsdás

szerelvények, áll a csikorgó lombok

alatt, tétován sétálgat fel-alá az évek s

évszakok ázott lombszőnyegén, kezet

nyújt egy arra járó idegennek, fel-felpillant

az égre, s még idejében húzódik egy

kapualjba a közelgő zivatar elől. Fél óra

elteltével még mindig ott áll, pedig szeretne

végre indulni tovább, de valami itt tartja,

valami mindig itt tartja: talán a reggeli szorongás

keserű íze a szájban, talán a hajnalban mellette

szuszogó lány simogatásnak tűnő halk lélegzetvételei,

esetleg a város megszokott, apró rezdülései,

melyeket olykor-olykor látni vél, mint az az öreg

cirkuszi jósnő a tenyér görbe vonalaiban a jövőt.

Áll a kapualjban, a csontjaiban érzi,

de nem tudná megmagyarázni a létezés boldog

céltalanságát, émelyeg, szédül; akár egy

száguldó autó kereke, forog vele a világ.

 

 

 

 

NEMES Z. MÁRIÓ

hervadáspont

 

az este kiterjedt és nehéz

darabjaiként a fák és néhány

alkonyi kellék segítségével

egy újabb végső pillanatban

némán elhelyezkedünk

most nem vagyunk mások

csak egy hangulat

passzív szókincsében

finom árnyalatai a voltnak

ilyenkor majdnem édesek

de mindig fáradtak leszünk

mint jó barátok akiknek

szőke vicceket mesél

egy öreg Juhász Gyula

 

 

zátony

 

idegen tó szászország

“hallgatás a kőben”

az ártér mint egy gesztus

kitágul és elfed

 

ásó a vízben

magányos ruhák

a parton

 

s a lassú

nehézkedésben

minden

újabb mozdulat

már csak

merülés

technika

 

 

Záradék c.-nek

 

A köveket az asztalra raktam,

de a madár mégsem szállt fel.

A haj mögött az árnyék

megszáradt a bőrön.

 

Fák és szegek.

A roncsolás közös játékában

egy másik hiány

örömformái.

 

Ami nem tisztul tovább

az már nincsen,

s ami felesleges,

az mind megtörténik.